Az előttünk álló hatalmas farkas hideg, zölden szikrázó szemeibe nézve egy morgással viszonoztam annak fogadtatását. Farkam ide-oda járt az idegességtől, és szívem olyan gyorsan dobogott, hogy attól féltem, kiesik a helyéről. Valóban rettegtem, de nem magunk miatt: ha itt elbukunk, kik fogják megmenteni a Vízfalkát a szolgaságból? Kik előzik majd meg a kitörni készülő háborút?

- Mi nem vagyunk a te prédád! – állt a Hold Királyai élére Ezüstárny, ahogyan dühösen kimutatta a fogát.

- Igazad van – nézett le rá az óriási, sötétbarna farkas. Fekete füleit fenyegetően lelapította. – A ti fajtátokat hitvány betolakodónak hívják, akik mások erdein át közlekednek.

- Nem mi vagyunk itt a betolakodók, és ez nem a te erdőd – vált ki a tömegből Gyémántkarom, ahogyan a jóval kisebb farkas megállt a nagy homályfalkai harcos előtt. – Csillagfarkas vagyok, elég sokszor láttam már a Homályfalkát, ahogyan különböző alakokat ölt. Azt kell, hogy mondjam, mind közül ez eddig a legkiábrándítóbb.

- Ha! – nevetett fel a sötét farkas, kimutatva sárga fogait. – Nem félek a kísértetektől, sem az ostoba történetektől, amikről beszélsz.

- Pedig kellene – nézett rá Gyémántkarom sértetten, a bundájából áradó fénye kissé alábbhagyott. Résnyire húzta szemeit, melyek a zöld és a kék megmondhatatlan elegyét adták.

- Hallod mit mondott, ugye? – állt Gyémántkarom elé Jairó, egész teste remegett a haragtól. Sebes nyakát kinyújtva a másik vele hasonló bundán osztozó hímre nézett, csak egy bajusznyi távolságra tőle. – Tudod ki vagyok? Engem a Halálfalka képzett ki! Ha nem engedsz át minket, nagyon rossz vége lesz, mi nem érthető ezen, bölényképű?

Felszisszenve összerezzentem a testvérem viselkedésétől, miközben tudtam, elvesztettük az esélyt a békés távozásra. Jairó minden egyes hirtelen, dühtől rángatózó mozdulatával csak hergelte a minket körbevevő farkasokat, a sértés pedig, amit a barna farkas fejéhez vágott, az egyik legcsúnyább szónak számított, hiába volt igaz.

A széles fejű, izmos farkas már nem bírt többé magával, és hatalmas testével Jairóra vetette magát. Ezzel pedig az összes homályfalkai támadásba lendült.

Egy pillanat alatt az egymással harcoló farkasok tengerében voltam. Lehunyva aranysárga szemeimet nem gondoltam másra, mint a lángoló tűzre, és ahogyan a szél feltámadt, felnézve egy felettem lebegő, hatalmas tűzgolyóval találtam szembe magamat. Testemet védővarázslattal fedtem be, így az narancssárgán világított, és máris, gondolkozás nélkül a harc örvényébe ugrottam.

- Engedd őt el! – vonyítottam a hatalmas, barna foltos farkasnak, mely hatalmas mellső mancsával Jairót szegezte a földre, aki minden erejét beleadva, hátsó lábaival próbált védekezni.

- Miért tenném? – nézett rám a hatalmas farkas félelmetesen.

Válasz nélkül, magamban megparancsoltam a felettem lángoló tűznek, hogy támadjon, és az úgy is tett. Végignéztem, ahogyan a vadul lobogó tűz meteoritként a nagy hím felé száguld, majd el is találja azt, amely így több szarvasugrásnyit repült tovább.

- Gyorsan! – Jairóhoz szaladtam, és nyakszőrét megragadva húztam el, hogy négy lábra segíthessem.

- Tudom, hogyan kell járni! – csattant fel a farkas, majd felpattanva mérgesen rám kiáltott. – Nincs szükségem a folyamatos védelmezésedre!

- Pedig úgy nézel ki! – szóltam vissza, idegesen felborzolva a bundámat. Próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Már majdnem megjegyeztem, hogy ő az oka, amiért a sötétbarna hím egyáltalán megtámadta, de a szemem sarkából egy árnyékot vettem észre, amely belém fojtotta a szót.

Villámgyorsan megfordultam, narancsos csíkot húzva magam után, csak, hogy szembe találjam magam az előbbi óriási hímmel, melynek hosszú bundájáról víz folyt le. Vastag nyakán kékesen izzott a farkasjegye, és körvonala halványan világított, árulkodva a vízmágiájáról. Bármit teszek, úgy is el fogja oltani – gondoltam, kicsit sem derűlátóan.

Mielőtt még ő bármit is tehetett volna, kisebb méretem és gyorsaságom használva megkerültem, próbálva keresni rajta egy gyenge pontot, miközben mesterem, Lávahold szavai visszhangzottak a fülemben. Még annyi hold után is tisztán emlékeztem rájuk. De ez a farkas hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnt, legalábbis egyedül nem tudtam volna felülkerekedni rajta. Egymást kerülgettük, miközben tekintetem Jairó felé vándorolt, abban a reményben, hogy talán a segítségemre lesz. De erről hamar letettem, mikor megláttam, hogy a testvérem máris három másik farkassal harcol.

Egyedül maradtam, szemtől szembe ezzel a hatalmas harcossal. Cselre készülve elkezdtem felé rohanni, számat kinyitva megcélozva a nyakát. Fogaim áthatoltak a vastag bundáján és belemélyedtek a húsába, amitől az felvonyított, és felém kapott, ahogyan azt vártam.

Egy pillanat alatt a földre szegezett széles mancsaival, és egyszer csak nem tudtam, hogyan tovább. Majd a terv szerint, magamat megadva elernyedtem, mint egy élettelen zsákmány, a megadás jeleként.

Az gyorsan bedőlt ennek az egyszerű trükknek, és elégedetten elvigyorodva lehajtotta a fejét, hogy egy végső marással véget vessen az életemnek. Elszámoltam háromig, és mikor fogai már majdnem aranybarna bundámat súrolták, minden erőmet beleadva hátsó lábaimmal a hasába rúgtam, és kiszabadítottam magam.

Újra bevetettem a testemet védő varázslatot, és mikor nem tudott rám figyelni, mert nyüszítve a fejét rázta a fájdalom miatt, gyorsan megidéztem egy tűzgolyót, mely felé száguldott a sötétségben.

De döbbenten jöttem rá, hogy itt nem én vertem át őt, pont fordítva történt. A barna-fekete bundájú farkas alakja ugyanis hirtelen kéken felizzott, és oldalán egy hatalmas, hömpölygő vízgömb jelent meg, ami szélsebesen a tüzemhez repült, eloltva azt, és tovább száguldva felém.

Egy gyors ugrással akartam kitérni az útjából, de az úgy követett, mintha valami madár lenne, és égő kínnal belém csapódott, amitől messzire estem, és keményen landoltam a földön. Mivel a testemen lévő tüzes védőburok kialudt, az egész bundám nemcsak vizes, de füstszagú is volt, miközben égett a borzalmas fájdalomtól. Felnyüszítettem, hogy kiadjam a hasító érzést, de ez nem segített.

Erőt véve magamon újra felálltam, miközben körbenéztem, és mindenhol a társaimat láttam, ahogyan többed magukkal próbálnak elboldogulni. Olyan egyértelmű volt, hogy vereséget fogunk szenvedni, mégsem adta fel senki a harcot. A sötétségbe borult fenyőfák között színes, mágikus energiák és varázslatok száguldoztak, zöldek, kékek, narancssárgák... Nem egy eltalált közülünk valakit, aki vonyítással a földre esett.

Mit tegyünk most?

- Menj el az útból!

Felkapva a fejem, meglepődtem, hogy valaki hozzám beszélt. Gyémántkarom sajátos hangját könnyű volt felismernem, mégis döbbenten fordultam hátra, mikor mancsok hangos dobogását hallottam magam mögött.

A csillagfarkas világító bundájával úgy futott felém, mint egy sebes szentjánosbogár, halvány, zöldeskékes fénycsíkot húzva maga után. Vékony, könnyed teste villámgyorsan vitte őt pontosan az én irányomba, de ami rosszabb volt, hogy a kistermetű hím mögött egy másik, megtermett, szürke homályfalkai vágtatott dübörgő léptekkel.

- Azt mondtam, el innen!

Hallgatva rá, egy ugrással kitértem az útjukból, igaz, minden mozdulatom fájt az égő érzéstől. Elképedve néztem, ahogyan Gyémántkarom a sötétbarna hím felé vezeti a szürke farkast, majd, mikor elég közel ért hozzá, a levegőbe ugrott, és különlegesen éles, tőrszerű karmait széttárva annak széles, bölényszerű pofájába vájta, négy-négy vörös csíkot hagyva maga után. A világosszürke farkas tett egy bukfencet a levegőben, és hátsó lábaival a hatalmas hím hátára rúgott, elrugaszkodva róla, hogy egy végső ugrással a földön landoljon.

Tág szemekkel néztem, ahogyan a két nagyméretű farkas megállíthatatlanul összeütközik egymással, és mindketten a talajra zuhannak.

Még mindig az események hatása alatt álltam, mikor a hátam mögül egy homályfalkai farkas tört rám. A támadóm egy vöröses-szürkés bundájú, velem hasonló korú nőstény volt, aki fogait a vállamba mélyesztette, és megrázva eldobott magától. Magamat okoltam a figyelmetlenségem miatt, és azonnal négy lábra álltam.

- Ügyesen harcoltál Bivalycsont ellen – jegyezte meg, kárörvendően füstölgő bundámra nézve. – De nem eléggé. Most pedig – kezdte fenyegetően – meghalsz amiatt, amit a világító barátod tett vele!

Azzal rám vetette magát, sárga szemei szikráztak a dühtől. Széttárta mellső lábait, és megláttam az azok hátulsó részén megjelenő acélos pengéket, melyek készek voltak belém vájni.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kitértem az útjából, és mágia használta nélkül a fémelemű nőstényre vetettem magam. Az felém suhintott a mancsával, de szerencsére nem talált el. Tovább futott, hogy a hátam mögé jusson, de én oldalra perdülve megakadályoztam ezt, és a hátsó lábába haraptam. A nőstény villogó szemekkel, haragosan rám acsargott, majd hátsó lábát húzva berohant a fák közé.

Elfordultam a fenyőfáktól, és végignéztem a harcoló farkasokon, kinek kell segítség. Megdöbbenésemre egyre több homályfalkai hátrált, és ezt Gyémántkarom félelmet keltő harcmodora okozta. Gyémántkarom képes volt legyőzni nála sokkal több homályfalkait is, kihasználva azok erősségeit, ellenük fordítva azt. Egyik farkasról a másikra ugrált, kiszámíthatatlanul meghátrálva, elhitetve az ellenfelével a győzelmet, csak azért, hogy a következő pillanatban könnyedén leigázhassa azt. Egy részem megnyugodva felsóhajtott, hogy ez a brutálisan küzdő lény legalább a mi oldalunkon áll, mert a többi homályfalkaihoz hasonlóan én sem tudtam volna mit kezdeni vele, ha ellenem támad. A harc végére a legtöbb farkas kitért az útjából, mint, hogy szembe kelljen néznie vele.

Dobogó szívvel figyeltem a sok meghátráló farkast, odarohanva a Hold Királyai többi tagjához. Már egyetlen homályfalkai sem volt a fenyvesek között.

Ezüstárny Vadfagyot segítette fel, miközben Éjszőrme megrázta a bundáját. Tundra kissé bicegve az oldalához simult, a két fekete farkas elveszett a sötétségben, egyedül keskeny szemeik világítottak benne. Anuke-ról éppen most hullottak le az apró kavics darabkák, melyeket egészen idáig páncélnak használt, és hozzám hasonlóan ő is a többi farkashoz sietett. Jairóra néztem, aki villogó tekintettel nézte a sötét fákat, támadást sejtve. Mikor pillantásunk találkozott, gyorsan elkapta a fejét. Gyémántkarom a Hold Királyai tagjai előtt üldögélt egyedül, vértől sötétlő, fehér mancsait nyalogatva. A csillagfarkas kivételével egyikünk sem volt éppen a legjobb állapotban, mindenkit több vérző sérülés is borított. Talán megnyertük ezt a csatát, de egy következőt nem bírnánk kiállni.

