Emily lassú léptekkel otthona helyett a játszótér felé vette az irányt. Már a nap is készült lemenni a háta mögött. A nap lemenő sugarai vér vörösre festették az égboltot, és az éjszakai lámpák elkezdtek pislákolni. Lehajtott fejjel, egy könnycseppet ejtett a hideg betonra. A játszótérhez érve kinyitotta a régi, kissé rozsdás kerítés kapuját, és körbetekintett a homályos játékokon. Oda lépett a két hinta közül az egyikhez, ledobta oldalra a táskáját. Ráülve a hintára, hangos nyikorgással elkezdte hajtani magát. Feltekintet az egyre sötétedő égboltra, és mint egy átok, eltakarták a felhők a feljövő holdat, csillagokat. A sötét játszóteret már csak az utcai lámpák világították meg Emily számára. Hintázás közben pedig  elkezdett gondolkozni:

Ezt én nem értem....miért jutott ez az eszembe? Olyan furcsa volt, de mégis ismerős. Ki lehetett ez a nyuszi? Ismerem őt? De honnan? Ismerős volt a hangja mintha már hallottam volna valahol. Miért lettem ennyire szomorú ettől az emléktől? De ami a legfontosabb amit nem értek, hogy miért kezdtem el sírni....? Úgy éreztem mintha a szívem szakadt volna meg. Ki lehetsz te idegen nyúl? Hmmmm.... Lehet hogy megkéne kérdeznem anyut talán többet tud Róla mesélni. Végül is neki mindent elmondtam kicsi koromban. De ezt hogyan kérdezhetném meg ezt tőle? Nem állhatok csak úgy elé ezzel a kérdéssel hogy: „Szia anya volt nekem egy kék plüssnyuszi barátom? Akivel futkostam egy erdőben, és folyton beszélgettem vele.” Hülyének is nézne engem. Vagy egy kész viccnek fogja tekinteni. Habár már régóta nem is viccelődtem anyával, vagy egyáltalán viccet meséltem neki. Valahogy lassan kéne adagolnom ezt a kérdést. De mégis hogyan?.....

Hirtelen Emilyt meglökte valaki hátulról, a hinta egyre magasabbra lett lökve, és megijedve  hátra nézett. Meglátta mosolyogva Scott-ot a hinta mögött.

- Szia pöttöm!- kacsintva köszönt Scott.

- Mondtam hogy ne hívj így! Nem szeretem.- morcosan válaszolt vissza Emily.

Egy kis hintázás után, Emily leszállva a hintáról, hátra tekintett Scottra. Üres szemei megijesztették a magas fiút, hiszen nem ugyanazt a lány látta, akit eddig ismert.

- Mi a gond?-Hirtelen rá kérdezett Emily, az összerezzent Scottra.

- Á értem. Szóval te is félsz tőlem.- Ezzel a mondattal lehajtotta a fejét Emily.

- Szó sincs róla pöttöm.- mosolyogva megfogta Emilyt, és felemelte.

Emily egy kicsit elmosolyodott a váratlan, de nosztalgikus régi játékukon, amikor 6 éves korában „madarasat” játszottak. Lecsukta a szemét, és élvezve a friss hideg levegőt, egy mély lélegzetet véve, szét tárta oldalra a karjait, elképzelve hogy tényleg egy igazi madár. Hirtelen nagy szél zavarta meg a nosztalgiát, amire Scott aggódva lerakta kicsi madarát.

- Mennünk kéne haza. Nem gondolod?-Kérdezte guggolva Emilytől.

Morcosan felvette iskola táskáját, majd bele törődve kimentek a játszótér kapuján. A sötét utcákat járva, Emily feltekintett Scottra, aki álmosan ásítani kezdett.

- Milyen volt a meló? Biztos fáradt lehetsz. – Hirtelen témát váltva kérdőre vonta Scottot.

- Fárasztó volt. De muszáj mennem dolgozni.- Mondta Scott újabb ásítással körítve.

Emily értetlenül tekintett Scottra, aki bele túrt, rövid szőke hajába. Inkább úgy döntött hogy nem fogja most este kérdésekkel bombázni szegényt. Megérkeztek Emily házához, ahol az anyja aggódva várta őket a kapunál. Átölelte egyetlen lányát, és megkérte hogy többet ne bóklásszon el többet ilyen sokáig. Emily bólintott egyet, és felment a szobájába lefeküdni.

- Köszönöm hogy elhoztad.- Mosolyogva átölelte Scottot.

- Ugyan. Nem tesz semmit. Emily olyan mintha a hugom lenne. – Zavartan elkezdte hátul dörzsölni a tarkóját.

- Szerintem ő is már bátyjának tekint már téged. Mintha csak  tegnap lett volna hogy megkértelek vigyázz Emilyre amíg távol vagyok.- Nevetve emlékezett vissza a régi, viszonylag szép időkre.

Scott elmosolyodott, és aggódva vetett egy pillantást az órájára.

- Sajnálom de haza kell mennem....- Megviselt arccal a kapura tekintett.

- Tudom, és hogy van az anyukád? Gondolom egy jó ideig nem fog hozzánk jönni dolgozni.- Szomorúan szegezte le a tekintetét Emily anyja.

- Nem hinném hogy tud majd dolgozni......az orvosok pedig azt mondják hogy nincs túl sok ideje ha így megy tovább.- Ökölbe összeszorította a kezét mérgében.

- Ezt hogy érted?- Értetlenül néz rá Scottra aki hangos sóhajtásba kezdett.

- Nem veszi be a gyógyszereit, és hiába kérem őt nem hallgat rám.- Egyre ingerültebben el is kezdett beszélni.

Az anya elkezdte nyugtatni az aggódó fiút. Scott tehetetlennek érzi magát, anya haldoklik, előtte van a megoldás, egyben a kiút az anyja betegségére, mégis megtagadja, hogy segítsenek neki. Scott egy megnyugtató beszélgetés után, kisebb kétségekkel elindult haza felé az éjszakába.

----------------------------------------------------------

Hali most tudtam meg hogy a 3. fejezet eltünt valamiért, pedig az én telóm azt mutatja hogy kiraktam.....
Asszem az egesz Wattpad ellenem dolgozik, vagy nagyobb eséllyel én vagyok a hülye 😅😅😅 ezért nagyon sajnálom.....