A csermely partján ültem, és elgondolkozva néztem a vizet, ahogyan meg-megérinti a fényes kavicsokat. Az ég még mindig borús volt, és a víz acélszürke színt vett fel, visszatükrözve a fehér felhőket. Az eső nem esett, de amint beleszimatoltam a levegőbe, éreztem a vízpára hidegét.

Miután leértünk a hegyről közösen levadásztunk egy őzet, és megpihentünk kicsit, ahogyan Ezüstárny ígérte.

Hogyan kerültem ide? – kérdeztem saját magamtól. Pár nappal ezelőtt még Thaliával játszottam, és szinte gondtalan életet éltem. Majd jött Éjszőrme és olyan dolgokat mondott el, amit eddig még én sem tudtam saját magamról. Most pedig itt vagyok, anyám keresésén, akiről még csak pár napja tudok.

- Már megint megszökik! – szakított ki gondolataimból egy hang, amely Vadfagyé volt. Tőlem nem messze már egy ideje azon volt, hogy kifogja a patakban villámgyorsan úszó halakat. Eddig nem járt túl sok sikerrel. Éjszőrme és Ezüstárny a közelében beszélgettek valamiről, és meglepődtem, Éjszőrme milyen komoly, mikor a szárnyas farkassal társalog. Anuke-ot nem láttam, ezért azt feltételeztem, ő már Tundrával gyakorol a ritkás fenyőfák között.

Feltápászkodtam, és Tundráék szagát követve én is bementem a sötét fák közé. Míg a sűrű aljnövényzetben keresgéltem őket, hirtelen rám ugrott valami egy szikla mögül.

- Megvagy! – nevetett Tundra, és gyorsan leugrott rólam.

- Na, várj csak! – kiáltottam fel, és félig nevetve utána ugrottam.

Míg játékosan verekedtünk, szinte el is felejtettük, mi is volt a valódi szándékunk. Úgy éreztem magam, mint amikor még Thaliával játszottam kedvenc helyünkön, a széles réten, ahova olyan gyakran kimentünk késő délutánonként. A gondolatától viszont még mindig elszorult a torkom, ezért igyekeztem gyorsan elfelejteni.

- Hol van Anuke? – kérdeztem Tundrától, miközben egymás mellett ügettünk a vékony törzsű, magas fák között. - Azt hittem, veled van.

- Itt vagyok! – szólalt egy vidám hang.

A vékony alkatú, rozsdabarna hím felénk ügetett a bokrok közül. Sötétbarna lábai vizesek voltak, szájában egy lazacot tartott.

- Ez nem semmi! - hüledeztem meglepetten – Vadfagy már mióta próbálkozik, mégsem fogott még semmit.

Tundra is kissé döbbenten nézett, majd Anuke letelepedett a földre, és mancsaival lefogta a még mozgó halat.

- A titka az, hogy legyél gyorsabb a halnál – mondta, majd mikor meglátta, milyen sóvárogva nézzük, megkérdezte. – Kértek?

Miután hárman megettük a halat, úgy döntöttünk, most már tényleg nekiállunk gyakorolni. Visszamentünk a patakpartra, ugyanis Anuke -nak szüksége volt a kövekre, hogy felvehesse a páncélját.

- Ti hogyan tanultátok? – kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom Tundra elemét.

- Nekem Fehérkarom mester azt mondta, gondoljak a végtelen hóviharra – mondta Tundra elgondolkozva. – Vagy Neróra, a Vizek Szellemére.

- Tudsz hóvihart csinálni? – kérdezte Anuke lelkesen, tágra nyílt szemekkel. Én is elképedten néztem Tundrára, hiszen ezt még sosem említette nekem, hogy víz elemű lenne.

- Dehogyis! Még sosem sikerült teljesen. – mentegetőzött a koromfekete farkas, látszott rajta, hogy legszívesebben azonnal visszavonná, amit még az előbb mondott.

- Én úgy tanultam a mesteremtől, hogy a fém szellemének a védelmét kell kérnem. – mondta gyorsan Anuke, és leült a köveket nézve.

