Miután Axel elvált tőlünk, visszafordultam a többiek felé, és végignéztem rajtuk. Attól féltem, a többiek nem bíznak abban, hogy Axel visszajön hozzánk, és én magam is úgy éreztem, a félvér valamit nagyon is eltitkolt előlünk. Természetesen aggódtam érte, és csak elkeseredetten remélni tudtam, hogy semmi baja nem fog esni.

Mancsaim megremegtek a hidegtől, de elszántan és kihívóan néztem a Pusztuló Oromra, miközben eszembe jutott Hajnallélek lila szempára, és fehéres bundája a napfényben. Ez az emlék, ami talán nem is létezett tartotta bennem a lelket, és ösztönzött, hogy folytassam az utamat, mert már nem fordulhatok vissza. Hiszen már nincs sok hátra...

- Akkor irány az Orom – mondtam nekik, odamenve a Hold Királyaihoz.

- Nem sétálhatunk be csak úgy! – ellenkezett Ezüstárny. Szürke bundája ragyogott a hóesésben, miközben fehér szárnyait behúzta a nagy szél miatt. – Szükségünk van egy tervre.

Kojuki, aki eddig a többi hiénával együtt a távoli tájat bámulta, hirtelen felkapta a fejét, és ránk, majd egy nagy, sötét nőstényhiénára nézett. A sötét szőrű nőstény Kojuki mellett elsétálva odasietett hozzánk, miközben hosszú denevérszárnyait széttárta, bizalma jeléül.

- Míg ti megkeresitek a sámánotokat, én és a klánom őrt fog állni a hegy körül. Senkit nem fogunk beengedni, és azonnal riasztunk, ha valamit látunk közelíteni – ajánlotta fel, megrántva kerek, lukas fülét.

- Valóban? – kérdezte meglepetten, és megnyugodva Ezüstárny. – Köszönjük, ez hatalmas segítség... - itt elbizonytalanodni látszott, mert nem tudta a hiéna nevét, ahogyan egyikünk sem.

- Limera – válaszolta a nőstény, bólintva felénk.

Viszonoztuk a hiéna bizalmas pillantásait, majd Kojuki kivált a hiénák közül, és Limérára nézett, a vezérre.

- Vezérem – mondta neki, mélyen a nőstény szemébe nézve. – Ha megengeded, én szeretnék a farkasokkal tartani.

- Rendben van – válaszolta Limera, majd megfordult, és a hiénákkal együtt, egy pillanat alatt szétszéledtek a hegy körül.

Mosolyt erőltettem az arcomra, mikor Kojuki odajött hozzánk, de a lelkem mélyén féltem, és izgultam miatta egyszerre. Örültem neki, hogy újra visszatért közénk, de aggódtam is egy kicsit, hiszen ez a mi küldetésünk, nem akartam, hogy miattunk kerüljön ő is veszélybe. Nem mintha eddig nem ezt csinálta volna... - szólalt meg egy hang a fejemben, ami Éjszőrmére hasonlított.

- Indulnunk kell – emlékeztetett minket Ezüstárny, és egy rövid vonyítás után megindult a fekete orom felé, mi pedig azonnal követtük őt.

- Vajon mi vár minket ott? – kérdeztem meg a mellettem futó Vadfagyot, és Anuke-ot, ők viszont lihegve tették meg az egyre nagyobb lépéseket a hegy felé.

Mancsaim folyamatosan csúszkáltak a sötét kövek között, és az orom hihetetlenül meredek volt. Lábaim szinte maguktól vittek, ösztönösen, talán már a megállás lett volna nehezebb. A hatalmas köveken felfelé kapaszkodva kerestünk bejáratot, és nem sokára megláttunk a magasban egy nyílást, mely gyanúsnak, és szűknek tűnt, de befértünk rajta. Mivel túl keskeny volt, így sorban mentünk be, először Ezüstárny, a vezető, őt pedig Éjszőrme követte, majd Tundra és én. Mielőtt még bemásztam volna, hátrafordultam még utoljára, szememmel Axelt kerestem, de alakját nem láttam, mert minden elmosódott az egyre sűrűbbé váló havazás miatt. Nyugtalanul elnyomtam ijedt gondolataimat, és felborzoltam a sörényemet.

- Mire vársz tulajdonképpen? – kérdezte Éjszőrme, miközben szemét forgatva bepréselte magát a szűk nyíláson, ami a sötétbe vezetett.

- Semmire – válaszoltam megrázva a fejem, és követtem őket, benyomakodva a bejáraton.

Odabent, hosszú, sötét alagútrendszer várt minket, a talaj rendkívül csúszott, és a mélyről egyre nagyobb lett a sötétség. Bár kevés fénynél még jól láttam, szemem nem volt hozzászokva a mély feketeséghez, így kénytelen voltan csakis a szaglásomra és a hallásomra támaszkodni. Mivel éreztem a lentől áradó hideg levegőt, és hallottam az apró neszek visszhangját, arra következtettem, hogy ha leérünk egy tágas, elég nagy térben fogjuk találni magunkat.

- Ha megtaláltuk Hajnallelket azonnal indulunk is vissza – adta ki a parancsot Ezüstárny valahonnan elölről. – Nagyon nem tetszik nekem ez a hely...

- Természetesen – helyeselte Vadfagy mögöttem, és tudtam, teljesen egyetért a szárnyas farkassal, pont úgy, mint én.

Egy ideig csendben haladtunk, mindenki aggodalmas gondolataiba merült. Egyedül Éjszőrme halk sóhajtását hallottam, igaz nem láttam őt. Ő is ugyanúgy várhatja a találkozást anyánkkal? – kérdeztem magamtól. A választ sejtettem: egészen biztosan.

Eközben észre sem vettem, hogy kiértünk a járatból, és azonnal szembesültem vele, hogy igazam lett. Odalent hatalmas, tágas sziklacsarnokban találtuk magunkat, akkora volt, hogy egy kisebb hegy is elfért volna talán benne. Ámulatba esve néztem végig a mennyezetről lógó, hatalmas cseppköveken, és a mélynek látszó belső szakadékon, ami nagy sziklacsarnok mögött húzódott, kettéválasztva a helyet.

- De hát... - kezdett bele Anuke, meglepetten végignézve a hatalmas barlangon. – Mi volt ez a hely? Úgy néz ki, mintha valami kutya építmény lenne.

- Nem sokat tudok róla – válaszolta Tundra meglengetve fekete farkát, – de ha jól emlékszem, a Pusztuló Orom egykor még egy hatalmas vulkán volt. Magától alakult ki, hosszú évek alatt.

- Az elég régen lehetett – szólt közbe a bátyám, narancssárga szeme világított a hely sötétjében.

Ezüstárny összeszedve magát elindult előre, leugrálva a kövekről, így ő tette meg az első lépést a csarnokba. Gyorsan követtük őt, majd mikor én is leérkeztem mellé, hirtelen megborzongtam. A levegő itt különösen hidegnek érződött, és az egész helynek furcsa, tiszteletet követelő aurája volt.

A csarnokban végig hatalmas, sötét kősziklák kaptak helyet, és miközben óvatosan lépkedtünk, hirtelen hüllőszagot éreztem. Felkaptam a fejem, és meglepve láttam, hogy felettünk, a mennyezetről nagy, sötét alakok lógnak, néha himbálózva, mikor találkoztak a hűvös széllel.

