Reggel. Napfény. Ez volt az első két szó, ami eszembe jutott. Kintről tompa hangként szűrődött be egy rigó éneke. A barlang falán kedves, homályos fényként ült meg az első reggeli napsugár.

Vidám fénye azonnal mosolyt varázsolt az arcomra. De ez a mosoly gyorsan el is tűnt, mikor eszembe jutott a súlyos, és kései felismerés.

Ma van a kiválasztás napja!

Talán még soha nem aggódtam ennyire azelőtt. Szinte azonnal felugrottam, és gyorsan körülnéztem. A barlang majdnem teljesen üres volt, kivéve Fantombundát, aki éppen egy darab húst rágcsált reggeli gyanánt.

- Jó reggelt! – köszönt Fantombunda, és a mancsával egy ízletesnek tűnő őzcsontot lökött felém, melyen még sok hús lógott.

- Reggelt – viszonoztam. Nem voltam különösebben éhes, hiszen tegnap este egy egész nyulat megettem – Most nem kérem, de azért köszi.

- Ma van a kiválasztás napja. – emlékeztetett Fantombunda, miután befejezte az evést.

Ekkor azonban, az alagút sötétjében megcsillant egy narancssárga szem, majd Éjszőrme préselte be magát a barlangba: - Szerintem ő is tudja – mondta Fantombundának. – De téged meg mit érdekel ez? Úgysem fogsz rá eljönni.

- Éjszőrme? – vontam kérdőre a bátyámat – Mit keresel te itt?

- Éhes vagyok. Ma reggel én vadásznék egy csapat másik deltával, és nem akarok így nekiállni. – mondta, azzal szó nélkül magához vette a csontot, és egy pillanat alatt megette róla a húst.

- Valóban nem... - mondta Fantombunda szinte csak magának.

Ezen eléggé meglepődtem. Miért nem akar segíteni a saját falkáján? Miért hagyja cserben Hajnallelket?

Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, Fantombunda mentegetőzve rám nézett.

- Nem tehetem. Ki sem vagyok képezve rendesen! – Én sem, gondoltam magamban.

- Nekem mennem kell, Lávahold mesterhez tanulni – jelentettem ki, és megcéloztam a kijáratot.

- Ha azt tervezed, amire gondolok, akkor tegyél is le róla. Semmi esélyed sincs. – Éjszőrme a szokásos stílusában beszélt, ami igen rosszul esett, mert legbelül éreztem, igaza van.

- Miről beszélsz? Teljesen másra gondoltam – igyekeztem menteni a menthetőt, de tudtam, esélytelen.

- Figyelj: csak a legrátermettebbek jöhetnek, te egy napot sem bírnál ki odakint. Ez ilyen egyszerű – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azzal felállt, és a kijárathoz ment. – És ha most megbocsátasz, elmegyek vadászni, mivel Karomszárny megkért rá.

Miután ezt mondta elfordult, és otthagyott minket. Fantombundával még egy pillanatig bámultunk utána, majd én is követtem a példáját.

- Sajnálom... nekem muszáj most elmennem – én sem tudtam miért, de magyarázkodni kezdtem. Lesunytam a fejemet, mintha tényleg bántana a dolog.

- Persze, menj csak – Fantombunda hangja szomorúan csengett. Odamentem hozzá, és összeérintettük az orrunkat. Elfordultam tőle, és átnyomakodtam magamat az alagúton.

- Rendben, ma kezdjük egy kis bemelegítéssel! – szólt Lávahold mester szigorúan. – Vegyél fel védekező testtartást!

- Máris! – mondtam elszántan. A jól ismert tűzszínű fények vettek körbe minket. Izmaim megfeszítettem, fejem lehajtottam és készen álltam az ugrásra.

A mester szemből támadt. Tökéletesen harcolt, akár forogva is, pedig varázserejét még be sem vetette. Az én mozdulataim egyre kapkodóbbakká váltak, képtelen voltam felvenni a harcstílusával a ritmust.

- Állj! – kiáltotta, sárgás szemei enyhén felvillantak. – Leilana! Tudod milyen rossz ez, amit éppen csinálsz? Egy éles harcban ez az életedbe is kerülhetett volna. A legrosszabb, amit tehetsz ilyenkor, az a kapkodó, elhamarkodott mozgás!

Nem beszélt hangosan, sörényét sem borzolta fel, de ez így sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna velem.

- Tudom... sajnálom - szóltam halkan, tényleg tisztában voltam a hibáimmal.

- Kezdjük újra! Most te támadsz.

A támadás viszonylag jobban ment, mint a védekezés, de talán csak azért, mert azt többet gyakoroltuk. Bár helyenként így is elég koordinálatlannak tűntek a mozdulataim, legalább voltak lehetséges elképzeléseim.

Mikor sikerült kivédenem egy harapást, úgy döntöttem rajtam a sor. Szemből jöttem, de ez túl feltűnő volt. A mester azonnal észrevette a szándékomat, és készen állt a hárításra. Most mit tegyek? – futott át rajtam a kérdés, majd váratlanul átugrottam Lávahold mester fölött.

Szinte teljesen ösztönösen cselekedtem, gondolkodás nélkül. Most sikerült Lávahold mögé kerülnöm. Ugrásra készen elrugaszkodtam, mancsaimat előre löktem. Így sikerült feldöntenem, anélkül hogy bármit is reagálhatott volna. Persze sárga fény védte, így szinte észre sem vette, hogy rajta landoltam.

- Nem rossz... - jegyezte meg – De lehetne jobb is!

Miután még gyakoroltunk párat, és a végére kezdtem belejönni, Lávahold mester úgy döntött, belekezdhetünk a mágia gyakorlásába is.

- Mit gondolsz, ha varázsolni akarnál, hogy kezdenéd el? – szögezte nekem ezt az elgondolkodtató kérdést Lávahold mester.

Én a földön feküdtem a kimerültségtől, és éppen válaszolni akartam valami nagyon értelmeset, mikor rájöttem, hogy kifáradt lihegésen kívül alig hallható belőle bármi. Összeszedtem minden (és ez igen kevés) farkas büszkeségemet, és felálltam. Kihúztam magam, és odaálltam Lávahold mester elé.

- Nagyon kell a tűzre összpontosítanom? – inkább kérdeztem bizonytalanul, mint jelentettem ki határozottan. Nem igazán sikerült ennél hitelesebb magyarázatot találnom a kérdésre.

- Igazad van. Koncentrálnod kell a tűzre, mely a szívedben lobog, így fogod tudni megidézni, ha szükséged lesz rá. – Lávahold hangja sejtelmesen csengett, és én már azon gondolkoztam, hogyan valósítsam meg azt, amit mondott. Tűz a szívemben, heh? – kérdeztem magamtól kissé cinikusan. Ekkor valami más is eszembe jutott: Lávahold úgy látszott, nem is sejti mire készülök. Igaz nyilván nem mondtam el neki, de ha Éjszőrme azonnal kitalálta, akkor Lávahold mester miért nem?

