Tompa, halvány fényű reggelre ébredtem Ezüstárny mellett. Mikor ránéztem, láttam, még alszik, ezért még én is visszabújtam hozzá. A nap a hátunk mögött kelt fel, hosszúra nyújtva meg az árnyékainkat, amiket összeolvadni láttam előttünk a sziklás földön.

Fel szerettem volna kelni, hiszen már nem voltam álmos, de semmi kedvem sem volt elhagyni a szárnyas farkas testének melegét. A hideg levegő szinte csípte az orromat, és mikor lélegzetet vettem, a halványsárga fényben megláttam a leheletemet. Amikor előre néztem, a Suttogó Hegység felé, láttam, ahogyan a narancsos reggeli napfény megvilágítja a jegesen csillogó sziklákat. Végül elérte a Pusztuló Ormot is, de az még sötétsége burkolódzott, és csak a tetejére engedett fel egy kis halvány fénysugarat. Az égen elszórva szürkésfehér felhők kavarogtak, mintha nem tudnák eldönteni, eltakarják-e a napot vagy sem.

- Ezüstárny... - szólítottam kedvesen a hímet, mikor észrevettem, hogy lassan forgatni kezdi sötétbarna fülét. –Kelj fel... nemsokára a nap felér a fák fölé.

Ezüstárny ezt hallva gyorsan kinyitotta egy pillanatra még fáradt szemét, majd, hogy kirázza belőle az álmosságot, elnyújtózott a földön: - Már ennyi az idő?

- Köszi – dideregtem neki kicsit sem hálásan, mert azonnal levette a hátamról meleg szárnyát, és felpattant négy lábra.

- Jaj! – vett észre a csapat vezére, mikor feltápászkodtam. – Ne haragudj!

- Semmi baj – intettem felé sötétbarna hegyű farkammal egy kicsit talán lemondóan. – Egyébként is tudok magamnak tüzet csinálni.

- Gyere, keltsük fel a többieket – ajánlotta Ezüstárny, és elindultunk a farkasokhoz, akik egy kupacban feküdtek még a fehér szikla alatt.

Miközben a dérbe fagyott fűben lépkedtem, a reggeli napfény belesütött a szemembe, amitől még pár pillanat múlva is sötét foltokat láttam. Lángoló, narancssárga fénye átvilágított a zöldes fenyők hegyes ágain, a többi fa mögött úgy nézett ki, mint egy tölgyfa kerek, tűzben égő lombja.

- Jó reggelt! – köszöntünk derűsen a többieknek, akik már ásítozva néztek ránk.

- Itt az ideje továbbállni – mondta nekünk Ezüstárny, és lenézett a szakadék tetejéről a mélybe. Elnézett a távolba, majd visszajött hozzánk és folytatta. – A hegy alatt húzódik egy apró átjáró, amin lejuthatunk innen a hegygerincre. Nem tűnik túl hosszúnak, de egy két napba eltelik, míg átkelünk rajta a Suttogó Hegységhez. Indulhatunk? – kérdezte egy pillanatra aggodalmasan végignézve rajtunk.

- Szerintem semmi akadálya – felelte Éjszőrme Tundra mellől.

- Én is benne vagyok – álltam egy kicsit közelebb Ezüstárnyhoz.

- De mikor fogunk vadászni? – érdeklődött Vadfagy egy kicsit talán idegesen. Sötétkék, csíkos mintájú farkával ide-oda sepregetett a földön, miközben egyenesen ülve nézett körbe.

- Azt hiszem, más dolgok is vannak, amik miatt aggódnunk kellene – szólalt meg Tundra a Suttogó Hegységet nézve. – Azt sem tudjuk, hol, és mikor számíthatunk a gottók támadására. Ha egyáltalán találkozunk velük...

- Egészen biztos, hogy találkozunk velük – jelentette ki sötéten Éjszőrme, és félve jöttem rá, hogy gondolatban igazat adtam neki.

Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos félvér, akinek a titkára még mindig nem jöttem rá. Nem akartam róla beszélni a többieknek, mert attól féltem, ők ugyanannyit tudnak erről, mint én. Talán még kevesebbet is...

Egy rövid fejrázással elintéztem ezt a gondolatot, majd észrevettem, hogy valaki hiányzik közülünk. Mikor éppen ennek hangot akartam adni, valaki megelőzött.

- Nektek nem tűnt fel valami? – kérdezte Anuke homlok ráncolva. Vastag, rozsdabarna téli bundája lágyan lengett a hideg, reggeli szélben. Először aggódtam érte, hiszen déli félhold farkas, akik igen rövid szőrzettel rendelkeznek, de Anuke elmagyarázta, hogy ennek ellenére, ha hideg környezetbe kerül, ő is képes megvastagítani a bundáját. – Kojuki nincs itt!

Ekkor jöttem rá, mi, pontosabban ki hiányzott annyira. Először azt hittem, valami más miatt elment egy rövid időre, és erről szólt a többieknek, de most kiderült, ez nem így történt.

- Azt hittem, szólt nektek, mielőtt elment volna – válaszolt Ezüstárny egy kicsit döbbenten.

- Hát nem igazán – mondta Anuke végignézve rajtunk lomb zöld színű szemeivel. – De nem mehetünk el nélküle! Meg kell várnunk, míg visszajön.

- Nem várhatunk rá sokáig – mordult fel Éjszőrme fekete bundáját felborzolva. – A Ködfalkát folyamatosan támadják a gottók!

- Attól még nem hagyhatjuk itt! – álltam el a bátyám útját egy kissé dühösen. Nem akartam itt hagyni Kojukit, hiszen közénk tartozott, tudtam, ez egyáltalán nem lenne helyes. – Szerintem vonyítsunk neki, hátha meghallja.

- Jó ötlet – helyeselte Ezüstárny, és világosszürke fejét hátracsapva, hangosan rákezdett.

Erőteljes vonyításától szinte zengett a hegy, aminek a tetején álltunk, és mikor abbahagyta, sokáig néztünk egymásra. De Kojuki sehol sem volt. A nap egyre magasabbra emelkedett, a fenyőfák közül felröppentek az első harkályok és meggyvágó madarak, a levegőben sasok köröztek éles vijjogással.

- Az is lehet, hogy elment. – vetette fel halkan a szárnyas farkas. Hangja rekedtnek, és egy kissé talán szomorúnak tűnt. – Végül is azt mondta, a klán, amit keres, a Suttogó Hegység közelében van.

- De minden szó nélkül elment volna? – kérdezte Tundra hitetlenül. Homok sárga szemei nagyok voltak, és értetlenül nézték Ezüstárnyat. – Ez nem vall rá. És ha valami baja esett?

- Kojuki tud magára vigyázni – válaszolta Vadfagy egy fejrázás kíséretében. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, Tundra... de szerintem Ezüstárnynak van igaza.

- Azért... - szólaltam meg elgondolkozva oldalra nézve, - remélem, megtalálta a klánját.

- Én is – mondta egy halk sóhajtás közben Anuke –Nagyon megkedveltem őt.

Ezután, mivel nem várhattunk tovább, folytattuk utunkat a Suttogó Hegység felé. Boldognak kellett volna lennem, hiszen végre elértük a célunkat, én mégis inkább zavart voltam, és csalódott, mintha fel sem fognám, mi történik éppen. Kojuki eltűnése felkavart, és bánatossá tett, valamint folyamatosan aggódtam apáért és a Ködfalkáért. Abba pedig, hogy a Pusztuló Oromban mi vár ránk, inkább bele sem mertem gondolni.

Nyomott hangulatban hagytuk el a hegyet, és miközben lefelé haladtunk a sziklákon, ugrálva az átjáró hegygerinc felé, még az ég is beborult, és a meredek lejtőt ellepte a köd. Félve ugráltam Tundra mögött egyik szikláról a másikra, mert tudtam, milyen magasan voltam, csak belegondolni nem mertem. Sok mindent szerettem, de a meredek lejtőket, és sziklákat egész életemben utáltam.

Mancsaim szerencsére nem csúsztak meg egy kövön sem, és ezért őszintén hálát adtam a Szellemeknek. Szívem megnyugodva dobbant fel, mikor leértem a lejtő aljába, majd csatlakoztam Ezüstárnyhoz, Éjszőrméhez és Tundrához, akik már a hegygerinc előtt állva néztek fel a hosszú hegyvonulatra.

- Ez hosszabb, mint hittem – mondta Ezüstárny egy kicsit döbbenten nekünk. – De szerintem két nap alatt simán átérünk rajta a Suttogó Hegységhez.

- Nem hiszem, hogy nagy problémát jelentene – szólaltam meg tettetett derűvel az előttünk elterülő hegyeket nézve.

- Majd kiderül – vont vállat borúsan Éjszőrme.

Ezután kövek hangos potyogása közepette megérkezett Vadfagy is, utána pedig végül Anuke. Miután mindannyian összeszedtük magunkat, megindultunk a hegygerinc felé.

Idő közben az idő teljesen beborult, és a köd mindent ellepett, így alig láttunk el az orrunk hegyéig. A hegygerinc oldalán nagy nehezen sikerült felmásznunk, és szerencsére Ezüstárnynak lett igaza. A hegygerinc ugyanis nem volt túlságosan meredek, szinte eltörpült a hatalmas, előttünk lévő Suttogó Hegység előtt. Inkább csak egy kisebb, átkötő hegyláncként szolgált, megmászni nem volt túl veszélyes, vagy nehéz.

A fehér, csontszáraz sziklák között barangolva azonban más problémával kellett szembenéznünk: a vadászat kihívásával. Mindannyian hozzászoktunk már, sík terepen, fák között keresünk magunknak élelmet, de a meredek hegyekben ez egészen máshogy történik.

A hegygerincen töltött első napon még elkaptunk néhány kisebb rágcsálót, vagy madarat, de ez azonban kevésnek bizonyult. Mikor a napfény a második napon már itt ért minket (egymás között csak Gerincnek neveztük el) rá kellett jönnünk: éhesebbek voltunk, mint valaha.

- Élnek a hegyekben zergék, de elég gyorsak – jegyezte meg Tundra reggel. A köd még mindig nem oszlott el, és úgy láttam, a fejünk felett elterülő felhők most havazást ígérnek.

- Szerintem megér egy próbát – mondtam neki az éhségtől vezérelve.

Felkeltem a kopár, sziklás földről, és miután megbeszéltük, hogy zergére fogunk vadászni, azonnal növényevők nyomába eredve szimatoltunk. A Gerincet néhány elszáradt fűcsomó és moha kivételével semmilyen növényzet nem borította, így alig tudtam elhinni, hogy itt nagyobb állatok is megélhetnek.

- Érzek valamit – szagolt a levegőbe Éjszőrme, akinek különösen jó szaglása volt közülünk.

A példáját követve én is megszagoltam egy fűcsomót, és halványan egy zerge illatát éreztem, amitől összefutott a számban a nyál. De távolinak tűnt, mintha napokkal ezelőtt járt volna itt. Ezután végül a nyomába eredtünk, és hosszas keresés közben, nem sokkal alattunk a sziklapárkányon, megláttunk egy magányos, karcsú zergét legelészni. Gyorsan elbújtunk néhány nagy kő mögé, és lelapulva tárgyaltuk meg a vadászat menetét.

