Reggel arra ébredtem hogy Dylan az arcomat simogatja és úgy próbál felkelteni. Nem akartam felkelni. Fáradt voltam. De aztán hirtelen észbekaptam hogy reggel van, Dylan itt van és nem csak álmodom. Kipattantak a szemeim és Dylanre néztem. Amint megbizonyosodtam róla hogy tényleg itt van, egy nagy mosoly terült szét az arcomon és a nyakába ugrottam.
Majdnem leestünk az ágyamról.
-Héj! Óvatosan! Mindjárt a földön kötünk ki!-mondta nevetve.
-Nem érdekel! Szeretlek!-megcsókoltam. Mosolygott.
-Hát..örülök hogy örülsz annak hogy itt vagyok!
-Viccelsz? Nem hogy örülök. Annál több. Alig vártam hogy reggel legyen és újra láthassalak!
-Ó én is. Azért is jöttem ilyen korán mert nem bírtam tovább nélküled!-tényleg. Még csak hét óra volt. Közelebb húztam magamhoz, ajkaink majdnem összeértek.
-Szeretlek!-súgtam szép ajkaira. Elállt a lélegzete.
-Szeretlek!-ő is súgta. Még közelebb jött mire szánk összeért és hevesen megcsókolt. De vágytam már a csókjára! Igaz hogy nincs 24 órája hogy nem láttam, de akkor is. Ő az éltetőm.
Levegő hiányában elváltunk. Mindketten ziháltunk.
-Kérlek! Mond el milyen érzés az ha csókolhatsz!-kérleltem.
-Azt szavakba nem önthetem! Olyan, mint ha te lennél a levegő az oxigén ami nélkül nem létezhetem. Szükségem van rád! -Mosolyogtam és könnyeimmel küszködtem.
-És neked? Mond el te is!
-A csókod olyan..olyan mint a víz. Mintha évekig sivatagban éltem volna egy csepp víz nélkül és most megkapnám az éltető vizet. Szomjazom a csókjaidra és soha nem elég!-mosolygott, mind ketten mosolyogtunk.
Magához húzott és ismét megcsókolt. Minden érzelem benne volt.
Ledöntött az ágyra. Felémkerekedett és úgy csókolt.
-Tetszik ez a pizsi! Könnyű levenni rólad!-mondta egy csábító mosollyal.
Azt hittem ott olvadok el.
A nyakamat kezdte csókolgatni majd szívni. Éreztem ahogy meleg keze csúszik a felsőm alá. Belebizsergett az egész testem. Észbekaptam.
-Várj! A szüleim otthon vannak!
-Nem nincsenek. Amikor jöttem akkor mentek el! Senki sem zavar!
-Tudtad hogy elmennek mi? Huncút vagy!-vigyorogtam.
-De szereted a huncút fejemet.
-Igen. Szeretem!
Tovább csókolt. A felsőmért nyúlt mikor ajtó nyitódást hallottunk. Hirtelen szétrebbentünk. Ruben állt az ajtóban.
-Ööö...bocsi!-vakarta a tarkóját.
-Csak szólni akartam hogy elmentem. De ahogy nézem észre sem vettél volna.-nevetett.
-Ahj menny már!-egyik párnámat hozzávágtam de simán elkapta.
Nevetve kiment.
-És a kopogásról még nem hallottál?-kiáltottam utána.
-Bocsi!-nevetett tovább.
-Bocsi. Róla megfeletkeztem!-mondta Dylan.
-Ugyan! Semmi!
-De ha már úgy is elment..folytathatnánk amit elkezdtünk.-beharapta a száját és a ujjaival végigsimított a vállamon. Beleremegtem az érintésébe. Olyan cuki ahogy beharapja a száját! Tudtom nélkül én is beharaptam a számat és elmosolyodtam. Közeledett felém, de mielött megcsókolt volna mellkasánál visszatartottam.
-Bocs szivi! De nem most!-mosolyogtam rá sajnálattal. Teljesen meglepődött.
-Mi..mi az hogy nem most?
Ne csináld ezt! Felizgattál és most ebben az állapotban hagysz?-az arcát látva elnevettem magamat.
-Nem is én izgattalak fel! Te kezdted nem én!-tovább nevettem rajta.
-Most meg min nevetsz?-karbatette a kezét és összehúzott szemekkel figyelt.
-Rajtad!-nevettem tovább.
-Ohh..igeen! Ennyire vicces lenne?
-Igen! Az!-abbahagytam a nevetést.
-Tudod azért ez jó érzés..hogy felizgulsz rám! -Vigyorogtam a képébe.
-Meglátlak és felizgulok! De ha érinthetlek az maga a mennyország!-hajamat a fülem mögé tűrte és megcsókolt.
-Mennünk kell!-szájára leheltem.
-Ahj..ez az egy nap nem számít!-megcsókolt újra.
-De igen is számít! Minden perc számít!