- De ez biztonságos? – kérdeztem elbátortalanodva. Bár elképzelni nem tudtam, hogyan leszek képes tüzet gyújtani a semmiből, de ha mégis sikerül, nem akarom felgyújtani az erdőt.

- Természetesen. A tűz csak akkor fog mozogni, ha te megparancsolod neki. – Lávahold mester nyugodtan és várakozóan nézett rám. – Mit gondolsz, sikerülne?

- Meg kell próbálnom – mondtam neki, de igazán ötletem sem volt arról, hogyan kezdjek bele.

Kissé odébb álltam tőle, de kérdőn visszanéztem mesteremre: - Tehát csak a tűzre kell gondolnom...

- Nem teljesen – vágott közbe Lávahold. – Összpontosíts, de leginkább érezd! Ha Ignisre koncentrálsz az is jó. Csak zárd ki a világot!

- Értem! – bólintottam. Egy próbát mindenképp megér. Ha nem is sikerül elsőre, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam.

Szokatlanabb lelkesedéssel néztem a földet, mint ahogyan csak farkas nézhet rá. Szuggeráltam az aljnövényeket hogy gyulladjon meg, de nem történt semmi. Majd Ignisre gondoltam, sikertelenül. Csak egyszer láttam, akkor is homályosan. Egyáltalán mit vár tőlem Lávahold? Most mit tegyek? Csak nem sikerülhet elsőre!

Mielőtt elegem lett volna az egészből, tettem egy utolsó kísérletet. Most a tűzre gondoltam, arra hogy lobog, szinte magam elé képzeltem a füstszagot, és lángok zaját.

- A mágiának a belsődből kell jönnie. A lelkeddel tudod csak irányítani – Lávahold hangja szinte messziről jött.

Úgy éreztem, mintha valami kiválna belőlem. Pontosabban a lelkem mélyéből jönne elő, mintha régóta csak erre várt volna. A mancsom is megfájdult. Először azt hittem az izomláz okozza, de a fájdalom nem szúrt, hanem egyre jobban égetett. Odébb ugrottam, és ekkor láttam csak meg, mi is történt valójában.

Ahol eddig álltam, két kicsi láng lobogott lágyan. Akkorák voltak, mint a mancsom, én mégis teljes sikernek éreztem. Pillanatokig álltam és néztem az első tüzet, melyet saját magam idéztem meg, mire végre rájöttem: én varázsoltam!

Hirtelen örömujjongásba kezdtem: - Ez az! Megcsináltam! Én tudok ilyet! – igyekeztem legyűrni meglepődésemet, és azon kaptam magam, hogy éppen játékosan a levegőbe ugrálok.

Majd rájöttem, hogy Lávahold mester engem néz. Gyorsan észhez tértem, és visszaültem a helyemre.

- Remek! Lehet nem a legnagyobb, de elsőre büszke lehetsz rá. – Lávahold félig-meddig elismerő szavainál nagyobb dicséretet el sem tudtam volna képzelni. – És most, megmutatom, hogyan kell visszahívnod!

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, Lávahold mester farkasjegye felragyogott. Hirtelen, a földből vöröses színű láva bugyborékolt elő, mely nem mozgott, és nem is terjedt tovább. Ekkor, mintha parancsot teljesítene, azonnal eltűnt a fűben.

Füleim kérdőn előreszegeztem. Végig döbbenten néztem a jelenetet: nekem ezt kellene csinálni? A tűz egy helyben lobogott, nem mozdult, hiába kértem gondolatban.

- Nekem... ez nem megy – mondtam csalódottan. A mester a szavamba vágott.

- A lelkedből született, így oda is kell visszatérnie. Egyszerűen csak kérd meg magadban, hogy jöjjön vissza hozzád. – szólt nyugodtan.

- Rendben. – mondtam végül. Újra megpróbáltam, és a két apró láng felé fordultam.

Lehunytam a szemem, és a kialvó tűzre gondoltam, elképzelve hogy egyre kisebb és kisebb lesz, míg el nem tűnik. Térj vissza hozzám! – mondtam neki magamban.

Mire kinyitottam a szemem, csak két apró égésnyom volt a földön.

- Egész jó. Minél többet gyakorlod, annál jobb lesz. Nem vagy fáradt? – hallottam Lávahold mester hangját magam mögött.

Először, egy pillanat erejéig nem értettem a kérdését. Azután soha nem érzett kimerültség telepedett rám. Leültem, láttam, ahogyan saját maguktól remegnek mancsaim. Szédülni kezdtem, és fájdalmat éreztem a jobb vállamon. Mikor odanéztem, megláttam mi okozza: a farkasjegyem, ami eddig fekete színű volt, most aranysárga fényben izzott.

- Várj itt! – szólt Lávahold, és gyorsan beszaladt a fák közé. A következő pillanatban egy darab hússal a szájában tért vissza, melyet letett elém. – Tessék, egyél! Hidd el, ez majd segít. Mindjárt elmúlik. - megnyugtatóan hozzám érintette az arcát, majd óvatosan leült mellém.

Lehajoltam, hogy egyek, de mintha az összes erőm elhagyott volna, a földre rogytam. Nem bírtam felkelni, ezért fekve megettem az összes húst, amit Lávahold mester elém rakott. Miután befejeztem, a fájdalom fokozatosan tűnt el a testemből. A farkasjegyem is újra fekete színű lett.

- Mi történt velem? – kérdeztem a mesteremet, még mindig kissé reszketve.

- Ilyen magas szintű mágiát ezelőtt még soha nem végeztél – emlékeztetett, majd folytatta. – Ne feledd: most varázsolsz először, és a szervezeted nem szokott még ehhez hozzá. Ne aggódj, ha eleget gyakorolsz majd, egy idő után nem fogsz érezni semmit, és eltűnik a fájdalom.

- Értem – bólogattam kifáradtan.

- Most menj. Alkonyköd már biztosan vár. Ennyi elég volt mára.

- De alig csinálhattam ma valamit! – tiltakoztam, de a lelkem mélyén tudtam, Lávahold mesternek igaza van.

- Ha visszanyerted az erődet, szeretném, ha vadásznál Anuke-al együtt egy kicsit. Ő jól ismeri a falka határait, biztos szívesen megmutatja neked. – Lávahold szinte csevegve mondta ezt, ahogyan a jól ismert óriásfa felé mentünk.

- Köszönök mindent – néztem vissza a mesteremre, úgy éreztem illő ezt mondanom azok után, amit értem tett.

Összeszedve minden erőmet, ráugrottam a vastag faágra, de Lávahold hangja visszatartott. Kíváncsi voltam, mit fog mondani.