- Nem is értem, hogy bír ilyeneken megélni a Jégfalka ott fenn, északon – súgta halkan a fülembe Vadfagy. – Meg ez a folyamatos keresgélés... Szörnyű!

- Hát igen – válaszoltam neki csöndesen, de én már a vadászat menetén gondolkoztam.

- Az lesz a legjobb – adta ki a parancsot gyorsan Ezüstárny – Ha Anuke és Tundra üldözőbe veszik, majd Vadfagy és Éjszőrme oldalról megtámadják. Leilana pedig... – itt hosszasan rám nézett. – Együtt leterítjük majd, miközben rárepülök felülről. Ez így mindenkinek jó?

- Persze – válaszoltuk, míg én végiggondoltam, mit is fogok csinálni. Igyekeztem nem törődni azzal, mi történne, ha véletlenül elrontanám, hiszen talán napok kérdése lenne, míg újra találnánk zsákmányt.

Halkan szétszóródtunk, én balról lopóztam le egy nagy kő mögé, míg Vadfagy és a bátyám jobbról bújtak el, tekintetünk pedig találkozott a távolban, a sziklapárkányon, a lejtő alján. Ezüstárny a helyén maradt, és onnan figyelt minket, mikor szállhat a magasba, míg Anuke és Tundra üldözésre készen közeledtek a zerge felé.

A zerge hangosan mekegve azonnal kiszúrta a két farkast, és elrugaszkodva hatalmas ugrással vetette magát alá a mélybe. Anuke sebesen a nyomában szaladt, és Tundra sem maradt le tőlük. A vadászat kezdetétől szívem gyorsabban kezdett el dobolni, és én is utánuk lopóztam, hogy a zerge ne vegyen észre. Sebesen osontam a hideg kövek között, miközben láttam, hogy Éjszőrme beleharap a zerge lábába, míg Vadfagy nem volt elég gyors, és fájdalmas nyüszítéssel jelezte, találkozott a növényevő hegyes szarvával. A viharfarkas vérző lábbal tért ki az újabb támadás elől, majd én gyorsan futásnak eredtem.

Szinte száguldottam a köveken, hatalmas lépéseket téve meg, úgy éreztem, mintha kilőttek volna. Bár a rohanás miatt nem láttam, éreztem, hogy Ezüstárny a fejem fölött csapkod fehér szárnyaival. Egy pillanat alatt ugrottam oldalról a zergére, és miközben az igyekezett magáról lerázni, Ezüstárny állkapcsa azonnal összezárult a növényevő nyakán.

- Egy valamit nem értek – szólaltam meg, miután megettük a zergét.

- Ne kímélj – nézett rám gúnyosan Éjszőrme.

- Hogyha harchoz igen – kezdtem bele eltűnődve – akkor vadászathoz miért nem használjuk a varázserőnket? Úgy sokkal könnyebb lenne elkapni a zsákmányt, és Vadfagy sem sérült volna meg.

- Az igazság az – kezdett bele Tundra a magyarázatba – hogy ez Effys, a Fény Szellemének akarata. Miután a farkasok mágiát kaptak Skotaditól, a Sötétség Szellemétől, Effys azt mondta nekik, ne használjanak mágiát ártatlan életek kioltására. Hiszen őtőle származik az élet, míg a mágia a természettől idegen dolog, ez a kettő nem férhet össze.

- Úgyszólván: tiszteletből – zárta rövidre a témát Éjszőrme, és felpattant a kopár földről, miközben lenézett a mélybe.

- Vagy úgy – mondtam egy kicsit megilletődve, és elszégyelltem magam. – Ne haragudjatok, ezt nem tudtam.

- Semmi baj – válaszolta Tundra, kedvesen megcsóválva a farkát.

- Készen vagytok indulni? – kérdezte Ezüstárny, aki Vadfagy, és Anuke mellett ácsorgott a sziklák mellett.

Ekkor esett le, hogy ők végig ránk vártak. Gyorsan feltápászkodtam a szúrós, kavicsos földről, és a Hold Királyaival együtt elindultunk a Suttogó Hegység irányába, mely nem sokkal előttünk magasodott.

- Ahogy mindig – válaszoltam, miközben beleveszve figyeltem a három hatalmas hegyet.

Ezüstárny mellett haladva, rá kellett jönnöm: a Suttogó Hegység sokkal nagyobb, mint bármelyik hegység, amin valaha átkeltünk. A hatalmas, éles tetejű hegység sötét árnyékot vetett ránk, és a Gerincre, míg az égbenyúlóan magas szikláit köd lepte, és halványan megvilágította az a kevés, tompa napfény, ami átszűrődött a vastag, vakítóan fehér felhőkön.

- Senki se maradjon le! – szólt hátra Ezüstárny, átnézve a válla fölött, miközben felkapaszkodott egy hatalmas, éles sziklára. – Nem tudhatjuk, mik élnek a kövek között.

- Én azért arra kíváncsi lennék, - vetette oda Éjszőrme egy kecses ugrás kíséretében, hogy feljusson az egyik nagy kőre – mi képes itt egyáltalán megélni.

- Sosem lehet tudni – vont vállat Anuke, de azért gyorsan körbepillantott zöld szemeivel. Láttam rajta, igyekezett bátornak tűnni előttünk, ami felesleges volt, hiszen talán mindannyian ugyanúgy aggódtunk és féltünk.

Nagyot sóhajtva néztem fel a hatalmas hegyre, mert láttam, milyen meredek, és megmászhatatlan. Minden egyes pillanatban attól féltem, mikor szakad le egy kő alattam, vagy a többiek alatt. Ha ez nem lenne elég, úgy éreztem magam, mintha valaki végig minket figyelne, és ettől égnek állt az összes szőrszál a nyakamon.

Egymást segítettük a mászásban, amennyire csak tudtuk, és szerencsére végül épségben sikerült felérnünk a hegytetőre, hogy a hatalmas magasságból körülnézzünk. Előttünk a Suttogó Hegység két másik hatalmas sziklája terült el egymás mellett, melyek tetején hó ragyogott. Szinte körbeölelték a Pusztuló Ormot, az óriási, fekete hegyet, melynek a teteje már omladozni látszott, a nevéhez hűen. Jól tudtam, minden erőnkre szükségünk lesz, ha élve meg akarjuk mászni, ugyanis nagyon veszélyesnek tűnt, a nagy, hegyes köveivel, melyek úgy néztek ki, mintha bármelyik pillanatban képesek lennének felnyársalni azt, aki rossz helyre lép.

Ami még ennél is jobban aggasztott, az a gottók nyomainak teljes hiánya volt. Sehol sem láttunk egy rókát sem, de végig úgy éreztem, keskeny, álnok szempárok lesnek rám mohón a sziklák sötét rései közül, és gyors, fekete alakok rohangásznak körülöttem, mikor éppen nem figyelek oda.

- Nem mondom, hogy barátságos környék – mondta Ezüstárny, miközben a hosszú hegyvonulat tetején futottunk, át a másik hatalmas hegyre. – Ugye mindenki jól van?

- Én igen – válaszoltam lihegve. A fáradságon kívül nem volt más bajom.

Egyedül Vadfagy miatt aggódtam, akinek a sebe nem nézett ki túl jól, mióta felöklelte a zerge a vadászaton. A hegyen nem nőttek gyógynövények, amivel képes lettem volna begyógyítani a hosszú vágást a bal mellső lábán, ezért sérülése lassan forrt be. Emellett nekem is voltak még régebbi sebeim, de ezekkel nem törődtem, hiszen szépen begyógyultak már, csak a helyük sajgott néha. Világosbarna mancsaim minden lépésnél fájtak már, mégsem akartam megállni, mert tudtam, nem tehetem meg.

Időközben, a hatalmas hegy szakadékénál megálltunk, és észrevettem a szikla alján egy kicsi, kör alakú völgyet, melynek közepén égkék színű, kerek tó csillogott. Ez persze a többi farkas figyelmét sem kerülte el, és nem volt kérdés, hogy lemegyünk-e pihenni. Gyorsan lerohantunk a kerek területbe, és annyit ittunk, amennyi csak belénk fért. Miközben a tó tiszta vizéből ittam, észrevettem, hogy közelében ritkásan sármányvirág is nő. Ismertem ezt a hidegtűrő, gyógyító hatású növényt, mellyel könnyen be lehet forrasztani a sérüléseket. Furcsának találtam, hogy eddig sehol sem láttam egy gyógynövényt sem, pedig több kisebb hegyi tó mellett is elhaladtunk már. Persze örültem is neki, hiszen így könnyebben be tudom majd gyógyítani Vadfagy sebét.

Összeszedni mégsem volt időm, mert a többiekkel úgy beszéltük, meghúzzuk magunkat egy közeli sziklabarlangban, és erőt gyűjtünk a következő útra. A tótól nem messze találtunk is egy tágas, mély barlangot, ahol védve éreztük magunkat, és kevésbé jött be a hideg. A barlang tetejéről cseppkövek lógtak alá, falát csillogó kövek díszítették.

- Mi a baj, Leilana? – kérdezte Ezüstárny aggodalmasan, mikor meglátta, hogy kifelé nézek a barlang száján.

- Csak ki kellene mennem még a tóhoz – néztem a szárnyas farkasra, aki mellettem feküdt. – Tudod, láttam, hogy nő a közelében néhány gyógynövény, ami jót tenne Vadfagy sebeinek.

- Vagy úgy – csillant fel Ezüstárny kék szeme egy pillanatra. – Akkor menj csak, megvárunk.

- Rendben, köszi – mondtam neki, és felkeltem a sima kőtalajról. Kimentem a barlang száján, és szememmel a sármányvirágot kerestem, hogy hol láttam legutóbb. Persze az is eszembe jutott, hogy megint megpróbálok üzenni apámnak, igaz, már hosszú napok óta nem sikerült, amitől aggodalmam csak nőttön nőtt.

Miközben leugráltam a kövek között, és a tó partjához értem, hirtelen ledermedve álltam meg, és néztem át a túloldalra. A túlparton, velem szemben, egy erőteljes, vöröses-narancsos bundájú alak állt, majd jelenlétemmel mit sem törődve, fejét a vízbe hajtotta, és inni kezdett. Nem látszott fenyegetőnek, mozgása inkább szomorúságról árulkodott, melyet látva akaratlanul is megsajnáltam. A vér szagát árasztotta, és miközben ivott, sötét, vörös csíkokat láttam felém áradni a vízben.

Mivel messze volt, én nem láttam őt túl jól, de abban biztos voltam, hogy ő bizony észrevett engem. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam, ha elfutok, az nem farkashoz illő, és talán utánam is jönne. De ha odamegyek hozzá...

Emellett persze a kíváncsiságom is hajtott. Szaga alapján kutyának tűnt, de volt benne valami más, valami erős, amit elsőre nem ismertem fel, csak másodikra: éreztem, mágia árad belőle, és nem kevés. Nem tudtam volna elképzelni, hogy itt kutyák éljenek, hiszen ők nincsenek Anayán, vagy legalábbis, nem kellene lenniük.

Végül ez a hosszasnak tűnő, de valójában rövid gondolatsor után a kíváncsiságom győzött már megint, és ettől vezérelve közelebb lopóztam hozzá. Óvatos, halk léptekkel megkerültem a tavat, és elbújtam egy nagy kő mögött, onnan közelebbről is megfigyeltem ezt a különös kutyát.