Bólintottam egyet, átvetten a szót: - Ami engem illet, engem úgy tanított Lávahold mester, hogy gondoljak a lángokra és a tűzre.

- Tehát mindannyian szinte ugyanúgy tanultuk – vonta le a következtetést Anuke, majd Tundrára nézett, aki a patakból ivott összekuporodva. Miután befejezte nyújtózkodott egyet, és mondani készült valamit, de hogy mit, azt sosem tudtuk meg, mert egy hangos csobbanás szakította félbe.

A hang irányába fordulva láttuk, ahogy Vadfagy a patak közepén áll, vastag bundája szorosan a testéhez tapadva. Annyira máshogy nézett így ki, hogy azonnal kitört belőlünk a nevetés. A fáradozása viszont nem volt hiába való: ahogy a part felé ment, láttam, hogy szájában egy jókora hal ficánkolt.

Ittlétünk hátralevő része általános jókedvben telt. A kevés honvágyam szinte azonnal eltűnt, mert úgy éreztem ez itt az otthonom. Kezdtem azt hinni, hogy az egész út ennyire probléma és veszélymentes lesz mindvégig. Mint később kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna...

Tundra bevállalta, hogy ő fog kezdeni, és csakhamar apró hópelyhek hullottak alá a semmiből, amit Anuke-al elbűvölve néztük. Ezután egy egérméretű lángot hoztam létre, de miután véletlenül túl közel került a vízhez, sajnos azonnal ki is aludt. Talán Anuke próbálkozásai zárultak a legnagyobb sikerrel: vállán egy széles kőpáncél terült el, de végül a kavicsok egyenként le is hullottak a földre, mivel elmondása szerint nagyon nehéz őket egy helyben tartani.

- Valódi fémmel kellene megpróbálnod – ajánlotta neki ezután Tundra. – Lehet, úgy több sikerrel járnál.

- Lehet – mondta Anuke megvonva a vállát, majd tanácstalanul megkérdezte. – De hogyan szerezzek én olyat?

Miután kigyakoroltuk magunkat, mindhárman fáradtan feküdtünk a vízparton. A felhőkön lassan átütött a napfény, így a kissé homályos sugarak lágyan táncoltak a bundánkon. Hihetetlen nyugodtság telepedett rám, és már szinte majdnem elaludtam a víz szelíd csobogását hallgatva, mikor Ezüstárny hangos vonyítása hatolt a fülembe.

- Akkor ezek szerint mennünk kell! - törte meg a csendet Anuke, és gyorsan felpattant. Honnan lehet benne ennyi energia? – csodálkoztam magamban.

- Még ne... - morogtam alig hallhatóan, de végül nagy nehezen, nekem is sikerült négy lábra kecmeregnem.

- Gyerünk már! – szólt rám Tundra, és a másik három farkas felé szaladtunk.

- A gottók nyomai sajnos átvezetnek az Elhagyatott Vidéken – mondta Ezüstárny, mikor mindannyian megérkeztünk. – Sajnálom, de nem lehet kikerülni, akkor túl sok idő menne el vele.

- Miért olyan nagy gond ez az Elhagyatott Vidék? – kérdeztem halkan Vadfagytól, hogy rajta kívül senki más ne hallja meg. Bundája időközben megszáradt, és Aloe is újra a nyakán tekergett, kíváncsian kiöltve felém a nyelvét.

- Majd megtudod, ha odaérünk – súgta a fülembe Vadfagy, nem túl biztatóan.

Így hát folytattuk utunkat, és délelőtt hátralevő részét futással töltöttük. Lávahold mesterrel való edzések miatt már hozzászoktam a folyamatos mozgáshoz, de még így is elfáradtam kissé. Elhagytuk a ritkás fenyveseket, és tovább futottuk nyugat felé. A magas fenyőfákat idővel felváltották a hatalmas dombok, melyeknél szerencsére megálltunk pihenni, mielőtt beléptünk volna az előttünk elterülő erdőbe.

- Mindenki jól van? – kérdezte megállva Ezüstárny, körbenézve.