- Most mit tegyünk? – fordultam kérdőn Ezüstárnyhoz.

- Továbbmegyünk – felelte az ezüstszürke hím, összeérintve velem az orrát.

Végignéztem rajta, és láttam, hogy egy-két harapásnyomon kívül alig volt komolyabb sebe.

- Örülök, hogy jól vagy – suttogta Ezüstárny a füleimbe megnyugodva, miközben boldogan felmorrant.

- Én meg annak, hogy te – feleltem, megnyalva fehér, puha szőrrel fedett állát.

Elváltunk egymástól, és indulásra készen követtem Ezüstárnyat. Mindenki így tett, egyedül Gyémántkarom nem, aki kerek, sápadt szemeivel pont engem nézett, rendkívül mereven, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Mi baja lehet? – merült fel bennem csodálkozva. Majd mancsok halk suhogását hallottam, és a hátam mögé tekintve gyorsan rájöttem, a csillagfarkas nem engem nézett, hanem ami mögöttem volt.

Újabb homályfalkaiak jöttek, de ezúttal még többen voltak, és szemeik dühösen villogtak a sötétben. Még sosem néztem szembe ennyi ellenséges harcossal, olyan érzésem támadt, hogy az egész Homályfalka itt van. Ezüstárnnyal szemben egy vakítóan fehér, csontvázszerű farkas alakja bontakozott ki az árnyak közül, aki a homályfalkai harcosokat vezette. Csontvázhold volt az, a Homályfalka bétahímje, aki most rangját egyértelműen kifejezve a levegőbe emelte bozontos, koromfekete végű farkát, majd fenyegetően meglengette azt.

Növekvő indulattal bámultam jegeskék szemeibe, melyeket sötét vonalak határoltak és öleltek körbe. Az apám szavaira emlékeztem vissza. Azt mondta, megmentette őt, mert minden más gyógyító lemondott róla.

- Hiszen titeket ismerlek – állt fel játékosan az emelkedő tetejére, onnan nézve le ránk. Vékony, hosszú mellső lábait az előtte lévő sziklákra tette, miközben nyelvével sokat sejtetően végignyalta a száját. – Fagyott Eső személyes kis védelmezői. Mi hozott ide, ilyen távol a Ködfalka biztonságától?

- Az nem a Homályfalka dolga – válaszoltam, felborzolva a farkam, mely így kétszeresére nőtt. Semmiképpen nem tudhatják meg, miért vagyunk úton. Így is elég rosszul történt, hogy pont a Halálfalka szövetségeseivel hozott össze minket a sors.

- Mi csak szeretnénk békésen átkelni a terület határa mentén – nézett fel rá Ezüstárny ziláltan, fogait halványan kimutatva. Ritkán látni, hogy ennyire elveszíti a türelmét, de teljesen meg tudtam érteni.

- Csakhogy, ez nem a terület határa – rázta meg a fejét rosszallóan a bétahím, mintha csak néhány udvariatlan kölyökkel próbálna beszélgetni. Kígyózó nyelvét behúzta, és lesétált az emelkedőn, nyugodt mozdulatokkal, mintha az egész világot magáénak tudhatná. A többi farkas némán figyelte őt a sötétből, izzó tekintetük nem volt más, mint kuszán villogó fénypontok sűrűje a feketeségben.

- De igen – álltam meg előtte, bátran kihúzva magam. A gondolat, hogy egykoron az apám védelmezte és gyógyította ezt a nálam csak pár évvel idősebb, mostanra már felnőtt farkast, elvette tőlem a félelem érzését. Kicsit olyan volt, mintha egy régi, rossz útra tért ismerős lenne velem szemben. – Mindannyian tudjuk, ez nem a Homályfalka területe, még ha Halványhang el is foglalta.

- Ameddig a homály és a sötétség tart, az a mi földünk – emelte rám fenyegetően jéghideg tekintetét, fehér szőre kísértetként emelte ki a magas, éjszakába borult fenyőfák közül. Nyakán felborzolódott a szőr, kissé elrejtve a mély, súlyos harapásnyomokat, melyek a torkán szorították össze a még mindig megroncsolódott bőrt. Hirtelen belém villant a félelem, mikor láttam a válla fölötti farkasjegyét felizzani, és minden bátorságom elszállt, mégis próbáltam ezt nem kimutatni. Csontvázhold halálos nyugalommal folytatta. – Ti ködfalkaiak azt hiszitek, mindent tudtok másokról. A saját makacsságotok és a harcvágyatok okozza a veszteteket.

- Teljesen igazad van – nézett rá Éjszőrme narancssárgán izzó szemével. - Mindent tudunk rólad.

- Azt is, hogy egyszer Alkonyköd mentette meg az életedet – egészítettem ki a bátyámat, nem bírva ezt tovább magamban tartani. – Mégis elárultad őt, mikor ellene és a Falkák Tanácsa ellen vonultál. Nincs benned semmiféle bűntudat?

Széles, hosszúkás arcát figyeltem, rádöbbenve arra, mit is mondtam pontosan a Homályfalka következő vezérének. De mégsem ijedtem meg annyira, mint kellett volna. Egyszer már kiálltam egy harcot velük, és felkészültem egy másodikra. Ez a farkas semmivel sem érte el a tiszteletem, és úgy tekintettem rá, mint aki csak egyike Hurrikán csatlósainak.

Egy pillanatra valóban átsuhant valami Csontvázhold világoskék tekintetén, majd elhalt, mint a láng fénye, és koponyaszerű arca újra kifejezéstelen maradt.

- Nem árultam el senkit – nézett ránk vicsorogva. – Alkonyköd gyógyító, csak tette a dolgát. Hurrikán adott nekünk egy esélyt arra, hogy biztonságos életünk legyen, nem félve a kutyáktól és más lényektől, melyek fenyegetnek minket. A Falkák Tanácsa olyan vak, mint egy újszülött kölyök, ha nem látja, miket tud nekünk felajánlani a Halálfalka.

- Miért, pontosan miket? – néztem rá vicsorogva, akaratlanul is belemenve az egészbe. – Régen a Homályfalkának nem kellett félnie semmitől. Ők tartották rettegésben az ellenfeleiket.

- Rendben – fújta ki a jéghideg levegőt a béta. – Akkor adok nektek egy lehetőséget, nehogy azt terjesszék rólam, kegyetlen vagyok. – választ sem várva folytatta. – Hurrikán legfőbb terve, hogy véget vet a falkák széthúzásának. Minden falkának megvan a saját gyengesége és rögeszméje, mely képtelenné teszi arra, hogy együttműködjön a másikkal. De ha csak egy lenne, rengeteg farkas élhetne együtt, békében, különbségek nélkül. A farkasok egybe tartoznak, és ez a falkákra is igaz. Ez nélkül hogy tudnánk felvenni a harcot a kutyákkal?

Egyikünk sem felelt neki. Megfogadtam, nem mondok többé semmit ennek a farkasnak. Végül Gyémántkarom szólalt meg, aki eddig a körülötte vicsorgó farkasokra ügyet sem vetve éles karmait figyelte. Most emelte először kényelmetlen tekintetét a magas, fehér farkasra.

- Ki lenne ennek az új falkának a vezére? Hurrikán?

- A falkák nem működnének egyszerre több vezérrel – válaszolta Csontvázhold megrökönyödve, mintha ezt még sosem kérdezték volna tőle. – A kutyáknak is vannak királyaik, mégsem érdekli az a Falkák Tanácsát.

- De mi nem kutyák vagyunk – vonta meg vékony vállát Gyémántkarom. – Nagy különbség van közöttünk, gondolom már hallottál erről.

- Nem fogom újra elmondani – nézett végig rajtunk Csontvázhold, fehér farka fenyegetően összerezzent – Hurrikán nekünk is adott esélyt, megérdemlitek ti is. Válaszoljatok: behódoltok-e neki és a tervének, vagy ellenálltok, kihívva ezzel a Homályfalka örökös haragját?

Sokáig csend telepedett a Hold Királyai tagjaira. Összenéztem velük, mindenki tekintete ugyanazt sugározta: nem adjuk meg magunkat, és sosem áruljuk el Fagyott Eső és a Falkák Tanácsa szavát.

- Sosem hódolunk be Hurrikánnak – állt ki az összes vicsorgó farkas elé Ezüstárny. Egy alfahím méltóságával nézett égboltkék szemeivel Csontvázholdra, annak ellenére, hogy ezüstös bundája tépetten állt rajta, tollai pedig kisebb mozdulataitól is lehullottak fehér szárnyáról. Félelmet nem ismerően felemelte fejét, tekintetéből megnyugtatóan, mégis ellenségeinek riasztóan áradt az erő. - Addig ragaszkodunk a hitünkhöz míg csak élet van bennünk, és a szél simogatja a bundánkat.

- Inkább halunk meg harcban a Halálfalkával mint, hogy az alattvalóikként szenvedjünk velük egy területen – állt Ezüstárny mellé Éjszőrme, fenyegető elszántsággal.

- Kiállunk, és küzdünk azokért a dolgokért, amiket fontosnak tartunk – Éjszőrme bátorsága Tundrát is szólásra késztette, aki párja mellé állt. A fekete nőstény általában csöndes, halk szavú volt, de most bátran nézett Csontvázhold egyre jobban döbbentté váló tekintetébe, és szavai tekintélyt parancsolóan zengték be ezt a sötét erdőt.

- Lehet, hogy neked gyengének és elpusztíthatónak tűnünk – állt négy lábra Vadfagy, megrázva dús, szürke sörényét, vastag bundáján hullámoztak a fekete, villámszerű csíkok az alattuk megbújó erős izomzat miatt. – Néha talán a szavunkat sem hallod. De ha hiszünk valamiben, azért örökké ki fogunk állni. Nem adjuk fel. Továbbra is küzdeni fogunk a falkánkért, másokért, akiknek szüksége van rá...

- És a szabadságért – fejezte be a mondatot helyette Anuke, aki jól tudta, mit fog mondani a barátja. Nyurga termete ellenére egy harcos erejével állt meg a Hold Királyai sorba állt tagjai mellett, elpusztíthatatlanul nézve farkasszemet Csontvázholddal, aki ide-oda nézett a saját egyre inkább acsarkodó harcosai között.

- Küzdeni fogunk a különbségekért és az elfogadásért is – foglaltam el végül én is a helyem Ezüstárny oldalán, a csapat közepén. – Mert fontosak, és szükség van rájuk. A másság nem szégyen vagy gyengeség. Életeket menthet – mélyen Csontvázhold világoskék szemeibe néztem, Alkonyködre emlékeztetve őt. - Ezek azok, amikben hiszünk. Ha kell, rövid életünk utolsó pillanatáig is kitartunk mellettük, így védelmezve őket.

Csontvázhold nyugalmát elveszítve felmordult és végignézett rajtunk. Gyémántkarmon, aki egész idáig mellettünk ült, és Jairón, aki szó nélkül figyelte a homályfalkaiakat csak át siklott a tekintete: annál tovább időzött el rajtunk. Mikor rájött, hogy nem mozdulunk, elgondolkozva halkan megszólalt.

- Ez mind csodás és nagyszerű – mutatta ki fehér fogait – de kifelejtettél egyetlen különbséget, melyet úgy tűnik, mégsem fogadtok el. A Halálfalkájáét.

Nem válaszoltunk, ezért győzedelmesen elmosolyodva folytatta.

