Axel története: A félvér felemelkedése

Negyedik rész

Nanook a déllem

Naroin kijelentésére Axel kihúzta magát, és a sebhelyes kutya elé állt.

- Emlékszel az útra? Oda tudsz vezetni minket, Naroin? – kérdezte, de tisztában volt azzal, hogy a hangjában aggodalom is csendül.

- Naroin? – kérdezett vissza meglepetten a malamut. – Engem már nem így hívnak többé! A valódi nevem Nanook, és Aerisz szellem délleme vagyok!

Mikor kimondta ezt a furcsa nevet, a két kutya Naroin érdekes elváltozásának lehetett a szemtanúja. A testét elcsúfító sebhelyek eltűntek, bundája ragyogott, és hátán összesen két pár, átlátszó cseresznyevirág színű madárszárny jelent meg. De az arca is változásokon ment át: szemei fehéren izzottak, miközben homlokán érdekes, kacskaringós ősi jelek jelentek meg.

Ezt az átalakulást hatalmas, fehér fényoszlopok kísérték, amitől Axel ijedtében hátraugrott, szeme sarkából látta, hogy Venge is ugyanígy tesz, pedig ő még messzebb is volt tőle.

Alig tudtak megszólalni a döbbenet és az ámulat miatt. Hármójuk csendjét Nanook törte meg. Még hangjában is más volt, Naroin szokásos, lagymatag beszéde. Hangja most már mély lett, komoly és tiszteletet parancsoló.

- Válaszolva a kérdésedre: természetesen!

Meglepő módon, Venge volt az, aki előbb odament Nannokhoz. Először félénken megszaglászta, majd mikor rájött, hogy csak külsőleg változott meg, lelkesen csóválni kezdte a farkát. Vidáman ugatva körbeugrálta, miközben ezt mondta: - Naroin, ez fantasztikus! Meg vagyunk mentve!

- Kérlek, ne hívj így! – mondta Nanook türelmesen – Nekem ez olyan megalázó.

- Rendben! – szólt vidáman Venge, és Axel felé fordult.

Axel lényegében pont az ellenkezőjét tette, mint a társa. Hűvösen közelebb jött, és fáradt hangon szólt, miközben teljesen higgadt maradt.

- Szóval Aerisz küldött... Nem óhajtanád ezt kissé kifejteni? Nem ártana tudnom, hol voltál eddig.

Naroin, vagy, ahogy magát hívta, Nanook, kicsit összébb húzta magát, miközben gyorsan válaszolt.

- Meg tudom magyarázni! Tényleg... - mentegetőzött, miközben átlátszó szárnyaival némán csapkodott. – De most mennünk kell. Azt hiszem, nem vagyunk egyedül.

Axel akaratlanul is körülnézett. A lepusztult dombvidék teljesen lakatlannak nézett ki, és idegen szagokat sem érzett: - Azt hiszed? Miről beszélsz? – kérdezte hitetlenül.

- Nem számít! Kövessetek, tudok egy biztonságos helyet, ahol már jártam. Ott meghúzhatnánk magunk. – törte meg a pillanatnyi csendet Nanook. Venge szótlanul beállt mögé, miközben elvarázsolva nézte a kutya szárnyait.

- Nem hiszem el, hogy képes vagy követni! – rótta meg Axel, mert igen rossz előérzete támadt. – Nem bízhatunk benne.

- Szerintem meg igen – válaszolt a fehér kutya. – Aerisz küldte, nem? Biztonságban vagyunk mellette! Érzem...

Axel jól ismerte Vengét, tudta, bízhat társa ösztöneiben. Ha kissé vonakodva is, de szótlanul követte őket. Csöndben meneteltek a késő délutáni időben, mígnem Nanook megállt egy hatalmas sziklatömb előtt.

- Itt volnánk – szólalt meg Nanook szerény hangsúllyal.

