Keresztül vonszoltak az egész városon, mire elértünk a Danvers State elmegyógyintézethez. Hogy ellenkeztem-e? Jóhogy. El is értem vele valamit? Csöppet sem.
Maga a diliház területe hatalmas volt, már a nyikorgó kapu is megrémített. A kapun belül egy konkrét kastély foglalt helyet, kissé lepukkant, dohos állapotban. Leparkoltunk, majd kiszálltunk a kocsiból. Te jó ég, miért van itt ilyen hulla szag?! Négy testes ember, akik egyébként eddig velem utaztak, azonnal körbefogtak, számítva az esetleges szökésemre, és így indultunk meg, közeledve a rémisztő bejárathoz.
Emberek sürögtek-forogtak, a legtöbb úgy nézett rám, mintha arra számítanának, hogy idegösszeroppanást kapok, és klisésen kinyírok mindenkit. Tényleg eléggé klasszikus horror lenne belőle, de ki kell ábrándítsak mindenkit, sajna ez most nem az a történet. Színekben mindenütt a fekete, valamint a szürke dominált, cseppet sem megnyugtató módon. Reménykedtem, ha már egy diliházba leszek bezárva, legalább szép panorámám lesz, azonban rögtön eloszlattam naiv fejemből ezt a gondolatot, mikor megláttam, hogy minden egyes ablakot sűrű rács borít. A kisujjam sem férne ki rajta. Fő a biztonság. Kösz...
Az egész elmegyógyintézet kinézete egy horrorfilm hangulatát keltette. És akkor belülről még nem is láttam...
Pozitívum, hogy szép virágok vették körül az épületet, hátrébb meg mintha padokat láttam volna, amik egy icipici szökőkutat ölelnek körbe. Egyre hangosabbak lettek a kicsi kavicsokon lépteink, majd elnémultak, ahogy elértük a bejáratot, és beléptünk. Na, igen, ez a hely belülről még hátborzongatóbb...
A fekete szín itt szintén előnyben részesült, ugyanakkor néhol vajszínt is felfedezhettünk. Rögtön egy pulthoz értünk, gondolom ott kell beregisztrálni, vagy fogalmam sincs, hogy történik ez. Két nagy tag eltűnt mellőlem, és beszélgetni kezdtek a pult mögött ülő nővel, aki rosszallóan csóválta fejét. Ezután minden olyan gyorsan történt, alig volt időm felfogni. Az eddig egészen nagy biztonságot nyújtó négy férfi kilépett az ajtón, helyettük kettő, valószínűleg itt dolgozó fehér ruhás személy jött őrt állni mellém. Legalább hat emeletet utaztunk lifttel, totál szótlanul. Elcipeltek egy zárt szobába, ami inkább hajazott börtöni cellára, mintsem nyugodt lakóhelyre. Durván bedobtak a kis szoba közepére, és rám zárták a rácsokat, ellenkezni sem tudtam.
-Hé! Pöcsfejek! Én nem vagyok őrült, engedjenek ki innen! -szaladtam a rácsokhoz, a fehér ruhások után kiabálva. Mivel azok rám sem hederítettek, szomorúan konstatáltam, hogy innen nincs kiút, itt ragadtam, egy rakás dilis emberrel, miközben a barátaim talán éppen most halnak meg.
Pityeregve huppantam rá újdonsült nyikorgó ágyamra, és igyekeztem nem arra gondolni, mi lehet most a szeretteimmel. Valahogy ki kell innen jutnom. Basszus, muszáj lesz!
Igyekeztem a jó oldalát is nézni a dolognak. Bár egy cellába vagyok zárva, nulla kilátással, és fürdőszoba nélkül, egy nyikorgó ággyal, valamint rácsokkal, attól még... Na, jó, ki akarunk áltatni, ez egyszerűen borzalmas, maga a pokol! Nagyon remélem, hogy vannak valamiféle fakultatív programok, amikre kijárhatok, mászkálhatok szabadon, kapok telefont, és legfőképp elmehetek egyedül wc-re. Csakmert ebben a nyomorék szobában még az sincs... És be fogok pisilni, ha most nem jön ide valaki, és enged ki.
-Hahó! -szaladtam a rácshoz. -Ide fogok hugyozni! -kiabáltam ki a világba cseppet sem nőiesen a gondomat.
Észrevettem szemben egy fehér ruhást, így leginkább hozzá intéztem szavaimat.
-Hé, valaki engedjen már ki innen! Be fogok pisilni, könyörgöm!
A szemben lévő férfi hátrafordult, nevetett egyet a nyomoromon, és egyszerűen elsétált.