- Ha igazak maradnátok az elképzeléseitekhez, most nem indítanátok személyes háborút ellenünk – mondta, szemei fagyos szikrákat hánytak. – Hanem békén hagynátok minket, ahogyan az elfogadás megkívánja. Egyébként is, hol van a falkátok többi tagja, hogy kiálljon értetek, mikor szükségetek lenne rá? – szórakozottan meglóbálta bozontos farkát, miközben körülnézett, csak az ő harcosait látva. – Milyen vak hűség.

Dühösen morogtam, miközben a többiek torkából is mély dörgés tört fel. Mancsaimat szinte a földbe vájtam, mintha semmi sem tudna onnan elmozdítani. Egyvalamit tudtam: ezeknek a farkasoknak soha nem fogok lehetőséget adni, hogy legyőzzenek.

- Nem fogom tovább rabolni a harcosaim idejét – Csontvázhold ott maradt ahol volt, csak pár nyúlugrásra tőlünk, de leült a földre, kihúzva magát. Most először fordult feléjük, és csak a farkával intett nekik, rájuk se nézve. – Öljétek meg ezeket. A falkájuknak nem fognak hiányozni.

Egyszerre néztem haraggal és gyűlölettel a magas, fehér farkasra, mely csak diadalittasan kihúzta magát, és csontvázszerű alakját elnyelte a felénk örvénylő farkasok tengere. Mindenhol villogó szemek vájtak az enyémbe, és tehetetlenségemben dühös morgásban törtem ki.

- Erre! – hallottam valahol Ezüstárny kiáltását, aki szárnyaival utat tört magának, és jéghideg széllöketet küldött a felénk vágtató farkasok elé, melyek ettől szarvasugrásnyi távolságokat repültek arrébb, hogy végül a többi harcra kész homályfalkai útját állják.

Próbáltam Ezüstárny mögé szegődni, aki az egyre szűkebb kört alkotó csapatot igyekezte kimenteni innen, miközben én is a hátam mögé néztem, a minket körbevevő farkasokra. Gondolkodás nélkül felsorakoztunk Ezüstárny mögé, a sorrend most nem számított, mint általában. Gyorsan elhelyezkedtem Anuke és Gyémántkarom közelében, aki éles karmaival félelmetes csapásokat küldött mindenki felé, aki a közelébe ért, de ez most nem bizonyult elégnek.

Ezüstárny villámgyorsan futni kezdett, miközben fehér tollú, megtépázott szárnyaival próbált a levegőbe repülni, egyre kevesebb sikerrel. Vakon, nem látva mást, mint a levegőben szálló mágiákat, fülemben a morgások és acsargások vad zajával, orromban a vér mindent betemető szagával, én is átverekedtem magam a bundák őrjítő rengetegén, minden erőmet beleadva a kijutásért. Fuldokló érzés szorongatta a torkomat, mintha a sötét fenyvesek az ágaik között megbújó farkasaikkal még a levegőt is el akarnák venni tőlem, így hozva közelebb a halálhoz.

Elvakítva a félelemtől és a fájdalomtól, az előttem sebesen száguldó Anuke-ot követve belemartam egy utamat elzáró szürke farkas sörényébe, és tovább futottam, egyre hangosabban hallva a mögöttem lévő Gyémántkarom csikorgó fújtatását, rájöttem, valahogyan, nem értve pontosan miként, de túljutottunk rajtuk.

Megkockáztattam egy pillantást a magam mögé, de először elvakított a csillagfarkas világosan ragyogó fénye, így nem láttam, utánunk jöttek-e a homályfalkaiak. Ennek ellenére biztos voltam benne, igen.

Lihegve néztem, hogy Gyémántkarom egy pillanat alatt fényvillanással elsuhan mellettem, légies alakja könnyedén repítette őt az éjszakai feketeségbe borult erdőn át. A fejem fölött hirtelen mennydörgést hallottam, és a szél is egyre erősebben kezdte el rángatni a fenyőfák hegyes ágait. Még a levegő is ellenünk játszott: a velünk szembe fújó szél pont a minket üldöző farkasok felé hozta a szagunkat.

Tudtam, Ezüstárny nem ismerheti a terepet, és fogalma sem lehet arról, merre kell menni, a megtépázott, szürkés hím csak arra gondolhatott, hogy minél előbb kijuthasson a homályfalkaiak halálos tömegéből. Én magam sem törődtem vele, merre visznek sebesen rohanó mancsaim, csak az járt a fejemben, el innen, jó messzire.

- Hadd mutassam az utat! – kérte idegesen villogó szemekkel Gyémántkarom, vágtatva megközelítve Ezüstárnyat. – Nem futhatunk el a sötétség elől, ha az el is rejthet minket.

Ezüstárny, bár láttam rajta, nem igazán érti, miről magyaráz a világosszürke farkas, csak egy beleegyező nyüszítéssel átadta a csapat vezetését neki. Gyémántkarom feltartott farokkal letért a csapásról, melyen eddig haladtunk, és eltűnt egy emelkedő alatt, mintha a fényes farkast a sáros föld nyelte volna el.

Csodálkozva, egy farkasként követtük őt, vadul levágtatva a lejtőn. Magam mögött egyre hangosabban hallottam a minket üldöző farkasok mancsának dobogását és zajos acsarkodását, amitől a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Csak remélni tudtam, hogy Gyémántkarom tudja, mit csinál.

A lejtő alján különböző bokrok erdeje fogadott minket. Miközben feléjük futottam, az egyik mancsom megcsúszott a sáros földön, és megállíthatatlanul bezuhantam a cserjések közé, friss sebeimbe így gond nélkül belehatoltak a hegyes tövisek, és a szúrós gallyak. Majdnem felnyüszítettem a fájdalomtól, majd egy nyeléssel visszafojtottam a hangot, és körülnéztem, szorosan a földre lapulva, megbújva a fölém magasodó, dús lombbal borított ágak alatt, a többieket keresve.

- Erre! – hallottam Gyémántkarom türelmetlen sziszegését.

Követve a hangot, megláttam a társaimat, ahogyan a lejtő alján lévő, szűk odúban próbálnak elrejtőzni. A csillagfarkas az üreg szájánál kuporgott a kevés hely miatt, hátranézve, mikor odabotorkáltam hozzá.

- Ide már nem férsz be – nézett rám, kerek szemeit összehúzva – Nincs elég hely.

Átnéztem rajta, meglátva az üreg szájából kitekintő Anuke zölden villódzó szemeit. Valóban tele volt már az üreg.

- Akkor majd én kijövök – ismertem fel a bátyám morgó hangját a sötétből, elmélyítve az odú miatt. – Majd feltalálom magam valahogy.

- Arra nincs szükség – nézett rájuk vissza Gyémántkarom. – Biztonságban lesz, én is vele megyek...

- Te teljesen megőrültél? – rivallt rá dühösen Vadfagy. – Ez a Homályfalka területe, Effys szerelmére! Itt sehol sem biztonságos nekünk!

- Így van – hallottam Ezüstárny ijedt hangját, aki teljesen elveszítette a nyugalmát ettől. – Jobban ismerik ezt a helyet, mint bárki más. Szerinted ők nem tudnak erről az üregről? Ha tovább maradunk itt, megtalálnak minket!

- Komolyan azt hiszed, a Homályfalka olyan jól ismeri a területet, amit csak pár napja foglalt el? – kérdezett vissza Gyémántkarom, kivillantva éles agyarait egy pillanatra. – Azért ne legyél ilyen naiv.

Senki sem válaszolt neki, csak gyors pillantásokat váltottunk egymással. Idegességemben egyik mancsomról a másikra álltam, izmaim üvöltöttek azért, hogy fussak el innen, és folytassam a menekülést.

- Maradjatok itt – utasította a többi farkasnak Gyémántkarom a csend után. – Én elmegyek Leilanával egy másik rejtekhelyet keresni. Semmiképpen se jöjjetek ki, míg nem szóltam.

Azzal ellentmondást nem tűrően megfordult, én pedig szó nélkül a nyomába szegődtem, követve vakító fényét. Mikor kiértünk a bokrok takarása alól, hirtelen víz zúgására lettem figyelmes, és tőlem csak pár lépésnyire hullámok zaja ütötte meg a fülemet. Megállva a tó partján, elfeledkezve a rejtőzködésről, kinyújtva a nyakam felnéztem az emelkedő tetejére, növekvő aggodalommal hallgatva a közeledő üvöltéseket.

- Mire vársz? – takarta el a látásomat Gyémántkarom világos, hosszúkás arca. – Gyorsan, be a vízbe!

- Mi?! – néztem kékeszöld, holdszerű szemeibe, teljesen ledöbbenve.

Majd a csillagfarkas szemforgatva erősen taszított rajtam, így egy csobbanással a tó algás vizébe estem. Nádak sűrűjében találtam magam, melyek hangosan zizegtek a szél zúgása miatt. Mancsaimmal kapálózva próbáltam fenntartani magam, mert egyáltalán nem ért le a hátsó lábam. Elmerültem a vízben, míg Gyémántkarom is csendesen mellém úszott, alig hangosabban egy halnál.

Fejemet félig elrejtettem a lágy hullámok között, kinézve a nádakon át, hogy kapjak levegőt, és láthassam a homályfalkaiakat. Mancsaimmal lassan eveztem, hogy fenn maradjak, míg egész testem reszketett, és nem csak a hideg víz miatt.

Hegyeztem a fülemet, minden erőmmel a közeledő hangokra próbáltam összpontosítani. Mit mondanak? Valóban nem tudnak erről a helyről? De ahogyan közeledtek, az acsargásuk és értetlen morajlásuk elárulta, valóban nem ismerték ilyen jól a területet Gyémántkarommal ellentétben. Ez fel is keltette azt a kevés gyanút ellene, amennyi a pillanat hevében bennem volt. Hogy ismerheti ezeket az erdőket ilyen jól? – néztem rá oldalról, sápadt fényű, zöld és kék színekben játszó tekintete szinte kiolvashatatlan volt.

Ahogyan óvatosan kilestem a sűrű nád közül, hirtelen megpillantottam az emelkedő tetején végigrohanó homályfalkai harcosokat. Olyan fáradhatatlan, vad erővel vágtattak, mintha még a túlvilágot is be akarnák járni értünk. A vezetőjük, egy nagy, a távolból szürkésnek tűnő farkas hirtelen megállt, és lenézett, pont oda bámulva, ahol én voltam. Úgy éreztem, megfagy körülöttünk a levegő, és még a lélegzetemet is visszafojtottam.

Mielőtt még ijedtemben gyorsan elrejtőzhettem volna, egy erős állkapocs mart a bundámba, és bár alig érintette a húst, erőteljesen lerántott a víz alá. Az egész testemet elnyelte a jéghideg víz, miközben hátsó lábaimra és a farkamra hosszú, nyúlós hínárok tekeredtek, valamint tisztán éreztem a körülöttem úszó nyálkás testű halakat. A sötét vízben eltöltött idő végtelenül hosszú volt, és a levegőm egyre jobban csak fogyott. Az orromat és a fülemet nem éreztem, egyedül a hullámok mély morajlását hallottam. De az állkapocs még mindig a lent tartott, erősen fogva a hátsó lábamat. Imádkoztam, hogy engedjen el, és pont, mikor erre gondoltam, Gyémántkarom abbahagyta a szorítást, és én felemelkedtem, úgy érezve, a sűrű víz szinte kidobott magából.

Megkönnyebbülve kidugtam a fejem a fekete hullámok közül, hálásan még a nyirkos, fenyőillatú levegőnek is, melyből mély lélegzetet vettem. De örömöm nem tartott sokáig, hirtelen ugyanis újra vacogni kezdtem a jéghideg víztől.

- Máskor szólj, ha csak úgy le akarsz rántani a vízbe! – ripakodtam rá a partra evickélő Gyémántkaromra, bár tisztában voltam vele, neki köszönhettem, hogy nem láttak meg. – Majdnem megfulladtam!

- Ők pedig majdnem megláttak - mosolygott rám vissza a csillagfarkas kedvesen. – Döntsd el, melyik lett volna rosszabb.

