- Leilana... - szólítgatott egy kedves, halk hang. – Kelj fel!

Na jó, ez már nem olyan kedves – jegyeztem meg magamban. Miért nem hagyják békén a farkast aludni? – gondoltam. Éreztem, ahogyan valaki erőteljesen megbök az orrával, amire csak felmordultam egyet. Magamban morogva átdőltem a másik oldalamra. Hiába feküdtem kényelmesen, kinyitottam a szemem, és megláttam egy sötétbarna mancsot, mely Anuke-hoz tartozott. Felkeltem, és észrevettem Tundrát is, egy adag napon kiszárított kasvirággal a szájában.

Felültem és értetlenül néztem végig rajtuk, egy pillanatra mindent elfelejtettem, ami délelőtt történt. A nap már alacsonyan sütött a szemembe a túloldali fák fölött, beárnyalva a vörös lombokat. Kései fénye megcsillant a folyó tükrén, a hullámok ide-oda dobálták a tündöklő napsugarakat.

Rögtön eszembe jutott hol vagyok, miközben lenéztem a mancsaimra, megfigyelve a karmaimat. Visszaemlékeztem a Néma Mezőn ránk támadó erdei futósárkányokra, és arra, hogyan menekültünk meg, átugorva erre az aprócska szigetre. Én ezután elkértem Tundrát hogy segítsen nekem gyógynövényeket gyűjteni Ezüstárny sebeire, aki időközben elaludt, hogy kipihenje fájdalmait, míg a többieket elküldtük vadászni. Most különösen hálás voltam, amiért annyit segítettem még a Nyugati Királyságban apámnak, hiszen így én is értettem egy kicsit a gyógyításhoz. Míg éppen Ezüstárny sebeivel voltunk elfoglalva, Tundra elment kasvirágért, én pedig lefeküdtem a szárnyas farkas mellé, és elaludtam egy kicsit.

- Biztosan hatni fog? – kérdezte aggodalmasan Anuke, mikor felkeltem. Körvonalát bearanyozta a késő délutáni napfény, így úgy látszott, mintha puha szőrszálai ragyognának.

- Persze, a kasvirágnál jobban semmi sem fertőtleníti ki a sebeket – mondtam neki gondolkodás nélkül, mint mikor apám kérdéseire feleltem a gyógynövények hatásairól.

Elvettem egy keveset a lila virágú növényből, és a szárában lévő masszaszerű anyagot Ezüstárny sebeire kentem, megmutatva Tundrának, hogyan csinálja. Tundra szerencsére remek gyógyítónak bizonyult, igaz a szellemek víz elemmel áldották meg. Mikor Anuke látta, ebbe nem igazán tud a segítségünkre lenni, visszament a fák közé, Vadfagyékhoz. Örültem, hogy végre kettesben lehetek Tundrával, mert volt valami, amit szerettem volna megbeszélni vele. Kicsit attól féltem, hogy Tundrát érzékenyül fogja érinteni a kérdésem, ezért igyekeztem a lehető legkedvesebben megfogalmazni felé. Egy hang azt súgta, nem tartozik rám, és egy pillanatig magamban viaskodtam, megkérdezzem-e tőle, de végül győzött a kíváncsiságom.

- Tundra – szólítottam meg, miután elláttuk Ezüstárny sebeit, és halk, egyenletes légzését hallgatva lekuporodtunk a folyó partjához, a víztől csillogó sziklákat nézve. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, és ha nem szeretnél, akkor ne is válaszolj rá, mert nem muszáj. – nyöszörögtem, kissé kínosan érezve magam. Tundra bólintott felém, szemeiben láttam, tudja hova akarok kilyukadni. Nagyot nyelve folytattam. – Azt szeretném kérdezni, hogy ti Vadfaggyal... együtt vagytok?

Tundra kissé összehúzta a szemét, mikor a nap fénye belesütött, és láttam, farkán enyhén felborzolódott a szőr: - Igazából nem. Pedig mindenki ezt hiszi, még Éjszőrme is. Miért kérdezed?

- Csak néha látom, hogy Éjszőrme titeket figyel. És ez nekem egy kicsit furcsa. – feleltem neki, igaz, kissé meglepődtem válaszán, mert nem erre számítottam.