Miután ezt mondta, odaállt a szikla elé és vakkantott egyet. Erre a sziklák kezdtek leomolni, és egy kis rés keletkezett rajta. Egyre nagyobb és nagyobb lett, addig tágulva, míg egy kutya át nem fért rajta.

- Erre! – kiáltott Nanook, és eltűnt a résben. A két kutya vonakodva, de követte őt.

A kezdeti sötétséget halvány fények váltották fel, ahogy Axelék beértek a barlangba. Mögöttük a késő délutáni fények eltűntek, jelezve, hogy a rés, ahogy keletkezett úgy el is tűnt azonnal.

Így hát a két kutya jobban körül tudott nézni. Az első dolog, ami megfogta Axel figyelmét, az a barlang közepén elhelyezkedő kerek tó. Furcsa, fehér fényt árasztott, amit a félvér egyértelműen a csillagokhoz kötött. Emellett még más is okozta a barlang fényeit: a falat érdekes, kivehetetlen vonalak díszítették, melyek fehér fénnyel világítottak.

- Ez gyönyörű! – tört ki Vengéből az, amire Axel is gondolt.

A kishu elszaladt, és végigfutott a fal mentén a vonalakat figyelve. Majd megállt, és vizet nézte, lehajolva, hogy igyon.

- Ne, Venge! – szólt neki Axel. – Lehet, hogy mérgező!

- Iható, nincs baja – szólt Nanook, aki lefeküdt egy kőre, szárnyait szorosan összehúzva. Bundája szinte világított a sötét fényben. – Tudom.

Axel gyanakodva ránézett a furcsa kutyára, de végül ő is ivott a vízből, mert tagadhatatlanul szomjas volt.

- És azt is tudod, hogy ezzel még nincs minden elintézve? – vonta kérdőre nem sokkal az után, hogy Venge elaludt.

A fehér kutya a barlang egy sarkában feküdt, összegömbölyödve. Axel nem hibáztathatta fáradsága miatt, hiszen már régóta úton voltak.

- Sajnálom, amiért nem tudtam segíteni, de semmi sem ok nélkül történt. – válaszolt Nanook nyugodtan, miközben felkelt, és leült Axel elé.

- Arra az okra kíváncsi lennék. Csak mert két évet éltem bezárva, és nem neked köszönhetem... - miközben beszélt ő is leült, nem akarván, hogy a másik fenyegetésnek vegye a testtartását.

- Mondtam már: sajnálom! – szakította félbe gyorsan Nanook. – Elmondanám, hagy hagynád...

Axel semmit sem szólt, de egy dühös pillantást szórt a másik kutya felé. Sem Naroinként, sem pedig Nanook-ként nem tetszett neki a kutya stílusa.

- Mint mondtam, déllem vagyok – kezdte csöndesen Nanook, hangja kissé mást lett, mintha egy régi emlékét elevenítené fel. – Átmenet a szellemek, és a halandók között. A Szellemek Világában, Aerisz megkért, segítsek neked. Miután a halandó világba kerültem, még tudtam a feladatomat, csakhogy messze voltam tőled. Amir egy teljesen másik pontján... Találkoztam egy kisebb malamut falkával, és mivel már régen jártam a halandó földön, úgy döntöttem velük maradok egy kicsit. Idővel viszont... minden más lett. Minél több időt töltöttem velük annál rosszabb lett, és végül már nem emlékeztem arra, ki is vagyok valójában. A déllemek sajnos hajlamosak elmerülni a halandó életben, és ilyenkor a testük is a halandóvá válik, míg fel nem ébrednek. Azt hiszem, velem is ez lett... Sajnálom, ez az én hibámból történt. Meg tudsz nekem bocsátani?

Axel szó nélkül hallgatta végig, majd eszébe ötlött a felismerés, ahogyan visszaemlékeztetett az álmára Aerisszel. „Ébreszd fel a déllemet, és majd ő segít neked" mondta a szellem nem sokkal az után, hogy álma véget ért volna. Tehát ő ébresztette fel Nanook-ot?

