Nyolcadik rész

A halál barlangjában

Mire a három kutya végleg elhagyta a Ködfalka területét, beköszöntött a délután. Axel őszintén örült, hogy végre kiléphet a fák egyhangúságából, és láthatja a dombokat, valamint a kékes színű, ködös hegyeket a távolban. Sötétbarna, keskeny szemeit még jobban összehúzta, hiszen az erős fényű, őszi napfény pont a velük szembe sütött, görbe, szivárványszínű sugarakat vetve a lapos mezőre.

- És Holló adott valami tanácsot azzal kapcsolatban, hogy pontosan merre keressük? – kérdezte váratlanul Nanook.

Axel a déllemre nézett. Nanook világos szárnyai és az arcán lévő cseresznye virágszínű jelek szinte ragyogtak a fényben, külön megvilágítva a farönköt, mely mellett elmentek. Hirtelen Axel hangos károgást hallott, és a szemébe sütő napfény egy pillanatra elillant, majd újra visszatért.

- Mit keresnek itt, ilyenkor varjak? – kérdezte Venge, felnézve a kék égboltra.

Az akita és a malamut követte a példáját, tekintetüket az égre emelték. Magasan a fejük fölött egy csapatnyi fekete madár repült el, és észak felé tartottak, miközben hangosan károgtak. Nem varjak voltak, sokkal inkább tűntek... hollóknak.

- Csak a madarakat kell követnünk – szólalt meg ezután Axel, miután alaposan visszaemlékezett a látomására, a Ködfalkában. – Ők majd elvezetnek hozzá. - mondta, mintha ez magától értetődő volna.

- Igazad lehet – mondta neki felé fordulva Nanook. – A madarak mind a Halál Szellemének szolgái.

Hárman összenéztek, majd elkezdtek futni, követve a hollókat. Axel, mióta megszökött a Nyugati Királyságból sokkal szívósabb és erősebb is lett, nem esett neki nehezére, ha messzire kellett szaladnia megállás nélkül. Akkor, abban a pillanatban jött rá, hogy nem csak repülni, de futni is nagyon jó érzés. Szabadon engedte a testében lakozó energiát, és lábait hosszasan kinyújtotta a levegőben, mancsait pedig előre tolta. Érezte, ahogyan az egész teste hol megnyúlik, hol meg szinte teljesen összegörnyed. A magas fűszálak néha megszúrták, ezért becsukta a szemét, az egyetlen dolog, amit látott a nap halvány fénye volt, mely bevilágított a szemhéja mögé.

A hollókat követve eljutottak egy félig sziklás és dombos emelkedőre, ahol a madarak nyugat felé kanyarodtak. A három kutya felkaptatott a meredek dombra, melyet ferdén nőttek be a vékony törzsű fák, lombjaik ősztől voltak rozsdásak. Axel igyekezett figyelmen kívül hagyni a száraz avarszagot, és csak is a növényevőkére koncentrálni, mivel különösen éhes volt.

Amint egyre feljebb kapaszkodtak a sziklás vidéken, az akita észrevette, hogy az egyik, napfénytől világos kövön egy zöld és kék színű, csillogó pikkelyű gyík sütkérezett. Ez persze Venge figyelmét sem kerülhette el. A fiatal kishun azonnal eluralkodott a vadászösztön, és lopva, egyik mellső mancsát felhúzva, a kőhöz osont, hasa szinte a földet súrolta. Axel csöndben figyelte, ahogyan szinte már légiesen a levegőbe ugrik, de a gyíkot sajnos elvéti, mely egy smaragdzöld villanással a szikla egyik repedésébe bújik. Venge még sokáig állt a kő tetején, azt várva, mikor jön elő újra a színes gyík.

- Gyere, Venge - mondta neki lágyan Nanook, körbenézve a fák árnyékától csíkos emelkedőn. - Találunk még ennél jobb zsákmányt is.

- Rendben - legyintett farkával lemondóan Venge, és követte a déllemet.

Axel ekkor jött csak rá, hogy pár pillanatig ő maga sem bírt megmozdulni. De a félvért másfajta kíváncsiság gyűrte maga alá. Az övé zavaros volt, és félelemmel teli, igaz, azt sem tudta volna megmondani, mitől is tartott pontosan. Magától a haláltól, vagy attól, hogy fogalma sincs, mi vár ott rá? A lelke mélyén tudta, az ismeretlentől rettegett.

Gondolatait egy fejrázással elkergette az agyából, és a másik két kutya után ment. Felértek az emelkedő tetejére, ahol egy fennsíkszerű táj fogadta őket. A magas fű lágyan rengett a délutáni szélben, mely hideg volt, és befújt a három kutya bundája alá. Mikor oldalra nézett látta, Vengének nagyokat kell ugrania, ha ki akar látni az aljnövényzetből.

- Szerinted itt maradjunk estére? - kérdezte tőle Nanook, fehéren világító szemével végigpillantva a fennsíkon.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - válaszolta neki Axel elgondolkozva. Nem tetszett neki az ennyire sík táj, és úgy érezte, a magas fűben bármi megbújhat Vengén kívül, ettől a tudattól pedig nem érezte jól magát. Igaz, fejszéje és bőrhámja még mindig az oldalára simult, az csak bátorságot adott neki, biztonságérzetet nem.

Döntése másik oka mégis az időhiány volt. Így is túl sok idő ment kárba, és nem akart tovább kockáztatni. Hollóval kapcsolatban Aerisz nem sok mindent üzent neki, de Axel érezte, találkozása vele ugyanolyan, ha nem fontosabb mint maga a Lélektoll.