- Te nem hagytál más választást... - zsörtölődtem, miközben én is követtem őt, és a szárazföldön kiráztam a vizet a bundámból.

Felnézve az égre láttam, hogy a sötét felhők milyen gyorsan száguldanak át fölöttünk, mintha azok is a Homályfalka elől menekülnének. Néha előbukkant a világoskék égbolt, jelezve, nemsokára beköszönt a valódi éjszaka.

A Hold Királyai többi tagja is előjött a bokrok közül az odúból, mikor Gyémántkarom halk, morranásszerű hangot hallatott. A homályfalkai harcosok távozásával mindannyian odagyűltek körénk, de azért hozzám hasonlóan, ők is résen voltak. Minden egyes apró zörrenés felkeltette az aggodalmam, és a hang irányába fordultam, vagy felnéztem az emelkedőre, ahol őket láttam elrohanni. De a harcosok morgását nem hallottam még távolról sem, jelezve, messze járnak már. Észrevettem, már egy ideje megfordult a szél: mi érezzük jobban övékét. Talán ez okozhatta, hogy nem tudták követni nyomunkat lefelé a lejtőn.

Végignéztem rajtunk: minden farkas bundája véresen és tépetten lógott, alig bírtuk a szőrszálainkra telepedő legyeket és szúnyogokat elüldözni magunktól. Tudtam, mindannyian kimerültek is voltak, egyikünk sem lett volna képes elviselni még egy harcot, és mellé még mágiát is használni. Ez tűnt a legjobb lehetőségnek a menekülésre, tudva, magunk mögött hagyhatjuk végre a Homályfalkát. De valami nem volt rendben, valaki hiányzott.

- Hol van Jairó? – suttogtam halálra rémülten, akaratlanul.

- Szent Effys! – nézett körül tág, homoksárga szemeivel Tundra. – Hogyan veszíthettük el őt?

Erre mindenki egyszerre kezdett el forgolódni, vagy a bokrok közé nézni, de tudtam, milyen felesleges időpazarlás is ez. Jairó egyértelműen nem volt sehol.

- Azok az átkozott homályfalkaiak – mutatta ki a fogait dühösen Éjszőrme. – Biztosan akkor fogtál el, míg menekültünk.

- Vissza kell mennünk érte! – néztem könyörögve a többi farkasra. A Hold Királyai többi tagja egyformán kétségbe esett volt. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt!

- Így van – állt ki mellettem Gyémántkarom. – Jairó fontos tudást hordoz. Még nem találtuk meg a Vízfalkát, szükségünk van rá.

- Most az egyszer, – nézett Ezüstárnyra Éjszőrme, felénk bökve a farkával – egyet kell értenem ezekkel itt. Ha most nem segítünk neki, – narancssárga szeme ekkor felvillant – az olyan, mintha sarat kaparnánk mindenre, amit eddig tettünk a Vízfalka kiszabadításáért. Ezt nemcsak azért mondom, mert a testvérem.

- Ezt mind értem – felelte gyorsan Ezüstárny. – De mit tehetünk most? Valószínűleg már a Homályfalka őrizetében van. Nem fogják őt megölni, – rázta meg a fejét – életben tartják, amíg csak lehet.

- Ebben sosem lehetsz biztos – tekintett fel rá Gyémántkarom szigorúan. – Nem azért kockáztattam érte a bundám, és mentettem meg Misae átka alól, hogy most csak úgy meghaljon. Jairó már az enyém. Ha valaki egyszer meg fogja ölni, az én leszek. De nem most.

Kirázott a csontomig hatoló hideg, mely szavaitól elfogott. Ezüstárnyat viszont ez nem hatotta meg.

- A Homályfalka nem öli meg – magyarázta idegesen. – Bárki érezheti rajta a Halálfalka bűzét. Ki fogják őt faggatni, miért utazott velünk a saját szövetségesei helyett. Azt remélik majd, elmond egy-két dolgot rólunk és Ködfalkáról míg vallatják.

- Bízzunk benne, hogy rosszul remélik ezt – szólalt meg hirtelen Anuke.

- Jairó nem fog beszélni ezeknek – próbált minket meggyőzni Éjszőrme. – Most már tartozik nekünk, nem nézem ki belőle, hogy ezek után ilyen kétszínű merne lenni.

- Akkor mit kellene tennünk? – kérdezett közbe Vadfagy, harcra készen a földet karmolva.

- Otthagyni őt – felelte csendesen Ezüstárny. Füleit lelapította, és nem nézett ránk, a talajt figyelte mindvégig. – Ha egy lenne közülünk, nem lenne kérdés, hogy utána menjünk. De én is ismerem őt, tudom, hogy képes vigyázni magára.

- Ő egy közülünk! – néztem rá haraggal és mély döbbenettel. – Hiszen a testvérem!

- Csak pár napja ismered! – emelte fel a hangját az ezüstös hím, és felém fordította kék tekintetét, melyet most először hidegnek és idegennek láttam. Egyszerűen képtelen voltam benne felismerni azt a vidám, kedves farkast, akit egykor szerettem. – Ti túl fontosak vagytok nekem! Nem veszélyeztethetlek titeket ő miatta. – mielőtt bárki bármit mondhatott volna, gyorsan folytatta. – Mindannyian túl gyengék vagyunk most egy új harchoz. Ha mind meg is halunk, az nem biztosítja, hogy Jairó kiszabadul.

- Akkor mit tanácsolsz, vezérem? – nézett rá maróan Éjszőrme, narancssárga tekintete szinte fel akarta égetni a másik hímet. – Menjünk el, és hagyjuk őt itt a sorsára, míg ki nem éheztetik, és elpusztul? Szerintem neked ez jobban tetszik...

- Hát persze, hogy nem! – tiltakozott Ezüstárny, farkasszemet nézve a nagy, fekete farkassal. - Soha nem mondtam ezt! – majd kissé megnyugodva leült. – Azt mondom, maradjunk a falka határán pár napig, míg megerősödünk, hogy utána kiszabadítsuk őt. Ésszerűnek kell lennünk.

- Most őszintén, ezt mond akkor, ha már valóban végeztek vele – állt fel Gyémántkarom, indulásra készen. – És mialatt ezt az egy dolgot megbeszéltük, talán már halott is. Szóval, valóban igazad van – nézett fel Ezüstárnyra, leplezetlenül megszégyenítve ezzel. – Jobb, ha már utána sem megyünk. Én, mint Gyémántkarom, azt mondom, megéri. Szerinted?

Szavait csend követte. Kétségbeesett pillantásokat váltottunk egymással, de egyikünk sem nézett Ezüstárnyra. Végül Tundra szólalt meg.

- Én egyetértek Gyémántkarommal – mondta a kicsi, fekete nőstény halkan. – Minél előbb cselekszünk, annál nagyobb az esély, hogy élve viszontlátjuk őt. De abban is biztos vagyok, a harcosok a falka területének szívébe vitték, ahol a legtöbb farkas van.

- Mi nem tudjuk oda az utat – tette hozzá Anuke csüggedten.

- Nos, én igen – felelte Gyémántkarom magabiztosan, a levegőt szaglászva. – Ezüstárny engedelmével pedig el is viszem oda azokat, akik velem akarnak jönni, így még ma kiszabadítjuk Jairót.

Lopva Ezüstárnyra pillantottam, aki csendben ült, és még mindig elfordította a fejét, hogy ne kelljen a kecses, szürkés hím éles tekintetébe néznie.

Gyémántkarom sorra végignézte a Hold Királyai összes tagjának sérüléseit, és szépen begyógyította őket. Ezüstárnyat hagyta utoljára, de ő fejét megrázva elutasította a csillagfarkas barátságos közeledését.

- Ő csak segíteni akart – szóltam Ezüstárnyhoz szemrehányóan, még mindig mérgesen, amiért itt akarta volna hagyni Jairót a Homályfalkának. Elképzeltem, ahogyan az ellenséges farkasok körbeállják őt, és a bundájába tépnek, miközben fájdalmasan vallatják őt, de ezt túl sok volt elviselni, ezért inkább szándékosan megfeledkeztem erről.

Ezüstárny nem válaszolt, én pedig otthagytam őt, hogy csatlakozzak Gyémántkaromhoz. Idővel, mikor a többi farkas is összeszedte az erejét, a fényes aurájú hím oldalára álltak. Legvégül a szárnyas, ezüstös farkas jött oda hozzánk, sötét füleit lelapította, hosszú farka, melyet vezetőként mindig az ég felé emelt, most a föld felé lógott.

- Én is jövök – mondta kék szemeit lesütve.

- Tökéletes – mosolygott rá szélesen a sor elejéről Gyémántkarom. – Kövessetek.

A csillagfarkas nyomába szegődve óvatos lopakodásba kezdtünk a lejtő alján. Egymás mögött haladtunk, igyekezve a legkisebb zajt csapni. Az éjszaka időközben teljesen beköszöntött. A maradék fény is eltűnt, az eget fekete felhők takarták, és a szél is egyre hangosabban üvöltött.

Én Gyémántkarom és Anuke között haladtam, és az előttem lopakodó csillagfarkas világító bundája egyre jobban kezdett zavarni. Attól féltem, túl feltűnő, és a homályfalkaiak könnyedén megtalálnak minket miatta.

- Gyémántkarom – szólítottam meg halkan, nem megbántva. – A bundád most túl... fényes. Nem tudsz valamit csinálni vele?

- Leilana, teljesen igazad van! – állt meg Gyémántkarom egy pillanatra, a csendről megfeledkezve.

A világosszürke farkas a levegőbe szökkent, és energikusan a mellettünk lévő tócsába vetette magát. Mosolyogva, arcán őszinte élvezettel hempergett meg a sárban, míg tiszta, szép bundája finoman szólva is koszos lett. Mindenki döbbenten nézte a mutatványt, ahogyan egy kis idő után újra négy lábra áll, és visszaveszi a helyét a sor elején.

- Rájöttem, ha a fényemet nem is tudom eloltani, de sarat felvéve új álcát kaphatok – lelkendezett Gyémántkarom, boldogan megcsóválva a farkát, amiről csak úgy röpködtek a kisebb-nagyobb sárdarabok. – Remek ötlet, ugye?

Nem túl feltűnően kitértem az útjából, és hátráltam kicsit. Ez nem igazán zavarta őt, és új lelkesedéssel folytatta az utat, néha aprókat a levegőbe ugorva, miközben fáradhatatlanul csóválta a farkát.

- Most már tényleg ő a vezérünk? – súgta a fülembe Anuke a kérdését kétségbeesetten.

- Nem tudom – nyögtem ugyanilyen halkan. Fogalmam sem volt arról, mit várt tőlem válaszként.

A menetelés olyan volt, mintha egész éjjel tartana. Egyikünk sem szólalt meg, senki nem merte felzavarni a sötét fenyőerdő feszült csendjét. Gyémántkarom egyre beljebb vezetett minket a Homályfalka területére, és a sűrű, átláthatatlan köd valóban csak erősödni látszott. A félhomályos feketeségben egyedül az árulkodott a jelenlétéről, hogy az égből érkező, néha felragyogó Hold fénye fehéresen megvilágította azt, mely így inkább tűnt ezüstös, levegőben úszó víz habjának mint végtelen homálynak.

A szél időközben elállt, de az eső apró, jéghideg cseppekben kezdett el esni, újra eláztatva ezzel. Idegesen felborzoltam aranybarna bundámat a gondolattól, hogy a víz el fogja mosni az összes szagot, de Gyémántkarmot ez nem zavarta: olyan magabiztossággal ment előttünk, tudtam, emlékezetből ismeri az utat, és nem a szagokat követi véletlenszerűen.

Tudtam, már régen átléptük a Homályfalka eredeti területének határát, mert a közeli fák törzsét kaparások díszítették, és még a levegő halványan az orromba hozta a jelölések erős szagát. Éppen emiatt gyanúsnak találtam, hogy egyetlen farkas sem ütközött még belénk. Az erdő ezen része kihalt volt, aminek örülnöm kellett volna, de nem tudtam, mert csak arra tudtam gondolni, az egész falka egy helyen gyűlt össze Jairó foglyul ejtése miatt.

