Megkaptam a szél elemet. Boldog voltam. Dylan odajött, felemelt és megpörgetett.
-Hihetetlen vagy!-letett és megcsókolt.
Egymásra mosolyogtunk.
-Hű Zafira! Igazán gyorsan tanulsz!
Ezzel az én munkám véget ért! Köszönöm hogy taníthattalak. Remek tanítvány voltál!-mondta Lisa. Ő tanított engem. Odajött és megölelt.
-Köszönöm hogy megtanítottál és hogy el bírtad viselni a kitöréseimet.
-Ugyan. Te még a jobbik eset voltál.
Nevettünk.

Visszaérve a faluba nagy zsibongás fogadott.
-Hát itt meg mi van?-kérdeztem az egyik arra járó kislánytól.
-Bulit csapunk.-mosolygott a lány.
-Értem. De miért?
-Hát miattad és a közösség miatt! A víz és levegő népe összefogott hogy bulit rendezzen. A tiszteletedre és arra hogy összefognak a népek.
-Ohh..ez kedves. Miért nem tudtam róla?
-Meglepetésnek szánták..-amikor ez eszébe jutott rögtön arcáról lefagyott a mosoly. Eszébe jutott hogy nem kellett volna szólnia.
-Nyugodj meg! Hallgatok mint a sír! Nem mondtál semmit. Oké?-néztem rá mosolyogva.
-Oké!-mosolygott.
-Na menj szépen! Majd még találkozunk. Szia!-megsimogattam kis buksiát.
-Szia!-ezzel el is szaladt.
-Nagyon cuki kislány volt. Téged mindenki szeret!-mondta Dylan és átkarolt.
-Igen..cuki volt. Kételkedem hogy mindenki szeretne..de hadjuk.
Gyere! Menjünk nézzük meg azt a nagy bulit!-magam után húztam.
Mielött a főtérhez értem volna anyám kézen ragadott.
-Zafira! Már mindenhol kerestelek! Hol jártál?-vont kérdőre mint mindig. Mintha nem tudná hogy gyakorolni szoktam.
-Gyakoroltunk. Képzeld! Megkaptam a levegő elemet is!
-Nahát! Ez remek!-megölelt.
-De most gyere! Össze kell szedned magadat és valami szebb ruhát felvenni.-elkezdett húzni hazafelé.
-Dylan! Te is menj haza és öltözz csinibe. Várj.. Van csinid?-úgy kérdezte anya mintha létfontosságú lenne.
-Igen van Sarah. Máris megyek.
-Rendben van. Na gyere kisasszony.-Dylannal csak egymásranéztünk. Vállatvontam aztán szedtem a lábaimat anyám után.

-Mi ez a nagy felhajtás anya?-kérdeztem mikor már az ötödik ruhát próbáltatta fel velem.
-Már mondtam. Buli.
-És ehez miért kell ennyire "csinosnak" lennem?-ujjammal idézőjelet mutattam.
-Mert ez mégis csak egy bál. Miért hogy akarsz kinézni? Dylannek tetszeni akarsz nem?-kis pír szökött az arcomra de bólogattam.
-Na akkor meg ne nyavajogj.
Ez sem lesz jó. -Szememet forgattam mikor már az ötödik ruhámra is azt mondta hogy nem jó. Mikor az egész szekrényemet áttúrta elegem lett és rászóltam.
-Anya! Elég! Majd én!-odamentem és előszedtem a jól elbújtatott dobozomat.
-Ez meg mi?-kérdőn nézett rám.
-Ezt még a nagynénim esküvőjére vettük. Emlészel? Csak aztán elmaradt így egyszer sem volt rajtam.
Remélem még rámjön.
-El is felejtettem. Azt hittem vissza lett véve vagy ilyesmi.
Felnyitottam a dobozt és előszedtem a még teljes pompájában ragyogó vörös koktélruhámat.
-Nahát! Nem is emlékeztem hogy ez ilyen szép volt! Gyönyörű!
Én is csak tátott szájjal bámultam. Nem tudtam elképzelni magamat ilyen gyönyörű ruhában.
