Ott álltam egyedül, egy hatalmas, aranylevelű és vastag törzsű tölgyfa alatt. Apám, Alkonyköd, ide küldött, majd visszatért a gyógyítók barlangjába. Azt mondta, ha felmászok a tölgyfa tetejére, eljutok a Kiképző Sziklákhoz, ahol Lávahold vár, a jövőbeli mesterem...

Miután jobban megnéztem a helyet ahol voltam, könnyen rájöttem, igaza lehet: a tölgyfa egy sziklás szakadék alatt nőtt, amiről könnyen el tudtam képzelni, hogy a tetején a Kiképző Sziklák lehetnek.

Kihívóan a magas fára néztem, mintha azt gondolnám, ettől meghunyászkodik. Hogyan tudnék fára mászni, mint a mókusok? – kérdeztem magamtól tanácstalanul. Most még Éjszőrme jelenléte is vigasztalt volna, csak hogy ő Hajnallélek keresésében segédkezik. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rakás szerencsétlenség, szinte hallottam, hogy a farkasok a hátam mögött rólam sugdolóznak.

Mégsem állhatok itt, és várhatom, hogy az összes levél lehulljon a fákról! – gondoltam elszántan, és a szememmel megcéloztam a hozzám legközelebb levő ágat. Csináltam már ilyet máskor is – biztattam magamat, és elrugaszkodtam a földről.

Amikor rájöttem, már túl késő volt: nem az ág méretével voltak gondok, hanem az ugrásom erejével, és lendületével. Mert túl kicsi volt. Mivel leesni nem akartam, ezért fogaimmal megragadtam a hirtelen velem egy szintre került ágat, melynek az lett az eredménye, hogy mozdulni sem bírtam. Már csak egyetlen kérdés maradt bennem: mi fog hamarabb kitörni? A fájó fogaim, vagy az egyre hangosabban recsegő faág?

Szerencsére viszont, abban a pillanatban, mikor a faág már nem bírta tovább megtartani a súlyomat és hangos reccsenéssel kitört, egy erős állkapocs megragadta a tarkómat. Éreztem a bundám közé lágyan fúródó fogait, magamon éreztem meleg leheletét, és az ismeretlen megmentőm illatát. Lassan és biztosan húzott fölfelé, míg végül letett a vastag faágra, ahova nem tudtam felugrani. Lenéztem a falkára a magasból, és remegés futott végig rajtam. Jól beégtem már így, az első napon...

Mikor magamhoz tértem, kicsit megnyugodva feltápászkodtam, és kíváncsian szemléltem megmentőmet.

Az első, amit megláttam egy tiszta, zafírkék szempár volt. Szinte világított a farkas fehér arcán, míg orrnyerge sötétbarna volt, mely a homlokán halvány ezüstbe ment át. Fehér mancsai ragyogtak, pont úgy, mint fényes, ezüstszürke sörénye. Ekkor jöttem csak rá, miért is nem láttam eddig az oldalát: mert fehér színű szárnyak takarták el! Hosszú, világos tollain halványan átsütött a késő délutáni nap, megmutatva ezzel vékony erezetét.

- Jól vagy, ugye? – kérdezte a kék szemű hím. Szárnyait félig még mindig kitárta, így láthattam, oldala is ezüstszürke színben pompázik, míg mélykék szemeivel engem vizslatott.

- Igen, persze... Köszönöm – siettem a válasszal, és kissé beljebb mentem, mert úgy éreztem leszédülök, de a nem a tériszonyom miatt.

Ekkor kissé feltámadt a szél, lerántva a fáról egy csomó aranysárga levelet. Fölöttünk aranyszínű lombkorona terült szét, amin a halványan beszűrődő fény tompa ragyogásként ült meg a bundánkon.

Ekkor végre eszembe jutott, miért is jöttem igazából. Kihúztam magam, és úgy döntöttem, megkérdezem a nevéről ezt a szép, ezüstös színű farkast.

- Engem Ezüstárnynak hívnak – sietett válasszal, mielőtt kimondtam volna a kérdést. Hangjából áradt a boldogság és az önbizalom. Nálam csak egy évvel lehetett idősebb, mégis úgy éreztem, egy kifejlett, felnőtt farkassal állok szemben.

- Az én nevem Leilana – mutatkoztam be én is, de alig tudtam levenni tekintetemet az ő kék színű pillantásáról. Kölcsönösen kicseréltük egymás szagát, és úgy éreztem az övét ezer közül is felismerném.

