Katsukit körbeölelte a forróság. Alapvetően jól tűrte a meleget, hiszen a folyamatos robbantgatás hővel jár. De ez több volt, mint amennyit ember el bír viselni. A kezei sajogtak, mintha minden kis csontja ki akarna szakadni a kézfejéből, az ujjaiból. Ahol megégette az oszlop, nem érezte a hátát. Bőre többi része hevesen hólyagosodott, lábszárain elpattantak az első erek. A füle csengett, a szeme előtt táncoló könnyfátyol nem engedte látni, hova zuhant.

Hát így ér véget. Felvillant előtte szülei arca. Arra gondolt, milyen szomorúak lesznek. Megbánta, hogy legutóbb is csak üvölteni tudtak anyjával a telefonon. Lehet kedvesebben kellett volna beszélniük. Azt mondani, hogy szeretik egymást, hogy alig várják a következő szünetet. De ezen már aligha lehet segíteni. Nehezen kapott levegő után. Tompán idegesítette a tudat, hogy meg fog halni, mozdulni is alig bír, de mégis, a teste tovább küzd az életéért.

– Baszd meg – nyögte rekedten.

Már épp lehunyta volna a szemét végleg, mikor meglátott egy felé rohanó alakot. Nem tudta ki az, épp csak a sötétebb formát tudta kivenni, ami nem a lángok ritmusával mozgott.

A következő pillanatban felkapták, és elkezdtek vele kifelé rohanni a pokolból, amivé a város vált.

– Mondd, hogy még élsz!

– Stain? – suttogta nehézkesen. Szóval Aika apja menti meg. Jó tudni, egy brutális gyilkosnak köszönheti majd az életét. Meglepte, hogy még ebben a pillanatban, az ájulás határán is képes a becsületén és a megítélésén gondolkodni.

Azonban úgy tűnt, Stain is fáradt. Ruhája foltokban megpörkölődött, haja füstölt, folyt róla az izzadság. Kezei, arca és nyaka ugyanolyan heveny módon kezdett kifehéredni és felszakadozni, akár az övé.

Nem kellett talán három perc, és a férfi erőtlenül összeesett.

– Mégis mit gondolt... – nyögte keservesen Katsuki. – Nem tudott volna megmenteni...

Ekkor tőlük alig pár méterre sivítva robbant valami. A szag alapján gázpalack, ami hátba találta Staint, és mindkettejüket odébb repítette. Katsuki alig érezte, ahogy az olvadt aszfaltra csapódik.

– Nem lehet így vége! – üvöltött Stain. Több sebből vérzett, nyakából riasztó mennyiségben dőlt a vörös folyadék ütemes lüktetéssel. De nem akarta feladni.

Megmaradt erejét összeszedve Katsukihoz mászott, és a fiú mellkasára borult, mintha ezzel megvédené. Mintha ezzel megmenthetné a rájuk szakadó tűzhaláltól. Katsukinak komoly erőfeszítésbe került felfognia, hogy Stain motyog. Sír, és motyog.

– Kérlek, nekem már úgyis mindegy... Mentsd meg, mentsd meg, ha tényleg itt tudtál velünk maradni, mentsd meg, könyörgök, soha többet nem fogok kérni semmit... megfizetek mindenért. Bármit megteszek, legyen az most, vagy holtomban... Himi, mentsd meg őt... kérlek, csak...

https://youtu.be/GiYngsJKuN0

Katsuki ekkor vesztette el az eszméletét. Vagyis ha ezt annak lehetett nevezni. Sekély vizet érzett maga alatt. Abban a minutumban minden fájdalma és fáradtsága elillant. Halvány, meleg fény derengett szemhéjain. A csend riasztóan nagy volt. Azonnal kipattantak a szemei és felpattant.

