Ismét a korom sötét, már jól ismert kórházi szobában ébredtem. Kezd ebből elegem lenni... Rátekintettem a kezeimre, de semmi különöset nem vettem észre rajtuk. Mi a fene? Talán csak álmodtam?!
Kérdésemre nemsokára meg is kaptam a választ, ugyanis a szobámba egy középkorú férfi lépett be, amolyan robot szerűen. Ahogy egyre közeledett, láttam, hogy félmeztelen van, és a felsőtestébe valami bele van vágva. Valami felirat...
-Hannah Anderson! Te leszel a következő! -mosolygott, miközben a hasán lévő nem túl mély vágásokra mutatott, amikből nehezen, de valóban ezt olvashattuk ki. Ó, a franc...
-Mit akarsz? -keltem föl az ágyból bátran.
A férfi odalépett hozzám, megfogta a kezeimet, majd megforgatta azokat, mintha a fáslit vette volna szemügyre. Hirtelen előrántott a farzsebéből egy zsebkést, a kezembe nyomta, és elment a szoba sarkába. Észrevettem, hogy valamit babrál a kamerával... Jajj ne! Ne! Ez eddig le volt takarva! Semmit sem rögzített! A titokzatos férfi leszedte a takarást a kameráról, majd óvatosan kiment az ajtón, és felvette a látszólag orvosi ingjét, vigyázva, hogy ne kerüljön a kamera látószögébe. Odakinnt megfogott néhány holmit, és úgy jött be, mintha mi sem történt volna. Visszatért a normális járása, és az egész mozgása sem tűnt robot szerűnek. Basszus ne! Nálam van az a rohadt kés! És ez az ember felém tart!
Mikor már kezdett leesni, mi is történik itt, a másodperc törtrésze alatt a férfi elkezdett kedvesen bemutatkozni, majd felém gyalogolni. Ezek után nemes egyszerűséggel belesétált a késbe, amit sajnos élével felfelé tartottam. Az éles tárgy mélyen fúródott bele a hasába, és láttam, ahogyan lassan vörös vérrel itatódik át az ingje. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Elkezdett köhögni, fulladozni, de még nem rogyott össze, és... És akkor láttam meg, hogy a kamera ebből csak annyit észlelt, hogy leszúrtam egy orvost. Neee! Ne ne ne neee! Ilyen nincs! A büdös rohadt életbe!!!
A már félholt férfi odacsoszogott a nyitott ablakhoz, amiről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán miért nyitottam ki, vagy mikor.
Egészen közel hajolt, már majdnem kiesett. Te jó ég, ez ki fog ugrani! Azonnal odarohantam, megfogtam a derekát, és elkezdtem rángatni, hátha vissza tudom húzni, de teljesen ellenállt, mintha valaki irányította volna. Ordítozott, segítségért kiáltozott, ám egy pillanat alatt kicsúszott a kezemből, és lezuhant a hatodik emeletről. Utánakaptam, de már nem sikerült megmentenem... Elterült a bokrok mellett a talajon, és örökre kiszivárgott belőle az élet.
Egy csomó ideig csak álltam, és néztem őt. Megöltem egy embert... Kibaszottul megöltem egy embert!!! Az őrület határán álltam, bőgtem, és a hajamat tépkedtem. Percek múlva az utcáról, majd a kórházból özönlöttek az emberek a holttesthez. Kis idő elteltével megérkezett a rendőrség is, akik azonnal vizsgálni kezdték, mi történt. Hajnali három óra van. Kereken. Az ördög órája... Milyen irónikus...      
Az agyam ebben a pillanatban kapcsolt, hogy az a retkes kamera mindent fölvett! Először is bezártam gyorsan az ajtót, majd odaszaladtam a kamerához, és megpróbáltam leszerelni, a könnyeimtől alig látva. Ekkor kopogtattak az ajtón, és ebben a pillanatban írták alá a halálos ítéletemet...
-Hannah Anderson! Itt a rendőrség! Kérlek, nyiss ajtót! -hallottam egy mély hangot.