Felugrott egy széles, szürke sziklára, és a távolba nézett. Mikor tekintetét az égre emelte, meglátta, hogy a hollók szinte már egyesével repülnek, egyetlen irány felé, hosszú sort alkotva, mely a messzeségbe tart, és mintha oda is nyúlna vissza, körbefonva a világot. Egy hosszú, fekete toll hirtelen Axel fehér mancsai mellé szállingózott le a magasból. A félvér szeme akaratlanul is felragyogott, persze jól tudta, ez nem az a toll volt.

Mikor újra a távolba vesző, szürkés és rejtelmes hegyeket figyelte, hirtelen erős vágyat érzett, hogy megismerhesse az őt körülvevő világot. Fel akarta fedezni a hegyeket, berepülni a fenyőkkel körbevett hatalmas tavakat, újra futni akart a végtelen síkságokon. Egy pillanat erejéig, ezt a vágyat erősebbnek érezte, mint a feladatot, mely a Lélektollhoz kötötte. Miután megtaláltam, erre is sor fog kerülni - határozta el magában.

Ekkor azonban fejét borzasztó fájdalom ködösítette el, és egyetlen egy hang jutott csak el a fülébe, az viszont ezt mondta:

Ezzel ne merészelj foglalkozni! Te csak azzal törődj, hogy megtaláld a Lélektollat! Ne feledd el, még mindig figyellek!

Axel a szellem erejétől szenvedve, mély hangon felugatott, de nem esett össze. Megszokta, hogy Aerisz beleszól a gondolataiba, és ha kell, fájdalmat okoz neki. Nem tudta eldönteni, Aerisz örül-e neki, hogy éppen Hollóhoz tart, vagy egyáltalán tud róla. A Ködfalkában még biztos volt ebben, most azonban már  nem gondolta ezt. Egyre inkább érezte úgy, hogy amit tenni készül az a Levegő Szelleme ellen van, és attól félt, anyja esetleg megakadályozza tervében. De meg akarta tenni. Nem azért, mert Aerisz kérte, hanem életében talán először, saját akaratából cselekedett.

Leugrott a kőről, és észrevette, hogy Venge és Nanook ijedten rohan felé, szemeikben őszinte aggodalom parázslott.

- Jól vagy? - kérdezte tőle Venge azonnal. - Jaj, Axel, olyan rosszul nézel ki!

- Mi történt? - szólalt meg Nanook is. Szemeit szilárdan Axelébe fúrta, mintha mindent tudott volna.

Axel nyelt egyet, és kihúzta magát, állva a déllem átható pillantását. Ennek ellenére, nyakszőre akaratlanul is az égnek állt tőle - Semmi különös, mondtam már. - préselte ki magából, majd kissé idegesen vállat vont.

- Itt nincs senki, akinek bizonyítanod kellene - közölte a félvérrel csendesen Nanook. Hátborzongató pillantását leemelte róla, egy pillanatra Axel látta, a déllem izmai pattanásig megfeszülnek.

Axel nem mozdult, várta mikor megy el Nanook. A malamut végül egy halk sóhajtással (sokkal inkább lemondóan, mint megadóan) de kitért az útjából.

Axel régi, ellenséges érzése kezdett visszatérni bele a déllem iránt. Úgy látta, mintha Nanook túl sokat tudna róla - többet, mint akinek bármennyit is megengedett volna.

- Elmegyek vadászni, ha nem bánod - mondta kimérten a hosszú, barna bundájú déllemnek. Persze nem várt választ, nem is kapott.

Óvatosan leoldalazott a lejtőn, ügyelve arra, hogy mancsai ne csússzanak meg az apró, de helyenként vízesésként leomló kavicsokon. Orrában tisztán érezte egy magányos őz illatát, melytől szájában akaratlanul is összefutott a nyál. Mikor a lejtő aljához ért, elrugaszkodott, és a dús, páfránnyal borított aljnövényzetben landolt. Előtte egy kissé mocsaras, náddal borított tisztás terült el, és Axel az imbolygó növények között meglátott egy világosbarna szőrt felvillanni.

Az akita gyorsan lebukott, és halkan osont a vizes földön. Míg általában szerette a vöröses bundáját, most kimondottan haragudott rá, mert túl könnyen lelepleződhetett miatta, főleg ha még a napfény is rásütött. Vadászmódszere nem illett a kutyákéhoz, de még a farkasokéhoz sem: lesből csak a nagymacskák támadnak, alattomosan és váratlanul ráugorva a zsákmányra. Egy kutya mindig szemből vadászik, ezt ösztönösen tudta. De túl éhes volt, és nem kockáztathatta meg, hogy elmenekül előle az őz.

Egy pillanat alatt kiugrott a nád közül, és az őzre vetette magát. Erős állkapcsát összezárta a növényevő karcsú nyakán, és könnyedén leterítette a földre. Kiengedte a szárnyait és fogai közé kapta, hogy könnyebben elvigye a többiekhez. Miután a fennsíkon végeztek az evéssel, tovább álltak, Axel nem törődött Vengével, aki ott akarta volna tölteni az éjszakát. Saját maga vállalkozott az útra - dohogott magában feldúltan Axel, igyekezve rábeszélni rossz lelkiismeretét a saját igazára. - Akkor vállalja is a következményeket. Ha fáradt, az csak is az ő baja.

Pedig a lelke mélyén mégis érezte, hogy ez nem így van. Ezt viszont még saját magának sem merte volna beismerni, Vengének meg aztán főleg nem. Miközben folytatták az útjukat, követve a távolba vesző hollók seregét, nem sokat szóltak egymáshoz. Mivel Venge legkevésbé sem volt haragtartó, nem azért nem szólt Axelhez, mert sértve érezte volna magát. Épp ellenkezőleg: látva Axel ideges és feldúlt viselkedését nem merte megszólítani, attól félve, nehogy valami gorombaságot kapjon válaszul, mert jól ismerte a félvért. Nanook dühös volt Axelre, amiért nem akarja vele megosztani nyilvánvaló látomásait és üzeneteit, melyet a Levegő Szellemétől kapott. Axel pedig dühös volt mindkettőjükre, Vengére a rossz érzése miatt, Nanookra pedig azért, mert tolakodónak érezte a viselkedését, és amiért mindenbe bele akar szólni.