Persze, dühös volt rá, amiért a másik naivsága miatt kellett szenvednie, de a szíve legmélyén érezte, ha múltja nem is megváltoztatható, de a jövője még igen. Mit érne azzal, ha minden dühét ráirányítaná Nanook-ra? Olyanná válna, mint azok a kutyák, akik régen őt is megvetették és gyűlölték. Azokká, akik az ő szenvedését okozták.

Axel abban a pillanatba eldöntötte, hogy végleg szakít keserű múltjával, és ha nem is bocsát meg neki teljesen, nem rója fel hibájaként sem. Ahhoz, hogy feladatát elvégezze, csakis a jelenre szabad összpontosítania, ezt egy ősi hang mondta neki. Sürgette őt, egyre csak sürgette...

Végül csak ennyit válaszolt: - Vagy úgy... - egyelőre nem folytatta, megvárta míg Nanook mond valamit.

- De most végre felébredtem. Azt hiszem, te ébresztettél fel... - Nanook visszafeküdt a helyére, és hideg, távoli, hófehér fényű szemével Axelt vizslatta.

Axel megpróbálkozott egy kérdéssel, amire mindig is kíváncsi volt.

- Ez a toll... Ez mi valójában?

Nanook nyújtózott egyet, és egy pillanatra széttárta szárnyait: - Őszinte legyek? Nem tudom. Senki sem tudja. Egy biztos: hatalmas ereje van, és rengeteg ősi mítosz kering róla. Egy legenda szerint az éjszaka egy darabja, és egyidős a világunkkal. Én ennyit tudok róla.

Axel elgondolkozott ezen. Bár ő ezzel nem lett okosabb, az ő feladata az volt, hogy megtalálja, nem pedig az, hogy mindent tudjon róla.

- Furcsa ez a hely – jegyezte meg. – Honnan tudtál róla?

- Ez a hely... Mondjuk úgy, hogy egy elismert farkas hagyta rám, akivel még akkor találkoztam, amikor először jártam a halandók világában. Ő adta ennek a helynek a mágiát.

- Értem... - bólintott Axel, igaz furcsának találta, hogy Naroin ismerősei között farkasok is vannak.

Magának is be kellet, hogy vallja, rendkívül elfáradt. Elvonult a barlang szegletébe, és egy pillanat alatt elaludt, hallgatva a víz csobogását.

Futott álmában. Érezte, izmai megfeszülnek, de nem bír tovább mozogni. Amikor megállt, hatalmas, sötét madár emelkedett fel a bézsszínű homokból.

- Találd meg a Ködfalkát! Ahol eltévedsz, az a jó irány... - mondta neki, de sötétkék csőre nem mozdult. – Indulj, nincs sok időd! Ha követed a toll útját rá fogsz találni. Nem számít, milyen messze van...

Lassú mozdulattal nyitotta ki a szemét. Aerisz már megint üzent neki, ez azt jelenti, fogytán van az idejük. Óvatosan négy lábra állt, igyekezve arra, hogy a többieket ne keltse fel.

Ekkor vette észre, hogy Nanook nincs itt, és nyitva hagyta a barlang bejáratát. Biztosan elment felfedezni a területet – gondolta Axel, és ő is kiment a résen.

Az éjszaka lassan kezdett a végéhez érni. Axel elcsodálkozott, milyen sokat aludtak. Végre kipihentnek érezte magát, ahogyan a hajnalodó tájat figyelte. A sárguló levelű fák között megjelent a nap, szürke és rózsaszín fénybe borítva az eget.

Az akita nem vágyott másra, csak arra, hogy repülhessen egy kicsit. Tudta, az utóbbi időben minden annyira zavarossá vált, hogy jobb lenne, ha mindent újra átgondolna, és erre a repülés érzése tökéletesen alkalmas volt. Oldalából szárnyak nőttek ki, és egy pillanat alatt felröppent a levegőbe. Magasra szállt, olyan magasra, mint még sose. Nem zavarta a hajnali hideg levegő sem, vagy a hangosan süvítő szél, annyira vágyott már erre. Felnézett. Látta a kicsi, bolyhos, szürke felhőket, és az egyre kékülő horizont fölött az utolsó csillagokat.

