Axel története: A félvér felemelkedése

Első rész

A félvér ébredése

Tora-Ge generális halálhíre az egész királyi udvart megrázta. A nemes, tigriscsíkos akita eleste még magát, Ragnarok Királyt is megérintette. Valakinek a gyásza viszont nagyobb volt a királyi udvar összes kutyájánál együttvéve.

Ez a valaki most egy nagy, sötét börtönbe volt bezárva, ami a Tanácsterem hátsó függönye mögött helyezkedett el. A kutyák többsége el sem tudta képzelni, mit rejthet a lila függöny. Az eszükbe sem jutott, hogy netán a fal mögött egy majdnem kifejlett, ráadásul hímnemű félvér akita raboskodhat.

Axel ugyanis félvér volt. Apja Tora-Ge generális volt, egy halandó, míg anyja egyike az ősszellemeknek, maga Aerisz, a levegő szelleme. Szeretteivel két boldog évet tölthetett, majd véletlenül fény derült szörnyű titkára, és bebörtönözték ebbe a zárkába, ahol lassan szintén ennyi éve él.

Nagy, sötét börtöne nemcsak hideg volt, hanem régi is. A tegnapi esőzések miatt pedig teljesen beázott, Axel láthatta magát az egyik víztócsában. Kerek feje elnyűtt volt és beesett, de sötétbarna szemében egy kevés elszántság is csillogott. Szeme fölött két fehér kör volt, mely az akiták általános mintája, és most az is ragyogni látszott.

Megborongott. Narancsvörös bundája is átázott, ráadásul bordái is kilátszottak. Láncaival nem törődve, remegve fölkelt, és az apró ablakhoz sétált. Kibámult a sötétségbe, ahol éppen három farkas harcolt a rájuk támadó kutyák ellen.

Kérlek, Venge, gyere már...

Míg régi barátját várta, Axel a harcolókat nézte. Látta a félfarkast, akiben Alkonyködre ismert, egy nagy, fekete farkast, és egy karcsú, fiatal nőstényt. Bár az aranybarna farkas jó harcolt, úgy látszott, fogalma sincs arról, hogy esetleg tud varázsolni.

Hosszú, hegyes karmait a kőpadlóba vájta, és a lepattogó szikrákat figyelte. Nyikorgást hallott, mely egyre csak hangosabb lett. A félvér akita egyből odakapta a fejét. A félig nyitott kapun gyenge tűzfény áradt be, amit már egy ideje nem látott.

A ajtóban Venge állt, a fiatal kishu inu. Még csak másfél éves volt, az egyetlen, aki megmaradt Axel kölyökkorából. Most is úgy érezte, bűnt követ el azzal, hogy belerángatja.

Ez nem is az ő harca. Semmi köze hozzám.

Ez persze nem volt igaz. Amióta a fiatal kutya a Birodalomban él, azóta ismerik egymást. Venge szép, fehér szőrét vérfoltok tarkították, bundája is össze-vissza állt. Arca viszont örömöt sugárzott, hiszen megtalálta a kulcsot, mellyel ki tudta őt szabadítani.

- Verekedtél.... – jegyezte meg Axel mély, kissé rekedtes hangján, miközben a kishu leszedte láncait.

- Harcos leszek! Meg kell tanulnom, hogyan kell... - mondta vékony hangján, de ezt Axel mindig lehetetlennek vélte. Bal mancsán még ott éktelenkedett lánca, de ezt Venge nem tudta leszedni, mert őrkutyák ugatását hallotta.

- Gyerünk, gyorsan! – morogta Axel, és kirohantak a szabadságot nyújtó folyosó felé. Odakint rögtön találkoztak is két szelindekkel, de Axel csak átugrott fölöttük, nyomában Vengével.

A kutya elvezette egy kicsi, rejtett ajtó felé, amin át kijutottak a szabadba. Mivel mindenki a farkasokkal volt elfoglalva, nem vették észre, hogy két kutya kint van a hátsó udvarban.

Axel úgy érezte, egy világ nyílik meg újra előtte. Még a csillagfényes éjszakát is hatalmas szín kavalkádnak látta. Lenézett, és látta fehér mancsait a puha földbe fúródni, érezte, ahogy szőrét hideg szél fésüli. Beszívta a tiszta levegő illatát, élvezte a kint létet. Csaknem két éve látott ehhez foghatót.