- El kell mondanom valamit – szólalt meg egy rövidke csend után Tundra, vastag sörényét megrázta. Ahogyan ott ült, koromfekete szőrével, világossárga szemei nélkül alig lehetett volna megkülönböztetni a saját árnyékától.

- Csak nyugodtan – mondtam, felé nézve. Megpróbáltam bátorítani, ezért lehajtottam a fejem, hogy érezze, megbízhat bennem. Thalia hirtelen érzelem rohamain már megedződtem, így jól tudtam, legjobb, ha most csöndben maradok, és megvárom, míg elmondja, mi bántja a lelkét.

- Tudod – kezdett bele halkan, szívfájdítóan szomorú hangon felnyüszítve. Közelebb mentem hozzá, és szinte ösztönösen, barátságosan megnyaltam a homlokát. – Azért tudom a Suttogó Hegységhez az utat, mert nem a Ködfalkában születtem. Évekkel ezelőtt, mikor még kicsi voltam, a Hófalka volt az otthonom. Minden olyan biztonságosnak és jónak tűnt, azt hittem, ez soha nem változik meg. Tévedtem, Leilana... Egy napon ellenséges falka támadt ránk. Nem értettem, miért teszik, hiszen nem ártottunk senkinek, és más falkák területére sem jártunk be soha. Tudod, fent, a hideg északon csak sovány rénszarvasok és hónyulak éltek, melyekre rajtunk kívül senki sem vadászott. Éppen egy jégbarlangban aludtam, mikor szörnyű, harcias hangokat hallottam, melybe a testvéreim sikolya is vegyült. Anyám szó nélkül bejött hozzám, majd a szájába vett, és nem mondta meg, melyik falka támadott meg minket, csak azt láttam, ahogyan a barátaim élettelenül feküdnek a hóban... Kicsi voltam, és semmit sem értettem. Elmenekültünk a falka területéről, és csak arra emlékszem, hogy rengeteget gyalogoltunk, miközben alig beszéltünk egymással. Végül megérkeztünk a Ködfalkába, és szerencsére Fagyott Eső befogadott minket. Annyira szörnyű volt... Néha, ha becsukom a szemem, ma is látom őket...

Szinte a döbbenettől megnémulva hallgattam végig, szemeimbe könnyek gyűltek, és félig sírva lehajtottam a fülemet. Azonnal megbántam, hogy szóba hoztam a témát. Talán még soha, senkit nem sajnáltam annyira, mint akkor Tundrát. Alig bírtam megszólalni, mert féltem bármit is mondok, csak remegő nyöszörgésbe fog átmenni.

Odabújtam Tundrához, gyors lélegzetvételét hallgatva tudtam, ő is sírhat. Bundámat az övéhez nyomtam, és megnyugtatóan morogtam neki, de tudtam, minden sajnálatom ellenére, csak elképzelni tudom azt a borzalmat, amin ő átment. Könnyeim rácsöppentek fekete bundájára, mely ettől gyémántként csillogott.

- Sajnálom – szipogtam halkan, majd Tundra szelíden, de határozottan kibontakozott az ölelésemből.

- Semmi baj – mondta, szinte csak magának. – Most már érted? Vadfagy is elveszítette a családját, ezért beszélgettünk sokszor... mert megértettük egymást. De arról, hogy lett volna köztünk bármi is, arról szó sincs!

 Hirtelen Vadfagyot is elkezdtem sajnálni, és megértettem, miért beszélt olyan keveset a múltjáról. Ezután mindent megértettem. A beszélgetéseik, az hogy néha elvonultak, minden, új értelmet nyert. Soha nem hittem azt, hogy ez állhat a dolgok hátterében, akaratlanul is másra összpontosítottam, és milyen rosszul tettem... Haragudtam magamra, amiért soha nem vettem észre az apró jeleket, és hittem Éjszőrmének.

- De akkor Éjszőrme miért terjeszt ilyeneket? – kérdeztem felháborodottan. Dühös voltam a bátyámra, amiért ennyire értetlenül viselkedett, rááradásul teljesen indokolatlanul.