Útközben rájött, Nanookot lényegében nem azért utálja már első találkozásuk óta, mert ilyen a viselkedése vagy a stílusa. Úgy érezte, a déllem ugyanolyan erős, mint ő maga, ebből adódóan pedig nem tudott neki csak úgy parancsolgatni, és ez egyértelműen bosszantotta őt. Talán egy kissé féltékeny is volt rá, amiért ilyen találékony és nyílt.

Míg egyenletesen ügettek, Axel úgy látta, mintha a tájak egymást váltogatták volna. A sziklás vidéket maguk mögött hagyták, de ezt egy erdő követte, és később folyó, melyen repülve könnyen áthaladtak. Az éjszaka a három kutyát egy széles tisztáson érte utol. Venge ezúttal is Axel mellett kuporodott le a puha fűben, de Nanook a lehető legtávolabb gömbölyödött össze tőlük. Ott van, ahova való - gondolta Axel elégedetten, ha csak arra gondolt, milyen hidegek tudnak lenni egyedül az őszi éjszakák. Miután ezt a félvér elgondolta, szinte azonnal üdítő, álomtalan álomba zuhant.

Hajnalban ébredt fel, pontosan úgy, ahogyan eltervezte. Mikor egy hatalmas ásítás után felült, körbenézett a még félhomályba burkolózott tájon, megpillantotta Vengét, aki éppen őelőtte állt, és számon kérően nézett rá fel nagy, sötét szemeivel.

- Ez így nem mehet tovább! - tört ki dühösen, magas hangon felugatva. Megrázta fehér szőrét, mintha ezzel is csak nemtetszését szerette volna kinyilvánítani.

- Mégis micsoda? - kérdezte előre félve Axel, mert érezte, mire akar Venge kilyukadni.

- Nagyon jól tudod! - válaszolta neki kissé dühösen Venge. - Nanook bízik benned, és segíteni akar, de te nem is törődsz vele, talán észre sem veszed! Kérlek, békülj ki vele, nem bírom hallgatni, ahogyan egész nap veszekedtek.

Axel egy ideig szóhoz sem jutott a kishu szóáradatától, majd morgott neki valamit válaszképpen.

- Nem bízik ő senkiben - mondta neki végül, kissé ingerülten. - És nincs szükségem senki segítségére, az övére meg főleg nem! Különben meg, nem tudom miért mondod ezt, már egy ideje nem...

Eredetileg úgy akarta volna befejezni, hogy "veszekedtünk", mikor ténylegesen elkezdte magában számolni, hányszor is mordult össze tegnap a déllemmel. Huszonötnél feladta. Igaz, nagy veszekedések tényleg már régóta nem voltak, de a kisebb összezörrenések mindennaposnak számítottak.

- Lehet, hogy nem hiszitek el, - szólalt meg ekkor váratlanul Nanook, felkelve a mohás földről, nagyot nyújtózva - de én is itt vagyok.

A félvér nagyot nyelt, de nem igazán lett ideges. Ugyanezt, bármikor a szemébe mondta volna, csak... mégsem tette még soha.

- Ne haragudj, nem tudtuk, hogy ébren vagy - Venge igyekezett javítani a helyzeten, de Axel jól tudta, reménytelen, mert a déllem minden szavukat hallotta. Valójában örült ennek egy kicsit, mert végre sikerült tudatnia Nanookkal a problémáit, még ha nem is túl tisztességes módon tette. Nanook nem válaszolt, csak összehúzta világító szemeit, és felnézett az égre, a hollók sorait figyelve.

A három kutya innen is továbbállt, Axel számára pedig a megtett út egyformán elmosódottá vált, beleolvadva az emlékeiben élő más tájakba. Az eget lassan elborították a fehér felhőpamacsok, melyek délutánra nagyokká és szürkévé váltak, az eső illatát hordozva. Lassan eljutottak oda, ahol a hollók hangosan károgva összegyűltek, és Axel tudta, megérkeztek a Sikoltó Ingoványhoz.

Az akita hirtelen megállt, és a sötétséget árasztó erdőbe meredt. Mire várt mégis? - kérdezte magától. - Talán virágos rétre?

- Megérkeztünk hát - mondta a két kutyának hátrafordulva, igaz feleslegesen. Azért tette, hogy saját magába lelket öltsön.

- Biztos be akarsz menni? - kérdezte Venge ijedt és erőtlen hangon. Bundája égnek állt vékony háta mentén, és szemei riadtan néztek fel Axelre, mintha soha nem látnák viszont.

- Nem akarok - ismerte be a félvér, majd tett egy kísérletet, hogy megnyalja a kishu orrát. - De muszáj lesz. Meg kell tudnom, mit akar tőlem Holló. Érzem, hogy ez fontos.

Ekkor a hollók váratlanul hangosan felkárogtak, és Axel úgy érezte, az ő sürgetése miatt teszik.

- Akkor viszlát - búcsúzott el Vengétől, orrát a kishuéhoz dörgölte. - Ha estére nem jönnék vissza...

- Visszajössz - szakította félbe Venge. Fehér szőre volt az egyetlen világos pont a növekvő sötétségben, és az akita úgy látta, fényesebben ragyog még Nanooknál is. - Bátor vagy, és tudom, nem fogsz megijedni még magától, Hollótól sem.