Többségünk csak lihegve, kifáradva bólintott. Mikor már kifújtuk magunkat, Éjszőrme elfordulva az erdőt tanulmányozva, majd alig láthatóan nyelt egyet, és visszajött hozzánk. Vastag sörényét felborzolta a szél, mely egyre erősebben fújt.

- Ha már így összejöttünk, lehetne már valamilyen nevünk is. Ötletek? – kérdezte végignézve rajtunk.

- Őrült Hatos? – találgatott Vadfagy nevetve – Őrültnek eléggé őrültek vagyunk!

- Valami komoly kellene! – mondta Tundra odaállva Vadfagy mellé, magasan felnézve rá. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mekkora méretkülönbség is van a két farkas között.

- Legyen olyan nevünk, ami mindenkire igaz – szólalt meg hirtelen Ezüstárny.

Ezen eltöprengtem. Mindenkire igaz? Ahogy végignéztem rajtunk, nem igen találtam semmi ilyesmit. Majd hirtelen eszembe jutott valami...

- Csak egy ilyen valami van – mondtam, elgondolkozva. – Mindannyiunkat a Hold Szelleme választott ki. Tehát lehetne, mondjuk... - itt azonban pont nem tudtam kimondani a javaslatomat, mert Anuke gyorsan félbeszakított.

- A Hold Szellemének Hat Különleges Kiválasztottjai! – jelentette ki határozottan, majd kissé bizonytalanul rám nézett. – Ugye ezt akartad mondani, Leilana?

- Hát... - mondtam neki, de nem akartam megbántani.

- Ne már, ez túl hosszú – mondta ki Éjszőrme azt, amit én is gondoltam. – Beköszönt a tél, mire kimondjuk. És ráadásul gázul is hangzik.

- Akkor a Hold Kiválasztottjai? – kérdeztem, mint inkább mondtam, mert sejtettem, hogy Éjszőrmének ez sem fog bejönni.

- Majdnem jó – bólintott Éjszőrme legnagyobb meglepetésemre. – De valami még mindig hiányzik...

- Nekem tökéletesen megfelel – jelentette ki Tundra odaállva mellém.

- Nekem is jó lesz! – mondta Anuke és odajött hozzánk.

De Vadfagy, Éjszőrme és Ezüstárny még nem szólt ehhez hozzá semmit, ezért a döntés félig meddig az ő mancsukban is volt.

- Ha a kiválasztottjai, akkor lehetne akár a királyai is – mondta Ezüstárny csendesen, de mégis magabiztosan. – Szerintem legyen az, hogy a Hold Királyai.

- Ez neked is megfelel? – kérdezte Vadfagy Éjszőrmét, aki Ezüstárny mellett ült.

Éjszőrme lustán Vadfagyra pillantott majd megszólalt: - Hát, elég nagyképűen hangzik, de tetszik... persze, hogy tetszik.

- Na, végre! – szólalt meg Tundra, aki úgy döntött egymaga igyekszik rendet tenni közöttünk és lerendezni a szavazást – Ki szavaz még erre?

Ami engem illet, szerintem eléggé pofátlanul hangzott a „Hold Királyai" de jobban tetszett, mint amit én mondtam, ezért csak ennyit válaszoltam szemem forgatva: - Én!

Mint később kiderült, az új név mindenkinél, kivétel nélkül elsöprő sikert aratott.

- Akkor ez mindenkinek jó lesz? – kérdezte még utoljára meg Ezüstárny, mire csak bólintottunk egyet.

Így hát beszaladtunk az erdőbe, attól kezdve a Hold Királyai néven.

- Nekem nagyon nem tetszik ez a hely – szólt Vadfagy egy alig hallható nyüszítés kíséretében. Már bementünk az erdőbe, és a sötét fák között lépkedtünk óvatosan.

Ezüstárny ment legelöl, mögötte Éjszőrme, majd Vadfagy, utána Tundra és én, valamint Anuke zárta sort.

A hely tényleg nem volt túl gyönyörű: a fák égbenyúlóan magasok voltak, és szinte már önző módon takarták el az eget, semmiféle fényt nem engedve be hozzánk. A földet vastagon fedték a száraz, kemény levelek, melyek minden egyes lépésnél hangosan és keményen recsegtek a mancsaink alatt. Ha most lopakodni akarnánk, semmi esélyünk nem lenne – gondoltam magamban. Az erdőnek emellett volt egy sötét és nyomasztó légköre is, melytől kényszerítenem kellett a nyakszőrömet, hogy ne álljon égnek.