- Mi ezek? – kérdeztem értetlenül, homlok ráncolva. Leginkább nagy denevéreknek tűntek, és rengetegen voltak, szinte beborították a mennyezetet, ameddig a szem csak ellátott.

-Szerintem barlangi sárkányok – válaszolta Ezüstárny, mellső mancsát felemelve egy pillanatra. Rögvest kiszúrtam, hogy a mancsán egy nagy karmolás éktelenkedett, amit a gottókkal való harcban szerezhetett. Nekem is fájt még egy kicsit az a néhány sérülés, de szerencsénk volt, hogy ennyivel megúsztuk.

Ekkor Éjszőrme fejét a magasba emelte, és mély levegőt véve beleszagolt a hideg, áporodott szélbe.

- Érzed Hajnallélek szagát? – faggatta Ezüstárny aggodalmasan.

- Azt hiszem igen – válaszolta a bátyám, átnézve a szakadék túloldalára. – Egy járatban lehet, a túloldalon.

Ezt hallva hangosan felnyögtem, jóval erősebben, mint szerettem volna. Képtelenségnek gondoltam, hogy én egy ilyen széles szakadékon átjussak, de anyám lehet, most is veszélyben van, vagy egyedül ránk várakozik. Nem hátrálhattam meg, azt pedig főleg nem hagyhattam, hogy a gyengeségeim legyőzzenek. Hirtelen elkeseredve eszembe jutott apa, amitől megremegett a szívem. Gyorsan Ezüstárnyra pillantottam, a szép, kék szemeire, és barátságos, magabiztos hangjára gondoltam, ami mindig meg tudott nyugtatni, és lelket öntött belém.

Már egyikünk sem szólalt meg, valahol mindannyian éreztük, most nincs szükség a szavakra, mert azok nélkül is megértettük egymást. Mind a heten futásnak eredtünk, mancsaimat messzire kinyújtottam, hátsó lábaimmal erőteljesen elrugaszkodtam. A félhomályban láttam, hogy a szakadék széle egyre közelebb kerül, amitől kezdett felgyorsulni a szívem, és a bundám a hátamon égnek meredezett.

Egyedül a mancsaink dobogását hallottam, és társaim mély lélegzetvételeit, igaz, azt sem tudtam volna megmondani, pontosan ki is futott mellettem abban a pillanatban, és én kinek a jobbján rohantam a mély szakadék felé.

És akkor elértük a szakadék szélét, egy pillanatra eszembe jutott, ha pár holddal később lennék itt, egészen biztosan megálltam volna. De azt ösztönösen tudtam, ha újra nekifutnék, már nem sikerülne. Minden erőmet beleadva löktem el magam a semmibe, egész testem elnyúlt. Éreztem a lentől áradó hideg levegőt, ahogyan hozzáér a puha bundámhoz, és hangosan hallottam a szelet, amint tompán vonyít a füleim között, mintha csak egy láthatatlan farkas torkából törne fel.

Azonban észrevettem, egyre jobban közelítek a szakadék túloldalához, és abban pillanatban hirtelen villámként csapott belém a rémület, hogy nem érek át, túl kicsi volt így is a lendület. Meg sem fordult a fejemben, milyen mélység felett vagyok akkor, mert nyilvánvalónak tartottam, ha leesek, azonnal meghalok.

Az ijedség ellen nem tudtam mit tenni, a testem magától zuhant, képtelen voltam irányítani. De ezután, váratlanul fény gyúlt a sötét, hatalmas csarnokban, és meglepetten jöttem rá, hogy én okoztam. Azután meghallottam a lángok pattogó zaját, és a mancsaimra pillantva észrevettem, hogy aranysárgán égnek, mintha az összes létező testrészem tűzből lenne.

Sebességem ekkor újra megnőtt, sőt, talán gyorsabb is voltam, mint az előbb. Egyre inkább közelítettem a szakadék túloldala felé, de a fény kihunyt, mintha nem is lett volna, és a bundám újra a rendes, aranybarna színű volt. De szerencsére elértem a szakadék szélét, igaz, mancsaimmal nehezen és kifáradtan küzdöttem fel magamat. Mikor ezt Éjszőrme és Ezüstárny meglátta, odasiettek hozzám, és gyorsan felsegítettek.

Egy pillanatra szerettem volna elfeküdni a kemény talajon, de végül ülve maradtam, és lihegve, fájdalmasan dobogó szívvel bámultam magam elé, mellkason gyorsan járt fel és le. Némi időre volt szükségem, hogy kiheverjem a tényt, hogy túléltem, és ugyanennyire, hogy megértsem, miért nem haltam meg.

- Hú, Leilana – Anuke jutott szóhoz elsőként, lelkes hangon, farkát hevesen csóválva, - ez hihetetlen volt!

- Valóban? – kérdeztem elmosolyodva egy pillanatra, miután magamhoz tértem. – Mi is történt pontosan?

- Már azt hittük, a mélybe zuhansz – kezdett bele Kojuki, de Vadfagy közbeszólt.

- És akkor hirtelen lángra kapott a bundád!

- Utána egyre gyorsabb lettél, majd a tűz abbamaradt, és átértél ide – fejezte be a közös beszámolót Tundra, elgondolkozva nézve rám. – De hogy csináltad? Nem jutott eszedbe a tűz véletlenül?

- Igazából nem – ismertem be kelletlenül. Én magam sem értettem, mi történt velem pontosan, hiszen nem gondoltam a mágiára, egyedül csak borzasztóan ijedt voltam, hogy le fogok esni.

- Sajnálom, hogy közbeszólok – mondta Éjszőrme előre nézve, - de sietnünk kellene! Hajnallélek a közelben lehet valahol.

Igaza volt neki, nem állhattunk meg most. De ebben a pillanatban hirtelen hangos, mennydörgésszerű hang rázta meg a csarnokot, és a sziklák elkezdtek mozogni, és lepotyogni a magasból. Rémülten néztünk körbe, de nem láttuk az okozóját. A barlangi sárkányok azonnal felébredtek és szárnyra kaptak. Sipító hangok közepette röpködtek össze-vissza a fejünk felett, így megláthattam, hogy összesen két pár szárnyuk volt, amikkel ellentétesen csapkodtak a levegőben. Hosszú csápjaik utánuk suhantak, vöröses szemeik ijedten villogtak. Keskeny fejüket behúzták, és sötét pikkelyes testük csillogott a sötétben. Rémületük, ami szinte tapintható volt, ránk is átragadt, majd azonnal futásnak eredtünk.

Titokban abban reménykedtem, ez nem valami nagyobb, veszélyesebb dolog kezdetét jelenti, és aggodalmam újra lángra gyúlt bennem. Futás közben folyton körbe néztem, nem esett-e baja valakinek közülünk a hatalmas kövek miatt. Szerencsére épségben elértünk a csarnok végébe, ahol egy széles nyílás sötétedett, újabb mélységek felé vezetve.

Egy pillanat alatt eltűntünk a lefelé tartó járatban, miközben folyamatosan éreztem, hogy remegnek a kavicsok a mancsom alatt. Gyorsan másztunk egyre beljebb, miközben olyan alacsonyan osontam, a szűk járat miatt, hogy hasamat szinte már felsértették az éles kövek. A járat lassan kiszélesedett, és ekkor egy kör alakú, a csarnoknál jóval kisebb helységben találtuk magunkat. Falába végig kisebb-nagyobb mélyedések voltak belevájva, némelyikben több farkas is elfért volna.

