Aika békésen bandukolt visszafelé a kollégiumba. Izuku valamiért előrerohant, feltehetőleg elfelejtett valamit. Ebben a pillanatban a főbejárat felől meghallott két roppant ismerős szívdobogást. Jobbra fordult, és végigfutott az egyik mellékúton. Mikor kiért a kockaköves udvarra, meglepetten felkiáltott:

– Tenko-chan! Ryo-chan!

– Usa-chan! Pont téged keresünk! – integetett neki lelkesen Tenko.

Ryo két csattal zabolázta meg félhosszú, barna tincseit, mögötte All Might álldogált.

– Mindenképp látni akartak még ma – vigyorgott Aikára, ahogy ő közelebb ért hozzájuk.

– Miért nem szóltatok? Erivel voltam elfoglalva...

– Épp ezért nem is akartunk zavarni – intette le Ryo. – Az előadásotok remekebb nem is lehetett volna, bánom, hogy nem hoztam el Lilyt és anyámat.

– Bánhatod is! – dorgálta Tenko. – Rég láttam a Higasi családot.

– Én még a nyáron találkoztam Ryo húgával és az anyukájával. Apukád gondolom dolgozott.

– Tengeren túl vállalt el egy három hónapos munkát – húzta ki magát büszkén Ryo. – Brazíliában segített egy kórházkomplexum megépítésében. Azóta persze hazatért, és átadta nekem is a tapasztalatait. 

– Jó hallani, hogy nálatok is pörögnek az események – Tenko cinkosan megeresztett egy félmosolyt.

– Még mindig semmi hozzátok képest! – kacagott Ryo.

– Nincs kedvetek körbenézni most, hogy a tömeg elment? – kérdezte Aika. – Sok a látnivaló takarítás után is.

– Miért is ne? – vont vállat Shimura, és félkesztyűs kezével a fejébe húzta a kapucniját. Csupán két ujját fedte le a bordó szövet, a többi szabadon volt, hogy semmiben ne tegyen kárt.

– Fázol? – hökkent meg Aika.

– Nem, nem, csak...

Tenko nem tudta befejezni, Aika lepöckölte az arcát takaró csuklyát.

– Nem szabad szégyellned magad. Itt senki nem akar téged bántani azért, aki vagy.

Erre a kék hajú szíve hevesen dörömbölni kezdett a mellkasában.

– Ne izgulj! – nevetett fel Aika. – Rubin és én végig melletted leszünk.

Fél óra alatt körbejárták az iskolát. Aika megmutatta nekik az osztálytermüket, a hangulatos parkokat és a támogató tagozat mindig zsúfolt műhelyét. Ezen a helyszínen természetesen összefutottak Hatsume Meivel, aki minden teketória nélkül letámadta őket.

– Szóval építész?! – rajongta körbe Ryot. – Ebben a szakmában még nem próbáltam ki az én kis drágáimat, de persze felírom a listára! Az emeléstől az egyensúlyozásig bármilyen gépnek nagy hasznát vehetitek! Ha számíthatok a személyes támogatásodra, örömmel készítek neked egy egész arzenált! Persze komoly dolog, igen, de uram irgalmazz attól, hogy bármit is kihagyjak az életben! Szóval tessék, a telószámom és az e-mail címem, a másodlagos számom, de kereshetsz bármelyik közösségi oldalon, Mei drágái néven vagyok fent mindenhol! Majd keress meg!

– Mei, nekünk mennünk kell, később érdeklődök majd az új branülökkel kapcsolatban – terelgette kifelé a két lesokkolt fiút Aika.

– Ajánlom is! A te kesztyűkészletedet pedig majd felküldöm All Might-nak, tudtommal most úgyis vele élsz! – búcsúzott Hatsume Tenkotól. – Gyertek vissza minél hamarabb!

– Soha többet még csak a szárny közelébe se fogok menni – hebegte kiszáradt torokkal Ryo, amint maguk mögött hagyták a tagozat épületét. – Hogy lehet valakiben ennyi lelkesedés?

– Hát igen, Mei elég hiperaktív – értett egyet Aika. – Azonban ő a legdolgosabb diák az egész iskolákban. Szünetekben, délután és hétvégenként is rögtön ide rohan, hogy bütykölhessen valamit. Komolyan veszi a munkát, ami nála extra adag szenvedéllyel jár.

– Lebilincselő lány, azt meg kell hagyni – morogta az orra alatt Tenko. – Kíváncsivá tett a kesztyűkkel, de úgy hadart, alig értettem belőle valamit.

– Sokkal kényelmesebb, több hasznot hozó, speciális kesztyűket gyártana neked a hét minden napjára és éjjelére, hogy a bőröd se kezdje ki, mégis nyugodtan tudj megérinteni bármit – fordított utólagosan Aika. – Szereti megnyerni az emberek támogatását és bizalmát. Ebből is látszik, hogy komolyan tervezi a jövőjét. A tanáruk szerint ő lesz majd az, akitől hős korunkban minden kapni fogunk – ami a felszerelést illeti.

