A Hendricksen család tagjai számára az egyedüli kapcsolattartó módszer a levelezés volt. Mivel egy repülő hetente szállított élelmet, vizet és tiszta ruhákat az expedíció tagjainak, kézbesíteni tudták az írásokat, melyeket Emma a repülőtéren átadott a pilótának és kapott tőle. A két nő együtt olvasta el a leveleket és közösen fogalmazták meg, mit írjanak ők a családfőnek. Boldogok voltak, hogy Andrew megoszt velük mindent. Mikor keltek, mit ettek, s melyik nap folyamán mire jutottak. Leírta, hogy milyen kincseket találtak, miféle épületeket láttak, hány éves romokra leltek. Hosszú terjedelmű volt mindegyik levél, kivéve az utolsót. Abban Andrew csak azt írta le, hogy nemsokára utazik vissza és alig várja már a találkozást szeretteivel.
Végre elérkezett a nap! A naptár július 30-at mutatott. Emmanak, aki az Infinite Value Bankban dolgozott, pont szabadnapja volt. Dawnnak sajnos nem volt ekkora szerencséje. Kénytelen volt szabadságot kivenni az Eternal Strength nevű edzőteremből, ahol apja testvérének, Solomonnak dolgozott. Nagybátyja megértette a helyzetet és boldogan adott unokahúgának szabadságot, sőt, megemlítette, hogy este majd beugrik egy kávéra.
Emma Andrew kedvenc ételeit készítette: zöldséggel töltött pulyka, spagetti, saláta, különféle mártások, tyúkhúsleves és sokféle sütemény. A legszebb királykék ruháját öltötte magára, befújta magát kedvenc parfümével, lánya által ajánlott fekete magassarkút húzott, s kiment a felhajtóra várni a taxit. Eközben Dawn örömteli arccal készülődött. Több, mint fél éve nem látta édesapját. Nagyon hiányzott neki. Kimondhatatlanul boldog volt, mert apja megtartotta a szavát és még a születésnapja előtt hazatér. Divatos és sportos akart lenni, így kiválaszott egy fehér tornacipőt, egy fekete farmert, egy fehér topot és egy fekete inget. Bársonybarna haját lófarokba fogta össze, ciánkék színű napszemüvegét fejére rakta, majd szaladt le a földszintre. Miután leért, ivott még egy pohár vizet. Ekkor megérkezett a citromsárga taxi. Emma és Dawn meglepetésére pont az a sofőr érkezett értük, akivel novemberben utaztak a repülőtérre. A taxis is megismerte őket. Meg sem kérdezte, hova kell menni, csak végigsimította sötétbarna kecskeszakállát, s már indult is. Útközben egy szót sem szóltak. Miután megérkeztek a repülőtérre, Emma kifizette az utat. A taxi a parkolóba hajtott és leállt. A taxisofőr kiszállt és rágyújtott. Ezzel azt jelezte, hogy megvárja őket. A két hölgy boldogan ment be a váróterembe. A kiírás szerint pár percük volt még a gép érkezéséig. Magukban már sorolták, hogy milyen kérdéseket fognak feltenni a régésznek. Elmélkedésüket a gép leszállását tudató jelzés zavarta meg. Pár perccel később besétáltak a váróterembe. Andrew elől haladt, a csapat többi tagja pár lépéssel mögötte. Amikor Emmaék integetni kezdtek, a családapa fittyet hányva csomagjaira, s azok tartalmára, szaladni kezdett családja felé. Ahogy elérte őket, szorosan átölelte feleségét és lányát. Andrew nagyon boldog volt. Sikerült betartania az ígéretét. A csoport többi tagja gyorsan elköszönt a Hendricksen családtól, majd miután kiértek az épület elé, mind mentek a maguk útjára a táskáikkal. Kicsit furcsa volt a helyzet. Amikor megismerték az expedíció tagjait, mind nagyon aranyosak és kedvesek voltak, ráadásul a légkör is meghitt volt körülöttek. Érdekes bagázsnak tűnt, de ott és akkor mindannyian ridegen viselkedtek egymással. Valami megváltozott. A Navalia szigetén töltött idő okozhatta a változást.
-Mehetünk haza? - törte meg Emma a csendet.
-Igen, alig várom már, hogy otthon legyek - mosolygott gyengén Andrew.