Azonnal rájöttem, ezt a helyet a gottók alakították ki a foglyok részére, és Hajnallélek is itt lehet valahol. Az üregeket rácsként, indák választották el egymástól, és a barlangtól, amikben azonnal ráismertem az Elhagyatott Vidéken lévő vastag liánokra, amik mágikus módon elszakíthatatlanok voltak.

Hirtelen elkezdem egyszerre aggódni és félni, valamint izgulva várni a találkozást anyámmal, hiszen olyan régóta csakis erre vártam már. Dühösen kergettem el balsejtelmeimet, amik azt súgták, későn érkeztünk meg.

Viszont a Szellemeknek hála, ez nem így történt meg. Egyedül Hajnallélek levendula illatát éreztem, amitől érzések százai öntöttek el. Nem bírtam tovább, és könnyes szemekkel, mindenről elfeledkezve rohantam az egyetlen üreghez, ami nem állt üresen. Mohó aggodalommal és kalapáló szívvel néztem be a rácsokon, és ekkor megláttam anyámat, ahogyan lefogyva, mozdulatlanul feküdt börtönében. Hófehér bundája szinte világított a sötétben, de szárnyai tépettnek tűntek, fényes tollai szerteszét hevertek körülötte.

- Ugye nem... - hallottam Vadfagy elfojtott hangját magam mögött, de, látva Éjszőrme mindenkit elhallgattató pillantását, azonnal befejezte.

Anya oldala lassan járt fel és le, és furcsa hangot adott ki, amiről az jutott eszembe, talán még a lélegzetvétel is fájdalmat okoz neki.

- Gyorsan! Szabadítsuk ki – mondtam a többieknek, akik megütközve néztek vissza rám.

Mellső mancsaimmal a függőlegesen lévő indákra támaszkodtam, és fogaim közé kaptam, vadul rángatva azt. Ekkor Kojuki is odasietett hozzánk, amitől megnyugodtam egy kicsit, hiszen emlékeztem, a démon hiénák fogai képesek átszakítani a mágikus indákat.

Hatalmas agyarait az indákba vájta, amit reménykedve figyeltünk, de meglepve láttuk, fogaival nem képes átharapni a növényeket. Láttuk az igyekezetét, végül már hatalmas karmaival is kaparni kezdett, de nem járt sikerrel. Értetlenül figyeltük sikertelen próbálkozásait, egyikünk sem hibáztatta a hiénát, nem volt értelme. Kojuki kifáradva esett le a földre, majd remegő mancsokkal négy lábra állt, és félig felénk fordult.

- Úgy sajnálom, farkasok – mondta nekünk a démon, szemei tehetetlen haraggal égtek. – Nem tudok segíteni. Ezek az indák nagyon erősek, túlságosan... mágia hatása alatt állnak.

- Gondolom a gottók átkozták meg – találgatott Tundra, elkeseredetten ülve mellettem.

- Valószínűleg – tette hozzá Ezüstárny, kék szeme Hajnallelken függött.

Nem adtam fel, és elkeseredetten estem neki újra az indáknak, de ekkor eszembe jutott valami, és Éjszőrmére néztem. Ezután hirtelen közelebb jött a rácsokhoz, és azonnal megszólalt.

- Ez eddig miért nem jutott az eszembe?! – kérdezte saját magát dühösen, és alakja elsötétedett, majd egy nagy farkasszerű árnyékká vált. Gomolygó feketeségéből egyedül narancsos szeme világított, fénybe borítva mindazt, ami a közelében volt.

Éjszőrme habozás nélkül indult volna meg, hogy átjusson az indákon Hajnallélekhez, de ekkor ijedten láttam, hogy amint hozzáért a növényekhez, azok körül vékony, vörös hálók jelentek meg. A fekete árnyék több szarvasugrást repült hátrébb, és mikor négy lábra érkezett, egy nem túl szép mondat hagyta el a száját. Ezt hallva Anuke összerezzent, és megrovóan a bátyámra nézett, ő azonban újra farkassá változva jött vissza hozzánk, bundája füstölgött, és égett szagot árasztott magából.

- Mégis mi volt ez? – kérdezte Tundra összeráncolt homlokkal. Tekintete zavart volt, amit teljesen meg tudtam érteni.

- Nem tudom – morogta haragosan Éjszőrme, felborzolt sörénnyel.

- Szerintem valami gottó védelmi varázslat – mondtam, megszaglászva az indákat. A gottók szagát árasztották, és logikusnak tűnt, hogy kétszeres védelemmel lássák el a foglyukat.

Az ijedelem egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam, de igyekeztem uralkodni magamon. Nem hagyhattam, hogy elöntsön a kétségbeesés, arra semmi szükség nem volt. Azonnal arra gondoltam, egy erős mágiával talán legyőzhetjük a gottók védelmi varázslatát.

Gyorsan létrehoztam egy kisebb tűzgolyót, amit egyre nagyobbra növeltem, míg akkora nem lett, mint a saját fejem. A tűzcsóva nekiütközött az indáknak, amik körül először felvillant a vörös háló, majd láttam, ahogyan az indák kezdenek sötétedni, amitől azonnal fellobbant bennem a remény legkisebb szikrája, ami elég volt ahhoz, hogy folytassam az ostromlást.

- Várj, jövök én is! – mondta Ezüstárny, és szárnyaival erőteljesen csapva egy erős szélvihart küldött az indák felé, amik ettől megremegtek.

Ezt látva Éjszőrme újra sötét árnyékká változott, de most nem átkelni akart az indákon, hanem szájába kapta, és rángatni kezdte, nem kellett sok, és hallottam, ahogyan beleropognak a száraz indák a műveletbe. Tundra is azonnal csatlakozott hozzánk, és bár fő képessége a hóvihar irányítása volt, időközben eltanulta a fagyasztás mágiáját is. Fekete mancsát rátette az egyik vastag indára, és mikor megcsapott a hideg levegő, oldalra nézve észrevettem a fehér jégvirágokat, ahogyan sebesen futnak felfelé a növényeken.

Ezután Vadfagy jött, állkapcsai között sárga villámok cikáztak, amiket azonnal rászabadított az indákra. Gyorsan oldalra húzódtunk, nehogy minket találjon el, majd a villámok belecsaptak a növényekbe, amik ettől mozogni, szakadozni látszottak. Ekkor Anuke egy rövid vonyítás kíséretében a levegőbe röpített számos nagy, hegyes követ, amiknek alakja ekkor zölden felizzott. A kövek szélsebesen száguldottak neki az indáknak, amik ettől darababokra szakadtak. A maradék indákat is sikerült eltüntetnünk Kojuki segítségével, és mikor egy inda sem maradt már, a vörös háló lassan köddé vált. Arra gondoltam, valószínűleg ez okozhatta a növények különleges ellenálló képességét.

Ráeszméltem, többé már semmi sem választ el Hajnallélektől. Remegő mancsokkal mentem be az üregbe, anyám fölé álltam, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a földön. Rémülten jöttem rá, hogy orra egészen száraz, bundája ziláltnak és megkínzottnak látszott, mintha régóta nem mosakodott volna.