- Úgy vagy itt? Még sosem láttalak itt ezelőtt, bár még mindig vannak farkasok, akiket úgy érzem, most látok először, pedig igazából évek óta élnek itt. – miközben nekem szegezte a kérdést, mondandója végét maga is elnevette.

- Igazából ma reggel jöttem apámmal, Alkonyköddel és a bátyámmal, Éjszőrmével. – kicsit furcsának találtam, hogy Éjszőrme neki nem mondott semmit rólam. – Igazából nem vagyok túl jártas a falka szokásaiban, de igyekszem mindent megtenni. – úgy éreztem, az igazat kell mondanom neki, amúgy is az őszinteség híve voltam.

Ezüstárny bólintott, és összecsukta a szárnyát.

- Szóval te vagy az! Éjszőrme megemlített párszor... - kár volt előre örülnöm, gondoltam magamban. Ezüstárny bátorítóan elmosolyodott, és folytatta – Biztosan a mesteredet keresed.

- Eltaláltad, igen – ismertem be, majd tovább magyaráztam, igyekezve felidézni magamban a mesterem nevét – Lávaholdhoz jöttem.

- Segítsek felmászni odáig? Úgyis ráérek most, a keresőcsapathoz csak délután tudok csatlakozni. – ajánlotta fel kedvesen.

- Igen, az jó lenne. Köszi, még egyszer! – válaszoltam neki hálásan.

Ezután kissé megfontoltabban folytattam a fára mászást, de biztonságérzetem is megnőtt, hiszen tudtam, ha megcsúsznék, ez a gyönyörű farkas segítene nekem. Miután felugrottam egy vastag faágra, eszembe jutott valami, amire kíváncsi voltam.

- Mindenkinek saját mestere van, vagy hogyan működik ez?

Ezüstárny megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, szemei fényesen csillogtak. Felmásztam mellé, és leültem, hogy jobban halljam őt.

- Tudod, a kölyköket a farkasjegyük megjelenéséig a dadák tanítják vadászni. Azután, mikor megkapják mágikus képességeiket, egy velük azonos elemű béta, vagy delta harcos veszi át a képzésüket.

Lenéztem, de ekkor csak aranysárga lombokat láttam, a farkasokat már nem. Ebből arra következtettem, hogy nemsokára fölérek a szakadék tetejére. Ezüstárny szavait hallva mindent megértettem. Vele olyan egyszerű volt megismerni ezt a számomra újszerű világot. A béta és a delta szavakat hallva viszont újabb kétségek fogtak el, melyeket igyekeztem szóvá tenni.

- A béta és delta szavakat már máshol is hallottam. Mikor Tundra körbevezetett akkor is szóba kerültek. Mit jelentenek? – azt tudtam, hogy a rangsorral kapcsolatos dolgokról van szó, de ennél többet sajnos nem.

- Még senki nem mondta? – nézett meglepetten Ezüstárny. Mikor megérkeztem mindenki túl elfoglalt volt Hajnallélek keresésével, a falka életébe viszont még senki sem avatott be. – Mint mindenhol, itt is van rangsor, ami szerint élünk. De kezdjük a végénél. A falka legalját az omegák képzik, ami egy fajta büntetés szokott lenni. Régen, mikor más falkákkal harcoltunk, az onnan származó foglyok omegák voltak, ma pedig ha valaki megszegi a falka törvényeit, akkor büntetik ezzel a poszttal. Előttük jönnek a gammák, vagyis mi. Azok farkasok, akik még nem nőttek fel, és más farkasok képzése alatt állnak. Ide tartozik Tundra, Anuke, Vadfagy, te és jómagam is.

- Ne haragudj, hogy közbeszólok, és Éjszőrme? – először azt hittem véletlenül hagyta ki, majd mikor folytatta rájöttem, hogy ez korántsem igaz.

