- Hogy ki vagyok? – nézett a szemembe kihívóan ez a fekete farkas – Nagyon jól tudod. Neked viszont fogalmad sincs arról, te ki vagy.

Felállt és a kúthoz ügetett. Belenézett a hullámzó vízbe, szeme távoli lidércfényként világított. Mellé mentem, mellső mancsaimmal a peremére támaszkodtam, hogy megláthassam tükörképem. Szívem mélyén éreztem, mit fogok látni: olyan arc nézett vissza rám, ami mindenben Éjszőrméjére hasonlított, kivéve talán a szőr színét, és a szem számait. De egy farkas arca.

- Most már hiszel nekem? – hallottam Éjszőrme hangját magam mellett.

- Az túlzás... de igen. Fogjuk rá.

Nehezen bírtam elhinni, de a lelkem mélyén tudtam. Éreztem, hogy más vagyok, de mindig magamba fojtottam. Hirtelen eszembe jutottak az ablakból rám néző kutyák, akik egytől egyik elbújtak a palotába.

- Na és? Mi az elemed? – szakított ki egy hang a gondolataimból.

- Még nem tudom. – ekkor eszembe jutott az álmom, és a hang, amit később hallottam. – Talán a...

- Jaj de jó, hogy itt vagytok! Úgy látom, jól egymásra találtatok.

Ez Alkonyköd volt. Felénk ügetett, nyakában egy üvegcse, nyakörvére is kicsi, gyógynövényes zsákok voltak illesztve.

- Mi? Tényleg te vagy az... -úgy tűnt, Éjszőrme levegőt is elfelejtett venni, mikor meglátta Alkonyködöt. Odarohant hozzá, és megállt előtte. Ő szó nélkül megszaglászta, és összeérintették a fejüket.

- Hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak! – mondta Alkonyköd halkan, és morranás tört fel a torkából. Én csendben néztem az eseményeket, még mindig nem értettem semmit.

- De hiszen tegnap beszéltünk, egy pocsolyán keresztül! Sőt, mindennap beszéltünk, mióta elmentél. – szabadkozott Éjszőrme, és kibújt Alkonyköd öleléséből.

Ez a farkas miért van ilyen jóban Alkonyköddel? – kérdeztem magamtól döbbenten.

- Pocsolyán keresztül? – visszhangoztam hitetlenül azt, amit nem értettem.

- Igen, tudod... - magyarázta Alkonyköd gyorsan. – Ha belenézel egy pocsolyába, és megkéred a Vizek Szellemét, akkor láthatod azt, akit csak akarsz, és ő is láthat téged egy másik pocsolyán át. Így tudtok beszélni.

- Öhm... rendben. - mondtam kissé megilletődötten. – Mi ez az egész?

De úgy tűnt, meg kell szoknom, hogy a háttérből figyeljem az eseményeket. Velem ugyanis senki sem foglalkozott.

- Alkonyköd... - Éjszőrme leült a pótapám elé, és magabiztos, komoly nézéssel belekezdett valamibe, amiből egy szót sem érettem – a falkában van egy kis baj. Tudod az a toll... hát... Szóval nincs meg. A tanácsban meg mindenki olyan, mintha megveszett volna. Nem lenne most okos dolog idehozni azt a valamit.

- Hogy veszhetett el? Maga a vezér őrizte! – Alkonyköd felemelte a hangját, szeme sárgán villogott. – Egyébként is, Axel annak a valaminek, a neve.

- Nem tudnál vele beszélni? – kérdezte Éjszőrme és körbepillantott. – A Ködfalkának nincs szüksége még egy dühös félvérre is.

Alkonyköd idegesen csapkodta a farkát, hátán enyhén felborzolódott a szőr: - Már nem tudok vele beszélni, és már így is kifutunk az időből. Bíznunk kell a déllemben és a saját megérzéseiben. Axel végül is számíthat a segítségére. A tollról majd később.

- Ez azt jelenti, induljunk apu? – Éjszőrme kissé lehajtotta a fejét, és rám nézett. – Ő tud erről? – kérdezte Alkonyködöt.

Az éjszaka legnagyobb meglepetését mégis most éltem csak át. Alkonyköd hogyan lehet Éjszőrme apja? – kérdeztem magamtól döbbenten. Majd ahogy elnéztem őket, észrevettem Alkonyködön valami farkasszerűt, ami Éjszőrmére hasonlított.

- Várjunk csak! Mi az, hogy „apa"? Mi ez az egész? –kérdéseimet nem bírtam tovább magamban tartani.

Alkonyköd rám nézett sötét arany szemével, melyet ellágyulni láttam: - Éjszőrme a fiam, Leilana. Ahogyan, te a lányom vagy. Sajnálom, hogy ezt most, és így tudod meg.

