Akira... Ezt tulajdonítom emlékezetem óta a nevemnek. Nem tudtam, amikor kiválasztottam, hogy jelent-e valamit, vagy igazi név-e, de egész jól hangzott. Igen, ilyeneken gondolkodtam az erdőben kidobva, elhajítva egy-egy naposabb délutánon, amikor éppen nem akart valami megenni. Nem mintha nem szerettem volna az erdőt, aminek a nevét se tudtam, sőt, hamar rájöttem, hogy ez az én otthonom.

Az ilyen kifejezésekkel valószínű a turisták szavaiból ismerkedtem meg, de nem tudom, hogy hogyan tanultam meg beszélni. Viszont ez nem is fontos, hiszen sosem voltam szövegdoboz. Egy fontos képességet viszont megtanultam: lopni és kihasználni a lehetőségeket. Nem egészen voltam egy szent, és tény, hogy azóta sem látogat a mikulás, de valahogy életben kellett maradni. Még itt is volt egy-két őrült, aki az isten háta mögé szállásolta el magát, és a némely kirándulók is szemét lerakónak használták a helyet. Találtam néhány ruhát, amik a méreteim voltak, így nem fagytam meg soha, és barlangokból, szirtekből is bővelkedett a hely. Néhány szendvics lopásába hála istenek senki sem halt bele, én pedig mindig jól laktam. Egész jól éltem így 14 éves koromig, amikor is néhány idegesítő személy be nem köpte néhány alma eltűnését a helyi hősállomáson. A jelenetet én a fák közül figyeltem, és hamar rájöttem mi a rendszer itt; ezek az emberek üldöznek és elkapnak. A macskajelmez alapján néha az is eszembe jutott, hogy talán kannibálok. Persze az első panasz után jött a többi, és lassan egy tömeg követelte az elfogásomat, az illetékesek ennek pedig hamar eleget is tettek.

Aznap éjjel kihallgattam a macskacsapatot, és két óra múlva megkezdték a vadászatot. Mivel meg kellett tanulni, hogyan meneküljek a ragadozók elől, elég fürgén és viszonylag nesztelenül  ugráltam a fákon és közöttük. Az ideiglenes szálláshelyem felé tartottam, és mikor odaértem, fogtam a legfontosabb dolgokat és új, távolabbi hely felé menekültem, amíg le nem csillapodik a dolog. Ijedt voltam, és alsóbb rendűnek gondoltam magam, mint ők. Életem leghosszabb éjszakája volt, ugyanis sokáig tartott a hajsza. Úgy gondoltam, ha átjutok a közeli patakon, az talán őket is megállítja, azonban azt is tudtam, hogy az áradások miatt ez kockázatos. Amint a patakhoz értem viszont megtorpantam; nem kellett látnom, hogy tudjam, túl erős a sodrás. Gondolkodtam, mit lehetne tenni; készítsek hidat, fussak másik irányba vagy ugorjam át? Nos igen, túl sok ideig működtettem agysejtjeimet. Lépéseket hallottam magam mögül, én meg már csak pánikból is ugrottam - sajnos nem elég nagyot. Egy ideig még küzdöttem a folyásirány ellen, de hamar kimerültem, és ájultan átadtam sorsom a pataknak.

Nem tudom, mennyi ideig voltam kábult, de amint felkeltem meglepetten tapasztaltam, hogy meleg és száraz helyen vagyok. Ki akartam nyitni a szemeimet, hogy körülnézek, de a nap sugarai ellenem irányultak. Pár percnyi küzdelem után, végül elszántam magam és körülnéztem, hol vagyok. Falakkal körülvett helységbe találtam magam, tele furcsa fa és szőrme szobrokkal, amikről később kiderült, hogy bútorok. Az egész idegen volt, mesterséges és nehezen megszokható. Nagyon nehezen másztam le az ágyról, amin feküdtem és elindultam az ablakok felé. Azok elég törékenynek tűntek, és a biztos menekülés reményét adták. Már csak pár lépés választott el tőlük, amikor valami visszarántott. Először csak értetlenül ültem a földön, majd észrevettem, hogy a bokámnál a falhoz vagyok láncolva. Ha valamit már megtanultam, az az, hogyha nem vagy mozgásképes, az minden, csak nem jó, másrészről nem az a típus voltam, akinek, ha azt mondják ül, egyhelyben marad. Igyekeztem elszakítani, hiszen már a szemetekbe is találtam hasonlókat, csak vörös színűeket, amik egy kis erőlködéssel és ügyeskedéssel könnyen törhetőek voltak. Nos, hamar kiderült, hogy számít az ezüst szín. Egy idő után feladtam a harcot a lánc ellen, és fegyvert kezdtem keresni, hogy lehetőleg ne legyek azonnal ebéd, ám mikor valami használhatót találtam a lánc mindig visszatartott.