- Én vagyok az – mondtam neki halkan, lehajolva hozzá. – Leilana. Jöttünk, hogy... kiszabadítsunk téged.

Nem bírtam folytatni, mert torkom elszorult, ahányszor csak világosszürke jegyekkel díszített arcára néztem. Feje beesett volt, szemét csak akkor nyitotta ki, mikor megszólaltam. Eközben Éjszőrme is odasietett hozzánk, majd óvatosan, közös erővel kihúztuk őt sziklás börtönéből, és finoman a földre helyeztük, a többiek elé.

Hajnallélek halvány, levendula lila színű szempára homályosnak, és tompának tűnt, de mikor meglátott minket, tekintetébe fény csillant, torkából megnyugtató morgás tört fel, amit hallva ösztönösen megnyaltam újra az orrát és az állát.

Odabújtam hozzá, hogy bundánk összeérjen, hallgattam szíve dobogását, miközben egy szót sem bírtam szólni. Úgy éreztem magam, mint mikor kölyök voltam, megnyugtatott közelsége, és erőt adott teste melege. Arra gondoltam, minden, amit útközben elviseltünk ezért az egy pillanatért történt, ami számomra a legértékesebb volt a világon.

- Hát valóban eljöttetek – suttogta halkan, miközben hófehér mancsát az enyémre helyezte. – Örülök, hogy látlak, Leilana...- Lila tekintete Éjszőrmére siklott, és halványan elmosolyodott. – Fiam... örülök neki, hogy újból megtaláltad a boldogságot.

Éjszőrme ezt hallva levette tekintetét Tundráról, és orrát anyáméhoz érintette, megnyalva a homlokát: - Ha te nem segítesz nekem, sosem sikerülhet... köszönöm. – súgta halkan anyám sötétszürke fülébe, és rajtunk kívül senki más nem hallotta meg. Erről eszembe jutott, hogy Hajnallélek valószínűleg ugyanúgy megjelenhetett a bátyám álmaiban is, mint az enyéimben.

Hajnallélek ekkor tett egy négy lábra állási kísérletet, de majdnem erőtlenül, szárnyaival kétségbeesetten csapkodva, elesett volna, ha fejemmel nem tartom meg az oldalát. Ezt látva aggódni kezdtem: hogy fogunk így kijutni innen?

Vadfagy ezt látva odajött hozzánk, felkínálva a hátát a fehér szárnyas farkasnak, de anyám egy fejrázással visszautasította ezt. Újra megpróbált felkelni, és ezúttal sikerült is neki. Tekintetünk találkozott, és egy pillanat alatt ezer és ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de muszáj volt visszafognom magam. Majd ha kiértünk innen, lesz időnk mindent megbeszélni egymással – döntöttem el magamban.

Sietve visszaindultunk a járaton, én végig anyám mögött haladtam, semennyi időre sem lettem volna képes tágítani mellőle. Boldog voltam, hogy végre együtt lehettünk, de aggódtam is, hiszen ott volt még a visszaút. A járatban egyre jobban elhangosodott a sziklák dobogása, és a zuhanó kövek hangja, miközben újra felszínre tört a mély, vérfagyasztó üvöltés.

- Ne... - hallottam anyám rémült hangját elölről. – Felébresztettétek?

- Micsodát? – nézett hátra Ezüstárny kitágult szemekkel. – Mi... semmit sem láttunk, mikor bejöttünk ide.

- Mert az Ezerlábú a mélyben alszik – válaszolta Hajnallélek félelemmel teli hangon. – De most már...

Mikor kiértünk, újra eluralkodott bennem a félelem, de egyedül őket féltettem. Anyát, Ezüstárnyat, Éjszőrmét, a barátaimat. Nem hagyhattam, hogy bajuk essen, ha kellett, meghaltam volna értük, ez egyértelmű volt.

A csarnokból alig maradt valami, a hatalmas sziklák a földön hevertek, és a szakadék egyre jobban szétnyílt, míg kétszer olyan széles nem lett, mint amilyen volt. Ekkor odalentről újra mély üvöltés tört fel, de ez kicsit sem volt állatias: idegennek hallatszott, csak egy hatalmas szörny képes ilyet kiadni, aminek mindegy, hányan menekülnek előle, mert mindenkit utolér.

A barlangi sárkányok egy része holtan feküdt a talajon, valószínűleg a lezuhanó sziklák oltották ki az életüket. A maradék sárkányok fent köröztek, úgy tűnt, vártak valamire.

- Gyorsan, erre! – mondtam, mikor megláttam, hogy a szakadék egy része még nem vált szét annyira, és az irányába kezdtem el futni. Halványan élt bennem a remény, hogy ott még átjuthatunk.

De azonnal meg is álltam, mert akkor megláttam az egyik legszörnyűségesebb lényt, amivel életemben csak találkoztam. Hatalmas, kerek fején óriási csáprágók villogtak felém, száznál is több, sötét szemével tompán bámult rám, miközben rovarszájából undorító, zöld, méregszerű nyál csöpögött a sziklákra, amik ettől sisteregve elolvadtak.

Fenyegetően morogtam felé miközben a többiek elé álltam, bundámat felborzolva, fogaimat villogtattam, de fájdalmasan jöttem rá, ez ellen a lény ellen semmit sem tudok tenni. Az Ezerlábú nevű szörny kiemelkedett a szakadékból, aminek a mélyén mindvégig a tudtunk nélkül pihent, irdatlan hosszú teste a levegőben kígyózott, miközben vörös színű, hegyes lábaival a semmiben kapálózott.

- Gyere vissza, Leilana! – kiáltott utánam anyám és Ezüstárny, amit hallva azonnal hátrébb ugrottam, a többiek között landolva.

Fekete páncéllal fedett teste porrá őrölte a nagy sziklákat, és fejével áttörte az orom falát, így azonnal vöröses fény borult az eddig sötét csarnokba, ami széles sugarakban tört be hozzánk. A nap utolsó sugara égetően a szemembe sütött. A barlangi sárkányok menekülve repültek ki az Ezerlábú feje fölött a szabad ég felé, míg én megbabonázva néztem végtelen hosszú, kígyószerű alakját, ahogyan lassan kitekereg az általa kialakított résen.

A sziklák újra omladozni kezdtek, míg mi magunkhoz térve a félelemtől, kijáratot keresve néztünk végig a csarnokon. Hirtelen kiszúrtam egy apró rést a mennyezeten, ahova igaz, fel tudtunk volna menni, de nagyon veszélyesnek tűnt.

- Látjátok ott fent, azt a rést? – kérdeztem a többiektől, felnézve az irányába.

- Elég kockázatosnak látszik – ítélte meg Ezüstárny, az irányába nézve.

- És mi lesz Hajnallélekkel?! – vetette közbe Éjszőrme, teljesen jogosan. Én úgy terveztem, egymagam viszem fel oda, de rádöbbentem, ez megvalósíthatatlan lenne. – Teljesen le van gyengülve.

- Őt bízzátok csak rám! – válaszolta helyettem Kojuki. Kimondhatatlan hálával néztem fel rá, ez volt most a legjobb döntés, amit hozhattunk. Minden egyes pillanat értékes volt, nem maradt időnk a felesleges szóváltására. Így sem volt garantálva, hogy mindannyian, épségben kijutunk onnan.

