Az egyetlen, amit ezután éreztem, egy erős állkapocs volt, mely megragadta a sörényemet és kihúzott a vízből, majd végül letett a fűbe. Bundám vizesen tapadt a bőrömre, a hideg pedig átfutott a testemen. Még mindig kissé remegve, megpróbáltam kiköhögni a lenyelt vizet, mikor éreztem, hogy egy kemény, karmos mancs nehezedik a mellkasomra, mely segített ebben.

Kissé meglepetten jöttem rá, hogy túléltem. Szinte csodaként ért, hogy tüdőmet újra megtölthettem friss levegővel, és újra szilárd talajon fekhetek, nem pedig a víz dobál vadul ide-oda. Lassan kezdtem magamhoz térni a sokkból, és megörülni annak, hogy még élek, mikor hirtelen eszembe jutott Vadfagy. Mi történt vele? Ugye nincs semmi baja?

Mielőtt kinyithattam volna a szemem, hogy lássam ismeretlen megmentőmet, hirtelen meghallottam barátaim hangját, mely megkönnyebbültnek tűnt, mintha nagy súlyt emeltek volna le a szívükről.

- Ugye... ugye jól van? - legnagyobb meglepődésemre Éjszőrme őszinte, aggódó hangja volt az első, melyet meghallottam.

Tényleg aggódott értem? Ilyen megtörténhet? - kérdeztem magamtól döbbenten.

- Persze - ezután egy másik, nyugodtabb hangot hallottam, melyet először nem tudtam felismerni. Azután rájöttem, ki lehet az: Koyuki, a démon hiéna, aki segített nekünk megszökni az Elhagyatott Vidékről. - Csak nyelt egy kis vizet.

Kinyitottam aranysárga szemem, és egy pillanatra nem láttam a napfényt, aminek az volt az oka, hogy a Hold Királyai olyan közel hajoltak hozzám, hogy csak fejük körvonalait tudtam kivenni. Mikor meglátták, hogy jól vagyok, hátrébb álltak egy lépéssel és boldogan néztek rám. Anuke vidáman megcsóválta a farkát, és hatalmas mosollyal sötétbarna maszkos arcán, odarohant hozzám, hogy végignyalja az arcomat.

- De jól látni, hogy túlélted, Leilana! - mondta, lomb zöld szemei elégedetten csillogtak.

- Hé, Anuke, nem kap levegőt! - ez a hang egyértelműen Tundrától származott. Áttörte magát a többieken, és somolyogva odafutott hozzám, hogy megnyalja az orromat.

- Hol van Vadfagy? - kérdeztem félelemmel teli hangon, miután szóhoz tudtam jutni a többiek üdvözlésrohama után.

- Ő is jól van, szerencsére - válaszolta mosolyogva Ezüstárny, mikor közelebb jött hozzám. Egy pillanatra láttam rajta, hogy zavarban van, és nem tudja, mit tegyen, mikor hirtelen megállt előttem. Kissé megnyugodtam ezen, hiszen ez kölcsönös volt. Végül csak bambán egymásra mosolyogtunk, és odamentem Vadfagyhoz.

- Nem esett semmi bajod? - kérdeztem tőle aggódva.

A szürkéskék bundájú farkas összekuporodva ült, fejét lehajtotta, és füleit még vizes sörényére lapította. Sárga szemével oldalra nézett, mikor meglátott, és nem válaszolt, amitől még jobban megijedtem.

- Úgy sajnálom... - szólalt meg végül halkan, és még soha nem láttam őt ilyen kicsinek és megbánónak. - Annyira hülye voltam...

- Dehogy! - kiáltottam felháborodottan. Nem értettem miért mondja ezt, hiszen bátor volt, bátrabb bármelyikünknél. - Ez nem igaz! - mondtam tiltakozva neki.

- Nem kellett volna beleugornom a folyóba - mondta bocsánatkérő hangon.

Azonnal válaszolni akartam volna neki, mikor megláttam Kojukit, aki nem messze állt tőlünk. Ezer és ezer kérdés fogalmazódott meg bennem. Mindannyian azt hittük, már rég elhagyta ezt a vidéket, ezért meglepődtem, hogy pont ő mentett meg. Hálával és döbbentséggel vegyes érzelmekkel mentem oda hozzá, azon gondolkozva, hogyan fogalmazzam meg felé köszönetemet. Hiszen a haláltól mentette meg Vadfagyot és engem. Ha ő nincs, már nem élnénk.

- Megmentettél - mondtam neki kissé hitetlenül, mintha kész csodaként fogtam volna fel megmenekülésemet. - Köszönöm... soha nem fogom elfelejteni.

Valójában vonyítottam volna a tiszteletére, de valamilyen oknál fogva ennél többet még sem tudtam kipréselni magamból. Végül rájöttem, ennek talán az lehet az oka, hogy még én sem nagyon fogtam fel az eseményeket. Mikor végignéztem Kojukin, pont úgy láttam, mint amilyennek a démonok föld alatti börtönében is: rettenthetetlen harcosnak. Borzas, sötétbarna pettyekkel borított bundája teljesen száraznak tűnt, feketés szemei viszont elégedetten csillogtak.

- Semmiség - válaszolta, mintha ez teljesen nyilvánvaló volna. - Tudod, mi, hiénák hosszabb ideig bírjuk a vízben, mint a legtöbb faj.

- Nem tudom, hogyan háláljam meg... – szóltam hozzá, az igazat mondva.

Egy rövid csend után végül Kojuki szólalt meg: - Én igen... Csak egy kérésem van tőletek, de lehet, hogy így is túl nagy számotokra.

- Na és, mi lenne az? - kérdezte Éjszőrme gyanakvással teli hangon. Testbeszéde nem árult el semmit, de kíváncsian nézte a nőstényt, mintha bármi is lenne az, amit kér, ő maga úgysem fog hozzájárulni, hogy teljesüljön.

Miközben végignéztem a többieken, láttam, mindannyian kíváncsian várják Kojuki válaszát.

- Hadd tartsak veletek! - szólalt meg végül Kojuki. Hangja tele volt vágyakozással, de szeme elárulta, ő sem bízik abban, hogy ez sikerülhet. - Követtelek titeket, amióta csak elhagytam a klánomat. Tudom merre akartok menni, és én is a Pusztuló Orom felé tartok. Északon, van egy hiéna klán, nem sokkal az Orom mellett, oda szeretnék csatlakozni. És ti... annyira mások vagytok. Mikor láttam, hogyan harcoltok egymás mellett, arra gondoltam, én is ilyen klánban szeretnék élni. Ahol valódi barátságok vannak, félelem nélkül.

Miután befejezte, mindannyian csendben összenéztünk. Magam sem tudtam miért, de hirtelen megsajnáltam a hiénát. Átéreztem minden vágyakozását, mert sejtettem, milyen szörnyű helyet hagyott maga mögött. Mikor már eleget lestük Ezüstárnyat, a hím összeszedettnek látszott és megszólalt.

- Tudod, Kojuki... - mondta neki, egy pillanatra összeérintve a két szárnyát. - Ezt még szeretnénk átbeszélni. Ugye nem baj?

Kojuki nem válaszolt, csak megrázta a fejét, szemében elkeseredettség csillant meg. Igyekeztem bátorítóan ránézni, miközben a többiekhez mentem, akik már kört alkotva nagyban vitatkoztak Kojuki maradásáról. A pillanatról azonnal az jutott eszembe, mikor még régen én is utánuk mentem, és félelemmel telve vártam a döntésüket.

Befurakodtam Tundra és Ezüstárny közé, miközben azt hallgattam, hol tart éppen a döntés.

- Nem hiszem, hogy ártani akarna nekünk - mondta Tundra halkan Éjszőrmének. - Akkor nem mentette volna meg Vadfagyot és Leilanát.

- Ez igaz - helyeselt Vadfagy.

- Én nem is ezt mondtam - válaszolta Éjszőrme, megforgatva egyetlen, narancssárga szemét - De minek magyarázzam neked? Úgysem értenéd...

- Akkor mond el úgy, hogy értsem! - csattant fel Tundra. Még sosem láttam idegesnek, ezért kicsit meglepődtem rajta. Már épp azon voltam, hogy békéltetően közbeszóljak, mikor Anuke megelőzött vele.