A hím nálam sokkal nagyobb volt, erőteljes, izmos testét vastag, narancssárga szőrzet fedte. Fehér lábaira vér száradt, de éreztem, hogy az nem a saját vére. Feje széles volt, és egy kicsit talán medveszerű. Hallottam már erről a ritka kutyafajtáról, igaz, nem sokat tudtam az akitákról, csak annyit, hogy Tora-Ge, a Nyugati Királyság generálisa is ebbe a fajba tartozott. Miközben ivott, apró fülét felém fordította, mikor véletlenül megcsúsztam egy kövön, és szerencsétlenül kigurultam elé.

Felém nézett, sötét, keskeny szeme megvillanni látszott, a két, fehér, kör alakú foltja alatt. Ezután vettem csak észre, hogy testére bőrhám feszült, igaz, semmilyen fegyver nem volt nála, de úgy tanultam, csak a harcosok viselnek ilyet.

Egy mély lélegzettel gyorsan felkeltem a földről, és mivel az akita nem mondott semmit, a kínos csendet megtörve beszélni készültem, elfelejtve a közöttünk lévő talán sosem létező konfliktust. Hiába voltam farkas, ha én is kutyák között nőttem fel, erre az akitára pedig képtelen voltam valamilyen furcsa okból ellenségként tekinteni.

- Ki vagy te? – kérdezte a nagy, vörös akita meglehetősen barátságtalan hangon. Bizalmatlanul odébbállt tőlem, mintha nem is akarna velem törődni. – Mit akarsz?

- Szervusz – köszöntem felé zavartalanul, és furcsán jöttem rá, hogy nem tudom, mit mondjak, annyi minden kavargott a fejemben a látványától. Mind közül az volt talán a legzavaróbb a számomra, hogy úgy éreztem, mintha őt már láttam volna egyszer. De hogy hol, és mikor arról fogalmam sem volt. – Leilana vagyok.

- Axel – nézett rám elgondolkozva az akita, sötét, bepillanthatatlan szemeit összehúzva egy pillanatra. Barna tekintete folyamatosan rajtam függött, ami egy idő után eléggé idegesített engem, ezért újra megszólaltam, hogy húzzam az időt.

- Tudod... - kezdtem bele kissé zavartan elgondolkozva – nem hittem volna, hogy összetalálkozok itt még valaki mással is. Éppen sármányvirágot kerestem.

- Az nekem is kellene – szólalt meg halkan Axel. Mély, rekedtes hangja volt, mely elkeseredettnek tűnt, amit nem értettem. – Az igazat megvallva, én is ezért jöttem ki. Az egyik barátomnak nagy szüksége van rá...

- Értem már – pillantottam felé, majd tekintetem egy elszáradt sármányvirág csomóra siklott. – Tudod melyik az? – kérdeztem tőle, mert úgy láttam, mintha tanácstalanul nézett volna végig a tó partján növő különféle növényeken. – Szedek neked is, ha szeretnéd.

Majd választ sem várva, ásni kezdtem a kövek között, és fogaimmal kirángattam egy jó nagy köteg gyógynövényt. Elég volt visszaemlékeznem a királyságban eltöltött időkre, máris eszembe jutott, hogy gyökerestül kell kiszednem, mert azok elrágcsálása is nyugtató hatású lehet. Az egészben kiásott sármányvirágot odaadtam a kissé meglepettek tűnő Axelnek, aki kerek szemekkel fogadta el a növénycsomót.

- Hát... köszönöm – mondta, alig érthetően, hiszen szája tele volt földes sármányvirággal.

- Nagyon szívesen – válaszoltam neki elmosolyodva. A lelkem mélyén azonban még mindig ezer kérdés kergette egymást, mint magvakon marakodó verebek. Több kutya is van itt? Egyáltalán mit keresnek itt, a Suttogó Hegységben? És ő miért ilyen ismerős nekem?

Egyszóval elmondva: semmit sem értettem. Muszáj volt utána járnom, különben nem lettem volna képes többé nyugodtan aludni. Ki kell derítenem ki ő, és mit keres itt! – határoztam el magamban.

- De miért segítesz nekem? – kérdezte gyanakodva Axel, miután letette a földre a sármányvirágot, és számon kérően rám nézett. – Azt sem tudod, ki vagyok.

- A barátod beteg – válaszoltam neki ösztönösen. Fel sem merült bennem, hogy ne segítsek rajta, pont egy ilyen dolog miatt. – Szerintem ez elég ok a segítségre.

- És honnan tudod, hogy megbízhatsz bennem? – kérdezte egy pillanatra közelebb jőve hozzám, alakja fenyegetőnek tűnt, ami miatt gyorsan hátrébb léptem egy manccsal. Ez meg sem fordult a fejemben.

De ekkor legnagyobb megdöbbenésemre, oldalából hatalmas, fehér tollú szárnyak nőttek ki, melyekkel erőteljesen csapott egyet, és hirtelen észrevettem, milyen hosszúak és élesek is a mellső karmai.

- Ugyanazt látom, mindig, minden arcon, tartozzon bármelyik fajba – mordult fel Axel, és felágaskodott egy pillanatra, majd visszaállt négy lábra, miközben fehér szárnyai egy villanással eltűntek az oldalából, mintha sosem lettek volna. – Mindannyian ugyan olyanok vagytok!

Igyekeztem úrrá lenni felgyorsult szívverésemen, és bátornak maradni, de azt hiszem, ez nem sikerült, hiszen tekintete megvetően siklott a mancsaimra, amik remegni kezdtek. Hogy ezt leplezzem, leültem a földre, farkamat magam köré csavartam.

- Sehonnan, ez a bizalom – mondtam neki, de erről hirtelen eszembe jutott Kojuki, aki valami hasonlót mondott, mielőtt kiszabadított volna minket a hiénák fogságából. Régi barátom emlékét gyorsan kiűztem a fejemből, mikor hirtelen magamhoz térve eszméltem fel rá, ki is lehet ő...

Hogyhogy eddig nem tűnt fel? – kérdeztem magamtól gondolatban. Hiszen mindvégig itt volt az orrom előtt!

- Akkor csak így bízz bennem továbbra is! – sziszegte éles fogai közül Axel, majd egy pillanat alatt elrugaszkodott, és villámgyorsan rohanni kezdett a hegyek felé, felkapva a sármányvirágot.

- Ne! Várj meg! – kiáltottam utána, és nem törődve azzal, hogy ő kétszer gyorsabb nálam, futni kezdtem utána minden sebességemet beleadva.

Lábaim gyorsan szelték a sziklákat, minden, ami a szemem sarkában volt, szürkeséggé olvadt össze. Az egyetlen dolog, amit láttam, az Axel volt, aki egyre közelebb került hozzám. A vörös bundájú akita hátranézett rám, miközben felugrott egy nagy kőre, ami a hegy emelkedőjén volt. Ezzel nem törődve, vagy inkább szándékosan nem törődve, én is felkapaszkodtam a hegyre, igaz, lassabban, és nehezebben is haladtam nála.

Mikor már csak néhány szarvasugrásnyi távolság volt közöttünk, ő lenézett rám egy nagy szikla tetejéről, és sóhajtva megkérdezte: - Te valóban nem félsz tőlem?

- Most már nem – válaszoltam őszintén, és kifulladva a gyors futás miatt. Felnéztem a félvérre, mert tudtam, ő volt az, Axel, akiről anyám üzent álmomban.

- Hogyhogy? – kérdezte újra meglepetten.

- Ha valóban bántani akarnál, már rég megtetted volna az elfutás helyett – mondtam neki, miközben feljebb kapaszkodtam a hegyen. - De igazából... azt hiszem te vagy az a félvér, akiről az anyukám beszélt nekem az álmomban. – mikor befejeztem, akkor jöttem csak rá, hogy véletlenül elmondtam neki azt, amit titokban szerettem volna tartani előtte.

- Te tényleg nem tudod, mikor kell valamit feladni – mondta Axel, és fogait óvatosan a sörényembe mélyesztve felsegített maga mellé, mikor látta, hogy sokadszorra sem tudok felugrani hozzá. – Várjunk csak... miről beszélsz? – kérdezte értetlenül. Egy pillanatra karmai belevájtak a kemény kőbe, láttam a bundája alatt megfeszülő erős izmokat.

- Ebben igazad van – válaszoltam elismerően, mikor felhúzott hozzá, majd meglepetten elmormoltam egy köszönöm-öt. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki majd segít nekem.

Mikor megkérdezett, csak igyekeztem őszintén elmondani neki, hogy mi is szerepelt az álmomban. – Azt, hogy megbízhatok benned. És valami olyasmit is, hogy... ha beszélek veled, fény derül a múltamra.

- Soha ne higgy valaki olyannak, aki csak az álmaidon keresztül beszél hozzád – morogta Axel. – Én már csak tudom. – azzal újra felkapta a sármányvirágot, és megfordult.

Ez után vettem csak észre, hogy megérkezünk a barlanghoz, ahol Axel meghúzhatta magát. Megállt a barlanggal szemben, testével eltakarva a sötét bejáratot.

- Ő igazat mondott! Tudom... – válaszoltam neki, miközben egy kicsit felemeltem a hangomat. Egy pillanatban bennem is felvillant a kétely, de ezt azonnal igyekeztem elfelejteni. Hajnallélek az anyukám – gondoltam haragosan – Miért hazudna nekem?

- Pedig nekem semmi közöm hozzád! – villantotta rám szemfogait fenyegetően Axel, és találkozásunk óta abban a pillanatban ijedtem meg tőle először. – Most menj el. Nincs szükségem még egy farkasra, aki akadályozzon engem.

Szavai éles karmokként értek engem. Csalódottan, és megrémülve néztem vele farkasszemet, de az ő tekintete fagyos volt, mély és egy kissé talán félelmetes. Nem akartam őt itt hagyni, hiszen még alig tudtam róla valamit, de a Hajnallélekbe vetett hitem csakugyan kezdett szertefoszlani, mintha nem is létezett volna. Talán mégiscsak Axelnek van igaza – gondoltam, elnyomva egy szomorú sóhajtást, mert nem akartam, hogy a félvér mindebből bármit is észrevegyen.

- Én csak... - kezdtem volna egy utolsó, elkeseredett próbálkozást, de fülemet akaratlanul is lesunytam, farkamat is beljebb húzva.

- Nem érdekel – mondta halkan Axel, és elutasítóan elfordult tőlem. – Már akkor hibáztam, mikor először beszéltem veled.

- Ne haragudj, hogy segítettem – válaszoltam neki, de már én is megfordultam, hogy lesiessek a sziklákon, vissza a barátaimhoz. – Akkor, viszlát.

Választ nem vártam, és nem is kaptam. Axel eltűnt a barlang szájában, de szeme még ott villogott rám, mikor utoljára megfordultam, hogy hátranézzek felé. Egy gyenge gondolat arra sarkallt, menjek még vissza hozzá, és beszéljek vele, de éreztem, esélytelen volna. Ha Axel nem akar velem beszélni, akkor nem is fog, ennyit már akkor tudtam róla.