- Még egy pillanatra Leilana! – úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, de láttam a büszke csillogást a szemében, ami összetéveszthetetlen. – Egyvalamire figyelj. Soha ne feledd, hogy a fény is lehet vakító, és a sötétségben is gyúlhat világosság, ha észreveszed. Utad során, legalább te értsd ezt meg, ha lesz, aki úgysem fogja. Most pedig tényleg indulj: sok minden vár még rád.

Miután ezt mondta elfordult, és visszament a fák közé.

- Viszlát! – köszöntem el, fejemet illedelmesen meghajtottam.

Lefelé haladtam a fa ágai között, miközben azon gondolkoztam, vajon mit is mondhatott az előbb Lávahold mester.

- Végre... Már azt hittem soha nem jössz le.

Éjszőrme unott hangját ezer közül is felismertem volna. A bátyám a fa alatt ült, narancssárga szemével engem vizslatva. Az utolsó ágra érve, hangos puffanással leértem, (vagyis inkább zuhantam) a földre. A fekete farkas egy szót sem szólt, de lehunyta szemét, és egy nagyot sóhajtott.

- Oké, tegyük fel, hogy a mi kis reggeli párbeszédünk meg sem történt igazából. Benne vagy? – mondta, miután leértem.

- És te mit csinálsz itt tulajdonképpen? – kérdeztem vissza kissé gyanakvóan.

- Apánk küldött, hogy nézzek utánad élsz-e még. Semmi olyanról nincs szó, hogy...

- Jól van, felfogtam – vágtam a szavába gyorsan. Úgy döntöttem, nem beszélek neki arról, hogy mit tervezek. Hadd higgyen csak azt, amit akar. - Nekem be kell néznem apához. És te?

- Tudod, én nem érek rá minden pillanatban benézni hozzá, elhiheted... - mondta gúnyosan, és a fák felé vette az irányt. – De bele ne fulladj a patakba itt nekem, hugi! – mondta, majd beszaladt a fák közé.

- Emiatt te ne aggódj! – szóltam neki vissza. Kicsit furcsának találtam, hogy Éjszőrme „huginak" hív engem. Tudtam, hogy csak viccből teszi, de akkor is fura volt.

A víz folyását követve elértem a szép, tiszta vizű tóhoz, és vízeséshez, mely mögött apám lakott. Úgy éreztem muszáj találkoznom vele. Szerettem volna neki elmondani miket tanultam Lávahold mesternél, főleg ezért, mert tegnap erre nem volt alkalmam.

A köveken óvatosan ugrálva átjutottam a zuhogó víz, és a szikla közötti résen, de amikor beértem, egyáltalán nem azt láttam, amire számítottam.

A barlang szokásos vízpára illatát betöltötte a vér mocskos bűze, majd rögtön megláttam egy fiatal, szürkésbarna bundájú farkast. Eszméletlenül feküdt, mellette egy idősebb, sötétbarna bundájú nőstényfarkas magyarázott valamit Alkonyködnek.

- Nem számítottunk rá, hogy ez fog történni... A vaddisznó egyenesen nekünk támadt! A szemei természetellenesen világítottak, és ami legijesztőbb volt, hogy zöld lángok égtek a hátán! – a farkas füleit ijedten behúzta, és egész teste remegett, majd még mindig villogó szemekkel folytatta – Mit gondolsz Alkonyköd, Acélfelhő meggyógyul?

- Egészen biztosan, Medvefog – apám hangja nyugodtan csengett, és feleannyira sem volt ijedt, mint a sötétbarna nőstény. – Még fiatal és erős, hiába mélyek a sebei, gyorsan gyógyul.

Jobban megfigyeltem a szürkésbarna farkast. Oldalát gyógynövények, és különböző levelek takarták el, de még így is látszott a három, hatalmas sebhely nyoma, melyet valószínűleg a vaddisznó agyara okozhatott.

- Gondolod, hogy ez a...? – kérdezte a nőstény, de mondatát befejezetlenül hagyta.

- Megölték a vaddisznót? – kérdezett vissza apám. Úgy tűnt, engem senki nem vesz észre, ezért óvatosan kihátráltam a barlangból, és kintről hallgatóztam.

- Nem tudtuk. Elmenekült, és nem találtuk meg. – a nőstény dühösen megrázta a fejét. – Megtörténhet, hogy a vírus újra felbukkant?

Hosszas csönd után apám szólalt meg: - Nem tudom. Bizonyíték nélkül ezt nem mondhatjuk ki. Most kérlek, menj ki, Medvefog. Be kell fejeznem Acélfelhő ellátását.

- Ahogy akarod, Alkonyköd... - mondta a sötétbarna farkas, halkan fújva egyet.

Medvefog hátat fordított, és kiment a szűk résen. Pont ott ment el, ahol álltam eddig, és egy szörnyű pillanatig egymás szemébe néztünk. Mielőtt viszont még bármit mondott volna, felmordult, és gyors léptekkel átvágott a tavon. Megvártam, míg teljesen, eltűnjön a sötét fák között, de nem mentem be a barlangba. Nem akartam zavarni apámat a gyógyításban, viszont véletlenül megcsúsztam a mohás kövön, és hangos csobbanással jeleztem, hogy találkoztam a tó vízével.

Mivel a tó nem volt túl mély, azonnal felkeltem, és leráztam magamról vizet. Ezt azonban Alkonyköd is meghallotta.

- Gyere be, Leilana! – szólt ki a barlangból.

- Biztos nem zavarok? – kérdeztem kissé meglepetten.

- Te sosem tudsz engem zavarni – mondta, én pedig óvatosan beoldalogtam a barlangba.

Óvatosan kikerültem Acélfelhőt, és leültem apám mellé. Még mindig fáradt voltam a varázslás miatt, ezért igyekeztem összegyűjteni az erőmet a vadászatra. Apám befejezte a gyógynövények pakolgatását, és a számomra idegen szavak mormolását, így felém fordult.

- Hogyan megy a tanulás Lávahold mesterrel? – kérdezte, sötét aranyszínű szemei fényesen ragyogtak fekete maszkja alól.

Elmeséltem neki mindent, amit ez alatt a két nap alatt csináltunk, majd mikor a végéhez értem, várakozón néztem rá.

- Ügyes vagy, örülök, hogy jól boldogulsz – mondta, de hangja szomorú, és gondterhelt volt.

Elgondolkoztam, mi bánthatja apámat? Hajnallélek eltűnése? Vagy Jairó kilépése a falkából? Esetleg az, amiről Medvefoggal beszéltek? De az is lehet, hogy valami teljesen más.

- Nem tudod esetleg, hol találjam Anuke-ot? Lávahold azt mondta, menjek vele vadászni, de valójában még soha nem találkoztam vele, azt sem tudom, hogyan néz ki. – igyekeztem témát váltani, de végül az lett, hogy elkeseredetten fakadtam ki.