- Éjszőrme sokkal hamarabb kezdte meg a képzést, mint bármelyikünk, és ezért már delta lett. Sokak szerint, ha így folytatja, nemsokára béta válik belőle. – meglepve hallgattam, amit Ezüstárny mond. Csodáltam, hogy ezt még nem említette nekem a bátyám. Miután csak szó nélkül bólintottam, Ezüstárny folytatta. – Ott vannak még a dadák, akik a viselős nőstényeknek segítenek, vagy azoknak, akiknek már kölykeik vannak. Ők tanítják meg a kicsiket a testbeszédre, a helyes vonyításra, és persze a vadászatra is. Őket előzik meg a delták, akik a falka harcos tagjai. Az ő feladatuk a falka védelme, az őrködés, a vadászat, és persze a harcban való részvétel is. Előttük vannak a gyógyítók, akik földeleműek, és életüket a gyógyításnak szentelik. Az ő vezetőjük a főgyógyító. – itt akaratlanul is az apámra gondoltam – És a béták. Ők ugyanúgy harcosok, mint a delták, de idősebbek és tapasztaltabbak is. Ő közülük kerülnek ki az alfák is. – itt elhallgatott, és megéreztem miért. Ezüstárny szándékosan nem említette eddig a sámánokat, és tudtam, miattam tette. Gondolatban bátorítottam, hogy folytassa, amit meg is tett végül – Az alfák előtt ott vannak a sámánok. A Szellemek választják ki őket a feladatukra, és többnyire kettő van belőlük, egy felnőtt sámán és az ő tanítványa. – itt elgondolkoztam: vajon Hajnalléleknek is van tanítványa? – És a falka élén az alfapár áll, a vezetők.

- Azt hiszem, értem – mondtam, miután befejezte. – Köszi, hogy így elmagyaráztad.

- Megértem, ha elsőre soknak tűnik – válaszolta Ezüstárny csöndesen – De biztos vagyok benne, hogy hamar beilleszkedsz majd a falkánba.

Igyekeztem viszonozni bátorító mosolyát, míg egyre feljebb kapaszkodtam a fára. Azt én is remélem. – gondoltam magamban. Az ezüst farkas mondandója közben egyik fáról a másikra ugrott, anélkül, hogy használta volna a szárnyait. Mikor felértünk a fa lombjának koronájához, észrevettem, hogy a szakadék és a faág között több szarvas ugrásnyi üresség tátong.

Ekkor Ezüstárny egy pillanat alatt átugrott a sziklaszirtre, majd leült és biztatóan nézett rám. Ezután esett csak le bennem, hogy mit is akarhat.

- Ez nem fog menni. Nincs másik út, amin fel lehet jönni?

- Bízz magadban! – válaszolta Ezüstárny. – Nem használunk másik utat, mert ezt mindenki át tudja ugrani.

Egy pillanatra tényleg ugrani akartam, de a lábaim nem mozdultak. Már a visszaforduláson gondolkoztam, mikor meghallottam a farkas kedves, magabiztos hangját. Végül is, miért ne? Egy próbát megér, nem is vagyunk olyan magasan, - gondoltam elszántan.

Kissé hátrébb léptem, és nekifutásból elrugaszkodtam a faágtól. Egy pillanat erejéig azt hittem, tényleg leesek. A lendületem viszont elég nagy volt, éreztem a füleim között vonyító szelet, azt, ahogy belekap a levegő a bundámba. És legnagyobb meglepetésemre földet értem. Meglepetten néztem Ezüstárnyra, aki elégedetten mosolygott.

- Itt is volnánk – jelentette be szerényen, és fejével a fák felé bökött – A mestered már vár rád.

- Öhm... Köszi – nyögtem kissé zavartan, életemben először, nem igazán tudtam mit mondjak. Valóban hálás voltam neki.

Csak egy pillanatra fordultam el, és mire visszanéztem, ő már ott sem volt. Egyedül a halkuló szárnycsapkodásait hallottam.

Most, hogy Ezüstárny itt hagyott, jobb híján a fák felé fordultam. Idefenn sokkal több fa nőtt, mint a Léleksziklánál, és többségük fenyő volt. Beleszagoltam a levegőbe, de a fenyőillaton kívül először semmit sem éreztem. Miután újra próbálkoztam, egy farkas szagát hozta felém a szél. Csak úgy kövessem? – kérdeztem magamtól. Mivel Lávaholdat sehol sem láttam, úgy döntöttem, így teszek.

Elhagytam a tisztást, ahol eddig álltam, és bementem az árnyékos fák közé, ahonnan a szagát éreztem. A sötét fenyőfák között megtízszereződtek az illatok, melyeket eddig éreztem. A levegőt betöltötte a kisebb növényevők szaga, és mindenhol az avar tarka illatát éreztem. Lávahold nyomát azonnal elveszítettem. Arra a következtetésre jutottam, legjobb, ha most a fülemre hagyatkozok. A madarak kopácsolását és dalát igyekeztem kiszorítani a fülemből, és léptek hangjára koncentráltam. A királyi udvarban mindezt már megszoktam, hiszen ha tudni akartam valamit a Királyság helyzetéről, akkor bizony hallgatóznom kellett. Az uralkodói elit viszont profi volt a titoktartásban.