Kojuki gyors, de gyengéd mozdulattal helyezte Hajnallelket a hátára, közben oldalából denevérszárnyak nőttek ki. A levegőbe repült, és mi sebesen követni kezdtük. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a leomlott sziklákon könnyen fel tudtunk kapaszkodni a mennyezetig, igaz, mindvégig az járt a fejemben, hogy minél hamarabb kijussunk innen, lehetőleg biztonságban.

A hiéna előttük röppent ki a nyíláson Hajnallélekkel a hátán, és én is habozás nélkül, szorosan mögötte küzdöttem ki magamat a szűk résen. Mikor kiértem, a többieknek segítettem kimászni, és mikor mindannyian a szabadban voltunk, jöttem csak rá, hogy a Pusztuló Orom tetején vagyunk, olyan magasan, mint eddig még soha az életemben. Mikor lenéztem, láttam a másik, világoskék hegyet, és a mély szakadékot, ami elválaszt minket tőle, de mindez kicsinek tűnt, mint egy vízcsepp, ami a legmagasabban lévő levélen csillog.

Az ég furcsa, szürkés, vöröses volt, és a hó sem esett már. A nap valószínűleg már lemehetett, mert láttam, ahogyan a távoli pusztaság előtt, vérvörösen izzottak a felhők, mintha alulról égetné őket egy hatalmas tűzvihar. A szél vadul csapkodta a bundámat, de részben örültem, hogy végre friss levegőt vehettem. Sajnos, ezen kívül semmi más nem volt, ami miatt boldog lehettem volna. Leszámítva talán azt, hogy sem Hajnalléleknek, és a többieknek sem esett semmi baja.

- Most... mit tegyünk? – kérdezte Anuke tanácstalanul, végignézve rajtunk. – Nem szaladhatunk el csak úgy.

- Ebben igazad van – válaszoltam erőtlenül, feléjük fordulva, mert szinte belevesztem az egyszerre gyönyörű, és kegyetlen vidék figyelésébe. – Mi okoztuk ezt a pusztítást, ami itt történt. Nekünk is kell helyre hoznunk!

- De mi esélyünk van egy olyan szörnyeteg ellen, mint az Ezerlábú? – kérdezte hitetlenül Éjszőrme. – Egy pillanat alatt megöl mindannyiunkat.

- Én akkor sem akarom, hogy bárki miattunk sérüljön meg! – ellenkeztem egy kicsit dühösen. Úgy éreztem, mintha Éjszőrme megijedt volna a szörny erejétől, és alig várja, hogy elmeneküljön innen.

- Én sem – szólalt meg hirtelen Vadfagy, miközben Aloe pirosas szemei egyre fényesebben világítottak a ránk boruló sötétség miatt. – Akárhogyan is nézzük, mi ébresztettük fel.

- Ez a szörny nélkülünk is felébredt volna! – vágott vissza Éjszőrme, felnézve, az Orom legtetejére, ami alatt voltunk. – Nem mi hibánk, hogy ez történt.

Hajnallélek, aki egy ideig csendben ülve hallgatott minket Kojuki mellett, hirtelen megszólalt: - Az lehet, hogy nem a mi hibánk, de mit szolnál hozzá, ha ez a lény elszabadul, és megtámadja a Ködfalkát? Ki akarná elhordozni a tudatot, hogy volt lehetőségünk megállítani őt, mégsem tettük meg? Szerintem egyikünk sem. – hangja nem volt fenyegető, de volt egy rideg tónusa, amit hallva Éjszőrme helyett is elszégyelltem magam, pedig nekem eszembe sem jutott, amit a bátyám mondott.

Éjszőrme ezt hallva lehajtotta a fejét, és egy pillanat erejéig sem nézett anyára, farkával idegesen csapkodott a földön.

- Azt gondolom – kezdett bele Ezüstárny, aki mellettem állt, - hogy harcolnunk kell az Ezerlábú ellen. Nem hiszem, hogy legyőzhetetlen lenne. Senki sem az.

- És ha mégis elbukunk – mondta Tundra odasétálva hozzánk, - legalább együtt tesszük meg. A Hold Királyaiként.

Ez a beszéd! – gondoltam magamban, igaz, nem akartam volna kimondani. Félelmemet bátorság vette át, amiről nem igazán tudtam, honnan jött belőlem. Úgy éreztem, bárkit le tudok győzni, hirtelen vonyítani támadt volna kedvem.

Nagy lendülettel rohantunk a hegy falához lapulva, miközben Kojuki összehívta többi hiénát, akik mind beleegyeztek, hogy segítenek nekünk legyőzni az Ezerlábút. Az ég szinte pillanatok alatt besötétedett, és sötétkék, bársonyos fényt árasztott magából. A félhold csak néha-néha bukkant elő az előtte gyorsan elsuhanó, sötétkék körvonalú, fekete felhők mögül.

Mikor felértünk az Orom legmagasabb pontjára, lenézve megláttuk az Ezerlábút, ahogyan alattunk tekereg, hatalmas, hosszú testével körbe tudta érni a fekete hegyet. Nem vett észre minket, amit jó jelnek véltem. Hirtelen eszembe jutott az anyám, és felé fordulva aggodalmasan néztem rá.

- Anya... - szólaltam meg, mikor tekintetünk találkozott. Nem akartam most elveszíteni, bármit megtettem volna azért, hogy biztonságban tudjam őt. – Veled mi lesz? Nem eshet itt bajod!

- Értem ne aggódjatok – válaszolta ő, hangja magabiztosnak és erősnek tűnt. – Itt maradok, és a Szellemek erejét hívom segítségül.

Miután ezt mondta, lefeküdt a kövek közé, mancsait maga alá húzta, szemét becsukta.

- Most mit csinál? – kérdezte halkan Vadfagy. Úgy láttam, mintha még Aloe is értetlenül nézné anyámat. Ő viszont meg sem moccant, a füle se rebbent, úgy nézett ki, mint egy mozdíthatatlan kőszobor. Csak lassan mozgó oldala tudatta velem, hogy még él.

- Megpróbál a Szellemekkel beszélni – felelte Éjszőrme, végignézve az égen. Egy pillanatra láttam, sötét hullám fut végig fekete bundáján, ahogyan megborzong.

- Hagyjuk csak úgy magára? – kérdeztem, még mindig aggódva egy kicsit. Nem nyugtatott meg a tudat, hogy itt maradjon, teljesen egyedül.

- Nos... - kezdte újra Éjszőrme – ha jól tudom, a sámánok ilyenkor láthatatlan védőburkot vonnak maguk köré. Nem hiszem, hogy bármi baja fog esni.

Éjszőrme tűnődő hangja eléggé elbizonytalanított, de ekkor, megláttam, hogy a Hold fénye hirtelen megcsillant valami kerek, hálószerű valamin, ami anyámat körbevette. Megnyugodva felsóhajtottam, és gondolatban elbúcsúztam anyától, hátha nem látom már többet. Nehezemre esett itt hagynom, de nem volt más választás.

- Biztosan készen állunk mi erre? – kérdezte meg még utoljára Ezüstárny. Nem hittem volna, hogy pont őt fogom egyszer ilyen ijedtnek látni, ezért bátorítóan odamentem hozzá, és szárnyas oldalához bújtam, miközben hátára tettem a fejem, igaz szárnyai egy kicsit nyomták az államat.