Úgy hogy gyere! Pattanj! Megyünk!
-Oké..-morgott.
-Cuki amikor durcizol!-mondtam és megsimítottam arcát.
-Tudom!-motyogta. Csak nevettem aztán ő is elmosolyodott. Adtam neki egy utolsó csókot és felpattantam az ágyról.

A partra mentünk ismét.
-Hogy akarod kezdeni?-kérdezte.
-Nem tudom. -Megvontam a vállam.
-Majd kitalálom. Múltkor is ment.
-Rendben.
Ki kellett találnom valami varázslatot. A levegővel már nem könnyű hisz azt eddig nem tanultam és nincs ki segítsen.
Először csak pici szelet kavartam a homokban. Aztán eszembe jutott valami.
-Megvan! Ahogy a vízzel csináltam falat biztos ezzel is tudok.
-Hogy? A levegőből hogy akarsz falat?
-Nem a levegőből butus. A homokból, vagy éppen ami a kezembe kerül. De itt most homok a legkézenfekvőbb.
Elkezdtem dolgozni. Összegyűjtöttem a homokot és fallá egyesítettem. A széllel tartottam össze. Leengedtem óvatosan.
-Szép volt!-dicsért Dylan.
-Köszi. De ez nem elég. Ez már semmiség. Valami nehezebb kéne. Nem tudom mi.
-Hát én sem. Majd kitaláljuk.
-Oké.
-Addig ebédeljünk meg!
-Jó ötlet. Éhes vagyok!
-Gyere!-megfogta a kezemet és magával húzott. Be az erdőbe. Imádom az erdőt. Zöld fák, ahogy beszűrődik napfény. Tele van élettel.
-Hová megyünk?-kissé furcsáltam,mert nem erre van a faluba vezető út.
-Mindjárt meglátod!-Mintha izgatott lenne. Furcsáltam.
Hirtelen megálltunk.
-Miért álltunk meg? Itt nincs semmi!
-Tévedsz! Vagyis nem volt, de most van.-elhúzta a sok-sok nagy levelet és ágat.
Amit megláttam attól leesett az állam.
-Ez az én népem!-mondta Dylan büszkén.
-De..de ez hogy? Hogy kerültek ide? Miért vannak itt?-lementem hídba. Mi a szösz? Ezt hogy? Nem értem hogy kerültek ide. Miért?
-Azért jöttek ide mert te is itt vagy. És mint mondtam nem egyedül kell megvívnod az ellenséggel. Veled vagyunk! -Meghatódtam.
-Köszönöm!-megöleltem. Egy kellemes hangot hallottam meg a hátunk mögül.
-Kkhhmm!-megfordultunk. Egy gyönyörű kék szemű nővel találtam szembe magam. Hasonlított Dylanre. Valószínűleg az anyukája.
-Dylan! Nem akarod bemutatni nekünk ezt a lányt!-kérdezte felvont szemöldökkel mosolyogva.
-Ohh..de, máris! Bocsánat!
Zafira, ő itt az anyám. Anyám, ő Zafira. A kiválasztott!-mikor ezt Dylan anyukája meghallotta egyből elkerekedtek a szemei.
-Úrnőm! - Meghajolt elöttem. Én erre persze egyből zavarba jöttem.
-Jajj kérem ne! Ezt ne! Nem vagyok én senki. Tegezzenek meg minden. Viselkedjenek velem úgy mint akárki mással.-győzködtem.
-Megértelek! Köszönöm!
Akkor tegeződjünk. Anne vagyok.-nyújtotta kezét. Én udvariasan elfogadtam.
-Gyertek be! Épp ebédhez készülünk. Biztosan éhesek vagytok.
-Igen anya. Köszönjük!-megfogta a kezem Dylan és magával húzott.
Amikor beléptünk a "faluba" ami most sátrakból állt elállt a lélegzetem.
Mindenki sürgött-forgott. Pörög az élet. Hosszú asztalok voltak melette hosszú padokkal. Leültünk az egyikhez.
-Mikor jöttek? És miért csak most szólsz?-kérdezzem.
-Tegnap jöttek. Azért most szóltam mert most volt rá alkalom.-mosolygott és az asztal alatt megfogta a kezemet.
-Ezért mentél el tegnap este?
-Részben. A másik része tényleg a szüleid miatt volt.-mosolyogtam.
Megcsókolt. Fejemet a vállára döntöttem.
Többen gyülekezni kezdtek. Leültel sorban mellénk. Voltak akik néhányan megnéztek de különösebben nem érdekelt. Az ebéd rettentően finom volt.
Nem akartam túl mohó lenni de ha már megkínáltak többször is akkor nem utasítottam vissza.
-Dylan! Azt hiszem hazafelé gurítani fogsz.-nevetett.
-Ugyan! A te alakodnak még a mi főztjeink se tudnának ártani!-mosolyogtunk egymás szemébe nézve.