- Neki is meg van a maga sötét története – válaszolta Tundra kissé rekedten. – Arról, ami másfél éve történt velem, most beszélek először másoknak. A többiek semmit sem tudnak erről.

Meglepetten Tundrára néztem, és egy pillanatra átfutott rajtam, hogy megkérem, mondja ezt el a többieknek is, de aztán rájöttem, valószínűleg nem áll még erre készen. Nem szólaltam meg, és Tundra is csöndben maradt. Legszívesebben úgy megnyugtattam volna, de tudtam, amin ő most átmegy, arra nincs vigasz az időn kívül. Elmélyülten néztük az aranyszínűre festett folyót, és a narancsos felhőket, melyek búcsúzón ölelték körbe a ragyogó fényű, lenyugvó napot.

Erről hirtelen eszembe jutott valami, ami az én múltamból származott. Egy emlék, ahogyan Thalia és én az aranysárga mezőn játszunk, miközben folyton arra ügyelek, nehogy valami megtámadja. Gyorsan elkergettem ezeket a gondolatokat. Hiszen nem akarhatom újra átélni mindezt...

Hirtelen megéreztem egy szagot, melytől akaratlanul is összefutott a számban a nyál. Megfordultam, és megláttam Anuke-ot, Vadfagyot és Éjszőrmét, mindegyikőjüknek két kacsa volt a szájában.

- Egészen jól gyógyul – mondtam a többieknek még mindig kicsit szomorúan, miközben nekiláttam egy kacsának. – A kasvirág sokat segít neki. Ha felébred, megetetem vele a levelét, az is jót tesz. – igazából ezt így senkinek sem mondtam, csak úgy magamnak mormogtam. – Nagyon finom ez a kacsa. – jegyeztem meg, mert régen ettem utoljára ilyen finomat.

- Ezek szerintem még soha nem láttak farkast - nézett fel zsákmányából Éjszőrme, szájára tollpihék tapadtak. – Olyan bárgyúk voltak, hogy még Anuke is meg tudta fogni őket.

- Hé! – kiáltott fel Anuke, mikor meghallotta a neki címzett sértést.

A jelentet látva szúrósan Éjszőrmére néztem. A saját sötét története? Persze haragudtam rá, de azt sosem gondoltam róla, hogy valamit titkolna előlünk, vagy, hogy bármi sötét történt volna az ő múltjában.

Miután végeztünk az evéssel, a nap nyugovóra tért, ahogyan mi is tettük. Mivel Ezüstárny nem volt még túl jól (igaz, nagy nehezen sikerült rávennem, hogy megegye a kasvirág levelét) ezért úgy döntöttünk, itt maradunk, míg sebei teljesen be nem gyógyulnak. Szerencsére Anuke gyorsan felépült, és már meg sem látszott rajta a karmolás csík, melyet a sárkány okozott.

Nem igazán tudtam aludni, ezért a hátamra fordultam és fejjel lefelé néztem azt a néhány fát, ami ezen az apró szigeten nőtt. Miközben a tücskök hangos ciripelését hallgattam, néha egy-egy csobbanás zaja jött a folyó felől. Hegyes, sötétbarna végű fülemmel elkergettem egy szúnyogot, mely idegesítően zizegett, és oldalra dőltem a puha fűben. A többiek mind összegömbölyödve aludtak, Vadfagy emellett még hangosan horkolt is. Miközben végignéztem a Hold Királyain, észrevettem, hogy Éjszőrme hátsó lábaival ijedten kapálózik álmában, mintha menekülne valami elől, és halkan felnyüszített egyet. Láttam, arcát soha nem látott félelem és fájdalom torzította el. Vajon mi történt vele, amit nem akar elmondani? – tűnődtem el, majd újra a hátamra fordultam, és a csillagokkal teleszórt eget bámultam.

Hirtelen, a szemem láttára, egy fényes hullócsillag szántotta végig az éjszakai égboltot. Még utána is a jelenségen gondolkoztam, mikor egy érdeklődő hangot hallottam.

- Te sem tudsz aludni? – kérdezte Anuke halkan. Mellettem feküdt, de most felém fordult, zöld szemei élénken világítottak a csillagok fényében.