És úgy igazából semmire sem gondolt. Egyre nyugodtabb lett, szárnyaival kecsesen siklott a magasban. Erősebbnek is érezte magát, mintha bármire képes lenne. Így örökké tudnék repülni – gondolta elégetten. Ezután lefelé nézett. Alatta egy barna sólyom csapott le egy mezőre.

Ideje leszállni a földre – szólt egy hang a lelkében. – Még ne! – válaszolt egy másik. Az előbbire hallgatott végül, és egy kicsit lejjebb ereszkedett. Körülnézett a tájon: mögötte, a végtelen távolban hatalmas hegyek, messzeségük ellenére is az égbe nyúlnak. Előtte a Nyugati Királyság terült el, és még távolabb, a hatalmas Északi Királyság kígyózó hegygerincei.

Maga sem tudta miért, de előre repült. Talán vadászni akart. Tőle távolabb egy nagyobbacska tisztáson apró fekete pont szaladt. Mivel egyedül volt, Axel őznek hitte, és közelített felé. Szárnyait összehúzta, hogy gyorsabban leérjen majd újra kinyitotta.

Mikor közelebb ért, látta, nem őz, hanem egy kutya az. Ez érdekes... A kutyák nem hagyják el a birodalmukat, főleg nem egyedül. – gondolta gyanakvóan. Miközben ezen tűnődött, egyre közelebb repült, majd meglátta, hogy ez a kutya nem más mint...

Gyorsan lebukott a fák közé. Talán túl erősen ért földet, és kellett egy pillanat, míg visszanyeri egyensúlyát. Dühös lett, és agyában a bosszú gondolata suhant át. Ragnarok megfizetne ezért. Végre tudná milyen érzés...

De ez tényleg csak egy pillanat erejéig tartott. Gyorsan eszébe jutott, mit ígért saját magának. Ezután rögtön borzasztóan elszégyellte magát. Bosszúból nem vehet el ártatlan életeket, hiszen ő nem tehet semmiről. Ragnarok tette ezt velem – gondolta magában – nem ez a fiatal kutya.

Kíváncsian közelebb ment hozzá. Majd kilépett a fák közül és meglátta tisztáson...

Még a nevét sem tudta, pedig rengetegszer látta az ablakból. Szokásos, azúrkék nyakörvet viselt, és ehhez illő, kék fejdíszt. Vastag, barna bundája volt, és világos színű lábai. Nyakán vastag, sötétbarna sörény ékeskedett, szőre szinte ragyogott a hajnali fényben.

A fiatal hercegnő szólalt meg előbb.

- Szervusz, narancssárga bundájú kutyatárs! Thalia vagyok. Te ki vagy?

Axel kissé közelebb ment hozzá, és jobban megfigyelte arcát. Szép, kerek feje volt, és ragyogó, azúrkék szemei melyek egész életében elkísérték őt. Ekkor vette csak észre, hogy szeme két sarkából sötétbarna, könnycseppszerű csík fut le, ami egészen az orráig tart. Orra körül szintén sötétebb barna színű volt a szőre. Annyira beleveszett arcának tanulmányozásába, hogy csak megkésve tudott neki válaszolni.

- Szervusz, kék szemű, és barna bundájú kutyatárs – üdvözölte pont olyan furcsán, mint a másik. Most mit mondjak? – gondolkodott el. Úgy döntött, nem adja jelét annak, hogy tudja ki ő valójában, talán azzal mindent elrontana. – Az én nevem... szóval... Axel vagyok.

Utólag jött csak rá, mekkora hülyeséget is tett. Mi lesz, ha Thalia felismeri őt? Riadtan várta a következményeket.

- Az egy gyönyörű név – jegyezte meg Thalia ártatlanul. Úgy tűnik, Ragnarok nem mesélt még Thaliának sem rólam – gondolta Axel. Thalia kissé aggódva körülnézett, majd újra megszólalt. – Szabad kérdeznem valamit?