Alig hallottam a fülemnek, pedig jó volt a hallásom.

- De azt mondtad befogadtál! Hogy egy kihalt vidéken találtál rám! – törtem ki dühösen, és éretlenül.

Alkonyköd elgondolkozva ráncolta a homlokát: - Hmm... valóban? Úgy emlékszem, nem ezt mondtam.

Ekkor jutott eszembe, hogy még régen, mikor kölyök voltam azt is mondta, egy erdő szélén talált meg.

- Mert nem is ezt mesélted... mindkettőt mondtad! MI?! Az apám vagy? – Szükségem volt némi időre, hogy felfogjam a helyzetet.

Alkonyköd némán bólintott. Majd szeme megakadt a sebemen, amit eddig el is felejtettem. Odarohant hozzám, de szemében bocsánatkérés csillogott: - Még be sem gyógyítottalak! - mondta, és mancsát a hosszú karmolásra helyezte. Eközben halkan mondott valamit, ami így hangzott: - Nelada erejével meggyógyítalak.

Ettől a sebem körül eltűnt az eddig odaszáradt vér, és a karmolás egyre kisebb lett, míg be nem forrt. Meglepetten néztem fel Alkonyködre: - Ezek szerint neked is... van mágiád? – fejeztem be ügyetlenül.

- Van, igaz nem teljesen vagyok farkas. – értetlen arcomat látva magyarázni kezdett – Apám, Reiko, egy farkas volt, anyám pedig egy farkaskutya. Emellett pedig: a Ködfalka vezérgyógyítója vagyok.

- Indulnunk kéne! – sürgetett hátulról Éjszőrme – Egyébként pedig, mióta elmentél, Szarvasfutó lett az új vezérgyógyító.

Alkonyköd előreszólt az induló Éjszőrmének, figyelmen kívül hagyva utóbbi mondatát: - Figyelj... Menj előre és keresd meg az őrt, mi pedig majd utánad jövünk!

- Ahogy akarod... - bólintott a félszemű farkas, és eggyé vált a sötétséggel.

Most, hogy kettesben maradtunk, úgy éreztem, lesz mit kitárgyalnom Alkonyköddel.

- Szóval, hogy is van ez? Hogyan lehet Éjszőrme a testvérem? – Akármennyire is tűnhet furcsának, az éjszaka folyamán ez volt az a tény, melyen a legkevésbé lepődtem meg. Sok mindenben hasonlítottunk: az ugyanolyan széles, vállak, az erős hát, és a ruganyos testalkat. Még a szemünk is hasonlított, igaz az övé egy árnyalattal másabb volt, mint az enyém.

Alkonyköd viszont alig figyelt, a kertet pásztázta: - Ezt majd később! Szóval... Szerinted kijutunk azon a kerítésen?

Helyettem viszont egy másik hang szólalt meg:

- Ha rajtam múlik, biztosan nem.

Ragnarok Király! Felmerült bennem, hogy kerülhetett ide ilyen gyorsan és észrevétlenül, azután rájöttem, a királyi családok tagjainak vannak még mágikus képességei. Akárhogy is, a Nyugat Királya ott állt előttünk, elállva kert túlsó végében lévő kőkerítést.

- Ez érdekes... - kezdte mély, ijesztő hangján – A farkasok már régóta elhagyták a Birodalmamat. Akárhogy is: mindkettőtöket letartóztatlak árulásért!

Ereimben megfagyott a vér. Ettől eszembe jutott, amit Éjszőrme mondott: börtönbe csuknak, ő viszont megmenekül, mert sötétségbe borítja magát...

Nem. Nem fognak megharapni azok az őrkutyák. Nem azért jöttem rá, ki vagyok, hogy még azon az éjszakán megöljenek. Talán még a varázserőmet is bevethetném... - gondoltam elszántan.

Ekkor hallottam csak fél fülemmel, hogy Alkonyköd a fogát vicsorítva ellenkezik. Ekkor egy másik hangot hallottam... Fájdalmasan ismerős volt.

- Apa, ne! Ők nem árulók!

Szomorúan Thaliára néztem. Most látom őt utoljára, akár meghalok, akár nem. Ezt eldöntöttem.

- Amíg én vagyok a király, addig az lesz, amit én mondok! Ami pedig Yulét illeti, nyilván megkapja a jutalmát a hallgatózásért.

Most láttam csak meg, hogy a barna és fekete doberman önelégülten áll Ragnarok Király mellett. Eszembe sem jutott, hogy lehallgathatnak minket.

- Figyelj rám Leilana! Ha szólok, menekülj! – súgta a fülembe Alkonyköd. Bármikor készen állok rá, nem kell kétszer mondanod – gondoltam gyors ijedtséggel.