A lábaim már fájtak az egész napos menetelés miatt, de az akarat, hogy megmentsem a testvéremet tovább vitt engem, és semmiért sem álltam volna meg. Jairó is megérdemli a segítséget – gondoltam makacsul. – Meg kell adni neki az esélyt a boldogságra, és, hogy végre otthonra találhasson a Ködfalkában. A szüleimnek is újra találkoznia kell vele, biztosan alig várják, hogy megint láthassák őt.

Míg ezzel biztattam magam, rátértünk egy sziklás erdei útra, mely felfelé vezetett, egy hatalmas emelkedő tetejére. Zavartan körülnéztem, mikor elhagytuk a lejtő oldala adta biztonságot, és Gyémántkarom sáros, sötétben most már eltűnő alakját követve rátettem fáradt mancsaimat a hatalmas kövekre. Az emelkedőn nagyon szűk volt a hely, alig érződött nagyobbnak egy szakadék szélénél. Körülöttünk óriási, fehér sziklák magasodtak fenyegetően.

Hirtelen vonyítások százai repültek felénk a hegy tetejéről, mélyek, magasak, de mind félelmetesek. Ereimben meghűlt a vér. Nagyon jól tudtam, mint jelent ez.

- A Homályfalka gyűlést tart – súgtam, azt sem tudva kinek.

- Igen – helyeselt Gyémántkarom. – A hegy tetejéről jön, melyet csak most kezdtünk el mászni. Ez egyszerre jelent jót és rosszat.

- Ki kell találnunk valamit – javasolta Tundra Anuke mögül. – Nem mehetünk csak úgy oda terv nélkül.

- Ez igaz – bólintott a csillagfarkas a sor elejéről. A bundája világítás nélkül felismerhetetlen volt, úgy nézett ki, mint egy átlagos farkas. – Ha Ezüstárny nem mond semmit, – itt a sor végén álló ezüstszürke hímre sandított – akkor nekem kell sajnos előállnom eggyel.

- Hát mi a te nagyságos terved? – kérdezte Éjszőrme csípősen, bozontos farkával türelmetlenül dobolva a földön.

- Nem maradhatunk együtt – nézett ránk a csillagfarkas sápadt, holdszerű szemeivel. – Túl sokan vagyunk, ketté kell válnunk. Az egyik csapat eltereli a homályfalkaiak figyelmét, a másik kiszabadítja őt.

Mivel ezúttal senki sem szólt közbe, csak mindenki jelzésszerűen morrantott valamit, a halványszürke hím folytatta.

- A hegy tetején van egy hatalmas szakadék – magyarázta Gyémántkarom, szavai olyan gyorsan követték egymást, mint a folyó hullámai. – Én, Ezüstárny és Leilana a hegy innenső oldalán fogunk haladni, hogy kiszabadítsuk Jairót. A másik csapat az emelkedő déli oldalán fog haladni, vigyázva, nehogy észrevegyék őket. A ti feladatotok a farkasok lefoglalása lesz. Ez így megfelel?

- Tudom, hogy szeretted volna jól elosztani a farkasokat – szólt közbe a sor végéről Ezüstárny, felemelve a hangját – De nem mehetnék én a másik csapattal? Ott négynél is több farkasra lenne szükség, ha valóban rajtaütést tervezel.

- Nem – rázta meg Gyémántkarom a fejét lágyan. – A többiek nélküled is jól elboldogulnak, köszönik szépen. Egyébként is, – húzta ki magát, miközben az esővíz valamennyi sarat lemosott róla, és a még rajta lévő nagy, sötét darabok megnyílt résein át lassan utat tört a világos fénye. – Abban mindketten egyetértünk, hogy a vezetőknek össze kell tartania, vagy tévedek?

- Felejtsd el – hajtotta le a fejét Ezüstárny, lemondva a további szóváltásról.

Figyeltem, ahogyan Éjszőrme csak egy morgással letér az útról, őt szorosan követte Tundra, mintha az árnyéka lenne a sötétben. Anuke és Vadfagy habozva utánuk mentek, miközben a szürkéskék, csíkos farkas mancsával megnyugtatta a nyakán nyugtalanul tekergőző Aloét, és letette a földre, hogy a kígyó csúszva haladjon a nyomukban.

Tovább haladtunk az úton, kicsit rosszul éreztem magam, hogy Ezüstárny egész végig meg sem próbált bocsánatot kérni, és hirtelen kezdtem magam rosszul érezni a közelében. Életemben először fordult meg velem olyan, hogy képtelen voltam élvezni az ezüstszürke, mindig barátságos hím társaságát, és az együtt töltött, boldog idők messze látszódtak eltűnni, mintha meg sem történtek volna. De ha becsuktam a szemem, és hallgattam a szárnyas farkas még mindig megnyugtató szuszogását, úgy éreztem, semmi nem változott meg.

Időközben az eső elállt, és valószínűleg a felhők is eloszlottak, de ezt nem láttam hatalmas homály miatt, mely még mindig kiszámíthatatlanul lepte el a fákat, eltüntetve mindent. Az eső vize csak még jobban elmosta az illatokat, miközben a fák törzsei beszívták magukba a nedvességet, gyantás, ragadós fenyőillatot árasztva magukból minden irányba. Erős szaguk rárakódott a bundámra, és hamar mindannyian átvettük, amely jelenleg jó álcát adott nekünk.

- Úgy tudom, ti ködfalkaiak vagytok – jegyezte meg halkan Gyémántkarom, mintha elfelejtette volna, amit meséltünk neki magunkról. – Már meg kellett volna szoknotok ezt az állandó ködöt.

- Az erdőnek csak egy kis része néz ki így nálunk – emlékeztette Ezüstárny, aggódva szemlélve kék tekintetével a hófehéren derengő ködfelhőket, melyek mindent átjártak, mint a bénító füst.

- És azt is alig használjuk – tettem hozzá suttogva, nehogy meghalljanak.

De végül mi hallottuk meg őket. Hirtelen az emelkedő elkezdett előttünk nagyon meredekké válni, ahogyan előbukkant a köd tengeréből, és a sziklák száma megsokszorozódott. Újra vonyítások zengték be az éjszakát, olyan közelről, hogy jól tudtam hallani az üvöltéseik után kiadott hangos morgásukat, és egymással versenyre kelő acsargásukat. A szívem gyorsabban kezdett el verni, és a mancsaim reszketni kezdek. Rengetegen lehettek. Legyűrve félelmem, követtem a két szürkés hímet, le az ösvényről, át a félig lelógó, fehér sziklák alatt, be a bozótosba.

A bokrok sűrű, fojtogató ágai takarása alatt haladtunk, míg fel nem értünk a hegy tetejére, én minden egyes lépéssel erősebben kapaszkodtam a sáros földbe. Mellettem Ezüstárny lélegzetét visszafojtva mély levegőt vett, szemei ide-oda cikáztak, néha elővillant a szemfehérjéje, amely egyértelműen félelmeiről árulkodott. Még Gyémántkarom is kissé zavartnak tűnt, kerek, holdfényű tekintetét lehunyva úgy látszott, mintha magában eldöntött volna valamit. Majd folytatta rendületlenül a menetelést, míg teljesen fel nem értünk a hegy csúcsára, ahonnan a hangok jöttek.

Odafönn a köd eloszlott, és én kerek szemekkel bámultam ki a bokrok ágai közül. A csúcson egy hosszúkás, kisebb méretű sík terület volt, velünk szembe folytatódtak a magas fenyőfák és talán a lefelé vezető út is. A hegytetőn egy hirtelen véget érő szakadék állt, és egyszerre éreztem, milyen hatalmas mélység tátonghat alatta. Egyértelmű volt: ha egy farkas lezuhan onnan, örökre elvész.

Innen fentről az égboltot is jól láthattam, igaz, nem igazán voltam kíváncsi rá. A felhők valóban elvonultak, és a sötét eget csillagok ezrei lepték el, míg az ég alján, velem szembe, a szakadék fölött megmutatkozott a hatalmas Hold, melynek fényes látványába félig belelógtak a fenyőfák vékony, hegyes ágai.

A fennsíkot végig homályfalkai tagok lepték el. Nem voltak egymással olyan törődőek és békések mint a mi falkánk tagjai, vagy olyan szigorúak és kimértek mint a jégfalkaiak. Ezek folyamatosan marakodtak, egymással vetélkedve acsarogtak és morogtak. Ide-oda rohangásztak, versenyezve ki mélyeszti bele az agyarát hamarabb a másikba. A morgásokon kívül szavakat alig hallottam.

Ledöbbenve harciasságukon, összenéztem Ezüstárnnyal, de ő elkapta a pillantását, és a verekedő homályfalkaiakra szegezte őket.

Hirtelen egy fájdalmasan ismerős hang szállt a fülembe, de egyenlőre a gazdáját még nem láttam, mert eltakarták a szemem előtt lévő ágak és levelek. Megnyugodtam kissé, hogy Jairó még életben van, és semmi vette el a kedvét a veszekedéstől, de amit amit ezután pillantottam meg az újra megrémített.

- Ezt velem nem teheted meg! Mit képzelsz, ki vagy te?

Egy pillanat alatt megláttam a sor elején sétáló Csontvázholdat. Hideg, fehér bundája szikrázott a Hold és a csillagok fényében, karcsú teste és az arcán lévő árnyékok játéka miatt valóban úgy nézett ki, mint egy farkas életre kelt csontváza. Szájában pedig Jairó sötétbarna sörényét tartotta erősen, rendületlenül vonszolva a már megsebzett hímet. A sor végén pedig egy elsőre idegen, szürke nőstény haladt. Majd kis idő sem kellett, hogy rájöjjek, ez maga Halványhang, a Homályfalka alfanősténye. Szürke-fehér mintás fejét ugyanolyan büszkén fenntartotta, mint mikor először láttam, narancssárga szemei elégedetten villogtak az éjszakában. Sötétszürke mellső lábai jóval rövidebbek voltak, mint a magas bétahíméi, és alapvetően is sokkal zömökebbnek nézett ki, mint fehér szőrű falkatársa.

- Nem hallottad amit mondtam? – kapálózott tehetetlenül a testvérem, mancsaival próbálva ütéseket mérni az őt szorosan tartó farkasra. – Én, mint harcos, sokkal többet érek nálad!

- Nem érsz te semennyit – förmedt rá Halványhang, kevélyen haladva mögöttük. – Csak egy koszos hazudozó vagy, aki nemsokára felelni fog a szavaiért.

A homályfalka többi tagja kissé elcsendesedve megnyugodott, de továbbra is mély morgásokkal figyelték a sötétbarna farkast, akinek minden szőrszála az égnek állt.

- Nem hazudok! – vicsorgott Jairó elkeseredetten. – Hát nem érzed rajtam a Halálfalka szagát?

- Egyedül azért lehet rajtad érezni a szagukat, mert egy kóbor korcs vagy, aki meghempergett a Halálfalka maradék dögeiben – nézett vissza rá Halványhang, mindent olyan nyilvánvalóan mondva, mintha nem tudna tévedni.

A szürke alfanőstény lassú, kimért léptekkel követte Csontvázholdat, aki elérte Jairóval a szakadék szélét, és onnan készült lelógatni a barna hímet, aki most rémültem remegett, és egészen apróra húzta össze magát, miközben farka mélyen eltűnt a két hátsó lába között. Már nem hadakozott többé.

- Valld be, hogy hazudsz – állt mögé Halványhang, fenntartva a fejét. Narancssárga szemei szikrákat hánytak, és látszott, milyen erőfeszítést tesz azért, hogy nyugalmát meg tudja őrizni. – Így legalább tisztán halhatsz meg, és a Szellemek talán megbocsátanak neked. Azzal, hogy azt mondod, a Halálfalkába tartozol, bemocskolod Hurrikán nevét, és akik ezt teszik, azok nem húzhatják ki magukat a kellő büntetés alól.