- Anuke a falka egyik gammája, ha jól emlékszem. Még én sem találkoztam vele, akkor jött a falkába, mialatt én Amir kontinensén voltam. – mondta apám elgondolkozva. – Remélem, tudtam segíteni.

- Igen, persze, köszönöm! – válaszoltam neki, és kifelé igyekeztem a barlangból. – Most mennem kell, viszlát!

- Viszlát Leilana! – köszönt el apám, és kiléptem a szűk résen át a napfénybe.

A tó partjánál megálltam egy pillanatra. Csalódott voltam, hiszen arra számítottam, apám majd megnyugtat, hogy azt mondja, nincsen semmi baj, csakhogy pont fordítva esett meg. Szomorúan beballagtam a fák közé, de hirtelen dühös is lettem. Azt vártam, hogy, ezen a helyen majd rájövök ki is vagyok igazából, de csak még több kérdés merült fel bennem. Arra számítottam, hogy végre találkozhatok anyámmal, sőt mindennél jobban vártam ezt a pillanatot, mégsem következett be. Eddig szinte semmi nem úgy történt, ahogy szerettem volna, Éjszőrme nem vesz komolyan, és a falka fele árulónak és kívülállónak lát engem és apámat is.

Belerúgtam egy kőbe, mely messzire repült a bokrok közé. Tudtam, ez most nem fog előrébb vinni. Szinte kényszerítettem magam, hogy menjek át a ligeten, és keressem meg ezt az Anuke-ot, hogy addig is eltereljem figyelmem az elkeseredett gondolataimról.

Eszembe jutott, hogy a gammák barlangjában volt egy másik farkas is, akit még nem ismertem, és Ezüstárny is megemlítette Anuke nevét, mikor a falkarendszerről mesélt nekem. Viszont a tegnapi sötétben alig láttam, hogyan néz ki, és a szagára sem emlékeztem. Úgy döntöttem, legjobb lesz, ha a gammák barlangjában keresem először.

Kelletlenül bepréselődtem a barlangba, de odabent csak üresség honolt. Sem Anuke, sem bármelyik más farkas nem volt ott.

Csalódottan kijöttem, és a fák felé néztem. A sziklákkal, és barlangokkal szemben egy sűrű erdő terült el. Lávahold mester tegnap este ebbe az erdőbe vezetett be, mikor a Szellemfát mutatta meg, de most úgy éreztem a fák sokkal nagyobbak, mint akkor.

Összeszedtem magam, és bementem az erdőbe. Első gondolatom az volt, hogy megkeresem a Szellemfát, hiszen még sok alakzat volt rajta, amit nem tudtam jól megnézni. Azonban úgy döntöttem, előbb vadászok Anuke-al, a Szellemfát pedig megnézhetem máskor is.

Beleszimatoltam a levegőbe, hátha érzek valami szagot. A gyenge szél nemsokára egy idegen farkas szagát hordozta felém. Ahogy egyre beljebb hatoltam a fák közé, egyre inkább úgy éreztem mintha valami, vagy esetleg valaki figyelne engem. Eszembe jutott, amit Medvefog mondott az apámnak: mi van, ha ez a megvadult vaddisznó most is a falka területén kóvályog?

A másik farkas szaga nagyon közelről érkezett, de nem láttam sem mozogni, és a hangját sem hallottam. Ledermedtem, mikor hallottam, hogy a másik farkas mögém ugrott. Rémképek ezrei suhantak át az agyamon: ha valaki most meg akarna támadni, soha nem tudnák meg, hogy ki volt az.

Hihetetlenül lassan, szinte már oldalazva megfordultam, és megpillantottam a másik farkast, aki alig lehetett idősebb másfél évesnél.

- Szervusz! – köszönt vidáman a hím, és játékosan felugrott egy kidőlt fa törzsére – Anuke vagyok, örvendek a szerencsének!

- Szia! – viszonoztam a köszönést megnyugodva – Engem hívj Leilanának.

Ekkor kicsit jobban szemügyre vettem őt. Szép, zöld szemei voltak, olyan színűek, mint a fák nyári lombjai. De emellett rendkívülinek, és különlegesnek találtam a külsejét. Én ahány farkassal találkoztam, (és amilyen magam is vagyok) mindegyiknek a teste volt sötétebb, és a lábai világosabb színűek. Anuke viszont pont fordítva nézett ki: mancsai és lábai mély sötétbarnák, míg a hátán és az oldalán rozsdabarna volt a szőre. Keskeny arca és széles fülei is ebben a sötétbarna színben pompáztak.

- Tehát akkor te vagy az új farkas! Lávahold mester megkért, hogy vadásszak veled egy keveset. – kissé még magas hangja lelkes volt és kedves.

- Vagy úgy! Lávahold mester nekem meg azt mondta, hogy én keresselek meg téged. – mondtam félig nevetve, mert rájöttem, ő is azért bujkálhatott előlem, mert idegen farkasnak nézett.

- Gyere, megmutatom a falka határait! – mondta, és sötétbarna farkával intett, hogy kövessem.

Végigrohantunk az erdőn, és egy magas sziklafal előtt megálltunk.

- Ez a Kékszikla! Ezen túl is a falka területe van, de arra gammáknak nem szabad menniük. – majd halkan hozzátette – Sajnos...

Visszafordultunk, és miután futva tettünk egy kört, úgy döntöttünk, vadászunk a járőröző deltáknak. Hamar rájöttem, Anuke mellett egyszerűen nem lehet szomorúnak lenni. Hiába volt először rossz kedvem, azonnal elillant, mikor találkoztam vele.

Éppen megbújtam egy bokor mögött, míg Anuke felzavart egy fácánt, mely az előbb még a földön csipegetett. A madár hangos rikoltással felrepült a levegőbe, én pedig utána ugrottam. Állkapcsaimat összezártam a madár nyakán, majd zsákmányomat letettem egy nyúl mellé, melyet Anuke ejtett el.

- Szerintem, ha fogunk még valami nagyobbat is, akkor elég lesz! – mondta Anuke fáradtan ledőlve egy almafa alá.

- Szerintem is... - mondtam kissé lihegve, és én is lefeküdtem.

- Az lenne a legjobb, felcsapnánk szörnyvadásznak! – mondta Anuke, nem sokkal az után, hogy én is lefeküdtem a magas aljnövényzetben. – Ha Vadfagyot is hoznánk, a szörnyeknek semmi esélyük nem lenne!

Elnevettem magamat, és felkeltem, mert lassan kezdtem visszanyerni az erőmet.

Az árnyas erőben bóklászva elejtettünk még két nyulat, de úgy látszott, nagyobb állatokat nem igazán találni a környéken.