- Nem igazán – ismertem be. Valójában fáradt voltam, de gondolataim nem hagytak nekem nyugtot.

- Leilana... te tudsz valamit a tengerről? – Anuke váratlan kérdése azonnal visszarángatott a valóságba.

- Csak egy keveset – válaszoltam neki eltűnődve. – Egyszer láttam, mikor Thalia és Ragnarok Király az Északi Királyságba mentek. Úgy értem, el kellet kísérnem őket egy darabig. – akaratlanul is visszaemlékeztem, mikor Thalia nagy nehezen elvált tőlem a befagyott, hideg tengerpartnál, és én a többi őrrel hosszas gyaloglás után visszatértem a királyi palotába.

- És milyen volt? Én azt hallottam, hogy gyönyörű!

Nem akartam őt kiábrándítani, de sajnos, én semmi szépet nem láttam benne, ezért csak ennyit válaszoltam: - Jeges... és kissé fagyos is. De nyáron biztos szép, csak nem északon.

- Értem... - válaszolta Anuke elgondolkozva.

- Megkérdezhetem, hogy ez miért érdekel téged? – mondtam neki kíváncsian. Újra a hátamra feküdtem, és beleveszve néztem a csillagokat, melyek úgy ragyogtak, mintha olyan titkok tudói lennének, amiknek mi itt, sosem.

Anuke is követte a példámat, és sötétbarna mancsát kinyújtotta a csillagok felé, rövid, karmos ujjait széttárta, akárcsak az, aki meg akarja őket érinteni.

- Vadfaggyal megbeszéltük, hogy miután hazahoztuk Hajnallelket, keresünk egy átjárót, és megnézzük a tengert. – mondta magabiztosan, látszott rajta, ahogyan elképzeli a végtelen vizet és azt, ahogyan sikerrel járunk. Sokszor úgy éreztem, talán valóban ő az egyetlen, aki hisz bennünk. - Mindenki jöhetne velünk, aki csak szeretne.

- Az tényleg jó lenne – szólaltam meg kissé álmodozva.

- Tudod – suttogta Anuke komolyan, felém fordulva egy pillanatra. – Nekem a mesterem azt mondta, a csillagok valójában Hullócsillag farkasai. Dhimériában élnek, de lelkük olyan fényes, hogy levilágít ide hozzánk, Aigantu földjére is. Azt mondják, ha egy farkas tiszta és szabad életet él, csatlakozhat hozzájuk.

Ekkor eszembe jutott, amit apám mondott a Ködfalkában Hullócsillagról. Ő volt a Tizenkettek vezetője, akik még a régi farkas-kutya háborúk idejében éltek.

- És ez igaz? – kérdeztem tőle elgondolkozva. Hiszen, a kutyáknál ilyenről szó sem volt.

- Nem tudom – vont vállat Anuke. Vidáman rám nézett, szemei a zöld ezernyi fényében ragyogtak. – De nem is fontos. Csak az, hogy számodra az legyen.

Sokáig néztük a holdtalan, csillagok álltal uralt eget, majd mikor megfájdult a hátam az oldalamra fordultam, és elnyomott az álom.

Álmomban Thaliával kergetőztem, a lenyugvó napfénnyel bearanyozott, magas füvű mezőn. Felszabadultan futottam, mikor hirtelen megláttam, ahogyan a Hold Királyai tagjai állnak ott előttem, a sötét éjszakában, a teliholddal a fejük fölött. Farkasjegyeik különböző színekben ragyogtak, majd hirtelen megszólalt Ezüstárny: - Bárcsak ne kellene választanod... - mondta lemondóan.

Lassan kinyitottam a szemem, és azonnal elkergettem álmaim kusza emlékeit. Nekem nem kell választanom! – gondoltam dühösen. – Hiszen tudom, mit akarok!

Feltápászkodtam, majd megláttam, Aloe nem sokkal előttem tekereg a fűben, levadászva egy egeret. Zöld pikkelyei vizesen csillogtak a reggeli fényben, melyről arra következtettem, hogy valószínűleg megmártózhatott egyet a folyóban. Mikor körülnéztem, láttam, Ezüstárny, Vadfagy és Éjszőrme nem fekszik Anuke és Tundra mellett, akik békésen aludtak még. Óvatosan átmentem a két farkas között, vigyázva, hogy még véletlenül se keltsem fel őket.

