Nyugodt napnak indult.

Nem, igazából nem. Anna magára borította a kakaóját, aztán miután átöltöztette és kettesben hagyta a nővérével, arra buzdította Elzát, hogy a varázserejével lője le a szobában köröző legyet. Úgyhogy, amikor újra benyitott hozzájuk, majdnem eltalálta egy erőteljes jéglövés, az utolsó pillanatba tért ki előle. Mivel nem akarták, nagy dobra verni Elza erejét, nem hívta a személyzetet, hanem szerzett két vödröt meg egy seprűt és nekiállt összegyűjteni a szétröpült jégszilánkokat – ami nem volt egyszerű, mert még a szekrény tetejére is jutott bőven, azokról az órásjégcsapokról nem is beszélve, amik a sarokból, hegyes véggel bökdöstek a nagyvilágba és hiába rugdosta őket, alig akartak letörni. Mire azoktól megszabadult, a szoba fényárban fürdő fele kiolvadt, bokáig ért a víz. És még alig múlt nyolc óra.

De ez után már tényleg úgy tűnt, hogy nyugodt napja lesz. Lement a városba, leült az egyik, tenger felé néző padra, behunyta a szemét és élvezte a kellemes napsütést. A szél alig fújt, a sós víz illata szerte szállt a levegőben, az egyre éledező város zajai megnyugtatták. Aztán pár perc után újra kinyitotta a szemét és figyelte, ahogyan a pékség ajtaja szinte másodpercenként nyílik, frissen sült kenyér illatát eresztve a városra; az iskolából elkéső gyerekek átvágnak az úttesten; Agatha, aki a királyságba érkező turistákat szokta körbe vezetni nem sokkal előtte áll és a hajókat figyeli.

Cecilie, a patikus épp akkor nyitott ki. Észrevette Idunát és intett neki, ő pedig mosolyogva visszaintett.

Innentől kezdve tehát minden nyugodt volt. Nem tudta pontosan, mennyi ideig ült ott a padon, csak azt, hogy lassan a pékség forgalma csökkent; az utolsó diákok is beértek az iskolába; Agatha sarkon fordult és elment.

Iduna lassan felállt és a macskaköves úton áthaladva egészen a móló széléig sétált. Nézte a tenger hullámait, amikre csillogó fényt vetett a nap; a beérkező, hatalmas hajót; és a horgászni igyekvő halászokat. Rájuk mosolygott és úgy döntött, ideje visszaindulni a kastélyba. Egy lépést sem tett még, amikor felcsendült egy hang.

- Itt vagyok! Jövök már!

A nő a hang irányába fordult. Egy sötétszőke, tizenhat év körüli fiú futott felé, hátán hatalmas hátizsákkal, kezében térképpel. Iduna a háta mögé pillantott, de nem látott senkit. Ami azt jelentette, hogy csakis hozzá beszélhet.

Valóban, a fiú lefékezett, lihegve megtörölte a homlokát és végül a térdére támaszkodva előrébb dőlt, mire a nyakában lógó távcső az arcának ütődött.

- Itt vagyok – ismételte. Iduna furcsállva végigmérte.

- Látom – mondta.

A fiú felegyenesedett és bólogatott.

- Akkor, te vagy gondolom a turistavezető – szólt. Iduna oldalra döntötte a fejét. A mi?

- Én... – kezdte volna, de a fiú rá se hederített. Helyett elkapta a kezét és jól megrázta.

- Üdv, és bocs a késért, de nem tudott időben elindulni a hajó – biccentett a beérkező bárka felé. – Kösz, hogy megvártál. Egyébként Roger vagyok. Téged hogy szólíthatlak?

Iduna rámeredt és elgondolkodott. Vagy visszamegy a palotába és beül egy sötét szobába papírokat rendszerezni és két csintalan hercegnőt felügyelni vagy elmehet Rogerrel városnézőbe és az egész napját a szabad levegőn töltheti, miközben kvázi hülyére veszi őt.

- Legyen csak Ida – mosolygott a fiúra.

- Oksa – bólintott a srác alig figyelve. – Induljunk, már így is késve érkeztem. Látni akarok mindent!

Belekarolt a nőbe és húzni kezdte maga után. Amikor Iduna rájött, hogy a kastély felé tartanak, megállította Rogert. Az a végállomásuk lesz, úgy praktikus.

- Én vezetek – jelentette ki. – Az első utunk pedig arra vezet – mutatott a házak közé. –A fiú felemelte a térképet és az orrát ráncolva keresni kezdte, hova tartanak. Iduna elvette tőle, összehajtotta és a fiú ingzsebébe dugta. Ismerte a járást, nem kellett térkép. Végighaladtak a főút mentén, ami aztán a főtérre vezetett. Körbepillantott és a tekintete megakadt az egyik bolt ajtaján. – Íme, az édességbolt. A királyság legfinomabb ínyencségei kaphatók itt – magyarázta és a fiút magával húzva az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, beterelte maga előtt és folytatta. – Negyvenhét éve nyílt meg először és azóta szakadatlanul ontja magából a cukorkákat, csokoládékat, süteményeket és egyéb, finom, helyi specialitásokat is. Üdv, Daniel – köszönt az árusnak, aki a rózsaszínre festett pult mögött állt és igencsak furcsállva szemlélte a párosukat. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Iduna odalépett hozzá és rámosolygott. – Roger átutazóban van nálunk – biccentett a fiú felé, aki tátott szájjal figyelte a felhozatalt: gyümölcsízű nyalókák, rózsaszín vattacukor, vajas pattogatottkukorica... – A legfinomabb édességekből szeretnénk kérni.

Daniel bólintott és egy papírzacskóba megannyi nassolni valót szórt bele. Roger ragaszkodott hozzá, hogy ő fizet, majd miután búcsút intettek Danielnek és már újra a szabad ég alatt álltak, a fiú Iduna orra alá dugta a zacskót.

- Vegyél belőle – mondta, miközben ő maga egy bonbont dobott a szájába.

- Nem kérek, köszönöm – rázta a fejét.

A fiú visszahúzta a kezét és vett magának egy cukorkát, amit aztán elropogtatott. Lassan sétáltak a városban, Roger csak úgy szívta magába a kisváros zsalugáteres házainak barátságos képét.

Az egyik mellékutcán elhaladva összefutottak Karllal, a virágárussal, aki felvonta az egyik szemöldökét, amikor meglátta a történelmi adatokat közlő Idunát és a kíváncsi tekintettel pislogó Rogert.

- Megint? – kérdezte a nőtől, aki biccentett és vállat vont.

- Kezdem megszokni.

Karl figyelte a térképét újra előhalászó fiút egy darabig, aztán ismét Idunára pillantott.