Végül csak gyorsan elfordultam, és lerohantam a hideg sziklákon, sebesen haladva. Elkeseredettséget éreztem, mert csak az járt fejemben, hogy anyámnak valóban nem volt igaza. Néha elképzeltem, milyen lenne valóban találkozni azzal a bizonyos félvérrel, de nem erre számítottam. Csalódtam Axelben, mert nem úgy viselkedett, mint ahogy azt elképzeltem, és Hajnallélekben is, amiért tévedett.

Persze éreztem, hogy Axelt ezért nem hibáztathatom. Hiszen nem mondhatom meg senkinek sem, hogy miképp viselkedjen, és főleg úgy, hogy az nekem legyen jó. Éltem már át hasonlót Éjszőrmével is kapcsolatban, míg rá nem jöttem, milyen lelket takar valójában néha gúnyos viselkedése.

Miközben ezen gondolkodtam, hirtelen valami apró, hideg valami ért az orrom hegyéhez, amitől tüsszentenem kellett. Majd felnéztem az égre, és megláttam, hogy elkezdett lágyan szállingózni a hó, a szürke felhők magasából. A hópelyhek ritkásan megültek vastag, fényes, aranybarna bundámon, és rájöttem, életemben már valóban harmadszorra látok ilyet. Szerettem a havat, de most aggódtam miatta, mert sok problémát okozhat még.

Gyorsan folytattam utamat a többiek felé. Megkerültem a tavat, aminek a partján még ott sötétlett Axel véres mancsnyoma. Igyekeztem ezzel nem foglalkozni, és felkapaszkodtam a sziklára, ahol a mi barlangunk volt. Mászás közben viszont eszembe jutott a sármányvirág, hogy pont azért indultam el eredetileg is. Sóhajtva megfordultam, és visszaügettem a tó partjához, ahol gyökerestül kiástam egy nagy adagnyi növényt. Majd a számba vettem, és az egyre erősebben szállingózó havazásban visszamentem a többiekhez.

Besétáltam a barlangba, majd leráztam bundámról a havat, kisebb víztócsát behozva ezzel a mozdulattal.

- Tényleg esik a hó? – kérdezte Anuke felcsillanó szemekkel. Háttal feküdt a barlang bejáratának, ezért nem látott ki.

Miután Axelen gondolkozva bólintottam egyet, szinte kitekeredve fordult meg fektében, úgy nézett ki a szabadba, és nem látott mást, csak sűrűn szállingózó fehér hópelyheket. Ezt látva Éjszőrme elmosolyodott egy kicsit, de nem mondott semmi gúnyosat, vagy sértőt.

- Elég sokáig voltál távol, miközben kiástad ezt a két növényt – jegyezte meg a bátyám megjátszott unalommal, miközben odasétált hozzám.

Letettem a földre a két sármányvirágot, és a bátyám sötét arcába néztem. Narancssárga szeme kíváncsian csillant rám, és ekkor észrevettem, hogy a többi farkas is érdeklődve figyel engem, közelebb jőve hozzám.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mit is mondjak nekik. Magamban viaskodtam, be valljam-e az igazat Axelről, és furcsának éreztem, hogy lelkem egy része azt mondja, ne tegyem. De hiszen ők a barátaim – győzködtem magamat – Ki másnak mondjam el, ha nem a Hold Királyainak?

- Mi történt, Leilana? – kérdezte egy kicsit talán aggodalmasan Tundra.

Ezután őszintén elmondtam nekik mindent, ami a találkozásunkkor történt. Miután befejeztem, körbenéztem rajtuk, mindannyian meglepetten tekintettek vissza rám. Fényes szemeik tágra nyílva csillogtak a barlang félhomályában, amit meg tudtam érteni, hiszen úgy tanulták, Aigantu földjén nincsenek is félvérek. Egyedül Éjszőrme volt az, aki fele olyan meglepettnek tűnt, mint a többiek, és talán neki teljesen máson is járt az esze. Azóta már rég rájöttem, ő egyike volt azoknak a farkasoknak, akik egyaránt tudtak Axelről, és a mágikus tollról is. De hogy pontosan mit tudott még róluk, arról sajnos fogalmam sem volt.

- És ezt miért nem akartad elmondani nekünk? – Vadfagy előrenyújtotta fekete fülét, miközben összeráncolta csíkokkal díszített, szürke homlokát.

- Egyetértek Vadfaggyal – szólalt meg Éjszőrme, a nagy, csíkos farkasra nézve. – Ez mindenkit érint.

- Igazából, - kezdtem bele a magyarázatba – csak nem tudtam, hogyan mondjam el. Nekem olyan furcsa ez az egész! – fakadtam ki egy pillanatra.

Semmit sem értettem Axellel kapcsolatban, és volt egy olyan érzésem, hogy talán még Éjszőrme sem. De ekkor eszembe jutott, hogy apa biztosan tudná, mit kellene tenni. Gondolatát szomorúan kergettem ki a fejemből, és arra koncentráltam, ami akkor volt.

- Ne aggódj – nyugtatott meg Ezüstárny, orrát odadugva az arcomhoz – Biztosan találunk valami megoldást.

- Az lenne szerintem a legjobb – szólalt meg elgondolkozva Tundra – ha még egyszer elmennél hozzá. Nekem úgy tűnik, mintha ő is meg lenne zavarodva, talán Axel ugyanúgy a válaszokat keresi a maga kérdéseihez.

Tundrát hallgatva csak bólintottam egyet, majd elléptem Ezüstárnytól. - Igazad van, de egyértelműen a tudtomra adta, nem is akar többé látni.

- Nézd – Anuke odaügetett hozzám, és tiszta, zöld szemeivel őszintén rám nézett – Nem hiszem, hogy a sors egy olyan dolog, amit mindannyian vakon kell, hogy kövessünk. De abban biztos vagyok, hogy néha villámként csap bele az életünkbe, és olyankor csak hagynunk kell megtörténni az elkerülhetetlent.

Mindannyian döbbenten néztünk a fiatal, rozsdabarna hímre. Talán ez a pillanat volt a mai nap legmegdöbbentőbb eseménye.

- Anuke, – bámult Éjszőrme meglepetten rá – te mikor lettél ilyen... hogy is mondjam... bölcs?

Ezt hallva a keleti félhold farkas csak halkan megcsóválta a farkát, és szerényen vállat vont: - Nem tudom... Szerintem az utazás miatt lehet.

- Egészen biztosan – válaszolta Éjszőrme hitetlen, kissé talán gúnyos hangon.

- Én csak úgy értettem, ha nem Leilana fogja felkeresni Axelt, akkor ez talán fordítva fog megtörténni.

Anuke szavai hallatán elfordultam, és kinéztem a szakadó hóesésbe. A hideg gondolatától megborzongva visszafordultam a többiekhez, és folytattuk a tanácskozást.

- Hajnallélek nem hazudott neked – biztosított Tundra, majd oldalát megnyugtatóan az enyémhez nyomta. – Mivel ő sámán, képes megérezni a sors akaratát. – itt sárga szemével Anuke-ra nézett.

- Köszönöm, hogy ezt gondoljátok – mormogtam összeszedve magam.

- Azért ne felejtsük el, hogy egy félvérről beszélünk – emlékeztetett Ezüstárny, széttárva fényes, fehér tollú szárnyát. – És azt mondtad, véres volt, és talán fegyvere is van. Nem mintha félnék tőle, de... nem túl veszélyes ez nekünk?

Jól tudtam, Ezüstárny félelmei sajnos jogosak voltak. Őt bízták meg a vezetésünkkel, nem kockáztathatta meg, hogy bármi bajunk essen. Ezért a döntés persze leginkább az ő vállát nyomta.

Ekkor eszembe jutott apám, mikor még pár nappal ezelőtt üzentünk egymással. Azt mondta, valaki más is vadászik a tollra, és nem akarja, hogy belekeveredjünk a dolgába. Sejtettem, hogy Axelre gondol, és akkor még ott volt a kérdés: mit tud még Alkonyköd a félvérről?

- Nincs más választásunk – válaszoltam neki, felé fordulva. Oldalra nézett, azúrkék szemei egy pillanatra elfénytelenedtek. – És azt gondolom, szükségünk lehet még a segítségére.

- Megér egy próbát – mondta ezután Vadfagy is.

- Rendben – egyezett bele Ezüstárny. – Talán mégsem akkora őrültség.

- Azt hiszem – szólaltam meg elgondolkozva – éjszaka visszamegyek hozzá, és beszélek vele. Talán sikerül rávennem, hogy együtt folytassuk az utat. És még sok más dolgot is ki kell kiderítenem.

Ezüstárny ezt hallva csak bólintott egyet, és lefeküdt a földre.

- Akkor szerintem pihenjünk addig – javasolta, miközben kintről behallatszott a szél zúgása, ami leginkább vonyításra emlékeztetett. – Ha sikerül beszélned vele, utána azonnal tovább állunk. Ne haragudjatok, de akkor majd kialusszátok magatokat, ha megmentettük Hajnallelket.

- Nem, teljesen igazad van – mondtam neki, és lekuporodtam mellé. Arcomat vastag, ezüstszürke bundájába dörgöltem, miközben ő rám terítette a szárnyát.

Még gyorsan bekentem a sármányvirág szárának nedvével Vadfagy sebét, aki eközben csak halkan felszisszent, majd egy kissé megnyugodva visszafeküdtem Ezüstárny mellé. Mindig szerettem másokat meggyógyítani, vagy segítséget nyújtani.

A többiek is végre lepihenhettek egy kicsit, és nemsokára a szuszogásukat hallgatva elfogott az álom.

Arra ébredtem fel, hogy valaki az orrával erősen megböki az oldalamat. Gyorsan felkaptam a fejem, és felpattantam, majd szembetalálkoztam Éjszőrmével, aki mellettem üldögélt. Bronzos szeme tűzként lobogott a barlang ezüstösen csillogó homályában.

Szó nélkül utána mentem, összeszedve a gondolataimat. Ki akartam békülni Axellel, de attól féltem, ez nem fog sikerülni. Ennek ellenére kihívásként tekintettem az akitára, ami elől nem kibújni kell, hanem teljesíteni.

Elsétáltunk a még alvó többiek mellett, majd megálltunk a barlang szájánál. Odakint már nem esett a hó, és völgyben lévő sziklák fehéren fénylettek, akár ezernyi csillag az égen. A sötét hegyek felett pedig ott ragyogott a vékony, sárgás színű félhold.

- Te mindvégig tudtál erről – mondtam Éjszőrmének, mielőtt elindultam volna. Ez egyáltalán nem hagyott nekem nyugtot. – Mármint Axelről, és a tollról.

- Nos... igen – válaszolta a bátyám, felém fordulva. Egy pillanatra sötétszürke sörényén lévő fekete farkasjegye felizzott. – Apa elmondta, hogy van a Nyugati Királyságban egy félvér, valamint, hogy egy tollat őrzött a falkánk, amire majd szüksége lesz a félvérnek.

- De miért nem mondtátok el a többieknek az igazat? – kérdeztem tőle meglepetten. – A Ködfalkának erről tudnia kellett volna!

- Szerinted az olyan jó lett volna? – kérdezett vissza a bátyám gúnyosan. – Ez a hír nem tudom, kitt tett volna boldoggá a falkában.