- Ezzel nem jutunk előrébb! - mondta, halkan felmorranva. - Kojuki csak azt várja, mikor döntünk róla.

- Így is elég kényelmetlen helyzetben lehet, ne tegyük számára csak még rosszabbá - szólaltam meg én is, és kissé megrovóan végignéztem a Hold Királyain.

Tundra és Éjszőrme rám emelték tekintetüket, és végül Ezüstárny is szóhoz jutott, pedig neki eddig még nem hallottam a hangját ez üggyel kapcsolatban.

- Figyeljetek, - mondta bátor és meggyőző hanglejtéssel - szerintem bízhatunk benne. Van egy olyan érzésem, hogy még jól jöhet a segítsége. - tette hozzá halkabban.

- Úgy érted, át tudna minket vinni a Calusa Folyó túloldalára? - kérdeztem tőle, de a lelkem mélyén sejtettem a választ.

- Talán - felelte a szárnyas farkas, szemei elszántan csillogtak, kékes fénnyel.

- Szerintem jöhet - szólalt meg Vadfagy egy pillanatnyi csend után. Mancsai körül kíváncsian tekergett Aloe, majd a csíkos farkas lehajtotta a fejét, hogy a smaragdzöld kígyó feltekeredhessen vastag, szürke sörénnyel védett nyakára.

Végül mindannyian megszavaztuk Kojuki maradását, Éjszőrmét kivéve. A bátyámat szerencsére mégsem kellett annyit győzködni, mint amennyire számítottam, és végül a hiéna mellett döntött, de talán csak azért, mert nem maradt más választása. Nem értettem ellenségességét Kojukival szemben, hiszen semmi oka nem volt rá.

- Kojuki, - szólította meg Ezüstárny a hiénát. Mint mindig, most is ő beszélt, ahogyan azt már megszoktuk. – Úgy döntöttünk, velünk jöhetsz, ha van kedved. Segítünk, hogy eljuss a klánhoz, ahova csatlakozni szeretnél.

-Tényleg? – kérdezte Kojuki levegő után kapkodva, kitágult szemekkel. Felemelte fejét, és hálásan végignézett rajtunk, mintha mindenre fel lett volna készülve, csak pont erre az egy lehetőségre nem. – Valóban veletek jöhetek?

- Persze! – szólaltam meg vidáman. Farkamat boldogan megcsóváltam, és kissé közelebb mentem hozzá.

- Hallottad, mit mondott Ezüstárny... - válaszolt neki Éjszőrme megjátszott unalommal. Tekintetét leemelte a démonról, mintha még arra sem volna méltó, hogy ránézzen.

- Csak Aloe-ra vigyázz – mondta Kojukinak Vadfagy, mancsával végigsimítva a kígyó fényes pikkelyein. Egy pillanat erejéig elgondolkoztam, milyen tapintása lehet egy kígyónak. – Tudod, ő nem zsákmány, velem él, kölyökkorom óta.

- Elég fura szokás – jegyezte meg Kojuki, végignézve a ribizli piros szemű hüllőn. – De ne aggódj, nem fogom megenni. – biztosította a viharfarkast, majd még hozzátette: – Egyébként sincs jó ízük.

- Kojuki... - szólalt meg ekkor Ezüstárny, önbizalommal teli hangon. Magasabb volt, mint a hiéna, így át tudott nézni felette, hogy tekintetét végigfuttassa a gyors sodrású folyón. – Ide tudod nekünk hozni azt a kidőlt fát, a folyó túloldaláról?

A Hold Királyai egyszerre emelték különböző színű tekintetüket az említett irányba, és ezt tettem én is. A gyorsan száguldó víz látványától azonnal előtört belőlem a félelem, mert még élénken élt bennem a rossz emlék. Kizárt, hogy még egyszer a közelébe menjek! – döntöttem el, de a lelkem mélyén éreztem, elhatározásom nem lesz túl hosszú életű. Kojuki jól megnézte a fát, majd bólintva megszólalt: - Persze... nem tűnik túl könnyűnek, de egy démonnak ez semmi.

- Köszönjük – válaszolta neki Tundra hálásan. Egyik mancsát aggódva felemelte, és reménykedve figyelte Kojukit.

A hiéna hátából hosszú, tépett denevérszárnyak nőttek ki, melyek egy erős csapással a levegőbe emelték a démont. Bárcsak mindannyian tudnánk repülni – gondoltam és vágyakozva az égre néztem. A többiek mögöttem kővé dermedve figyelték a hiénát, fejüket előre hajtották, arcuk pedig megnyúlt, mint vadászatkor, amikor egy farkas annyira aggódik, hogy el nem vétse a zsákmányt.

Kojuki szárnya két csapásával átrepülte a folyót, mozdulata úgy tűnt, mintha egyetlen kecses, elnyújtott ugrás volna. Leszállt a túloldalon, barnás szőre aranyosan csillogott a délutáni fényben. Szélesre tárta a száját, és fogait belevájta a fa törzsébe, mely ettől mintha fájdalmasan felreccsent volna. Magamban én is összerezzentem. Ha a kemény kéregbe így bele tud marni, mit tudna tenni egy farkas nyakával? – kérdeztem magamban. Ekkor visszaemlékeztem a csatára a démonok klánjával, mikor egyetlen harapással végzett egy nála sokkal nagyobb hímmel.

Kojuki felszállt, fogai között ott tartotta a fa törzsét. Nem tudtam elhinni, hogy van olyan lény, mely egymaga elbír egy egész tölgyfát. Végül lehelyezte úgy, hogy hidat képezzen a két part között. Mikor a lombok a mi oldalunkon értek földet egyetlen farkasként ugrottunk hátra, hogy helyet adjunk neki, és ránk ne essen.

 A nőstény leszállt a földre, szárnyait és mancsait kinyújtóztatta, szinte a fülemben hallottam a megterheléstől ropogó csontjait. Egy pillanatra megfigyelhettem a tépett szárnyán átsütő napfényt, mely rózsaszínre színezte vékony bőrét, és megvilágította a sűrű, patakként cikázó erezetét. Hálásan néztem a hiénára, miközben egyre nagyobbra nőtt a szememben és arra gondoltam, mindenképp példát kell vennem róla. Bátornak és erősnek láttam, tehát olyannak, amilyen én sosem lehetek.

Ekkor hirtelen eszembe jutott Ezüstárny. Sebei még nem gyógyultak be teljesen, nem akartam, hogy így induljunk el. Mégis, lényem egy része már alig várta az indulást, hogy újra útra keljünk. Jól tudtam, minden nappal egyre közelebb kerülünk a télhez, és ezt folytonosan vastagodó bundám bizonyíthatta.

- Akkor induljunk – szólalt meg elszántan a gyönyörű, ezüstös farkas. Szőre szinte világított a késő délutáni napfényben, így úgy nézett ki, mintha nem is ebből a világból érkezett volna, hanem Dhimériából.

- De a sebeid...! - kezdtem volna, közelebb menve hozzá. Aggodalmasan felnéztem rá, de ő nem akarta rám emelni zafírkék tekintetét. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá?

Végül felém fordította sötétbarna fülét, és rám nézett. Leült és hosszú, fekete végű farkát védelmezően maga köré csavarta, miközben megrázta ezüstszőrű sörényét.

- Ha a szárnyaimat nem kell használnom... - válaszolta Ezüstárny halkan. – De ez most nem is rólam szól. Nem maradhatunk tovább, muszáj útnak indulnunk.

Kelletlenül kellett elfogadnom, hogy igaza volt, de nem bírtam titkolni, mennyire féltettem őt. Eddig is egy csomó veszéllyel kellett szembenéznünk, egyikünk sem tudja, mi várhat még ránk. Attól, amit mondott, úgy éreztem, szívem lejjebb esik, hiszen nem akartam, hogy baja essen. De a másik oldalról hirtelen eszembe jutott Hajnallélek. Meg kell őt találnunk, hiszen a falkánk hatalmas veszélyben forog.

- Rendben – bólintottam bizonytalanul, és mancsaim megremegtek, amint a gyorsan száguldó folyóra emeltem a tekintetem.