- Akarja, hogy... – kezdte, de a nő legyintett. Valójában aranyosnak találta Roger lelkesedését, ő meg végtére is a királyságot képviselte, úgyhogy ez teljesen rendben volt. Karl mosolyogva biccentett, aztán folytatta útját.

- Most merre? – kérdezte Roger a fejjel lefele tartott térképre hunyorogva. Iduna elvette tőle és ezúttal magánál is tartotta.

- Ha például nem ezt a papírt bámulnád, hanem felemelnéd a fejed – a fiú álla alá nyúlt és megemelte – látnád, hogy itt egy látványosság.

- Azta! – ámult Roger, ahogy szemügyre vette a kápolna aranyozott ajtaját, a háromszögalakú kiszögelléseit, végül a csúcsos tetejét. Hirtelen előkapott a nadrágzsebéből egy noteszt és egy ceruzát, majd halkan mormolta az orra alatt, ahogy írta: – Arendelle: észveszejtően finom édességek, csodálatos katedrális. – Elrakta a kis jegyzetfüzetét és útitársára pillantott. – Akkor megnézzük a kastélyt?

- Majd igen. De tudok valamit, ami annál is jobb.

Sarkon fordult és elindult az egyik felfelé vezető utcán. Roger pár pillanat erejéig visszabámult a kápolnára, aztán utána sietett.

- Most hová megyünk?

Iduna nem válaszolt neki. A fiú ismét megkínálta édességgel, ő pedig ismét megrázta a fejét. Végül felértek a meredek utca végéig, ahol balra fordulva egy merőleges úton haladtak tovább pár lépést.

- Itt is volnánk – biccentett egy kocsi felé. De ez a kocsi nem olyan volt, mint a többi. Kisebb volt, de tető fedte, akár egy hintót. Onnan egy vörös függöny hullott alá, ami előtt két báb civakodott éppen.

- Bábjáték? – ámult Roger. Közelebb lépett és nézte, ahogy tulipános koronát viselő királylány menekül a sárkány elől.

Iduna figyelte őt és az jutott eszébe, hogy ennyi idősen nagyjából ő is így járta be a várost. Tátott szájjal, mindenre rácsodálkozva. Roger úgy állt az anyjuk kezét szorongató kisgyerekek mellett, mintha ő is egy lenne közölük. Mind csillogó tekintettel nézték, ahogy a királyfi győzedelmeskedik a sárkány felett és megcsókolja a királylányt.

Valaki Iduna mellé lépett. A nő rápillantott és megállapította, hogy az ékszerészbolt tulajdonosa az, kezében egy kulcscsomóval.

- Jó reggelt, felség – köszönt neki a férfi, miközben kizárta az üzlethelyiséget. – Mi járatban erre?

- Körbe vezetem Rogert a királyságban – pillantott a fiúra. A férfi követte a tekintetét és összeráncolta a homlokát.

- Ő talán... egy másik ország hercege? Vagy nagykövete?

A nő eltűnődött és pár másodpercig csendben mustrálta az új ismerősét.

- Nem, szerintem. Fogalmam sincs, ki ez – vallotta be.

- Hm – állapította meg az árus. – Ön tudja. Azért legyen vele óvatos – szólt és beoldalazott az üzletébe.

Roger hamarosan visszatért és lelkesen feljegyezte a bábszínházat is a füzetébe.

- Bátran ki merem jelenteni, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit az utazásom során láttam, pedig ez már a hetedik ország, amiben megfordulok.

Iduna őszintén rámosolygott.

- Ennek igazán örülök. A színészek mind maguk írják az előadásaik szövegét. Többnyire meséket játszanak, de elég alaposan át szokták írni az eredetit. Az egyikben a királylány rabolja el a sárkányt.

Folytatták az útjukat, és Iduna már épp belekezdett volna a következő érdekesség részletezésébe, amikor a fiú újra megszólalt.

- Megnézzük végre a kastélyt?

- Előbb nézd meg az iskolát – bökött a nő a mellettük álló épületre. – Ha minden jól megy, jövő évtől két osztályt is indítunk. – Roger odacsámpázott és belesett az ablakon. Iduna mellé lépett és ő is bekukucskált. Egy unatkozó kisfiú rájuk öltötte a nyelvét, mire halkan elnevette magát és viszonozta a gesztust. A gyerekek, akik látták, kacagni kezdtek, ő pedig gyorsan lebukott, magával rántva Rogert is. – Szóval – köszörülte meg a torkát. – Ez az elemi. Már évtizedek óta fogadja a gyerekeket – mesélte, és közben felegyenesedett, hogy folytassák útjukat. – De van egyébként egy polgári iskola is, annak nincs még akkora múltja, de nagyon színvonalas a képzés. És már van kisdedóvónk is, bár az még csak két éve működik.

A fiú, aki ismét gyorsan leírta a számára fontos dolgokat, nagyot bólintott és a füle mögé helyezte a ceruzáját.

A nap fényárba vonta a várost, mintha csak tényleg a legjobb arculatát szeretné megmutatni ennek a dilis kalandornak. Iduna hamarosan ismét megállt és olyan büszkén, mintha az övé lenne, egy újabb kocsira nézett. Annak az oldala magas és nyitott volt, vásárolni lehetett onnan mindenféle csecsebecséket, jobbra pedig egy ajtó állt, ahonnan gőz szivárgott ki.

- Ez egy mozgó szuvenírbolt? – lelkesedett Roger.

- És szauna – mutatott Iduna a lelógó fatáblára, ami ezt hirdette.

- És szauna – bólintott az árus. Aztán vidáman mosolyogva összeérintette az ujjbegyeit. – Hu-hú! Mit adhatok?

Roger nagyjából a fél boltot felvásárolta, aztán alig bírta belegyömöszölni a táskájába a sok apróságot, amit vett. Egy hógömb, két törülköző Arendelle zászlójának mintájával, egy üveg naptej, egy miniatűr vikinghajó, három agyagtroll és egy szarvasos sapka. Iduna próbált segíteni neki, de őszintén, majd megszakadtak, mire mindent belepréseltek az amúgy is tömött táskába.

- Egyébként – szólt, amikor végre mindent elraktak –, én a szaunára gondoltam, amikor idehoztalak, nem pedig a sok kacatra. Ha van valami, amit itt kell próbálni, akkor az a szauna.

A fiú hevesen bólintott.

- Azt is ki lehet próbálni? – nézett az árusra, aki idült mosollyal bólintott, és azt felelte „Ja!". Utána visszafordult Idunához és csillogó szemekkel pislogott rá. – Jössz?

- Nem, azt tiltja az... a munkaköri leírásom.

- Oh. Kár. Nem baj, én azért megyek, ha nem bánod – vont vállat, ő pedig bólintott. Roger kapott egy cuki törülközőt és bevonult a melegen gőzölgő helyiségbe. Iduna vett addig magának egy keresztrejtvényt és a pultra támaszkodva megfejtette. (Kapott érte erjesztett halhúst az eladótól.)

