A tanárnő siető léptekel ment be a terembe, és elkezdte csendre inteni a zajos osztályt. Mikor végre elhallgattak, és helyet foglaltak székeiken megköszörülte torkát, és beszélni kezdet.
-Gyerekek ma érkezett meg az új osztálytársatok, akinél muszáj valamire nagyon oda figyelni...- Kezdte el nagyon komoly hangon, de az osztály elkezdet zsongani, és mindenki kérdésekkel kezdte el bombázni a tanárt.
-Lány vagy fiú? – Kezdte el az egyik gyerek.
– Miért év közben jött át? – Folytatta a másik.
Rengetegen üvöltöttek be hasonló kérdéseket. A tanár hiába próbálta lecsitítani őket de már késő volt. Az ajtó nyikorgására mindenki elhallgatott, és figyelmüket a bejövő lányra szegezték. Félénk léptekel indult el a tanári asztal felé. Apró termete, és vékony alkata miatt nem tudták elhinni, hogy egyidős lehet velük. Rövid sötétbarna haja éppen hogy vállát súrolta, frufruja bal oldalt eltakarta szokatlanul világos kék szemét. Az egyenruha hiába volt a legkisebb méretű, még így is nagynak látszott rajta. Kezeit maga elött összekulcsolta, és szembe fordult az osztállyal. A tanár kissé aggódva nyelt egyet, majd ő is az osztály felé fordult.
-Ő itt az új osztálytársatok Emily Black. Kérlek mondj néhány szót magadról. – Mondta a lányka felé fordulva.
De ő csak csendben állt, és nem mondott semmit. A tanár végül az osztályt kérte meg, hogy tegyenek fel kérdéseket a lány felé.
-Hány éves vagy?- Kérdezte kedvesen az egyik lány.
-13. – Mondta halkan hangja szinte elenyésző volt. Rengetegen felálltak és vissza kérdeztek.
-Komolyan?! – Kérdezték hitetlenül. Emily a nagy hangzavarra összerezzent és megszorította kezeit.
-Én max. 10nek nézem!- Mondta nevetve hangjában gúnnyal az egyik fiú amire Emily beleharapott az ajkába mérgében.
Ez után a diákok nevetésben törtek ki. A tanár szigorú tekintettel csendre intette őket. Az osztály elnémult már csak a gúnyolódó fiú kuncogott még egy keveset. Ezután az osztályfőnök hátra kísérte Emilyt a helyére. Az unalmas, szinte monoton óra után, Emily asztalához oda ment egy kedves lány, és megpróbált beszélgetést kezdeményezni. Semmire nem válaszolt, szinte figyelmen kívül hagyta a lányt, de amikor megdicsérte a piros szalagot, mellyel a haját díszítette, egyből felkapta a fejét, és elvörösödve köszönte meg. Amikor a lány látta hogy Emilyt érdekli ez a téma, gondolta elkezd róla kérdezősködni.
-Mióta van meg? – Kérdezte meg gyorsan hogy fentartsa Emily figyelmét.
-Mióta csak az eszemet tudom meg van. Sosem megyek sehová nélküle. -Mondta Emily a szalagon végig simítva kezét.
A lány mosolyogva bólogatott, és örült hogy Emily végre feloldódott, ezután normál hangerővel kezdtek el beszélgetni. Miután egy ideje már hogy a szalagról beszélgettek, a gúnyolódó fiú mérgesen odament  hozzájuk.
- Héj Emily! Miért vagy oda ezért az ósdi szalagért?-  Ezzel a gúnyos mondattal kihúzta Emily barna hajából a szalagot.
Emily a pillanat tört része alatt utána kapott, és mérgesen szólt rá a fiúra, hogy adja vissza. A fiú meghökkent a lány fenyegető hangján, majd Emily elkapta a szalag másik végét, és elkezdték ráncigálni.
-Adjad vissza!!!-Ordított rá fenyegetően Emily szinte őrült tekintettel.
- De mi a jó ebben az ósdi, rongyos szalagban?- Kérdezte félelemmel telve, de mégis próbált bátornak tűnni. És ekkor a szalag megadta magát, és az egyik része elkezdett szakadni. Emily ennek láttán meghökkenve a szeme kétszeresére nyílt, és dühösen rávetette magát a fiúra, és a földre terítve őt folytogani kezdte. Az osztályba csönd csak a fiú fuldokol hangját lehetett hallani, de ezt hirtelen megszakította az Emily mellett álló lány sikolya. Mindenki pánikolni kezdet, és kiszaladtak a teremből. Valaki a tömegen átverekedte magát a terem belsejébe. Az Emily által folytogatott fiún már látszott, hogy lassan elveszti eszméletét. A fiú aki végre áthatolt a tömegen, hátulról lefogta Emilyt és leemelte a fiúról, aki mohón kezdet levegőért kapkodni. A fiú meglátta a földön lévő szakadt szalagot, és óvatosan letéve a földre Emilyt, maga felé fordította a lányt majd nyugodtan és lassan kezdet hozzá beszélni.