- Én nem hazudok! – próbálkozott még utoljára Jairó. – Te is nagyon jól tudod, a Halálfalka befogadja az elesett farkasokat is!

- De nem az olyanokat mint te – nézett rá megvetően Halványhang. – Ha valóban közülük való vagy, miért utaztál azokkal a betolakodó ködfalkaiakkal? Erre felelj, farkas!

Szemeim kitágultak, és bundámon égnek állt a szőr. Itt volt az idő beavatkozni. A túloldalra néztem, de a csapat másik részét még nem láttam ott. Hová tűnhettek? Miért nincsenek itt?

Jairó minden harciasságát elveszítve meglapult Csontvázhold mozdulatlan fogai alatt, és behódolva csendben maradt, egyedül egy szánalmas nyüszítést adott ki magából. Az előző, hadakozó hímnek nyoma sem maradt.

- Mi a válaszod? – faggatta Halványhang fennhangon, összehúzva a szemét. – Beismered a hazugságod, és feláldozod magad a farkasok vérének tisztulása nemes érdekében, vagy elpusztulsz mint egy gyáva őz, mely a végsőkig rohant?

Jairó nem válaszolt, és Csontvázhold magasra emelte a nyakszőrét, lelógatva a sötétbarna hímet a mélybe.

Valamit tennünk kell! – rémültem meg, majd készen arra, hogy előugorjak a bokorból ezzel megmutatva magam, Csontvázholdra támadva, a homályfalkaiak mögött hirtelen egy hatalmas, éjfekete árnyék jelent meg fenyegetően.

Éjszőrme! – villantak fel a szemeim boldogan, és azonnal megláttam az őt követő többi három farkast is. Vadfagy utat törve magának egy mennydörgő vonyítással hatalmas, sárgás fényű villámot idézett meg, melyet a támadásba lendülő homályfalkaiak felé vágott. Szájában már azonnal egy újabb hatalmas villám cikázott, és ami alatt Éjszőrme oldalán harcolt, a két nagyobb farkas mellett ugyanennyi kisebb is megjelent: Tundra és Anuke.

Anuke szélsebesen előre vágtatott, egész testét éles kövekből álló páncél védelmezte, míg gyorsan száguldó, hegyes szilánkokat küldött minden támadója felé. Tundra pedig egyik farkasról a másikra ugrálva használta fagyasztó mágiáját, vékony jeget fújva a teljesen megdöbbent farkasokra.

A támadás nagyon hirtelen érte a homályfalkaiakat, láttam arcukon a döbbenetet, ahogyan elsőre még nem voltak képesek bevetni a saját mágiájukat. De ők is észbe kaptak: egy kis idő múlva világító lángok, földdarabkák és hatalmas vízgolyók záporoztak a Hold Királyai tagjaira, akik csak ügyességüket használva tudtak kitérni előlük. A rajtaütés azonban sikerrel járt: magára vonta mind az alfanőstény és a bétahím meglepett figyelmét is, akik hátrafordítva a fejüket figyelték a pillanatok alatt kialakult harcot.

- Nagyon ravasz – jegyezte meg morogva Halványhang. – De mindannyian tudjuk, ez nem az egész csapat.

Egy pillanattal sem várva tovább egy nagy ugrással kilőttem magam a bokrok közül, nem törődve az ágakkal, melyek belém szúrtak, és gondolkozás nélkül az alfanőstényre vetődtem.

- Engem keresel? – kérdeztem tőle dühösen, aranybarna bundám felborzolva, a nőstény szürke szőrébe harapva, érintve a bőrt és a húst. Haragom elvakított, ahányszor arra gondoltam, mit akart volna tenni Jairóval.

- Ostoba szuka! – köpte a szavakat Halványhang, belemarva a vállamba, feltépve a a bundámat ezzel egy nagy, vérző darabot szakítva ki belőle. – Akkor kellett volna elmenned, amíg volt rá esélyed!

Míg én Halványhanggal harcoltam, remélve, hogy a nőstény nem fog mágiát használni, fél szememet Gyémántkarmon tartottam. Míg próbáltam Halványhang sörényébe marni, átnéztem annak válla fölött, és megláttam, ahogyan Ezüstárny Csontvázhold szikár oldalába csapódik, aki így elengedi Jairót. Rémültem feléjük rohantam volna, de Halványhang elkapta a hátsó lábamat, és félredobott, majd felém ugorva mancsával óriási ütést mért az arcomra.

De az egyetlen dolog, amivel továbbra is törődtem, az Jairó volt. Fejjel lefelé láttam, ahogyan Gyémántkarom a sötétbarna testvérem felé ugrik, és időben elkapja. Fogaival biztosan tartotta a hím nyakát, majd felhúzta a szakadék széléig, besegítve a mancsaival. A csillagfarkas fejének egyetlen rántásával a tisztás egyetlen nyugodt pontjára repítette a farkast.

- Ha továbbra is úgy fogsz nyüszíteni, mint egy szánalmas kölyök, akkor a később ne számíts a segítségemre! – kiáltott rá Gyémántkarom, majd beállva elé széttárta a mancsát, hogy éles karmaival sebesen végigszántson Csontvázhold hosszú, széles, koponyaszerű arcán, amíg a béta meglepetten állt.

Csontvázhold gyorsan elkapta a fejét, és oldalra fordult, de már túl késő volt: döbbent arcán négy hosszú karmolásnyom terült el, melyekből hosszú csíkokban folyt ki a vér, vörösre festve sápadt, fehér bundáját.

Mialatt az eseményeket végignéztem, hirtelen éles fájdalom hatolt a hátsó lábamba. Azonnal visszaröpültem a valóságba, és felnéztem, látva Halványhangot, ahogyan éles fogaival a combomba mar, és ráncigálva húzni kezdte, miközben mellső mancsaival szorosan a földre nyomta a hátamat. A borzasztó érzés az egész testemet átjárta, látásomra pedig furcsa, fehér köd szállt. Csak nagyon halványan sejtettem, a nőstény arra készül, hogy eltörje a lábamat.

Felvonyítottam, és erőt gyűjtve magamban, hagytam, hogy az egész szívemet betöltse a tűz vad lobogása. Fülemben hallottam a lángok pattogásának suttogó énekét, orromat hirtelen füst szaga töltötte be. Mikor kinyitottam a szememet, magam mellett, a földön egy ismerős lángcsóvát fedeztem fel, melynek csak gondolatban parancsoltam, máris repült Halványhang felé. Az arany fénnyel ragyogó lángcsóva beleszáguldott a szürkés nősténybe, akinek az egész bundája égni kezdett. Dühösen üvöltött, elengedve a hátsó lábamat egy pillanatra.

Ellökve magam a talajtól felálltam, de a lábamon lévő seb túlságosan fájt, és amint ránehezedtem, a fájdalom betegségként futott végig rajtam. Három lábon állva felborzoltam aranybarna, megtépázott bundámat, és füleimet előreszegeztem, miközben egy mély morgást adtam ki.

Halványhang teste fényes lángcsóvákban állt, de tudtam, ez nem lesz képes legyőzni őt. Az alfanőstény szeme mágiával telve felizzott, orrlyukaiból és szájából tűzvörös fény áradt ki. Az aranyszínű láng a bundáján hirtelen vérszínűvé vált, és mintha mozogna, elhagyta a nőstény testét, hogy szétterjedjen a földön, tüzes gyűrűt alkotva körülöttünk. Teste sértetlen volt, egyedül a nyakán lévő farkasjegye világított a tűz fényével.

Döbbenten hátráltam, de nem volt hova: minden irányban dühöngő lángok vettek körbe, erős fényük csak egy vörös masszává olvadt össze rémült tekintetemben. Semmi esélyem nem volt a Homályfalka alfanősténye ellen, és képtelen voltam eloltani az engem csapdába záró lángcsóvákat. Az én mágiám egyedül a tűzcsóvák létrehozására, dolgok felégetésére, és a védővarázslatok létrehozására terjedt ki. Egy pillanatra eszembe jutott, mikor az egész bundám lángolt, és tüzes hullócsillagként belecsapódtam az Ezerlábúba, de az nagyon régen volt, és azóta sem ismételtem meg ezt a furcsa mágikus képességet.

A félelem szinte teljesen eluralkodott rajtam, és elzárta az összes gondolatomat. Testemet gyorsan védővarázslattal vontam be, és mire ezzel végeztem, új erő költözött belém. Nem adhattam fel. Ki kellett tartanom, nemcsak a családomért és a falkámért, de a Vízfalkáért is. Amint ez lezajlott bennem, mancsaimat megvetettem a földön, és bátran farkasszemet néztem Halványhanggal, aki vörösen lángoló bundával közelített felém, fenyegetően vicsorogva.

- Add fel! – mordult rám szikrázva a nőstény. A lángok az egész testét beborították, felismerhetetlenné téve azt. A hátából az ég felé nyújtózó tűzcsóvák egyre csak nagyobbak lettek, és szikrák pattogtak ki belőlük, melyek egy pillanatnyi felvillanás után örökre eltűntek az éjszakába. Egyedül vicsorgó száját, és dühösen villogó, narancssárga tekintetét ismertem fel. – Úgyis itt a véged! Miért harcolsz ilyen értelmetlenül?

- Ez az, amit te soha nem fogsz megérteni! – viszonoztam a vicsorgását, miközben testemet tüzes védővarázslat borította, melyről jól tudtam, nem fog megmenteni ilyen erős mágiától.

Sántítva, mégis kitartóan és magabiztosan elindultam Halványhang felé, készen egy utolsó támadásra. Nem volt választásom: vagy bátran szembenézve harcra kelek az alfával, aki végez velem, vagy elpusztulok a lángoló tűz szorításában.

De mielőtt erőt összegyűjtve Halványhangra ugrottam volna, hirtelen valami váratlan dolog történt. Egy hatalmas, éjfekete alak lépte át a lángokat, mintha azok ott se lennének. Az óriási árnyékfarkas rám szegezte egyetlen narancssárga szemét, és mellső mancsával hatalmasat csapott az alfanősténybe, mely a váratlan ütéstől a földbe csapódott. Halványhang azonban gyorsan négy lábra állt, miközben felnézve a fekete árnyékra elvonyította magát.

- És most? – kérdezte tőle számonkérően. – Úgysem leszel képes ezt az alakot sokáig fenntartani.

- Mint ahogyan te sem a lángokat – hallottam egy mély morgást az árnyék fekete állkapcsából, ahogyan hatalmas testével odébb lépve utat tört a vörös tűzcsóvákon át, melyek szétoszlottak ezután. – A mágia múlandó.

Bicegve követtem Éjszőrmét és átrohantam ott, ahol szabad átjáró nyílt a lángok között, már annak örülve, hogy magam mögött hagyhattam ezt az egészet. A bátyámra néztem, aki mostanra már elhagyta fekete árnyékalakját, és újra nálam kicsivel nagyobb, sötét farkasként állt előttem. Bár nem voltam rá képes, muszáj volt beismernem, Halványhang ezúttal nem tévedett. Éjszőrme még sosem vett fel ekkora alakot ezelőtt. Mikor ránéztem, láttam ahogyan lihegését próbálja leplezni, miközben oldala vadul járt fel és le. Aggódtam érte, mégsem lettem volna képes ezt megjegyezni neki.

- Sajnálom, amiért megzavartam a harcodat – szólalt meg gúnyosan, mielőtt bármit mondhattam volna neki. – Pedig ahogyan láttam, már éppen nyerésre álltál.

- Ez nem vicces! – néztem rá felháborodva. – Mindkettőnkkel végezhetett volna.

- De nem tette – szólt vissza Éjszőrme széles válla mögül.

Végignéztem a hosszúkás tisztáson. Mindenhol farkasok harcoltak egymással, és a fák megteltek vad morgással és fájdalmas nyüszítésekkel. Felzárkóztam Éjszőrméhez, készen a harcra, de ekkor megjelent mögöttünk egy fényesen világító, karcsú alak.