Az ifjú turista idült mosollyal az arcán lépett ki a gőzből.

- Felfrissültél? – pillantott rá Iduna, mire nagyot bólintott.

- Ez csodás volt. Tényleg ez a legjobb ország mind közül.

A nő mosolyogva figyelte, ahogy ezt is felírja a jegyzeteihez, aztán folytatták útjukat.

Roger ismét felhozta, hogy mehetnének megnézni a kastélyt, mire Iduna tűnődve rászegezte a tekintetét.

- Miért olyan fontos az neked?

- Hát, tudod... Ez a hetedik királyság, amiben járok, de királyt még egyet sem láttam, csak egy furcsa hercegnőt, aki mezítláb rohangált egy kicsi Chamaeleo calyptratusszal a vállán. És úgy hallottam, itt elég közvetlen a királyi család, néha akár még az utcán is összefuthat velük az ember – mesélte lelkesen.

- Akár – biccentette Iduna lassan oldalra a fejét.

Roger megtorpant és a szemébe nézett.

- Szerinted van esély rá, hogy lássam a királyt?

A nő eltűnődött. Miután reggel közölte Agnarr-ral, hogy ő nagyon kiakadt a két kislányra, a férfi azt mondta, tartja a frontot. És tekintve, hogy amikor ő elindult lefele a lépcsőn még hallotta, ahogy Anna azt kiáltja: „Hurrá! Apa-nap! Hozom a szemfestéket, te meg siess Elza, keresd meg anya rúzsát, most úgy is elmegy, sosem fogja megtudni." – nos, ebből arra következtetett, hogy a férje jelenleg erősen kisminkelve, feltehetően több tonna vakolat alatt bújuk meg, és nem érzi úgy, hogy éppen emberek közé kéne mennie.

- Nem hiszem.

A fiú kissé csalódottan leeresztette a vállát

Kifele tartottak a városból. Egyre ritkultak és egyre kisebbek voltak a házak, amelyek mellett elhaladtak.

- Nos, nem baj. De igen, ezért szerettem volna a kastély közelébe menni. Állítólag a két kis hercegnő is nagyon tüneményes.

- Igen, azok.

- Te láttad már őket? – csillant fel újra a fiú szeme.

- Párszor. – Jó párszor.

- Hogy néznek ki?

Iduna eltűnődött.

- A kicsi vöröshajú és kész mókamester. A nagyobbik meg úgy néz ki, mint az anyja, csak szőke.

- Akkor biztos nagyon szép, állítólag a királyné is gyönyörű. Habár – mosolygott rá Roger kedvesen – nem tudom elképzelni, hogy van bárki is ebben az országban, aki szebb nálad.

Iduna összeráncolta a szemöldökét. Erre szokták mondani, hogy túlszárnyalod önmagad?

- Köszönöm – szólalt meg végül.

- Róla egyébként nem sok mindent hallottam még.

- A királynéról? – vonta fel Iduna a szemöldökét, mire Roger bólintott. – Úgy tudom, az emberek gyakran más valakinek nézik. Azt hiszik, libapásztor, dajka, kertész... – sorolta, mire a fiú elnevette magát.

- Mekkora lúzerek. – Iduna kifejezéstelen arccal rámeredt.

- Azok – értett egyet.

- Azt is hallottam – folytatta a fiú bizalmas hangon –, hogy hagyják a gyerekeiknek, hogy a köznép gyerekeivel játszanak.

Azért ez így nem teljesen volt igaz. Hagyta volna ő, hagyta volna Agnarr is. De az említett köznép tett róla, hogy ez nagyjából lehetetlenség legyen. Néhány próbálkozás után feladták. Nagyjából kétféle szülő-típus létezett és Iduna eldönteni sem tudta, melyik a rosszabb. A legutóbbi alkalom, nagyjából féléve, így zajlott:

- Maria! Ne mondd ezt a hercegnőnek! És ne kiabálj vele! – hangzott az egyik kislány édesanyjának intelme, miután az rákiabált Elzára, hogy „Te vagy a fogó!". – Bocsásson meg – fordult aztán Idunához. Ő a nő válla felett a lányokra pillantott.

- De így kell fogócskázni.

- Igen, persze. Maria, ne nyúlj hozzá!

- Csak elkapta.

A nő nagyokat bólintott, aztán szinte felüvöltött:

- Te jó ég, fel ne lökd!

Az első pedig, amikor Elzát hosszabb távra emberek közé merték engedni, mert már meg lehetett vele beszélni, hogy ne varázsoljon nyilvánosan, akkor történt, amikor Anna nagyjából féléves volt. A biztonság kedvéért havas időben indultak útnak, aztán ő letelepedett egy padra a kisebbik lánnyal, Elzát meg hagyta barátkozni.

Mellé nem sokkal később leült egy nő, kezében egy hasonló korú csecsemővel és Annára pillantott.

- Mászik már? – kérdezte.

- Nem – rázta Iduna a fejét.

- Hm – érkezett a komment. – Az én fiam már igen.

Nem tudta, hova akar kilyukadni, de lepillantott a kerek fejű kisbabára, aki vidáman gagyarászott az anyja karjaiban.

- Ügyes – mosolygott rá.

- Jól látom, hogy négy foga van? – kérdezte aztán közel hajolva Annához, aki nagy szemeket meresztve nézelődött az ölében ülve. Iduna a biztonság kedvéért kicsit távolabb húzódott vele a nőtől.

- Igen.

- Érdekes, a fiamnak már hét.

Ha lehetett volna bunkó, megkérdezte volna, hogy és akkor most mit csináljon, kérje kölcsön a fia fogait? Nem lehetett, úgyhogy csöndben maradt és mosolygott.

Aztán a nő leakadt Annáról és megtalálta Elzát, aki élvezte a havat és egy kisfiúval játszott. Nagyot bukfenceztek, aztán nevetve nekiálltak hóangyalt készíteni.

- Neki szabad bukfencezni? – kérdezte a nő a kislányra nézve.

- Gondolom. – Őszintén, mégis mi írna olyan szabályokat elő, hogy hercegnőknek tilos télen a hóban bukfencezni? És az amúgy mégis kit érdekelne? Őt biztos nem. Elza négyéves volt, nem ötvennégy és nem egy hivatalos eseményen vett részt, hanem kihozta, hogy barátkozzon. És épp azt csinálta. Ezért nem fog rászólni. Voltak dolgok, amiket azért nem engedett, hogy ne legyen belőle később gondja, de ez nem azok közé tartorozott.

- Csak gondolja? Hm. És tud már olvasni?

- Nem.

