Keményen landoltam a földön. Óvatosan felálltam, majd megráztam magam. Az első, amit megláttam, Alkonyköd volt. Ő éppen háttal állt, így amit megláttam belőle, az nem volt valami megható.

- Hát igen... Ezt még gyakorolnod kell. – ez a gúnyos hang csakis Éjszőrmétől származhatott.

- Kezdtél hiányozni – sóhajtottam, majd körülnéztem hol is vagyok.

Egy apró, erdei tisztáson találtam magam. Külsőre azonnal a Királyi Erdőhöz tudtam hasonlítani, annyi különbséggel, hogy itt a fákat a farkasok vad szaga járta át.

Itt viszont sokkal nagyobb fák nőttek, melyek törzse vastagabb volt, mint egy átlagos tölgyfának. A fák levelén, mint egy betegség, úgy jelentkeztek az őszi sárgulás jelei.

Az árnyas fák közül erőteljes, de dallamos vonyítás csapta meg a fülem. Szinte én is összerezzentem, mikor apám, és Éjszőrme is rázendített. Ekkor a fák közül, pont velünk szemben, kettő farkas haladt felénk. Tiszta, könnyű léptekkel ügettek, de volt a mozgásukban egyfajta önbizalom is mely abból fakadt, hogy remekül kiismerhették hatalmas vadászterületüket. Mikor odaértek hozzánk, a szagukból megállapítottam: egyikőjük hím, a másik pedig nőstény.

Tiszteletteljesen megálltak előttünk, majd először a nálam jóval kisebb, zömök , koromfekete nőstény szólalt meg, aki alig lehetett két évnél idősebb: - Szervusz, Éjszőrme! Jó újra látni.

Igaz, hangjában semmiféle szarkazmus nem volt kivehető, Éjszőrme mégis csak foghegyről válaszolt, a maga flegma stílusában. - Ja, persze... Téged is.

Míg őket figyeltem, észrevettem, mennyire zavarban van Éjszőrme, ahogyan szemével hol a fekete nőstényre néz, hol a másik hímre. Ilyet még sosem láttam tőle.

Ekkor a hatalmas termetű, újonnan érkezett hím szólalt meg, aki fényes, kékesszürke színű bundát viselt. Sárga szeme idegesen villogott: - Alkonyköd... - szólította meg apámat, és illedelmesen fejet hajtott. – A falkánkat hatalmas csapás érte, míg távol voltál.

- Micsoda?! – csattant fel hirtelen Éjszőrme – Úgy érted azon kívül, hogy a falkát megtámadta egy ezerfős kutyahadsereg, és elveszítettük a Lélektollat? És mindez a csapás két nap alatt történt, míg a másik kontinensen voltam?

A nagytestű, hároméves forma hím úgy nézett Éjszőrmére, mintha most látná először. Egy pillanatra azt hittem, valami sértőt válaszol a bátyámnak, de végül csak bólintott, és ennyit mondott: - Gyertek utánam, megmutatom.

Bár nem tetszett, hogy levegőnek néznek, pillanatnyilag mégis megállapodtam a csendes megfigyelő szerepénél, majd mikor ezt meguntam hangosan köhintettem, felhívva ezzel a figyelmet.

Csakhogy Alkonyködék addigra már rég a fák között jártak. Ekkor nekem is átvillant az agyamon: mi lehet az a csapás? Míg ezen gondolkodtam, én is utánuk szaladtam, és mire beértem őket, újabb próbát tettem: - Hé! – szóltam hangosabban, mint szoktam, hogy biztosan meghallják.

Ekkor a vastag, fekete bundás nőstény odajött hozzám. Homok sárga szeme szinte világított az erdő árnyai között.

- Szia! Tundra vagyok - mutatkozott be. – Te biztosan Leilana lehetsz.

Miután kicseréltük egymás szagát, megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon honnan tudhatja a nevemet. Miután ennek hangot is adtam, Tundra könnyedén válaszolt: - Éjszőrme beszélt rólad.

- Tényleg? Éjszőrme? – esett le gyorsan.

Amint beljebb értünk az erdőbe, egyre hűvösebb lett, és a farkasok szaga is erősödött. Hirtelen kíváncsiság fogott el: milyen lehet egy falkában élni?

- Igen... Tudod sokat üzent Alkonyködnek, és sokszor Alkonyköd beszélt neki rólad. Éjszőrme pedig elmondta ezt nekünk.

