Egy világos, fénnyel teli szobában ébredtem. Alig bírtam kinyitni a szememet, mert az ablakon bevilágítottak a nap vakító sugarai. Hunyorogtam egy darabig, aztán két alakot véltem felfedezni.
-Hannah? -hallottam egy hangot. -Avery vagyok! Ugye jól vagy?! Mondd, hogy jól vagy, kérlek! -fogta meg kezeimet.
-Mi... Mi történt? -nyöszörögtem.
-Hannah! -simította meg a fejemet aggódva Liam.
Avery és a fiú egy pillanatra egymásra néztek, majd Aves kajánul elmosolyodott, Liam meg mintha elpirult volna. Agyrázkódást is kaptam, vagy mi a fene? A fiú megrázta a fejét, és újra hozzám fordult.
-Miért nem szóltál, hogy vagdostad magadat?
-Hogy... Mi van?! -háborodtam fel. -Nem vagdostam magam!
-Pedig eléggé úgy néz ki -mutatott a mostmár bekötött kezeimre Aves.
-Oké, várjunk egy percet! Valaki elmesélné, hogy mi ez az egész? -ráncoltam a homlokomat.
-Az igazgatói irodában voltál, amikor a sebeid vérezni kezdtek. Rengeteg vért vesztettél, és elájultál. Basszus, Hannah, majdnem meghaltál -túrt bele idegesen a rásütő naptól csillogó hajába Liam. -Még meg tudtak menteni, de valószínűleg perceken belül meghaltál volna.
Az igazgatói iroda... Igen, már emlékszek. Alex megmentett attól a rohadék Sam-től. De... Akkor Alex miért nincs itt? Ő hol van?  
-Állj, állj, állj! Mégis... Mitől vérzett a kezem? -értetlenkedtem. -Ti is tudjátok, hogy nem vagdosnám magamat!
-De akkor adj már magyarázatot, miért haltál meg majdnem!
-Nem tudom... Francba is, pontosan tisztában vagytok azzal, milyen természetfeletti dolgok történnek velünk mostanában. Én a Gyilkosra tippelnék, szerintem nincs más magyarázat -vontam meg a vállam sóhajtva.
-Ezt te sem foghatod rá... -csóválta a fejét Liam.
-Igen, Hannah. A Gyilkos általában jó nagy szart kavar, de kétlem, hogy ez ő lett volna. Képtelenség... -helyeselt Avery.
-És a metrós eset Jacob-bal nem volt képtelenség? Vagy a bulis eltűnt emberek? És a sebek az emberek kezén, majd az, hogy a holttesteik Liam háza előtt fekszenek? Esetleg a véres üzenetek, amiknek nyoma sem maradt? Ezeket elhiszitek?! Ez mind számotokra nem képtelenség, de az, hogy a Gyilkos valahogy felvágta a kezemet, az igen?! -keltem ki magamból.       
-Nyugodj meg, Hannah... Nehéz időszakon vagyunk túl. És te ebbe kezdesz beleőrülni. Ne szégyelld -simogatta meg az arcomat Aves. 
-Hah... -toltam el durván, hitetlenkedve a kezeit. -Titeket is behülyített! Már nekem sem hisztek! Mi a fenét csinált veletek? -ordítoztam bőgve.
-Liam, azt hiszem, mennünk kéne... -húzta Avery a fiút.
-Liam! -kiáltottam. -Ha itt mersz hagyni, én esküszöm...
-Sajnálom, Hannah -tárta szét karjait remegve.
-Liam! Hé! Ne hagyjatok magamra kérlek! Avery! Liam! Könyörgöm, neee!!! -visítottam zokogva, és rángatózva, de mindez mit sem ért, a barátaim egyedül hagytak.
-Eljön értem, meg fog ölni, eljön értem, és vége mindennek, kínoz, gyötör, bánt, és megőrít engem, elvisz, magával fog vinni, megöl, és meghalok, megöl, meghalok, MEGHALOK, MEG FOGOK HALNI!!! -hadartam össze-vissza az ágyon rángatózva, miközben fejemet kapkodtam az ijesztő, suttogó hangok, és látomások után.