- Nem tudom – feleltem neki, hogy a többiek azért ne hallják. – De ha meg sem próbáljuk, sosem derül ki!

Miután ezt gyorsan megvitattuk, felkapaszkodtunk a sziklapárkányra, hogy pont az Ezerlábú fölé kerüljünk. Még lentről is hatalmasnak tűnt, ötletem sem volt arról, hogyan győzhetnénk le. Gyorsan elbújtunk a nagy, sötét sziklák mögött, és a pillanatra vártunk.

- Megpróbálhatnánk átverni – szólalt meg Tundra hirtelen. Sárgán világító szemével a lény hosszú testét pásztázta. – Nem tűnik túl értelmesnek.

- Ahogyan mi sem – szólt közbe gúnyosan a bátyám.

Erről viszont hirtelen eszembe jutott valami, amit nem igazán tudtam volna megmagyarázni. Nem nevezném ötletnek, mert túl ostoba volt, de arra gondoltam, megérné megpróbálni.

Mikor elmondtam a többieknek, legnagyobb meglepődésemre elfogadták, de talán csak azért, mert nekik sem volt jobb tervük. Gyorsan a hatalmas sziklákhoz mentünk, és mágikus erőnket bevetve mindannyian lelöktünk egyet, az Ezerlábú fejére. Miközben az dühösen keresett minket, mi újabbakat taszítottunk le rá, azonban sehogyan sem tudtuk a mélybe lökni.

- Ez volt a nagy terved? – kérdezte Éjszőrme, miközben az utolsó sziklákat taszítottuk le a lényre. – Ha azt akartad, hogy az összes menedékhelyünk elfogyjon, akkor szerintem bevált!

- Nem, nézzétek a lábait! – mondtam nekik, orrommal felé intve. Az Ezerlábú kígyózó mozgását sok pirosas lába kifordulva követte, néhány leszakadva hevert körülötte.

Az óriási, féregszerű szörnyeteg hirtelen észrevett minket, és elkezdett felénk araszolni, miközben folyamatosan üvöltő hangot adott ki, fekete páncélja szinte szikrázott a Hold fényében. Hatalmas csáprágóit annak a sziklának az érdes falába vájta, amin álltunk, és csak megkésve tudtuk kikerülni. A hatalmas, lezúduló kövek viszont magukkal rántottak minket, így lesodródtunk, az Ezerlábú elé. Szétszóródva tértünk ki az útjából, és mikor megláttam, hogy sikerült az oldalához kerülnöm, egy termetes tűzcsóvát küldtem az egyik hegyes lábára.

 Az Ezerlábú éles csáprágóját a pontosan a felettem lévő sziklába vájta, így a nagy kövek gyorsan zúdultak volna le rám, ha nem térek ki az útjából. Eközben láttam, hogy a többiek is mind mágikus képességeiket bevetve támadnak az Ezerlábúra, míg a hiénák is felettünk repkedtek, bele-belemarva a szörny sötét kitinpáncéljába.

Újra támadtam, de mivel úgy éreztem, mintha a lény azt is látná, ami kívül esik a látóterén, én is elővigyázatosabb voltam. Megfordultam, és folyton hatalmas lábait kerülgetve mögé szaladtam, igyekeztem minél távolabb kerülni a fejétől. Le kell győznünk, bármi áron! – csak is ez járt a fejemben.

De ekkor az Ezerlábú egy pillanat alatt fordult hosszú testével az irányomba, miközben feje magasan a levegőben himbálózott. A borzalmas szörny zölden világító savat köpött felém, ami, - bár kikerültem – a bundámat súrolta, de megéreztem fájdalmas, maró hatását. Gyilkos tekintete végig rajtam függött, és szinte szórakozottan figyelte, ahogyan bemenekülök egy nagy kő mögé, miközben agyam elkeseredetten valami új terven gondolkozott.

Ezután, szinte a semmiből jelent meg Éjszőrme és Vadfagy is, míg Ezüstárny a levegőben körözve kísérelte meg elterelni az Ezerlábú figyelmét. Néha belemart hosszú csápjaiba, amik fáradhatatlanul mozogtak a fején. Az Ezerlábú mély, sikításszerű hangot adott ki, minden apró mozdulatlába belerengett a Pusztuló Orom.

Éjszőrme ezt látva, alakját megnövelve és elsötétítve újra fekete árnyékká változott, de még így is kicsinyek tűnt a hatalmas borzalomhoz képest. A lény lábain felugrálva a szörny csáprágóira vetette magát, de az fejének egyetlen rántásával lerázta magáról a sötét árnyékot. Éjszőrme messzire repült, de mancsai alig érintették a talajt, máris újra felugrott. Én is előjöttem a kövek közül, és míg Vadfagy hatalmas villámokkal ostromolta a lény nyakát, újabb tűzcsóvákat hoztam létre, amiket azonnal a lényre küldtem.

Nem volt nehéz rájönnünk, hogy az Ezerlábú a mágikus elemek közül leginkább a tűzre érzékeny. Könnyen fel tudtam gyújtani száraz kitinpáncélját, viszont teste hatalmas felületén egy apró láng lassan terjedt, és hamar kialudt.

Vadfagy jelentőségteljesen nézett rám, amit nem tudtam felvenni, mert hirtelen megláttam Tundrát és Anuke-ot is, akik szintén a lényre vetették magukat. Meglepve láttam, hogy Anuke szinte egész testét nagy kőpáncél fedi, ami meg tudta őt védeni az Ezerlábú hatalmas csapásai elől. Eközben Tundra egy-egy érintésével próbálta lefagyasztani az Ezerlábú vékony lábait, és örömmel láttam, sikerrel járt.

Megnyugodtam, hogy mindannyian újra együtt vagyunk, ez viszont csak pár pillanatig tartott. Még mindig elképedtem, mikor végignéztem az Ezerlábún, és rengeteg lábán, amik erőteljesen lökték előre a hatalmas testét, olyan sűrűn elrendeződve, mint egy furcsa, sötétvörös erdő. Csak egy pillanatra gondolkoztam el azon, ez a lény talán vénebb a Ködfalka legidősebb tagjánál is, mert ősöregsége valamiért, egy megmagyarázhatatlan okból érződött rajta.

- Menjünk fel a magasba! – szólaltam meg újra, abban reménykedve, hogy a többiek talán meghallják. Szinte biztos voltam benne, az Ezerlábú ellen semmi esélyünk sincs itt, egyedül a Pusztuló Orom egy magasabb pontján győzhetjük le.

Kojuki, és a Hold Királyai szerencsére meghallották, és be is látták, elképzelésem előnyeit, mert csak bólintva felém leugrottak az Ezerlábúról, vagy elmentek a közeléből, azt keresve, hol tudnánk könnyebben és biztonságosabban feljutni. Az Ezerlábú azonban nem habozva megindult felénk, és mikor újra együtt voltunk, sem tudtunk kitérni óriási tömege elől. Csaprágói közül szinte tűzként lövellt ki a méreg, ami zölden lángolt az éj sötétségében. A zöld ív vadállatként követett minket, miközben egymás mögött rohantunk fel egy nagyobb sziklaszirtre, ahova az Ezerlábú már nem jöhetett utánunk.

