Mikor kinyitottam a szememet, először egy hatalmas sárga foltot láttam, majd mikor kiélesedett a szemem, rájöttem, hogy egy lámpa világít a szemembe. Pislogtam egypárat, hátha akkor nem vakulok meg, de ez se sokat segített. Megpróbáltam felemelni valamelyik testrészemet, de azok meg se moccantak. Felemeltem a fejem, és elakadt a szavam. Bár addig se beszéltem semmit.

A lábam, hasam, kezem... egyszóval mindenem be volt gipszelve, infúzióra voltam kötve, és minden olyan dolog volt rajtam, amit soha életemben nem gondoltam volna, hogy meg fog ajándékozni az Isten. Mikor már kibámészkodtam magamat, bejött a nővér laposakat pislogva. Ránéztem az órára, és meglepődve tapasztaltam, hogy este 11 óra volt. 

- Bah. - üdvözölt igen kifinomultan és illedelmesen a hozzám beosztott. Biccentettem egyet (már amennyire meg tudtam ezt csinálni, mert oltárian fájt a nyakam...), és farkasszemet néztem vele. Kitűnően állta, majd megszólalt egy idő múlva.

- Kit hívsz be? Az apukádat, anyukádat, öcsédet, nővéredet, vagy Pamacsot? - vonta fel a szemöldökét az utolsó névnél. Halkan felnevettem, majd behívtam a nővéremet, Henriettát. Amint belépett az ajtón, a szája elé kapta a kezét. 

- Úristen, Léna, jól vagy? - kérdezte holtsápadtan.

- Neked is üdv. - köszöntem. Heni majdnem elsírta magát (pedig 22 éves), emiatt apa jött be.

- Látom, és remélem, hogy most ezt megtanultad. - nézett rám az apám. Csodálkozva pislogva néztem rá. Majd elkezdte a mindenféle szidást. Próbáltam eltűnni, de mily érdekes módon nem sikerült.