Végül erre nem válaszoltam. Nem értettem vele egyet, mint ahogy szinte semmiben sem közöttünk. De úgy láttam, ezt jobb nem vitatni.

Azután eszembe jutott még valami, amit már régóta meg akartam kérdezni a bátyámtól, de nem mertem. A múltja nagyon érdekelt, de éreztem, hogy valami sötét húzódik meg benne, amiről nekem talán nem is kellene tudnom.

- Ki vele – hallottam Éjszőrme hangját, miközben ezen tűnődve a tájat néztem. Ennyire nyilvánvaló, hogy min gondolkoztam? Mielőtt még megszólalhattam volna, a fekete farkas folytatta. – Gondolom nem hagy nyugodni, kiről beszéltem Tundrának.

- Mi? – kérdeztem vissza meglepetten. Kissé megijedtem, hiszen Éjszőrme semmi jelét nem adta annak, hogy tudta, végig hallgattam a kibékülésüket.

- Jaj, ne hidd már, hogy el tudsz rejtőzni előlem – sóhajtott a bátyám felnézve az égre. – Annyira azért te sem vagy ügyes.

- De... - kezdtem volna bele, majd valamiért abbahagytam. – Ne haragudj.

- Most már mindegy – vont vállat Éjszőrme. – De a többieknek erről egy szót se!

- Persze – néztem rá, szemem felcsillant egy pillanat erejéig. Majd azonnal eszembe jutott, hogy mire voltam annyira kíváncsi, és éreztem, ahogy kihuny belőle ez a fény.

Egy rövid idő erejéig csend állt be közénk. Éjszőrmét figyeltem, akinek egyetlen, narancsszínű szeme a sötétségbe burkolódzott hegyeket, és a csillagokat fürkészte.

- Szóval, - törte meg a némaságot Éjszőrme hangja – valóban tudni akarod?

Válaszul csak bólintottam egyet. Ezt látva a bátyám sóhajtott, és megszólalt.

- Mint tudod, – kezdett bele olyan hangon, mintha a múlt eseményeit figyelné – egyéves sem voltam, mikor a szüleink elhagyták a Ködfalkát. Amíg ők távol voltak, Pitypangmancs az akkori alfanőstény, és Fagyott Eső törődött velem leginkább.

- Pitypangmancs? – kérdeztem halkan és meglepetten. Igaz, nem sokat voltam a Ködfalkában, de egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy lett volna alfanőstény.

- Igen – bólintott komolyan Éjszőrme. – Meghalt, még sok holddal ezelőtt.

- Ne haragudj – mondtam neki szomorúan. Erről fogalmam sem volt.

- Kira az alfapár egyetlen lánya volt, aki túlélte az akkori járványt a falkában – folytatta Éjszőrme. – És nagyon szoros barátság alakult ki kettőnk között. Nem is barátságnak nevezném, inkább... mindegy. De ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Fél év múlva, nem sokkal, hogy a szüleink visszatértek, egy óriáspárduc támadta meg a falkát. Ránk tört, és igaz, hívtuk a többieket, túl gyors volt. Mikor rátámadtam, akkor szereztem ezt. – itt felém fordult, és a gyenge holdfény megvilágította bal szemének hosszan kikarmolt, szürke hegét. – De még így sem tudtam megvédeni őt... Láttam mindent. A falka harcosai ezután érkeztek meg, de nem tudtak végezni azzal a szörnyeteggel. Elmenekült, és sosem találták meg. Nem sokkal ezután, Pitypangmancs belehalt Kira elvesztésébe. És vele együtt, majdnem én is.

Csak hallgattam őt, és hallgattam, de teljesen megsemmisültnek, sőt, döbbentnek éreztem magam. Sosem hittem volna, hogy ez állhat Éjszőrme viselkedése mögött, majd hirtelen eszembe jutott, mikor még a Calusa folyó szigetén, láttam ahogyan álmában nyüszít, és menekül. Sajnáltam őt, és fájdalommal teli bánattal ültem mellette, és végül néztem rá, aki rezzenéstelen arccal fürkészett.

Mindig sejtettem, hogy valami történt vele, de erre talán még a legvadabb álmomban sem gondoltam volna.

- Sajnálom – válaszoltam neki halkan, de tudtam, milyen sovány vigasz ez a számára. Mancsomat az övére tettem, és láttam, hogy narancsos szeme telis-tele van gyásszal, és tehetetlen haraggal.

Furcsának, és szokatlannak tűnt most, hogy nem olyan gúnyos, mint régen volt. Meglepetten szembesültem az érzelmesebb oldalával, igaz, éreztem, ez nem fog sokáig tartani. Ennek ellenére mégis lehullani láttam róla az önteltséget, ami csak egy maszk volt, mindvégig, és megtaláltam mögötte a farkast, akit soha, senki nem vett észre.

- Ő már biztosan onnan figyel minket – válaszolta Éjszőrme erőteljes hangon, miközben újra felnézett a csillagok közé.

Követtem a példáját, és a tiszta, éjszakai égboltra néztem. Az ég alját sötét felhők takarták, de ekkor észrevettem valamit: az a csillag, ami leginkább az égbolt közepén helyezkedik el, és majdnem a legfényesebb mind közül, eltűnt. Nem tudtam ezt mire vélni, de nem is mondtam rá semmit, más dolgok jártak a fejemben.

- Tudod, - nézett rám Éjszőrme elgondolkozva, miközben szürke mancsát gyorsan kihúzta az enyém alól. – más lettél, mióta elindultunk a Ködfalkából.

- Tényleg? – kérdeztem vissza homlok ráncolva. – Ezt hogy érted?

- Hogy is mondjam... talán bátrabb – válaszolta, miközben lenézett a völgybe. – Rátermettebb. Néha már nem tudom, mi miatt kössek beléd.

- Köszi. Jó ezt tőled hallani – válaszoltam neki, miközben óvatosan leoldalogtam a köveken, Axel felé. Jól tudtam, Éjszőrme szájából ez egy igazi dicséret. Ekkor viszont, mancsaim alatt megmozdultak a kövek, és több őzugrásnyit gurultam lefelé.

Éjszőrme halkan felnevetett ezt látva, és gúnyosan vigyorogva ő is leugrált hozzám a hegy lábához, de csak azért, hogy ő megmutassa, mennyivel ügyesebben és jobban csinálja.

Mikor leért hozzám, és én is felkelem a kövek közül, megrázva a bundámat, azonnal megszólalt: - Ja nem, bocsi... Ugyanolyan szerencsétlen maradtál, mint régen.

Válaszul csak felmordultam egyet, de még mindig letört voltam, ha csak rá kellett gondolnom a bátyám fájdalmas múltjára.

- Szépen leesett a hó – jegyeztem meg csak úgy, mikor végignéztem a hóval borított, sziklás völgyön.

- És mennyi gondot fog még okozni... – forgatta a szemét Éjszőrme. – De most már tényleg indulj, ne húzd az időt. Mindjárt felkel a nap!

Ezzel a bátyám mellém állt, és farkával bátorítóan megcsapta az oldalamat. Lassan elindultam előre pár lépéssel, majd hátranéztem még utoljára, mielőtt indultam volna.

- Imádkozzunk a Szellemekhez, hogy sikerüljön – mondtam Éjszőrmének, aki mögöttem ült a hóban. Sötét bundája úgy feketéllett a csillagok, és a leesett hó fényében, mintha csak egy árnyék volna, amivé néha ő maga is átváltozik.

- Sok sikert! – mondta ő is, majd elfordult, hogy visszamenjen a barlangba a többiekhez. Hangjában nem volt gúny, vagy szavainak hátsó szándéka, aminek kimondottan örültem.

Gyorsan előre néztem, és útnak indultam, mancsaim alatt lágyan ropott a frissen leesett hó. A hold rávilágított, ezért jól láttam rajta a világos, fénylő szemeket, amik miatt úgy éreztem, mintha csak a csillagokon lépkednék. Mikor szaladtam, lábaim halvány porhavat kavartak fel, amik apró felhőként követték az utamat, bármerre is jártam.

Elhaladtam a befagyott, kerek tó mellett, majd sietve felkapaszkodtam arra a hegyre, ahol Axel barlangja volt. A sziklákat vékony, fényes jégréteg fedte, ami különösen veszélyesnek tűnt. Végül ezzel mit sem törődve ugráltam és másztam egyre feljebb, míg el nem értem a félvér barlangját.

Titokban reméltem, hogy nem állt azóta tovább, de mikor friss kutyaszagot éreztem, azonnal tudtam, még itt van. Csak úgy sétáljak be? – kérdeztem magamtól tűnődve, majd végül úgy döntöttem, inkább bekiáltok neki.

Mielőtt viszont szólásra nyitottam volna a számat, váratlanul hangokat hallottam a barlang mélyéből. Hirtelen a falhoz lapultam, mert rettentő kíváncsi voltam, miről beszélhetnek.

- Nem hiszem, hogy árthatnak nekünk – szólalt meg egy tiszteletteljes, határozott hang, ami egyértelműen nem Axeltől származott. – Azt mondtad, a farkas szerint az anyja álmában beszélt neki rólad. Csak a sámánok képesek mások álmában megjelenni, és persze a szellemek, de nem hiszem, hogy ők üzentek volna Leilanának. Vagy, ahogy hívják...

Utolsó mondatán egy kicsit felháborodtam, de nem mondtam semmit, hiszen azonnal lebuktam volna. Úgy éreztem, nem igazán kedvelem ezt az illetőt.

- Úgy gondolod... ő Hajnallélek lánya? – kérdezte Axel, hangja eltűnődő volt. – Ha még meg is bíznék benne, az nem változtatna semmin.

- Már miért ne változtatna? – csattant fel a másik hang. – Azt gondolod, nem ér semmit a farkasok segítsége? Hidd el, sok helyen jártam már, sok mindent láttam, és jól tudom, ebben nincs igazad. Válaszolva a kérdésedre, van egy sejtésem, hogy igen.

- Egy valamit nem értek – szólalt meg egy rövid csend után Axel. – Ő olyan ismerős nekem, de egyszerűen nem értem, miért.

Ezen eléggé meglepődtem. Tehát mégsem én vagyok a hibás, és talán igazam volt azzal kapcsolatban, hogy mi már találkoztunk egyszer. De vajon hol, és mikor?

- Nem találkoztál már vele, valamikor még régebben? – faggatta Axelt a hang továbbra is.

Óvatosan benéztem hozzájuk, a barlangba, azonban egyedül sötétséget láttam. Ebből arra következtettem, hogy mélyebben lehetnek, mert a hangjuk is eléggé visszhangzott.

- Azt hiszem igen – felelte az akita. – Mielőtt még megszöktem volna a Nyugati Királyságból, láttam Alkonyködöt, meg egy másik fekete farkast. És őt.

- Akkor ez el van intézve – hallottam a másik valaki hangját, és ahogyan összecsattintja az állkapcsát.

- De... - visszakozott Axel. – Ez most valahogy más. Nem tudom megmagyarázni, de mintha régebbről ismerném őt.

- Te is érzed? – kérdezte hirtelen az ismeretlen hang tulajdonosa.

Ezt hallva meglepődve néztem a sötétségbe. Biztos voltam benne, hogy megérezte a szagomat, ezért egy kissé talán megsemmisülve besétáltam a barlang száján, majd megszólaltam.