Egy rémült nyüszítés hangzott el, az első, és sajnos nem az utolsó azon a borzalmas éjszakán. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, Tundrától származott. Egyetlen farkasként álltunk meg, és fordultunk visszafelé, az Ezerlábú viszont újra kíméletlenül tört előre, akárcsak egy kegyetlen vihar. Oldalra tértünk ki, de nem vettem észre a mellettem lévő sziklát, csak mikor már keményen nekiütköztem a sietség és az aggodalomtól elvakulva. Egy pillanatra felnéztem, és megláttam, hogy a sziklán könnyen fel tudnánk kapaszkodni, egy széles szírt felé. Megjegyeztem magamnak a helyet, és azonnal átszaladtam az Ezerlábú hosszú teste alatt, a többiek nyomában. Szinte a fülemben zúgott a sziklák omladozó zaja, és a szörnyű hang, amit az Ezerlábú folyton kiadott magából.

Szerencsére nem vett észre, és mikor sikerült mögé érnem, megláttam a többieket, ahogyan Tundra fölé hajolnak, aki mozdulatlanul feküdt a kövek között, teste elnyúlt, és bundája össze-vissza volt tépve.

- Mi történt vele? – kérdeztem aggodalmasan.

- Rázuhant egy kő – válaszolta tömören Kojuki, szeme dühösen az Ezerlábúra villant.

Nem állhattunk örökre ott, mert a szörny gyorsan kiszúrta, hogy átvertük, és félig felágaskodva magasodott felénk, hosszú, rémes árnyékot vetve ránk. Éjszőrme habozás nélkül a hátára vette Tundrát, aki még mindig nem mozdult meg, de éreztem, hogy még élt.

- Láttam egy sziklát, ahova könnyen felkapaszkodhatunk – szólaltam meg gyorsan, a többiekre nézve, majd szó nélkül elindultam, mutatva nekik az utat.

Eközben Kojuki a levegőbe röppent, és az Ezerlábú ocsmány feje körül keringve elterelte a szörny figyelmét rólunk. Az Ezerlábú dühösen kapott a nőstény felé hegyes csáprágójával, de Kojuki sebesebb volt a levegőben, egyszer sem esett neki baja.

Küzdve a fájdalmakkal, felkapaszkodtunk a sziklára, még mindig nem vett minket észre a szörnyeteg. Ott Éjszőrme óvatosan földre fektette Tundrát, aki hirtelen kinyitotta a szemét, és tiszta tekintettel nézett végig rajtunk.

- Azt hiszem láttam valamit... - szólalt meg halkan, miközben feltápászkodott, és szerencsére láttam rajta, nem esett nagyobb baja. – Neró beszélt hozzám, a Víz Szelleme. Azt mondta, úgy ölhetjük az Ezerlábút, ha levágjuk a fejét, minden más módon legyőzhetetlen.

Ezt hallgatva eszembe jutott Hajnallélek, hogy a Szellemek erejét hívja nekünk segítségül. Talán ha ő nem segít, Neró sem üzent volna Tundrának...

- De hogyan fog ez menni? – kérdezte Tundrát hallva Anuke. – Hiszen bármilyen sérülést is csak nagyon nehezen tudunk rajta ejteni!

Ebben sajnos igaza volt. Már az is nehezünkre esett, hogy néhány lábát leszedjük, az pedig, hogy a fejétől megfosztva győzzük le, eggyé vált a lehetetlennel. Aggódva az óriásféregre pillantottam, ami még mindig sikertelenül üldözte a démont, majd hirtelen eltökélten kihúztam magam. Nem fogom hagyni, hogy ez a szörnyeteg kárt tegyen bárkiben is – magamban azonnal megszületett ez az elhatározás. Lényem egy része már tudta is, mit tegyek.

- Akkor mire várunk? – kérdeztem, mit sem szólva a tervemről. Egy pillanatra viszont elbizonytalanodtam, hiszen arra gondoltam, egyszer csináltam ilyet az életemben, akkor is véletlenül, de nem olyan régen, így az érzése még élénken élt bennem.

- Igaza van Leilanának – válaszolta Ezüstárny egészen halkan. – Még nincs késő megállítanunk!

A többiek fellelkesülve az ezüstös hím szavától, megfordultak, és együtt összeszedve magunkat újra harcba szálltunk. Mindenki mágikus erejét bevetve támadt hátulról az Ezerlábúra, amit ez váratlanul ért, így sikerült jó sok sérülést szereznie.

Azonban, míg az továbbra is sebezhetetlen volt, én körülnézve a sziklák között láttam, hogy mi viszont egyre fáradtabbak és gyengébbek vagyunk. Hiszen mindannyian kimerültünk a hosszú úton, és egyáltalán nem számítottunk egy ilyen szörnyeteg támadására.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve vakmerőn a levegőbe ugrottam, miközben újabb lángcsóvákat küldtem a lény fejére, de ezek sajnos semmi maradandó sebet nem ejtettek rajta. Felugrottam az Ezerlábú egyik nagy, elől lévő lábára, ami akkora volt, hogy meg tudtam volna rajta állni, ha akarok. Viszont elrugaszkodva megint ugrottam, de már csak az elkeseredettség beszélt belőlem. Megcéloztam a hatalmas csáprágóit, és újabb tűzcsóvákat küldtem felé, pedig szervezetem már régóta belefáradt az állandó varázslásba, ösztöneim azt súgták megkínzottan, hogy hagyjam abba, és pihenjek.

Abban a pillanatban különösen erősnek éreztem magam, majd ez villámgyorsan elmúlt. Az Ezerlábú egy gyors mozdulattal a csáprágói közé kapott, de szerencsére nem evett meg, csak elhajított, a lehető legtávolabb lévő szikla felé. A szörnyű, tehetetlen zuhanást végül a fájdalmas becsapódás követte. Mozdulatlanul leestem a földre, a kövek sebeimbe mélyedtek, amitől hiába nem akartam, akaratlanul is kibukott belőlem egy fájdalmas nyüszítés.

Ezüstárny ezt hallva felém nézett a levegőből, még láttam, ahogyan kék szemei tágra nyílnak a rémülettől. Hallottam, hogy üvölt valamit a lénynek, miközben kecsesen zuhanórepülésbe kezd, kikerülve a lény hatalmas csáprágóit, amik úgy elbántak velem. Szemeim maguktól csukódtak le, és hosszú ideje, akkor éreztem először a hideget.

Mikor kinyitottam a szemeimet, egy furcsa helyen találtam magam, ami minden meglepősége ellenére is gyönyörű volt. Egy hóval borított, napfényes, széles mezőn ültem, és már akkor tudtam, hogy álmodok. Miközben magamban a megfelelő szavakat kerestem, úgy éreztem, nem is álom ez, inkább egy látomás, vagy képzelgés, amit hiába éreztem magamhoz közelinek valamilyen megmagyarázhatatlan okból, mégis földöntúli volt, pont, mint egy másik, a miénknél szebb világ.

A hóból illatos virágok nyíltak ki, a szivárvány színeiben pompáztak. A világos, csillagos ég halványlila volt és mikor újra felnéztem, hirtelen megpillantottam a hatalmas, ezüstfehér holdat, amit arany fénykarika vett körbe. Velem szembe, a mező túloldalán vöröses lombú fák ringatóztak a kellemes szélben, még távolabb pedig, rejtelmes, kékes helyek húzódtak, tetejüket fehér hó borította.

- Mi ez a hely? – kérdeztem hangosan magamtól. – Túl szép, hogy valóság legyen, és túl békés az én álmaimhoz képest.

