Harmadik rész

Naroin emlékei

Sötétségben volt. Nem bírt felállni, mégsem érzett fájdalmat. Valahol, az ismeretlen, ködös távolban szél zúgott.

Ekkor hirtelen fény lobbant, pontosan előtte. Óvatosan felkelt, maga is meglepődött azon, hogy sikerült. Ahogy szertefoszlott a sötétség, vele szemben egy hatalmas, madárszerűen légies, szárnyas teremtmény állt. Még ki sem mondta a nevét, Axel mégis tudta, mi, vagy ki is lehet ő.

Aerisz, a Levegő Szelleme.

Három pár fekete szárnya volt összesen. Tollait csillagok, és színes égi ködök borították. Egy ideig csönd honolt kettejük között. Axel sem szólalt meg, nem tudott mit mondani. Végül a szellem törte meg a némaságot.

- Jó úton jársz fiam. De egyvalamit még nem tudsz... Ne aggódj, holnap mindent másképp látsz majd, mert olyan dolgot fogsz tudni, amit most még nem is sejtesz.

Hangja nem belőle, sokkal inkább kívülről szólt. Ott volt mindenhol, a homályos tájban, a levegőben, ez szólt a kiszáradt föld alól.

- Nem értelek. Mit tegyek? Mit kell tennem? – Axel szinte válaszért könyörgött a szellemnek, de az a távolba nézett és nem válaszolt. Jól tudta, ha választ is kap, az majd homályos, és számára érthetetlen üzenet lesz.

- Nem baj, ha nem érted. Ébreszd fel a déllemet, és majd ő segít neked. Ő el fog vinni a Ködfalkába. Most indulj!

Axel ellenkezett volna, de tudta, semmi értelme. Mielőtt bármit válaszolhatott neki, minden eltűnt körülötte, és egyre jobban közeledett a helyhez melyet a szellemek csak úgy hívnak: a Halandók Világa.

Arra ébredt fel, hogy valaki egyre erősebben bökdösi az oldalát. Összerezzent, és azonnal felugrott. Amint magához tért, észrevette, hogy Venge ébresztette fel, és most rémült arccal néz fel rá. Axel ismerte már ezt a nézést.

- Mit történt Venge? – kérdezte a kishut.

- Azt hiszem jobb, ha te is látod – azzal elvezette az akitát egy rekettyebokor mögé.

- De hát hogyan... Mit műveltél vele? – Axel szóhoz sem jutott a döbbenettől. Miközben Vengét kérdezgette nem tudta levenni a szemét az eszméletlenül fekvő malamutról, aki nem volt más, mint Naroin.

A félvér felnézett az égre. Ilyen nincs! – gondolta mérgesen. A nap már magasan fent járt az égen.

- Ennyi ideig aludtam? Venge, légy szíves mesélj el mindent, ami történt!

Venge egy kissé összerezzent. Farkát idegesen csóválta, és apró fülei ide-oda jártak.

- Rendben. Éjszaka, mikor megérkeztünk a tisztásra amint letettél minket, te elájultál. – ez jellemző rám, gondolta Axel keserűen – Naroin persze alig tért magához. Először fenyegetőzött, aztán miután rájött, hogy nem válik be, el akart menekülni. Utána mentem, de először nem mertem megtámadni. – ez meg rád jellemző, tette hozzá a gondolatmenetéhez Axel, mondom én, jó kis csapat vagyunk – Mikor egy pillanatra megállt, ráugrottam, és ő össze-vissza rohangált. Nagyon dühösnek látszott. Ezután elesett, és beverte a fejét egy nagy kőbe. Először azt hittem már meghalt, de valójában csak elájult. Azután ide hoztam, de olyan mélyen aludtál, hogy nem bírtalak felkelteni.

- Az alakváltás miatt lehet – mondta eltűnődve a félvér. – Még sohasem voltam ennyi ideig más alakban, ezért dőlhettem ki. – Axel hirtelen elhallgatott. Az álmát Aerisszel inkább megtartotta magának.

Végignézett az ájultan fekvő kutyán.

- De Naroint nem próbáltad felkelteni?

- Próbálni megpróbáltam – itt megvonta a vállát – De nem sikerült.

Axel és Venge hirtelen összenéztek. Naroin ugyanis kezdett magához térni. Először csak megtépázott fülét mozgatta, majd nem sokkal később kinyitotta sárgásbarna színű, kerek szemét is. Feltápászkodott, majd megrázta sebhelyes törzsét, mintha vizes lenne. Meglepetten nézett a két kutyára, mintha most látná őket először.

- Várjunk csak... Mi történt velem?! – hangja tökéletesen nélkülözte az önbizalmat, már-már gyámoltalannak hatott. Úgy tűnt, semmire sem emlékszik.