- Szeretnéd, hogy mutassak valamit? – kérdezte, miután letette a zsákmányát földre.

- Persze, nyugodtan! – mondtam neki biztató hangon, de fogalmam sem volt arról, mire készül.

- Ezt nézd! – kiáltotta, és erre a földön lévő kövek a levegőbe emelkedtek. – Fémelemű lettem! – mondta büszkén.

A kövek megremegtek egy pillanatra, majd hihetetlen gyorsasággal Anuke felé szálltak. Rátapadtak a hátára, és a homlokát is befedték egy részen, egy keménynek tűnő páncélt alkotva. Mire viszont pont megfigyelhettem volna, a kövek amilyen gyorsan jöttek, úgy le is hullottak a földre.

- Milyen volt? – kérdezte ezután lelkesen.

- Hogy is mondjam... Azt hiszem, az apró lángommal kissé le vagyok maradva. Lenyűgöző voltál! – csak azt mondtam ki, amit valóban gondoltam. Kicsit volt miért szégyenkeznem, amiért fél évvel vagyok nála idősebb, mégis képtelen vagyok egy apró tűznél többre.

- Tényleg tűzelemű vagy? – kérdezte Anuke teljesen ledöbbenve. – Az tök király!

- Még nem vagyok benne túl jó – szabadkoztam szelíden.

- Emiatt ne aggódj! – mondta, miközben biztatóan közelebb jött hozzám. - Ha szeretnéd, gyakorolhatunk együtt, mikor mindketten ráérünk.

- Az tényleg jó lenne! – válaszoltam mosolyogva.

Ezután visszatértünk, a sziklás területre, ahol a barlangok vannak.

- A delták biztosan visszatérnek a barlangjukba, miután végeztek az őrködéssel. – szólt Anuke hangosan gondolkozva. – Szerinted az jó, ha zsákmányt letesszük a barlangjuk elé?

- Egészen biztosan – mondtam neki, majd letettük a nyulakat és az egy fácánt a delták széles, nagy barlangja elé.

- Anuke! – szólalt egy mély, öblös hang a távolból. – Hol a csudába voltál eddig?

Erre a hangra könnyedén felismertem, hiszen nem lehet másé, mint Vadfagyé. Most már nemcsak a hangját hallottam, hanem őt is láttam. A hatalmas farkas felénk rohant a fák közül, és kékesszürke alakja magasan Anuke fölé tornyosult. Nyakában pedig ott tekergett egy smaragdzöld, piros szemű kígyó.

- Vadásztam Leilanával? – kérdezte kissé döbbenten és értetlenül.

- De hát Balian mester mindenhol téged keres! Ha megtalál, leszedi a fejed, abban biztos lehetsz! – Vadfagy szőre zavartan felborzolódott, de megnyugodva leült velünk szemben. – Nem kellene újra bajba keveredned, ezt te is tudod. – mondta kissé halkabban.

- Helló Vadfagy! – köszöntöttem felé, hogy észrevegyen.

- Leilana – bólintott felém, majd újra négy lábra állt, miközben a nyakában tekergő kígyó végig le sem vette a szemét rólam. – Mi ez az egész? – kérdezte zavartan.

Ekkor jöttem rá, hogy teljesen félreértette a helyzetet. Anuke először meg sem tudott szólalni, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem: - Lávahold mester megkért minket, hogy vadásszunk együtt a deltáknak. Nem maradtunk soká...

- Azt hiszem nem ez a baj – vágott közbe Anuke gyorsan – Én nem szóltam erről Balian mesternek!

Vadfagy lemondóan megrázta a fejét: - Akkor most elkísérlek, és ezt szépen megmondjuk neki, rendben?

- Rendben... - ismételte Anuke, és lesunyt fejjel elindult Vadfagy felé.

Vadfagy Anuke-ra nézett, de sárga szemében semmi nyoma nem volt haragnak, hanem szelídség és kedvesség csillogott benne.

Mivel nem volt jobb dolgom, úgy döntöttem velük tartok egy darabig, és végre beszélek Vadfaggyal. Mikor felzárkóztam hozzájuk, megszólítottam a sötét színű, szürkéskék farkast.

- Öhm... Vadfagy – mondtam, majd a hatalmas farkas kíváncsian lenézett rám – Többször is láttam már ezt a kígyót, de sehogyan sem fér a fejembe. Elmagyaráznád légy szíves?

- Jaj, hogy ő! – húzta ki magát büszkén, hogy jobban látszódjon a szakára lazán rátekeredett kígyó – Bemutatom neked hű társamat, Aloét! Még régen, kölyökkoromban mentettem meg egy sólyom karmai közül, mikor kóbor farkas voltam.

- Ó, értem már! Mindig meg akartam kérdezni, csak tudod nem volt rá alkalmam eddig. – fejeztem be, mert úgy éreztem már mindent tudok. – Akkor, viszlát, később!

- Még egy pillanatra Leilana! –szólt utánam, mikor már hátrafordulva menni készültem.

- Tessék? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak meg akartam kérdezni eljössz a ma esti gyűlése?

- Biztosan eljövök. Csak az nem biztos, hogy kiválasztva leszek – nem nagyon érettem ezt a dolgot, ezért nem is álltam neki boncolgatni a témát. – Ti eljöttök?

- Anuke és én is ott leszünk.

- Az jó – mondtam neki, és küldtem egy biztató mosolyt Anuke felé, aki eddig villámsújtottan állt Vadfagy mellett. – Akkor, viszlát, a gyűlésen! – köszöntem el tőlük.

- Viszlát Leilana! –köszöntek el egyszerre, majd mindhárman mentünk a dolgunkra. A szívem mélyén, őszintén reméltem, hogy Balian mester nem lesz túl szigorú Anuke-hoz. 

- Gyerünk Leilana! Tudod, erről nem szabad elkésni.

Apám sürgető hangjára gyorsan összekaptam magam. Mikor elváltam Vadfagyéktól, a délután már bőven a vége felé járt, ezért már csak arra maradt időm, hogy benézzek apámhoz, hogy vele menjek a gyűlésre. Mivel még nem voltam biztos az útban, nem akartam egyedül elindulni.

Éppen a tó kristálytiszta vizét ittam, mikor apám szólt, hogy induljunk. Éjszőrme és Fantombunda már rég elindultak, de én feleslegesnek találtam olyan korán menni, inkább megvártam apámat.

Mivel az egész napot gyakorlással és vadászattal töltöttem, nem sok időm volt arra, hogy lelkileg felkészüljek az eseményekre. Pontosan tudtam, hogy egy a száztízhez az esélyem, mégis halványan élt bennem a remény.

Erre egy elég furcsa gondolat fogalmazódott meg bennem. Csak pár nappal ezelőtt azt hittem, a szellemek elfordultak a világtól, most pedig arra készülök, hogy olyasmit lássanak meg bennem, amiről korábban úgy véltem, egy szőrszálnyi sem él a lelkemben.