- Az én lányom ennyi idősen már tudott.

Persze, az Elzának is ment, hogy egy sokszor hallott mesekönyvet végig lapozzon és közben szóról szóra elmondjon mindent, ami oda van írva. De ez még nem volt olvasás.

- Ennek felettébb örülök – nézett rá Iduna minden öröm nélkül. És ez így ment egészen addig, mígnem Elza elfáradt és magától odament hozzá, hogy már éhes és menjenek haza vacsorázni. Igazán örült, mert neki addigra már tikkelt a szeme.

Iduna gyorsan felállt, lepillantott Annára, aki időközben elaludt a karjaiban és óvatosan betette a babakocsiba.

- Az én gyerekeimnek sosem volt ilyenje – pillantott rá a nő. Iduna ránézett és nem tudta, mit mondjon. Nyilván nem volt, ha egyszer az egész királyságban csak a nekik volt.

- Értem – szólalt meg végül. A jobbkezével tolni kezdte a kocsit, a ballal megfogta Elza kezét, aki szökdelve lépkedett mellette és megkérdezte:

- Ha vacsoráztam, kapok forrócsokit?

- Én nem adok esténként forrócsokit a gyerekeimnek – hangzott fel mögöttük a nő hangja.

Iduna az égre pillantott.

- Kapsz, Elza, felőlem nyolc bögrével is, ha akarsz.

Így hát a saját idegrendszerének érdekében nem gyakran ment velük emberek közé, főleg, mert a lányok egyre jobban össze nőttek, remekül eljátszottak órákig is kettesben, és az utóbbi időben, ha mégis néhány korukbelivel találkoztak, többnyire ugyanúgy ketten játszottak. (És akkor jött a szöveg, hogy biztosan lenézik a többieket és nem hajlandóak velük játszani. Miközben csak szimplán imádták egymást.)

Úgyhogy igen, próbálkoztak néha, de nem igazán akart menni sehogy sem. Valójában sok mindenre számított, de arra nem, hogy a gyerekei ennyire kívülállók lesznek a saját országukban. És nem volt biztos benne, hogy ez nem amiatt van, mert ő az volt itt. (Agnarr szerint nem – ő állította, hogy vele mégilyenebbül viselkedtek gyerekkorában –, szerinte meg de.)

Úgyhogy Rogerre pillantva csak megvonta a vállát, előre mutatott a magas épületre

- Óratorony. A két bábu Runeard királyt és Rita királynét ábrázolják. Minden délben hosszas harangjáték hallható, közben pedig mozog a két figura.

Roger felpislogott a számlapra, majd miután lefirkantotta ezt is a jegyzetei közé, hagyta, hogy társa tovább vezesse.

Amikor teljesen a város szélére értek, Iduna jobbra mutatott egy kis faházra.

- Íme, a vasútállomás. Nem olyan rég indult el az első vonat Arendelle-ben. Ha van kedved kipróbálni, mehetünk.

A fiú szeme elkerekedett.

- Még sosem utaztam vonaton. Te mentél már vele? Milyen?

- Mentem, de nem sokszor – felelte és közben a jegypénztárhoz lépett. Odahajolt az ablakhoz, hogy kérjen két jegyet – pedig neki nem is kellett volna, lévén az Arendelle-i Királyi Vasutak magába foglalta őt is, mint tulajdonost.

- Jaj, nehogy már te fizess – lökdöste Roger arrébb. Iduna összeráncolta a szemöldökét. Ő csak kérni akart, fizetni nem.

- Tudod mit? – húzta arrébb a fiút a pénztártól. – Bliccelni fogunk.

- Mi? Ne!

- De, jó móka lesz, meglátod.

Roger szemmel láthatóan aggodalmaskodott a dolog miatt.

- És ha jön az ellenőr? Nagyon meg fognak büntetni minket.

- Te ismered ezt az országot vagy én? Bízz az idegenvezetődben egy kicsit jobban – veregette meg a vállát.

Úgy tűnt a fiú még mindig aggódik, de ekkor, pontban délben, begördült a fekete gőzös, Iduna pedig felszállt rá. Roger kénytelen kelletlen követte, és látszott rajta, hogy még életében nem követett el ekkora törvényszegést. Iduna irigyelte érte. Neki a létezése maga volt a törvényszegés.

Aztán a fiú kissé feloldódott, amikor a vonat zakatolva elindult. Az ablakhoz lépett és csodálkozva figyelte az elsuhanó tájat.

- Hű! Ez eszméletlen – suttogta és nekidöntötte a fejét az ablaküvegnek. Iduna mosolyogva figyelte, mert a gyerekei pont így reagáltak, amikor először utaztak az újonnan beüzemelt közlekedési eszközön.

Ugyan alig ismerte ezt a szeleburdi fiút, de kicsit olyan volt, mintha valami rég nem látott unokaöccse lenne.

- Egyet értek. Tavaly indult el a forgalom, a vonat körpályán halad és minden nap három kört tesz meg. – Magyarázta, aztán az ablaknak támaszkodó fiún végigtekintve elmerengett. – Mondd csak, Roger, hogyhogy így egyes egyedül utazgatsz a nagyvilágban? – kérdezte, miközben helyet foglalt az egyik ülésen. Rajtuk kívül senki nem volt a kocsiban. A fiú elszakította a tekintetét a tovaszálló, zöld vidékről, leült vele szemben és lassan mesélni kezdett.

- Az édesanyámat sosem ismertem, az apámmal nőttem fel egy messzi, szegény, kicsi országban. Azt mondta, egyszer körbe fogjuk utazni az egész földet, felfedezünk mindent, megkeressük magunknak a legjobb helyet a világon és ott fogunk élni. Aztán hamarosan másfél éve lesz már, de sajnos meghalt – magyarázta megtörten. Iduna oldalra döntötte a fejét. Szörnyű, ha valaki fiatalon elveszti a szüleit. – Viszont rám hagyott egy ládát, ami telis-tele volt pénzzel. Volt benne egy levél is, azt az üzenetet kaptam tőle, hogyha ezt olvasom, akkor ő már nem él, de... Menjek és ebből a pénzből, amit eddig félre sikerült tennie, hogy a tizennyolcadik születésnapomon útnak tudjunk indulni, induljak azonnal és váltsam valóra a közös álmunkat. Én pedig szót fogadtam neki és bele vágtam a kalandba. Egyedül.

Mivel Iduna látta rajta, hogy minjárt elsírja magát, átült mellé és átkarolta.

- Apukád biztosan büszke lenne rád. És Arendelle mindig, mindenki előtt nyitva áll. Ha az utad végén nem találsz jobb helyet, ide bátran visszajöhetsz és segítek neked megtalálni itt a helyed. – Roger elmosolyodott és megtörölte a szemét.

- Köszi.