-Basszameg! -kiáltottam fel fojtottan. 
Próbálkoztam leszerelni azt a nyomvadt kamerát, de csak nem adta meg magát.
-Hannah Anderson! Ha nem nyitsz ajtót, akkor kénytelenek leszünk betörni! -szólt újra a rendőr.
Nem tudtam mit tenni, inkább kinyitottam, mert ha mégsem így tettem volna, akkor gyanút fogtak volna.
-Jó estét! Elnézést a zavarásért! -lépett elém rögtön a rendőr. -Én Craig Coleman vagyok, a sheriff. Átkutatnánk a szobát, ha nem probléma -hadarta rögtön. Volt már egyszer ügyünk a rendőrségen, de ezzel a férfivel esküszöm nem találkoztam még soha életemben. 
Csak álltam ott megilletődötten, és már sejtettem, hogy ezt az egészet nem úszom meg szárazon... Ha találnak valamit, akkor nekem annyi, letartóztatnak emberölésért, és...
-Hannah! -fordult felém a rendőr ismét, kiszakítva a gondolataimból. Ekkorra az arcom már biztosan falfehér lehetett. -Azt kérdeztem, miért nem fekszel vissza az ágyadba.
-Én... -nyeltem egyet sajnos túl jól hallhatóan. -Igazából nem tudom, mit keresnek -próbáltam hazudni.  
-Ó, hát persze -csapott fejére gondterhelten a sheriff. -Scott Forrest főorvos úr pár perccel ezelőtt szörnyethalt. Arra gyanakszunk, hogy kiugrott az ablakon. Nem tudjuk, hogy szándékosan ölte meg magát, baleset történt, vagy esetleg valaki eltette láb alól... Mivel késszúrást is találtunk a hasán, és nagyrészt ez okozta a halálát, úgy gondoljuk, ez nem véletlen. Szerintünk a gyilkosa ebben a kórházban lehet... -fejezte be, és mindvégig szúrós szemekkel nézett rám. 
A jó büdös szar! A főorvost öltem meg! Ez nem lehet igaz... Ezek mindent tudnak!
-Uram! -szólt Craig sheriffhez egy társa. -Azt hiszem, ezt látnia kéne...
Ekkor felemelte a párnámat, majd rámutatott arra a bizonyos késre, amit mostmár Dr. Forrest megszáradt vére terített be. Az összes rendőr elhűlten tekintett rám, majd néhányan odasereglettek az ablakhoz, ahol föl vélték fedezni a sok vért...
-Vigyék be! -kiáltotta el magát Craig, miközben ridegen, és kegyetlenül nézett rám.
Kettő rendőr mellém lépett, lefogtak, hátrafeszítették a kezeimet, és lebilincselték azokat. Tiltakozni sem volt erőm, egyszerűen csak zokogtam, feladva minden reményt. Az egyetlen esélyem talán a kamera lett volna, ami bizonyítja ártatlanságomat, de már meg sem lepődnék, ha kiderülne, hogy ez az egész előre megrendezett volt. 
Végigvonszoltak a kórházon, a halántékomhoz tartva egy pisztolyt, miközben az összes nővér, és a biztonságot nyújtó szobáját elhagyó beteg halálomat kívánva nézett rám. Fordult a kocka... Engem nyilvánítottak gyilkosnak. Gyűlölnek. Megvetnek. Elítélnek anélkül, hogy bárki tudna rólam bármit, mert ők csak azt látják, amit látni akarnak, és nem néznek a dolgok mélyére. Miközben a valódi Gyilkos talán épp most is embereket öl, engem visznek itt bilincsben, aki teljesen ártatlan, de rá lett fogva egy gyilkosság. Valójában tényleg vér tapad a kezemhez, jól tudom... De ahhoz a szemétládához lassan egy egész város vére fog tapadni, és még mindig nem kapták el. 
Az élet igazságtalan. Rohadtul igazságtalan. Mindig is az volt, és mindörökké az lesz...