- De hát ti ismeritek – szólalt meg Tundra csöndesen. – Hiszen te és Anuke már átkeltetek itt, mikor elhagytátok az Árnyékfalkát.

Meglepetten néztem előre Vadfagyra, majd hátra Anuke-ra. Múltjuk ezen részét még soha, egyikőjük sem említette nekem.

- Várjunk csak! – szólaltam meg kíváncsian. – Ti tényleg voltatok Árnyékfalkaiak?

- Nem sokáig - nézett hátra Vadfagy elgondolkozva. – Gyorsan el is hagytuk. Tudod, voltak, akiknek nem tetszett Aloe...

- Ja, értem – mondtam neki Aloét nézve. Nem igazán értettem, miért gond egyeseknek egy olyan kígyó, mint ő.

- Egyébként, Tundra – szólította meg a koromfekete farkast Vadfagy – Az Elhagyatott Vidéket nagy ívben kikerültük, mikor a Ködfalka felé mentünk.

Ekkor vettem csak észre, hogy annyira feltámadt a szél, hogy a mancsaim alatt levő leveleket a levegőbe kapta, és egy pillanat alatt odébb söpörte őket. Tundra gyorsan lenézett a lábaira, és ösztönösen ugrott egy nagyot, amit először nem értettem. Ekkor én is megnéztem a mancsaimat, és azonnal megértettem, miért ijedt meg ennyire Tundra.

Eddig a vastag levéltakaró miatt nem tűnt fel, de most tisztán láttam, hogy amin álltam eddig, az nem a kiszáradt föld volt, amire számítottam. Egy kegyetlen és dühös farkas arc nézett vissza rám, a homlokán még egy, átható szem vizslatott kíméletlenül. Nyitott, vicsorgó szájából két darab kígyó tekergett elő nyelv gyanánt, melyeknek hatalmas, marásra kész fejük volt.

Mikor észrevettem, hogy nem mozog, és a farkas szemei is vérvörös rubinból vannak kirakva, rögtön magamhoz tértem a pillanatnyi sokkból.

- Ez csak egy kődombormű...- nyugtattam magamat, és gyorsan leugrottam a kőbe vésett arcról.

- De annak jó ronda – jegyezte meg Anuke, és fintorogva nézte a farkas arcot.

Az összes farkas odajött hozzám, és körbeállták a domborművet. Mindenki hozzászólt valamit, egyedül Tundra maradt csöndben, és ijedten nézett a földre. Mivel ő bizonyult a csapat leghalkabb tagjának, ezért nem lepődtem meg a reakcióján, viszont a tekintete, ahogyan felismerte a domborművet, eléggé nyugtalanított. Vajon mit tudhat Tundra, amit mi nem? – kérdeztem saját magamtól.

- Ez eléggé bizarr... - szólalt meg Éjszőrme. Nyakán kissé felborzolódott a szőr, és farka vége idegesen rángatózott – Ki lehet az a nem normális, akinek ez eszébe jutott? Szívesen elbeszélgetnék vele!

- Akárki is volt az, nem sok jót árul el róla – Ezüstárny hangja furcsán csengett, amitől kissé rosszul éreztem magamat. – Egy farkasnak mióta vannak szarvai?!

Ekkor vettem csak észre, hogy a hogy a kegyetlen tekintetű farkas fej tetejéből bikaszarvak állnak ki. Megborzongtam, és most az egyszer egyet értettem Éjszőrmével.

- Ez olyan ismerősnek tűnik nekem... - törte meg pillanatnyi csendet Vadfagy. – Mintha már láttam volna valahol.

Tundra óvatosan körülnézett, majd halkan megszólalt: - Szerintem menjünk innen... Azt hiszem, tudom mi ez a hely valójában.

Meglepetten néztünk rá. Láttam milyen idegesen toporog, füleit is lelapította, sötét bundája alól egyedül homoksárga szemei néztek ki ijedten.

