Nem hiszem el, hogy ezt tették. Automatikusan lépkedtem végig a folyosón, szinte fel sem fogtam mi folyik körülöttem. A szám kiszáradt. A lábamban alig volt erő.

-Jól vagy?- kérdezte az új társam. A nevét sem tudtam. Nem érdekelt. Némán bólintottam, de éreztem, hogy meghasad a szívem.

Elvették őt tőlem. Elvették tőlem, pedig annyira közel van a vége! A remény hal meg utoljára. És én reménykedtem. Reménykedtem a legutolsó percig. Hogy megússzuk. Hogy ketten túléljük, és kézen fogva hagyjuk el ezt a poklot.

Együtt.

De ma reggel minden összeomlott. Nem volt már miben bízni, mit remélni.

Az utolsó szavai csengtek a fülben:

Ne a játékost hibáztasd. A játékot.

Nem hagyom, hogy ők irányítsanak. Többé már nem. Mindent elvettek tőlem. A méltóságomat, a szabad akaratomat, a döntési jogomat.

De őt nem vehetik el tőlem. Nem nyerhetnek. Egy gép nem mondhatja meg nekem mit tegyek. Hogy mit áldozzak fel. Többé már nem. Inkább meghalok, minthogy hagyjam őket nyerni.

-12-es csapat, készen álltok?- hallottam meg a finoman csengő női hangot, ami az elmúlt hetekben a rémálmaimban kísértett.

Mikor utoljára hallottam ezt a kérdést még bizakodva mosolyogtam rá. Még hittem.

De most egy szinte idegen fiú állt mellettem. Nyirkos tenyerével megszorította a kezemet, és egy halk igent motyogott. Neki nem számított. Csak nyerni akart.

Tegnap még én is azt akartam. Nyerni bármi áron. De ma már más a helyzet.

Bosszúra éheztem. Kijátszani őket, ahogy ők is kijátszottak engem.

-Készen.- mondtam ki tisztán, határozottam, és kirántottam a kezemet a társam hatalmas tenyeréből.

Ma van az utolsó nap. Az utolsó feladat.

De már nem akarok nyerni.

Azt akarom, hogy megfizessenek azért, amit velem tettek. Amit velünk tettek.

Minden áron.

Ne a játékost hibáztasd. A játékot.