– Ígéretes személyiség, és ki is aknázza a lehetőségeit – gondolkodott hangosan Ryo, és zsebre tette a névjegyet, amit az imént kapott. – Lehet, hogy megemlítem apámnak.

– Hatalmas szívességet tennél neki, de előtte bizonyosodj majd meg róla, hogy tényleg számotokra megfelelő eszközöket tud gyártani.

– Ne félj, előbb tervezek és ellenőrzök, utána cselekszem.

Séta közben elérték a kollégiumok sorát.

– Lehozom a klubkönyvet – mutatott a saját épületükre Aika. – Mindenképp bele kell írnunk a teljes újraegyesülést.

– Jó, hogy eszedbe jutott – bólogatott Tenko. – Végre aláírhatom rendesen.

– Ne is álmodj róla! Továbbra is tappancsnyomdát fogsz tenni a lap aljára – szólt rá Ryo, mire mindhárman nevetésben törtek ki.

Aika felsietett a kopottas, vastag füzetért, és két perc múlva újra a szabad ég alatt volt. Hármasban letelepedtek egy közeli padra. Mintha tudták volna, mit kell tenniük, nem a legutolsó megírt oldalnál csapták fel a könyvet. Tenko ült középen, így az ő ölébe került a füzet. Remegő kézzel végigsimított a borítón, és mélyet sóhajtott.

– Tapintásra még mindig ugyanolyan – somolygott.

– Mert Ryo-chan végig vigyázott rá.

– Engem bíztatok meg vele – rázta meg a fejét az említett. – Hogy hagyhattam volna elkallódni?

Tenko finoman kinyitotta a füzetet az első oldalon. Aika és Ryo egy szóval sem sietették. Mindhármuk tudta, milyen fontos pillanat ez. Mint egy alvó gyermekkel, olyan óvatosan bántak vele. Hiszen ahogy az álomba szenderült kisdeden igazgatják meg a takarót, úgy takarták ki féltve őrzött emlékeiket, amik annyi év után ismét a szemük elé kerültek. Ryo és Tenko gyerekesen ferde írásjelei, a margókra biggyesztett rajzocskák, préselt falevelek és virágok, beragasztgatott cukros papírok és szalagok. Melankolikus illat áradt a füzetből, minden oldala régi ismerősként üdvözölte őket. Újra együtt nézegették a múlt hagyatékait, a bizonyítékot, hogy annak idején ők tényleg Tokyo utcáin rohangáltak a macskák után, amiket meg akartak simogatni. Bizonyosságot nyert, hogy ott, azon a játszótéren kezdődött az egész barátságuk, ami egy ilyen hosszú –, és többük számára keserű – idő után még mindig él.

Mire az írott lapok végére értek, mindhármuknak folyt a könnye.

– Annyira sajnálom, hogy nem kerestelek titeket jobban – suttogta Ryo, és csuklójával megdörzsölte a szemét.

– Mindkettőnket a-az ország legjobb bűnözői rejtegettek – dadogott a sírástól Tenko. – I-Inkább örülj annak, hogy Aikát megmentették, ő p-pedig... ő pedig megmentett engem.

Aika Tenko karjába kapaszkodva nyújtotta oda neki a tollat.

– Most a rangidősön a sor, hogy megírja a találkozó eseményeit.

Tenko átvette tőle a tollat. A papír fölé tartotta, egy pillanatra megdermedt, majd határozottan írni kezdett.

A mai találkozón sok minden történt. A napot a U.A. fesztiválján töltöttük, ahova most Usa-chan is jár. Tíz év után most láttuk egymást ismét. Most vagyunk itt először mindhárman, egy helyen, és egy pillanatban mindhármunk szeme a régi idők emlékeire szegeződik. Hihetetlen, mennyi borzalmas dolognak kellett történnie ahhoz, hogy újra egymás mellett ülve, együtt vezessük tovább a Vörös fény naplóját. Ám ez is alátámasztja, hogy nem muszáj szép tiszta, kék vagy fehér fényként ragyognunk. A mi hat vörös fényünk közül öt maradt ragyogó. Ez szerintem szép eredmény.

Aika halványan mosolygott, és gyorsan Tenko vállába fúrta a fejét, hogy ne lássák rajta, mennyire igyekszik visszatartani a könnyeit. Mióta Katsuki bátorította arra, hogy sírjon, egyre nehezebben tudta visszafogni magát a meghatóbb helyzeteknél.

Ez pedig az volt. Mindhármuknak egy komoly mérföldkő, amit soha nem fognak elfelejteni.

https://youtu.be/R21EU8SKUM0

Izuku szemszöge:

Soha, semmitől nem félt még ennyire az életben. Tudta, hogy Todoroki is szeret valakit, de hogy kit, arról fogalma sem volt. A vallomás alatt a felemás szemekbe nézett, ám utána felemelni sem merte a fejét. Meredten bámulta All Might dizájnos papucsait, és érezte, ha sokáig marad így, elbőgi magát.

Végül a végtelenségnek tűnő csendet Shoto hangja törte meg.