- Tundra... - kezdtem volna, de Ezüstárny szelíden közbevágott.

- Igaza van Tundrának – jelentette ki, és odaállt az apró farkas mellé. – Nekem sem tetszik ez a hely.

Azonnal továbbindultunk, de egyikőnk sem merte megkérdezni Tundrától, hogy mi is ez a hely. Ő mellettem sétált, fejét lehajtotta, és elgondolkozva nézett maga elé.

- Mi ez a hely, Tundra? – kérdeztem tőle.

- Mindegy – nézett rám, meglegyintve a farkát. – Inkább nem szóltam semmit.

Ahogy beljebb hatoltunk az erdőbe, az úgy vált egyre félelmetesebbé is. Néhány helyen csontfehér, kidőlt fák feküdtek, mintha már a növények sem bírnának itt megélni. Ha nem tudtam volna, hogy ennek a helynek Elhagyatott Vidék a neve, csodálkoztam volna a madárzaj teljes hiányán. A sötétből hirtelen egy új alak tűnt fel. Az erdei ösvény közén állt, eltorlaszolva az utat. Feje a domborműre hasonlított, de ez egy rendes szobor volt, méretre akkora, mint három farkas egybe. Egy kőemelvényen állt, mely valamikor még fehér színű lehetett, de most mindenhol sötét foltok tarkították, melyről őszintén reméltem, hogy nem vér.

Mikor jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy a farka szintén két darab, dühösen tekergő vipera volt.

- Hogyan lehet szobrot állítani az háború szelleméről? – tört ki az elkeseredett kérdés Tundrából.

Mindannyian egyszerre néztünk rá. Ő is tudta, ebből nem mászhat ki magyarázat nélkül.

- Háború szelleme? – kérdezte Vadfagy. – Ez olyan ismerősen hangzik.

- Persze, hogy ismerősen hangzik – sóhajtott Tundra. – Csak én figyeltem egyedül, mikor a mesterem a szellemekről, és a falkák történelméről mesélt?

A többiek (beleértve engem is) serényen bólogattunk. Kicsit magamat is hibáztattam, amiért nem figyeltem oda Lávaholdra, mikor egyszer megemlítette a falkákat és a szellemeket.

- Ez itt Seasha, a háború és a céltalan kegyetlenség szelleme - magyarázta Tundra. – Nebulusnak,  Köd szellemének, és Imérának, a Nap Szellemének a fia. Ez a hely pedig ahol most vagyunk a néhai Napfalka területe.

Mindannyian csöndben hallgattuk végig. Mire a mondandója végéhez ért, megkérdeztem: - Milyen Napfalka?

- A Napfalka egy ősi és erős falka volt, mely Imérát és Seashát imádta. Nagyon fejlettek voltak, templomokat emeltek, és szobrokat építettek, hogy kifejezzék imádatukat. – itt elhallgatott egy pillanatra, és nyelt egyet. – Állítólag a falka gyenge példányait feláldozták, és egy szobor előtt kifolyatták a vérüket. Volt egy kegyetlen, mágikus fegyverük, melyet be akartak vetni, hogy legyőzzék az északi Homályfalkát. Azonban fordítva történt, és véletlenül saját magukat pusztították el. A területük elhagyatottá vált a sötét mágikus tevékenységek miatt.

Mire Tundra mondandója végéhez ért, elgondolkozva hallgattuk.

- De mi volt az a fegyver? – kérdezte egy pillanatnyi csend után Ezüstárny.

- Nem tudni – válaszolta Tundra, felnézve az égre – Soha nem derült ki.

- De ugye ránk nem veszélyes ez az erdő? – szólalt meg hirtelen Anuke. Ez nekem is futott az agyamon, és vártam mit válaszol erre Tundra.

- Természetesen nem – rázta meg a fejét gyorsan – A Napfalka évszázadokkal ezelőtt létezett. Ez a hely már nem szennyezett többé, csak egyszerűen elhagyatott.

- Ezt jó tudni – sóhajtott megkönnyebbülten Anuke.

