Reggel a madarak csicsergésére keltem. Csodás volt így felébredni a természet lágy ölében..és Dylanében. :D
A Nap már szépen sütött. 9 óra körül lehetett.
Dylan mocorogni kezdett. Ő is felébredt.
-Jó reggelt!-puszit nyomtam ajkaira.
-Szeretek így ébredni!-mondta egy nagy vigyorral az arcán.
Kimászott alólam és elkezdett öltözködni.
-Most meg mit csinálsz??-kérdeztem értetlenkedve.
-Öltözködöm?-kérdezte nevetve.
-Azt látom..-megforgattam a szemeim.
-De miért?
-Nem hiszem hogy azt akarod hogy mindenki szinte pucéran lásson engem a faluban.-nevetett.
-De mér látnának úgy?-még mindig nem értettem. Rébuszokba beszél mindig. Ezt úgy utálom.
Aztán leesett.
-Jaaa..hogy vissza akarsz menni a faluba? De miért?
-Mert mondjuk már két napja nem hallottak felőlünk semmit. Éhes vagyok és szerintem te is.-igaza van. És ezt a gyomorkorgásom is igazolta.
-Meg még a végén azt hiszik elraboltalak hogy saját célokra használjam fel az erődet hogy én legyek a világ ura.-mondta nagyképűen. Elnevettük magunkat. Már én is felálltam és öltözködni kezdtem.
-Ja..biztos. Mintha én olyan fontos lennék nekik. Mind utál. Én vagyok a bajkeverő. De nem bánom. Szeretem ezt a címet. -nevettünk.
-A családodnak fontos vagy. Ha az egész falunak eddig nem is, de most már biztosan hisz tudják hogy ki vagy. -Elmosolyodtam.
-És számomra fontosabb ember nincs. Szeretlek!-boldogság fogott el. Könnyek szöktek a szemembe. Régen nem voltam ilyen aki mindenen sír. De most nem ellenkeztem, hagytam hogy végigcsorogjanak az arcomon a könnyeim. Letörölte a könnyeimet és lágyan megcsókolt. Így voltunk összeforrva egy kis ideig. Aztán szétválltunk és összepakoltuk a cuccainkat. Hazaindultunk.

Hazafelé jót beszélgettünk, enyelegtünk egy keveset. Na jó..nem keveset.:)
Éppen beértünk a faluba amikor mindenki odarohant hozzánk és elkezdtek kiabálni, ordítozni hogy hazatértem és semmi bajom. Meg elkezdték szidni szegény Dylant. Elhordták őt mindennek.
Például. "Te szégyentelen! Mi befogatdtunk erre elraboltad tőlünk azt aki a megmentőnk lehet!"
Egyre többen jöttek. Engem már kezdtek nagyon felidegesíteni. Egyébként sem a szívem csücskei az itteniek, mert rólam is már annyi pletykát gyártottak meg elhordtak mindennek hogy kicsit megutáltatták magukat velem. Egyébként is. Nem miattuk csinálom csak azért hogy fennmaradjon a törzsünk. És a családom miatt. Meg Dylan miatt. De ő már a családomhoz tartozik.

Hogy gondolják ezt? Mért nem kérdeznek elöbb mielött vádaskodnak? Elegem volt. Felforrt az agyvizem.