Az égre feltekintve láttam, hogy éppen alkonyodik. Az ég vörösesből csapott át sötétkékbe, miközben a horizont világos maradt. Gyönyörű látványt nyújthatott, de az izgalom annyira elvakított, hogy még ezt a mindennapi szépséget sem vettem észre.

- Jövök már! – szóltam hangosan, izgalomtól remegő hangon.

Felzárkóztam apám mellé, és együtt ügettünk, csakhogy egy teljesen másik irányba mentünk, mint amerre Éjszőrmével, és Tundrával haladtam tegnap.

- Apa... nem gondolod, hogy rossz irányba megyünk? – kérdeztem tőle kissé aggódva.

- Nem, dehogyis. Csak találkozni szeretnék a gyűlés előtt egy régi ismerősömmel. – mondta Alkonyköd, és ekkor észrevettem hova lyukadtunk ki: a lejtős, fás területre, amin először áthaladtunk, mikor megérkeztem a Ködfalkába. Tundra azt mondta, ezen a helyen vannak a kölykök, és az őket felváltva vigyázó nőstények.

Lent a fák gyökerei között egy odú nyílt a külvilágra, melyből egy idős, ordas farkas mászott ki.

- Alkonyköd! Milyen régen láttalak már! – mondta az idős farkas. – Éppen Rózsaléleknél voltam látogatóban.

- Pont két éve, Balian – mondta csendesen apám, és odament hozzá. Tehát akkor ő lehet Balian mester! – gondoltam magamban.

Ekkor vettem észre, hogy az idős farkas egyik szeme sötétbarna színű, míg a másik aranysárga színben pompázik. Apám megállt, és hosszasan beszélni kezdett vele, mire én kérdőn néztem rá. Fejével intett, hogy menjek.

Így hát, sajnos egyedül folytattam utamat. A Kristálypatakot követve elhagytam ezt a helyet. Az egyre jobban leszálló sötétségben sétálva észrevettem, hogy az út kettéágazik. Érdekesnek találtam, hogy ezt az ösvényt nem vettem észre, mikor Tundra először körbevezetett a falka területén. A legérdekesebbnek mégis azt találtam, hogy a nagyobb jól ismert ösvény felől nem hallottam hangokat. Minél tovább füleltem, annál inkább arra jöttem rá, hogy az egész erdő teljesen csöndes. Úgy döntöttem, nem számít, merre megyek. Ha elindulok a kisebb, ismeretlen ösvényen, és nem válik be, akkor visszafordulok, és a másikon megyek tovább. Emellett persze a kíváncsiság is hajtott: hova vezethet az ösvény?

Ahogy elindultam előre, és észrevettem, hogy belül teljes sötétség uralkodik, ami azért van, mert az ösvény két oldalát sűrűn benőtték a magas, vastag rekettyebokrok. Azt is bántam, hogy nem látok be a fák közé. Egyre beljebb hatoltam, de egyáltalán nem éreztem úgy, mintha közelebb lennék az út kijáratához. Egy rémisztő gondolat hasított az agyamba: mi van, ha már elkezdődött a gyűlés? Lehet, hogy már most elkéstem?

Abban a pillanatban esett le, hogy mekkora hülyeséget csináltam már megint. Csak én vagyok képes egy számomra teljesen ismeretlen úton elindulni. Ráadásul teljesen egyedül. Rohanni kezdtem, mancsaim alig érintették a talajt, úgy éreztem, repülök. A szemem sarkából egy furcsa, szögletes árnyékot vettem ki.

Megálltam egy pillanatra, és láttam, hogy a bokrok lombjai a nélkül mozognak, hogy a szél egyáltalán fújná őket. Vártam egy pillanatig, nem tudtam mit tegyek, és nem is akartam tudni, mert sietnem kellett. Tovább rohantam, de pont a leghosszabb utat sikerült kifognom. Így sosem fogok odaérni – gondoltam riadt elkeseredéssel. Nem tudtam mit tenni, mint hogy gyorsan visszaforduljak, viszont azonnal ledermedtem, mikor megéreztem egy szagot. A szag ismert és jellegzetes volt, mert egy zsákmányállattól származott. Viszont vegyült bele valami furcsa is, amitől kirázott a hideg. Annyira természetellenes volt, hogy először azt sem tudtam, mi vele a baj. Aztán gyorsan rájöttem: a mágia szaga áradt belőle.

Ezután egy dühödt sivítás hallatszott, melyet szűkölő nyüszítés, és acsarkodó morgás követett. De ennyi éppen elég volt, hogy tudjam: a rekettyebokrokon túl, a fák között valami baj történt. Beszaladtam a bokrok közé, és áttörtem az aljnövényzeten. A hang irányát követve, megláttam mi okozta ezt a szörnyű sivító hangot, és a kellemetlen szagot. Sokkal nagyobb volt, mint a szörnyeteg, ami a Nyugati Királyságban megtámadott minket. Külsőre egy óriási vaddisznóra hasonlított, de szögletes testét zöld láng borította, szeme is zölden fénylett.

Azonnal leesett, hogy ez lehet az a vaddisznó, mely megtámadta Acélfelhőt, és amit Medvefog többedmagával sem tudott leteríteni. Mit tegyek? – gondoltam ijedten, ledermedve – Fussak? Ne fussak? Támadjak? Ne támadjak? Jól tudtam, valahol a falka területén gyűlés van, ahol a Hold a legrátermettebbeket választja ki, hogy megmentsék anyámat. Én is erre vágytam...

De ekkor megláttam a két farkaskölyköt, akik fölé baljósan tornyosult a vaddisznó. Az acsarkodó morgást pedig egy fiatal, egy év körüli farkaskölyök adta ki, igyekezve megvédeni a nála is kisebbet. A vaddisznó sarokba szorította őket, ugyanis a két farkas egy hatalmas szikla előtt kuporgott. A sziklafalat elnézve, rögtön rájöttem, hogy a Kéksziklánál vagyok.

Dühösen morogni kezdtem, közszemlére téve szemfogaimat. Bundámat vészjóslóan felborzoltam, így kétszer akkorának tűntem, mint rendesen. Az ocsmány lény rám nézett, és gúnyolódva röfögött egy sort. Háta fölött gomolygó zöld színű füstgolyó jelent meg. Lassan közelebb ment a kölykök felé.

Nem gondoltam semmire. Nem érdekelt az, hogy csak egyszer idéztem tüzet, mégis a vaddisznó felé rohantam.

- Ne merészelj a közelükbe menni! – kiáltottam, és nekifutásból az oldalára vetettem magam.