Miatta kell visszatérnem - eszmélt rá hirtelen, és arra gondolt, talán ez számára az egyetlen ok, amiért túl kell élnie a találkozást Hollóval. Ekkor azonban gondolatai közé ugyanaz a lélegzetelállítóan kék, tiszta szempár tolakodott be, mely az álmaiban is gyakran kísértette őt. Gyorsan elkergette felkavarodott érzelmeit, és megszólalt, csak hogy hangja megtörje az egyre növekvő csendet.

- Köszönöm - nézett rá őszintén a kishura, majd megtört hangon újra megszólalt, igaz, lelkében elkezdett egy új erő ébredezni, mely az akaraterőből, és harcvágyból született. - Ne menjetek sehova, míg távol vagyok. - közelebb ment Nanookhoz, aki eddig csendesen figyelte kettőjüket, majd halkan de figyelmeztetően a fülébe súgta: - Nagyon vigyázz Vengére, megértetted?

- Vigyázni fogok rá - válaszolta neki idegesen Nanook. Axelre nézett, de a félvér a déllem fényes tekintetében nem látott érzelmeket tükröződni, majd hirtelen távolinak és rejtelmesnek látta tekintete fehérségét.

Bólintott a két kutya felé, és azok visszabólintottak neki. Mindkettőjük pillantásában más volt, és talán a gondolataik is más felé fordultak. Összeszorított állkapoccsal nézett előre a sötét, össze-vissza növő, ferde törzsű fák felé, melyeknek ágai titokzatosan lengedeztek a szélben, mintha csak őt hívnák. Végül szinte kényszerítette magát, hogy rohanjon be az árnyas erdőbe, és hagyja Vengééket maga mögött.

A fák görbe ágai szinte kapuszerűen zárultak össze Axel feje fölött, mikor beszaladt az erdőbe. Itt természetesen nem talált vadcsapásokat, neki kellett járható utat kitaposnia a sűrűn benőtt barátságtalan tüskebokrok és az aljnövényzet között.

Az egyetlen fényforrást a szinte teljes sötétségben a fák vastag, mohás törzsén megtelepedett gombák nyújtották, melyek halványzöldes fénnyel pislákoltak. Igaz, Axel semmilyen állat szagát nem érezte a hollókén kívül, mégis néha úgy látta a szeme sarkából, mintha keskeny, sárga szempárak lesnének le rá a fák odvaiból és az ágak magaslataiból, majd mikor odanézett, természetesen fényük azonnal kihunyt. Nagy levegőt véve folytatta útját, kissé megnyugodva fejszéje közelsége miatt. Holló nem mondta meg neki, merre keresse az Ingoványban, de Axel ugyanazt az ősi vonzerőt érezte, mely a Ködfalkában lévő Léleksziklához is hívta, ezért nem volt más dolga, mint engednie neki, és követnie, egyre beljebb az erdőbe.

Axel félelme elpárolgott, igaz, nem gondolt semmi bátorítóra, vagy esetleg menyugatóra. Az egyetlen gondolat, mely az eszébe jutott, az volt, hogy minél hamarabb találja meg Hollót, vagy legalábbis hagyja maga mögött ezt a furcsa, misztikus erdőt, melytől kirázta a hideg. Ugyanakkor egyszerre fogta el valamilyen ősi, félelemmel vegyes tisztelet is, mellyel nem tudott a lelkében megküzdeni, csak kelletlenül elfogadni a jelenlétét.

Miközben a fák között egyre beljebb haladt, már egyáltalán nem sétált olyan bizonytalanul, mint mikor belépett ide. Hirtelen átváltott ügetésbe, majd vágtatva törte át a bokrok és magas növények erős falát. A föld idővel vizesebbé vált, majd a hely teljesen mocsaras lett, és Axel azonnal megértette, miért hívják Sikoltó Ingoványnak. Egy idő után csak azt vette észre, hogy már a mancsai is mélyen elsüllyednek az iszapos, vizes lápba, mely lágyan és telten hullámzott, amerre csak a szeme ellátott. A fák is ritkultak, és helyüket zsombékok vettét át, melyek többsége akkora volt, mint maga az akita. Felmászott az egyik kerek, magas fűcsomószerű növényre, és zsombékról zsombékra ugrálva folytatta útját, miközben saját homályos tükörképét figyelte a vízben, mely idővel olyan méllyé vállt, hogy már nem értek volna le a mancsai.

Ekkor hirtelen egy fehér villanást pillantott meg, nem sokkal előtte. Először azt hitte csak képzelődött, majd mikor a jelenség megismétlődött, Axelnek elállt a lélegzete meglepődésében. Egy apró, gyöngyházfényűen fehér gömb vállt ki a sötét vízből, és szemmagasságig emelkedett. Majd egy hangos, bagolyrikoltásszerű hang közepette kicsi, fényes darabokra pukkant szét, melyek eltűntek, mielőtt visszahullhattak volna a békanyáltól zöldes vízbe. Mi volt ez? - kérdezte magától ledöbbenve Axel. Felnézett a fák közé, és látta amint egy fekete madár gyorsan szárnyra kap, és eltűnik a sötétségben.

A félvér megrázta a sörényét, és széles, kerek fejével újra előrenézett, amerre a hívást érezte. Ekkor meglátott maga előtt egy szigetet, mely tőle nem messze emelkedett ki a mocsárból. A sziget közepén egy szikla kapott helyet, mely körül Axel világító valamiket látott, melyeknek alakját még nem tudta kivenni, mégis ösztönösen érezte, oda kell mennie. Ráugrott egy kidőlt fa törzsére, melyet dúsan benőttek az indák és a lapos, világító gombák. A sűrű, sötét vizet nézte, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Mi vár engem ott? Mi fog történni? - ilyen, és ehhez hasonló kérdések özönlötték el az agyát.