Gyomrom megfájdult, mert hirtelen eszembe jutott az elsüllyedés emléke, ahogyan a sötét víz magával ránt. Megborzongtam, és végignéztem a többieken. Tundra nyelt egyet, és idegesen rángatózó farokkal a farönkhöz ügetett.

- Én szeretnék átmenni elsőnek – mondta az apró, fekete farkas, a válla fölött visszanézve ránk. – Nem baj?

- Ha ennyire akarod... - válaszolta neki Éjszőrme „nagylelkűen". – Csak tessék.

Tundra még utoljára vetett egy dühös pillantást Éjszőrme felé, és gyorsan átszaladt a farönkön. A fekete bundájú bátyámra néztem, de az ő arca nem árult el semmit a leplezetlen gúnyon kívül. Annyira szerettem volna kideríteni, mi történhetett közöttük, ami egymás iránti nyilvánvaló ellenszenvüket okozza, de valamiért erre soha nem mertem rákérdezni.

Ezután Anuke jött, aki nagy ugrással repült át a rönkön, és egy pillanat múlva a túlparton termett, Tundra mellett. Mikor a többiek egyszerre néztek rám, ijedten eszméltem rá, hogy én következem. Fogaimat összeszorítottam, de szemem nem mertem becsukni, mert attól tartottam, így leestem volna a fa törzséről. Magamban Effys-hez, a Fény Szelleméhez imádkoztam, hogy meg ne csússzak, de egy idő után úgy voltam vele, hogy bármelyik szellem védelme jól jöhet.

Mikor törzs közepénél tartottam, mancsom egy pillanatra megcsúszott a nedves mohán, és a mellkasomra zuhantam, szívemben egyre erősebbé nőtte ki magát a pánik. Nem mertem felállni, mintha egy láthatatlan átok a fa kérgéhez szorított volna. Előttem megláttam Anuke és Tundra rémült tekintetét, és éreztem, ahogyan a többiek mögöttem visszafojtott lélegzettel figyelik az eseményeket. Félelemtől remegő lábakkal felküzdöttem magamat, mancsaimat szorosan egymás mellé helyeztem. Mikor felálltam egyetlen lélegzettel futottam át a rönkön, és még mindig reszketve leugrottam róla, mikor átértem a túlpartra.

- Jaj, Leilana – mondta Tundra aggodalmasan, miután földet értem. – Jól vagy? – kérdezte, mikor meglátta, hogy felsértettem a mancsomat, miközben megcsúsztam.

- Persze – válaszoltam gyorsan, gondolkodás nélkül. – Nem esett semmi bajom.

- Szerintem nagyon bátor voltál – szólalt meg hirtelen Anuke.

- Köszi – feleltem kissé elmosolyodva.

Utánam Éjszőrme következett, aki gyors és kecses léptekkel könnyedén átjutott a rönkön. Irigykedve és kissé mérgesen figyeltem, ahogyan önelégülten vigyorogva begyűjti Anuke elismerő pillantását. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehet a rozsdabarna hím példaképe a csapatban. Csak megforgattam a szemem ezt látva, és aggódva, pislogás nélkül figyeltem Ezüstárnyat, ahogyan nehezen átküzdi magát a rönkön. Szerencsére sértetlenül leugrott, és ezt látva egyszerre, megnyugodva felsóhajtottunk. Végül Vadfagy ment át, a Hold Királyai legnagyobb tagja, Aloeval a nyakában. Amint nehéz mancsait ráhelyezte a farönkre, az fájdalmasan megreccsent, de szerencsére kibírta, míg a vastag bundájú, szürkéskék farkas át nem ért.

Kojuki végül csak átrepült a folyó fölött, és szerényen odaállt közénk. Megfordultam, és a sötét fenyőfák közé néztem, mely előttünk terült el. Kíváncsian beleszimatoltam a levegőbe, mikor hirtelen farkasok halvány szagát éreztem meg a fenyőerdő felől. A szagnyom a közelünkben volt, igaz gyengének éreztem, mintha ezt a területet régen megjelölték, majd azonnal el is hagyták volna.

- Jaj... ne – nyögte Anuke nem kis ijedséggel a hangjában, ezzel magára fordítva a Hold Királyai összes tekintetét.

- Mi az, kölyök? – kérdezte Éjszőrme, kissé félve körbepillantva a környező fákon.

- Ez az Árnyékfalka szaga – válaszolt Anuke helyett Vadfagy. – De hiszen a folyó menti terület nem is tartozik hozzájuk! Mit keresnek itt?

Ekkor jutott csak eszembe, hogy Anuke és Vadfagy egy rövid ideig az Árnyékfalka tagjai voltak. Kissé megijedtem, hiszen mi lesz, ha nem fognak minket átengedni a területükön?

- Attól még, hogy az ő területük, kötelesek átengedni minket – válaszolta Tundra, mintha csak gondolatolvasó volna. – Ha nem tennék, a Falkák Tanácsa egyezségeit szegnék meg.

- Falkák Tanácsa? – ismételtem meg értetlenül. – Még sosem hallottam erről.

- Tudod, így hívják Anaya hat óriásfalkájának szövetségét – magyarázta Tundra, homok sárga szemével rám nézve.

- Értem – válaszoltam hálásan az apró, koromfekete farkasra pillantva. Még sok dolgot nem ismertem a farkasok világából, de szerencsére Tundra mindig segített megérteni, amit éppen nem tudtam.

- Szerintem azért ne maradjunk itt sokat – jegyezte meg Ezüstárny, végignézve a csapaton. – És végképp ne vadásszunk semmit. Az ugyanolyan bűn, mintha ők nem engednének át minket.

- Képzeld, tudjuk. Ha mindenképp a falkák törvényéről akarsz beszélni, akkor legalább Leilanának magyarázd. – válaszolta neki foghegyről Éjszőrme. Sötétszürke jegyekkel díszített fejét feltartotta a magasba, és narancssárga szemét becsukva beleszagolt a levegőbe.

Egy pillanatra a szél iránya megmozdult, és elkezdett felénk fújni, jól felborzolva Éjszőrme vastag, mélyfekete bundáját. Ekkor vettem csak észre, hogy a szőre a hátán mástól is égnek állt: ez pedig az iszonyat volt. Bronzszínű szeme szinte kipattant, pupillája tágra nyílt. Szája szinte öntudatlanul is vicsorgássá torzult, szürke mancsai megremegtek, éles karmai a földbe vájtak.

- Mi... mi az? – kérdeztem tőle remegő hangon, de nem jött válasz.

A szél ekkor az én orromba is új szagokat hozott. Erősen vegyült idegen farkasok szagával, és valami mással is, amit először nem tudtam beazonosítani. Egy pillanat után rögtön felismertem a szenvedés és a halál szagát, melyet még sosem éreztem ezelőtt, egy ősi ösztön mégis megsúgta nekem, mi is az. A betegség és a vér bűze szinte elöntötte az Árnyékfalka területét.

- Mi történt itt? – kérdezte Anuke rémülten.

- Semmi megnyugtató... - felelt Vadfagy kissé ingerülten.

Az összes farkast félelemmel töltötte el a szag, és persze én sem voltam kivétel. Ahol ilyen szagok vannak, ott csak szörnyűségek történhettek, ezt jól tudtam. Tundra reakciója mégis erősebb volt a többiekénél. Szinte földbe gyökeredzett mancsokkal állt, teste ledermedt, farkát úgy behúzta, hogy alig látszott ki. Borzalmas ráeszméléssel jöttem rá, miért viselkedett így. Emlékeimben élénken élt az a bizonyos naplemente, mikor Tundra elmesélte, hogyan pusztult el szülőfalkája, a Hófalka. Hogyan is felejthettem volna el, mikor fájdalma olyan erős volt, hogy már én is a magaménak éreztem?

Magamban azonnal elhatároztam, hogy én nem akarok bemenni oda. A halál és a fertőző betegség bűze úgy taszított, mintha egy mágikus erő tartott volna távol tőle. Ez a mágikus erő pedig az ösztönöm volt, mely riadót fújva üvöltött a szívemben, hogy meneküljek, mert ez ellen harcolni nem lehet.

- Ugye nem fogunk odamenni? – Anuke jutott szóhoz először. Szőre már nem állt égnek, de mégis félve nézett fel Ezüstárnyra.