- Csak én vagyok az – válaszoltam Axel helyett, miközben lefelé sétáltam a barlang mélye felé. – Leilana.

Gyorsan leszaladtam a köves, hosszú járaton, majd leértem az aljára, ahol szembetalálkoztam kettő, pontosabban három kutyával.

A barlang egy kör alakú csarnokban végződött, a hegy gyomrában, és alját apró patakok, források szelték keresztbe, sok irányból. Itt-ott, hosszúkás, hegyes cseppköveket láttam, és bár sötét volt, a barlang falán lévő kövek kéken valamint zölden világítottak, halvány derengésbe borítva a nyirkos helyet.

Pont középen egy kicsi, fehér kutya feküdt eszméletlenül a kövek között, vékony testére sármányvirágot csavartak, de még így is éreztem rajta a vér fájdalmas szagát. Bár nem láttam a sebeit, egyszerűen éreztem, milyen borzasztó sérülései lehetnek, amitől akaratlanul egyfajta sajnálat fogott el, pedig nem is ismertem őt.

 Vagy mégis?

Mellette Axel kuporgott, testével melegítve a fehér bundájú kutyát, aki ránézésre kishunak tűnt. Furcsállva jöttem rá, honnan ilyen ismerős nekem ez a kishu: néha találkoztam vele, mikor a királyi udvarban éltem, igaz, csak pár szót váltottam vele. Ez azonban, annyira képtelennek tűnt, hogy inkább elhessegettem a gondolatot. Képtelenség, hogy ilyen messzire kerüljön, és pont itt legyen – futott át az agyamon hitetlenül.

Nem messze tőlük pedig megláttam talán a legkülönösebb külsejű kutyát, akivel csak életemben találkoztam. Előttem egy nagy, barna bundájú malamut ült, vastag bundáján világítottak fehér szőrű lábai, és foltjai. Emellett testéből két pár, világító, halvány cseresznyevirág színű madárszárny állt ki, ami szorosan az oldalához tapadt. De arca is volt ilyen meglepő, és furcsa: szemei pupilla nélküliek voltak, miközben hófehéren izzottak, míg körülöttük szintén kacskaringós, fénylő ősi jelek futottak. Kétszer is pislognom kellett, hogy elhiggyem, létezik az, amit látok.

- Mit keresel itt? – kérdezte emelt hangon Axel. Nem mozdult el a kishu mellől, de kinyújtotta vastag sörénnyel fedett nyakát, hogy jól lásson.

- Igazából titeket – feleltem, közelebb jőve hozzájuk. – Van pár dolog, amiről beszélni szeretnék veletek. – Azzal lefeküdtem a földre, jelezve, innen egy manccsal sem fogok elmozdulni.

- Ez az a farkas, Axel? – kérdezte a furcsa mintájú malamut, fehér szemeit összehúzta, és a félvérre sandított.

- Sajnos igen – bólintott Axel, halálosan komolyan végignézve rajtam, és a malamuton. – De miért jöttél vissza? – kérdezte, miközben sötét tekintete megállapodott rajtam.

- Az igazság az, – kezdtem bele a magyarázatba, - hogy Hajnallélek nem tévedett, és szerintem ezt te is tudod. De ez most nem számít, nem azért jöttem vissza, mert ő talán azt üzente volna. Én csak segíteni szeretnék neked.

- Nincs szükségem segítségre –jelentette ki dacosan Axel, mintha ez egy természetes válasz lenne.

Akármennyire is tűnt valóban erősnek, én valahogy átláttam ezen. Ahogyan a kicsi, fehér szőrű kishut melegítette, inkább láttam őt törékenynek, és esendőnek, még ha ezt nem is akarta volna nekem, vagy bárkinek bevallani. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen erőteljes, és mégis ilyen legyengült? – kérdeztem magamtól meglepetten, mert nem igazán értettem ezt.

- Lehet, hogy nem vallod őket be – mondtam ki a gondolataimat őszintén – de az nem lehet, hogy félvér létedre, el sem fogadod a saját hibáidat, vagy nem változtatsz rajtuk. – mikor rájöttem, hogy ez kicsit bonyolult módon és nyakatekerten hangzik, újra átgondolva folytattam. – Amióta találkoztam veled, folyton csak azt hallom tőled, hogy nem, nem és nem! Elegem van az elutasításodból, és ahogyan hozzáállsz a dolgokhoz! Nem kuporoghatsz itt örökre, mint valami denevér, hiszen erősebb vagy, mint bárki közülünk!

Ezután jöttem csak rá, hogy a végét egészen elhadartam, és miután kimondtam, levegőért kapkodtam. Végignézve a két kutyán, megláttam, ahogyan nagy, meglepett szemekkel bámulnak rám, mintha valami hihetetlen dolgot mondtam volna ki.

A fényes bundájú malamut, akinek még a nevét sem tudtam, ránézett Axelre, és halkan felsóhajtott, látva az akita lefelé irányított tekintetét. Talán azon gondolkozik, amit mondtam? – kérdeztem magamtól reményteljesen.

- Akkor mit csináljak szerinted? – kérdezett vissza az akita idegesen, felvillanó tekintettel. – Vengének szüksége van az időre, míg meggyógyul.

Óvatosan odasétáltam a fehér kutyához, és tekintetemmel alaposan végigmértem őt, és a sérüléseit. – A sármányvirág segíteni fog neki. Lehet, hogy mélyek a sebei, de gyorsan fel fog gyógyulni, ha jól gondozzátok.

- Leilanának igaza van – hallottam a malamut hangját magam mellett. – Így is túl sok időnk ment kárba. Odakint már leesett a hó! – emlékeztette Axelt.

Oldalra fordulva szembetalálkoztam a gyönyörű, fehéren világító tekintettel, és a fényes jelekkel díszített arccal, majd hálásan viszonoztam a pillantását. Váratlan örömként ért, hogy ez az ismeretlen valaki legalább kiállt mellettem.

- Tudom, Nanook – mondta halkan Axel. – Érzem a tél hidegét a levegőben.

Ezt hallva egy kicsit meglepetten néztem Nanook-ra, ő azonban nem csodálkozott ezen. A levegő szaga áporodott és párás volt, de én nem éreztem különösebben hidegnek.

- Nemsokára felkel a nap – mondtam Axelnek, egy kissé sürgetően. – Akkor mi is el fogunk menni a Pusztuló Oromhoz.

- Miért vagytok úton? – kérdezte Axel hirtelen, hangja kíváncsi volt. – Hajnallélek miatt, igaz?

- Igen – válaszoltam megilletődve. Fogalmam sem volt arról, honnan tud ő erről. Egy kicsit elgondolkozva rájöttem, ő pedig nyilván annak a mágikus tollnak a keresésén van. Ha a Szellemek idáig elhoztak minket, nem véletlen volt a találkozásunk – eszméltem rá ezután. – De honnan tudod? Ezt el sem mondtam neked! – szólaltam meg meglepetten.

- Sok helyen jártam, míg eljutottam idáig – válaszolta Axel, tekintete egy pillanatra elgondolkozóvá vált. – Gyere, van valami, amit látnod kell, ha a Pusztuló Oromba tartasz.

- Micsodát? – kérdeztem homlok ráncolva.

Felkeltem négy lábra, majd leplezetlen kíváncsisággal figyeltem Axelt, arra várva, mit fog vajon mutatni. A félvér felkelt a fehér szőrű kishu mellől, és megfordult, a barlang belső része felé, a félhomályba.

- Nanook – szólította meg a szárnyas hímet, hátrafordulva egy pillanatra. – Vigyázol Vengére, míg elmegyünk?

- Persze – bólintott Nanook, és odasietett a Venge nevű kishu mellé, és lefeküdt a földre. Felfelé kunkorodó, hosszú szőrű farkával körbeölelte a kutyát, hogy jobban melegítse őt.

Még utoljára tanácstalanul Nanookra néztem, ő azonban lehunyta a szemét és Venge mellett pihent. Úgy véltem, ez a három kutya nagyon szoros barátságban állhat egymással.

- Gyere – morogta felém Axel, és elindult a barlang sötétsége felé.

Én pedig követtem őt, anélkül, hogy bármit is válaszoljak neki. Utoljára még felmerült bennem a kérdés, miért lett hirtelen ilyen bizalmas velem, hiszen az előbb még azt akarta menjek el innen. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni.

Elértünk a barlang üregének a végébe, ahol egy nagy rés tátongott felénk. Ebből a résből csordogáltak a vékony patakok, melyek behálózták a barlangot, és elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy farkas és egy akita is beférjen rajta.

- Na, jó – szólaltam meg végül, mikor benéztem a résen és észrevettem, belülről kék fény árad ki hozzánk, mely bizonytalanul táncolt a sima, fényes kőfalon. – Mi ez az egész, Axel?

- Csak menj be – szűrte ki a fogai közül a félvér, minden egyes szót erősen megnyomva. Látszott rajta, kezdi elveszíteni a türelmét velem kapcsolatban.

Ezt látva gyorsan felmásztam a köveken át, és bepréseltem magam a hosszúkás nyíláson. Belülről tiszta vízszag áradt, és csobogó hangokat hallottam. A félvér hegyes karmainak kopogását hallgatva rájöttem, ő is mögöttem mászhat valahol a szűk, vizes járatban.

Az előttem lévő fényesség lassan kezdett elérni engem, majd a járat kitágult, és egy apró, kerek sziklaüregben találtam magam. A barlang legnagyobb részét a középen elhelyezkedő, hatalmas tó foglalta el. Fényes, meglehetősen kék vize volt, amilyennek nem lenne szabad lennie. Lágyan ringatózó hullámaiból kék és fehér fénysugarak szálltak a magasba, ez okozhatta a halvány ragyogást.

A tó fölé egy lapos szikla magasodott, amire felmászva felülről is meg lehet nézni a gyönyörű, fényes vizet. Ez a tó leginkább a ködfalkai tóra emlékeztetett, ami mögött apám barlangja is volt, de annak kevésbé volt ilyen furcsa, varázslatos vize és kisugárzása.

Axel felmászott a hegyes sziklára, és farkával intett felém, hogy menjek fel mellé. Magamhoz térve követtem a példáját, és felugrottam hozzá, miközben a tükörképünket néztem a tó felszínén. Amit láttam, az viszont eléggé meglepett.

Axelnek különösen furcsa tükörképe volt, ugyanis legkevésbé sem hasonlított az ő valódi kinézetéhez: feje alakja megmaradt ugyanolyannak, de bundája és arca sötét színben pompázott, mint az ég korai hajnalkor, és árnyékszerűnek tűnt, mintha ott sem lenne valójában. Szemei hosszúkásnak tűntek, és fényes, világoskékek voltak, pupilla nélküliek, pont, mint Nanook tekintete. Homlokán fehér kör ragyogott, arcát halvány aranyszínű, világító alakzatok, ősi jelek borították. Szája pedig rémisztő volt, mert éles, kékes színű agyarai kilátszottak, mikor valójában becsukta.

Ezt látva ijedten kaptam el a fejem, és ugrottam több lépésre hátra, akaratlanul is halkan felnyüszítve. Mi ez az egész? – kérdeztem magamtól megrémülve, mert nem akartam szóvá tenni.