A többiek szagát követve, besétáltam a fák közé, a harmatos fűben lépkedve, melyen úgy csillogtak a vízcseppek, mint ezernyi kristály. A szaguk túlvezetett a ligeten, és megláttam őket, ahogyan a folyópart mellett beszélgetnek, miközben a túloldalt nézik. Egyértelmű volt: túl széles a folyó ahhoz, hogy át tudjuk ugrani.

- Jó reggelt! – köszöntem hangosan a három farkasnak. - Jobban vagy már? – fordultam Ezüstárny felé, mikor megláttam, a többiek előtt ül, és azt hallgatja, amit Éjszőrme mond éppen.

- Pff... megjött a hétalvó – mondta Éjszőrme gúnyosan, mikor meglátott. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni amit mondott, és Ezüstárnyra néztem, kedvesen bólintva Vadfagy felé.

- Persze – válaszolta az ezüstös bundájú farkas, és kinyújtotta fehér szárnyát, hogy lássam, egy fokkal jobban van már. – Köszönöm, Leilana.

- Tundra is segített – szabadkoztam, de valamiért nem igazán tudtam a ragyogó, kék szempárba nézni.

- Nem lennék meglepve, ha nem lenne értékelhető ötleted arról, hogyan juthatnánk át a folyón – mondta Éjszőrme lustán, lemondóan legyintve a farkával. – Úgy hogy...

- Ez nem igaz! – vágtam közbe dühösen. Úgy éreztem, ez már megtörtént valahol... Kis gondolkozás után rájöttem, a királyi udvarban is hasonló párbeszéd zajhatott le közöttünk. – Sok mindenben segítettem!

- Például? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Egyetlen szeme gúnyosan csillogott, és elvigyorodott. Látszott rajta: jól tudja, ezt a csatát ő nyerte meg.

Persze azonnal vissza akartam vágni mikor egy mennydörgésszerű, öblös hang zavart meg.

- Elég legyen! – mondta Vadfagy kissé haragosan, homlokát összeráncolta, hatalmas termete fenyegetően magasodott Éjszőrme fölé. – Hiába szerettek veszekedni, ez most semmit sem segít.

- Ebben igaza van – szólalt meg Ezüstárny is, a vizet nézve – Különben meg, mindenki ötlete jól jöhet. – nézett rám bátorítóan. - Hiszen mindannyian a Hold Királyai tagjai vagyunk.

Elgondolkozva pillantottam át a túlpartra. A nagy, sárgás levelű fáktól nem láttam át, mi rejtőzhet mögötte. Hiába akartam, hogy legyen, semmiféle ötlet nem jutott az eszembe. A többiek képességeire gondoltam, de sajnos a vizet senki sem tudta irányítani, Tundra volt az egyetlen víz elemű, de ő is csak hóvihar létrehozásához értett. Talán át tudnánk úszni – találgattam, majd a folyó gyors sodrását nézve azonnal elvetettem ezt a lehetőséget. Sajnos a fákat sem tudtuk hídként használni, mert törzsük túl vékony volt, még a csapat legkönnyebb tagját, Anuke-ot sem bírnák el.

Kissé tényleg haszontalannak éreztem magam, hiszen végleg kifutottam az ötletekből. Ha Ezüstárny nem akar a félig rossz szárnyával egyenként átvinni minket, akkor akár itt is maradhatnánk ezen a szigeten – gondoltam magamban nem túl derűsen. Ezüstárnyat sosem láttam gyengének, de képtelen voltam elképzelni, hogy elbírná Vadfagyot, főleg úgy, hogy még be sem gyógyult teljesen a szárnya.

- Jó reggelt! – jött felénk Anuke derűsen, majd mikor meglátta, hogy milyen letörten ültünk, lehervadt a mosoly az arcáról. – Mi a baj? – kérdezte aggódva.

Nem sokkal utána, Tundra kissé álmosan, de szintén előjött a vékony törzsű fák közül. Bólintott felénk, majd leült Anuke mellé.