Ahogyan később észrevettem, nemcsak ő nézett segélykérően az ezüstös farkasra, mintha tőle várna választ. A Hold Királyai összes tagja a vezérre nézett, de végül a sok hallgatás után Kojuki szólalt meg.

- Nézzétek... - mondta a nőstény végigtekintve rajtunk. Sötét szemei végül megállapodtak Ezüstárnyon és rajtam. – Nem könnyű, hogy ezt mondom, és ha azt gondoljátok, hogy ne szóljak bele, akkor tudjátok meg, teljesen igazatok van. Mégis azt hiszem, meg kellene próbálnunk! Ismerem a járást errefelé, és tudom, a Sötét Ligetet csak akkor lehet megkerülni, ha hosszú napokat, talán holdakat gyalogolunk észak felé, és még akkor sem tudjuk, hogy arra mi vár ránk. Talán az sem sokkal biztonságosabb... gondolom, sietnetek kell, de a tél minden egyes nappal közelebb kerül hozzánk.

Miután befejezte, egyikünk sem szólalt meg, legnagyobb meglepetésemre. Össze akartam nézni a többiekkel, kíváncsi voltam, mit gondolnak ők. De a farkasok lehajtották a fejüket, és nem néztek rám. A lelkem egy része egyetértett Kojukival, de a másik mégis azért viaskodott, hogy menjünk innen, olyan messzire, amennyire csak lehet.

Ezüstárnyra néztem, aki a ránehezedő döntés súlya miatt megtörten ült a földön, szárnyait védelmezően maga köré húzva. Szörnyű volt őt így látni. Az akartam, hogy olyan kedves és vidám legyen, mint azon a szép, őszi délutánon, mikor először találkoztunk a meleg, kissé fáradt napsütésben. Attól féltem, talán sosem lesz olyan mint régen volt, talán sosem fogom újra boldogan mosolyogva látni, ami mindig erőt adott, és szárnyak nélkül repített fel az égbe, a csillagok közé.

Tényleg nem vagyunk képesek áldozatokat hozni azért, akiért útnak indultunk? – futott át az agyamon az elkeserítő gondolat. Magamban igyekeztem leküzdeni rettegő gondolataimat, legyőzni a saját félelmemet. Eszembe jutott Hajnallélek, hogy meg akarom őt menteni. Szerettem volna, ha valaki mellém áll, és bátran kimondja, mit kell tennünk. Újra Ezüstárnyra pillantottam, ahogyan a többiek is. De elszégyelltem magam, és azonnal le is vettem róla a tekintetem. Végül legnagyobb meglepetésemre én szólaltam meg.

- Szerintem Kojukinak igaza van – mondtam kissé remegő hanggal. – nem vesztegethetünk több időt.

- Rendben – mondta nem sokkal ezután Ezüstárny. Felállt, alakja erőteljesebb volt, mint az előbb. – Mehetünk a Sötét Ligeten át. Valaki máshogy gondolja? – nézett végig rajunk. Senki sem szólalt meg.

Miközben besétáltunk a sötét fenyőfák közé, rájöttem, az erdő szaga sem tudja elfelejtetni velem, miféle szörnyűség történt itt. Ahogyan egy ösvényen haladtunk, végig az járt a fejemben, hogy ezt a csapást más falkából származó mancsok taposták ki, és hogy mi lényegében betolakodtunk valaki más otthonába. A rossz érzés egyre erősebbé vált bennem, elég volt csak arra gondolnom, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az idegen falkának.

Miközben végignéztem a többieken, láttam, ők is hasonlóan kényelmetlenül érezhetik magukat. Ez alól talán Kojuki volt csak kivétel, hiszen ő hiéna, talán még a szokásaik is egészen mások voltak.

Idővel a fák ritkultak, és a vér szaga egyre erősebb lett. Ekkor hirtelen egy kitépett szőrcsomót láttam meg a ritkás aljnövényzetű talajon, és még egyet. A földön egy beszáradt vértócsa jelezte, itt harc tört ki.

- Falkán belüli lázadás? – találgatott Vadfagy, elkeseredően végignézve a fenyőerdőn.

- Nem hiszem – válaszoltam elgondolkozva – az nem magyarázná meg ezt a... szagot.

Akaratlanul is Éjszőrmére néztem. Furcsának találtam, hogy mióta beléptünk erre a területre, azóta nem szólalt meg. De amint végiggondoltam, azonnal ráeszméltem, mi okozhatja ezt: Jairó, a másik testvérem, aki nemrég csatlakozott az Árnyékfalkához. Magamat szidtam, hogy hogyan feledkezhettem meg róla. Igaz, még sosem láttam, mégis elfogott az aggodalom. Vajon mi történhetett vele? Csak remélni tudtam, hogy jól van.

Időközben a nap lenyugodott, vékony sugarai csak egy két helyen törtek be a fenyők közé, hogy a fák hosszú, sötét árnyat vessenek az előttünk elterülő erdei tisztásra. Egyedül arra akartam gondolni, hogy megtaláljuk Jairót, és elmenjünk innen. Vajon ő is csatlakozni akarna hozzánk? – kérdeztem magamban álmodozva, és egyre jobban vártam, hogy megismerjem, mert arra még gondolni sem mertem, hogy neki is baja esett.

Éjszőrme ekkor egy pillanat alatt lehajtotta a fejét, hogy megszagoljon egy mancsnyomot, mely mélyen belesüllyedt a sárba.

- Ez Jairó szaga... - jegyezte meg homlokráncolva. – észak felé ment. Remélem elhagyta ezt az átkozott helyet.

- Jairó bátor farkas – ment oda hozzá Ezüstárny, hogy megnyugtassa a bátyámat. – Biztos nem esett semmi baja.

- Ha valaki meg merte támadni... - morogta maga elé a bátyám egy kissé dühösen. Azonnal rájöttem, kettejük között erős testvéri kapcsolat lehetett.

- Új szagokat érzek - szólaltam meg halkan, miután beleszimatoltam a levegőbe. A szél árnyékfalkai farkasok szagát hozta az orromba, egészen közelről. Jól tudtam, körbevették a tisztást, ahol éppen egy kupacban álltunk, és minket figyeltek a bokrok közül. – Körvettek minket! – súgtam a többieknek.

- Csak nyugalom – szólt hátra Ezüstárny, pedig ő tűnt a legidegesebbnek.

Igyekeztem lelapítani égnek álló bundámat, nehogy a farkasok fenyegetésnek véljék. Az árnyékfalkaiak egy pillanat alatt kiugrottak a bokrok közül, és elénk álltak. Tíz körül tudtam megszámolni őket, és mindegyikőjük kacsú, sötét szőrű harcos volt. Szemeik dühösen villogtak, torkukból mély morgás tört fel. Megrémültem viselkedésüktől, és életemben talán először, nem tudtam, mit tegyek. Még sosem harcoltam ezelőtt más farkasokkal, de eldöntöttem, ha támadni készülnek, nem hagyom magam, és megvédem a többieket. Nem értettem azt sem, miért ilyen fenyegetőek, hiszen nem ártottunk nekik semmit.

- Áruló ködfalkaiak! – vicsorogta egyikük, egy nagy, sötétszürke hím. – Hogy merészeltek ezek után a területünkre merészkedni?!

- Nem tettünk semmit! – tört ki belőlem azonnal, egy elkeseredett nyüszítés kíséretében.

Miközben végignéztem a többieken megláttam, egyikőjük sem értette a farkasok reakcióját. Ezüstárny védelmezően Tundra és énelém állt, így a hím fehér tollain kívül semmi mást nem láttam az egyre növekvő sötétségben.

- Micsoda? – kérdezte Éjszőrme mérgesen a sötétszürke hímtől.

- Nagyon jól tudjátok! – acsarogta a sötétszürke farkas. – Vagy elfelejtettétek, hogy elpusztítottátok a falkánkat?

- Miről beszél ez? – súgta halkan a fülembe Tundra. – A falkák közötti békét senki sem szegheti meg!

Egy pillanat múlva az erdei tisztást elöntötték az egymással verekedő farkasok. Egyiküket a harag, másikjukat az éretlenségből fakadó félelem buzdított harcra. Újra megéreztem a vér szagát, majd megláttam, ahogyan egy hamuszürke nőstény veti rá magát Tundrára. Feléjük futottam, miközben lelkemben egyre több láng gyulladt fel, el sem értek a gondolatimig, mert azonnal ott termett mellettem két tűzcsóva. A lángok egyedüli fények voltak a sötétben, és azonnal a szürke farkas felé száguldottak.