Végigsietett a rönkön, és ráugrott a földre, jobban szemügyre véve a sziklát. Hiába szimatolt a levegőbe újra, mert semmit nem érzett, a hollók és az áporodott növények szagán kívül. Ámulatba esve nézte a hatalmas sziklát, melyen nem látott barlangbejáratot. Falát ritkásan nőtte be a moha és a világító gombák, de pont a félvérrel szemben, két oldalon, kettő kristály állt ki a sziklából, egyik halványkék, a másik halványpiros fénnyel izzott. Axel azonnal a Léleksziklához hasonlította őket, és jól tudta miért. Míg a Ködfalkában a gyönyörű, fehér kő hívta őt, most érezte, ide pedig ez a két kristály vonzotta. Mikor lenézett, látta, a földön, a szikla körül szintén apró kristályok világítanak.

Axel miután jól megnézte magának a magas, hegyes tetejű sziklát, arra gondolt, Holló talán nincs is itthon. Vajon hova akarna elmenni a Halál Szelleme csak úgy? - fintorgott magában. Ekkor azonban, egy ismerős hang azt súgta neki, menjen közelebb a sziklához, és Axel, - még ha vonakodva is - , de engedelmeskedett neki.

Ekkor Axel meghallott egy hangos zajt, mely leginkább arra hasonlított, mint mikor magasról leejtenek egy követ, mely kettétörik a kemény földön. Ekkor a sziklán vékony repedések szaladtak végig, mély réseiből pedig sötét fény szűrődött ki. Axel ijedtében azonnal hátraugrott, azt várva, mi fog még történni. Ekkor a szikla közepén megjelent egy barlang, melyből egyszerre áradt ki kék és vörös fény, de Axel nem látott bele, csak elhomályosodott foltokat tudott kivenni. A félvér mély lélegzetet vett, és szinte megparancsolta mancsainak, hogy vigyék be a halál barlangjába.

Odabent, a kezdeti sötétséget halványkékes fény váltotta fel, mely szinte csak sejtette, mi van a barlang belsejében. Axel gyorsan felismerte a védővarázslatot, mert csak emlékeztetnie kellett magát Nanook titkos rejtekhelyére.

Furcsállva jött rá, hogy a belső tér sokszorosa Alkonyköd barlangjának, és jóval nagyobbnak is tűnik, mint maga a szikla, melybe bement. Azonnal körülnézett, de nem látta a Halál Szellemét, legalábbis ő azt hitte. Óvatosan körbenézett még egyszer a félhomályba burkolódzott barlangon, majd észrevette, hogy a szikla fekete falán mintha apró kövek csillognának, és egykét helyen jegeskék gyémántok tündököltek. Ezek adják a barlang egyetlen világítását - jött rá ezután. Mikor a víz szagát érezte, meglátta, nem sokkal előtte egy teljesen kerek tó is helyet kapott a barlangban, mely különösen fényesnek hatott a sötét mocsár után. Kíváncsian a tóhoz sietett, és tiszta vizébe nézett. Hirtelen meglátott benne apró pöttyöket világítani, de hitetlenül eszmélt rá, hogy a nem a tó alján, hanem a mennyezeten vannak. Agya egy pillanatra bedőlt az illúziónak, mely annyira hasonlított az éjszakai, csillagos égboltra.

- Örülök, hogy eljöttél hozzám, Axel - szólalt meg hirtelen egy száraz, mély hang Axel előtt. - Nem hittem volna, hogy megteszed.

A félvér megszólalni sem bírt egy pillanat erejéig. "Bátor vagy, és tudom, nem fogsz megijedni még magától, Hollótól sem." - hallotta hirtelen Venge bátorító hangját, és őszintén kívánta, bárcsak valóban így lenne. Ekkor két vérvörös szempár fénye gyulladt fel, a tó túloldalán, pont szemben Axellel. A félvér ekkor eszmélt csak rá, hogy a tó túloldalán a barlang kék derengése pirosba megy át, de ezzel nem törődött, mert szinte megigézve figyelte azokat a pupilla nélküli, vérvörös szemeket, melyek saját fényt árasztottak, és két pontként ragyogtak a homályos színek között. Összeszedve minden bátorságát, megkerülte a tavat, és belement az ismeretlen, sötétpiros ködbe, maga mögött hagyva a kékes fényeket.

Egy pillanatra a vörösességen kívül semmit sem látott, majd azonnal kitisztult a tekintete, és rájött, a barlang ezen része szinte ugyan olyan, mint az előző, csak itt a vörös szín kapta a legfőbb szerepet. A föld itt kirepedezettnek tűnt, és fenn, a mennyezeten a nagy, vérvörös telihold uralkodott a csillagtalan égbolt fölött. Ekkor, a sötéten világító kristályok között homályosan megjelent egy hatalmas, az akitánál háromszor nagyobb alak, melyhez a vörös szempár tartozott. Ekkor Axel akaratlanul is kisebbre húzta össze magát, és igaz nem érezte, jól tudta, minden szőrszála égnek áll a Halál Szellemének látványától.

Holló karcsú termetét fekete szőr fedte, hosszú, vékony lábai végén éles, vörös karmok villogtak a tompa fényben. Farkával csapott egyet, mely igaz, inkább tűnt tollasnak, mint szőrösnek. Hátából hosszú, éj fekete madárszárnyak álltak ki, nyakát vastag, sötét sörény fedte. Axelre a legnagyobb benyomást mégis az arca tette. Mert az nem látszott neki. Fejét koponyamaszk rejtette el, melynek szemüregei alól önálló fénnyel világítottak vörös szemei.

- I-igen - nyögte Axel a fekete, rémálomba is beillő teremténynek, azon csodálkozva, hogy egyáltalán megszólalni megtud. - Hiszen te hívtál.