Fogaimat nem tudtam belemélyeszteni a bőrébe, mert durva, szúrós sertéi túl vastagok, és kemények voltak. Erősebbre fogtam az állkapcsom, éreztem, ahogy a szőre az ínyemet szúrja. Szemfogaim végre áthatolták a bőrét, és belemélyedtek a húsába.

Eddig talán észre sem vette, hogy rajta vagyok, most viszont gyilkos dühvel üvöltött fel. Ugrálni kezdett, majd hátán a tűz kezdett egyre nagyobbá válni. Tehetetlen dühömben a legvadabban lobogó lángra gondoltam, sőt szinte már a lelkemben éreztem égetését. A tűz most a semmiből jelent meg. Támadd meg! – parancsoltam a tűzgolyónak gondolatban, de ekkor borzalmas fájdalom mart belém, és elengedtem a vaddisznó oldalát, amit eddig szorongattam.

Mágiával nem lehet legyőzni, vontam le magamban a keserű következtetést. Szememmel a tűzgolyót kerestem melyet létrehoztam, de csak egy halvány égésnyomot találtam az állat oldalán.

Hirtelen fájdalom hasított a vállamba, ahol a farkasjegyem is van. Ilyen erőset csak akkor éreztem, mikor legelőször megjelent a királyi udvarban, azon a furcsa éjszakán. Egy ismeretlen szellemhangot hallottam, úgy üvöltött, mintha mindenhonnan jönne. A Hold kiválasztottja vagy! – bömbölte hihetetlen erővel a fülembe. Szemem előtt hirtelen megjelent a telihold képe a gyönyörű, csillagos égen. Egy magas, és vékony, fekete fehér mintás farkas vonyított rá, oldalából éjsötét, de legalább négy pár denevérszárny nőtt ki.

Mikor véget ért a látomás, kinyitottam a szemem, és egész testemen végigfutott a remegés. Fájdalmamban felnyüszítettem, ekkor esett csak le, mit is láttam valójában. De nem volt időm ezen töprengeni, mert nyüszítésem hangját azonnal meghallotta ez a szörnyeteg.

A kölykök felé néztem, és megnyugodva vettem észre hogy semmi bajuk sincs, azon kívül, hogy le vannak fagyva a rémület miatt.

Ezután jöttem csak rá, hogy én sem teszek másképp. A vaddisznó felém rohant, hatalmas agyarait nekem szegezte. Egy pillanat erejéig átvillant az agyamon a második támadás lehetősége, de végül a jól bevált futás mellett döntöttem. Mikor viszont nem hallottam a paták dobogását magam mögött, borzalmas gondolat hasított belém. Hátrafordultam, és láttam, hogy a kölykök felé tart.

Szemében szokatlan gyilkos fény égett, és akkor érettem meg, hogy mindvégig szórakozott velem. Ugyanúgy játszott velem, mint egyes kegyetlen ragadozók teszik a prédájukkal, mindvégig annak a tudatában, bármikor megölhetik a szerencsétlent. A probléma itt az volt, hogy minket – a farkasokat – tekintett a prédájának.

Tudtam, egyedül nem győzhetek ellene. A két kicsihez rohantam, és eléjük ugrottam, megelőzve a vaddisznót.

- Vonyítsatok, szóljatok a többieknek! – kiáltottam nekik hátrafordulva.

A kölykök nem mozdultak. A legidősebbnek, egy sötétszürke farkasnak esett le legelőször, hogy mit akarok tőlük. Majd a másik is reagált. A kicsi megmozdult, de tanácstalanul állt mögöttem.

- Gyorsan! Fuss be a fák közé! – szóltam neki, míg a tervemen agyaltam.

Ő gyorsan beszaladt a bokrok közé, ahova a vaddisznó csak nagy nehézségek árán tudná követni. Az idősebb kölyök felvonyított, de én is alig hallottam, nemhogy más, messze lévő farkasok.

Újabb rohamot indítottam, de mivel az állkapcsom már nagyon fájt, könnyen lerázott magáról. Elterültem a földön, de hamar felálltam. A kölyök újra vonyítani kezdett, ez már sokkal hangosabb volt.

Minden erőmet összeszedve, úgy döntöttem egy utolsó tüzet idézek elő. Kizártam a külvilágot, nem törődtem a felém dühödten száguldó vaddisznóval, vagy a hátam mögött magas hangon vonyító kölyökkel.

Éreztem, ahogy a tűz mellettem lobog, arra várva, mikor mondom meg neki mit is tegyen. Kinyitottam aranysárga szemem. Égesd meg az orrát! – gondoltam, és a levegőben kavargó tűz hihetetlen gyorsasággal a vaddisznó felé röpült. Nekicsapódott széles orrának, majd a szörnyeteg üvöltött, és dühösen rázta a fejét. Ezt egy remek alkalomnak találtam arra, hogy én is beszálljak a vonyításba.

Minden maradék erőmet összeszedtem a vonyításhoz, úgy éreztem, hangom átjárja a testem, a segélykérés pedig végig vándorolja az erdőt. A végére, a torkom megfájdult a vonyítás erejétől, de még rekedten odaszóltan a kölyöknek.

- Menj te is fedezékbe!

Ő is gyorsan berohant a bokrok közé, mikor látta, hogy a vaddisznó kezd magához térni. Eközben amaz támadni készült, és ekkor egy ismerős szagot éreztem, melyhez ismerős hang társult.

- Vigyázz Leilana!

Alkonyköd volt az. Hihetetlen sebességgel közelített, majd hatalmas ugrással a vaddisznó nyakára vetette magát. Gyors és kecses mozdulattal pördült át a torka alatt, amit egy vörös villanás követett, ami csak egy pillanat erejéig tartott. A vaddisznó még állt, azután hangos dörejjel terült el a földön.

Egy szemvillanásig némán álltam, majd kérdések ezrei öntöttek el: - Ezt... hogy csináltad? – kérdeztem elámulva.

Időközben a két kölyök is előjött. Megláttam hova rohannak. Apám háta mögött legalább egy tucatnyi farkas állt, és a kicsik az anyjukhoz mentek, melyben felismertem Medvefogat, a sötétbarna nőstényt.

- Ez támadta meg Acélfelhőt! – kiáltotta, és az élettelen vaddisznóhoz rohant, miután alaposan megnyalogatta kölykeit.

- Tehát mégis igaz! – mondta elámulva egy másik, világos bundájú farkas. – Oly sok év után...!

Apám nem szólt semmit. Némán meredt a vaddisznóra, majd a többi farkas felé fordult, engem figyelmen kívül hagyva.

- Ezt tudnia kell Fagyott Esőnek. Ha a vírus visszatért, az nemcsak a mi falkánkra, hanem másokéra is fenyegetést jelent. – mondta halkan, majd kifújta magát.

- Apa... - szólítottam meg elhaló hangon, mely egy nyüszítéssel keveredett.