-Eléglegyen!!-kiáltottam.
Egy hatalmas vízfalat húztam magunk köré.
-Woww...ez tök király!-mondta ámuldozva Dylan. Én csak feldúltan ide-oda járkáltam a körben.
-Mi a francot képzelnek? Nem törhetnek csak így rád?-mondtam dühösen. Megálltam elötte.
-Mondtam én neked hogy azt hiszik hogy elraboltalak. -Mondta nevetve.
-Mert igen..-lesütöttem a szemem és kicsit belepirultam.
-Mi? Ezt meg hogy érted?-kérdezte kissé ingerülten.
-Elraboltad a szívem!-mondtam mosolyogva.
-Ohh.. Az úgy már más!-ő is elmosolyodott.
-Ez rád is vonatkozik! Amint megláttalak egyből elrabolta szívemet a szépséged.-mondta bájosan. Olyan kisfiús szégyenlőséggel. Cuki volt ahogy elpirult.
Odamentem hozzá nyakába ugrottam és megcsókoltam.
De miközben nem figyeltem a fal leengedett és elpárolgott.
Láttál hogy csókolózunk.
Tudtam hogy lement a fal de nem érdekelt. Ahogy vettem észre Dylant sem.
Csak annyit hallottam hogy: hhhhhaaaaaa....de..de..ez hogy lehet? Mi folyik itt? Ezt hallottam mindenkitől. Belemosolyogtunk a csókba. Aztán jobbnak láttuk szétválni.
Megfordultam.
-Miből gondoltátok hogy elrabolt? Hee?-kérdeztem csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel.
-Elösször kérdezzetek mielőtt vádaskodtok!!
És ha elrabolt volna valószínűleg nem hozott volna vissza. Nem?? Meg ha nem én lennék a kiválasztott akkor le is tojnátok hogy én hol vagyok, hogy élek e még vagy sem.
Egyébként sem kellett volna elrabolnia ahoz hogy vele legyek. Mert szeretem!-mondtam és ránéztem mosolyogva.
-Én is téged!-mondta a fülembe suttogva. És adott egy puszit a halántékomra. Belebizseregtem.
Anyám futott hozzám.
-Ohh kincsem!-megölelt. Nagyon aggódtunk miattad! Igazán szólhattál volna hogy elmész! Mi tudtuk hogy ketten mentetek el és nem elrabolt, de nem tudtuk meggyőzni őket.
- Sajnálom hogy szó nélkül elmentünk. Nem így terveztük,csak aztán ott éjszakáztunk mert találtunk egy gyönyörű helyet. Aztán amint láttátok meg kellett szereznem véglegesen a víz elemet ami sikerült is. -Megmutattam a "tetkóm". Csodálva nézték.
-Jólvan. Nincs semmi baj! Gyertek! Nem vagytok éhesek?-kérdezte anyu átváltva normális anyukába.
-De nagyon!-mondtuk egyszerre. Elnevettük magunkat.
-Gyertek!-hívott minket anyu.

Megebédeltünk aztán felmentünk a szobámba. Én hamarabb felértem így lefeküdtem az ágyamra és becsuktam a szemem. Éreztem hogy süpped mellettem az ágy. Elmosolyodtam.
Aztán rájöttem hogy nem ült le mert az ágy mindkét oldalán besüppedt a matrac. Kinyitottam a szemem.
Felettem volt Dylan. Szép kék szemeibe néztem és elvesztem bennük. Elmosolyodtam, megint.
-Mivan?-kérdezte kíváncsian.
-Semmi..csak belemélyedtem a szemedbe. Olyan szép..és tiszta. Szép lelked van. Ezért is szeretlek annyira.
-Lehajolt és megcsókolt. Az egyik kezemmel közelebb húztam őt magamhoz a másikkal puha hajába túrtam. Felforrósodott a levegő.
Éreztem a belőle áradó hőt az én testemen. Én is izzottam. Belülről kívülről. Dylan elhúzódott.
-Most meg mivan?-kérdeztem kissé zihálva.
Ő csak egy nagy mosolyt küldött felém.
-Naaa!! -Nyafogtam.
Nevetett miközben leszállt rólam és mellém ült.
-Csak tudod otthon vannak a szüleid. És ha most nem hagyom abba később nem fogom tudni. -Mosolygott rám huncutan. Elpirultam.
Megint nevetett.
-Imádom ha elpirulsz! Olyan cuki vagy olyankor! -Szemembe nézett.
-Mér ha nem pirulok el akkor nem is vagyok cuki?-kérdeztem durcizást tettetve.
-Dehogynem! Te mindig cuki vagy! És kedves, bájos, gyönyörű. Hihetetlen.-az utolsót már csak suttogta. Közben az arcomat fürkészte.
-Mi? Mi hihetetlen?-kérdeztem közelebb hajolva hozzá.
- Az hogy létezik egy olyan csodátos lány mint te! És az a lány az enyém!
Az enyém vagy!-suttogta miközben homlokát enyémnek döntötte.
Mosolyogtam.
-Mond ki! Kérlek! -Súgta vágyakozva.
-Szeretlek! A tiéd vagyok! Csakis a tiéd! És te az enyém!
-A tiéd! Te az enyém én a tiéd!-felnézett a szemembe és elmosolyodott. Én is.
Megcsókolt. Lágyan, érzelmekkel tele.
Nem kell nekem soha senki más. Csak ő. Az övé vagyok! És ezt imádom!

Sziasztok!:)
Itt az új rész! Nem lett valami izgalmas, de néha ilyen is kell. ;)
Köszi hogy ennyien olvassátok!
Jó érzés! :)
❤
Love & Fantasy