Váratlanul érhette a támadás, mert mikor a tűzgolyók eltalálták, több őzugrást repült arrébb, de azonnal fel is kelt. Tundrának ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy mancsra álljon, és odaszaladjon hozzám.

- Köszönöm – mondta halkan, és elindult, hogy Anuke segítségére siessen.

A hamvas szürke bundájú farkas azonban nem adta fel. Mancsával megkaparta a földet, míg teste körvonala kékké vált. Szőre hirtelen áttetsző vízzé lett, és a következő pillanatban egy hatalmas hullám száguldott felém, amit nem tudtam kikerülni. A víz körbevett, egy pillanat erejéig azt hittem, megfulladok. Ekkor azonban a vadul hullámzó víz hirtelen szétloccsant a földön, én pedig lezuhantam a talajra.

Ezután egy kemény állkapocs ragadta meg sörényem, és erősen megszorított.

- Nocsak, egy ködfalkai kiskölyök, aki azt hiszi, tud harcolni! – mosolyodott el, de ebben a mosolyban nem volt boldogság.

Még erősebben szorított a földre, míg bőrömbe bele nem vájódtak az apró kövek, amik még jobban felsértették a meglévő új sebemet. Fájdalmasan felnyüszítettem, majd mikor a nőstény ezt félreértette, mancsát a nyakamra tette, jelezve, hogy legyőzött, és kész végezni velem.

Ekkor eszembe jutott a trükk, amit Lávahold mestertől tanultam. Ezt alkalmaztam a hiénákkal való harcban is, és a remény lángja azonnal fellobbant bennem. Gyorsan megadó testtartást vettem, fel, de eszembe sem volt behódolni. A nőstény meglepődött a megváltozott viselkedésemen, de még felhőkölni sem volt ideje, mert azonnal gyomorszájon rútam a hátsó lábaimmal, amitől nekicsapódott egy fának.

- Nyüves szuka! – káromkodott, majd beszaladt a fák közé.

Mondandója hidegen hagyott, mert elégedetten gyűjtöttem be Éjszőrme meglepett pillantását, amit talán még sosem láttam a bátyámon. Gyorsan felkeltem a földről, és azt néztem, kinek van szüksége segítségre.

Nekem van szükségem segítségre – gondoltam ijedten, mikor megláttam, hogy a hatalmas, sötétszürke farkas rohan felém, dühösen vicsorogva. Gyorsan küldtem felé egy lánggömböt, éreztem, ahogyan farkasjegyem tüzesen felizzik, testem körvonala égető narancssárgába megy át. A második lánggömb, miután megparancsoltam neki, a hatalmas farkas felé száguldott, és úgy nézett ki a sötétben, mintha két hullócsillag zuhanna felé. A farkas ezt legnagyobb meglepetésemre nem kerülte ki, sőt, hagyta, hogy a lángcsóvákat elnyelje teste, de csak azért, hogy visszaküldje rám, egy nagy, fekete gömb képében.

Rémülten igyekeztem kikerülni a számomra ismeretlen mágiát, de ekkor megjelent Éjszőrme, és védelmezően elém állt.

- Éjszőrme... - szóltam hozzá hálásan és döbbenten.

Ő viszont nem válaszolt, sőt, nem is nézett vissza rám. Alakja fekete árnyék lett, eggyé válva a sötétséggel. A fekete gömb kikerült minket, és tovább süvített a fák felé.

Ezt látva, megnyugodva fellélegeztem, de a harc még nem ért véget.

- Köszi – mondtam Éjszőrmének, de ő máris egy nagy, fekete hímmel verekedett.

Ekkor azonban vonyítás zaja zengte be az erdőt, hatalmas csöndet hagyva maga után. Legnagyobb meglepetésünkre ugyanis az árnyékfalkaiak egyszerre hagyták abba a harcot, és fordították fejüket a hang irányába. Az egyikük egy rövid, kaffogáshoz hasonló hangot adott ki, és a farkasok egyszerre néztek ránk, szemük mérhetetlen dühöt tükrözött.

- Szerencsétek van, hogy pont most hív minket a falkavezérünk! – mondta az egyikük.

Én azonnal a Hold Királyai többi tagjához rohantam, akik a tisztás közepén gyűltek össze. Szerencsére senki sem volt különösen rossz állapotban, bundájuk csak itt-ott borzolódott és tapadt össze a vértől. Azonban mindegyikőjük dühösön fújtatott, mellkasuk és oldaluk gyorsan emelkedett majd süllyedt a harc hevétől. Még én is kissé felzaklatott állapotban voltam, ezért igyekeztem minél hamarabb lenyugodni. Sebeim fájtak, de abban a pillanatban nem igazán törődtem vele, az árnyékfalkaiakat figyeltem.

Miközben jobban megnéztem őket, rájöttem, többségük nem karcsú, mint ahogyan nem rég hittem, nem csak egyszerűen sovány. Bordáikat meg tudtam volna számolni, fejük keskeny volt, arcuk beesett, és az éhség szagát árasztották. Sérülések terén is rosszabb állapotban voltak, mint mi.

- Most mi legyen velük? – kérdezte egy szürke és fekete mintás farkas.

- Vigyük őket az alfapár elé – válaszolta a nagy, sötétszürke hím, aki falka megbecsült deltája vagy bétája lehetett, mert mindenki hallgatott rá. – Az lesz a legjobb, ha kivallatjuk, majd megöljük őket.

Mindannyian egyszerre és ijedten néztünk össze. Nem azért menekültem meg a Calusa Folyótól, hogy most itt meghaljak! – gondoltam dühösen, nem kevés félelemmel.

De mivel mit volt mit tenni, engedelmeskedtünk nekik, igaz magamban már a menekülés útját terveztem. Anuke csak reménykedve Ezüstárnyra nézett, de megszólalni egyikünk sem mert.

- Hallottátok! – rivallt ránk az egyik hím – Indulás!

Éjszőrme ellenségesen rávicsorgott az árnyékfalkai harcosra, de szokásos gúnyos, vagy sértő megjegyzései elmaradtak. Talán még ő is megérezte, nem érdemes velük kikezdeni.

A farkasok körbevettek minket, és a nagy, sötétszürke hím irányításával elvezettek minket egy ritkás fenyőliget felé. Itt már rengeteg farkas ténfergett, de többségük ugyanolyan rossz állapotban volt, mint a többiek. Még az éjszakai sötétben is lehetett látni ingerült, villogó tekintetüket, mellyel minket néztek.

Hiába volt minden ellenérzésem felőlük, de mégis megsajnáltam őket a lelkem mélyén. Szörnyen néztek ki, és volt egy olyan érzésem, hogy sok borzalmon mentek már át.

Ekkor egy suttogó hang szakított ki a gondolataimból, ami Ezüstárnytól származott. A szökési terv reményében gyorsan a mögöttem lépkedő szárnyas farkasra néztem a vállam fölött.

- Semmi értelme ellenállni nekik – súgta Kojukinak, aki továbbra is megtörhetetlenül morgott a farkasokra. – Nem nyernénk ellenük.

- Van sejtésetek, miért haragszanak ránk? – kérdeztem tőlük halkan, hogy ne hallják meg az árnyékfaliak.

- Attól félek, hogy igen – válaszolta Éjszőrme csendesen.

Meglepetten néztünk a bátyámra.

- Hogyan? – szólalt meg egy pillanatnyi csend után Anuke.

- És nincs kedved elmondani nekünk is? – kérdezte tőle idegesen Vadfagy. Aloe mérgesen rászisszent a bátyámra. – Vagy titoknak szánod esetleg?

- Nyugodj már meg –förmedt rá a fekete szőrű hím. – Természetes, hogy el akartam mondani.

- Hallgassatok! – szólt ránk halkan Tundra.

Nem sokkal ezután megértettem, miért mondta ezt. Megérkeztünk egy nagy, kerek tóhoz, melynek két oldalán homokdombok magasodtak a fák fölé. A hozzánk közelebbi dombig még elláttam, és megpillantottam néhány világító szempárt, melyek a magaslatba vájt üregekből lestek rám a sötétből.