- Jairó végre össze méltóztatta szedni magát – számolt be nekünk Gyémántkarom. A világosszürke hímen egyetlen sérülést sem láttam. - Ez azt jelenti megyünk. Nem maradhatunk itt egy pillanattal sem tovább.

- Szólunk a többieknek – biztosítottam Gyémántkarmot, kissé megkönnyebbülve, hogy nincs szükség tovább maradni. Csak idő kérdése volt, mikor maradunk alul, és akkor mindennek vége. Egyedül azért tudtuk ennyi ideig kihúzni a harcot, mert a támadásunk váratlanul érte a Homályfalkát. Az pedig várható volt, hogy még több harcos fog jönni.

Elkezdtem rohanni a Hold Királyai többi tagja felé, de a hátsó lábam lelassított, és nem tudtam olyan gyorsan haladni, mint szerettem volna. Éjszőrme az oldalam mellett futott, és bár nem szólt semmit, narancssárga szeméből aggódást véltem kiolvasni. Hamar megtaláltuk Vadfagyot és Ezüstárnyat, akik egy csapat homályfalkai ellen harcoltak egymás mellett.

- Jairó rendbe jött – értesítettem őket gyorsan, mintha a szavakon múlna minden. – Ez azt jelenti, indulunk.

- Megyünk? – hallottam valahol a hátam mögött Anuke hangját.

- Ezek szerint – Tundra máris felzárkózott hozzánk.

Megnyugodtam, hogy mindenki itt volt. A homályfalkaiak közül néhány visszavonult, akik nem, azok a vezérükhöz siettek utasításért. Idő kérdése volt, míg Halványhang újra támadást fog parancsolni nekik. Valahonnan, a sötét fák közül előbújt Jairó is, akinek úgy tűnt, Gyémántkarom begyógyította a sérüléseit.

A csillagfarkas végignézett rajtunk, és máris rohanni kezdett a fák felé. Nem tudtam merre megy, de követtem, vakon bízva benne. Néha letettem hátsó lábamat, de továbbra is nagyon fájt.

- Tudsz futni ezzel a lábbal? – kérdezte Tundra, aggódva közelebb hajolva hozzám.

- Megpróbálom – mormoltam, erőt gyűjtve a futáshoz.

- Muszáj lesz pedig – szólt közbe Vadfagy, miközben a távoli hegyoldalt tanulmányozta. – Ahogyan látom, Gyémántkarom egyenesen a hegy szakadékos része felé halad.

- Miért arra megy? – kérdezte Anuke, zöld szemei kerekre tágultak a döbbenettől és a kétségbeesés miatt. – Meg akar ölni minket?

- Dehogyis! – keltem a csillagfarkas védelmére hirtelen. – Sosem tenne ilyen szörnyű dolgot.

- Remélem ez igaz – jegyezte meg Éjszőrme, majd az útnak induló Ezüstárny nyomába szegődött.

Követve őket, mi is utánuk indultunk. Igyekeztem nem törődni a lábamban sajgó fájdalommal, de még így is csak a sor végén tudtam haladni. Ahogyan elértünk a fenyőfák sötét takarását, tisztán hallottam Csontvázhold vad, haraggal teli üvöltését:

- Menjetek utánuk! Addig ne gyertek vissza amíg nem végeztetek velük, mint a zsákmánnyal!

Vonyításokat hallottam magam mögött, és szívem sebesen verni kezdett, ami tovább ösztönzött arra, hogy gyorsabban haladjak. Nem tudtam hogyan, de képes voltam összeszedni magam, és sikeresen beértem az előttem menekülő Jairót, akit így szemmel tudtam tartani.

Végigrohantunk a hegy oldalán, egyik szikláról a másikra ugorva. Nem törődtem a veszéllyel, az egyetlen dolog, ami érdekelt, hogy kijussak innen. Az éjszakai erdőség egyre világosabb lett, és a föld is sziklásabbá vált. Észrevettem, a levegő hirtelen szabadabban kezdett el áramolni felém.

Hirtelen véget értek a fák, és egy hatalmas, meredek sziklaszirten találtuk magunkat, melynek a végében egy szakadék volt. A túloldalon pedig folytatódtak a meredek hegységek, de azok felől már nem érződött a Homályfalka szaga.

Gyémántkarom utat keresve elindult ott, ahol a sziklák kissé lejtettek, és megláttunk egy magányos, vékony törzsű fát, melynek már szinte alig volt lombja, és ott állt a meredek szakadék szélén.

A fekete égbolt alján lassan valami halványkékes derengés futott végig, mintha őszülni kezdene. A Hold elveszítette erős fényét, és inkább tűnt homályosnak, ahogyan lassan elindult visszaútján, a távoli tájak felé.

Egy pillanatra megálltam a szikla tetején erőt gyűjtve, de ekkor a fák felől ránk törtek a homályfalkai harcosok, egy nagy, vörösesbarna farkas vezetésével. A többiek felé vonyítva felzárkóztam hozzájuk, és szó nélkül lefutottunk a sziklákon át, le a magányos fához. Ott azonban nem volt más választásunk, mint felrohanni a kissé oldalra dőlt fa törzsén, hogy eljussunk az ágakig. Reméltem, hogy a homályfalkaiak ide nem követnek minket, de tévedtem.

Az ágakba kapaszkodva, Ezüstárny és Vadfagy közelében tehetetlenül figyeltem, ahogyan a homályfalkaiak megállnak a fa alatt, és a vezetőjük elégedetten felkiált hozzánk.

- Ez volt a tervetek? – kérdezte a farkas győzedelmesen. – Most már elfogadjátok, hogy legyőztünk titeket?

- Soha! – kiáltotta el magát harciasan Ezüstárny, de ekkor már négy homályfalkai szárnyas farkas is az égbe röpült, hogy lehozzanak onnan minket.

Ezüstárny gondolkozás nélkül kinyújtotta szárnyait és a levegőbe röppent, harcra kelve a négy másik szárnyas farkassal. Az egyik, amelyikbe belemart a földre esett, de még így is három másik küzdött vele. Döbbenten figyeltem, ahogyan az ezüstszürke hím utolsó leheletéig, mindent beleadva harcol, egy egész falka erejével. Azért csinálta ezt, hogy időt nyerjen nekünk, de tudtam, nem fogja sokáig bírni.

Óvatosan, remegve megfordultam egy kicsit, azokra nézve akik nálam kissé magasabb helyen voltak az ágakon.

- Mit tegyünk? – suttogtam torkomban doboló szívvel.

Mindenki hozzám hasonlóan kétségbeesett volt. Egyikünk sem kockáztathatott még egy harcot. Egytől-egyig, a csillagfarkas kivételével mindenki több sérülést is magán viselt, most vettem csak észre, hogy Vadfagy egyik szeme feldagadt és be is gyulladt, amit valószínűleg egy eltévedt karom okozhatott.

- Csak egy választásunk van – állt elő Gyémántkarom. – Húzni az időt.

- Mire jó az? – mordult rá Vadfagy dühösen.

De Gyémántkarom máris lenézett az alattunk türelmetlenül morgó homályfalkaiakra, akik szerencsére nem tudtak felmenni a fára, mert ahányszor próbálták, mancsaik annyiszor csúsztak le a kéregről kudarcot vallva.

- Ha fel kívántok hozzánk jönni, csak gyertek – nézett le rájuk Gyémántkarom nyugodtan. – Vagy nem akartok fára mászni?

- Nem akarsz halott lenni? – vicsorgott rá vissza a vörösesbarna hím, egyértelműen dühösen Gyémántkarom válaszától.

- Már voltam az egyszer-kétszer, köszönöm – felelte a csillagfarkas lustán fentről. Majd a homályfalkaira kacsintott. – Nem úgy, mint te.

Aggódva lenéztem a mélybe, és egy pillanatra ámulattal néztem az alattunk elterülő tájat. A magas hegyszirt mélyében hatalmas, végtelen fenyőerdők terültek el, melyek most valahogy mégis kicsinek tűntek, mintha nem is lennének. Színük a Nap felkeltével egyre zöldebb lett, míg az arany sugarak hatalmas árnyékokat nem vetettek azok szikár, ragyogó alakjaira. Lassan köd úszott végig rajtuk, fehéresen, rejtelmesen, betemetve a csak egy pillanatra megmutatkozó végtelen fenyőerdőket.

A szél is feltámadt, és miközben az erős sugarak a szememet égették, hirtelen megmozdult a fa törzse, melyen eddig álltunk, levelek hadát küldve a mélységbe, mintha a mi sorsunkat akarná velük megmutatni. Ijedten a túloldalon lévő sziklákra néztem, de a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy ugorni tudjunk. Egy pillanat alatt megértettem Gyémántkarom tervét, és megnyugodtam, bízva benne.

- Jól teszitek! – hallottam lentről a homályfalkaiak vezetőjének hangját. – Ássatok csak!

Muszáj volt lenéznem, és ekkor megláttam, ahogyan a harcosok erejüket megfeszítve kaparni kezdenek a földben, igyekezve kiásni a fát, így próbálva minket a mélybe taszítani, ha már egyszer nem tudtak hozzánk feljutni. Mancsaik sebesen dolgoztak, miközben temérdek, porzó földet szórtak maguk mögé az ásás közben, füleiket oldalra lapították.

- Értitek már, ugye? – nézett ránk Gyémántkarom lehalkított hanggal. – Ha a fa kellően közel ér a szemben lévő sziklákhoz, átugrunk a túloldalra! Addigra legyetek készen!

Csak bólintva felnéztem az égre, ahol Ezüstárny még mindig a többi szárnyas farkassal harcolt. Szívem egyre vadabbul vert, és a gyomrom égni kezdett. Mi lesz Ezüstárnnyal? – kérdeztem magamtól zaklatottan, ahogyan tehetetlenül néztem őt, most az egyetlen haragom felé a tehetetlen düh volt, amiért nem tudtam felrepülni érte, hogy segítsek neki. Minden erőmet beleadva próbáltam az ágak között tűzgömböket megidézni, hogy a szárnyas farkasok felé küldjem őket, de az ismerős, meleg lángú tűz nem akart megjelenni. Mérgesen felmorogtam, hiszen ilyen állapotban képtelen voltam használni a mágiát. Mi értelme van a varázslatnak, ha nem használhatom, mikor a legnagyobb szükségem van rá?

Ezüstárny viszont felülkerekedett égi támadóján, és nagyot harapva belé, a földre küldte harmadik ellenségét is. Sebesen odébb röppent a két másik harcos elől, de láttam, igaz szárnyai még sértetlenek voltak, bundáját szinte teljesen feketére színezte a vére, mely a bundája alatt volt.

A fa törzse egyre jobban dőlni kezdett, és ez csak gyorsabbá vált. Gyémántkarom, aki a legmagasabb ágon volt, négy lábra állt, és farkát felemelve ugrásra készen elrugaszkodott a fa tetejéről. Lélegzetvisszafojtva néztük, ahogyan könnyed testét kinyújtja mely így még vékonyabb lett, így abba belekapott a szél, és mint a levelet, úgy vitte át a túloldalra. Mintha csak idáig repült volna, úgy ért földet a nagy sziklák között, a meredek szakadék szélén.

- Most már ti jöttök – vonyított felénk a sápadt szürke farkas izgatottan. – Gyorsan, nincs sok idő!

Nagyot nyelve lenéztem a mancsom alá, oldalra döntve a fejem, hogy lebámuljak a mélybe. Az alattam lévő, sötét mélység egyre félelmetesebbnek tűnt, és azonnal eltökéltem magam. Ha átjutunk a túloldalra, azzal vége lesz mindennek – győztem meg magam gyorsan. – Mivel a Homályfalkaiak nem hagyják el a területet, Ezüstárny is megszabadul, és követhet minket.

Meg kellett tennünk. Ezüstárnyért, a Vízfalkáért, a Ködfalkáért, mindenért ezen a világon. Képtelenségnek tűnt, hogy ez le tudjon gyűrni minket.

- Nem tudom megtenni! – hallottam Anuke rémült nyüszítését az oldalra dőlt fa legvégső ágai között.