Ezután csöndben ballagtunk tovább, mert az erdő nyomasztó hangulata és története eléggé elvette a kedvünk a beszélgetéstől. Akárhogyan is néztem, egyre inkább éreztem úgy, hogy ez a hely egyáltalán nem kihalt. Igaz, a folyómeder, melyen áthaladtunk üres és növénytelen volt, de mégis átjárta az erdőt egy furcsa, sötét, de mindenképpen élő energia. Ekkor szemem sarkából valami fehéreset vettem észre. Gyorsan odanéztem, és megláttam egy hófehér, kiszáradt csontvázat. Talán őzé, vagy szarvasé lehet... - találgattam – Lehet, hogy egy őz véletlenül betévedt ide, és itt lelte a halálát– gondoltam magamban – pont, ahogy mi fogjuk.

- Nem vagytok fáradtak? – kérdezte Ezüstárny – Szerintem álljunk meg egy kicsit, amíg felrepülök megnézni, mennyi van még hátra az erdőből.

Az ezüstszürke farkas indulásra készen nyitotta szét hófehér szárnyait. A többiek leültek, hogy kifújják magukat, de én állva maradtam, és egy hitetlenül rossz előérzetem támadt.

- Inkább ne! – mondtam neki, és aggodalmasan odarohantam hozzá. – Szerintem nem sokára úgyis kiérünk az erdőből.

- Ne aggódj, Leilana – nyugtatott meg Ezüstárny. Nagy, kék szemei elszántan csillogtak. – Csak körülnézek egy kicsit, semmi több.

- De... - ellenkeztem volna fejem lehajtva, majd mikor észrevettem, hogy mindenki engem néz, gyorsan abbahagytam.

- Ne menjetek addig sehova! – utasított minket az ezüstszínű, szárnyas farkas, majd felröppent a levegőbe.

Visszafordultam, és magamban háborogva leültem Tundra mellé. Ekkor vettem csak észre, hogy Anuke és Vadfagy már lefeküdtek az avarban, és üresen néztek maguk elé.

- Hé, jól vagy kölyök? – kérdezte Éjszőrme, és odament, hogy megszaglássza a rozsdabarna farkast.

- Igen, persze – mondta Anuke még mindig erőtlen hangon. – Csak úgy érzem mintha... ez a hely elszívná az erőmet.

Én is fáradtnak éreztem magam, pedig tegnap este eleget aludtam ahhoz, hogy ne legyek az.

- Na, gyere, kelj fel... - mondta neki Éjszőrme, és a nyakánál fogva óvatosan felültette Anuke-ot. – Rossz rád nézni.

Míg Ezüstárnyat vártuk, nem sok minden történt. Csendben ültünk, tőlünk szokatlan módon, egymáshoz alig szóltunk. Igyekeztem néha beszélgetést kezdeményezni, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Minél tovább ültem, szinte már kábán, annál jobban éreztem úgy, hogy itt valami egyáltalán nem stimmel. Csak azt nem tudtam, hogy mi...

Eddig azt hittem, egy erdő energiával és boldogsággal tölt fel. Ellenben ez a hely maga volt a megtestesült pusztulás. A száraz avaron kívül nem volt más aljnövényzet, és a fák halottan lengedeztek a jéghideg szélben.

- Hol van Vadfagy? – törte meg a hosszú időn át tartó csendet Tundra. Lassan felállt, és körülnézett. – Sehol nem látom.

Ettől szinte azonnal felébredtem, éreztem, ahogyan visszaszáll testembe az energia. Gyorsan a nagy, kékesszürke farkas után néztem. Én sem láttam sehol.

- Hogy kábulhattunk el annyira, hogy észre sem vettük, mikor elment?! – ostoroztam magunkat, de tudtam ettől semmi nem lesz jobb.

Ettől Anuke és Éjszőrme is magához tért. A bátyám körülnézett, majd gyorsan megszólalt: - De hát itt volt mellettem! – beleszagolt a levegőbe, majd megfordult. – Érzem a szagát. Kövessetek!

Miközben Éjszőrme után loholtunk (sokkal gyorsabban futott, mint mi) eljutottunk a ritkás lejtőig, ahol nemrég feljöttünk. A lejtő alján megtaláltuk Vadfagyot, aki egy tüskebokor tövénél feküdt mozdulatlanul. Aloe kétségbeesetten tekergett mellette.