- De sokan nem feleltek rá - válaszolta neki a Halál Szelleme, összecsattintva állkapcsát. Axel ekkor vette csak észre, milyen hosszúak is a szemfogai. - Nem sokkal később, elragadtam őket.

A félvér ezt hallva idegesen nyelt egyet. Bátornak akart látszani, de nem tudott. Attól félt, Holló ezt azonnal észre fogja venni, és nem is tévedett nagyot.

- Aki nem fél a haláltól, annak nincs is semmije, amit hátra kellene hagynia - jegyezte meg mély, érces hangon Holló. Axel úgy látta, mintha a maszk mögötti arc egy pillanatra elmosolyodna, melytől kirázta a hideg, belefagyasztva a szót. A Halál Szelleme folytatta. - Tudod mi ez a hely? - kérdezte tőle, megvillanó tekintettel.

- Nem igazán - ismerte be a félvér, még egyszer körbenézve a félig vörös, félig kék barlangon. Azon kívül, hogy tudta, Holló itt lakik, semmilyen más sejtése nem volt erről a helyről.

- Nem baj - bólintott Holló. Hangja akár a jég, és egy pillanatra tekintetét a vérvörös holdra emelte. - Lesz idő, mikor majd megtudod. Kövess!

Ekkor a szellem hangtalan léptekkel elindult Axel felé, de kikerülte a félvért, és kiment a vörös ködből. A félvér habozva utána ment. Egy pillanatra elvakították a kékes fények, de amit azután látott attól megszólalni sem bírt, mert nem hitt a szemének. A hatalmas szellemről lejött a koponyamaszk, mely hangos koppanással esett le a földre. Ezután kettétört, és a helyén csak apró, vörös füst maradt. A Halál Szelleme azonban éppen háttal állt Axelnek, így az minden kíváncsisága ellenére sem láthatta az arcát. Holló alakja felvillant, ahogyan a kék gyémántfény megcsillant fekete tollain, és alakja mozogni kezdett, mintha minden testrésze ezer irányba akarna szétszakadni.

És a következő pillanatban egy szögletes, sötét lény állt Axel előtt, szárnyak, és vékony termet nélkül. Bundája mintha vastagabb és kékes árnyalatú volna, de ugyanúgy fekete maradt. Még így is kisebb lett, mint amilyen volt, azonban még mindig jóval Axel fölé magasodott. Axel külsejét fürkészte, de nem értette, miért változott át alakja ilyen hirtelen. Minél tovább nézte, annál inkább nem tudta eldönteni, melyik fajra hasonlít legjobban. Egyik pillanatban, mintha kutya volna, a másikban pedig farkasnak látta, mintha egy furcsa ötvözete volna e két fajnak, aki egyszerre hasonlít mindkettőre, de valójában persze egyik sem.

- De azt vajon tudod, ki vagy valójában? - ekkor hirtelen szembefordult Axellel, hosszúkás arcát égi, kék görbe vonalak fedték, tekintetében pedig továbbra is ott volt az a rémületes őserő, mely talán még a szellemeket is megrémítette Hollóban.

Axel közelebb ment hozzá, de nem mert a vörös szemekbe nézni, melyek egyedüli pirosak voltak a kék homály között. Axel egy pillanatra felnézett a mennyezetre, elgondolkozva figyelve az ezüstös álcsillagokat. Önmagán még soha nem gondolkozott el. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem, mert nem mert. Attól félt, ha egy kicsit jobban a lelkébe néz, meglátja a saját hibáit, melyektől talán még a Halál Szelleménél is jobban rettegett. Tekintetét leemelte a csillagokról, és újra a Hollóra nézett.

- A saját szemeben egy senki vagyok - mondta ki ösztönösen azt, amire valóban gondolt. Axel is meglepődött azon, hogy így képes beszélni magáról, nemhogy az egyik közeli barátjának, hanem pont Hollónak, a Halál Szellemének. - Mások véleményét pedig még nem kérdeztem. - ismerte be végül.

- Ha meg akarsz tudni dolgokat, kérdezned kell, Axel - mondta neki a Halál Szelleme szinte már szemrehányóan. Mély, zengő hangon folytatta - Erős vagy félvér, de hited gyenge, szinte már elveszett. És ha a hitedet elveszted, mindet elvesztettél. - tekintete súlya szinte a földre kényszerítette a narancsos bundájú akitát.

Miben kellene hinnem? - kérdezte gondolatban Axel. Élete felét börtönben töltötte, hogy olyan bűnért szenvedjen, amiről soha nem tehetett, így nem igazán volt semmi, amiben ezután hinni tudott volna. Axel ezúttal nem rémült meg. Szilárdan megvetette a lábát, rendíthetetlenül állt a csillogó gránittalajon. De megszólalni nem tudott.

- Kitől születtél Axel? Ki átkozott meg? Ki áldott meg? - morogta maga elé a fekete bundájú szellem. Sötét szőrszálain megcsillant a gyémántok kék fénye, testéből ősi erő áradt. Hangja mégis közömbösnek tűnt. Axel ezen nem lepődött meg. Mint a halál ura, pártatlannak kell lennie, mert ez a világ rendje, ahogyan az őszt a tél váltja fel.

- Anyám Aerisz, a Levegő Szelleme - mondta neki Axel, meglepődve azon, hogy végre egy olyan kérdést tettek fel neki, melyre tud is válaszolni. - Apám pedig Tora-Ge generális volt, tigriscsíkos akita.