Valószínű túl sokat zörgettem a fémkötelet, ugyanis nem sokkal ébredésem után a rózsaszínruhás macskanő lépett be. Bizalmatlanul méregettem, ő meg csak ravaszul mosolygott.

- Szóval mégis elkaptak - kezdtem bele a beszélgetésbe, mert nagyon untam az önelégült feje bámulását.

- Nem tetted egyszerűvé - lépett közelebb hozzám, mire én automatikusan hátráltam - Bár nem gondoltam, hogy beszélni is tudsz. Elég civilizálatlan volt a külsőd.

- Nem sok időm volt vele foglalkozni, és egy erdőben nem lógtam ki a sorból - mondtam hidegen.

- Ott talán nem, de az emberek között büntetendő a lopás - ült le egy kanapéra távolabb - Mi neved?

- Jelenleg Akiraként futok - feleltem tömören, de nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem - Tudja, ha a napi kenyere múlna rajta, nyilván ön is megtette volna ezt.

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de ez lényegtelen. Akárhogy nézem, még nem vagy nagykorú - mért végig engem. A külsőm sose volt túl szép; borzos, hosszú, fekete haj és a sápadt bőrből világító zöld szemek, de alultáplált sosem voltam, még ha nem is volt terülj, terülj asztalkám - Mi a családneved?

- Ez egy olyan kérdés, amire még én sem tudom a választ. Hölgyem, én ugyan nem viccből kóborlok a fák között már évek óta. Higgye el, ha lett volna esélyem felkutatni a családomat, elsőnek tettem volna meg - fordultam el tőle - Szóval, mi lesz a sorsom? Elengednek, vagy nem hagyják hogy tovább pazaroljam a levegőt?

- Eddig egyik sem volt számításba véve és nem is lesz. Viszont itt most én kérdezek. Mi a képességed? - amint kimondta elakadt a szavam.

- A mim? Nem hiszem, hogy van olyanom - gondolkoztam el a kérdésén.

- Az emberiség 80% -a manapság már rendelkezik természetfeletti erőkkel és lehetetlennek tartom, hogy egy ilyen karizmájú személyiség maradt volna ki a listából - támasztotta meg magát a kartámplán - De te ebből az oktatásból nyilván kimaradtál, sőt valószínűnek tartom, hogy olvasni se tudsz. Igazam van? - vonta fel szemöldökét.

- Mondták már önnek, milyen egy lángész? - húztam el a számat gúnyosan, de nem törte meg.

- Most, hogy így mondod, bizonyos okokból elég sokszor. Szóval Akira - állt fel a kanapéról és lépett közelebb - üzletet ajánlok. Nem adlak át a hatóságoknak és lesz egy állandó otthonod, másrészről családod, és többet nem kell ételt lopnod, ugyanis mi fogunk etetni - túl szép, hogy ingyen legyen.

- És ezért én...? - kérdeztem gyanakodva, picikre összehúzott szemekkel.

- Te ezért velem fogsz edzeni, előhozzuk a képességed és megtanulsz mindent amire szükséged lesz. Na meg persze, ha rád szorulunk- tette hozzá gyorsan - ugrasz, és besegítesz a munkába. Áll az alku? - nyújtotta ki felém kezét.

- Ha nem fogadom el, gondolom csak rosszabb lesz a sorsom - néztem rá fájdalmasan.

- Ahogy mondod - bólintott a nő mostmár inkább barátságosan, mint önelégülten.

- Legyen - sóhajtottam, és kézfogással pecsételtük meg szavunkat - Mit kell tennem?

- Egyelőre aludnod és pihened. Heverd ki múlt éjszakát, holnap bemutatlak a többieknek - azzal rám zárta az ajtót.

Na szóval....Átírom a történetet kicsit sokkal profibbra és logikusabbra.
Remélem nem írtam el semmit, ha mégis holnap kijavítom, most éppen 23:19 van.
Jó éjszakát, és éjjeli wattpadosok jó írást olvasást!