- Általában az ilyen árulókat száműztem, de hogy farkasok legyenek a Birodalmamban, az annyira feldühít, hogy legszívesebben azonnal kivégeztetnélek titeket. Őrkutyák! – szólította meg Ragnarok Király a körülötte idegesen keringő harci kutyákat – Engedélyt adok e két farkas megölésére! Ne aggódjatok, ártalmatlanok!

A király megrázta dús, fekete sörényét, és a dobermannal együtt elhagyták a kertet. Thaliát sehol sem láttam. Gondolatban már elbúcsúztam tőle.

A szelindekek és a többi harci kutya fogukat vicsorították, és azonnal, figyelmeztető jel nélkül támadtak. Nemsokára megtöltötte a levegőt a vér súlyos szaga, és a verekedéssel járó ugatások és nyüszítések borzalmas hangjai. Alkonyköd mágia nélkül is jól harcolt: nyakánál fogva megragadott egy erős külsejű szelindeket, és hatalmas lendítéssel a felé közelítő másik kutyához vágta. Felém a sovány Vilhena rohant, aki fogát vicsorítva üvöltött rám:

- Meghalsz farkas! Mindig tudtam, hogy áruló vagy! – ezután a torkomra vetette magát.

Aranyszínben pompázó sörényemet azonban nem tudták átszakítani rövid agyarai. Miközben átszellemülten harapdálta a bundámat mancsommal megtámogattam egy pofonnal, melytől eldőlt. Dühösen rázta a fejét, de legalább nyertem két madárszárnycsapásnyi időt, ami alatt összeszedhettem magamat. Már a következő kutyának készültem nekiugrani, amikor egy fekete árnyékfarkas állt elém hirtelen, félrelökve ezzel a felém tartó szelindeket.

Éjszőrme! Találkozásunk óta most örültem neki először.

- Na, végre! Ilyen hamar visszajöttél? – üdvözöltem, miközben a harcoló Alkonyködöt figyeltem.

Éjszőrme mélyet sóhajtott: - Még el sem mentem. Az erdő közepén jártam, mikor meghallottam a nyüszítésed. Nos, így hagyjon magadra a farkas legközelebb...

- Nem is nyüszítettem! - szóltam vissza neki méltatlankodva.

A fekete farkas az égre emelte a tekintetét.

- Ebből elég legyen! – szólt ránk Alkonyköd, aki éppen egy dühös pitbullt tartott a fogai között. – A kutyák folyamatosan visszavonulnak.

- Szólhatok? – kérdezte Éjszőrme, majd választ sem várva folytatta – Oké. Én feltartom őket, amíg csak tudom, te pedig átdobod a falon túlra, mert ő... - itt nyomatékosan felém intett – Szóval nem hiszem, hogy meg tudná védeni magát.

- Most viccelsz? Az előbb elbántam egy agárral! – egy nagy szelindek felénk rohant vicsorítva, de Éjszőrme egy gyors mozdulattal megragadta a nyakánál fogva, és sok őzugrásnyira arrébb dobta, olyan erővel, hogy utána eszméletét veszítve hevert a földön.

- Egy agárral? Az nyúlvadász! Te kétszer vagy nála nagyobb!

Éjszőrmének igaza volt. Én is tudtam, egy harci kutyával nem tudnék elbánni. A kertbe ekkor csak még több kutya jött. Amikor a palotában voltam, sokkal kevesebbnek gondoltam őket. Sajnos a varázslásról fogalmam sem volt, és ez az alkalom nem kívánkozott a legjobbnak az eltanulásához. Tehát kénytelen voltam magam átadni Éjszőrme utasításainak, mert igaz lenézően mondta őket, számomra ez számított a legígéretesebbnek.

- Leilana! Indulj már! Ugord át a kerítést! – hallottam Alkonyköd hangját magam mögött. Tudtam, ha egyszer a kerítésen kívülre kerülök, azzal már a Dombvidék területére érek, ahova a kutyák nem követhetnek, mert még mindig félnek az ott terjengő mágikus erőtől.

Elindultam a kert vége felé. Még soha nem szaladtam ilyen gyorsan, mint azelőtt, és közben reménykedtem, hogy egy kutya sem támad meg. Ekkor megláttam a hatalmas kőkerítést, amely egyre csak közeledett. Valahogy, magam sem tudtam miért, de a vadászat érzése lett úrrá rajtam.

Még egy kicsit közelebb... Elrugaszkodtam a talajtól. Egy kritikus pillanatban azt hittem, nem lesz elég a lendület, de sikeresen landoltam a kerítés széles tetején. Összeszedtem minden erőmet, és belevetettem magamat a tátongó sötétségbe.