- Várj Axel! – sipította Venge, és egy bodzabokor felé vette az irányt. – Szeretnék magammal vinni pár dolgot, mielőtt elindulnánk. – Azzal ásni kezdett a bokor tövében, és egy bőrtáskát húzott elő. Nyakába akasztotta, és elindult Axel felé, aki eddig alig figyelt rá. 

Axel a kertet tanulmányozta. Ezen a részén nem talált kerítést, de mély árkot igen. Számító gondolataiból Venge szavai szakították ki.

- Indulnánk?! – visszhangozta meglepetten, és Venge felé fordult: - Te nem mész sehova, csak én. Ez túl veszélyes még neked. Így is eleget tettél... - itt elhallgatott. Hirtelen eszébe jutott mit is ígért neki.

- De azt mondtad egy napon harcos leszek, és veled fogok csatába menni! Azt ígérted, láthatom a világot... - a kishu nagy szemeiben döbbent éretlenség csillogott.

Axel sóhajtva lehajtotta a fejét. Már nem tudta kimagyarázni magát.  - Igen, egy napon harcos válik belőled, de az nem ezen a napon fog történni. El kell mennem, hogy utána visszajöhessek érted. – szabadkozott megtörve.

Venge semmit sem szólt. A kínos csöndet végül az akita törte meg. Úgy érezte, ha hazudna Vengének, saját magát csapná be. - De odakint a valódi természet vár. Lehet, hogy megtámadnak minket. – igyekezett lebeszélni a kishut, de tudta, esélytelen lesz.

- Nem érdekel. Nem akarok többé itt élni. Veled kell tartanom! – Venge egy lépéssel közelebb ment az akitához, de füleit végig lent tartotta.

Axel sóhajtott, és lebámult az ásító sötétségbe. Magában már meghozta a döntést.

- Ha elővenném a szárnyaimat, lejuthatnánk. Végül is, megér egy próbát. – újra Venge felé fordult, de eszébe jutott, milyen régen repült utoljára.

A kishu széles, mandula alakú, sötét szeme teljesen elkerekedett

- Ezek szerint jöhetek? – kérdezte felvillanó jókedvvel.

Axel nem válaszolt. Azok után, amit érte tett, ez a fehér kutya megérdemli, hogy szabad életet éljen. Saját érdekét már nem nézte. Minden erejével a repülésre koncentrált, mire oldalából két hófehér, hosszú tollú szárny jött elő. Szó nélkül emelte fel a kutyát az állkapcsával, és lefelé süvítettek, egyre mélyebbre.

Puhán landoltak a fák között. Tudta, hogy ide nem követik őket, mégis úgy érezte, jobb minél messzebbre kerülni a kupolás épülettől. Mivel egy rossz előérzete támadt, újra felkapta a kisebb kutyát, és minden erejét beleadva tovább repült, míg a palota távoli foltnak tűnt az éjszaka csillagtengerében.

Mikor meglátott egy tisztást, letette Vengét. Ő megrovóan nézte, de ez csak egy pillanatig tartott. Axel elterült a fűben, szárnyai eltűntek a testében. Alkonyköd nélkül, most nem lennék itt – gondolta, miközben vadul szedte a levegőt. Ekkor eszébe jutott az apja, és elöntötte a gyász. Apját mindenkinél jobban tisztelte, igaz csak kevés időt tölthetett vele. Aerisz, nemcsak a levegő, de a jövőbe látás szelleme is volt, és Axel örökölte ezt a képességét, így már napokkal előre tudta mi fog történni, mégis, a hatalmas megrázkódtatástól mozdulni sem tudott. Szedd össze magad! Teljesítened kell a feladatot! Meg kell találnod a tollat! – csakis ez, vagyis anyja utasítása járt a fejében.

Ekkor egy magas kölyökhang szólalt valamivel felette:

- Axel! Ugye jól vagy? Ha akarod, vadászok helyetted is. Mit kérsz? – kérdezte Venge, aggodalmasan Axel fölé hajolva.

- Jól vagyok, kölyök. Te viszont még mindig vérzel. Nem akarom, hogy a szaga idevonzza a szörnyetegeket, a ma esti is, ki tudja honnan jött. – Axel minden erejét beleadva felállt, hogy megmutassa, van még benne erő. Kinek is akarok bizonyítani? – gondolta elkeseredetten – Szánalmas vagyok.