- Nem mondom, hogy jó érzés – jegyeztem meg miközben egy sziklás lejtő elé értünk. A lejtő alján apró tó helyezkedett el, melyet egy kis patak táplált. A lejtőt végig, vékony, de magas fák nőtték be, így a napfény csak foltokban ült meg a bundánkon.

Tundra halkan kuncogott egyet: - És milyen érzés volt a kutyák között élni?

Míg a kutyák szokásairól, sőt életmódjukról meséltem Tundrának, addig lejutottunk a lejtőn, és átsétáltunk az alacsony vízszintű tavon is. Engem is meglepett, mennyire érdekli őt a téma. Míg éppen a kutyák rangsor szerinti helyzetéről számoltam be neki, volt alkalmam megfigyelni az előttem sétáló, nagyméretű farkast. Miközben őt figyeltem, láttam, hogy szürkéskék bundáján fekete csíkok futnak végig. Ezt elég furcsának találtam.

Az idegen farkasok szaga egy erdei sziklán vált igazán erőteljessé. Le a sziklán, egy rejtett völgyet vettem észre, ahol rengeteg farkas sürgölődött. Még ezelőtt sosem láttam ennyit egy helyen. Bár senki sem mondta, tudtam, ez lehet a falka területének a szíve.

A sűrű aljnövényzeten át, lejutottunk a völgybe. Ekkor vettem észre, hogy a fákkal védett völgyet ugyanaz a patak szelte ketté. Miközben jól szemügyre vettem a helyet, láttam, hogy a tölgyek alatt, ahol gyökerek feszülnek, szűk bejáratú odúk nyílnak a széles völgy irányába. Az odúkból hangos sivítások hallatszottak ki, majd egy szürke nőstény mászott be az egyik ilyen üregbe, szájában egy apró, fekete színű kölyköt tartva.

Szinte elvarázsolva figyeltem a falka életét, és a lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak én is a részese lehetnék.

- Ez itt a vemhes nőstények, és dadáik otthona. – mesélte Tundra. – Idén rengeteg kölykünk van. És egyben, ez a terület van a legjobban védve. – folytatta.

Továbbhaladtunk, a patak mentén, ahol völgy egyre sziklásabbá vált. A sziklák belsejében különféle méretű barlangok ásítottak, melyekről az volt a sejtésem, hogy a harcosok lakják őket.

- Ezen a helyen vannak a béták, a delták, gammák, és omegák barlangjai. Itt szervezik meg a nagy vadászatokat, és lényegében ez a legnépesebb terület a völgyben. – Tundra kiváló idegen vezetőnek bizonyult. Igaz még nem sok mindent tudtam a farkasok rangbeli elhelyezkedéséről.

Tovább haladtunk, és a patak egyre szélesebb lett. A sziklák egyre ritkásabbak lettek, és ezzel elhagytuk a harcosok otthonát is. Útközben a patak vízét néztem, míg Tundra mesélt, és észrevettem, milyen fényes és különlegesen tiszta vize van.

Tundra is észrevehette milyen elmélyülten bámulom, mert közelebb jött a vízhez, és mesélni kezdett: - Mi csak Kristálypataknak hívjuk. A főgyógyító barlangjáig vezet, ahol vízeséssé válik. A legenda szerint, ha egy megmérgezett iszik belőle, meggyógyul.

- Ez érdekesen hangzik. – válaszoltam neki, és újra Tundrára néztem. – És igaz?

A koromfekete farkas elmosolyodott: - Nem tudom. – ismerte be. – De az biztos, hogy nagyon jó íze van! Ittál már patakvizet?

Szomorúan megráztam a fejem. Eszembe jutott, hogy a Nyugati Királyságban hordókban hozták be a vizet, melynek íze többnyire áporodott volt.

- Még nem. – válaszoltam, és lehajtottam a fejem, hogy bele tudjak kortyolni. Nagyon finom íze volt, tele energiával, és tisztasággal.

- Na, milyen? – kérdezte Tundra kíváncsian.

- Remek! – válaszoltam elégedetten.

Ekkor vettem csak észre, hogy a környéken lévő farkasok többsége csak most jön elő a barlangjából. Ezért volt hát olyan üres a harcosok területe! Miért kelnek fel ilyen későn? – kérdeztem magamtól.