- Ez a hely, – szólalt meg egy lágy hang, amitől összeugrott a szívem. – mindannyiunk álmának a világa.

Anyára néztem, felkapva a fejem, meglepődtem, hogy hirtelen itt termett. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy bundájába rejtsem az arcom a veszélyek elől, de volt bennem valami, ami ezt már megakadályozta.

- Apa jól van? – ez volt az első dolog, amit meg akartam tőle kérdezni. Éreztem, hogy ő ezt tudja, igaz, fogalmam sem volt arról, honnan jött a megérzésem. – Ugye nem esett semmi baja?

- Mindent a maga idejében – válaszolta kedvesen Hajnallélek, aki a színes virágok között ült, farkát maga köré csavarta. Szemei a csillagok távoli fényében ragyogtak, gyönyörű, fehér bundája szikrázott a hóban. – Most le kell győznöd az Ezerlábút.

- Azt hiszem, tudom, mit kell tennem – válaszoltam, újra felvillant gondolataimban az elhatározás. Hiába volt borzasztóan nehéz, ideiglenesen igyekeztem apámat elfejteni, és még utoljára a végső harcomra gondolni.

- Akkor hát, – mondta anyám, hangja megerősödött, és ősi határozottság áradt belőle. Hirtelen széttárta hatalmas, felhő fehér szárnyait, vékony tollain átsütött a nap halvány, felkelő fénye. – készen állsz lángba borítani a világot?

Egy sosem érzett erőtől álltam négy lábra, mancsaimat szilárdan megvetettem a földön. Az első, amit megláttam, az Ezüstárny aggodalmas tekintete volt. Sötét orrnyergén vér folyt végig, kék szemei megnyugodva figyeltek, de ott volt bennük egy kevés félelem is.

- Ilyet többet ne csinálj! – válaszolta, odébb ugorva, mikor szinte felpattantam. – Nem esett valami bajod? Hatalmasat zuhantál!

- Dehogy – válaszoltam, még mindig hajtott a vérem. – Most ne velem törődj!

A szárnyas hímet magam mögött hagyva felrohantam a sziklára, hiába szerettem volna, elmondani neki mit tervezek, nem volt rá időm.

- Mit készülsz csinálni? – szólt még utánam a hím, de nem fordultam hátra, miközben igyekeztem minél magasabbra jutni a rengeteg szikla között. Szerencsére, nem követett engem.

- Sajnálom, Ezüstárny, nem mondhatom meg! – szóltam még neki hátra, a vállam felől.

Végigszaladtam egy hosszú sziklapárkányon, magasan az Ezerlábú feje fölött. Pont mögötte voltam, így ráláttam a többi farkasra is, valamint a hiénákra. Egyikük sem volt az Ezerlábú feje körül, aminek kimondottan örültem. Vagy én halok meg, vagy ő – gondoltam, lenézve a szörnyre. – Vagy esetleg mindketten.

Miután felmerült bennem a lehetőség, hogy nem élem túl, megfordultam, és a hegy faláig hátráltam, de csak azért, hogy lendületből nekifussak, és a levegőbe ugorjak. Eközben újra szállingózni kezdett a hó, de szerencsére még láttam tőle.

Magamban igyekeztem összeszedni, mi is volt az, amitől lángra lobbantam a sziklacsarnokban, majd mikor ez megvolt, gyorsan rohanni kezdtem, az összes meglévő gyorsaságom beleadva. Mikor a szikla végéhez értem, elrugaszkodtam, és a semmibe, a levegőbe ugrottam.

Úgy éreztem, minden lelassul körülöttem, csak én voltam egyedül gyors, egy száguldó hullócsillag. A levegővel gyorsultam, majd hirtelen lelassultam, mikor elfogyott a lendület az ugrásból, és a zuhanás következett. Igyekeztem a tűzzel azonosulni, eggyé válni vele, de egyre növekvő félelemmel jöttem rá, semmi sem történik, csak az, hogy nemsokára lezuhanok a földre, és végem lesz.

Ijedtemben ide-oda néztem, de nem tudtam, mit tegyek. Elkeseredetten gondoltam a tűzre, sőt, szinte már a szívemben éreztem lángjait, felszálló füstjét, és puha hamvát, amit rövid élete után maga mögött hagy, majd végül elfújja a szél.

És akkor, hirtelen melegséget éreztem, ami körbefonta az egész testemet, a szívemből jövő érzés viszont még nem múlt el. Elkezdtem hallani a lángok pattogó zaját, és valóban éreztem a füst szagát. A szemem sarkából láttam a lángokat, és a saját, aranysárga, tüzes fényemet, ahogyan beragyogom a hideg éjszakát. Úgy éreztem, minden kis szőrszálam ezernyi lángcsóvából áll, és abban a pillanatban én magam voltam a Tűz.

Sietve irányt változtattam, sebességem kétszer olyan gyors lett, mint azelőtt. Magabiztosan száguldottam az Ezerlábú irányába, aki odafordulva felém, dühösen rám üvöltött, velőtrázó hangján. Szemeimet összehúztam, és rámordultam, igaz, ezt valószínűleg nem hallotta már meg.

Fejemet lejjebb hajtottam, igyekeztem úgy fordulni, hogy a nyaka mentén száguldjak át, elvágva a fejét. Minden pillanattal közelebb kerültem hozzá, sebességem tovább gyorsult, úgy közelítettem felé, mintha mi lennénk az egyetlen két lény ezen a világon.

A következő pillanatban éreztem, hogy valami keménynek csapódok, amiről tudtam, a felágaskodott Ezerlábú nyaka lesz. Nem tudtam, mire számítsak, de tovább száguldottam, semmi sem állíthatott meg, ugyanúgy repültem a széllel, mint eddig. A hangok, amiket hallottam nagyon távolról jöttek, és össze voltak mosódva, nem értettem őket.

Gyorsan oldalra fordultam, igyekeztem még időben irányt változtatni. Szúrós fájdalom hatolt belém, mikor sebesen elmetszettem a hatalmas lény nyakát lángjaim pusztító erejével, ami megtört engem, és úgy éreztem, a földre kényszerít. Az Ezerlábú csak egy sötét folt volt, ami mellett elszáguldottam, és most, tudtam, itt a földre érkezés ideje. Ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elképzeltem.

Testem összerándult, ahogyan elveszítettem az egyensúlyomat, és végleg legyengülve újra zuhanni kezdtem, rémülten még megpillantottam a szikla tetejét, ami felé megállíthatatlanul száguldok, de már képtelen voltam megállni, semmi sem volt, ami meg tudott volna akadályozni a becsapódástól.

Akármennyire is tűnt ez furcsának, mégsem féltem annyira. Kellemes, megnyugtató érzés töltötte el a lelkemet, hogy legyőztem az Ezerlábút, és megmentettem a barátaimmal anyámat. Úgy éreztem, ez egy szép halál lenne.

Fényem lassan kihunyt, és a lángok, mintha nem is lettek volna, úgy tűntek el. Mielőtt becsapódtam volna, láttam a sötétkék eget, és a nap első sugarát, ahogyan az arcomba világít, elhozva egy jobb, békésebb időt. Nem éreztem már mást, csak azt, hogy egyre jobban lassulok újra, miközben csak pár szarvas ugrás választott el a sziklától.