4.
Lassan felérve, a fehér lépcsőkön, megtorpanva megállt az ócska régi ajtó elött. Nagy levegőt véve kinyitotta az osztályterem ajtaját, abban a hittben, hogy megint mindenki megvetően, vagy éppen félelemmel telve fognak rá nézni. Meglepődésére a terem szinte kongott az ürességtől. Csak egy ember ült bent, aki úgy tűnt mintha aludna. Nem törődve vele, halkan leült a helyére, betette a fülébe a kék fülhallgatóját, és nem törődve a lassan bejövő tömeggel, zenét kezdett hallgatni. Egy kis idő múlva, Emily unalmában , mint ahogy az elsőként megérkezett fiú,majdnem ő is elaludt. Hirtelen felkapta a fejét egy erőteljes ajtó nyitásra, és egy hangos kiáltásra. Egy szőke lányt látott meg az ajtóban állva, két copfba felkötött haján megcsillanva a fény, olyan volt mintha aranyból lenne minden egyes hajtincse. Fülig érő mosolyával mindenkit felvidított.

-Helló mindenkinek! Visszatértem a két hetes influenzámból! - kiáltotta el magát az újonnan jött lány.

-Katy!!!-egy kisebb lány csapat szaladt Katy felé nagy üdvrivalgásban.
Mindenki körül rajongta , és kérdésekkel bombázta a lányt. Katy minden kérdésre boldogan,és mosolyogva válaszol. Emily irigykedve nézte a jelenetet és rájött hogy őt sosem fogják így körbe rajongni. Katy nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, és elindult a padja felé. Mikor Emily észre vette, hogy Katy ő felé tart, idegesen el kapta a tekintetét. Katy mikor meglátta az új lányt felcsillant a szeme, és gyorsléptekel elindult az asztala felé, majd egy nagyott csapott rá.

-Te vagy az új lány akirőlmindenki mesélt?- Kérdezte hatalmas lendülettel. Emily hátra hökölt a meglepödőttségében . De nem tudta elvenni a tekintetét az őt bámuló lila szemektől.

-Ja. - Mondta lekezelően de ez Katyt nem riasztotta el.

-Szia, Katy vagyok, én ülök előtted, remélem jól ki fogunk jönni egymással. Ha bármire szükséged van csak szólj. - Mondta széles mosollyal az arcán.
Mindenki összerezzent, amikor az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy fiú lépett be rajta. Emily, mikor észre vette, hogy ez az a fiú akit majdnem megfojtott, a hajában lévő szalaggal kezdett el játszani.

-Hagyd őt! Ne próbálj barátkozni vele. Majdnem megölt!. - Mondta sértetten a srác.

-Ugyan már Joshua! Ne légy már ilyen felszínes!- Mondta csípőre tett kézzel Katy.

-De hát majdnem megölt. - Akadt ki Joshua, mire Katy csak a szemét forgatta és összefonta karjait.

-És? Biztos adtál rá valamilyen okot. -Mondta színlelt sértődéssel Katy, majd mivel megszólalt a csengő mindenki elfoglata a helyét.
A nap további részében Katy árnyékként követte Emilyt, és próbált beszélgetést kezdeményezni, de ő csak egy szavas válaszokat adott, és miután azokat is megunta már szinte levegőnek nézte a sarkában loholó lányt.
Épp az udvaron jártak, mikor Emily megelégelte ezt a helyzetet, és hirtelen megállt. Katy emiatt majdnem neki ütközött a lánynak, de végül sikerült kikerülnie A lány egyik keze ökölbe szorult, majd ideges hangon így szólt:

-Nem unod még? - Kérdezte, mire Katy csak értetlenül nézett rá. Emily szembe fordult az összezavarodott lánnyal, és dühösen így szólt.

- Mindenki veled akar lenni! Veled akar beszélgetni, vagy csak úgy a közeledben lenni. Miért vagy velem? És miért követsz álandóan? - Kérdezte szinte ordítva.

- De hát én csak... - Kezdte el Katy ijedten.

- Semmi csak! Miért nem vagy képes lekopni rólam? Mindenki kerül engem, miért nem teszed te is ezt? - Kérdezte idegesen a lány szavába vágva Emily.
Katy kissé ijedten és félve lépett egyet hátra, majd szemét lesütötte.