Ekkor azonban másra is rájött, és egy pillanat erejéig úgy érezte, mindent megértett, ami eddig homályos volt számára a Halál Szellemével. Nem értette például, miért hívta őt magához. Hát ezért. Holló talán a kezdetektől fogva tudott őróla, valamint arról, hogy a szellemek egyikének félvér utódja van, csak azt nem, melyiknek pontosan. Ezért megkereste őt, és a Léleksziklán keresztül magához húzta. Aerisz ennek nem örülhetett, ezért nem szólt hozzá Hollóval kapcsolatban, de nem tudta megakadályozni, mert a Halál Szellemének senki sem mert ellenszegülni. Most pedig akarhat tőle valamit, de előtte ki fogja faggatni, hogy végre választ kapjon a kérdéseire. Már megint úgy érezte magát Axel, mintha csak ki akarnák használni őt, és ebből már nagyon elege volt, de egyenlőre nem adott ennek hangot. Miután ezt gyorsan végiggondolta, már jól tudta, mire megy ki a játék, de mégis őszintén várta Holló válaszát.

- Tehát Aerisz az... - mondta halkan, rövid szünet után, mintha ezzel is csak Axel állítását akarná alátámasztani. A félvér kíváncsian figyelte a szellem arcát, az viszont minden érzelmet nélkülözött. - De a második nem az övé... őt nem találom.

Axel ezen viszont valóban meghökkent. Sosem hitte volna, hogy van rajta kívül még egy félvér. Ekkor eszébe jutott egy farkasszerű árnyék, hátán karddal, fején szarvakkal. Végül csak megrázta a fejét, és elkergette ezeket a gondolatokat.

- Kinek van még félvér utódja? - kérdezte, de jól sejtette, Holló erre nem tud válaszolni. Annak ellenére viszont, minden apró részlet érdekelte. Félelme már rég elszállt, helyére a kíváncsiság került.

A Halál Szelleme - ahogyan Axel előre látta - nem szólt semmit.

- Sötétség van a lelkében, és ködmágiát használ, melyen nem látok jól át - szólalt meg végül halkan Holló, morajló hangon.

- Mi az a ködmágia? - kérdezte Axel gondolkozás nélkül. Nem ismerte Hollót, ezért nem tudta igazán megfogalmazni felé a mondandóját. Hirtelen sok kérdése lett Hollóhoz, de jól tudta, nem fog mindegyikre választ kapni.

- Furcsa, hogy Aerisz nem mondta el neked - válaszolt Holló, vörös szemei felvillantak egy pillanatra. - A ködmágia egyike a négy tiltott mágiának. Volt idő, mikor rengeteg lelket kellett átkísérnem miatta...

- Aerisz semmi mást nem mondott el nekem - ismerte be Axel, még Holló válaszán gondolkozva.

- Pedig mágiát kaptál Axel, nem is keveset - A Halál Szellemének arcán ekkor a kékes, ősi jelek hirtelen felizzottak, erősebben mint eddig bármikor, - és ha a mágia áthalad rajtad, használnod is kell. Sorsod története kétszer is el lett mondva, és csak rajtad áll, melyik részt választod. - Axel megszólalt volna, de Holló azonnal folytatta. - Nem csak egy feladatra vagy hivatott. De nem mondhatok el neked semmit, amíg nem állsz készen rá. Tudnom kell, akarsz-e változni, tudni akarod-e az igazat. Ő továbbra sem fog neked semmit mondani - célzott Aeriszre.

Axelt egy pillanatra földre kényszerítette a vörös tekintet súlya, de nem hátrált meg, őt nem ilyen fából faragták.

- Döntened kell, Levegő Gyermeke - folytatta rezzenéstelenül Holló, meredten nézve a félvérre. - Meghalhatsz tudatlanul és sértetlenül, miután elvégezted a feladatodat. Vagy felébredsz, és harcolsz, még akkor is, ha az életedbe kerül. A kettő együtt jár.

Axel agyában már javában kavarogtak zavaros gondolatai. Igaza van Hollónak - jött rá ezután. - Rajta kívül nincs senki, aki ezekkel szembesítene. De ki tudja, milyen hátsó szándék rejlik mögötte?

Axel számára világos volt, hogy a Halál Szelleme akar tőle valamit. Talán az a célja, hogy kikerüljön Aerisz ereje alól, de csak azért, hogy a saját uralma alá hajtsa? Ezt azonban nem tartotta valószínűnek. Holló egyike a legerősebb szellemeknek, talán még Aerisznél is hatalmasabb. Nem szorul rá egy félvér segítségére, ráadásul ha úgy akarná, már rég halott lenne, ezzel is tisztában volt. Nem értette azt sem, miért viselkedik vele néha úgy, mintha nem érdekelné őt a sorsa, néha pedig akár a teljes igazságot is feltárná előtte.

Viszont amit Holló mondott, abba még soha nem gondolt bele komolyabban. Abban a pillanatban igazából nem tudott beszélni, mintha elvágták volna a nyelvét. A döntés súlya erősen nehezedett rá, ha csak arra kellett gondolnia, hogy van élet azután is, miután megtalálta a Lélektollat. De mi másra lehet még hivatott? Minden vágya az volt, hogy egyszer kikerüljön Aerisz hatalma alól, és hogy saját élete legyen. Újra eszébe jutott Thalia Hercegnő, a gyönyörű, kék szemű kutya, és persze legjobb barátja, Venge. Döntött. Harcolni fog, ha kell Aerisz ellen, vagy ahogyan az apja is tette, mielőtt meghalt volna. Még ha az életébe kerül is. Talán még Nanookkal is kibékülne.

- Döntöttem - válaszolta szinte már harcias hangon, és erőteljesen. - Küzdeni fogok. Ha jövőről van szó. Vagy bármi másról. De előbb muszáj megtalálnom a Lélektollat, csak akkor kerülhetek ki véglegesen Aerisz uralma alól.