-Igen! Valóban gyönyörű.-mosolyogtam. Eszembe jutott hogy Dylan szereti a vöröset.
-Rajta! Mire vársz! Próbáld fel!
Nem kellett kétszer mondania.
Felvettem és beáltam a tükör elé.
Varázslatosan mutattam. Elált a lélegzetem. Mintha rámöntötték volna.
-Csodatos vagy kicsim! Illik hozzád!
Igaza volt. Kiemelte az alakomat ami valljuk be nem rossz. Hajam félig fel volt tűzve félig leengedve. Bal vállamra engedtem a hullámos tincseket.
Apa is bejött a szobába már öltönyben. Mikor belépett az ajtón megtántorodott. De aztán előjött vicces alakja és poénkodni kezdett.
-Nem is a lányom vagy. Ő soha nem viselne ruhát. És nem szeret csodásan kinézni.
-Haha..köszi apa! Mér máskor nem.nézek ki csodásan? Jó tudom a választ, csak költői kérdés volt.
-Te mindig csodásan nézel ki! Nagyon szeretlek!-megölelt.
-Én is szeretlek apa!-anya is csatlakozott az öleléshez.
-Héj! Engem se hadjatok ki!-Ruben jelent meg az ajtóban.
-Gyere te nagyfiú!-invitáltam beljebb.
Odajött és ő is csatlakozott. Mikor elváltunk Ruben külön is megölelt.
-Csodaszép vagy hugi!
-Köszönöm!
-Látszik hogy a húgom vagy!-mondta nevetve. Beleütöttem a karjába.
-Egészen megerősödtél! Már nem csak tettetem hogy fáj. Tényleg fájt.
Nevettünk. Jó volt együtt látni a családot.
Anya is elment felöltözni. Mindenki csodásan nézett ki. Hallottam ahogy anya előveszi a fényképezőt. Ahhj..
Ezt sem úszom meg. Én még a szobámban készülődtem. Az utolsó simításokat végeztem mikor anya felszólt hogy itt van Dylan. A szívem hatalmasat dobbant. Féltem lemenni a lépcsőn. Vajon tetszeni fog neki amit lát? Biztosan. Legalábbis remélem.
Olyan érzés volt bennem mintha először hívna randira.
A lépcső tetején álltam. Izgultam.
Összeszedtem a bátorságom és elindultam lefelé. Reméltem hogy nem esek orra a cipőmben. Nem volt magassarkú. Teljesen lapos volt, mégis féltem. Amikor a látóterébe értem meglátott. Én is őt. Azt hiszem egyszerre esett le az állunk. Eddig nem is gondoltam rá hogy ő vajon hogy fog kinézni mert tuttam hogy tökéletesen mint mindig. De ahogy most megláttam kis híján elájultam. A tökéletesnél is tökéletesebben néz ki. Ha ez lehetséges. Újra elindultam a lépcsőn lefelé. Szerencsémre teljesen épségben leértem. Egymáshoz mentünk. Csak nézzünk egymás szemébe. Varázslatos volt.
Hallottam ahogy a fényképező kattan. Hirtelen odafordúltam. Anyáék mosolyogtak és fényképezett.
Visszafordultam Dylanhez.
-A gyönyörűbbnél is gyönyörűbb vagy!-olyan szépséggel mondta hogy elkábultam.
-Te is fantasztikusan nézel ki! Azt hittem ennyire tökéletes már nem lehetsz. Tévedtem! -Egymásra mosolyogtunk.
Lassan közelített majd megcsókolt.
Ismét hallottam a fényképezőgép kattanását. Nem érdekelt. Kezemet nyaka köré fontam és elmélyítettem a csókot. Tudtam apám nem örülne így hamar abbahagytam. Bár örökké csókoltam volna. Csak néztem égkék szemébe aztán megöleltem. Nem tudom hány fotót csinált anya de rengeteget az biztos.
-Na gyerekek! Ideje indulni!-szólt apa.
-Ted! Ne gyerekezd őket! Már nem gyerekek!-ránk mosolygott anya.
Elindultunk a nagy bálba.

Amikor odaértünk nagy tömeg fogadott. Mindenki ott volt.
