A december hamar beköszöntött, de nem maradt túl sokáig. Amy-ék kettőt pisloghattak, és már utaztak is hazafelé a Roxfort Expresszen a téli szünetre.

Amy céltalanul vizslatta az ablakon kívül elsuhanó havas tájat. Ne volt túlságosan jó hangulatban. Egyrészről mert hazautazott, másrészről mert másnap volt az első olyan halálfaló gyűlés, amin ő is részt vett teljesértékű tagként. És a jelen helyzetében egyik eseményért sem lelkesedett.

- Min gondolkozol? - kérdezte a vele szemben ülő Brian.

A lány sóhajtott egyet, és megvonta a vállát.

- Csak nyomaszt az elkövetkezendő pár nap. Az, hogy hazamegyek, a gyűlés, ezek.

- Valószínűleg a gyűlésen most csak új embereket fog beavatni. Ha nem így lenne, akkor jobban fájna a Jegy. - mondta Regulus - Ha valami fontosról lenne szó, akkor azt éreznénk.

- Így is elég szar, hogy állandóan ég. Nagyon unom már. - dünnyögte Amy.

Az út hátralévő részében nem sok dologról beszélgettek. Amy főként az ablakon bámult ki, egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett, és már nem látott semmit.

A pályaudvar szinte már teljesen üres volt, mire a trió leszállt a vonatról. Amy elbúcsúzott a két fiútól, és elindult kifelé a pályaudvarról.

§

Regulusnak végül igaza lett. A gyűlésen három ismeretlen férfit avattak be, aztán a Nagyúr már távozott is.

Előző este nem tudott beszélni a szüleivel, mivel későn értek haza, és Amy addigra már javában aludt. Aznap pedig korán elhoppanált a Black házba, hogy fel tudjon lelkileg készülni az első összejövetelre. Nagyon remélte, hogy mire hazaér, a szülei is otthon lesznek, mivel elhatározta, hogy nem tágít, amíg el nem mondanak neki mindent. Nagyon elege volt már a titkolózásból és a hazudozásból.

Ezúttal a szerencse mellé szegődött, mivel szüleit a konyhaasztalnál találta.

- Hali ősök. - jelent meg hirtelen a konyhában, és köszön éles hangon.

- Merlinre, Amy! A frászt hoztad ránk. - szólt az anyja.

- Volna egy kérésem. - hagyta figyelmen kívül az elhangzottakat - Igazából annyira nem kérés. Tudni akarom, hogy mi folyik itt. Mi ez a szekta, mi történt Isaac-el, ilyenek. Tudjátok, amiket már egy ideje titkoltok.

Amy szülei egymásra néztek, de egyikőjük sem szólt semmit. Amy döbbenten nézett a két vele szemben ülő felnőttre.

- Anya, veszélyben vagytok, Merlin szerelmére! - fakadt ki a lány - Felfogjátok ezt? Mi van, ha két perc múlva betörnek ide, megölnek titeket, majd engem is? Sosem tudom meg akkor, hogy mi folyik itt, mi történt Isaac-el, és mi az a hatalmas, rettenetes titok, amit nem vagytok hajlandóak elárulni nekem. A saját testvéremet gyilkolták meg a szemem láttára, és még csak az okát sem tudom! Szerintetek milyen érzés ez? Nap mint nap kísért a kép. Az a mumusom! Sokáig azt hittem, hogy sikerült feldolgoznom azt, ami történt, de nem. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig meg nem tudom, hogy miért halt meg, és kik ölték meg.

- Ne legyél önző, Amy. - suttogta az anyja - Nem erre tanítottunk.

A lány csak döbbenten, hitetlenkedve nézett az anyjára, hogy ilyet volt képes mondani neki.

- Én vagyok az önző?! Én?! - kiabálta már szinte hisztérikusan - Beálltam Voldemort seregébe miattatok! Az egész életemet elbasztam ezzel, és még képes vagy azt mondani, hogy önző vagyok, amiért tudni akarom, hogy mi történt a bátyámmal? Nem anya, te vagy az önző! És a gyáva. Ennyi éven át menekültél, ahelyett, hogy harcoltál volna. Vagy legalább segítséget kértél volna. Én legalább tettem valamit azért, hogy ne essen nektek bajotok! Legalább az áldozatom után avatnátok be, de még mindig titkolóztok. Meddig fogjátok ezt csinálni? Ameddig én is arra sorsra nem jutok, amire Isaac?

- Menj a szobádba, Amy! Nem tűröm, hogy így beszélj velem! - kiabálta az anyja, ami meglepte a lányt. Soha életében nem emelte fel még a hangját.

- Szóval szerinted ez a megoldás? Felnőttként a szobámba küldesz, mert nem vagy hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy elbasztad a dolgokat? - vonta kérdőre az anyját.