- Komolyan mondom. Találok neked lakhelyet és akár munkát is tudok biztosítani.

A fiú ámulva meredt rá.

- Én is lehetek idegenvezető?

Iduna a kezét a szája elé kapva elnevette magát.

- Igen, akár az is.

Roger mondani akart valamit, de ekkor felhangzott egy hang a szomszédos kocsiból.

- Kérem a jegyeket!

A fiú arca elsápadt.

- Na jó, most mi legyen? – kérdezte.

- Két lehetőség jut az eszembe. Az egyikkel valószínűleg véget érne a szórakozásom, úgyhogy gyere! – Azzal Iduna felállt, megragadta Roger kezét és a jegyellenőr érkezési irányával ellentétes ajtó felé húzta a fiút. – Ugrunk – jelentette ki.

- Mi!?

- Igen – nevetett. Olyan rég volt utoljára, hogy ennyire kötetlenül szórakozott! Újra gyereknek érezte magát – annak a gyereknek, aki bárhonnan leveti magát, mert elkapja a Szél. Most persze nem volt olyan, csak sima, a sebességtől süvítő szél, de a vonat nem ment gyorsan, ő pedig még jól akarta érezni magát. Kinyitotta hát az ajtót és hátra pillantott, hogy biztosan nem látja-e őket az ellenőr – nem volt kedve később sem magyarázkodni, hogy miért is ugrott ki egy kamaszfiúval egy mozgó vasúti kocsiból nyíltpályán. De, amíg nem látták, nem volt gond. Megszorította bajtársa kezét és túlüvöltve a becsapódó szél zúgását megszólalt. – Háromra. Egy, kettő, három!

És ugrottak. Még mindig meglepően ügyesen tudott esni, alig ütötte meg magát. Azért persze nem volt túl kellemes nagy puffanással földet érni és arrébb gurulni a fűben, de lehetett volna rosszabb is. Beharapta a száját, hogy elfojtsa a nevetését és felült. Roger a könyökét szorongatva követte a példáját.

- Jól vagy? – kérdezte tőle, mire a fiú bólintott.

- Te?

- Szintén. Gyere, egyébként is el akartalak hozni erre, pont jó helyen szálltunk ki.

Felpattant a földről és bevetette magát az erdőbe. Roger kíváncsian követte. Nem sokat kellet sétálniuk a napfényes rengetegben, hamar ahhoz a tisztáshoz értek, amit Iduna imádott. Az év ezen szakában belepték a fürtös gyöngyikék. A világos, liláskék virágok lágyan lengedeztek, ahogy szellő gyengéden simogatta őket. A napfény rájuk vetült, különleges csillogást idézve elő, amitől csak még szemet gyönyörködtetőbb volt az egész.

- Ez káprázatos – suttogta Roger miközben végighordozta a tekintetét a tájon. Iduna elégedetten bólintott. Aztán a fiú felkapta a fejét és a fák lombjai közé meredt. – Hallottad? Ez egy... macska? – ráncolta a szemöldökét.

A nő elmosolyodott.

- Nem. Szajkó. Utánoz más állatokat.

Roger a szeméhez emelte a távcsövét a fákat fürkészte – közben ámuldozva azt suttogta „Ó, egy Garrulus glandarius!". Amíg ő a madarat leste, Iduna a közeli patak partjához sétált.

- Tudod, miről híres még Arendelle? – kérdezte.

- Na?

- A halászatról.

A fiú ránézett a távcsövön keresztül.

- De nincs nálunk pecabot.

- Nem is kell. Az az amatőröknek van – közölte vele Iduna és odaintette maga mellé. Roger kíváncsian pislogva odasétált és figyelte, ahogy felvesz a földről két hosszú botot. Az egyiket a kezébe nyomta, aztán megvetette a talpát a talajon. – Kisterpesz – utasította a fiút, aki követte az utasítást. – A váll hátrahúzva, az alkarod vízszintes a talajjal, a kezed ökölben, erősen fogod a botot és lő! És siker! Nekem. Neked nem. Nem baj, majd belejössz.

Agnarr egyszer azt mondta neki, nem kényszerítheti rá mindenkire a saját preferenciáját – mert ha rajta múlt volna, az országban mindenki halász lett volna. Csakhogy egy idő után, akire csak rátukmálta, hogy halásszon vele, az élvezni kezdte. Így volt ezzel Roger is, aki eleinte ügyetlen volt – még Elzánál is ügyetlenebb, pedig Iduna azt hitte nála rosszabb senki nem lehet. Gyanította, ez a büntetése, amiért Henrik nem tudta őt megtanítani sütni. Karma.

Aztán Roger szép lassan belejött. Majdnem, majdnem, aztán igen. Iduna – akivel közölte, hogy ő a legjobb idegenvezető a világon – egy farönkön üldögélve figyelte, ahogyan lelkesen ugrál, amiért sikerült neki. Aztán a fiú odaszökkent mellé, elővette a füzetét és felírta ezt is. Pár percig csöndben ültek, élvezték az erdő békéjét, Iduna a tengert nézte, innen messze el lehetett látni a fák között, aztán a fiú lassan ismét megszólalt.

- Akkor még megmutatod a kastélyt?

- Mondtam, hogy meg. De mi ez a mániád?

Roger vállat vont.

- Én is mondtam: szeretném látni a királyt. – Iduna felvonta az egyik szemöldökét, mire folytatta. – Csakis csupa jókat hallottam róla. Fiatalon került trónra, és ennek ellenére ez a hely a megtestesül béke és nyugalom, csodálatos. Nem láttam ma semmi olyat, ami ne tetszett volna. Az emberek elégedettnek, mind kedvesek és ez mit sem bizonyít jobban, minthogy remekül vezeti az országot. Tekintve, hogy nem vagyok idevalósi, te biztos többet tudsz erről, de állítólag szerelemből házasodott és szerintem ez is sokat elárul valakiről. Van róla...

A fiú hirtelen elhallgatott, levette a táskáját, és a megszámlálhatatlan zsebek egyikéből előhalászott egy megfakult, vastag papírt. Átnyújtotta a nőnek, aki meglepődve látta, hogy egy nagyon régi, karácsonyi képeslap, rajta Agnarr-ral, még bőven a koronázása előtti időkből.

- A szomszédom egyszer járt itt és akkor kapta ezt – mesélte a Roger. – Utána elmondta az összes mesét és legendát és szóbeszédet, ami a királyról szól, és ha van ország, ahol tényleg látni szeretném az uralkodót, akkor az ez.

Iduna elmosolyodott, a fiú szavai szinte simogatták a lelkét és ő közben rájött, hogy Rogernek, bár csak hírből ismeri, Agnarr a példaképe. És aztán kiderült, hogy több bennük a közös, mint hitte, mert a fiú újra megszólalt.