- Ez nem lehet... - suttogtam magam elé elkeseredve.

Odarohantunk hozzá, de láttam, hogy nem vérzik, és levegőt is vesz, csak nagyon lassan. Tundra odaállt fölé, és szó nélkül megharapta a Vadfagy fülét, melyre Aloe dühösen felszisszent. Erre Vadfagy legnagyobb meglepetésemre kinyitotta tiszta, sárga fényű szemét. Körbeálltuk, és aggodalmasan figyeltük.

- Jól van – sóhajtott ezek után Tundra.

Úgy éreztem, hatalmas kő esett le szívemről, és megnyugodva figyeltem a csíkos farkast. De mivel senki nem szólt semmit, én is inkább csöndben maradtam.

- Sosem kellett volna idejönnünk... - szólalt meg halkan Vadfagy, erre a kijelentésére pedig döbbenten néztünk rá. Óvatosan felült, és fejét megrázva körülnézett – Démon hiénák...

- Miről beszélsz? – kérdezte Éjszőrme meglepetten. – Hol látsz te itt egyet is, Skotadi szerelmére?!

Vadfagy ezt hallva lehajolt, hagyva hogy Aloe szelíden rátekeredjen a nyakára: - Gyertek utánam!

Kelletlenül követtük Vadfagyot, be a sötét fák közé. Nem mentünk olyan messzire, mint amire először számítottam. Egy hatalmas, magas kőtömb előtt álltunk meg, melynek falába ugyanúgy Seasha, a háború szellemének alakját vésték. A kőtömb aljára fekete színű vért kentek, mely még mindig frissnek tűnt. Nagyon jól tudtam, hogy csak egyetlen egy faj létezik, melynek ilyen színű a vére...

Vadfagy megkerülte a tömböt, és megállt a túloldalán.

- Itt van – mondta ezután.

- Micsoda? – kérdezte Anuke kissé félve.

Vadfagy után mentünk, de amit a tömb túloldalán láttam, attól finoman szólva is hányinger fogott el, és alig kaptam levegőt.

A sziklatömb mellett egy démon hiéna élettelen teste feküdt. Nyakán mély vágás tátongott, melyből koromfekete vére még mindig szivárgott. Hatalmas, sötét szemei fénytelenül meredtek a semmibe.

- Biztosan feláldozták – mondtam, halkan, remegő hanggal. Magam sem tudtam miért, de rögtön ez jutott az eszembe. Nem sokat hallottam róluk a Nyugati Királyságban, de azt tudtam, hogy barbár, kegyetlen lények. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy ennyire.

- Én is ezt gondoltam – szólt Vadfagy, immár teljesen magához térve. – Mikor észrevettem, hogy itt van, azonnal szólni akartam nektek. De azt hiszem, elájultam valamitől...

- A hely miatt van – mondta Tundra ezután. – Ahol démon hiénák élnek, ott kábító mágia van. – itt elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. Ekkor én is rájöttem, mi lehet az.

- Ezüstárny – mondta halkan Éjszőrme, maga elé. – Még mindig nem tért vissza!

A félelem és az aggodalom jeges karmokként mart belém. Ezer és ezer szörnyű lehetőség villant át az agyamon, és mindannyian, egyetlen farkasként rohanni kezdtünk.

Arra a helyre futottunk vissza, ahol Ezüstárny hagyott minket. A lelkem mélyén reméltem, hogy ott találjuk, és nem esett semmi baja. Valahol viszont éreztem, hogy ez nem így lesz. Sajnos igazam lett: a fák között nem állt senki.

Ekkor minden szó nélkül, vonyítani kezdtem. Teli torkomból szólt, azt akartam, legyen Ezüstárny akárhol is, biztosan hallja, és válaszoljon rá. Jó ötletnek bizonyulhatott, mert a többiek is gyorsan csatlakoztak hozzám. Mikor a pont a leghangosabb lett volna, ösztönösen, szinte már egyszerre hagytuk abba, melyen még én is meglepődtem. Reménykedve hegyeztem a fülemet, de az erdő üres és néma volt továbbra is, Ezüstárny válaszvonyítása nélkül.