Döbbenten tapasztalta, hogy sebei egytől egyig begyógyultak. Bármerre nézett, csak vizet látott. Lenézve az aljzatot nem tudta kivenni, de mégis, mintha csak a bokájáig ért volna a feneketlen mély víz. A ragyogó kék égen pár bárányfelhőt kergetett a hűs szellő.

– Hol vagyok? – suttogta magának döbbenten.

– Chizome és Aika közös terében – válaszolt neki egy ismeretlen női hang.

Katsuki megfordult, mire egy Aikára nagyon hasonlító nővel találta szemben magát. Barna szemei ugyanazt a beletörődő szomorúságot sugározták, mint Aika tekintete. Katsuki felismerte a fuvolatokba rejtett fotókról. Akaguro Hitomi állt előtte, Aika édesanyja.

– Hogy...? – nyögte döbbenten.

– Hogyan kerültél ide? – kérdezte szomorkásan Hitomi. – Ez az a tér, amit a halálom után képes voltam a lányom és a férjem közé felhúzni, amin keresztül továbbra is velük maradhattam. Normális esetben ide senki más nem tudna belekerülni. Azonban lassan megsemmisül. Aika tudatának megvágása ejtette rajta az első sebet, most pedig...

Hitomi egy pillanatra elhallgatott, és összepréselt ajkakkal hagyta, hogy néhány könnycsepp végig gördüljön sápadt arcán.

– Most pedig Chizome meg fog halni – suttogta elfúló hangon. – És ha neki vége, én vele fogok menni.

– Micsoda? – döbbent meg Katsuki. – De hát... Aikának szüksége van magára! Ha eddig is ott volt mellette, ha még csak ilyen módon is... nem hagyhatják itt mind a ketten! Azt már nem bírná elviselni!

Nem értett semmit, nem tudta, pontosan hogy működik ez, de Katsuki annyit felfogott, hogyha most Akaguro meghal, Aika mindkét szülőjét elveszti. Nem beszélhet velük többé itt sem. Azt pedig nem hagyhatja.

– Engedjen vissza, megmentem a férjét! Ő még láthatja ahogy a lányuk felnő, diplomát szerez, elmegy orvosnak, megházasodik és gyerekei lesznek...

Katsuki kiszáradt torokkal kereste az érveket, az indokokat, hiába érezte, ebbe nincs beleszólása.

– Nem féltem Aikát – Hitomi kinyúlt felé, és végigsimított az arcán. – Azért nem, mert képes voltál belépni ide. Csak az tudott volna bejutni ebbe a térbe, még ha meg is rongálódott és az utolsókat rúgja, aki igazán közel áll Chizoméhez vagy Aikához. Chizome ezért is akart megmenteni téged. Ő is érezte, amit most én: Szereted Aikát, ahogy ő is téged. Lehet, hogy nem a megfelelő módon mondtátok el egymásnak, de hidd el, a lányom érzelmeit én is ugyanúgy átéltem, ahogy ő. Jobban szeret téged mindennél, még ha ő nem is tudja. Még azt hiszi, hogy ez egy egyszerű gyerekszerelem, amin mindketten túl lesztek pár hónap múlva.

– És ön... ön azt is érzi, amit én?

– Kész voltál a halálra, abban a tudatban, hogy te mindent megtettél – mosolygott rá keserűen a nő. – Tizenhét éves leszel nemsokára, de már ennyire éretten gondolkodsz, érzel, mert nincs választásod. Már nem hozhatsz rossz döntéseket, mert mások, vagy a saját életedbe kerülhetnek... Aikával ezért is illetek össze. Mert meg tudjátok érteni egymást. Mert mindketten szörnyű dolgokat éltetek át, mert nem voltatok igazán gyerekek. Megértésre, meghallgatásra találtok a másikban, a tapasztalataitok, a céljaitok, a véleményeitek, az eszméitek, a kitartásotok szinte egyformák.

Hitomi nagyot sóhajtott.

– Túl hamar és kegyetlenül nőttettek fel mindketten. Ezért leltetek egymásra ugyanabban a pokolban, amit közösen talán magatok mögött tudtok hagyni.