-Apa, valami baj van? Sápadtnak tűnsz.
-Semmiség, csak fárasztó volt az út, egy szemhunyásnyit sem aludtam egész idő alatt.
A két nő segítkezett a cipelésben, majd mikor kiértek a taxihoz, a sofőr kiszállt és bepakolta a táskákat a csomagtartóba. Emmaék már beültek, de Andrew még maradt, hogy figyelmeztesse a segítkező férfit, melyik csomagokra vigyázzon nagyon. Amikor kész voltak, elfoglalták helyüket a járműben. Végül elindultak. Dawn egész úton faggatta édesapját, hogy milyen volt a sziget, találkoztak-e valamilyen érdekes állattal, készített-e képeket a természetről, hol aludtak, meg hasonlókat. Andrew kedvetlenül ugyan, de válaszolt a kérdésekre. Ám amikor lánya arról érdeklődött, hogy mit hozott neki, elhallgatott. A lány először azt hitte, azért nem válaszol, mert elfelejtette, hogy azt mondta, hoz valamit számára. Megismételte kérdését, de válasz ezúttal sem érkezett. Harmadszor is megkérdezte volna, de Andrew átterelte a témát arra, hogy mivel foglalatoskodtak ők a távollétében. A levelek szép és jó dolgok, de azok által nem lehet az érzéseket, a vicceket és a fontos eseményeket úgy átadni, mint élőben mondva. Emma szívesen mesélt neki, de Dawn dudrogni kezdett. Meghalt a kíváncsiságtól, hogy kap-e majd valamit a híres archeológustól. Miközben játszotta a sértődöttet, eszébe jutott valami. Talán azért nem akarja elmondani, hogy hozott-e és mit, mert meglepetésnek szánja a szülinapjára! Ezt a lehetőséget elfogadva felengedett és ő is mesélt apjának a munkahelyi dolgokról, meg hogy még mindig nincs pasija. Andrew örömmel hallgatta a beszámolókat, de titkon annak örült jobban, hogy pár percen belül hazaérnek.
12:30 állt a taxi óráján. Emma kifizette a fuvart, közben a férje és lánya kipakolta a csomagokat. Megköszönte, hogy várt rájuk és a segítségét is. A sofőr csak bólintott, majd elhajtott.
Dawn kinyitotta a ház ajtaját. Andrew úgy lépett be saját otthonába, mintha csak egy vendég lenne. Rég nem látta már az otthonát. Az előszobából az emeletre vezető lépcsőzetet, melyen naponta fel, s alá rohangált. A bal oldalra nyíló nappalit, melyben minden nap megnézett szeretteivel egy filmet vagy mesét. A jobb oldalon található konyhát, melyben felesége napról napra finomabb ételeket készített. Nagyot szippantott a levegőből. Megérezte kedvenc ételei illatát, majd gyorsan lehuzakodott, hogy ellenőrizhesse. Lánya nevetett egyet, kilépett cipőjéből, majd miután óvatosan lepakolta a fal mellé a táskákat, követte édesapját. Emma becsukta az ajtót, lehuzakodott ő is és mosolyogva ment utánuk.
Andrew jóízűen fogyasztotta a sok finom ételt. A levessel kezdte, majd a pulykával folytatta. Hiányzott már neki az otthoni koszt. Madison és Judy is főzött odaát jó ételeket, de meg sem közelítették Emma szintjét. A lakoma után Andrew felcipelte a csomagokat az emeletre. Azt mondta, nem kell segíség, nyugodtan pihenjenek le a hölgyek. Valójában azért mondta, mert nem akarta, hogy észrevegyék az egyik táska tartalmát. Miután mindegyik fent volt a dolgoószobájában, becsukta maga mögött az ajtót. Felesége és lánya nem értették, mi ütött belé, eddig minden útja után leült a nappaliba és órákon át mesélte a felfedezéseket. Érezték, hogy valami baj van, de nem akarták zavarni. Remélték, hogy mire Solomon megérkezik, már Andrew is a társaságukban lesz.