Megborzongtam, mikor a tóparthoz értünk. Időközben az egész falka körénk gyűlt, és dühösen vizslattak minket, miközben az egyetlen zaj egy béka hangos brekegése volt.

Az alfapár csak néhány lépéssel állt előttünk. Az vezérhím egy magas, éjfekete farkas volt, mancsait és arcát hófehér minták díszítették. Levegő elemű lehetett, amire könnyen rájöttem bársony sötét tollú szárnyaiból. Kissé meglepve jöttem rá, hogy szemei nem csillognak a sötétben. Azonnal rájöttem, ennek az oka, hogy csukott szemeit egy-egy hosszú vágás szelte át.

Párja, egy kisebb világosszürke nőstény volt, aki az alfahím mellett ült. Hideg, kékesszürke szemeivel érzelemmentesen figyelt minket, fehér farkát szorosan maga köré csavarta.

- Mit keresnek itt ködfalkai farkasok? – kérdezte kimértem a vak falkavezér, miután beleszagolt a levegőbe.

- Vezérem, a falkánk területén találtuk őket – magyarázta a szürkés szőrű hím. – Harcoltunk velük, de mikor hívtál minket, úgy láttam jónak, ha itt kifaggatjuk őket.

- Szerintem nincs itt semmi, amiért ki kellene vallatnunk őket – szólalt meg az alfanőstény. Dühösen végignézett rajtunk, és sziszegő hangon folytatta. – Egyértelmű: a Ködfalka úgy döntött, kihasználja a tollal járó hatalmát, és megmutatja, mennyire nem tiszteli a Falkák Tanácsát. Csak remélni tudom, hogy a szellemek büntetése eléri Fagyott Esőt, és az átkozott falkáját.

- Mi csak szerettünk volna békésen átkelni az erdőn! – válaszolta mérgesen Ezüstárny.

Ekkor azonban, mintha vihar tört volna ki, úgy mordult fel az egész Árnyékfalka. Acsarogva és szőrüket borzolva kiáltoztak felénk, először azt hittem, azonnal ránk vetik magukat.

- Csendet! – mordult fel a falkavezér. – Hogy merészeltek idejönni, az után, hogy ezt tettétek? Tizenkét farkast vesztettünk el Pestilentia átka miatt!

- Micsoda? – kérdeztem alig hallhatóan Tundrától.

A kistermetű, koromfekete farkas közelebb jött hozzám, és halkan a fülembe súgta: - Pestilentia a mérgek és a betegségek szelleme. Róla nevezték el a veszettséget, a létező legborzasztóbb járványt, mely egy farkast sújthat.

Gyorsan elléptem tőle, hogy az árnyékfalkaiak ne fogjanak gyanút. Nagyot nyeltem és összeborzoltam a szőröm a veszettség említésétől. A Nyugati Királyságban alig beszéltek róla, mert ezt a betegséget főleg vadkutyák terjesztették. Azt mondták, aki elkapja, az megvadul, és a saját barátját is képes megölni. Nem lehet gyógyítani, és aki megfertőződik, nem sokkal azután meghal.

Inkább elkergettem rémült gondolataimat, és azzal nyugtattam magamat, hogy Jairó túlélte, hiszen láttuk a nyomait észak felé tartani. Abba viszont még belegondolni is szörnyűnek találtam, hogy egy falkával ez történjen.

Hátranéztem, mikor új farkasok érkeztek a tóhoz. Az öt hím mancsa teljesen sáros volt, és fáradtan lihegtek, miközben a többiek beszámoltak az eseményekről.

Megjelenésüket egy pillanatnyi csend követte. Még a falkavezér sem szólalt meg, én is igyekeztem kivenni, miről beszélhetnek, mikor meghallottam pár elsuttogott mondatot.

- Eltemettétek őket? – kérdezte szomorúan az egyik világos bundájú nőstény.

- Igen – sóhajtott kimerülten az egyik hím.

Azonnal tudtam, a járványban meghaltakról beszélhetnek, és engem is elfogott a szomorúság. Fagyott Eső soha nem tenne ilyet! – gondoltam dühösen, mikor hirtelen eszembe jutott valami.

Mielőtt még elmentem volna Éjszőrmével és apámmal a Nyugati Királyságból, a bátyám azt mondta, elveszett a toll. Ezen apám különösen felháborodott, mert elmesélte, Fagyott Eső őrizte. A tollat tehát nem szándékosan hozták az Árnyékfalkára, ha egyszer az egész Ködfalka azt kereste! – gondoltam felháborodottan. Akkor miért gondolják ezt?

De akkor vajon ki lopta el?

- Csillagugró – szólította meg illedelmesen a nagy, szürke hím a fekete-fehér mintás alfahímet. – Azt javaslom, öljük meg őket. Valakinek felelnie kell ezért!

- Igaza van – mondta az alfanőstény is. Hangja mérhetetlen dühről árulkodott – Hadd tudja meg a Ködfalka is, milyen érzés, ha elveszíti a fiatal harcosait!

- Öljük meg őket! – üvöltöttek fel egyszerre, vérre szomjazva az árnyékfalkaiak.

Most mi lesz? – kérdeztem magamtól rettegve. Lehet, hogy nincsenek túl jó állapotban, de harcban biztosan legyőznének minket. Ekkor azonban Éjszőrme sietett el mellettem, és meg sem állt, míg nem került szembe Csillagugróval, az Árnyékfalka alfahímjével.

- Hallgassatok meg minket, kérlek! – kiáltott hangosan, és szinte már könyörögve. Kérlek? – csodálkoztam magamban bátyám megváltozott szóhasználatán, miközben reméltem, elmondja az igazságot a tollról.

- Mit akarsz felhozni a mentségetekre? – kérdezte tőle kissé meglepetten Csillagugró. Fekete szőrén hófehér pettyek ragyogtak, bundája valóban úgy nézett ki, mint a tiszta, éjszakai égbolt.

- Valóban nagyon sajnáljuk, ami veletek történt! – szólalt meg Ezüstárny is. Odaállt Éjszőrme mellé, és tisztelettudóan fejet hajtott a két farkas felé. – Csak elképzelni tudjuk azokat a szörnyűségeket, amiken keresztül mentetek. És tudjátok meg, hogy a toll nem a mi akartunkból került hozzátok. Mindannyian tudtuk, hogy átok ül rajta!

Erre hirtelen csend lett, majd újra kitört az éktelen vicsorgás és morgás.

- Hazudtok! – morgott ránk az alfanőstény, hideg szemei szikráztak a haragtól.

Most viszont az alfahím szárnyának egyetlen intésével csendet teremtett: - Mondják végig, amit akarnak, Szürkeszőr! – fordította fejét az alfanőstény irányába.

Ezen én is kissé felbátorodtam, és beálltam Ezüstárny és Éjszőrme mellé. Kihúztam magam, és bátorságot erőltettem tartásomra.

- A tollat ellopták tőlünk! – mondtam nekik, hangom remegett az indulattól, és mancsaim is reszkettek a tudattól, hogy az árnyékfalkaiak az alfapár egyetlen intésére képesek lennének megölni minket. – Maga Fagyott Eső őrizte.

- Igaza van! – állt mellénk Vadfagy is. – Benne voltam a kereső csapatban, mely a tollat kutatta.

- És nem sejtitek, ki vitte el? – kérdezte gúnyosan Szürkeszőr. – Csak mert mi igen.

- Az nem lehet... - fagyott le egy pillanatra Éjszőrme. – Biztos nem Jairó vitte el!

Azonnal eszembe jutott, hogy Jairó azon a napon ment el, mikor a toll is eltűnt. Lelkem mégis tiltakozott ez ellen. Nem tudtam elhinni, hogy a testvérem, akiben Éjszőrme és apám is ennyire megbízott, képes lenne erre szörnyűségre, főleg úgy, hogy tudta, a toll meg volt átkozva. Elkeseredetten néztem össze a Hold Királyai többi tagjával, akiken látszott, mind tudják, hogy Jairó tette. Csak én nem akartam elhinni...

Éjszőrme lehajtotta a fejét, egyetlen szemét szomorúan lehunyta a felismerés fájdalmától.