- Persze – bólintott Axel. Ötlete sem volt arról, mit is akarhat Thalia egyedül a vadonban.

- Nem láttál errefelé néhány farkast véletlenül? Egyikőjük fekete színű volt, és félszemű... A másiknak pedig, csodás, aranybarna bundája volt.

Ezek azok, akik lefoglalták az őröket, míg Venge és ő meg tudtak szökni! Talán a barna farkas keresésére indult. Persze Axel ezt nem mondhatta ki. Inkább azt kellene elérnie, hogy valamilyen úton-módon visszatérjen a palotába. Mintha csak segítség képen érkezett volna, a távolból őrkutyák szagát hozta a szél. Bizonyára a palotában mindenkinek feltűnt Thalia eltűnése, és őrkutyákat küldtek megtalálni őt.

A szagok kelet felől jöttek, így ezt mondta: - Azt hiszem a keleti irányba mentek. – Axel jól tudta, ha Thalia abba az irányba indul, akkor szinte biztosan összefut az őrkutyákkal.

- Értem. Köszönök mindent! – mondta, és egy szemvillanás alatt megfordult, és berohant a fák közé, eltűnve Axel szeme elől.

Még állt egy darabig, és az emlékét a szívébe rejtette, majd az égre nézett. A nap felkelt már, az égbolt rózsaszínből világoskék lett. A többiek már biztosan keresnek! – gondolta ijedten, és felszállt az égbe.

Gyorsan repült, erőteljes szárnycsapásokkal. Nem sokkal később, meglátta Vengét mint kicsi, fehér pontot a sziklás domb mellett. Óvatosan leszállt felé, agyában csak az előző párbeszéd gondolata kapott helyet. Mikor földet ért, és eltüntette hófehér szárnyait, Venge szaladt felé, szeméből egykori aggodalom tűnt el.

- Hol voltál, Axel? – vonta gyorsan kérdőre a kishu.

Axel először azt sem tudta mit mondjon neki, majd úgy döntött, mint sok más emléket, ezt is inkább megőrzi saját magának.

- Csak körberepültem a tájat – mondta, és megvonta a vállát. – Tényleg, hol van Nanook? Nem láttam, mikor reggel elmentem.

- Itt vagyok – jött ki a szikla résén a déllem. Arcán már nem izzottak a jelek, halvány szárnyai sem voltak már sehol. Ahogyan feléjük ügetett, úgy nézett ki, mint bármely más kutya. – Jó, hogy visszajöttél! Vengével arról beszéltünk, hogy még ma továbbállhatnánk nyugat felé. Szerintem eleget pihentünk. Azt javaslom, hagyjuk maguk mögött a Dombvidéket, és érjünk el minél hamarabb a Sötétség Alföldjére. Azon a helyen magas a mágikus erő, és onnan át tudnánk jutni Erie Hegyei túloldalára.
Axel csöndben végighallgatta. Az esélyeiket mérlegelte, és azt, hogyan tudnák a legjobbat kihozni a helyzetből. Igazából azon gondolkozott, miként lehetne jobb tervet kitalálni, mint amilyen Nanooké volt. Mivel mást nem talált ki, így szólt: - Bár nem igen hajlok rá, de úgy tűnik, ez a leghasználhatóbb elképzelés. Az lesz a legjobb, ha most azonnal indulunk, útközben úgyis elejtünk majd valamit.

- Most azonnal? – kelt fel riadtan Venge, aki ez előbb még visszahúzódva figyelte az eseményeket. – Olyan szép ez a hely! A Sötétség Alföldje pedig olyan ijesztően hangzik...

Axel biztatóan Venge mellé állt, és rá nézett.

- Ne aggódj emiatt – mondta neki, de ez egyúttal nemcsak Vengének, hanem saját magának is szólt. - Különben is: honnan tudod, hogy veszélyes, ha még soha nem jártál ott?