-Anderson kisasszony! -nyitott be valaki az ajtón, mire gondolataimból kizökkenve, sikítva megugrottam. -Elnézést. Én Olivia McCall vagyok, pszihiáter. Segíteni fogok neked, hidd el, együtt megoldjuk! -jött oda hozzám, és bátorítóan megszorította a kezemet.
-Nem! -másztam arrébb. -Rajtam már senki sem segíthet! TŰNJÖN A KÖZELEMBŐL! Ha elmondom az igazságot, akkor megöli magát is! -temettem kezeimet az arcomba sírva.
-Semmi baj... Meg fogsz gyógyulni! -mosolygott.
Mégis hogy képes ilyen helyzetben örülni? Normális ez a nő?! Francba, el kell tűnnöm innen, csak a bajt hozom az emberekre! Ha már meghalok, akkor úgy haljak meg, hogy mást ne öljek meg vele... Csak ne lennének rámkötve ezek az idióta zsinórok... 
-Hannah! -szakított ki a gondolataimból. -Azt mondtam, hogy kérlek őszintén válaszolj a kérdéseimre. Rendben? -ült le az ágyammal szemben lévő székre a pszihiáter a jegyzeteivel együtt.
-Nem lehet -ráztam a fejemet hevesen. -Nem lehet, nem, nem!
-Jól van, tudom... Hidd el, minden betegem ezt mondja.
-Beteg?! Én nem vagyok beteg! -csattantam fel.
-Igen, ezt is mondják -nevetgélt.
-Maga azt gondolja, hogy pszihopata vagyok?!
-A jelek szerint igen, valami olyasmi vagy, bár én szebben fogalmaztam volna... -bólogatott.
-Nem! Nem én vagyok a pszihopata!!! -kiáltoztam.
-Figyelj, olyan durva öncsonkítást végeztél, hogy kishíján belehaltál. Szerintem ez már épp eléggé kimeríti a depresszió fogalmát. Ez már nem szimpla hangulatingadozás, ez...
-NEM! -vágtam bele a szavába ismét ordítozva. -Szakadjon már le mindenki erről a vagdosós témáról!!! NEM ÉN VAGDOSTAM MAGAM, ÉS NEM ÉN VAGYOK A PSZIHOPATA, HANEM A KIBASZOTT GYILKOS! -csúszott ki a számon.
Hupszi... Ezt elcsesztem. Mindegy, úgyis idegesített ez a nő, nem olyan nagy kár érte.
Beállt a kínos csend. A pszihiáter kikerekedett szemekkel nézett rám, és szerintem most értette meg, miért mondtam, hogy rajtam nem lehet segíteni.
-A... Azt... Azt mondtad Gyilkos? -dadogta, és a szemei halálfélelmet tükröztek.
-Mostmár úgyis mindegy... -sóhajtottam. -Igen, a Gyilkosról van szó, de ezt...
-KI NE MONDD TÖBBET A NEVÉT! -kiabálta.
-Miért?! Hisz benne? -csillantak meg a szemeim, reménykedve, hogy bajtársra találtam.   
-Hagyjál...
Az eddig nyugodt, harmonikus nő most hirtelen megbolondult.
-Szóval ismeri... Gondolom rájött, hogy éppen rám, és a barátaimra vadászik. Már elnézést, hogy ezt mondom, de már magának is, és nekem is mindegy, önt is el fogja vinni, mert elárultam a bajaim okát. Szóval mostmár nyugodtan beszélhet arról, hogy honnan ismeri a Gyilkost -vontam meg a vállamat őrülten nevetve.
-Erről egy szót se többet! -közeledett felém idegesen, majd hirtelen belémszúrt egy tűt, ami fájdalmasan hatolt át érzékeny karomon.
-Áááú, mit... -próbáltam ellökni magamtól, de a kezeim nem engedelmeskedtek. Sőt! Meg sem tudtam mozdulni! -Mit művel? -kérdeztem kétségbeesetten.
A szám mintha lebénult volna, és a szemeim is lassan kezdtek lecsukódni, mindez akaratomon kívül.
-Teszek róla, hogy a Gyilkos ne tudja meg, hogy te vagy a...
Mi a franc? Talán most fog összeállni a kép, de... Mondatának végét nem hallhattam, ugyanis a testem megadta magát, az agyam lekapcsolt, és mély álomba merültem.

2019. július 15.