- Tudod mit? Nem is értem, miért nem utálnak téged, azért az undorítóan ronda lila szemeidért!- Mondta Emily teljesen kikelve magából. - És csak hogy tudd... - Kezdte, de látta, hogy a lány szeméből egy kövér könnycsepp gördül le .

Lefagyott, és tudtta, hogy most túl lőtt a célon. Katy felemelte a fejét, és egyik kezét az arca elé tette, hogy takarja könnyes szemeit.
- Én csak... én csak... - Kezdené, de a torkában lévő csomótól nem tudott rendesen megszólalni, majd sarkon fordult és elszaladt.

- Fuss csak úgy, ahogy eddig mindenki tette. - Mondta Emily maga elé suttogva, majd ő is elindult a saját dolgára.
Emily fáradtan lépett be a házba, alig várva, hogy pihenhessen egy kicsit. A konyhából beszélgetés zaja szűrődött ki. Nagy örömmel fogadta hogy mamája épp az anyukájával beszélget, így el is indult, hogy kösszöntse őket, de megtorpant, mikor meghallotta nevét, és rájött hogy róla beszélnek. Óvatosan közelebb lépett, hogy jobban hallja.

-Megint megtette és újra meg fogja tenni miért nem hiszel végre nekem? Kezdetben elhittem , amit a pszichológus mondott, hogy ez csak átmeneti amiatt a képzeletbeli barát miatt, de fogd fel, a lányod megint meg akart ölni valakit, és egy szemernyi megbánást sem tanúsított.
- Mondta megemelve a hangját. Anyja csak lehajtott fejjel hallgatta a nagymamája kioktatását, amit már nem először hall.

- Ebből elegem van már, holnap elviszem a pszichiáterhez. - Jelentette ki, mire az anyja is felfigyelt.

-Nem viheted el a diliházba!- Akadt ki, és aggódó tekintettel nézett az eltökélt nagymamára.

- Miért nem? Te is tudod hogy oda való. Mióta mesélt Lucyről azóta tudja mindenki, hogy valami nem stimmel nála! - Mondta egyre idegesebben.

A név hallatán Emily kissé meghökkent, és feje fájni kezdett. Lassan ellépett az ajtótól, és bement a szobájába, hogy ne vegyék észre a hallgatózását. Kisvártatva a nagymamája elhagyta a lakást, az anyja pedig a szobájába zárkózott be. Így Emily belopózott az anyja dolgozószobájába, majd kutakodni kezdett. Belépve a szobába mindenhol mappákat, és összetűzött lapokat látott. Úgy érezte hogy tűt keres a szénakazalban, hiszen azt sem tudta, hogy mit keres. Sokáig keresett bármit ami segíthet neki emlékezni, de nem talált semmi használhatót. Majd amikor elkezdte már feladni, meglátott az egyik polcon lévő halom tetején egy már kissé szakadt és régi mappát. Nem tudta miért, de úgy érezte ez az, amit keres. Nagy nehezen felmászott az egyik székre, majd nyújtózkodva épp hogy elérte a tetejét, de megcsúszott, és magára rántotta az egész kupacot. Nagy koppanással a földre esett, majd fejét fogva felült, és a körülötte lévő rengeteg papírt nézte. A mappa, amit le akart venni darabjaiban hevert, és a benne lévő papírok fejjel lefelé hevertek mindenfelé. Emily kíváncsian emelte fel az egyik lapot, majd mikor rápillantott lefagyott. Egy rajz volt, róla és a családjáról, viszont egy furcsa kék nyúl is helyet foglalt a képen. Idegesen kapta fel az összes régi gyerekrajzot, amiken szinte minden lapon csak ő, a családja, és a nyuszi szerepelt mosolyogva. Végül felfordítva az utolsó rajzot is, meglátta a kék kisállatot egyedül, a nyakában egy övéhez hasonló vörös szalaggal. Nagy betűkkel mellé írva:

„Te vagy az egyetlen barátom Lucy."

Amint ezt elolvasta a lány erős sípolást hallott, majd a feje az eddigieknél is jobban kezdett el fájni. Felordított, majd a a kezét a fejéhez szorította, és a földön heverve anyjáért kiáltott. Anyja amint meghallotta Emily kiálltását, rohant egyetlen lányához. A lány csak kiabált, és kiabált, de anyja nem tudta hogyan segíthetne lányán. Idegességében véletlenül kiszedte a szalagot a hajából, mire a lány egy hosszú, hangos kiáltást követően, kimerülve terült el a rajzokkal teli padlón, majd elvesztette eszméletét.