Katsuki a fejét rázta.

– De Aika nem fogja bírni...

– A lányom erős – vágott a szavába Hitomi, de közben egyre jobban rázta a visszafojtott zokogás. – A tudat pedig, hogy ott leszel mellette, megnyugtat annyira, hogy Chizomével együtt hagyjuk el végleg ezt a világot.

Hitomi mellett ekkor feltűnt Chizome alakja is. Szeméből megállás nélkül ömlött a könny, sebei mintha üresek, vértelenek lettek volna.

– Bízunk bennetek – bólintott a férfi. – Az időm lejárt, de tudom, hogy együtt még viszitek valamire, ha nekem nem is sikerült. Hagyjatok jót a világban, ahogy mi próbáltuk.

– Nem... nem próbálták – Katsuki hangosan szipogott, ő is nehezen tartotta vissza sírást. – Megtették. Világra hozták és felnevelték Aikát.

Erre Hitomi nem bírta tovább, hangosan zokogva megölelte.

– Kérlek, mondd meg neki, hogy szeretjük, mindennél jobban szeretjük! Bármit tettünk, bármiért, mindig csak érte volt, még ha messze nem voltunk tökéletesek!

– Add át neki, hogy szeretjük – kérlelte Chizome –, és hogy sajnálom.

Katsuki szemei kipattantak, és ő felült. Olyan hevesen mozdult, hogy hirtelen nem is tűnt fel neki: Tényleg minden sebe begyógyult. Körülötte a lángok visszahúzódtak, ugyanis vékony, ám annál erősebb jég borította a földet.

Az izgalomtól és az új adag energiától lihegve tápászkodott fel. Stain mozdulatlan testét hanyatt fordította, és finoman lecsukta a férfi félig nyitott szemeit. Kibuggyantak a könnyei, de összeszorított fogakkal az égre szegeződő lángokra nézett.

Aika szemszöge:

Nem nézett maga alá, most már csak a napfelkeltét várta. Mindjárt itt van, és ő végigtekinthet a bosszúján, élete legnagyobb mesterművén. Alulról még mindig hullámzott felfelé a hő, perzselte a bőrét, de aligha érdekelte. Hamarosan megjelenik a nap, megkoronázva ezt a borzalmat, amivé rengeteg ember életét tette.

Ám ekkor a tűz egyik pillanatról a másikra lankadni kezdett. Aika döbbenten nézett le. A távolból is ki tudta szúrni, ahogy az éghető anyagtól megfosztva egyre kevesebb és kevesebb láng marad a városban. A romokat, a felhevült, olvadó betont, az izzó fémtömeget a hajnal alig derengő fényében megcsillanó jégréteg fedte be.

Aikát elfogta a düh és a csalódottság. Ő nem ezért dolgozott! Visszamegy, és addig rombol, amíg tűz nélkül sem marad ebből a városból semmi! Viszont mikor megindult volna, meghallotta maga mögött a nemrégiben is hallott üvöltést.

– BAKAGUROOO!

Bakugo Katsuki mint valami rakéta, úgy zúgott felé.

Aika felé fordult, s ahogy a fiú neki csapódott, valami ismerőst talált az arcában... és az a név...

– Térj magadhoz, a rohadt életbe! – Bakugo megragadta és erősen megrázta őt. Aikához hasonlóan ő is a levegőben maradt... csupán őt a lábából előtörő folyamatos robbanások tartották egy helyben. A lábán nem volt cipő, égett nadrágja combközépig lepörkölődött róla.

Aika felé rántotta a karját, hogy a pengéjével egy mozdulattal lefejezze. Hát nem tanult az előző összecsapásukból? Egy mozdulattal kivégzi, most nem fog hibázni.

Ekkor azonban találkozott a tekintetük. A szőke fiú szemében könyörgés, remény, kétségbeesés és szeretet kavargott. Szőke szempilláin könnyek ültek. A szíve pedig úgy vert, mintha meg akarna szakadni.