Tundra valószínűleg megláthatta értetlen arcomat és szomorúan magyarázni kezdett - Tudod... Az egész éjszakát a kereséssel töltöttük. Mindannyian elfáradtak, de egy kutató csapat még mindig kint van.

- De mit kerestetek? – kérdeztem aggodalmasan.

Tundra viszont nem tudott mit válaszolni, mert az egyik barlangból egy reszelős, mély hang szólt ki.

- Tundra, gyere ide! Itt az ideje a kiképzésnek! – ekkor megláttam, hogy egy hófehér, rövid szőrű farkas állt meg Tundra mögött.

- Sajnálom, mennem kell! Majd később még beszélünk! – szólt Tundra, majd elindult a nagy termetű, fehér farkassal.

- Akkor hát, viszlát! – köszöntem el én is, és láttam, ahogy előttem nem sokkal a kékesszürke farkas is leválik Alkonyködéktől.

Felzárkóztam a két rokonomhoz, és láttam, sem apám, sem pedig Éjszőrme nincs túlzott jókedvében.

- Gyere Leilana. Megmutatom, hol fogsz ma aludni. – mondta Alkonyköd tompa hangon.

Elértünk a völgy legvégéhez, ahol szintén egy hatalmas sziklás magaslat nyílt. A patak itt egy széles tóba torkollott, és a sziklás magaslatról vízesés zuhogott alá. Gyönyörű, égszínkék vízében tükröződtek az égen úszó, hófehér szőrpihékhez hasonló felhők.

- Erre! – szólt Alkonyköd, és készült megkerülni a tavat, de Éjszőrme nem mozdult.

- Nekem el kellene mennem a Tövises Lejtőhöz – mondta, miközben a mancsát nézte. – Állítólag találtak pár furcsaságot a Léleksziklánál.

- Rendben. – bólintott az apám – Mondd meg nekik, hogy mi is nemsokára ott leszünk.

Éjszőrme megfordult, és eltűnt a fák között.

Én követtem apámat a vízesés felé. Nem mentünk bele a tóba, hanem megkerültük. A szikla oldalán, végig kövek voltak, melyeken könnyen eljuthattunk a vízesés mellé. Ahol a víz lezuhant, hagyott egy kis rést, amin beugorhattunk a szikla barlangjába. Belül – igaz nem volt tágas – mégis különleges látvány fogadott. A vízfüggönyön beáramló fény apró szivárványokként tört meg, melyek a fényes kőfalakon táncoltak. A barlang alját egy hatalmas jaguárbőr fedte be, míg a sarkokban különféle szárított gyógynövények illatoztak.

A barlang viszont nem volt üres. Egy fényes szőrű, halványbarna nőstény farkas ült nekünk háttal, a gyógynövényeket rendezve. Mikor meglátta, hogy bejöttünk felénk fordult. Zöld színű szemével először Alkonyködöt mérte végig, azután pedig engem.

- Alkonyköd, jó újra a falkánkban látni, - mondta halk szavúan. Ekkor tekintete felém irányult, amitől kissé kínosan éreztem magamat. – Ez itt Leilana?

Apám csak némán bólintott, és kissé beljebb nyomult a barlangba. Látszólag nem tetszett neki, hogy egy másik farkas lakik régi otthonában. : - Szarvasfutó, Fagyott Eső falkavezér üzent nekem a pocsolyán keresztül, még két nappal ezelőtt. Megengedte, hogy visszatérhessek vezérgyógyítói rangomhoz.

Ekkor rájöttem, hogy ez a barlang csakis vezérgyógyítóé, és a többi gyógyító máshol lakhat. Szarvasfutó megfordult volna indulásra készen, de apám még visszaszólt neki.

- A falkát nemrég megtámadta egy kutya sereg. Súlyosak a sérülések?

Szarvasfutó megfordult, és hűvösen válaszolt: - Ezúttal nem veszítettünk egy farkast sem. Gyorsan gyógyulnak, de mi is kevesen vagyunk.

Akárhogyan is néztem, úgy éreztem, ez a farkas nem bízik apám hűségében, csak azért mert a Kutyák Birodalmában élt.

- El kell mennem a Tövises Lejtőhöz. Nem maradok soká, és ellátom a sérülteket.

Szarvasfutó fejet hajtott, és gyorsan kiszaladt a barlangból. Apám egy pillanatra felborzolta a sörényét, majd a vízfüggönyt figyelte. Úgy éreztem illő nekem megtörni a csendet.