- Ezzel a barlanggal kapcsolatban... - állt Axel elé Nanook. – Szeretnék mondani valamit.

- Mégis mit? – kérdezte az akita kissé kíváncsian.

- Mint mondtam, ezt a rejtett barlangot valamikor még régen rám bízták. Szerintem nekem már nem sok szükségem lehet rá. Úgy döntöttem, neked adom, használd belátásod szerint. Mától te is képes leszel kinyitni.

Itt elhallgatott, várta Axel reakcióját.

- Köszönöm – mondta egy halvány műmosoly kíséretében. – Tényleg.

Akárhogy is nézte, örült neki, de nem szerette volna hangoztatni. Egy végső búvóhely, arra az esetre, ha minden kötél szakad, csakis jól jöhet. Mégis úgy érezte, ha ennek hangot is ad, azzal ő adósa lesz Nanooknak, pedig ő végképp nem akart bárkitől is függeni, főleg nem a déllemtől.

- Nem egy könnyű eset! – súgta Venge halkan Nanook fülébe, igyekezve úgy tenni, hogy Axel ezt ne hallja meg. Sajnos Axel hallása átlagon felüli volt, úgyhogy Vengének nem volt szerencséje ez ügyben. Mégsem szólt semmit, csak ennyit jegyezett meg, azt is magában: az egyszer biztos.

- Indulhatunk? – kérdezte Axel, de ez inkább sürgetésnek hangzott.

- Persze! – válaszolt azonnal, lelkesen Venge, és beállt Axel mögé.

- Ahogy akarod –szólt hűvösen Nanook, és ő is csatlakozott hozzájuk.

Ezután mindhárman befutottak a fák közé, maguk sem sejtve, milyen hosszú út felé néznek igazából.

A fák között eltűnő kutyákat nemcsak a terület jámbor növényevői vették észre. Egy nagy, sötétvörös árnyék is figyelemmel kísérte őket. Hátán egy hosszú pengéjű, vékony agárkard kapott helyet. Még halványan élt benne a hozzá tartozó történet emléke, mikor régen egy barzoj torkát marta ki érte. Szagát ködmágiával rejtette el, így biztos volt benne, hogy a három kutya nem fogott gyanút.

Még...

Leugrott a fáról, aminek ágán éppen ült, és egy víztócsa fölé hajolt. Csak remélni tudta, hogy vezére és egyben mestere arca feltűnik benne. Nem kellett sokáig várnia: a víz éppen gyűrűsödni kezdett, igaz nem ért bele semmi.

Egy ijesztően fehér farkasfej jelent meg benne, melyet sötétbarna jegyek vettek körbe. Lélektelen, sárga szemének sarkából kacskaringós farkasjegy állt ki, mely vörösen izzott.

- Nyugat felé tartanak – kezdte a sötétbe rejtőzött farkas a beszámolóját. – A déllemük tudja, hol lehet a toll, biztos vagyok benne, hogyha tovább követem őket, elvezetnek hozzá. Ha sikerül...

- Akkor tiéd lesz az ereje, Seasha lánya. És apám végre kiszabadul börtönéből, melyet a Jégfalka, és a Falkák Tanácsa emelt fölé. – fejezte be a sötétbarna farkas helyette.

A rejtőző farkasnak eszébe jutott, amit Misae úrnő mondott neki: egy új kor dicsősége jön el, a Halálfalka ideje!

Végül ennyit válaszolt meghunyászkodóan: - Ígérem úrnőm, nem fogok csalódást okozni képességeimmel.

- Ajánlom is! – vicsorította rá fogait Misae nevű úrnője. – Most pedig indulj, Bliitzha tanítványom. Ne feledd: ha szégyent mersz hozni mesteredre...

A fenyegetés nem fejeződött be a farkas legnagyobb örömére, mert víztükör újra gyűrűződni kezdett, és Misae úrnő eltűnt.

Ahogyan a rejtőzködő farkas is, a három kutya nyomába szegődve.