Axel azonban semmi furcsát, vagy gyanúsat nem művelt és meglepetten átnézett rám széles válla fölött, arca ugyanolyan volt, mint rendesen, vonásai jellegzetességeivel. Ezt látva egy kicsit megnyugodtam, és közelebb mentem hozzá, a tó fölé hajolva, de tükörképe még mindig különös, és egy kicsit rémisztő volt.

- Ugye nem most fogsz megijedve elszaladni? – kérdezte elgondolkozva Axel, hangjában enyhe aggodalmat véltem felfedezni.

- Dehogyis – borzoltam össze a bundámat egy pillanatra.

Felnéztem rá, majd magamban elkezdtem volna magyarázatot keresni Axel furcsa tükörképére a vízben, azonban ekkor a félvér mancsát gyorsan végighúzta egy hegyes kövön. Arca rezzenéstelenek tűnt, mintha ez nem is fájna neki. Biztos sok csatában részt vett már – gondoltam magamban. – Ez valószínűleg semmit sem jelent a számára.

Hagyta, hogy a mancsából folyó, élénkvörös vére belecsöppenjen a tó vízébe, majd sebe azonnal beforrt, mintha nem is létezett volna. Ezt látva hátrahőköltem egy pillanatra, de végül már igyekeztem nem foglalkozni Axel különös tulajdonságaival, már talán meg sem lepődtem rajtuk.

- Ezt nézd! – mormolta a félvér, mikor teljesen a tó fölé hajoltam.

A tóban kettőnk tükörképén kívül viszont nem láttam semmit. Ekkor viszont a vízben megjelent egy hatalmas hegy képe, ami nem volt más, mint a Pusztuló Orom. Magasságával legyőzte a Suttogó Hegységet, ami szinte eltörpült mellette. A Suttogó Hegység ellenben hiába húzódott előtte szinte már oltalmazón, az omladozástól nem tudta megvédeni a hatalmas hegyormot. Csúcsa töredezett volt, és az vénségesnek tűnő sziklák koromfekete színe messze elütött a ráesett hó sötétben is vakító fényétől.

De valami mást is megláttam a Pusztuló Orom közelében osonni, pontosabban valakiket. A hegyorom szikláin végig apró pontként mozogtak a gottók, ha egy kicsit távolabb álltam volna a víztől, azt sem tudtam volna megmondani, micsodák is pontosan. Néhányan őrt álltak, mások harcra készen élesítették karmaikat valamelyik szikla oldalán. Fényes, keskeny szemeik villogva pásztázták a sötétséget. Jól tudtam: ha az oromhoz tartó utunk során nem lettünk volna elég figyelmesek, könnyen harcba kerültünk volna velük. És a létszámfölényüket látva nem fért hozzá kétségem, hogy vesztesként kerültünk volna ki a harcból. Persze, ha egyáltalán túléljük.

- Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem – mondtam hálásan Axelnek, már a furcsa tükörképe sem érdekelt túlságosan. Közelebb mentem hozzá és sokatmondóan ránéztem – Nélküled biztosan beléjük sétáltunk volna.

- Ugyan már – mordult fel Axel, és fintorogva odébb húzódott tőlem. – Döntöttem Leilana: segítek nektek megmenteni Hajnallelket.

- Valóban? – szavai úgy hatottak rám, mint valami csoda eljövetele, amiben sosem hittem, hogy megtörténik. – Köszönöm, Axel. De én is segíteni szeretnék neked valamiben.

- Mi lenne az? – kérdezte Axel meglepetten.

- Tudod... - kezdtem magyarázni neki elgondolkozva. – A toll, amit keresel valószínűleg el van átkozva. Jártunk egy falkában, amit teljesen elpusztított, csak néhányan maradtak belőle, és nem hagyhatjuk, hogy ez még egyszer bekövetkezzen.

- Megátkozták?! – emelte fel Axel a hangját ezt hallva. – Hogy érted ezt?

- Valószínűleg a gottók tették – szólaltam meg, visszaemlékezve Pestilentia átkára – És utána a farkasok bedobták a Calusa Folyóba.

- Ez furcsa – válaszolta Axel a Pusztuló Ormot figyelve. – Én érzem a tollat. Tudom, mikor éppen hol van, és engem egyenesen ide irányított.

Miután ezt kimondta, talán rájöhetett, mennyi mindent árult is el magáról, ezért gyorsan rám nézett, és a reakciómat figyelte. Én egyszerűen visszanéztem rá, nem akartam visszaélni a bizalmával, amit így is elég nehezen szereztem meg. Kíváncsi voltam rá, de sosem fordítottam volna a róla szerzett tudásomat ellene.

Tekintetem a bal mancsára tévedt, amin észrevettem, hogy egy rozsdás lánc csavarodik rá erősen. És ekkor megértettem mindent. Rájöttem, ki volt ő, a Nyugati Királyság eltitkolt lakója, akit bezártak a Királyi Palotába. Onnan látott engem, mielőtt talán megszökött volna.

- Te vagy az! – néztem az ismeretlen, mégis ismerős arcba. – Mindenre emlékszem veled kapcsolatban! Én láttalak téged...

- Hogyan... Miről beszélsz? – kérdezte Axel, egy pillanatra észrevettem, ahogyan felgyorsult a szívverése. Szeme összeszűkült, mintha régi emlékeiben kutatna. Elfordította a fejét, majd dühösen rám nézett.

Szó nélkül elfordult tőlem, és haragosan lesietett a sziklákon, megkerülve a fényes tavat.

- Nem, félre érted... - szóltam utána, gyorsan a nyomába eredtem.

- Mondd már ki! – mordult fel Axel mérgesen, felborzolva sörényét. – Mondd ki, hogy te is megvetsz, és gyűlölsz, mint az összes többi kutya!

- Én nem vagyok kutya! – most már én is morogtam, farkamat magasra emeltem, és meglóbáltam a levegőben. – És nem gyűlöllek.

Egy pillanatnyi csend állt be közénk, de gondolatoktól, és kavargó érzelmektől volt súlyos, önmagában is többet mondott, mint amennyit bármennyi szó is tud.

- Akkor... Miért mondtad ezt? – kérdezte, megvillantva a fogait. – Ott voltál, vagy nem?

- Hol? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Azon a napon – Axel hangja halk volt, félelmekkel teli. – Mikor elvittek engem, és bezártak. Minden kutya szeme láttára.

Ezt hallva már biztos voltam benne, teljesen félre értette, amit mondtam. Szomorú hangja valamiért bennem is bánatot és együttérzést keltett. Nehezen tudtam elképzelni, hogy én több mint egy évig ilyen kutyák között éltem, ez ma már elképzelhetetlen lett volna.

- Én nem erre gondoltam – válaszoltam neki, mert egyáltalán nem tudtam erről. De egyvalamit nem értettem: ha Axelt a Királyság valamennyi kutyája szeme láttára vitték el, miért nem beszélt róla soha senki? Miért tettek úgy, mintha ez sosem történt volna meg? Mivel én erre nem emlékeztem, sőt valószínűleg ott sem voltam, nehéz szívvel, de folytattam. – Sajnálom, hogy ez történt veled, Axel. A Nyugati Királyságban mindenki úgy viselkedett, mintha nem is tudtak volna rólad!

- Akkor mire? – kérdezte a félvér homlok ráncolva, értetlenül. – Ragnarok elhitette velük, hogy megöltek engem. Gondolom, ennyi elég volt nekik, hogy örökre elfelejtsenek.

A kutyák viselkedése akaratlanul is dühöt szült bennem, hirtelen meggyűlöltem őket, ennyi idő elég volt ehhez.

- Nézd... - szólaltam meg elkeseredetten. – Én nem ezt akartam. Ne haragudj, hogy rossz emlékeket ébresztettem benned, ha akarod, akár most is itt hagyhatsz engem, meg tudom érteni.

- Nem foglak itt hagyni – jelentette ki Axel. – Azt hiszem, tudom, mit akartál mondani. Én csak... rám jellemzően félreértettem. – vallotta be, miközben bocsánatkérően megvonta a vállát.

- Valóban? – kérdeztem reménykedve. – Nekem máshonnan vagy ismerős.

- Kölyökkorból, ugye? – szólalt meg hirtelen Axel. – Emlékszem rád, mikor még az apámmal éltem, és utána Alkonyköddel.

- Ez olyan furcsa – mondtam neki elgondolkozva. – Úgy érzem, mintha elvették volna az emlékeimet rólad. Pedig... olyan szépek voltak, és vidámak.

- Én is hasonlóan érzem – állt oda mellém Axel, és sötét tekintetébe hirtelen csillogás került, és a vízre nézett. – Aerisz... gondolhattam volna! – mormogta dühösen.

- A Levegő Szelleme? – kérdeztem furcsállóan. Visszaemlékeztem, mikor még régen, Lávahold mesterrel a Ködfalkában a szellemekről beszéltünk, a csodás Szellemfa előtt. Ezek szerint Aerisz lehet Axel anyja - jöttem rá.

- Igen – sziszegte Axel, de ekkor a földre esett, torkából elkeseredett szűkölés, és nyüszítés keveréke tört elő.

Szemei kerekre nyíltak ki, így fel-fel villant a szemfehérjéje, karmai a kemény kőbe vájtak. Hirtelen, a kövek közül egy fenyegető, mérges hang szólalt meg, erejétől megremegett a víz.

- Mit műveltél, félvér?! Ennek sosem lett volna szabad kiderülnie!

Szemem sarkában ekkor valami sötét derengett fel, és gyorsan felé fordítottam a fejem. Ezután megláttam, ahogyan a víz fölött egy hatalmas, pávaszerű madár lebeg, kétszer volt nagyobb nálunk, de éreztem, valójában sokkal hatalmasabb ő ennél, csak azért választott ekkora alakot, hogy elférjen a barlangban. Aerisz, a Levegő Szelleme széttárta hatalmas, csillagokkal borított, sötét tollú szárnyát, két pár, jegeskék szemében harag villámlott.

Szinte fel sem fogtam a jelenést, amit láttam, de Axel minden erejét összeszedve légy lábra küzdötte magát, és dühösen válaszolt a szellemnek.

- Nem mondhatod meg, mit tegyek! Többé már nincs hatalmad felettem, még ha azt is akarod, hogy másképp legyen.

- Valóban? – kérdezte madárszerű, sötétkék szellem, széttárva hatalmas, világos farktollait, amik szétterültek a barlangban. – Akkor most mit csinálsz? Nem azért harcolsz nap, mint nap, hogy teljesítsd a feladatodat? Nem ezért lebeg élet és halál között a kis barátod?

Mondatai csak kérdések voltak, mégis, az utolsó szavakat olyan erőteljesen nyomta meg, amitől megfájdult a fejem, és hideg csúszott le a gerincemen, áttörve a bordáimon, megfagyasztva a szívemet.

Axel ezt hallva remegni kezdett, de a gyűlölettől, és a haragtól, nem a félelemtől.

- Te... - válaszolta Axel, úgy éreztem, mintha ezt is csak nehezen tudta volna kipréselni a fogai közül. – Tűnj el innen!

- Elvetted az emlékeinket! – törtem ki én is haragosan, és kiálltam Axel mellé, nem törődve azzal, ki is ez a szellem valójában. – Ehhez senkinek sincs joga!