- Szerinted? – kérdezte Éjszőrme cinikusan Anuke-tól. A rozsdabarna farkason látszott, leesett neki minden, és csalódottan lekuporodott a földre.

- Éppen azon vagyunk, - mondta Ezüstárny egy fokkal vidámabb hangon – hogy ezen változtassunk. Van valakinek ötlete, hogyan jutunk át? – kérdezte szinte már elkeseredetten, és kissé csalódottan végignézett rajtunk, mert egyikünk sem szólalt meg.

- Nézzétek! – szólalt meg hirtelen Vadfagy. Először nem igazán értettem, miért mondja ezt, sőt, másodikra sem.

Abba az irányba néztem, amerre ő is, és ekkor megláttam a folyó túloldalán egy kidőlt fát, mely félig belelógott a vízbe. Elég vastagnak tűnt, és reménykedve arra gondoltam, biztosan kibírna mindannyiunkat. De ki hozza át? Ezüstárnyra néztem, és láttam, ahogyan tiszta, zafírkék szemei rémülettől kerekednek ki. Látszott rajta: azt gondolta, neki kell áthoznia a farönköt.

- Nem kell csinálnod, ha még nem állsz rá készen – mondtam neki, és bizakodva odasiettem hozzá, hátha mégsem próbálja meg. Sebei nem gyógyultak be teljesen, és attól féltem, mágiája is sokkal gyengébb, mint általában. Nem akartam, hogy még nagyobb baja essen, teljesítési vágya miatt.

Ezüstárny nem szólalt meg, de szürkés bundája idegesen felborzolódott, nagyot nyelt, és végül rám emelte fényes tekintetét.

- Akkor is meg kell próbálnom! – szólalt meg elszántan.

Már épp a folyóparthoz ment volna, mikor elé ugrottam, és elálltam az útját. Lehajtottam a fejem, hogy Ezüstárny ne lássa, mennyire nem tudtam volna a szemébe nézni.

- Leilanának most az egyszer, kivételesen igaza van – szólalt meg ekkor váratlanul Éjszőrme. – Amit tenni akarsz, az tényleg hülyeség. Hiszen még meg sem gyógyultál teljesen!

Meglepetten néztem rá fekete bundás testvéremre. Könnyed léptekkel odaügetett Ezüstárny mellé, és ellentmondást nem tűrően rá nézett. Ekkor esett csak le, hogy Éjszőrme lényegében egy igen kínos pillanattól mentett meg. Először el sem akartam hinni. Hálásan felé néztem, hátha elkapom az elégedett, narancssárga pillantását, azonban elfordult, és úgy éreztem, a világ összes nyuláért sem nézne rám. Tipikus...

Ekkor egy hangos csobbanás hangja ütötte meg a fülemet.

- Ne, Vadfagy! – kiáltott fel Tundra ijedten, és Anuke-al a nyomába a folyóparthoz rohant.

- Mi történt? – kérdeztem gyorsan, és azonnal követtem őket.

A folyó partján megálltam, és megláttam Vadfagyot, ahogyan a fatörzs felé úszik, de még az ő hatalmas, erős termete se állta ki a víz kegyetlen sodrását. A farkas, ezt látva ijedten kapálózott mellső mancsaival, de még mindig a túlpart felé tartott. Oda sem néztem, hogy tudjam, Éjszőrme és Ezüstárny kővé dermedten figyelik mellettem Vadfagy bátor, de halálos próbálkozását.

- Segítenünk kell neki! – kiáltottam el magam, ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

A folyó áramlata erőteljesen sodorta a tehetetlen viharfarkast, pillanatokon múlott, hogy a vad áramlás ne temesse maga alá. Ez után megláttam, hogy az erőteljes sodrásból hirtelen kiemelkedik egy hatalmas hullám, mely hangos csattanással bezárult Vadfagy szürkés feje fölött, mely nem jött fel többé.

Halálra rémülve néztem végig a többieken, mikor rájöttem, senki sem mozdul. Nem értettem, miért teszik, majd mikor megláttam, hogy egyszerre indulnak meg a sziget partjának legvége felé, én követtem őket. Majd észrevettem a folyóban egy ismerős, víztől összetapadt, csíkos, szürkéskék bundát, mely egyértelműen Vadfagyé volt.