- A démon hiénák tudnak repülni? – kérdezte Anuke egy kissé rekedten a vonyítás miatt. Hangja ijedt, kétségbeesett volt.

Tundra szinte gondolkodás nélkül válaszolt, és őszintén reméltem, hogy nemet mond.

- Csak a nőstények – mondta tömören.

- Mire várunk még? –szólaltam meg hirtelen és idegesen. – Meg kell őt keresnünk!

- Ha követjük a hiénák szagát, talán megtudjuk, hova vitték Ezüstárnyat – válaszolt Éjszőrme gyorsan.

Beleszagoltam a levegőbe. A szél csak a száraz avar szagát hozta az orromba, és az egyhangúságból semmilyen más szagnyom nem emelkedett ki.

- De én nem érzek semmit – szólalt meg szomorúan Anuke.

- Én sem – mondta erre elkeseredetten Vadfagy.

Még egyszer szimatoltam, nagy levegőt véve. Minden más szagot kizártam, és csak egyedül Ezüstárnyéra összpontosítottam. Ekkor megéreztem valamit: távoli volt és halvány, de egyértelműen Ezüstárny szaga volt. Nem sokkal később másik, idegen szagokat is hozott is felém a szél, mely a démon hiénáktól származott. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, vérszagot nem éreztem.

- Érzem a szagát! – kiáltottam fel gyorsan. - Tudom, merről jön!

Elindultam dél felé, ahol ritkásabban nőttek a fák. Talán még soha nem futottam olyan gyorsan, mint azelőtt. Végtagjaimat hosszasan kinyújtottam, éreztem, ahogyan pillanatra egyik lábam sem érinti a talajt. A többi farkas szerencsére nem kételkedett bennem, és követtek ők is. Szinte már elvakultan rohantam a szag után, nem törődve semmi mással.

Legnagyobb meglepődésemre, a szagnyom egy helyen úgy véget ért, mintha elvágták volna. Én is megtorpantam, és a többiek majdnem belém ütköztek.

- Ezt nem értem... - mondtam szomorúan és csalódottan. – A szag csak eddig vezet.

Ekkor megláttam, mi az, amit a többiek olyan szótlanul figyeltek. Előre néztem, és megláttam egy hatalmas, széles tisztást, melyen végig, sorban ódon kőépületek álltak. Szinte mindenben különböztek a kutyák kupolás, gömbölyded házaiktól. Ezek nagyok voltak és tetejük majdhogynem teljesen lapos volt. Falukat vastagon benőtte a borostyán és más kúszónövény, valamint kisebb-nagyobb rések tátongtak rajtuk. Felületüket domborművek, kígyó és indamotívumok díszítették. Nagyon-nagyon réginek tűntek, mégis átjárta őket egyfajta ősi erő, mely ugyanakkor  élő is volt.

Hirtelen késztetést éreztem, hogy lenézzek a mancsaimra. Megláttam, hogy eltűnt az avar, amin eddig álltam, és egy hatalmas, kör alakú szikladarab volt helyette. Mielőtt bármit mondhattam volna, hirtelen szinte a semmiből indák csavarodtak a mancsaimra, a földre rántva engem. Dühösen morogtam ismeretlen ellenségemre, és igyekeztem szétharapni a következő rám támadó növényt, de nem jártam sikerrel. Az indák teljesen rám csavarodtak, én pedig kétségbeesetten próbáltam védekezni. Gyorsan átnéztem a vállam fölött, és megláttam, hogy a többieket is földre szorították a növények. Igyekeztem forogni, leszedni magamról az indákat, de számuk csak több és több lett. Rettegve jöttem rá, hogy nem tudom megvédeni magamat, és, hogy nemsokára megfojtanak.

Szememet összehúztam, és keservesen felnyüszítettem a fájdalomtól. Ekkor a sziklakör hirtelen szétnyílt, és a növények legnagyobb meglepetésemre elengedtek, én pedig rettegve zuhantam alá a sötét mélybe.