Míg ők a földszinten tartózkodtak, Andrew kipakolt. A legnagyobb táska háromnegyede ruhákkal volt tele. Nem azért, mert mosnivalót gyűjtött feleségének, hanem mert azokkal biztosította a műtárgy sérthetetlenségét. Megkönnyebbülten emelte ki a rongyokkal csomagolt tárgyat. Lerakta az asztalára, majd behúzta a függönyöket. Teljes mértékben elzárkózott. Kipakolta holmiját, a ruhákat a sarokba dobálta, a műtárgyat pedig a könyvespolc szabad részére rakta. Bekapcsolta a gépet. Megnyitotta a novemberben kapott e-mailt, melyet a Régészeti Szövetségtől kapott, majd gépelni kezdett. Megírta, hogy az expedíció sikerrel zárult, s másnap jelentést tesz a csapat többi tagjával együtt. Kapott visszajelzést, mely szerint érdeklődve várják őt a gyülekezőhelyen. Andrew nagyot sóhajtott. Nem volt visszaút. Fiókjából előkapott egy papírtömböt, s jegyzetelni kezdett. Mindenféle dolgokat írt rá, mint például kulcs, érzékelő, fúró. Elhatározta, hogy csinál egy kisebb átépítést a szobáján biztonsági okokból.
Este nyolc körül kopogtak. Emma nyitott ajtót. Somolon Hendricksen, a sógora állt előtte.
-Andrew? - kérdezte, miután lehuzakodott.
-A dolgozószobájában. Ebéd után felment, azóta ott van - mondta az asszony aggódva.
-Értem. Köszönök Dawnnak, aztán megnézem, mit csinál a bátyám. Készítenél nekem egy kávét?
-Persze! Három kiskanál kávé, kettő cukor?
-Pontosan.
Benézett a konyhába. Dawn az asztalnál ült, épp az újságot olvasta. Amikor Solomon ráköszönt, a lány kishíján hátraesett a székkel ijedtében.
-Solomon bácsi, ez nem volt szép tőled! - mondta mérgesen.
-Tudom, ne haragudj! - mosolygott.

Komoly tekintettel szedte a lépcsőfokokat. Amikor megállt testvére szobája előtt, nagy levegőt vett, s kopogott. Csönd uralkodott továbbra is.
-Andrew, bent vagy? - szólt kicsit hangosabban.
-Solomon, te vagy az?
-Igen.
-Egyedül?
-Igen.
Erre a válaszra Andrew felállt a székéből, az ajtóhoz lépett, s egy gyors mozdulattal megfordította a kulcsot a zárban. Solomon lenyomta a kilincset, majd benyitott. Andrew beinvitálta, majd mikor bent volt, gyorsan bezárta öccse mögött az ajtót és ismét becsukta azt. Solomon értetlenül meredt rá. Andrew sóhajtott egyet, majd komoly tekintettel nézett vendégére.
-Szükségem van a segítségedre, Solomon!
-Segítek, de csak ha elmondod, hogy mi történt.
Andrew tudta, nem ússza meg, muszáj elmesélnie mindent az elejétől. Leült a karosszékbe, Solomon pedig az íróasztal másik végébe, a vendégszékbe. A régész nagy levegőt vett, kifújta, majd belekezdett.
