Bevezető
Mindig is magányos voltam. Nem tudom miért. De soha sem gondolkodtam rajta. Talán azért mert fura voltam egyeseknek főleg amikor a legjobb barátomról meséltem. A legtöbben őrültnek tartottak és kinevettek. Azt mondták ő nem más mint egy képzeletbeli barát. De ők nem érthették hogy ő több annál mint egy barát. Csak én látom őt és hallom. Ha valaki megkérdezte: „Hogy néz ki?” vagy „Ő pontosan milyen?” Ha le kell írnom, akkor ő egy aranyos, és titokzatos kék plüss nyúl, melynek nyakában egy piros szalag díszelgett. Az álmaimban is rengeteget játszottunk, egy különös világban. Pontosan már nem emlékszem arra a világra, csak egy szokatlan, és félelmetes erdőre emlékszem. De amikor lerajzolom őt mindenki azt mondja hogy félelmetes. Talán a vörösen világító szeme, és a tű éles fogai miatt. Együtt énekeltünk, fára másztunk, és rengeteget játszottunk. Egy nap Lucy egyre furcsább lett. Régebben megengedte hogy kimenjek a erdő szélére, amikor bújócskáztunk. Hetente amikor kimentem, ámulatba ejtett és kíváncsisággal töltött el a mély szakadék és az azon túli világ. Távoli hegyek csúcsai, és azokon virító fehér hóréteg. Hatalmas meredek dombok, melynek oldalain számomra ismeretlen lények bújtak el a virág tenger alatt. Hosszan elnyúló folyó, melynek fekete vizében, mint égen a csillagok fénylett ezernyi fehér kő vagy kavics. A vízben különös lények úsztak, melyeknek kinézete rejtély volt számomra. Mivel nem jöttek fel a felszínre, csak a rikító színeiket láthattam. És Lucy sem mondta el soha hogy mik azok. Végül a szakadék, mely elválaszt ettől az egész világtól. A szakadék mélyéről különös hangok jöttek fel, néha sikolyra, néha morgásra hasonlító hangok. De még is tudni akartam, hogy mit rejt a sötétség. Rengeteget álldogáltam ott, és vágyakoztam a túlsó oldalra. Egyszer amikor bújócskáztunk, eljutottam a szakadék szélére, és egy eddig számomra ismeretlen lépcsősorral találtam szembe magam. Egy nagyon régi szinte már elmálló szürke lépcső volt, mely a szakadék sötétjébe vezetett. Amikor lábamat rátettem az első lépcsőfokra a morgások hirtelen hívogató hangokká váltak. Szinte hipnózis szerűen transzba estem, és késztettek a második lépcsőfok megtételére. Remegő lábam amint hozzá ért a második fokhoz, Lucy erőteljes rántással húzott vissza a talajra. Még sosem szidott le annyira mint akkor. Hangjában a düh, és aggódalom keveredett. Elráncigált a szakadék széléről, és utána elbúcsúztunk úgy mint mindig.
Lucy másnap egyre furcsább lett, ingerültebb, és távolság tartóbbá vált. Aztán este ismét az erdőben voltunk, és elszaladtam a lépcső irányába, de annak helyén, mint hogy ha egy robbanás történt volna, mert a lépcső eleje már darabokban volt. Lucy mögöttem állt csendben, és először nem is mondott semmit, de amikor kérdően felé néztem, tekintettét a földnek szegezve kezdte el mondani.
-Sajnálom, de ez nem a te döntésed volt hanem a mi döntésünk! – Mondta a földet nézve.
Amikor kérdőre vontam kik azok a mi? Nem válaszolt, csak csendben oda jött és átölelt. Aztán hátrébb állt, és kikötötte a nyakában lévő szalagot, majd a hajamba tette.
– Remélem szerzel majd újabb barátokat, akik tudnak rád vigyázni. – Azzal ismét megölelt, megérintette a mellkasomat, és ekkor realizáltam hogy ez most a végső búcsú.
Sírva kérdeztem hogy tettem-e valami rosszat, ígértem hogy megváltozok, jobb leszek.
-Ne aggódj, te így vagy tökéletes nem kell változnod. De ne aggódj az idő múlásával el fogsz engem felejteni. De az y-on összeköt!- Mondta felmutatva mancsát melybe egy y volt varrva.
Alig láttam záporozó könnyeimtől. A könnyeimet láttán Lucy erőltetetten elmosolyodott, és az ő szeméből is egy könnycsepp gördült le. Megmarkoltam a nyakamban lógó y-on nyakláncomat, és szipogtam egyet. Próbáltam megszólalni, de a sírás annyira folytogatott hogy egy szót sem tudtam kiejteni. A világ elhomályosodott körülöttem, és utoljára Lucy könnyeit láttam, és azt az erőltetett mosolyt.
Ijedten ültem fel az ágyban, és könnyeimet törölgetve hívogattam Lucyt, de ő nem válaszolt. Egyre hangosabban hívogattam, mire már teli torokból üvöltöttem kétségbe esve. A szüleim ijedten rontottak be a szobámba, és próbáltak megnyugtatni, de nem tudtak. Előre hátra dülöngélve hívogattam őt a kezemmel a nyakláncom helyét fogdosva, de rájöttem hogy már nincs nálam. De a hajamban lévő piros szalag nyugtatón hatot rám. A szüleim másnap kiakarták venni a hajamból a szalagot, de ekkor bepánikoltam, rugdosni és kapálózni kezdtem hiszen csak ez volt nekem. Csak ez maradt utána... de ki után is?
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top