- Jól tudom - bólintott szinte már elégedetten Holló, minta csak is ezt a választ várta volna. - Akkor most elmondom, miért hívtalak ide valójában. Nézz bele a vízbe! - utasította Axelt, aki leült a tó mellé, és kíváncsian figyelte, mi fog történni.

Holló is a tóhoz sétált, nyugodt, határozott mozdulattal. Tekintetében ősöreg tűz lángolt, ahogyan a víz fölé hajolt, és egy pillanatra a fehéres fény megvillant vörös szemeiben. A tó vize hirtelen lágyan gyűrűsödni kezdett, pedig semmi sem ért bele, és az alján megjelent egy hegység távoli képe, mögötte egy óriási orommal.

- Mi ez a hely? - kérdezte a Halál Szellemét Axel. Ezután jött csak rá, hogy lényegében amióta itt van, nem is csinált mást csak kérdezett.

- A Pusztuló Orom - mondta mély, erős hangon Holló. - Hatalmas energiák áradnak onnan, és ez a Lélektoll miatt van.

- Ott van a toll? - tört ki a kérdés a félvérből, miközben felcsillantak a szemei.

Holló válaszul csak némán bólintott, és elgondolkozva figyelte a fényes vizet.

- Ezt nem értem - szólalt meg Axel, megtörve a pillanatnyi csendet. - Miért segítesz nekem? Hiszen...

Nem tudta folytatni, mert Holló félbeszakította, hangja fémesen kongott a csöndben: - Segítek? - visszhangozta szárazon. - Igazad van. Tényleg semmi érdekem nem származik belőle, és nem is szólhatok bele az élők sorsába. De az erőd nem maradhat kihasználatlanul. Te talán nem tudod, de a félvérek a világ történelme folyamán ritkák voltak, mint a fehér hollók. És minden alkalommal szörnyű pusztítást hagytak maguk után. Nem lenne jó, ha ez még egyszer megismétlődne, igaz?

Tehát erről van szó - jött rá Axel keserűen. Kényelmetlenül lenézett a mancsaira, végignézve hosszú, éles karmain. Ekkor vette csak észre, hogy a Halál Szelleme az ő fejszéjét nézi, melytől kellemetlen érzések százai támadták meg. Hirtelen felvillantak rossz emlékei, a gyűlölködő, acsargó kutyákról, melyek szörnyű szavakat dobáltak felé, és nem egyszer bántották őt. Gyorsan igyekezett elkergetni ezeket az emlékeket, de jól tudta, - akár a mély sebek - ezek is megmaradnak, talán örökké, és sosem gyógyulnak be teljesen.

- Még mindig fogoly vagy, Quintus, de ezen csak te tudsz változtatni - mondta végül Holló, lenézve Axel láncára, mely még mindig a jobb mellső mancsára volt rátekeredve. - Az vagy, igen... Ötödik Félvér. És ha hallgatsz rám, végzel a Hatodikkal. Ha egy félvér ködmágiát használ, annak soha nincs jó vége.

Amit a Halál Szelleme mondott, arra azonnal felkapta a fejét, és a fekete arcba nézett. Hollónak talán igaza van. Most, mikor megfogadta, hogy harcolni fog, nem hátrálhat meg a veszélytől. Szinte kötelességének érezte, hogy megállítsa a másikat, és övé legyen előbb a toll. Neki kell megakadályozni a következő pusztítást, de nem azért hogy hős legyen - hanem, mert ha nem teszi, apja emlékét sérti meg. És megszegi a saját ígéretét. A benne élő harcos lélek, melyet eddig félelme elfojtott, most újra ébredezni kezdett, és készen állt küzdeni is akár.

- De hol találjam meg? Nem tudom, hol lehet- szólalt meg ekkor kétségbeesetten. A Halál Szellemére nézett, és szinte elveszett a vörös tekintet mélységében, mely megvilágította az arcát.

- Arra neked kell rájönnöd - válaszolta Holló érzelemmentesen. - Nem mondhatok neked ennél többet, mint hogy keresd meg a hegyeket. De most siess, az időd fogytán van, félvér!

Axel a kék homály irányába nézett, és meglátta, a derengésbe világos napfény is vegyül, ahogyan kinyílik a barlang szája. Nem értette, miért süt be a napfény, mert mikor elindult, viharosnak tűnt az idő. Mégsem tette szóvá, mert nem igazán tudott meglepődni, azután, hogy sikerült túlélnie a Halál Szellemével való találkozást. Tétován a kijárat felé lépett, mikor arra gondolt, talán meg kellene köszönnie neki, amiért felnyitotta a szemét. Ezt azonban gyorsan el is vetette. Megköszönni bármit is Hollónak? Inkább nem. Mégis mondani akart valamit, csak azt nem tudta, hogy mit.

- Egy valamit tudnod kell - szólt utána a Halál Szelleme. Axel hátrafordult, hogy utoljára nézzen farkasszemet a vérvörös tekintettel. - Bármit teszel, jó, vagy rossz leszel, az mától csak rajtad múlik. Ha hibázol, nem lesz kire ráfogni. Még Aeriszre sem. És ne feledd: ha nem sikerül, az én kapum mindig nyitva áll a számodra.

- Nem lesz rá szükség - válaszolta megjátszott nyugodtsággal Axel, de a lelke mélyén megborzongott attól, amit Holló mondott.

Mély levegőt vett, és kilépett a barlangból, bele a reggeli világosságba, még utoljára visszanézve maga mögé, a történteken rágódva. Ennyi idő telt el? - nézte az apró, arany fényoszlopokat, melyek lágyan törték át a fák vastag lombjait. Elindult, majd később csak azt vette észre, hogy őrült vágtába kezd, miközben agyában össze-vissza kergetőztek felkavarodott gondolatai.