-Az egész azután kezdődött, hogy találtunk egy jó állapotban lévő házikót. Mind kipakoltunk, ezután összeültünk tervezgetni. Úgy döntöttünk, hogy az egész szigetet átfésüljük. Felpakoltuk magunkat vízzel, élelemmel és neki is láttunk felfedezni a környékünket. Elképesztő volt! Egy hatalmas dzsungelt találtunk, mely kissé félelmetesnek tűnt. A rengeteg után egy hihetetlen várost találtunk. Olyan házakat láttunk, mint amilyenek a maják épületei! Lakatlan volt. Sehol senki. Átvizsgáltuk a környéket. Ismert és ismeretlen növényfajok voltak körülöttünk, de állatokkal nem találkoztunk. A következő másfél hónapot ebben a városban töltöttük. Ezidő alatt mind együttműködtünk. Aztán valami váratlan történt. Madison eltűnt pár órára, s mikor újra láttunk, furcsán viselkedett. Bizalmatlankodott velünk. Még Clarkkal is. Nem volt hajlandó elmondani, hogy mi baja. A munkával viszont jól haladtunk, így mehettünk tovább. Áthaladtunk egy sivatagon. Balszerencsénkre minden vizünk elfogyott, így kínzó szomjúsággal kellett utaznunk tovább. Ben kishíján meghalt, de elértünk egy oázist és sikerült megmenteni. A következő városban még gyanúsabb dolgok történtek. Nora bezárta magát a városi kriptába egy teljes hétre. Akkor jött ki, mikor hozta a repülő az élelmet és vizet. Egy szót sem szólt, hogy talált-e valamit. Május közepére addig fajult a helyzet, hogy senki nem egyeztetett senkivel a munkával kapcsolatosan. Nevetgéltünk, szórakoztunk, beszélgettünk is, de amint előjött a kérdés, hogy ki meddig jutott és mit talált, mindenki csendben lett. Elérkezett a június, s amikor egy erdőben találtunk egy gyönyörű vízesést, elhatároztunk, hogy megpihenünk. Afféle medencének használtuk azt a tiszta vizet. Ahogy ott úszkáltam a vízesés felé, benéztem mögé, észrevettem egy barlangot. Lelkiismeret-furdalásom volt, pedig még nem is tettem semmit. Feltűnt, hogy a többiek nem figyelnek, így beosontam a barlangba. Végigmentem rajta, s megláttam egy porlepte páncélt. Nem értettem, mit keres ott. Megmozdítottam, s a kard kiesett a kezéből. Mikor közelebbről szemügyre vettem, kishíján elájultam. Egy felbecsülhetetlen értékű műkincset találtam! Elmondtam volna a csapat többi tagjának, de nem mertem. Sikerült észrevétlenül a holmijaim közé rejteni a fegyvert. Pár nappal a hazaút előtt, amikor egy kisebb szirtet másztunk meg, Clark leejtette a táskáját. Mivel ki volt cipzározva, kihullottak a dolgai. Szerencsére nem voltunk túl magasan, így nem esett nagyobb baja a cuccainak. Amikor leértünk és segítkezni akartunk neki, megláttam, hogy egy még soha nem látott tőr volt a kulacsa mellett. Ebből már biztosra vettem, hogy a titkolózás és bizalmatlanság oka a titokban talált és elrejtett műtárgyak voltak. Nem volt jogom elítélni őket, mert én is rejtegettem egyet. Ezután az eset után mindenki szorosabban fogta és szorongatta valamelyik táskáját. Ismét barátságosan viselkedtünk egymással, mikor a repülő számára készítettünk el leszállópályát. Őszintén szólva, a repülőn is nevetgéltünk meg minden, de a munkánkat megint nem osztottuk meg egymással.
-Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Solomon komoly tekintettel.
-Az a kard, amit találtam, egy nagyon értékes darab. Egyedi példány. Ugyanez elmondható arról a tőrről. Biztos vagyok benne, hogy a többiek is találtak valamit és elrakták. Jó, voltak dolgok, amiket közösnek ítéltünk meg. Érmék, edények, ékszerek, ruhadarabok meg hasonlók. Nagyon veszélyes dolog, ha az expedíció folyamán a tudósok találnak valami értékeset, de eltitkolják.
-Ráadásul ez még rizikósabb, mert a Daemonium Birodalom romjait derítettétek fel. Lehet, hogy valami átkot raktak a dolgaikra, mielőtt eltűntek.
-Pontosan.
-Mihez kell neked a segítségem? - tért rá Solomon a tárgyra.
-Azt szeretném, ha segítenél építeni egy titkos szobát ehhez a dolgozóhoz.
-El akarod rejteni a műtárgyat, ugye?
-Igen. Közelebbről akarom megvizsgálni. Ki akarom deríteni, hogy mi az igazság. Nagyon rossz előérzetem van, Solomon. Ha bármi történne velem, neked kell vigyázni Emmara és Dawnra!
-Nem fog semmi történni veled, bátyám!
-Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rájuk!
-Megígérem!
Lementek a földszintre és csatlakoztak a két nőhöz. A kávé már kihűlt, de Solomon nem bánta. Gondolatai bátyja története körül keringtek. Tíz óra után Solomon elbúcsúzott, s hazament. Dawn és Emma aludni tértek, de Andrew nem. Nem tudott és nem is akart. Bevonult a dolgozószobába és elkészítette a tökéletes tervrajzot a rejtett szoba elkészítéséhez.