Csodás zene szólt. A lágy dallamok mindent betelítettek.
-Figyelem!-megszólalt valaki a mikrofonba.
-Ez a bál az újdonsült barátaink, a levegő népe tiszteletére van.
De legfőkébb Zafira tiszteletére.
Zafira! Kérlek gyere ide!
Hirtelen szóhoz sem jutottam.
Dylan ott lökdösött hogy menjek már.
Felsiettem a színpadra ahol egy gyönyörű vörös és fehér virágokból álló koszorút kaptam amit a fejemre tettek. Csak mosolyogtam.
-Kérlek Zafira! Szólj pár szót.
-Mi? Én?..Ahj..legyen. -Utálok beszédeket mondani. Olyan rossz hogy mindenki engem néz.
De belekezdtem.
-Köszönöm ezt a csodás meglepetést!
Nem gondoltam volna hogy valaha is bált szerveznem a tiszteletemre.
Igérem hogy segíteni fogok mindenben amiben csak tudok, és legyőzőm a gonoszt! De ehez szükségem lesz a segítségetekre! Csak a támogatásotokat kérem és azt hogy amikor eljön az idő álljatok mellettem és erőtökkel segítsetek engem!
Köszönöm!-ezzel befejeztem és lesétáltam a színpadról. Hatalmas üdvrivalgás tört ki. Tapsoltak és fütyültek.
-Büszke vagyok rád kicsim!-mondta Dylan és két kezébe fogta arcomat majd megcsókolt.
-Nos akkor kezdődjön a bulii!!-újra az az ember szólt a mikrofonba aki felkonferált engem. Elkezdődött a zene és mindenki a tánctérre szaladt.
Én is magammal húztam Dylant.
Meglepődtem milyen jól táncol.
Egész éjjel táncoltunk és jól szórakoztunk. Éjfél körül egy lassú számra került sor. Addig épp pihentünk. Dylan illedelmesen felkért.
Behúzott a táncparkett közepére.
Szép dallam szólt. Magával ragadt.
Végig egymás szemébe néztünk. Csak mi ketten voltunk senki más nem létezett számunkra. Megpörgetett.
A szám végénél megdöntött. Fejemet lelógattam. Felhúzott, szemembe nézett,homlokát enyémnek döntötte.
-Szeretlek! Kezedbe adom az életem és hagyom rendelkezz vele. Ha neked bajodesne beleőrülnék. Kérlek vigyázz magadra!-ismét fellobant iránta való szerelme.
-Szeretlek! Mindennél jobban! Te is vigyázz magadra mert belehalnék ha bajod esne. Kérlek mindig légy velem és soha ne hadj el!
-Megígérem! De te is ígérd meg!
-Ígérem!
Ez a két ígéret teljesen őszinte volt. Őszintébb már nem is lehetne.
Minden porcikámmal szeretem, imádom őt.
Szenvedélyes csókban részesítettük egymást. Égtem belül mint a tűz.
Éreztem a perzselő forróságot.
Furcsa dolog történt bennem.
Elbesztettem fejemet és csak csókoltam. Mikor elszakadtunk egymástól szemembe nézett. Rémületet láttam az arcán.
-Mi az? Mi történt?
-A szemed!
-Mi van vele?
-Izzik. Pirosan izzik.
Lefagytam. Akkor azért volt olyan fura érzésem. Izzottam belül kívül. Megkaptam a tűz elemet. A csókjától. Ó azok az ajkak. Tűzre lobbantják a lelkem.
Elfordultam. Odamentem az egyik kancsóhoz és felé emeltem a kezemet.
A víz felforrt benne.
Mindenki csak nézett.
-Megkaptad a tűzet.-mondta Dylan hitetlenkedve.
-Ilyen gyorsan. Ez félelmetes.
Felé fordultam.
-A csókjaidtól égek. Ez váltotta ki belőlem a tüzet. Szeretlek!
Nyakába ugrottam és meg csókoltam.
Kezét derekam köré fonta.
Hatalmas tapsvihat tört ki.
Felnéztem szemébe és benne is azt a tüzes vágyat és szerelmet láttam amit én is éreztem.