- Holnap én megyek tovább, már megvan a jegyem. És bár az utam végén valószínűleg újra itt fogok kikötni, szeretnék világot látni. És szeretném, ha te is velem jönnél.

Iduna megdermedt.

- Ha mi?

Roger megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett.

- Jól hallottad. Gyere velem. Szökj meg velem. Nem szolgálhatok sok mindennel, csak az irántad érzett rajongásommal. Légy a feleségem!

Na, erre igazán nem számított. A döbbenettől pár másodpercig meg sem bírt szólalni, aztán végül elhúzta a kezét és lassan így szólt:

- Tudod, van pár bökkenő.

- Úgy mint?

Azt se tudta, hol kezdje. Rápillantott a fiú kipirult arcára és oldalra döntötte a fejét.

- Hát mondjuk a korkülönbség.

- Egy-két év ide vagy oda – legyintett Roger, mire Iduna összeráncolta a szemöldökét.

- Tizenhatév körüli vagy, nem?

- De, pont annyi – bólintott nagyot, majd összeráncolta a szemöldökét. – Miért, te hány éves vagy?

- Harminckettő – adta meg Iduna a választ a nem túl illendő kérdésre.

Roger álla szó szerint leesett.

- Tessék? Az nem lehet.

- A jövő hónapban már harminchárom – szorította össze a száját.

- Nem lehetsz ilyen öreg – közölte vele a fiú és nem tudta, hogy ezt most bóknak vegye vagy sértésnek. – Azt hittem, legfeljebb tizennyolc vagy. – Látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, végül lassan megszólalt. – Nem baj. Nem érdekel. A korkülönbség nem számít.

Iduna nagy levegőt vett és a következő pontra ugrott.

- Valójában, mindegy is, mert férjnél vagyok.

- Oh.

- És van két gyerekem.

- Oh!

Nézte, ahogy szegény Rogerben egy egész világ omlik össze. Tapintatosan megveregette a fiú vállát, aki legörbülő ajkakkal nézett rá.

- És boldog házasságod van? Mert ha nem, nekem nincs bajom a gyerekekkel, jöhetnek ők is. Mennyi idősek? Egy-két évesek?

Nagyon kellett erőlködnie, hogy ne nevesse el magát. Higgadtságot erőltetett magára és ismét a fiúra pillantott.

- Öt.

- Oh.

- És nyolc.

- Oh!

- És igen, mondanám, hogy sajnos boldog házasságban élek, de ez részemről nem sajnos, hanem szerencsére.

Kínos csend állt be a beszélgetésben. Iduna látta, hogy Rogerben kavarognak az érzelmek, az agyában úgy zakatolnak a gondolatok, mint a gőzös, amivel jöttek, így hát a vállára tette a kezét és újra megszólalt.

- Figyelj, nagyon rendes fiú vagy, biztosan fogsz találni magadnak egy gyönyörű lányt. Én nagyon jól éreztem magam ma veled, szerintem bárkivel találkozol, az imádja a személyiséged.

- Nem igazán – pillantott rá Roger megtörten. – A legtöbb helyen, ahol jártam, még a turistavezetők is leráztak.

Iduna úgy döntött, nem árulja el neki, hogy valójában itt is az történt. Bár az nem a fiú hibája volt, hanem a késve érkező hajóé, de így utólag nagyon örült, hogy reggel amellett döntött, vele tart.

- Az az ő bajuk. Hidd el, ha nem lennék kétszer annyi idős, mint te, házas és anyuka, valamint nem lenne kötelességem hosszú távon ebben az országban maradni, akkor én szívesen veled mennék – biztosította róla. És valójában, ha tizennégy éves korában találkozott volna Rogerrel, még azelőtt, hogy úgy igazán beleszeret Agnarrba, valószínűleg tényleg vele ment volna, főként, hogy olyan embereket keressen más országokban, akik a segítségére lehetnek. És közben biztosan remekül érezte volna magát a fiú társaságában. – Habár, azt nem hiszem, hogy erre a lánykérésre igent mondtam volna. Szerintem nincs ember világon, aki egy nap ismeretség után hozzá menne valakihez.

A fiú kelletlenül felnevetett és biccentett.

- Nem volt túl jó ötlet megkérni a kezed, ugye?

- Nem igazán – rázta meg a fejét mosolyogva. – Szóval, ha megtalálod magadnak a tökéletes párt, javaslom, ne ezzel kezdd.

A nap kezdett lassan eltűnni a horizont mögött, így elindultak visszafele a városba. A dombos, bozótos erdő talaján lépkedve nem tudtak gyorsan haladni, de nem is akartak feltétlenül rohanni. Kellemes volt az időjárás, Roger pedig néha megállt egy-egy állatot megfigyelni. Azt mondta, nagyon érdeklik a különböző élőlények, és igyekszik minden országban megtalálni a legérdekesebbeket.

Aztán végül mégis megérkeztek a városba, ahol a szokásos délutáni forgalom után épp most kezdtek kiürülni az utcák. Az emberek hazatértek, hogy vacsorázzanak, és Iduna ekkor jött rá, hogy egész nap nem evett semmi a reggelijén kívül, leszámítva azt a három szem gumicukrot, amit az erdőben mégis elfogadott az útitársától.

- Ez egyébként – mutatott az épületre, ami mellett épp elsétáltak – a színház. A századforduló óta működik, az épület a klasszikus, helyi stílusban épült. Nem nagy, mivel nincs napi szinten nagy nézőközönség, de attól még gyönyörű belülről.

Roger gyorsan felírta ezt is a jegyzetei közé és szemügyre vette az épületet. Utána hitetlenkedve a nőre nézett.

- Tudod, senkivel nem találkoztam még, aki ennyire sokrétű, mint te. Úgy értem, persze, tudnod kell ezeket az adatokat, de közben meg halászni is tudsz és még életvezetési tanácsokat is osztogatsz, miközben még valami fura kifinomultság is sugárzik belőled. Hogy lehet valaki ennyire multifunkciós? – tárta szét a karját, miközben sarkon fordult és megcsodálta a színház előtt álló szökőkutat is.

Iduna vállat vont.

- Igyekszem. – Figyelte, ahogy Roger még a szökőkútról is készít feljegyzést, aztán amikor végzett, folytatták a sétálást.

- Szóval – folytatta a fiú. – Ha esetleg mégis úgy döntesz, hogy velem tartasz, férjestől, gyerekestől, én nem bánom.

- Roger, kérlek – forgatta a nő a szemét, de nem tudott haragudni.

Amikor a fiúnak feltűnt, hogy a kastély felé tartanak, elkerekedett a szeme az izgatottságtól.