- Valóban? – kérdezte mérgesen Csillagugró. – Jól emlékszem a pillanatra, mikor idejött hozzánk. Idehozta azt a tollszerű nyakláncot, de nem vette fel, most már tudjuk miért... Valaki a falkámból nyakába akasztotta, és akkor kezdődött minden. A falkatársaim egymást ölték meg!

- És mi lett vele? – kérdezte Éjszőrme félelemmel teli hangon.

Bennem is felmerült, hogy az árnyékfalkaiak végeztek volna vele, de ebbe nem mertem jobban belegondolni, mert a lelket bennem csak az egyetlen nyom tartotta, melyet észak felé láttunk tartani.

Hogy megnyugodjak, felnéztem a bársonyfekete, csillagtalan égre, de nem láttam a Holdat. Fengari elhagyott volna minket? – merült fel bennem ijedten. A tó vízszaga szerencsére elnyomta a betegség szagát, így attól már nem állt égnek a sörényem, mégis ideges voltam.

- Elmenekült, mielőtt kitört volna a járvány – válaszolta homlokráncolva Csillagugró. – Esélyünk sem volt utánamenni.

Éjszőrme ezt hallva, alig láthatóan megnyugodott, de ezt hála a szellemeknek alig vették észre rajtunk kívül.

- Hisztek nekünk? – kérdezte Tundra, reménykedve az alfapárra nézve.

Csillagugró nem válaszolt, látszott rajta, a hallottakon gondolkozik, és a válaszát fontolgatja. Mielőtt viszont megszólalt volna, Szürkeszőr megrovóan párjára nézett.

- Tényleg képes vagy elhinni néhány kölyök meséjét? –kérte számon idegesen. – És mit keres veletek egy démon hiéna? – kérdezte, mikor észrevette Kojukit.

- Velük utazok – ismerte be, közelebb osonva az alfapárhoz.

- Szerintem meg démonokkal szövetkeztek! – húzta össze a szemét Szürkeszőr. Idegesített folytonos hitetlensége, de sem én nem mertem közbeszólni, sem pedig más. – Azt tanácsolom, végezzünk velük. Így is túl sok időt pazaroltunk rájuk.

- Ne! – szólt közbe Anuke rémülten. – Meg kell mentenünk Hajnallelket!

Egyszerre néztünk össze, teljesen megilletődve. Egyikünk sem szándékozta elmondani utunk valódi okát, de most már mindegy, hiszen megtörtént. Mint később kiderült, ez mentett meg minket az Árnyékfalka haragjától.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Csillagugró meglepetten. – Mi történt vele?

- Elrabolták a gottók – ismertem be kissé szomorúan, magamban felidézve azt a pillanatot, mikor a Tövises Lejtőnél álltunk apámmal és Éjszőrmével. Azonnal elhatároztam, hogy ha sikerül túlélnünk ezt a találkozást, újra beszélni fogok Alkonyköddel. – Azért vagyunk úton, hogy kiszabadítsuk.

- Ha valami baja esett... - mondta maga elé aggódva Csillagugró. – Van már neki tanítványa?

- Nincs – rázta meg a fejét Éjszőrme.

Ekkor Csillagugró felállt, szárnyait kinyújtóztatta. Magas, vékony alakjával és gyönyörű, esti égboltot idéző bundájával úgy nézett ki, mintha maga is az éjszaka egy darabja volna. Egyenesen felém sétált, arca csak egy nagy feketeség volt. De szemét megvakító sebhelyei fényesen ragyogtak, homlokán lévő rózsához hasonló farkasjegye felizzott, mikor felém fordította a fejét. Pár mókusugrásra tőlem megállt, én pedig lélegzetvisszafojtva néztem fel rá. Kissé hátrébb léptem, de nem mertem megmozdulni

Mi lesz most? – kérdeztem magamban kissé kíváncsian, hiszen Csillagugró barátságosan lehajtotta a fejét, és megszaglászott.

- Pont olyan vagy, mint ő, mikor utoljára járt nálam– suttogta, majd elfordult egy pillanatra, Éjszőrme irányába. – Jól érzem, hogy a kölykei vagytok? – kérdezte tőlünk elgondolkozva.

- Igen – mondtuk szinte egyszerre.

Csillagugró nem szólalt meg, csak mélyet sóhajtott, és visszament Szürkeszőr irányába, majd leült az alfanőstény mellé. Szürkeszőr nyugodtnak tűnt, míg észre nem vettem, hogy fehér farka mérgesen felborzolódik. Szemében egy pillanatra lángként lobban fel az irigység, melyet nem értettem.

- Nem hagyhatod, hogy az érzelmeid irányítsanak egy ilyen döntés meghozásában! – mordult rá az alfahímre.

- Ez nem az én érzelmeimen múlik – szólalt meg nyugodtan Csillagugró. – De az Árnyékfalának mivel lesz jobb, ha ők meghalnak? A megölésük nem hozza vissza a halottainkat. Így is elég ártatlan vér folyt ezen a területen, nem gondolod?

Szürkeszőr nem válaszolt, csak hideg fényű tekintetével végignézett rajtunk. Szemét egy pillanatra összehúzta, de nem azért, hogy dühét kinyilvánítsa. Felnéztem az égre, és megláttam, hogy a vékony félhold körül eltűntek a sötét színű felhők, és hatalmas, kékes ragyogást árasztott magából. A Hold egy pillanatra megtelt, fénye egyenesen ránk sütött, és belevilágított Szürkeszőr sápadt szemébe is.

A Hold kékes fénye a következő pillanatban megszűnt, ezért azt hittem, csak én láttam rosszul, de a többiek hitetlen arcát látva éreztem, ez nem így van. A Szellemek üzenete? – merült fel bennem a kérdés reménykedve.

- Ez Fengari jele! – szólalt meg ekkor az egyik árnyékfalkai hitetlenkedve.

- Igazad van – ismerte be kelletlenül Szürkeszőr, miközben láttam, egy pillanatra kisebbre húzta össze magát. – Részemről sértetlenül elhagyhatják falkánk területét.

- Maradj itt – utasította az alfanőstényt Csillagugró. – Én kikísérem őket a falka határáig.

- Rendben – egyezett bele Szürkeszőr kelletlenül.

Csillagugró elindult a tó felé, és a farkával intett felénk. Szó nélkül utána mentünk, míg én a sötéten hullámzó vizet néztem, és a nád halk, sejtelmes susogását hallgattam. A reménytelenül fekete éjszakában egyedül társaim világító tekintete adott egy kevés fényt. Ekkor egy bagoly hangosan elrikoltotta magát, melyre felkaptam a fejem. Fent, az ágak között még megláttam egy fényes szempárt megvillanni, majd szárnycsapkodások közepette az is eggyé vált a sötétséggel.

- Fengari fontos feladatot bízott rátok – törte meg az éjszaka csendjét Csillagugró halk hangja. – És ha valakire a falkája megmentését bízzák, az nem lehet gonosz, vagy kegyetlen lélek. Mint ahogyan egyikőtök sem az.

- Köszönjük – mondtam neki hálásan, amiért kiállt értünk, és mert nem engedett a falkájának bosszút állni rajtunk. – De... Honnan ismered Hajnallelket? – szinte észre sem vettem, hogy kimondtam, annyira foglalkoztatott a kérdés.

Mondandómat egy pillanatnyi csend követte. Besétáltunk a sötét fenyőfák közé, magunk mögött hagyva a hatalmas tavat.

- Legyen elég annyi – válaszolta Csillagugró nyugodtan, - hogy a sámánok többsége jól ismeri egymást. – Egyáltalán nem tűnt dühösnek, amiért megkérdeztem tőle, de válasza a vártnál is jobban meglepett, mellyel nem voltam egyedül.

- Tessék? – kérdezte Anuke megilletődötten. Rozsdabarna szőre szinte feketének tűnt, de nagy, zölden világító szemei kitágultak a döbbenettől. – Te is sámán vagy?

- Igen – mondta Csillagugró csendesen. A fehér pettyek a bundáján csillagként felizzottak egy pillanat erejéig, de fényük azonnal ki is hunyt.