- Miért vagy olyan borzasztó, mint Isaac?

Amy ettől annyira meglepődött, hogy hátrahőkölt. Érezte azt az ismerős gombócot a tokában, és a szeme elviselhetetlenül elkezdett égni. Próbálta visszapislogni a kikívánkozó könnyeit, több-kevesebb sikerrel.

- Tudni akarod, hogy miért? - kérdezte egy szomorú éllel a hangjában - Mert úgy halt meg, hogy azt hitte, hogy utálom. Ti mindig csak veszekedtetek vele, ő meg látszólag utált azért, amiért én voltam a tökéletes. Mindig bíztatott, hogy merjek egyedi lenni, hogy nem kell mindent pontosan úgy tennem, ahogy ti elvárjátok. Bíztatott, hogy legyek a magam ura, hogy ne az legyek, akit ti elvártok, hogy legyek. De sokáig nem érdekelt a dolog. Mindig megfeleltem nektek, egészen addig, amíg egyszer csúnyán össze nem vesztünk a suliban. A fejéhez vágtam, hogy lehetne egy kicsit normálisabb, meg hogy hallgathatna néha rátok. Ő meg válaszul flúgosnak nevezett, amiért hagytam magamat elnyomni.

- Közöltem vele, hogy utálom, és utána többet nem beszéltem vele. Egészen a haláláig abban a hitben élt, hogy azt komolyan mondtam, miközben természetesen nem. És amikor végignéztem a halálát, az akkori énem ott halt meg vele együtt. Megfogadtam, hogy onnantól fogva a magam ura leszek, és a bátyám nyomdokaiba lépek. Megvalósítom önmagamat, és nem hagyom, hogy a konzervatív hülyeségetek elnyomjon. Ezért vagyok olyan, mint a bátyám. Mert rájöttem, hogy független egyén vagyok, és nem állandóan nektek kell megfelelnem. Bár előbb rájöttem volna... - fejezte be patakokban folyó könnyekkel.

A kiborulása hidegzuhanyként érte a szüleit. Mindketten döbbenten ültek az asztalnál, és csak meredtek rá. Végül először az anyjának sikerült szóhoz jutnia.

- Amy, drága, én nem...

- Nem érdekel! - vágott közbe a lány - Nem érdekel, hogy mit akartok mondani. És nem rontom itt tovább a leveőt, ne aggódjatok. - fejezte be a beszélgetést, majd sarkon fordult és felrohant a szobájába.

Fönt még beledobált pár dolgot a nyitva álló utazóládájába, előszedte a vastag szövetkabátját, majd bezárta a ládát és egy zsugorító bűbájt küldött rá. Felkapta a kabátot, beledobta a zsebébe a lezsugorított ládát és lerohant az emeletről.

- Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? - állította volna meg apja a nappaliban, de Amy kecsesen kikerülte, és ment tovább az előszobába, hogy felvegye a bakancsát.

Miután megvolt vele, egy szó nélkül kilépett a házból, becsapta maga mögött az ajtót, és hoppanált egyet. Pár pillanattal később feltűnt előtte London belvárosának egyik utcája, név szerint a Grimmauld Tér. Körülnézett, hogy nem látja-e senki, és elindult a tizenkettes számú ház felé. Bekopogott az ajtón, remélve, hogy nem fogják kidobni.

Nagy meglepetésére Regulus nyitott ajtót, és nem Sipor, a házimanó.

- Amy, te mit csinálsz itt? - kérdezte meglepetten Reg.

- Ez egy... - kezdte volna a lány, de ismét érezte, hogy elkezd égni a szeme, viszont most a könnycseppek gyorsabban jöttek, minthogy fel tudott volna készülni rá.

- Lényegtelen, gyere. - legyintett egyet a fekete hajú fiú, és beengedte a lányt.

Egy szó nélkül elindult fel a szobájába, Amy meg szipogva követte. Miután felértek, Regulus becsukta maguk mögött az ajtót, leültette a lányt az ágyra és elkezdte faggatni.

- Mi történt? Megijesztesz.

Amy csak a fejét tudta rázni, egy hangot sem tudott kinyögni. Az elmúlt pár óra hihetetlenül felzaklatta. Nem akarta azt mondani, amit kimondott, de utólag már mindegy volt. Természetesen megbánta, de már kezdett teljesen kikészülni az állandó titkolózástól. Lehet, hogy meggondolatlanul cselekedett, de akkor és ott ez érdekelte a legkevésbé.

Regulus közben feladta, hogy bármit is megtudjon a zokogó lánytól. Elterült az ágyán, és szorosan magához húzta. Próbálta annyira megnyugtatni, amennyire csak lehetett.

- Nem lesz semmi baj. - suttogta a lánynak.