– Édes istenem... – kapott levegő után a fiú, és odaugrott hozzá, hogy átölelje. – Istenem, végre!

Izuku nem tudta mire vélni, hogy most miért kapja ezt a gesztust, ám a következő másodpercben eldördült a mondat, amiről annyit álmodott:

– Én is szeretlek, Midoriya!

Erre ténylegesen elbőgte magát, és hevesen visszaölelt. Todoroki olyan erősen szorította őt, hogy azt hitte, menten beleroppan a gerince. Ennek ellenére nem érzett mást, csak az elsöprő, elképesztő boldogságot és megkönnyebbülést. Azonnal elhitte, hogy az általában rideg, közönyös fiú igazat mond. Hisz akkor nem zihálna a nyakába, nem motyogna érthetetlen szavakat, és nem ölelné úgy, mint akinek az élete múlik rajta.

Fogalma sem volt, meddig álltak így. Érezte Todoroki szempilláinak csiklandozását, ahogy szerelme lehunyta szemeit, és mély, reszketeg lélegzetet vett.

Mikor elengedte, a tekintetében soha nem látott érzelmek kavarogtak. Lehetetlen gyengédséggel kimondta újra a bűvös szavakat.

– Szeretlek... szeretlek Izuku.

Ő erre meghökkenve csuklott egyet, majd hüppögve elmosolyodott.

– Én is nagyon szeretlek, Shoto... – furcsa volt kiejteni a nevet, mintha a nyelve bizsergett volna utána.

– Tetszik ahogy mondod – Shoto fehér fogai kivillantak beszéd közben, szája sarka felfelé görbült. – Használd innentől nyugodtan.

– R-Rendben...

– Mondd csak... mióta szeretsz engem? – kérdezte hirtelen a fiú.

Izuku pár pillanatra a semmibe révedt.

– A nyári táborban... igen, ha jól emlékszem akkor kezdtem érezni valamit irántad.

– Ahogy én is – bólintott Shoto. – Mikor még eszméletlen voltál a kórházban, és bementem meglátogatni téged.

– Akkor ez nagyjából összeegyeztetett idő lehetett – kuncogott Izuku. – Még mindig nem bírom felfogni, hogy tényleg elmondtam neked...

– Örülök, hogy léptél helyettem is, habár kicsit szégyenlem magam. Pedig Aika rendesen böködte az oldalam, hogy csináljak valamit.

– Nekem is! – döbbent meg Izuku.

– Az a lány mindenbe beleüti az orrát – tettettet haragot Shoto, mire Izuku ismét átölelte.

– Sokat segített, habár az utolsó lökést ma reggel kaptam meg. Egy gonosztevő párossal harcoltam, azért késtem. Ők bizonyították be nekem, hogy mekkora ereje van a szerelemnek. Így elhatároztam, hogy én sem tétovázok tovább.

– Jól tetted – simogatta meg a haját Shoto.

– Maradhatok egy kicsit? Átbeszélni ezt, meg minden... de ha most ez sok lenne neked...

– Szeretném, ha átjönnél aludni, és akkor egész éjjel beszélgethetünk – tolta el magától Todoroki, hogy a szemébe tudjon nézni. Erre Izuku látását ismét könnyfátyol homályosította el.

– Sokkal jobban sikerült ez a vallomás, mint hittem – sóhajtott.

– Miért, mit hittél?

– Elutasítást.

– Neked elmentek otthonról. Hogy utasíthattam volna el egy ilyen okos, aranyos, szeretetreméltó, kedves fiút, akibe fülig szerelmes vagyok, és leszek a világ végzetén is túl?

Izuku elvörösödött a bókra.

– Talán mert túl kevés lettem volna egy ilyen jóképű, makacs, komoly és erős fiúnak, mint amilyen te vagy, és akit örökké szeretni fogok? – vágott vissza játékosan.

Erre Shoto finoman megemelte az állát, és rövid csókot nyomott az ajkaira. Izuku olyan szinten megdöbbent, hogy nem mozdult akkor sem, mikor Shoto elvált tőle.

– Mi az...? – kérdezte gyanakodva a fiú. – Ennyire rossz volt?

– Mi?! NEM! – kiáltotta gyorsan, majd félénkebben folytatta. – Csak... ez volt az első csókom.

– Nekem is. Ettől függően azonban tetszett.

– Ahogy nekem is – motyogta Izuku, s érezte, egyre inkább elpirul.

Shoto erre boldogan elvigyorodott.

– Akkor jó – mondta, mialatt az ágyához lépett. – Segítsek áthozni a matracod? Ezen nem férünk el ketten.

– Igen az jó lenne... köszönöm.

– Igazán nincs mit – indult meg a szoba ajtaja felé Shoto, útközben egy puszit nyomva újdonsült barátja homlokára.

Miközben visszafelé jöttek Izuku szobájából, az ötödik emeletre érve összefutottak Aikával. Shoto unokatestvére megállás nélkül vigyorgott, szemei kissé vörösek voltak.

– Végre valahára. Sok boldogságot nektek! – sikkantotta, és átszellemülten ölelte át egyszerre mindkettejüket.