Valóban hatalmas volt még így is az üres távolság a fa és a sziklafal között. De nem volt más kiút.

- Ha nem próbálod meg, sosem derül ki! – néztem fel rá, miközben elvakított a felkelő Nap arany fénye, mely az arcomba égett.

- Igaz – vett mély levegőt, és a rozsdabarna farkas zöld szemeiben újabb tűz égett fel, egyértelműen felbátorodva.

Egy pillanatot sem habozva tovább elrugaszkodott az ágról, és mint a mókus, olyan fürgén repült át a túloldalra, ahol gyorsan csatlakozott Gyémántkaromhoz.

Tundra és Éjszőrme gyors pillantásokat váltottak, és míg a bátyám az alattunk ásó, egyre hangosabb homályfalkaiakat foglalta le, addig a fekete nőstény Anuke-hoz hasonlóan a levegőbe szökkent, hogy a másik oldalon érjen földet. Őt egy pillanat alatt Jairó követte, nem hagyva várakozási időt. Sosem hittem volna, hogy a testvérem ilyen jó ugró, mert sebesen a sziklák között ért földet, egy villanás alatt.

Vadfagy jött, aki mormogva valamit Aloenak ugrásra szánta el magát. Nem tudtam, bátorítása a nyakában izgatottan tekergő kígyónak szólt-e, vagy saját magának. Mikor a fa csak még jobban megdőlt, és mi hárman lejjebb csúsztunk rajta, beleakadva az ágakba, Vadfagy elrugaszkodott, és bár nem olyan könnyen, mint a többi farkas, de ő is átjutott a másik oldalra. A szakadék szélénél, landolás előtt, elvesztette a lendületét, és majdnem leesett, a többiek húzták fel végül.

- Menj csak – hallottam Éjszőrme hangját felettem. – Én mögötted leszek.

Nem volt idő válaszra, ezért szó nélkül, óvatosan elindultam felfelé, ki a fa törzsének szélére, ahonnan a többiek elrugaszkodtak. Remegő mancsokkal lépdeltem a hegyes, kiálló ágak között. Mikor elhaladtam Éjszőrme mellett, félelemmel megkérdeztem, igaz alig hangosabban a suttogásnál:

- Mi lesz veled?

- Értem nem kell aggódnod – bólintott a fekete farkas, lenézve a mélybe. Egyetlen meglévő, narancssárga szeme elszántan izzott a napfényben. – Nem azért vagyok a Hold Királyai tagja, hogy ne bírjak ki még százat is ezekből.

Szerettem volna valami pozitívat válaszolni neki, de nem tudtam. Nem húzva tovább az időt, mély levegőt vettem, és felugorva a reményteljes túloldal felé vetettem magam.

Bundámat vadul tépte a hideg, reggeli szél, azokat az illatokat hordozva felém, amik Homályfalka felől jöttek, mintha még a terület szagai is végeláthatatlanul üldöznének engem, a levegőn át. Kinyújtottam mellső és hátsó lábaimat, mikor a láthatatlan ösvény közepénél jártam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem érek át, de a lelkem mélyén tudtam, sikerülni fog.

Szemeimet összehúztam a hideg szél ellen, és a gyors ugrás közben egyedül egy aranyszínű elmosódott ragyogást érzékeltem a lelassult időben. Minden egy pillanat alatt történt, mégis rengeteg dolog játszódott le a fejemben. Füleimben a szellő érthetetlen dala zúgott, barna szőrszálaimat a sebes szél mardosta, átjárva a testemet, hűvössé téve azt. Nem volt többé szikla, fenyő vagy föld: csak én, az alattam nyíló, egyedül a holtak által bejárt, sötét mélység és a semmi, mely mégis mindenhol ott érződött.

Szinte észre sem vettem, hogy földet értem. Vadul, és fájdalmasan a sziklás földbe csapódtam, pont a sérült hátsó lábamra esve. Akaratlanul is felnyögtem fájdalmamban, de mielőtt bárki felsegített volna, újra négy lábra kecmeregtem. El sem tudtam képzelni, hogy sikerült, de az örömöm egy pillanatnál sem tartott tovább: velem szemben, ahol eddig én álltam Éjszőrme készült az ugrása.

Mindannyian egyként figyeltük, ahogyan a bátyám ellöki magát az ágaktól, és egy hosszú, erőteljes ugrást tesz meg a két távoli sziklafal között. Mielőtt még bármire is gondolhattam volna, a fekete hím sikeresen földet ért. Magas, erőteljes alakja mögött az öreg, elkorhadt fa hangos recsegéssel teljesen kidőlt, és a mélybe hullott.

- Ne... Ezüstárny! – néztem félelemmel a szárnyas farkasra, aki még mindig a levegőben harcolt.

Mozdulatai egyre gyengébbek lettek, és szárnyai minden egyes csapás után veszítettek erejükből. A két farkas lassan felülkerekedett rajta, és közrefogta őt.

A többiek felé kaptam a fejem, de mindenki szó nélkül nézte a harcoló farkast, majd egyszerre vonyítani kezdtünk neki, teli torokból.

- Gyere ide! – kiáltottam neki olyan hangosan, ahogyan csak tudtam, kívánva, hogy elérjenek hozzá szavaim. – Ne törődj velük, csak menekülj!

Gyémántkaromra néztem, remélve az ő segítségét. Ő azonban ugyanolyan tehetetlennek tűnt, mint bármelyik más farkas. Ekkor Jairó állt fel, és sötét aranysárga szemeit lehunyva mágikus képességéhez fordult. Vastag bundájú sörényéből éles, mancsméretű fémszilánkok emelkedtek ki, az éles, hideg anyag gond nélkül kivált az ő sötét szőrszálai közül.

Mire a napfény megcsillant a hegyes végű fémeken, melyek ezüstös jégcsapokra emlékeztettek, azok máris a levegőbe repültek, és sebesen száguldottak felfelé, ahol a három szárnyas farkas csatázott egymással. A fémszilánkok Ezüstárny ellenfeleihez száguldottak, és bár túl messze voltak, hogy lássam őket, biztos voltam abban, célba találtak, mert egyszerre engedték el Ezüstárnyat, aki kiszabadulva felénk repült, és fájdalmasan földet is ért közöttünk.

A másik két szárnyas farkas kacskaringózva levergődött a többi homályfalkai közé, akik állkapcsukat csattogtatta rohangásztak fel és alá, szabad átjárást keresve, de végül nem találtak. Mérgükben egymásra morogtak és acsarogtak, miközben ezeket üvöltözték nekünk:

- Nem futhattok el előlünk örökre!

- Az összes szövetségesünk tudni fog rólatok!

- A tigrisek fogai által meghalni sokkal fájdalmasabb és szégyenteljesebb, mintha a saját fajtátok tépne szét!

Az utolsó mondatra felkaptam a fejem. Ezek szerint jó helyen járunk – gondoltam, meglepő módon örülve. – Hamarosan találkozunk a tigrisekkel, és reméljük mellénk állnak majd.

Nem törődtünk többé velük, és hátat fordítva a süvöltő szakadéknak az előttünk lévő kopár sziklák felé fordultunk. A felénk érkező hűvös szél egy új nap illatait hordozták, a reggel arany napsugarai pedig végigfutottak a felhő nélküli világoskék égbolton, könnyedén megtalálva a saját útjukat.

Hálásan Jairóra néztem, aki nélkül Ezüstárny sosem szabadulhatott volna ki. A sötétbarna hím tisztes távolságból figyelte, ahogyan mindannyian körbeugráljuk a szárnyas farkast, aki túl fáradt volt az ellenkezéshez. Nem rossz ő – gondoltam, a testvérem felé mosolyogva. – Mindig is tudtam, hogy jó farkas.

- Szóval megyünk a tigrisekhez? – kérdezte Gyémántkarom, fényes, kékeszöld szemeiben izgatottság csillant fel.

- Ha mindenki egyetért – lihegte Ezüstárny kimerülten, miután teret hagytunk neki.

- Ezt örömmel hallom – bólintott a csillagfarkas. Majd kissé hátrébb ugorva megszólalt. – Előre megjegyzem, Ezüstárny a vezér. Nekem mint hivatásos gyógyítónak egyébként is csak a sebek helyrehozásával kellene foglalkoznom.

- Több vagy te annál – hajtotta le hozzá a fejét Ezüstárny.

- Komolyan mondtam – nézett fel rá Gyémántkarom, világosbarna füleit forgatva. Majd kissé lehajtotta őket, miközben beljebb húzta a farkát, amit eddig szüntelenül csóvált. – Sajnálom, amiért megpróbáltam átvenni a helyed. Most már én is látom benned azt a vezért vagy talán jövendő alfát, akit a többiek is elismernek és csodálnak. Kiérdemelted a tiszteletem.

Mindannyian örömmel néztük a két szürke farkast, és én valahogy hihetetlen boldogságot éreztem. Hálás voltam Gyémántkaromnak, amiért ilyen nagylelkűen átadta a helyét Ezüstárnynak, aki teljesen zavarban volt ettől. Kék szemei csak úgy ragyogtak, és minden sérülése ellenére boldogság járhatta át, mert vértől lelapult bundája kissé felborzolódott az izgalomtól.

- Köszönöm – bólintott a világosszürke, karcsú hím felé. – Igyekszem méltó lenni azokhoz, amiket mondtál, még akkor is, ha azt gondolom, kissé túloztál.

- Őszinte voltam – rázta meg a fejét Gyémántkarom. – Nem fogok beleszólni semmibe, csak akkor, ha nagyon nem tetszenek. – egy kis szünet után Ezüstárnyra emelte sápadt tekintetét, melyek a hold fényét és az éjszaka csillagait hordozták. – Nos akkor, mi a terv, vezérünk?

- Először is, – kezdte Ezüstárny azonnal – pihenünk. Utána pedig megtaláljuk a legegyszerűbb és leggyorsabb utat a tigrisekhez, hogy rá tudjuk venni őket a csatlakozásra. Nem tudjuk ilyen erős lényekkel felvenni a harcot, és inkább legyenek velünk, mint ellenünk. Minél többen állnak mellettünk, annál jobb.

- A tigrisek területei meglepően közel vannak a Halálfalkához és a Vízfalkához – szólt közbe Jairó hirtelen. Minden szemet magára vonzott ezzel. – Ha kiszabadítjuk a Vízfalkátokat, akkor Hurrikán gondolkozás nélkül a nagymacska szövetségeseihez fog fordulni.

- Még egy ok, hogy az oldalunkra állítsuk őket – jegyezte meg elmésen Tundra.

- De hogyan győzzük meg őket? – nézett végig rajtunk Anuke. – Sokkal erősebbek nálunk! Mink lehet, ami nekik nincs?

- Van szabadságunk – felelte válaszul Gyémántkarom. – A meggyőzést majd bízzátok csak rám. Előbb szerintem jussunk el odáig, lehetőleg élve.

- Igaz – Ezüstárny az égre emelte a tekintetét, és erőt gyűjtve négy lábra állt. – Jairó, elvezetsz minket a nagymacska területekhez?

- Ha muszáj – nyelt félve a testvérem, aggódva a távoli, szikár hegyekre pillantva.

- Muszáj – állt mögé Gyémántkarom nyomatékosítva a szavát.

- Rendben – bólintott Jairó, még mindig kissé félve.

A sötétbarna farkas a sor élére állt, őt szorosan Ezüstárny és Gyémántkarom követte. Mi felsorakoztunk mögéjük, és végleg a hátunk mögött hagytuk a Homályfalka fojtogató szagait. Nem érdekelt merre, csak el akartam menni innen, és megkönnyebbültség járt át, mikor eltűntünk a sziklák alatt, és végigrohantunk a lejtőn. Pillantásokat váltottam a Hold Királyai többi tagjával, magam sem tudva, miért. Éreztem, és talán a társaim is, hogy akármi áll előttünk, az valami váratlan és hatalmas dolog lesz, olyasmi, amivel még egy farkas sem találkozott.