Axel akaratlanul is elvigyorodott. Itt az alkalom! – gondolta vidáman, és Vengére nézett. Bár tervéről egy szót sem szólhatott, remélte, hogy a kishu gyorsan kitalál egy hihető mesét, mert ehhez ő nem értett.

Szerencsére Venge is ugyanarra gondolt, mint ő, és szomorú hanglejtéssel megszólította a másik kutyát. - Jaj, Naroin, annyira sajnáljuk! Vadászat közben véletlenül beverted a fejed abba a nagy kőbe – mancsával arra mutatott, amerre valójában semmi sem volt, de ezt Naroin nem vette észre – lehet, már nem is emlékezel rá.

- De te olyan ismerősnek tűnsz – Naroin fejét kissé elfordította, mintha emlékezni próbálna.

Ekkor vette észre Axelt, ami nem volt nehéz neki, mert nagy termetével és élénkvörös bundájával erősen kitűnt a napsütötte, zöld tájból.

- Téged viszont még sosem láttalak. – jegyezte meg. Persze hogy nem, gondolta Axel, Ragnarok elintézte, hogy egy kutyán kívül senki ne érintkezhessen velem.

- Még szép, hogy ismerősnek tűnök! – Venge vidáman beszélt, és Axel észrevette a játékos csillogást a szemében – Mi ketten a barátaid vagyunk. Tudod, engem Vengének hívnak, a vörös kutya pedig Axel.

Az akitának összecsattant az állkapcsa, és emellett ráharapott az egyik tépőfogára is. Venge miért nem talált ki álneveket?! – kérdezte magától dühösen. Axel attól félt, a valódi nevek említése visszahozhatja Naroin régi emlékeit.

Szerencsére viszont nem így történt. Naroinnak nem ugrott be semmi, vagy ha véletlenül mégis, az nem látszott az arckifejezésén.

- Arra emlékszel, hogyan hívnak? – folytatta zavartalanul, és szinte már csevegve a kishu.

- Azt azért nem felejtettem el, Naroin a nevem – a sebhelyes hátú malamut úgy nézett Vengére, minta megőrült volna. – Csak azt nem tudom, mit keresek itt, ezen a vad vidéken.

Axel látta, ahogyan a malamut félve körülnézett. Igaza volt: nem láthatott mást, csak hatalmas tölgyeseket, és bükkösöket. Axel érdeklődve nézte a nála jó egy évvel idősebb kutyát.

- Tehát... öhm... - már régóta nem beszélt ismeretlenekkel, és ez sajnos meglátszott rajta. Venge segítőkészen nézett rá, úgy tűnt, bármikor képes átvenni a szót, ha az akita úgy szeretné. Axel akaratlanul is megrázta alig láthatóan a fejét, és összeszedte magát. Nem maradhatok ilyen örökké – gondolta, és újra nekiállt: - Azért vagy itt, mert megkértünk valamire.

Axelnek ettől kételyei támadtak. Mi van, ha Naroin a Ködfalkába vezető utat is elfelejtette?

- Várj hogyishívnak... Igen, Axel. Elég fura neved van. Engem biztosan nem kértetek meg semmire, mert legkevésbé sem emlékszem rá. Ti nem vagytok a Királyi Hadsereg, sem pedig az Őrkutyák Szövetsége, aminek engedelmeskednem kellene.

Axel csalódottan lehajtotta a fejét. Fülét hátracsapta, és elkeseredetten nézett az égre. Hogyan fogják így megtalálni a tollat?

- De azt tudod, hol van a Ködfalka? – bukott ki a kérdés Vengéből.

- Ködfalka...– visszhangozta Naroin. Üresen bámulta a földet, szemében tompa fény villant fel.

- Tudod, hol van? – sürgette válasszal Axel is, mivel úgy tűnt, a malamut mégiscsak emlékezett valamire.

A kutya nem válaszolt, melytől Axel akaratlanul is elszomorodott. Talán a villanás is csak véletlen műve volt?

- Várjunk egy pillanatot... - Naroin kerek szeme összeszűkült, mintha csak a múlt emlékeiben kutatna. Szeme teljesen elfehéredett, és világos fényt árasztott. Füleit hátracsapta, és alakja megremegett. A fény hirtelen eltűnt, és Naroin Axelre nézett, mintha ismerné. Pillantása színpompás és természetellenesen tiszta volt, melytől Axel gerincén égnek állt a bundája.

Axelnek hirtelen az a sejtése támadt, hogy tudja ki áll e mögött. A kutya elváltozása után gyorsan összenéztek Vengével. Mindketten szólni akartak, de Axelnek elállt a szava, és látta, Vengének is.

Naroin egy pillanatig még mindig némán állt, majd hirtelen, remegő hanggal megszólalt. - Tudom, hol van a Lélektoll!