- Öhm... A csíkos farkas azt mondta, valami baj történt. Micsoda? – aggodalmasan odaálltam mellé. Egy pillanatra megijedtem, hogy apám nem fog válaszolni, annyira maga alatt van. Majd mély levegőt vett, és méltóságteljesen leült a jaguárbőrre, velem szemben.

- Vadfagy a neve, – Alkonyköd szokásos tekintélyével beszélt, mégis szomorúság volt a hangjában: - Elmondtam már, mit csinál Hajnallélek a falkában?

Rosszat sejtve megráztam a fejem.

- Ő a falkánk sámánja. Ezért kellet visszatérnie a Ködfalkába. Nélküle a Ködfalka nem tud kapcsolatba lépni Dhimériával, és a Szellemekkel. – behunyta a szemét, amivel aggodalmát szokta leplezni – Hajnallélek eltűnt. Valószínűleg a tegnapelőtti estén történt, mikor Éjszőrme elment. A falka összes tagja, együttes erővel kereste, de nem találta meg. Erőszakos behatolásnak nyomát sem találták, és a járőröző farkasok sem láttak semmit aznap mikor eltűnt. Annyit tudunk, hogy nem a kutyák tették. Ma este Fagyott Eső gyűlést tart, ahol megbeszéljük, mi legyen.

Hirtelen szédülés fogott el, és úgy éreztem, mintha kirántották volna alólam a talajt. Mindennél jobban vártam a vele való találkozást, és amellett, hogy egy álmom tört össze, a rémület is elfogott. Nem akartam elhinni. Gondolatban magamat nyugtattam: biztosan meg fogják találni.

Ekkor hirtelen Éjszőrme lépett be, a vízfüggönyön keresztül. Bundáját felborzolta, hogy lerázza magáról a vizet, farka hegye zaklatottan rángatózott. Még sosem láttam ennyire idegesnek.

- Találtunk egy érdekes nyomot. Azt hiszem, ezt látnod kell. Leilana is jöhet! Ehhez kivételesen még neki is köze van.

Éjszőrme utolsó mondatára megforgattam a szemem, és követtem apámat, a zuhogó víz apró résén keresztül. A szikla falához lapulva ugráltam kőről kőre, majd mikor lábam szilárd talajon volt, felszaladtunk a lejtő tetejére. Odafent ritkás növényzet fogadott, és erősen fújó szél.

Mikor jobban körülnéztem, láttam, hogy a felvidék közepén egy hatalmas szikla áll. Közelebb mentem hozzá, és láttam, hogy hófehéren világít, és kék színű fény árad belőle. Gyönyörű látványt nyújtott. Igaz tisztes távolságból figyeltem, mégis éreztem a belőle áradó erőt.

- A gyengébbek kedvéért elmagyarázom, hogy ez a Lélekszikla, a sámán lakhelye. – hallottam Éjszőrme hangját magam mögött. Ezzel együtt, megszakadt a bűvölet is, mellyel a sziklát bámultam.

A fekete farkas felé néztem, és láttam, hogy éppen tovább haladt a Léleksziklán, és kiállt az emelkedő szélére. Odamentem hozzá, és rádöbbentem, milyen magasan is vagyunk. A magaslatról nézve, a talaj egy juharfányira is lehetett alattunk. Lent, a talajt gondosan benőtték a tüskésnek látszó bokrok, és a kisebb fák.

- Érzitek ezt a szagot? – Éjszőrme felemelte a fejét, és a levegőbe szagolt.

Apám viszont kételkedően felhúzta az orrát: - Az nem lehet... hiszen ők a mi oldalunkon állnak!

Én is a levőbe szagoltam, de a növények, és a többi farkas szagán kívül semmit sem éreztem. - Valaki elmondaná, mit kellene éreznem? – kérdeztem őket kétségbeesetten. Viszont senki nem figyelt rám. Alkonyködékben volt valami idegesség, ami rám is átragadt. Vajon mi történhetett? – kérdeztem magamtól.

- Ez még nem minden. Ezt nézzétek! – Éjszőrme elvezetett minket a Lélekszikla közelében növő bokorhoz. De az ágait meggy húzta le...

- Érdekes. Mikor utoljára itt jártam, ez még meggyfa volt... - Apám törte meg a pillanatnyilag bekövetkező csendet. Farkával idegesen csapkodott, és zavarában morgott. Ami engem illet, én csöndben maradtam. Abban reménykedtem, hátha megtudok még többet is.