– Nem tudom pontosan mi történt, de esküszöm, innentől mindig meghallgatlak! Csak kérlek, gyere vissza! – kérlelte. – Ígérem! Többé nem fordítok hátat, őszinte leszek, és nem fogom elrejteni az irántad érzett szerelmem! Soha többé!

Katsuki zokogva átkarolta a megdermedt lányt.

– Kérlek... gyere vissza, Aika. Gyere vissza a suliba, gyere vissza a Todorokikhoz, gyere vissza hozzám...

Aika keze lehanyatlott. Az elméjét hirtelen megtöltötték azok az emlékek, amiket ő élt át, nem is olyan rég.

Shoto döbbent arca, mikor rátalált... Endeavor szigorú tekintete, mikor elmondja, hogy náluk fog lakni... Masaru, Yuudai és Fuyumi lelkesedése, amikor befogadták a családba... Katsuki párbajra hívja az első iskolanapján... mindenki igyekszik összebarátkozni vele... Shiro-san, mikor elmondja, hogy az anyját látja benne... All Might titka... a tábor... a harcok, a végső összecsapás All For One-al... Az édesanyja és az apja ölelése... Tenko-chan köszönete... Shoto és Izuku szerelme... Chisaki, Sir, a yakuza... Eri első mosolya, ahogy anyának hívja... a fesztivál napja, az a sok előzetes felkészülés... a klub újraegyesülése... a titkai feltárása Bukko-kunnak... az a nagy vita a fiúval... Bukko hátat fordít neki... végül bevallja neki az érzéseit...

– Bukko... kun? – a hangja elcsuklott.

Katsuki azonnal felkapta a fejét. Könnyei elmaszatolódtak az arcán.

– Emlékszel? – suttogta, és finoman megérintette Aika arcát.

– Hogy tudnám elhagyni a hozzátok fűződő emlékeim? A hozzád fűződő emlékeim? – kérdezte elfúló hangon, és neki is kibuggyantak a könnyei. Az elméje lassan, de legyűrte Kenjiét, száműzve a feje hátuljába, ahol már alig hallotta  a hangját. – Nem felejteném el az első szerelmem, Bukko-kun...

– Ajánlom, hogy az utolsó is legyek! – szipogott Katsuki, mire Aika sírás közben elnevette magát.

– Úgy sajnálom, hogy nem tudtam ellenállni... – motyogta, majd elemi erővel kitört belőle a bőgés, ahogy teljesen visszatért a tudata. – Annyira sajnálom!

Most jött rá, hogy mindene sajog, kimerült, éhes, szomjas és tiszta kosz, a feje tele van nemkívánatos emlékekkel, és ő mégis egy porig rombolt város fölött repül a bánat tudja hogyan üzemelő vérszárnyaival, amik holmi kolibriéhez hasonlítanak. Ahogy ez megfogalmazódott benne, Katsuki vállára csuklott a feje és a hátából kinövő szárnyak visszahúzódtak a testébe. A sebei vérezni kezdtek, nem volt ereje mindet összefogni.

– Haza akarok menni... – szipogta. – Aludni akarok... fürödni, meg enni és inni, és hozzád bújni, mint mikor rémálmaim voltak...

Katsuki elkapta, mielőtt lezuhant volna.

– Hazamegyünk, és azt csinálunk, amit csak szeretnél – Aika boldogan simult a fiú ölelésébe. Katsuki a térde alá nyúlt, és mint egy hercegnőt, úgy tartotta a magasban.

Aika Katsuki mellkasának döntötte a fejét, s mielőtt elvesztette volna az eszméletét, még épp látta, ahogy a nap első sugarai átütik a horizontot. A szirénák távoli vijjogásának hangja közepette arra gondolt, hogy innentől olyan komoly gondok már csak nem fognak adódni egy ideig.