A szellem ezt hallva kinyitotta fekete csőrét, és szörnyű vijjogást adott ki magából. Aerisz nevetett rajtam!

- Még ez a halandó farkas is megszólalt! – vijjogta, felborzolva a sötét, égi ködökkel borított tollát. – Hát nem tudod, ki vagyok én, drágám?

Ezt hallva éreztem, hogy meg kellett volna ijednem, de valamiért nem tudtam. Úgy láttam, mintha nem is egy szellemmel álltam volna szemben, hanem egy gonosz, kegyetlen valakivel. El sem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen egy szellem.

Ekkor Axel odaállt mellém, és félelmet nem ismerve, fogait villogtatva válaszolt helyettem.  - Mindannyian tudjuk, ki vagy, egy álnok, erőszakos emlékrabló! Meg sem érdemled, hogy a neveden szólítsanak!

Lábait szilárdan megvetette a földön, izmai megfeszültek, karmai a szikrákat hánytak a kövön. Abban a pillanatban, Axelt erősebbnek, sőt félelmetesebbnek láttam, mint magát a Levegő Szellemét.

- Leilana... - súgta a fülembe halkan a félvér. – Szedd le rólam ezt a gyűlöletes láncot. Én magam nem tudom leszedni, átok alatt áll.

- Rendben – válaszoltam neki halkan, de a lelkem mélyén én igenis féltem, hogy a szellem ezt észreveszi.

Aerisz ezt hallva, szinte elvakult a haragtól, tollas, légies testén villámok kezdtek el cikázni.

- Hogy merészelsz így beszélni rólam, arról, aki életet lehelt beléd? Nélkülem semmi vagy!

Eközben gyorsan lebuktam a földre, és fogaim közé kaptam Axel láncát. Szemfogaimmal dühösen, minden erőmet beleadva ráncigáltam, de nem eresztett.

- Miért vetted el az emlékeinket? – kérdezte hirtelen Axel, hogy húzza az időt, és Aerisz ne vegyen engem észre.

- Ez egyszerű: nektek sosem lett volna találkoznotok! A jövő sok szempontból tőletek függ, és nem változhat meg!

- Miért? – szólalt meg újra Axel, mikor látta a sikertelen próbálkozásaimat. – Mert nem úgy történne, ahogyan te akarnád?

- Azt akarom, ami világnak is jó. De mivel látom a jövőt, jogomban áll változtatni a jelenen!

Ekkor újabb vijjogás hasított a levegőbe, de nem törődtem vele, mert magamat átkoztam, amiért milyen későn jöttem rá a megoldásra.

Nem volt számomra nehéz a dühösen lángoló tűzre gondolnom, aminek hatalmas lángjai úgy nyúlnak az ég felé, mintha fel akarnák azt égetni, miközben teljesen elemésztik a földet.

Mancsom mellett egy hatalmas lángcsóva ragyogott, ami parancsom után Axel mágikus láncára vetette magát.

- Ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog – súgtam halkan Axelnek, miközben négy lábra álltam.

Axel csak felém nézett, majd Aerisz irányába nyújtotta a leláncolt mancsát. A rozsdás láncon ott égett a tűz, ami mágikus tűz lévén, láncszemekként égette fel a vasat. Ezen most nem volt időm gondolkozni, mert szorosan Axel mellé álltam, miközben vadul belenéztünk a jegeskék szemekbe, amik most (talán rémülten?) tágultak ki.

- Mit csináltatok? – Aerisz csak ennyit tudott mondani, mert tollai közül hirtelen fénysugarak törtek át, kiszakítva ezzel a rajta lévő csillagokat, amik porszemekként hulltak a tó vízébe.

A Levegő Szelleme egyetlen hosszú, elnyújtott rikoltást adott ki, ami leginkább egy fácán rémült kiáltásához volt hasonlatos. A madárszerű szellem hosszú teste tekeregve hullott alá, miközben farktollaival ide-oda csapkodott.

Mielőtt viszont belehullott volna a tóba, a vízből egy hatalmas, hosszú nyakú, kék fej emelkedett ki, szarvai és tüskéi gyöngyházszínűen ragyogtak. A vízből álló tengerikígyó feje hatalmas, kitátott szájába kapta a Levegő Szellemének megmaradt testét, és magával rántotta a víz mélyére. Nem maradt utánuk más, csak a tó felkavart hullámai, és néhány világoskék tollpihe, ami hamar porrá lett.

A jelenség után még hosszasan néztünk egymásra zakatoló szívvel. Az én arany tekintetem az ő sötétjébe meredt, miközben levegőért kapkodva néztünk egymásra. Axel lánca után nem maradt más, csak egy kupac hamu szétszóródva a földön.

- Meghalt? – kérdeztem még mindig remegő hanggal.

- Nem – rázta meg a fejét Axel. – Csak az itteni kivetülése tűnt el: a lelke visszaszállt Dhimériába, ahova való. De nem fogjuk most egy ideig látni őt. Legalábbis remélem.

Miközben ezt mondta, gyorsan megfordult, és a kijárat felé nézett.

- Induljunk! – néztem rá jelentőségteljesen.

- Induljunk – visszhangozta Axel.

Miután kipréseltük magunkat a szűk járaton, Axel azon nyomban Nanook felé fordult, aki mélyen aludt, szinte eszméletlen volt ő is.

- Nanook – szólította meg a malamutot, mikor az kinyitotta fénylő tekintetét. – Ébredj fel.

- Mi történt, Axel? – kérdezte Nanook, hangja gyenge volt. – Mintha Aerisz elvette volna az összes erőmet!

- Aerisszel volt egy kis elszámolni valónk – válaszolta neki Axel sötéten fénylő tekintettel. Kinyújtotta a malamut felé a kisebzett, de lánctalan mancsát.

- Hogy csináltad? – kérdezte meglepetten Nanook.

- Együtt csináltuk – javította ki Axel. - Majd később elmondom. Most mennem kell.

Odaálltam közéjük, és hallgatagon figyeltem párbeszédüket, mert még mindig az események hatása alatt álltam.

Axel időközben a fejszéje után kapott, és a bőrhámjába helyezte. Ezt látva, már kétségem sem fért ahhoz, hogy ő valóban egy nagyon jó harcos lehet.

- Én is veled megyek! – kelt volna fel Nanook tiltakozva, de Axel mancsaival szelíden visszafektette a földre, a kishu mellé.

- Valaki másnak nagyobb szüksége van rád – mondta szelíden a malamutnak, Vengére nézve. – Itt kell maradnod, és kérlek vigyázz rá helyettem is.

- De... Azt ígértem, mindig veled maradok!

- Erről nem akarok vitát nyitni veled, Nanook – válaszolta neki Axel kedvesen, megnyugtató hangon. – Ez most nem a veszekedés ideje.

Nanook még továbbra is tiltakozott volna, de Axel nyugodtan a szemébe nézett, és halkan elsétált a malamut mellett. Én is utána mentem, és bólintottam Nanook felé, akinek fehér tekintete Axelen függött.

- Viszlát – köszönt el tőle Axel halkan, még utoljára hátranézve rá.

- Vigyázz magadra... barátom.

A nap kezdett feljönni az égen, mert a barlang homályos fényei közé most valami halvány, égi ragyogás kúszott. A többiek már várnak rám. – gondoltam ezután.

Axel felém nézett, és előreengedett a sziklajáratban. Nemsokára kiértünk a szabadba, és az első, amit megláttam, az a hatalmas, Pusztuló Orom volt, ami felénk magasodott.

Az ég vörös és világoskék volt, az orom felett még ott homályosodott a gyenge fényű félhold. Mögöttünk, a helyek felől, megcirógatta bundánkat az első reggeli napsugár.

Lenéztem a kicsi völgybe, és azonnal megláttam öt farkast a tó mellett állni.

- Nézd! – böktem feléjük az orrommal. – Ők azok, a Hold Királyai.

Gyorsan leszaladtunk a sziklákon, és földet értünk a magas, megfagyott hóban. Miközben egyre közelebb értünk a többiekhez, láthatóvá vált az ő arckifejezésük, mikor észrevették mellettem Axelt. Ezüstárny szemei egy kicsit ijedten tágultak ki, Éjszőrme inkább tűnt hitetlennek, és Tundra csak elmosolyodott, míg Vadfagy és Anuke reményteljes pillantásokkal mérték végig a félvért. De arról egyikőjük sem tudott, mi történt velünk a barlangban.

- Ez... - Éjszőrme jutott először szóhoz, mikor odaértünk hozzájuk, és megálltunk az öt farkas előtt. – Valóban ő?

- Igen – bólintottam felé. – Szeretném nektek bemutatni Axelt, aki velünk tart a Pusztuló Oromba vezető úton.

- Örülök a találkozásnak – mondta nekik Axel.

- Axel – szólítottam meg a félvért. – Ők itt Ezüstárny, Éjszőrme, Tundra, Vadfagy, és Anuke. Ó... és persze Aloe. - tettem hozzá, a kígyó felé biccentve.

Miután megtörtént a szagok kicserélése, ami a találkozások velejárója volt, folytattuk utunkat a Pusztuló Orom felé, és nekivágtunk a Suttogó Hegység utolsó részének.

Mire a hideg fényű nap felért az ég közepére, felmásztunk a hatalmas hegyre is, és a tetején megálltunk, tekintetünkkel végignéztük az óriási, fekete ormot, mert már semmi más nem választott minket el tőle, csak egy meredek lejtő.

Arról, ami a barlangban történt velünk, nem beszéltem nekik. Utáltam, ha titkolóznom kellett előttük, a legjobb barátaim előtt, de éreztem, erről kettőnkön kívül nem tudhat más. Arról viszont felvilágosítottuk őket, hogy a Pusztuló Ormot végig gottók őrzik, igaz, reggel egyetlen egyet sem láttunk.

Megálltunk a hatalmas Pusztuló Orom előtt, el sem tudtam képzelni, hogy ez majd megtörténhet egy nap.

- Ez a mi napunk lesz – mondta Ezüstárny, végignézve rajtunk.

- A farkasok napja – szólaltam meg, Hajnallélekre gondolva.

------------------------------ Vége a harmadik résznek-----------------------------------------

Sziasztok! Jó hosszú rész lett. :D 

Először is szeretnék bocsánatot kérni a hosszas eltűnésem miatt, de mint az oldalamon is írtam, az iskola mellett nagyon kevés időm van másra is. Mivel vége van ennek a résznek is, és már csak négy fejezet van hátra, + egy másik fejezet, ezért valószínűleg megint ritkábban fognak majd jönni a fejezetek, mivel szeretném a lezárást nagyon jóra megcsinálni.

Ezúttal is szeretnék megköszönni mindent, a kedves hozzászólásokat, a csillagozást, és a megtekintést is. És persze mindenkinek, aki díjazta, és olvasólistára tette. Egyszerűen csodásak vagytok. *-* Köszönöm szépen a türelmeteket, és amint tudom, hozni fogom az új részeket is. ^^

Ha tetszik a történetem, kérlek csillagozd, vagy írj hozzászólást, esetleg építő jellegű kritikát. :)

Addig is viszlát, és találkozunk nemsokára! :)

Rylie