- Hű! – tátotta a száját. – Milyen hatalmas. És figyeld ezt a hidat! – szólt, miközben fellépve rá a kőkorlátra tette a kezét. – Lenyűgöző. Imádom a stílusát.

Iduna mosolyogva figyelte, ahogy egészen kapuig kommentál mindent, majd a palotára felnézve megálltak egymás mellett.

- Nyitva van – mondta a fiúnak. – Este hatig be lehet menni az udvarba.

- Tényleg? – nyílt mégnagyobbra Roger csillogó tekintete. A nő bólintott, aztán beléptek a várfalak közé. Ott már nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet, mert félővé vált, szegény srác elájul. – Ez annyira jó! Ó, nézd azt a korlátot. És hű, milyen szépek az ablakok. És...

És ez így ment még percekig. Aztán a fiú végül nagy levegőt vett és odafordult hozzá.

- Köszönöm. Ezt az egész napot. Mert, gondolom, ez volt a végállomásunk. – Iduna bólintott, ő pedig a zsebéhez nyúlt. – Mennyivel tartozom? – kérdezte, ahogy elővette a kis szütyőjét.

- Semmivel – rázta meg a fejét. – Tényleg. És igen, ez volt az utolsó látványosság – bólintott.

Roger ezután újabb perceket töltött azzal, hogy rátukmálja a pénzét, de Iduna nagyon diplomatikusan csak állt, mosolygott és rázta a fejét.

- Jól van – egyezett végül bele a fiú. – De biztos?

- Egészen biztos.

- Akkor én megyek, szerintem. Még meg kell keresnem a fogadót. Te merre laksz? Mehetnénk együtt egy darabon.

Iduna az egyik ajtóra pillantott. Ő arra lakott.

- Mit szólnál, ha... – kezdte, de a fiú felemelt kezekkel közbe vágott.

- Jó, értem, nem akarsz velem jönni. – Sarkon fordult, aztán visszapillantott rá. – Öhm, hát akkor, szia!

Iduna intett neki, aztán figyelte, ahogyan egyre közelebb ér a kapuhoz. Végül az égre pillantva nagy levegőt vett és utána szólt.

- Roger!

- Hm? – fordult meg kíváncsian.

- Nagyon szeretted volna látni a királyt, nem?

Roger zavartan beletúrt a hajába.

- De. De nem baj, valójában már ez is több, mint amit... – Iduna mellé lépett, elkapta a karját, és húzni kezdte a bejárat felé. – Várj, szerintem nem lehet csak úgy bemenni!

A nő benyitott az ajtón, aztán a lépcső felé vette az irányt, mögötte a sopánkodó fiúval.

- Ó, ezért nagyon meg leszünk büntetve, te jó ég, nincs nekem ennyi pénzem – hadarta Roger. – Áh, mit várok. Pénz? Életfogytiglani börtön!

- Csendben maradnál, kérlek? – pillantott rá Iduna, mire már csak magában motyogott.

Aztán az egyik ajtó előtt lefékeztek.

Iduna bekopogott Agnarr dolgozószobájának ajtaján, aztán amikor a férfi kiszólt, hogy szabad, benyitott.

- Szia! – mosolyodott el Agnarr, amikor látta, hogy a felesége az. Az asztal mögött állt, amin a szokásos rend helyett most káosz uralkodott. – Kit hoztál? – pillantott a mögötte álló, holtsápadt fiúra.

Iduna elengedte a kezét és egy pillanatig átfutott az agyán, hogy szólnia kéne neki, vegyen rendesen levegőt, de végül inkább csak válaszolt a kérdésre.

- Agnarr, bemutatom Rogert. Vele töltöttem az egész napom, mert reggel idegenvezetőnek nézett, később kiugrottunk a vonatból, aztán áradozott rólad egy sort, végül megkérte a kezem – mesélte és közben nem tudta nem észrevenni, hogy, bár minden erővel azon lehetett, hogy eltűntesse a délelőtti játék nyomait, a férje szempilláján még mindig csillogott valami por. Vállat vont és a fiúhoz fordult. – Roger, íme ő királyi fensége, Agnarr király Arendelle-ből, két „r"-rel, néggyel, ha a királyt és az Arendelle-t is hozzá vesszük.

Agnarr és Roger egymásra meredtek, valószínűleg mindkettejüket sokkolta egy kissé a bemutatás. Végül a férje tért hamarabb napirendre a dolgok fölött.

- Üdv – mondta, aztán vetett egy bizonytalan pillantást Idunára, aki mosolyogva bólintott.

- Öh – szólt Roger. – Én, öh, tudja, huszonhárom ország protokollját magoltam be és most ezé az eggyé nem jut eszembe, de, huh. – Rögtönzött egy meghajlást hatalmas lendülettel, aztán felegyenesedett és zavartan váltogatta kettejük közt a pillantását. – Te ismered a királyt? – kérdezte végül a nőtől halkan, mintha így az említett nem hallaná.

- Mint látod – biccentett, majd Agnarrhoz fordult. – Roger felfedezi a világot. Már rengeteg országban járt és még rengetegben fog, de a miénkről csupa szépeket mondott, rólad pedig főként. Remek társaság. Én a helyedben mindenképpen meghívnám egy vacsorára.

Agnarr felvonta az egyik szemöldökét.

- Valóban? – mivel Iduna mosolyogva bólintott, ő is elmosolyodott. – Jól van, nem bánom. De akkor szólni kéne a személyzetnek, hogy öt főre tálaljanak – mondta, és elindult az ajtó felé. Roger szóhoz sem jutott, Iduna aggódott, hogy el fog ájulni, amiért Agnarr elmegy mellette. Jót mosolygott magában, aztán a férje nyomában kilökdöste Rogert a dolgozószobából.

- Ez eszméletlen – suttogta neki a fiú. Kissé lemaradva követték Agnarrt, mert Roger megállt megnézni a tapétát, aztán elámult minden egyes festményen. – Hű! Az előző király. Azta! Milyen szép hölgy. Nahát! Micsoda tájkép. – kommentálta mindet egyesével. – Ó, ez pedig Agnarr király és a... – Iduna is a képre pillantott, ami nem olyan rég készült négyükről. Roger szeme, aznap már ezredszerre is, elkerekedett. – Várj! Ez... Jaj nekem. Te jó ég! – kapta rá a pillantását. Aztán vissza a képre. És megint rá.

- Légy oly kedves, és vegyél levegőt.

Azt hitte, ez már korábban egyértelművé vált a fiú számára.

Roger mellkasra szorított kézzel nekidöntötte a hátát a falnak és lassan csúszni kezdett lefele. Mondani akart valamit, de ekkor lassan, nyikorogva kitárul Agnarr dolgozószobájának ajtaja.

Elza dugta ki onnan a fejét és amikor megpillantotta az anyját, felcsillant a szeme.