Ezt az idilli pillanatot Anne szakította félbe.
-Gyerekek! Bocsi hogy zavarok, de tájékoztatni kéne a többieket is.. rólad.-ezzel rám célzott.
-Hogy tudják kit kell megvédeni.-rámkacsintott. Visszamosolyogtam.
-Persze, megyünk.-mondta Dylan.
Volt egy kisebb emelvény ahoz mentünk.
-Bírom az anyukád. Jó fej.
-Örülök neki.-mosolygott rám.
Felálltunk az emelvényre.
Mindenki ránk figyelt. Dylan belekezdett a mondókájába.
-Sziasztok! Bocsi hogy megzavarom az ebédet de ez fontos.
Tudni akarjátok hogy ki a Hold igaz?
-Igen!-kórusban mondták.
-Én tudom hogy ki az! Ő!-rám mutatott.
Kissé elpirulhattam. Minden szem rám szegeződött.
-Ez a lány az aki megmenthet minket. Bíznunk kell benne, meg kell védenünk.
Csodálatos egy nő. Megérdemli ezt a címet. A víz elemet már birtokolja. Gyorsan fejlődik.-rámnézett mosolyogva. Én is mosolyogtam.
-Kérlek szólj pár szót. Ösztönözd őket!-sugta oda nekem. Lefagytam.
-Ne..nem tudok ösztönözni. Sem beszédet tartani. Ez a te területed.
-Kérlek! Menni fog! Csak nyugi!
-Legyen!
-Köszönöm! -Puszit nyomott az arcomra. Ez felbátorított.
-Sziasztok! A nevem Zafira. Azért jöttem hogy segítsek! Minden tőlem telhetőt megteszek hogy a népek biztonságban lehessenek. Le akarom zárni végre ezt az egész harcot. Senkinek sem jó.
Kérlek titeket segítsetek engem hogy véghez vigyem azt a nehéz feladatot amit már sok elöttem lévő nem tudott megcsinálni. Szükségem van rátok! Az összefogásra! A testvériségre!
Mit szóltok! Velem vagytok??-vártam a választ. A végére eléggé belelendültem. Láttam sokaknak tetszik a beszédem. Ez felvillanyozott.
-Igen!!-mondták egyszerre. Felálltak és mind meghajoltak egyszerre.
-Köszönöm! De ez szükségtelen! Ne tartsatok nagyobbra senkinél sem. Egy vagyok veletek!-ekkor felálltak és éljenezni kezdtek. Csuda jó érzés volt.
-Nagyon ügyes voltál kicsim! Ha nem ismernélek akkor is megbíznék benned! Ez a beszéd a szívünkig hatolt!
-Köszönöm!-szorosan megöleltem.
-Dylan?-egy lány hangját hallottam meg.
-Dylan!! -A lány Dylan nyakába ugrott. Tényleg te vagy?-kérdezte ámulattal.
-Igen én! -Nevettek és lerakta a lányt.
-Zafira ő itt Miranda, a kishúgom. Aki már nem is olyan kicsi.
-Szia!-kezemet nyújtottam. Helyette megölelt.
Meglepődtem. Visszaöleltem.
-Bocsi. Csak tudod örülök neked. Végre megtaláltunk. Nagyon szép vagy!-mosolyogtam.
-Bizony az!-mondta Dylan. Ránéztem. Vigyorgott. Ezen még jobban mosolyogtam.
-Köszönöm! Te is nagyon szép vagy!
-Köszönöm!
-Mennünk kell. Még dolgunk van. Szia drágaság!-megölte és puszit nyomott az arcára. Minenkitől elbúcsúztunk.

Elindultunk a jól ismert barlang felé.
-Mi dolgunk van még? Én nem tudok semmiről.-már akkor sem értettem amikor Mirandának mondta.
-Te is tudod!-kacéran rámmosolygott.
Leesett.
-Óó..
-Bizony..óó..-felkapott én erre egy nagyot sikítottam. Már a barlangnál voltunk.
Ismét kinyílt a jelenlétemre és máris világítottam egy kicsit.
Secperc alatt a medencénél voltunk.
Dyan letett és csókokkal halmozott el.
Én is így tettem. Hamar lekerült rólunk az összes ruha. Gyönyörben volt részem.
Imádom! Végszóra ismét nagyot "robbantam". Lihegve feküdtünk egymás mellett.
-Szeretlek!-csókolt a hajamba.
-Én is! Mindennél jobban!
Így aludtunk el.

Reggel furcsa zajra ébredten.
A szél süvített. Dylan még aludt és nem szándékoztam felkelteni. Felkaptam a ruháimat és kimentem. Ami kint fogadott leírhatatlan.

Sajnálom hogy eddig húztam. De végre itt az új rész. Nem volt túl nagy fantáziám. De azért remélem tetszik!
❤❤