-Seggfej! -ordítottam utána, felé mutatva középső ujjamat.
Nem hagytam annyiban, továbbra is kiabáltam. Mikor már épp feladtam volna a reményt, megpillantottam egy fiatal fehér ruhást.
-Te! Te ott! Könyörgöm, vigyél ki, mert be...
-Igen, tudom, be fogsz pisilni -dünnyögte a srác félbeszakítva engem, és azzal a lendülettel felém közeledett. -Szerintem már az egész szárny tudja... 
-Szuper, nagyon örülök, akkor kiengedsz, vagy sem?! -türelmetlenkedtem.
-Persze -vette elő kulcsait, és közben végig tudtam mérni. Szőke haj, barna szem, hegyes áll. Arcvonásai tökéletesítették az egész srácot, teste pedig eléggé kidolgozottnak tűnt, ezzel még jóképűbbé téve a fiút. -Habár... -gondolkodott el. -Szívesen végignézném, ahogy levetkőzöl...
Oké, visszavonom az előzőt. A világ legnagyobb tuskójával állok szemben.
-Gyökér -vágtam bele szavába dühösen, majd hátat fordítottam neki.
-Hááát ezt lehet, hogy nem kellett volna -vándorolt át tekintete a hátsómra.
-Azt kérdeztem kiengedsz innen, vagy nem?! -tagoltam dühtől forrva, miközben újra felé fordultam.
-Gyere -nyitotta ki végre a rácsot, így érezhettem a szabadság lágy szellőjét. Aha. Hát persze...
-Kösz -mormogtam, majd elszaladtam, magam sem tudva, merre.
-Hé, hé, hé! -rántott vissza karomnál fogva. -Hiszen azt sem tudod, merre mész!
-Dehogynem tudom -dacoltam, próbálva kiszabadulva a szorításából.
-Tekintve, hogy most érkeztél, nem, biztos, hogy nem tudod -vigyorgott magabiztosan. -Ja, és szerintem nem akarod, hogy kigyúrt állatok cipeljenek vissza a celládba, pisilés nélkül. Mert egyébként ki sem jöhetnél, és ha egyre hangosabban kiabálsz...
-Várj, várj, lassabban! -döbbentem le egy pillanatra. -Mi az, hogy nem jöhetek ki?! -háborodtam föl.
-Nem tudom, ezt parancsolták nekem -vonta meg lazán a vállát.
-Te jó édes faszom, hova keveredtem... -csaptam rá a fejemre.
-Ejnye, kislány, vigyázz a szádra, nehogy valaki véletlen bedugítsa... -mosolygott kajánul.
-Kuss -rendeztem le egyszerűen. -Különben is, annyi idős lehetsz, mint én, mi a francot keresel egy diliházban?! -értetlenkedtem.
-Nos, dolgozom -mondta ki a látszólag egyszerű választ, én pedig vártam volna, hogy folytassa, de nem tette. Ez se valami nagy IQ kombájn... 
-Igen, erre én is rájöttem, nagyokos. De mit csinálsz pont itt, és miért?! -ráncoltam homlokom.
-Ó, hát, apámé az elmegyógyintézet -jelentette ki ezt az apró információt.
-Hogy mi van?!
-Ja -nevetett. -Gondolom, így már érted, miért vagyok itt.
-Oo..oké... Hagyjuk. Inkább... Felejtsük el. Szóval. Akkor megmutatnád végre a mosdót? -tereltem vissza a témát az eredeti célomra, hogy dobjak egy sárgát.
-Aha. Gyere utánam, de mostantól ne beszélj, és ne szólj senkihez, akkor se, ha kérdeznek -vette komolyra hanglejtését.
-Miért, mi... -kezdtem volna, ám kegyetlen módon befogta a számat. Barom.
-Shhh... Azt mondtam, ne beszélj! Bólints, ha megértetted -nézett elvarázslóan a szemembe, mire nagynehezen, nem éppen határozottan bólintottam. -Oké. Akkor kövess! -húzott maga után.
Komolyan mondom, kezd ez a hely egyre furább lenni... És akkor még nem tudtam, hogy milyen hátborzongatóan furcsa dolgokkal fogok itt találkozni...

///Naaa, mit gondoltok, fontos szerepe lesz még ennek a srácnak a sztoriban, vagy eltűnik, mint a kámfor?😏
Hamarosan megtudjátok. Izgalmakban továbbra sem lesz hiány. Sőt. A szálak bonyolódnak, fokozódik a feszültség, és a problémák, a rejtélyek sokasodnak. Egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz, vagyis hogy megtudjuk, ki az a bizonyos Gyilkos.

Remélem élvezitek a sztorit :D
Köszönöm szépen ezt a sok olvasottságot, a vote-okat, és iszonyat hálás vagyok, ha kommenteltek is❤❤😍😍😍

Nemsokára újra jövök, sziasztok❤///