- Ezek gottók, egyértelmű... - Éjszőrme apámhoz fordult, és az ő reakcióját várta. – A növények megőrülnek a jelenlétükben.

- A mik? – kérdeztem értetlenül.

Apám, aki úgy tűnt magához tért, hozzám fordult, és fülembe súgta: - Majd később elmondom.

Mögöttünk, a fák között viszont mozgolódás támadt. Az első, akit megláttam a kékesszürke, sárga szemű farkas volt, akiről azt mondta apám, Vadfagynak hívják. Ekkor tűnt fel, hogy nyakára lazán egy zöld, piros szemű kígyó tekeredett rá. Mögötte három másik farkas volt, akik a Lélekszikla mögött megálltak.

- Gyorskarom és Feketehó még odalent vannak, de még semmit sem találtak. – számolt be Éjszőrmének. - Követtük a nyomukat egészen a falka határáig, és úgy tűnt az Elhagyatott Vidék felé tartottak.

Miközben a farkast figyeltem, azon gondolkoztam, hogy hogyan kerülhetett hozzá egy kígyó. Eltökéltem, hogy amikor eljön az ideje, megkérdezem tőle. Az, amit mondott, viszont csak még aggodalmasabbá tett. Az Elhagyatott Vidék említése elég félelmetesnek hangzott, igaz, semmit sem tudtam róla.

- És az még senkinek sem jutott eszébe, hogy valaki rájuk akarta fogni? – kérdezte apám hirtelen. Ezen elgondolkoztam, hiszen eddig erre még egyikünk sem gondolt.

Vadfagy odajött hozzám, és szinte csak magának mondta: - Alkonyköd mindig is ilyen volt. Tudod, gottók tanították még régen, ezért elfogult velük. De nem hinném, hogy ilyen mértékű alakváltoztatásra más faj is képes lenne.

- Értem már. – bólintottam, de még fogalmam sem volt arról, mi az, hogy gottó.

- Elég lesz! Innentől a béták járőröznek! – Ez a kemény, erős hang a Lélekszikla felől érkezett. Megfordultam, hogy lássam, ki a tulajdonosa, de elállt a szavam.

A szikla mellett, egy óriási, szürke és vörös mintázatú farkas állt. Viszont két oldalán hatalmas, széttárt denevérszárnyak feszültek.

- Ő Karomszárny, az egyik bétahím, - súgta a fülembe Vadfagy, de alig tértem még magamhoz a meglepetésből.

- Köszönjük a bemutatást, Vadfagy, - jegyezte meg cinikusan a bölényméretű, szárnyas farkas, aki mellet még Vadfagy is sokkal kisebbnek látszott. Ekkor szigorú, világosbarna tekintete énrám tévedt: - Te lehetsz az új farkas, igaz?

Kissé megrémültem felém tornyosuló alakjától, ezért kész csodának véltem, hogy tudtam válaszolni neki: - Igen, én vagyok az.

Karomszárny nem mondott semmit, csak bólintott. Úgy éreztem, itt az ideje menni, és láttam, Vadfagy is ugyanezt gondolhatja. Elindultam, vissza a fák közé, Vadfagy barátaihoz, ahol megvártam a felém tartó Éjszőrmééket. Vadfagy, és a három farkas már rég eltűntek az erdőben, mikor Éjszőrme beszámolt még Karomszárnynak a helyzetről.

Ezután hárman lebaktattunk a lejtőn, vissza a kristálytiszta vizű tóhoz és vízeséshez. A tó vízét azonban, egy Alkonyködhöz hasonlító, farkaskutyaszerű alak nézte. Mikor meghallotta, hogy jövünk, felénk fordult. Miután megláttam az arcát, biztos lettem benne, ő az egyik testvérem: ugyanis apám kiköpött mása volt, annyi különbséggel, hogy bundája világosabbnak látszott, szemei pedig világosbarnában pompáztak.

- Hát tényleg visszajöttél? – kérdezte a hím meglepetten apámat. Odaszaladt hozzá, és összeérintették az orrukat. Alkonyköd mellső mancsával szorosan átölelte a hátát, majd a testvérem kibontakozott az öleléséből, és kissé hátrébb lépett. Ekkor vett észre engem: - Ó, szervusz! Te bizonyára a nővérem vagy, Leilana. Éjszőrme mesélt rólad néhányszor.