Nem hallottam nagyobb mozgásra utaló zajokat, már épp arra gondoltam, hogy a szél egy másik farkas szagát hozta véletlenül az orromba, és senki nincs itt, mikor hirtelen levélzörgés törte meg a csendet. A hang irányába menve, áttörtem egy tüskebokron, és megláttam egy farkast.

Illetve, csak a halvány körvonalát. Nem tudtam, mire számítsak, ezért kicsit oldalra fordítottam a fülem, annak jeléül, hogy békével jöttem. A probléma csak az volt, hogy alakját sehogyan sem tudtam kivenni. Viszont éreztem bundájának jellegzetes füstszagát, és hallottam lélegzetvételét is.

Mikor szemem hozzászokott a látványhoz, másodikra már észrevettem a sötétbarna bundájú farkast, aki rejtő színével könnyen el tudott tűnni a szem elől. Az avarban feküdt, fejét viszont magasan tartotta, szeme csukva volt.

A sötét színű farkas felállt, nyújtózkodott egyet, nyakában csilingeltek az ásványmedálok, és tompán csillogtak az ékkövek. Megigazította füle mögött a fekete-fehér csíkos madártollat, majd egyenesen rám nézett.

Lehet rosszkor jöttem? – futott át a kérdés az agyamon. De az nem lehet, hiszen apám is ezt az időt mondta. Ekkor hirtelen megszólalt.

- Egész gyorsan megtaláltál, jó tudni, hogy az összes érzékszervedet használod – hangja mély volt és tiszteletet parancsoló. Arcánál a szőr ezüstbe ment át, melyből megállapítottam: tízévesnél is idősebb lehet.

- Ez csak egy próba volt? – kérdeztem meglepetten. Logikusnak tűnt, mégsem számítottam arra, hogy már első napon leteszteljenek.

- Pontosan. De átmentél rajta – válaszolta, és suhintott a farkával. Ekkor farkasjegye aranysárgán felragyogott: kacskaringós alakja egy pillangó szárnyára emlékeztetett, mely a fél arcát körbefonta: - Menjünk vissza a tisztásra.

- Rendben. – mondtam neki, és Lávaholdat követve kiléptünk a napfényre.

- Te Alkonyköd lánya lehetsz, Leilana – mondta csak úgy magának, ahogyan végignézett rajtam. A napsütéses tisztásra érve megálltunk.

- Igen – bólintottam, és én is megálltam. Lávaholdból olyan erejű mágiát éreztem, melyet eddig még soha.

- Nos, akkor Leilana: próbálkoztál már a mágia gyakorlásával? – Lávahold mester felém fordult, szemei kíváncsi fénnyel világítottak.

- Még nem - válaszoltam, és lehajtottam a fejem. Eszembe jutott, hogy a többiek már mindannyian tudnak varázsolni, csak én nem.

- Az nem baj, ezért fogom megtanítani – mondta Lávahold, és körbenézett a tisztáson. Újabb kérdést tett fel. - És hogyan állsz a harccal?

Egy pillanatra elgondolkoztam, mit is mondjak, majd gyorsan válaszoltam: - Legutóbb, mikor tegnap este megtámadtak minket a kutyák, egész jól elboldogultam. – miközben igyekeztem válaszolni, próbáltam elkerülni, hogy túlbecsülje a képességeimet.

- Rendben. – bólintott, és magyarázatba fogott – Előbb a fizikai harcolást kell megtanulnod, és utána hozzávehetjük a varázslatokat. Akkor kezdjük is!

Lávahold mester hátra lépett egyet, mellső lábaival magabiztosan megtámasztotta a földet. Fejét kissé lehajtotta és megszólalt: - Te kezded, támadj meg!

Ekkor megláttam, hogy a farkas körül aranysárgán villódzó csíkok jelentek meg. Ezek folyton keringtek, és egészen körbefonták a testét, míg végül egyé váltak a körvonalával. Lávahold megrázta a fejét, sörénye bársonyosan csillogott a napfényben. Ezután vettem csak észre, hogy körülöttem is ugyanezek a csíkok jelennek meg és tűnnek el, annyi különbséggel, hogy enyémek tűzvörösek voltak.

