Nos. Visszatértem.

Nem is tudom, hol kezdjem. Sok minden összejött az utóbbi időben. Semmi szabadidőm nincsen, ihletem sem volt, se kedvem írni, ezért tartott ennyi ideig, hogy frissüljön a könyv. 

De.

Most itt vagyok. Jelenleg érzem, hogy újra szeretnék írni, szeretném folytatni ezt, meg a Múlt Árnyékát is. Az elkövetkezendő héten biztos, hogy lesznek fejezetek, őszi szünetem van, és végre van időm levegőt venni. Nem tudom, hogy novembertől mi lesz, hogy lesz. A legjobb lenne, ha ismét bezárnának a sulik, és így azért lenne időm létezni is, és talán nem kilenckor végeznék a tanulással.

Szóval nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani a dolgot. Majd még meglátjuk. Addig is viszont, remélem van itt még valaki, akit érdekel ez a könyv. Ha igen, akkor jó olvasást. :)

Már a hajnali egyet is elütötte az óra, amikor Amy még mindig egyedül ücsörgött a klubhelyiségben. Szinte teljes sötétség honolt a helyiségben, lévén, hogy a tó alatt helyezkedett el, így a vízből csak nagyon kicsi fény szűrődött be. A kandallóban már a lángok is rég kialudtak.

A lány a reggel kapott levelet forgatta vékony ujjai között. Azóta sem nyitotta ki, pedig valamilyen szinten érdekelte, hogy mit írhat az ismeretlen. Másrészről meg nagyon kimerítette az állandó emlékeztetés, hogy veszélyben van. Gyengébb pillanataiban teljesen megfeledkezik mind a levelekről, mind a halálfalókról, de olyankor, amikor egyedül gubbasztott az ágyán, vagy a sötét klubhelyiségben, az összes gondolata rázúdult, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna le. 

A hatalmas üvegablakon bámult kifelé, és figyelte, ahogy a szinte koromsötét vízben néha-néha elúszkál valamilyen lény. Általában egy-egy kákalag szokott az ablakok környékére tévedni, és az öklével veri azt.  Máskor az óriáspolip úszik el komótosan.

Végül kettő után tíz perccel indult el fel a hálókörletébe. A levelet meg nem nyitotta ki, mivel tudta, hogy akkor nem aludna rendesen. 

§

Mint ahogy azt sejtette, másnap reggel majd' meghalt, amikor felkelt. Alig volt ereje levánszorogni a nagyterembe, ahol már csak páran voltak. Regulusékat sem találta sehol, de nem is lepődött meg a dolgon, mivel két perc volt az óra kezdéséig. A vesztesek nyugalmával indult el vissza a pince felé, tudva, hogy ismét el fog késni. Ilyenkor azért áldotta az eget, hogy Lumpsluck már szinte rajongott ért.

Végül csak öt percet késett, és éppen arra érkezett meg, hogy a drága professzoruk kiosztotta az egyik griffendéles csajt. Csöndben elsettenkedett a helyére, és áldotta Merlint, hogy Lumpi nem vette észre. 

- Szép mentés volt. - suttogta Brian. 

Amy villantott egy vigyort, majd kinyitotta a könyvét, ahogy azt a professzor utasította. 

Legközelebb ebédnél akadt újra a kezébe a levél, amikor megtalálta a zsebében.

- Erről el is feledkeztem. - dobta undorodva az asztalra.

- Az a tegnapi levél? - kérdezte érdeklődve Regulus.

- Az. - dünnyögte Amy - Még mindig nem olvastam el.

- És elolvasod?

- Miért érzem úgy, hogy csak azért akarod, hogy elolvassam, mert téged érdekel? - kérdezte somolyogva a lány.

Regulus elvigyorodott, majd bólintott párat. Amy csak sóhajtott, és szépen lassan kibontotta a levelet. Már éppen nyitotta volna ki a pergamencetlit, amikor valaki levágódott mellé. Izomból azt hitte, hogy Cherish az, mivel neki voltak hasonló megmozdulásai, de meglepetten látta, hogy nem az elsős lány ül mellette. Hanem nem más, mint Abigail Hornsby, a platinaszőke csitri.

- Mit akarsz, Hornsby? - kérdezte unottan Amy.

- Nyugi már, békével jöttem. - vigyorodott el a szőke lány.

- Képzelem. - dünnyögte alig hallhatóan, majd óvatosan odébb csusszant. 

- Barátságtalan vagy. - jegyezte meg.

- Köszönöm az észrevételt. - válaszolta szárazon Amy, miközben észrevétlenül a talárja zsebébe csúsztatta a levelet, ami még mindig a kezében volt. 

Amy-ék mögött éppen a szöszi maradék csatlósa haladt el, és meglepődött pillantással méltatták a lányt.

Ugyan érzékelte, hogy mellette a lány valamiről nagyon dumált, de nem tudott rá figyelni. Az agyába szépen lassan visszaszivárogtak a zsebében lapuló levél körüli gondolatai. Már tényleg érdekelte volna, hogy mit ír, de mivel Hornsby ott ült mellette, így nem kockáztatott. 

Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a szőke lány milyen jól elbeszélget Regulussal. Szemöldöke akaratlanul is megrándult, ami Brainnek is feltűnt. Kérdő pillantást vetett a lányra, de Amy csak megrázta a fejét.

Úgy döntött inkább, hogy kimegy a tó partjára elolvasni a levelet nyugiban. Felállt, és köszönés nélkül elindult ki a nagyteremből.

Amint kilépett a bejáraton, megcsapta a csípős őszi szél. A lombhullatókról a levelek már rég lehullottak, a távoli hegyeket köd fedte és szürke felhők gyülekeztek az égen, jelezvén, hogy ők bizony esőt fognak eregetni. Hideg volt, Amy párszor meg is borzongott, amikor megcsapta a szél, de mégis szerette ezt az időt. Sokkal tisztábban tudott gondolkodni, és tudta, hogy kelleni fog a higgadtsága a levél elolvasásához.

A tó partjára leérve lekuporodott az egyik fa tövébe, szorosan összehúzta magán a talárt és előkotorta a zsebéből a levelet. Remegő kezekkel húzta ki a borítékból és nyitotta szét a kis cetlit. Ugyan az a már ismerős, hurkolt betűkészlet fogadta, mint minden egyes almalommal, amikor az ismeretlentől kap leveleket.

 "Rossz híreim vannak. A szekta ráállított pár embert a szüleidre. Nem tudok semmit tenni. Az auroroknak nem szólhatok, mert a szekta kiszúrná őket, és rájönnének, hogy neked segítek. Akkor viszont engem is, téged is és a szüleidet is azonnal, kérdés nélkül megölnének. Jelenleg nem ez a tervük, szóval a szüleid egyelőre még többé-kevésbé biztonságban vannak. Egyelőre csak megfigyelik őket, információkat gyűjtenek, ilyenek. Emellett fognak küldeni egy társat nekem, mert nem elégedettek a munkámmal. Innentől kezdve semmi esetre se mászkálj egyedül a kastélyon kívül. Még a birtokon sem. Valószínűleg kevesebbet fogok tudni írni, aminek tudom, hogy te örülsz, de hidd el, nem az a célom, hogy az őrületbe kergesselek vele. Egyszer meg fogsz ismerni személyesen is, és akkor mindent megtudsz. Addig viszont vigyázz magadra, légy óvatos, és ne mászkálj egyedül!"

Amy pár percig csak ült némán, mozdulatlanul a fűben. Először el se hatolt a tudatáig az, ami a levélben állt. Eddig bele se gondolt abba, hogy nem csak ő célpont, hanem a szülei is. És a gondolat megrendítette, hogy figyeli őket a szekta.

§

Egészen napnyugtáig gubbasztott a tó partján, és figyelte, ahogy a nap izzó sugarai lassan eltűnnek a hegyek sötét sziluettjei mögött.

Sötétedés után elindult vissza a kastélyba. A vacsora már elkezdődött, de Amy egy falatot sem tudott volna leküzdeni a torkán, szóval csak visszament a klubhelyiségbe, és betelepedett az egyik fotelbe, ami a kandalló elött állt. Nem sokkal később a diákok is elkezdtek visszaszállingózni a nagyteremből. Többségük azonnal ment is fel a hálókörletekbe lefeküdni, de páran, főként az ötöd- és a hetedévesek még az asztaloknál maradtak tanulni.

Éjfél tájt ment el az utolsó ötödéves a klubhelyiségből. Feltehetőleg nem vette észre Amy-t, aminek a lány örült. Fáradt volt, de nem volt ereje felmenni a szobájáig. 

- Egész este téged kerestünk! - rontott be a klubhelyiségbe Regulus, a mögötte loholó Briannel, amitől Amy kis híján szívrohamot kapott.

- Regulus, Merlinre mondom, majdnem szívrohamot kaptam. - fújtatott egyet - Mit szeretnétek?

- Mi az, hogy mit szeretnénk, egész délutánra eltűntél! Már azt hittük, hogy valami bajod lett.

- Nyugi Reg, csak kint voltam a tóparton, ennyi. - vont vállat a lány.

- Mi a baj? - kérdezte ezúttal Brian.

Amy szó nélkül belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a gyűrött levelet. Egész délután azt szorongatta, ezért nagyjából úgy nézett ki, mintha egy kutya rágta volna össze.

A két fiú szó nélkül elolvasta a levelet, majd letelepedtek a lánnyal szembe, háttal a kandallónak.

- Beszélned kell a szüleiddel. - kezdte Regulus.

- Szerinted nem próbáltam? Legalább ezerszer? - kérdezte kétségbeesetten Amy - Legalább egy milliószor próbáltam anyával beszélni, hogy mondja már el, hogy mi ez az egész, de meg sem hallgat. Nem mondják el, hogy mi történt Isaac-el, nem beszélnek a rokonainkról, semmiről.

Érezte, hogy kicsordul a szeméből az első könny, a második, csak hogy végre patakodban folyjanak a könnyei, amik már oly régóta kikívánkoztak.