- Életben van! – szólalt meg Anuke, megkönnyebbüléssel a hangjában.

- De hát... utána kell mennünk! – kiáltottam, dühösen a többiekre nézve.

- Mi... - néztek azok négyen össze – Az a helyzet... hogy...

- Nem tudunk úszni – vallotta be ijedten Ezüstárny.

- HOGYAN?! – kérdeztem, most már a szőrömet is haragosan felborzoltam. – De hát farkasok vagytok, Effys szerelmére!

- A Ködfalkában sosem mondták, hogyan csináljuk – mentegetőzött Éjszőrme, szemében félelem csillant fel.

Legszívesebben valami nagyon sértőt válaszoltam volna nekik, de tudtam, erre most nincs idő. Amit ezután tettem, azon egy pillanatot sem gondolkoztam. Nem jutott eszembe, hogy akár Vadfagy után is halhatok, mert azonnal egy villámgyors ugrással a vadul hömpölygő, jéghideg folyóba vetettem magamat.

Egy rövid időre az összes levegő kiszorult a tüdőmből, és egy félelmetes pillanat erejéig azt hittem, vízbe fulladok. Majd hirtelen feldobott a gyors sodrás, de csak azért, hogy a következő, pillangó szárnycsapásnyi idő alatt újra maga alá fojtson, minta csak szórakozna velem. A hideg víz belevájta magát a bundám alá, megfagyasztva a bőrömet, akár egy ismeretlen ragadozó. Riadtan felnyüszítettem, pedig tudtam, ez semennyit sem segít a jelenlegi helyzetemen.

Hirtelen hátsó lábaim megakadtak valamiben: egy kiálló szikla volt. Egy pillanatra minden lelassult számomra, és ekkor megláttam Vadfagyot, ahogyan ide-oda dobálja őt az erős sodrás. Feje félig kinn volt a vízből, de sárga szemeit becsukta, igaz látszott rajta, még él. Megkönnyebbülten úsztam oda hozzá, már amennyire a folyó erős sodrása engedte. Vastag, oroszlánszerű sörényét az állkapcsaim közé kaptam, és minden erőmet beleadva, vonszolni kezdtem a part felé. De sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, hiszen még a bundája is súlyosan a testére tapadt.

Ekkor azonban hihetetlen mennyiségű víz csapott arcon, belement a fülembe, és a számba is, melybe majdnem belefulladtam. Ezután minden eltűnt, amit eddig láttam: az ég kékjét a víz kavargó sötétje váltotta fel, és az egyetlen fény, amit láttam, az a gyenge napsugár volt, mely áttörte a folyó vastag felszínét.

Egyre mélyebbre és mélyebbre merültem, az a kevés levegő, mely megmaradt bennem, az is kiszorult a tüdőmből. Az összes, eddigi gondolatomat felváltotta egyetlen érzés: a megbánás, hogy nem tudtam megmenteni Vadfagyot. Mielőtt még lecsuktam volna a szemem, megláttam egy furcsa, sötét alakot a víz felszíne fölé emelkedni, de annyira elmosódott volt, hogy nem láttam jól, ki is lehet ő.

Majd mikor már nem bírtam tovább, engedtem a mindent összeroppantó fájdalomnak, és hagytam, hogy az egész, halálos sodrás elsötétüljön számomra.

Sziasztok! :)

Szeretnék mindenkitől elnézést kérni, amiért ilyen sokat csúszott ez a fejezet, de ahogyan az oldalamra is írtam, sajnos tönkrement a gépem, és ez okozta a majdnem egy hetes késést. Mivel itt az új tanév, sajnos kevesebb időm marad írásra, de igyekszem mindent megtenni, hogy megmaradjak a régi kerékvágásban. Időt az írásra mindenképp szakítani fogok, így egy két nap különbséggel nem várható olyan nagy elcsúszás, ígérem. Attól mindenesetre szeretnék bocsánatot kérni, aki ez idő alatt írt, és nem tudtam neki válaszolni.

Nemsokára kész az új rész! :D