- Szia! – itt én is bemutatkoztam volna, de mikor folytatta, rájöttem, felesleges lenne. Ezek után, elkezdett érdekelni, mit is mondhatott rólam a bátyám. Úgy döntöttem, ezt is ki fogom deríteni. Ekkor esett csak le, fogalmam sincs, ő melyik a két testvérem közül.

- Amúgy, én Fantombunda vagyok – említette meg mellékesen, mert valószínűleg látta, kissé összezavarodtam.

- Rendben - bólintottam, viszont nagyon szerettem volna valami mást is mondani, de azt hiszem, sehogy sem tudtam volna szavakba önteni az érzést, mikor valaki először találkozik az egyik testvérével.

Így hát összeérintettük az orrunkat, és kicseréltük egymás szagát.

- Nekem még össze kell rendeznem a gyógynövényeket. – szólt mögöttünk apánk, miközben a barlangja felé tartott, de visszafordult, mintha eszébe jutott volna valami – Várjunk csak! Hol van Jairó?

Nekem is csak ekkor tűnt fel: a másik testéremmel nem találkoztam. A két testvérem összenézett, Fantombunda idegesen nyelt egyet, fülei lelapultak. Éjszőrme nem tűnt ilyen zaklatottnak, igaz, világosszürke farokhegye neki is meg-megrándult. Értetlenül álltam apám mellett, ötletem sem volt arról, mi történhetett.

- Tudod... - kezdte volna bizonytalanul Fantombunda, de Éjszőrme gyorsan átvette a szót.

- Már régóta beleszeretett egy árnyékfalkai farkaslányba, akivel valami vadászaton találkozott... Pár nappal ezelőtt elhagyta a falkát.

- Mi?! – kiáltott dühösen apám. – És ti hagytátok elmenni? Ilyen veszélyes időkben?

- Próbáltuk megállítani! – válaszolt még idegesebben Fantombunda. – Nem hallgatott ránk. Éjszaka ment el, mikor mindenki aludt.

- De megérkezett? – kérdezte Alkonyköd gyorsan.

- Igen, persze... - válaszolta Éjszőrme, mivel Fantombunda túl zaklatottnak bizonyult – Apa figyelj... Bocsi, hogy nem előbb szóltam, de nem akartam, hogy miatta is idegeskedj.

- És üzent nektek? Elfogadták? – apám alig tudta abbahagyni a kérdezősködést. Én csendben álltam, kiábrándulva. Mielőtt a falkába érkeztem volna, teljesen másra számítottam.

- Amint megérkezett. És igen, az alfapár elfogadta. – Éjszőrme, minden igyekezete ellenére sem tudta teljesen megnyugtatni apámat. Végül úgy tűnt, mégis megnyugodott valamennyire, mert lehajtotta a fejét, majd az égre nézett.

- Rendben. Este üzenek neki, de most el kell látom a sebesülteket. Ti menjetek, rátok szükség lesz a keresésnél.

- Én is menjek? – kérdeztem kissé ijedten. Fogalmam sem volt arról mi lesz majd velem.

- Természetesen nem. – válaszolta apám nyugodtan.

Visszaindult a barlangja irányába, és intett a farkával, hogy kövessem. Szemem sarkából még láttam Éjszőrmét és Fantombundát elszaladni a harcosok területei felé.

Míg én a szikla falához dőltem, és igyekeztem egyensúlyozni a köveken, hogy le ne essek, Alkonyköd a tó tiszta vízét figyelte, és végig egy szót sem szólt. Tudtam, milyen nehéz lehet neki, ezért békén hagytam, és az apró részen át, ahol a víz lefolyt, beugrottam a barlangba.

A puha jaguárszőrön elterülve jöttem rá, milyen fáradt vagyok igazából. Hiszen lassan egy napja semmit sem aludtam. Nemsokára előbukkant az apám is. Lefeküdt mellém, még mindig nem szólalt meg. A víz tompa csobogását hallgatva, az elalvás ellen küzdöttem, ezért úgy döntöttem, ideje megtörnöm a kettőnk közötti csendet.

- Mi lesz az én dolgom? Úgy értem, tanulnom kell majd, igaz? – bukott ki belőlem az első kérdés, ami eszembe jutott.

Apám elgondolkozva nézte a zuhanó vizet: - Ez a Jairó... Bárcsak láthattam volna még őt. Még ha két évig nem is láttam élőben, akkor is... sőt, annál inkább. Mit is mondtál Leilana? Ne haragudj...