- Ugye nem történt semmi bajod? És melyik úton indultál el, hogy nem voltál a gyűlésen? – engem meghallva, gyorsan felém fordult, sötét arany szemében aggodalom tükröződött.

- Jól vagyok. Csak nagyon... elfáradtam. – mondtam remegő végtagokkal, úgy éreztem, majdnem összeesek.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte ezután számon kérően. Miközben hozzám beszélt, láttam, hogy a többi farkas a háta mögött elcipeli a vaddisznót.

Ezután én elkezdtem egy végeláthatatlanul hosszú történetet mesélni neki. Mire mégiscsak a végére értem, én következtem, és azzal kezdtem, ami az elejétől fogva a legjobban érdekelt.

- És mi történt a gyűlésen? Kit választottak ki? – kérdeztem mohón, majd hirtelen eszembe jutott a látomás, amit akkor láttam mikor elkezdett fájni a farkasjegyem. A Hold Szellemének hangja még mindig kitörölhetetlenül csengett a fülemben, igaz igyekeztem elfelejteni. A szellemek is tévedhetnek – mondtam saját magamnak. Még nem fejeztem be a tanulást sem... Hogyan is lehetnék rá alkalmas?

- A csapat öt tagból áll. Felsoroljam őket? – kérdezte, igaz feleslegesen.

Némán bólintottam.

- Éjszőrme, Tundra, Vadfagy, Anuke, és Ezüstárny, akit Fagyott Eső a csapat vezetésével bízott meg. Sajnálom, Leilana...

Éjszőrme nevén egyáltalán nem lepődtem meg. De a többiekén sem: ők mind bátrak és erősek, tényleg a legrátermettebbek a feladatra.

Nem mondtam semmit, a hallottakon gondolkoztam.

Szó nélkül elindultunk. Lelapított fülekkel és behúzott farokkal követtem apámat. Mindeközben pedig igazi vesztesnek éreztem magam, aki képtelen bármit is bebizonyítani. Apám persze igyekezett jókedvre vidítani, de nem igazán sikerült neki.

- Ha szeretnéd, elintézem, hogy holnap Lávahold mester vadászni vigyen. Mit szólsz ehhez? – apám tett egy kísérletet, hogy az arcomhoz érintse az orrát, de elhúztam a fejem.

Nem mondtam semmit, elfordítottam a fejem, és rá sem bírtam volna nézni apámra: - Nem, köszi... - préseltem még ki magamból.

- Ne búslakodj emiatt! Attól még, hogy a Hold Szelleme nem választott ki, nekem ugyanolyan fontos maradsz. Tudod mit? Minden este gondolunk rájuk, és erőt adunk nekik!

Igaz apám biztató szavaitól kissé felderült a hangulatom, a lelkem mélyén többre vágytam, mint gondolatban erőt adni olyanoknak, akikről azt sem tudom, hol vannak éppen. Tudtam, nem maradhatok itt, de erről nem akartam beszélni neki, hiszen biztosan meg akarna állítani a tervemben.

Felnéztem rá, és arcomat a bundájába fúrtam. Éreztem kemény mancsát, ahogyan szelíden átkarolja vele a hátamat, és leheletének melegét mikor összeérintettük az arcunkat. Nem akartam mozdulni.

A Hold már magasan az égen járt, úgy éreztem elégedetten vigyorogva figyel engem. Árnyékainkat hosszúra nyújtotta fénye, és ezüstösen vonta be a földet és a fákat.

Apám barlangjában feküdtem, szorosan mellette, mert feleslegesnek éreztem a megüresedett gammák barlangjába visszatérni. Hallgattam Fantombunda egyenletes légzését, aki szintén a barlangban aludt. Mégsem jött álom a szememre, hogy a holnapba vigyen. Eszembe jutott a fogadalmam, melyet saját magamnak tettem. Hogy akkor is megyek, ha nem választanak ki. Csakhogy éppen... - nem bírtam magamba befejezni a mondatot, mert valamiért rosszul éreztem magam miatta.

Persze féltem az ismeretlentől és a következményektől. De jól tudtam, hogy nem maradhatok itt. Ha Fantombunda nem is megy, én biztosan fogok! – győzködtem saját magamat, hogy erőt gyűjtsek az útra. Feltápászkodtam és az alvó apára és Fantombundára néztem. Ki tudja, mikor fogom őket legközelebb látni. Eszembe jutott, milyen borzasztóan fognak hiányozni.

Apa, én most elmegyek. De ígérem, vigyázni fogok magamra, és azt is megígérem, hogy vissza fogok jönni. – intéztem szavaimat gondolatban hozzá – És te is hiányozni fogsz Fantombunda.

Gyorsan elfordultam, és kimentem a résen, ami a bejáratot jelentette.

Rohantam előre, hajtott a vérem, éreztem, ahogy lángol bennem. Bundámba belekapott az éjszakai szél, majd meghallottam a jellegzetes süvítést a füleim között. Nagyot ugrottam, hogy kinyújtóztassam izmaimat, mancsaimat előrenyújtottam, egy pillanat erejéig elhittem magamról, hogy tudok repülni. Befutottam a fák közé. Éreztem a szagukat, mindegyikét ismertem, így nem volt nehéz követnem őket.

Nem érzékeltem az időt. Mióta rohanok? Csak pár pillanat óta? Egy fél éjszakája? Nem tudtam volna eldönteni.

Megkerültem a Kéksziklát, amin túl egy gammának nem lenne szabad mennie. A Kékszikla után a fák megritkultak, egyre több lett a mezők és a füves területek száma. Egy idő után tudtam, ami a ritkás fákon túl van, az már nem a Ködfalka területe. Megálltam a határon, és végignéztem a hatalmas fűtengeren, mely előttem terült el, és békésen hullámzott az éjszakában.

Kifújtam magam, és futni kezdtem. Felnéztem, és láttam a rengeteg, megszámlálhatatlannak tűnő csillagot, melyek úgy ragyogtak, mintha olyan dolgokat tudnának, amiket én sosem. Inkább előre néztem. A távolban megjelent egy nagy, sötét domb, és mivel a farkasok szaga onnan jött, tovább futottam felé.

------------------------------------Vége a második résznek----------------------------------------------------

Sziasztok! :)

Szeretném megköszönni a jóval kétszáz fölötti olvasást, és a szavazatokat is! :) A követéseket is köszönöm, és az olvasólistázásokat is! Sajnos mostanában nem volt sok időm az írásra, de nemsokára hozom az új részeket is. Ezúttal is szeretnélek Titeket megkérni arra, hogy ha olvastátok a történetet, akkor írjatok egy hozzászólást, vagy építő jellegű kritikát!

Még egyszer hatalmas köszönet mindenkinek, aki olvasta a történetemet, nemsokára újra jelentkezek! :D

Rylie16