- Mik ezek, Lávahold mester? – kérdeztem meglepetten.

- Egyszerű védelmi varázslat. Nemsokára te is meg fogod majd tanulni. – miközben ezt mondta, én támadó állást vettem fel.

Úgy éreztem, eljött az ideje a magyarázkodásnak, hiszen komolyabb harcban még sosem vettem részt. De csak egy pillanatig tartott ez az érzés, nem akartam kínos helyzetbe kerülni már az első napon. Nem volt mit tenni: megindultam felé, és bár egy újszülött kisnyúlban több harciasság volt, mint akkor bennem, még így is reméltem, hogy kikerül. Nem szerettem volna senkinek sem sérülést vagy fájdalmat okozni. Az történt, amire számítottam: Lávahold egy pillanat alatt kikerült, és egy ügyes mozdulattal megfordult, hogy láthassam az arcát.

Sárgán izzó farkasjegye távoli gyertyalángként világított.

- Nézd, védve vagyok, - mondta megnyugtatóan – ahogyan te is. Csak egy tanács: soha ne azt a pontot figyeld, ahova támadni készülsz. Próbáld újra!

Összeszedtem magamat. A védővarázslat jelenléte megnyugtatott, és elképzeléseimbe is egyre biztosabb lettem. Megint próbálkoztam: úgy döntöttem most oldalról támadok. Úgy tettem, ahogyan Lávahold is tanácsolta, mert most egy teljesen másik irányba néztem. Tervem egy részben be is vált, hiszen sikerült egy kicsit meglepnem a mesteremet, a baj ott kezdődött, hogy támadásomat azonnal ki is védte.

Oldalra vetődtem, és a legkisebb fájdalom nélkül gurultam a fűben. Akár még jól is kijöhetek ebből – gondoltam bizakodóan. Agyamban elkezdtek pörögni a különböző stratégiák, melyek felmerültek bennem. Hirtelen nagyon megtetszett egy elképzelés, melyet szerettem volna megvalósítani.

Lávahold mester egyre jobban közelített felém, és pedig tovább gurultam még. Újra támadni látszott. Még egy kicsit jobbra...

Kivártam a tökéletes pillanatot, és egy szemvillanás alatt elugrottam Lávahold támadása elől. Amennyire megörültem, hogy végre ki tudtam kerülni, annyira lepődtem meg az új támadásán, melyre legkevésbé számítottam. Teljesen felkészületlenül ért.

Lávahold mester elém állt, kizárva ezzel a támadás bármilyen lehetőségét. Tudtam, ha ez most élesben menne, már nem élnék.

- Vigyázz erre. Az ellenség szándéka sem mindig egyértelmű. Kezdjük elölről!

Rögtön kibontakozott mesterem szigorú, de megértő személyisége. Számára a tökéletesnél kevesebb nem sokat ért. Érthető volt mindez, számomra mégis nagyon fárasztó.

Nem tudtam volna megmondani, mennyit is gyakoroltunk aznap. Időközben bementünk a fenyvesek közé, és ott folytattuk a gyakorlást. Mire befejeztük, már minden izmom sajgott, még a mancsaim is fájtak. Fáradtan elterültem a földön, persze fájdalmas nyögések közepette. A Nyugati Királyságban nem voltam hozzászokva a hosszú időn át tartó, folyamatos mozgáshoz, (többnyire csak Thaliát kísérgettem) ez volt az első ilyen, és sajnos nem az utolsó alkalom. Fejemet fáradtan a mancsaimra tettem, miközben úgy éreztem, majdnem elalszom.

- Leilana... - Lávahold hangjából minimális együttérzést véltem felfedezni – Tudod, mennünk kell a gyűlésre! Fagyott Eső most fogja elmondani a teendőnket, hogy megtaláljuk Hajnallelket.

Anyám neve hallatán összeszedtem magam. Összekapartam maradék tartásomat és felkeltem.

- Várjunk csak! – hasított felém a felismerés. – A gyűlés nem éjszaka van?

- Igen, igen – bólogatott Lávahold mester és kilépett a fák közül, fülével intett, hogy kövessem. Azonnal rájöttem: annyira belefeledkeztem a gyakorlásba, hogy el is felejtettem mennyi idő telt el. Az orromat azonnal megcsapta a párás, ősziesen hideg esti levegő. Hogy gyakorolhattunk ennyi ideig? – kérdeztem magamtól elkeseredetten, és Lávahold mesterrel együtt belementünk a sötétségbe.