Ezt látva meglepetten pislogtam, de úgy döntöttem, az álmosság jelének fogom felróni. Mióta nem aludtam már? – kérdeztem magamtól elgondolkozva. Lassan két napja! – jöttem rá ijedten. Régen egy napot nem bírtam ki, gondoltam, visszaemlékezve régi életemre. Az is kész csoda volt, hogy járni tudtam. Elnyomtam egy ásítást, és szinte megparancsoltam a mancsaimnak, hogy vigyenek előre a magas aljnövényzetben.

- Öhm... Csillagugró - szólította meg Éjszőrme kissé félve az Árnyékfalka vezérét, aki sámán is volt egyszerre. – Mi történt a tollal?

Ekkor jöttem csak rá, hogy nem derült ki, mi lett a Ködfalka által őrzött tollal, miután ide került. Mindannyian kíváncsian vártuk Csillagugró válaszát.

- Szürkeszőr nagyon dühös lett rá – válaszolta a vak hím eltűnődve. – Azt mondta, mikor megtalálta belevetette a Calusa Folyóba.

Éjszőrme ezt hallva nyelt egyet, narancssárga szeme mintha ijedséget tükrözött volna. Éjszőrme is szokott félni? – kérdeztem magamtól egy kissé talán kiábrándulva. Jobban szerettem, mikor gúnyosan nevetve nézett szembe a veszéllyel, mert jól tudtam, hiába volt néha kicsit lenéző velem, amíg őt láttam, nem volt mitől félnem.

Ekkor azonban új kérdés fogalmazódott meg bennem, mellyel meglepő módon soha nem foglalkoztam, mégsem akartam valamiért Csillagugró előtt feltenni. Hiába bíztam meg benne szinte akaratlanul, mégis éreztem, ez a kérdés egyedül a Ködfalkát érinti.

Mi lehet az a toll? És miért olyan fontos szemmel láthatóan mindenkinek?

Jól tudtam, erre a kérdésre egy valaki tud csak válaszolni, és az nem más, mint Éjszőrme. Magamban szinte már azonnal elterveztem, hogy miután kiérünk a Sötét Ligetből, találok rá alkalmat, hogy kikérdezzem.

- Hogyha hallgattok egy idős sámán tanácsára, – szólalt meg újra Csillagugró, látva hogyan nézünk össze egyszerre – akkor nem mentek utána. Nem értem, a Falkák Tanácsa miért nem pusztította el már akkor, mikor megtalálta. Hiszen sokak halálát okozta, már azelőtt is. Csak bajt a hozza mindenkire.

Én egyetértően bólintottam, hiszen teljes mértékben igazat adtam neki. Személy szerint egyáltalán nem bántam volna, ha örökre elveszik a Calusa Folyó sodrásában.

Éjszőrme viszont hangosan felnyögött ezt hallva. Valamit tud, amit mi nem – állapítottam meg. – De mi lehet az? Arra gondoltam, a válasz talán a múltban rejlik. Ezen viszont nem álltam le rágódni, hiszen éppen Csillagugró mögött mentem, mellettem a Hold Királyai többi tagjával, és Kojukival, természetesen.

Miközben az éjszaka egyre világosabb lett, mi is kiértünk az erdőből. Az ég alján lévő felhőket vörösre színezte a felkelő nap fénye, de előttünk, az óriási hegyek irányába még teljes sötétség uralkodott. A szél hirtelen feltámadt, és vad táncba kapott fel néhány vöröses levelet. Ez a szél is más, mint régen – jöttem rá, megborzongva a hidegétől – mert már a Suttogó Hegység felől fúj.

A felemás eget figyelve, észre sem vettem, hogy a többiek hátrafordulva figyelik Csillagugrót, aki magasra emelt fejjel szagolt bele a levegőbe. Ezután nagyot sóhajtott, és csak ennyit mondott halkan, alig hallhatóan: - A veszély szele fúj a Suttogó Hegység felől...

- Köszönünk mindent – mondta Ezüstárny, meghajolva Csillagugró felé.

- Nincs mit köszönnötök – válaszolta a csillagmintás farkas, mintha látta volna Ezüstárny tiszteletből tett mozdulatát. – De most már induljatok, mert a szörnyeteg napról napra erősebb lesz... míg meg nem születik.

- Tessék? – kérdeztük szinte egyszerre Vadfaggyal. Rendes körülmények között biztosan egymásra mosolyogtunk volna ezen, de akkor ezt észre sem vettem.

- Jó utat! – kiáltott még utoljára Csillagugró, jelezve, hogy elég a kérdésekből.

- Viszlát! – köszöntünk el, és minden maradék erőmet beleadva futni kezdtem, hogy lépést tudjak tartani a többiekkel. Csillagugró még mondott valamit, amit először nem hallottam, majd a szél az én fülembe is elhozta: - Hold Királyai.

Meglepetéssel telien néztem vissza rá a vállam fölött, de a fenyvesek között már nem állt senki.

- Ti is hallottátok? – kérdeztem a többiektől döbbenten. Honnan tudhat erről?

- Micsodát? – kérdezett vissza Tundra értetlenül. Futás közben ő is fáradtan lihegett, tömött, fekete bundája sötétbarnának látszott, ahogyan rásütött a hajnal első sugara.

A reményem, hogy ezt kibeszéljem a többiekkel azonnal szertefoszlott. Úgysem hitték volna el – gondoltam magamban, miközben nagyot ugrottam, hogy el ne essek egy nagy kőben.

- Semmi – válaszoltam neki, hogy fel ne tűnjön, mondani akartam volna valamit.

Magunk mögött hagytuk a száraz füvű rétet, és felmásztunk egy kisebb hegy tetejére, melynek a végén alaposan elfáradtunk. A sziklás hegy szerencsére telis tele volt barlangokkal, így nem kellett sokáig keresgélnünk, ha alvóhelyet akartunk találni.

- Szerintem abban mindannyian egyetértünk – mondta Anuke egy nagy ásítás közepette – hogy holtfáradtak vagyunk.

- Egyet bizony! – vágta rá Vadfagy egy pillanat alatt.

Mindannyian helyeslően bólintottunk, de Éjszőrme egy szikla tetején állt, és gondterhelten nézett az Árnyékfalka irányába.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle aggódva. Igyekeztem nem tolakodónak tűnni, de a bátyám ezt is félreértette.

- Neked nem mindegy? – válaszolta mogorván. – Úgysincs hozzá semmi közöd!

Éppen vissza akartam volna válaszolni neki, majd egy halk sóhajtás közepette inkább letettem róla. Mikor lesz képes közelebb engedni magához? – kérdeztem magamtól tanácstalanul. Hiába voltunk testvérek, még mindig úgy beszélt velem, mintha ismeretlenek lennénk, és ez sokszor nagyon rosszul esett.

- Gyere Leilana! – szólalt meg a hátam mögött Tundra fáradtan. – Aludjuk ki magunkat végre!

- Jövök már – mondtam neki, követve őt egy kissé szűk sziklabarlangba, ahol meghúztuk magunkat.

Még utoljára visszanéztem Éjszőrmére, majd bepréselődtem a barlangba, ahol a többiek már javában aludtak, Kojukival együtt. Nem szerettem napközben aludni, de tudtam, ez most nem a nyafogás ideje. Hiszen Hajnallélek élete forog veszélyben.

Elhelyezkedtem a kemény földön, miközben attól féltem, aludni sem fogok tudni a gondolataimtól, amik úgy kergették egymást, mint harcoló ölyvek a levegőben. Befészkelődtem Ezüstárny és Tundra közé, majd legnagyobb meglepődésemre villámgyorsan fogott el az álom.

Sziasztok újra! :) Sajnálom, amiért ennyit késett ez a rész, de új az iskola, és rengeteg tanulnivalóm van. Igyekszem valamilyen rendszert csinálni, és mindennap írni, ha az időm engedi. Így most egy kicsit hosszabb részt hoztam, remélem nem baj. :) Szeretném itt is mindenkinek megköszönni a kedves hozzászólásokat és a szavazatokat, és persze a megtekintéseket is! Ha tetszett a történtem, arra kérlek, hogy írj egy kommentet, vagy építő kritikát, hogy tudjam, miben lehetne jobb az írásom. Remélem, nemsokára fel tudom tenni az új fejezetet, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. 

Viszlát nemsokára! :D