-Nincs semmi baj. Most felfogom venni a szalagodat, oké? – Kérdezte a már kissé lenyugodott lánytól aki félve, de lassan bólintót.
A fiú lassan és óvatosan felvette a szalagot, majd a szakadást kezdte el vizsgálni.
– Szépen haza megyünk és megvarrom neked a szalagodat, jó? – Kérdezte, majd óvatosan kézen fogva a lányt kivezette az iskolából.
A fiú, a közelben lévő lakásába vitte, a már nyugodtnak látszó lányt. Amint beléptek, elkezdte keresni a varró készletet, és megfontolt mozdulatokkal varrni kezdet. Emily aggódva figyelte minden mozdulatát, nehogy még nagyobb baja essen a legnagyobb kincsének.
- Miért jöttél el értem?- Kérdezte egy idő után hallkan.
A fiú az utolsó varrást is elvégezve fordult a lány felé, és mosolyogva nyugodt hangon válaszolt neki.
-Anyukád mondta hogy vigyem el neked a matek könyvedet, mert otthon hagytad. – Mondta kedvesen amire Emily értetlenül nézet a fiúra.
-De hát az nálam volt!- Mondta amire a fiú elszégyelve magát tekintetét a szalagra szegezte.
- Na jó azért mentem be hozzád hogy ellenőrizzem hogy ne történjen meg az ami legutóbb, de mint láttam elkéstem. – Mondta szégyenkezve szemét a szalagon tartva. Emily a szemét forgatva válaszolt.
- Tudod jól hogy ő megérdemelte, és  az a fiú is megérdemelte ezért nem fogok bocsánatot kérni. – Mondja kissé ingerülten.
A fiú csak sóhajtott majd felemelte a szalagot.
-Gyere ide vissza rakom a hajadba. -Emily boldogan ment oda, és megállva hátal előtte várta hogy a szalag vissza kerüljön jogos helyére.
Miután szépen bekerült a hajába, mosolyogva nyugodtabban tekintet hátra a fiúra.
-Köszi Scott. – Mondja kedvesen amire a fiú elmosolyodik, és felállva elkezdi a kijárat felé terelni a lányt.
-Ideje haza menni! -Mondja kedvesen és elindulnak haza felé.
Haza érve Emily anyja, a lányát szorosan átöleli, majd aggódva kezdi kérdőre vonni.
-Miért csináltad ezt megint Kicsim? Remélem neked nem eset bajod...- Simítja végig lány arcát de a mondat végén az apa idegesen csap az asztalra amire mindenki ijedten összerezzen.
-Még hogy ő jól van-e? Hiszen majdnem megölt valakit megint! Miért nem tudsz normális lenni mint a többi gyerek?!- Kérdi mérgesen megindulva a gyerek felé.
Scott közéjük áll és az anya maga mögé löki a gyereket.
-Ne kezd el megint! – Mondja az anya ijedten.
- De te is tudod hogy nem ez volt az első és fogadni merek rá hogy nem is az utolsó! – Mondja mérgesen a férfi, amire az anya ijedten lép hátra lányával.
- Kérem nyugodjon meg!- Szól közbe Scott, amire a férfi mérgesen fordul felé.
- Neked ehhez semmi közöd!-  Emeli meg a hangját a férfi, és félre löki az útból. Majd felpofozza feleségét, aki erőtlenül esik a földre. Majd fenyegetően lánya felé magasodik. Már lendíti is kezét, amire a lány elhúzza hát mögül a telefont.
- Ha nem állsz le felhívom a rendőrséget, és tudod jól hogy okuk lenne elvinni téged!- Mondja fenyegető tekintettel Emily, amire apja ökölbe szorítja kezét, és kimegy a lakásból.
- Elegem van belőletek!!- Ordította kintről az apja, majd beszálva a kocsijába, elhagyta a kisvárost.
Kellemetlen csönd ül le rájuk, majd Scott töri azt meg.
- Jól vagytok?- Kérdi aggódva, és felsegítve a nőt.
- Persze én jól vagyok. – Mondja a fejét fogva.
- Lehetnénk jobban is. – Mondja komoly hangon Emily amire mindenki, csak leszegezve fejét sóhajt egyet.
Mindenki csendben nézett maga elé, miközben Emily zsebébe mélyesztette telefonját, és elindult szobája felé. Beérve magára csukta az ajtót, és ágyába feküdve figyelte a fehér plafont. Hamar elnyomta az álom, de az a hely amiről álmodott nem volt neki ismeretlen.