Fájdalmas léptekkel odasétált az épp indulni készülő Vengéhez, és nyelvével megtisztította a vértől a vállán lévő sebét. Venge először ellenkezni akart, de rájöhetett, hogy nincs sok értelme, hiszen a vérszag könnyen terjed az erdő ragadozói között.

Miután Axel végzett, szeme megakadt Venge bőrtáskáján, vagyis annak a hiányán: - Mi történt a tarisznyával? Azt hittem, elhoztad.

Venge kissé lehajtotta fejét: - Tudod az úgy volt... Szóval leejtettem, mikor repültünk.

Axel hiába látta Venge arcán a bűnbánást, ő egyáltalán nem haragudott meg, mivel számára ez volt a legkisebb baj. Sejtette mi lehetett benne, hiszen a kishu nagyon szeretett olyan hasznavehetetlen dolgokat gyűjteni, mint a régi ékszerek, kövek, és madártollak.

Ekkor Venge, mintha hirtelen kilőtték volna megfordult, és egy tőle több őzugrásnyira lézengő patkányra vetette magát. A következő pillanatban már Axel felé poroszkált a magas, ében sötét fűben, szájában a halott rágcsálót tartva.

- Tessék! Már csak magamnak kell vadásznom. – mondta, miközben letette zsákmányát Axel elé.

- Neked kell megenned, - válaszolta Axel ellentmondást nem tűrő hangon. – Megsebesültél, így nem is tudnál vadászni. Én még kibírom.

Végül megfelezték, és abban állapodtak meg, hogy Axel másnap reggel hoz valami laktatóbbat is. Miután ettek, mindketten összegömbölyödve lefeküdtek, és a tücsökciripelést hallgatták. Axel a csillagokkal teli eget bámulta, de egy gondolat sehogy sem hagyta nyugodni.

- Figyelj Venge... Beszélnünk kell valamiről. – súgta a fehér kutya apró fülébe, mert nem tudta alszik-e, vagy sem.

- Nem várhatna holnapig? – ásított nagyot a fiatal hím.

- Nyakunkon a tél – kezdett bele Axel, figyelmen kívül hagyva a másik kérdését. – Ki tudja, mikor lesz szükség a tollra. Úgy érzem, minél hamarabb megtaláljuk, annál jobb. De fogalmam sincs, hol lehet. Aerisz hangját még csak pár napja hallom, és se te, sem pedig én nem tudott beszélni mostanában Alkonyköddel. Kivéve most én, de csak pár szót váltottunk.

- Igazad lehet... - gondolkozott Venge. Axel ettől magában megnyugodott, hiszen most életében először úgy érezte, egy feladat nem csak őrá hárul. – Várjunk csak! Naroin... Mikor visszatért a királyi udvarba, folyton azt hajtogatta, hogy volt a farkasoknál egy toll. Mindannyian azt hittük, megzavarodott. Lehet, hogy igaza volt?

A toll szó említésére Axel sötét, kissé ferde vágású szeme egészen kitágult. Számára ez a szó most nem csak valami egyszerű tollat jelentett. Ez jelentést hordozott, sokkal misztikusabb és rejtélyesebb volt, mint amilyennek látszott...

- Ez lesz az Venge! – mondta neki ünnepélyesen, és a lelke mélyén tudta, ez lesz az a nyom. – Melyik a hozzánk legközelebb eső falka?

- A Ködfalka. – válaszolta Venge gyorsan, gondolkodás nélkül. Úgy érted, oda fogunk menni?

- Igen. – Axel érezte, ahogy egy furcsa érzés átjárja a testét – De most még nem. Mindkettőnknek pihenésre van szüksége.

Számára a megbeszélnivalója a végéhez ért. Egy pillanatig várt, de Vengének semmi kérdése, sem kifogása nem akadt, így lezártnak tekintette ezt. Lelkében az elszántság lett a vezér, és sokkal erősebbnek érezte magát most, mint pár pillanattal ezelőtt.

Még szorosabban összegömbölyödött a magas fűben. Érezte, ahogyan a kicsi kutya mellette hozzá bújik. Egy ideig hallgatták egymás lélegzetvételét, majd mindkettőjüket elnyomta az álom.