- Most már kijöhetünk? – suttogta. Iduna bólintott és figyelte, ahogy a két kislány kiiszkol az ajtón.

- Ti meg hol voltatok? – nevetett, mert biztos volt benne, hogy nem látta őket odabent.

- Segítettünk apának, és amikor kopogtak, elrejtett – magyarázta Anna, aki elé ugrott, és felemelte a karját, hogy felvegye. Iduna lehajolt érte és lepillantott Elzára, aki ezt megerősítően bólintott.

- Berakott minket a szekrénybe. Azt mondta, maradjunk csöndben.

Az utóbbi időben Agnarr hagyta nekik, hogy segítsenek. Az egész úgy kezdődött, hogy egy reggelen az összes papírja kupacokban hevert a földön, Elza a karosszékén eldőlve aludt, Anna pedig az asztalon hasalva. Amikor megkérdezték, mégis mi történt, közölték, hogy segítettek és aláírtak helyettük mindent. Iduna kedvence az a papírja volt, amire Anna, sötétzöld színesceruzával azt írta: ARKNAR KÍRÁJ, ERAINNDAILE, alatta pedig ott állt a keltezés is – ÉBRETT: MA ÉSZAKA

A két kislány nagyon lelkes volt, azt mondták, máskor is szívesen segítenek. Agnarr öt percig szótlanul meredt rájuk, Iduna aggódott, hogy végül kiabálni fog – és meg tudta volna érteni, nagyjából másfél havi munkája veszett kárba –, de ehelyett meglepő nyugalommal megköszönte és azt mondta, lehet róla szó, csak szóljanak előtte és majd ő megmondja, mit csináljanak. Azóta többnyire pecsételtek és dokumentumokat válogattak a papírok színe alapján.

De az is érthető volt, hogy Agnarr inkább bújtatta őket. Néhány napja az egyik bárónő bement hozzá. Elza az apja mellett ülve, láblóbálva hallgatta, mit mond, ami már alapjáraton feszélyezte kicsit a hölgyet, aztán Anna, aki egy leesett lapra vadászott az íróasztal rejtekében, így a nő nem láthatta, úgy gondolta, vicces lesz elkapni a lábát és azt kiáltani „Megvagy!". A bárónő nem gondolta úgy. Felsikoltott és hanyatt vágódott a székkel.

Anna, aki a szekrényből az egész beszélgetésüket hallotta, most nagy szemeket meresztett Rogerre.

- Ő a bácsi, aki megkérte a kezed? – A fiú, elfelejtve addigi szenvedését, kissé sértődötten pillantott rá, mire Iduna megjutalmazta egy „üdv az öregek klubjában" nézéssel. – Ugye igent mondtál? – fordult az anyjához.

- Anna – Elza megfáradt pillantást vetett a húgára. – Reménykedj, hogy nem mondott igent. Különben örökre búcsút vehetünk tőle.

A kislány ismét az anyjára nézett, aki ezt megerősítendően bólintott.

- De azt mondtad, felfedezi a világot és remek társaság. Légyszi, anya, hadd menjünk hozzá! – könyörgött. – Apa biztos nem bánná.

- Azt kétlem – közölte vele Iduna és elindult a lépcső felé. Elza megfogta a kezét, ő pedig még biccentett Rogernek, hogy kövesse őket. – De Roger tényleg rengeteg izgalmas élménnyel gazdagodott az útja során, és ha szépen kéritek, biztosan elmeséli őket vacsora közben.

És Roger, aki szép lassan feloldódott, valóban elmesélte őket. A végére talán már ki is színezte a történeteket, hogy a két kislánynak mégjobban tetszen. Kacagtak a meséin, és amikor másnap reggel Roger felszállt a hajóra – Iduna nélkül –, ami vitte őt a következő országba, mindketten mosolyogva integettek neki.

- Ég veled, Roger! – kiáltott neki Elza. – Gyere máskor is.

- Szia, fura bácsi! – integetett Anna is, aki már csak azért is bácsinak hívta. – Ha felnövök, az én kezem megkérheted! – Mivel a közelben állók furcsálló tekintettel méregették őket, Iduna szelíden a vállára tette a kezét. Nem mintha sokra ment volna vele. – Habár akkor már tényleg nagyon öreg leszel – folytatta a kiabálást. – De én jobb fej vagyok, mint az anyukám és igent mondok majd!

A hangja messze szállt a széllel és miközben Iduna gyorsan felkapta, hogy el tudja valahogy hallgattatni, a fedélzeten álló Roger szüntelenül nevetett és integetett nekik, mígnem a hajó már akkorának sem tűnt a nyílt tengeren, mint egy aprócska muslica. A fiút várta a világ.

Megjegyzés:

Ha már az előző kis szösszenet végén írtam néhány fun factset, írok ide is.

1. A történet ötlete onnan jött, hogy korábban is gondolkodtam, milyen látványosságok lehetnek az országban. Ezen kívül, a Két bolond hercegnő után elgondolkodtam, milyen munkát űző nőnek nézhették volna még Idunát és amikor eszembe jutott az idegenvezető, úgy döntöttem, a korábbi elmélkedéseimmel összekötve megírom ezt a történetet.

2. Mindez persze félálomban jutott eszembe, ezért is lett olyan elborult a sztori.

3. Roger eredeti neve Robert volt, de az túl komolyan hangzott, ezért gondoltam, lehetne Bobnak becézni, de mivel mostanában Sirius is Bob, megváltoztattam, mert nem akartam áthallást a két szereplő közt. Maradva az R betűs neveknél a Roger volt az első, ami eszembe jutott és megtetszett. (Minden még mindig félálomban.)

4. A virágárus Karlnak külön története van, ráadásul sosem gondolnátok, kivel:D Az egyik Agnarr szemszögű részből kölcsönöztem, amit magamnak írtam. Kérésre itt olvasható: https://www.wattpad.com/story/225428661-egy-tucat-%C3%A9s-m%C3%A9g-k%C3%A9t-furcsas%C3%A1g

5. A bábjátékosok azért kerültek a történetbe, mert bábjáték módszertanra kellett volna tanulnom ahelyett, hogy ezt a történetet írom, így ez nyugtatta a lelkiismeretemet.

6. Egyszer én is elkezdtem írni egy történetet, amiben a királylány rabolja el a sárkányt.

7. Sokáig nem tudtam, mi legyen a sztori címe, ezért "turizmus" néven mentettem el.

8. Tényleg van vonat Arendelle-ben, a második részben Anna és Olaf a sínek közt rohangál. Mivel csak egy sínpár van, feltételezem, körpályán halad. (És remélem, a körpálya azt jelenti, amire én gondolok, nem értek ehhez, és már nincs kedvem újra írni, ha mégsem, úgyhogy nem merek rákeresni.)