- Azt szeretném kérdezni, hogy mit kell majd tennem? Tanulnom kell majd, nem? – ismételtem meg a kérdést.

Apám röviden bólintott: - Pontosan. Ma, nem sokkal napnyugta előtt találkozni fogsz a tanítóddal.

- Ki lesz az? – kérdeztem gyorsan, ösztönösen.

- Csak egy tűzfarkas van a Ködfalkában, akinek jelenleg nincsen tanítványa, - fogott bele apám a magyarázatba – és ő nem más, mint Lávahold. Nem sokkal utána elvállalta a tanításodat, hogy megérkeztél volna.

- Már kíváncsi vagyok rá. – jegyeztem meg várakozás telien.

Apám egy pillanatra elmosolyodott, melytől egy kissé én is megnyugodtam: - De most aludj. Pihenésre van szükséged. Nekem még akad elintéznivalóm.

- Várj, apa... - nem akartam feltartani, de egyvalami még érdekelt volna – Mik azok a gottók, amikről a Tüskés Lejtőn szó volt?

- Ó, igen. Megígértem, hogy elmondom. – Alkonyköd visszafordult, és kiment a vízesés másik oldalán, melyet még sosem használtam – Gyere, megmutatom.

Követtem kifelé a barlangból, és a szikla oldalát kezdtem el figyelni. Apám itt megállt, szemét a szikla sima falának közepére helyezte.

- Így néznek ki. – mondta nekem. Most volt időm szemügyre venni a sziklafalat. Furcsa, kacskaringós vonalakból állt, melyek összesen tizenkét farkas alakzat köré tekeredtek. Ekkor vettem észre, hogy egyik farkas alakja ezüstösen ragyog. Mellettük egy hatalmas, hófehér róka kapott helyet, melynek összesen kilenc farka volt. Ezelőtt még soha nem láttam ilyet, és ámulva néztem az érdekes, ősi rajzokat.

- A mágikus erővel rendelkező rókákat és sakálokat gottóknak hívjuk. – fogott bele apám – Egy évszázaddal ezelőtt, a kutyák akkori Nyugati Királya folyamatos hadjáratokat indított ellenünk. Az egyensúly elveszett, ezért Effys, a fény szelleme őket küldte, hogy segítsenek minket. Összesen húsz napig, és húsz éjszakán át tartott a harc. Végül, a kutyák meghátráltak, de az áldozatok száma mindkét oldalon mérhetetlenül sok volt. A Kényszeredett Béke ideje alatt a gottók letelepedtek, és falkákat alapítottak, melyeket ők törzseknek hívnak. Sokáig semmi gyanúsat nem hallottunk róluk. De most... a jelek szerint ők rabolták el Hajnallelket.

Csendben ültem, és hallgattam, amit mond. Ha igaz a történet... Háború... Egykoron teljesen más szemszögből hallottam ugyanezt, mást gondoltam róla, mint most. Próbáltam visszatérni a valóságba, arra koncentrálni, ami most történik.

Ekkor megakadt a szemem a másik, tizenkettő farkason. Vajon mit jelenthet? – tettem fel magamba a kérdést, melyet szóvá is tettem.

- Ők a Tizenkettek. A farkasok egy szövetsége voltak, a farkas-kutya háborúk idején. Mindannyian másik falkából származtak, és ők fejlesztették ki tökéletesre a ma ismert mágiákat. Vezetőjük az ezüstszínű farkas, Hullócsillag volt. Történeteiket az összes kölyök ismeri, és minden falkában tisztelik őket.

Elgondolkozva néztem a rajzokat, de úgy éreztem akármennyire is ellenkezek, leragad a szemem. Lelkem mélyén irigy voltam kissé a falkabeli kölykökre, amiért ők ilyeneken nőttek fel, és nem pedig Farkasölő Deimos történetein. Sikerült elfojtanom egy ásítást, de ez az apám tekintetést sem kerülhette el.

- Most menj aludni. Nem szeretném, hogy az első kiképzéseden fáradt legyél.

Apámnak igaza volt. Míg ő elindult a gyógyítók többi barlangja felé, én visszamentem a sajátjába. Összegömbölyödtem a jaguárbőrön, de hamar elfogott az álom, és elaludtam a víz ütemes morajlását hallgatva.