- Hol vagyunk? – néztem körbe csodálkozva, elsőként téve fel a kérdést, mikor megérkeztünk, és a csillagfény megszűnt.

Egyetlen farkas sem válaszolt, mindenki lihegve pislogott, örülve neki, vége van ennek az egésznek. Fülemben még mindig ott bömbölt a tigrisek üvöltése, és a mancsaim sem hagyták abba a remegést az izgalomtól. Nehéz volt megszoknom a hirtelen változást, de hálás voltam a minket körbevevő, barátságos környezetnek, ami felüdülésként ért a nagymacskák kopár kőrengetege után. Egy kupacban gyűltünk össze, el sem hagyva egymás közelségét. A csillagteleport számomra semmiben nem különbözött a fényteleporttól, azonban, a hely, ahova kerültünk, teljesen más volt a megszokottól.

Egy óriási erdőben találtuk magunkat, de soha ilyen kicsinek nem éreztem még a saját testemet. A levegőben vízszag elegyedett nedves fű illatával, fejem fölött ismeretlen lények csiripelése és rikoltozása csendült fel. Tőlünk pár lépésnyire árnyas patak haladt el, a messzeségben zuhatag zaja jött felénk. Ami mindenben a legfurcsább lett, hogy fény szinte egyáltalán nem világított be hozzánk, a sötétséget csak apró, ragyogó pöttyök és oszlopszerűen benyúló napsugarak törték meg. Mégsem éreztem magam veszélyben.

A fák, amik mindenhol körbevettek minket, ugyanis hatalmasak voltak. Nagyobbak, mint a fák a Ködfalkában, akkorák, mint egy-egy gigászi szikla, és egyáltalán nem lehetett látni a lombjukat, olyan magasan voltak, úgy emelkedtek fölénk, mintha egyetlen fenséges, égi palotában lennénk, valahol a túlvilágon. A sokszor görbe, kanyargós törzseikből újabb hatalmas fák nőttek ki, óriási, vaskos ágaik mindenfelé elágaztak, úgy szorítva ki minden fényt előlünk, nem hagyva mást, csak halványkékes-zöldes derengést és rejtélyes félhomályt. Némelyik fa törzse kapuként emelkedett fel, majd hajlott le, több száz apró, világító gombának helyet adva, míg az égből, a lombok felől liánok és indák seregei lógtak alá. Nem volt olyan felület, amit ne borított volna valamiféle virág vagy vastag kúszónövény, legtöbbjük bátran feltekeredett mohával fedett fák törzsére, és átfonta, mint zsákmányát fojtogató kígyó.

Nemcsak a gigászi erdő, de a növények is újdonságot jelentettek. Széles, tüskés levelű bokrok emelkedtek a kevés fény felé, követve az óriási fák törzseinek mintáját. Néhányuk akkora volt, mint mi. Azokon kívül, láttunk még furcsa, sötétkék borostyánhoz hasonló növényt is, amely vízesés zuhatagaként zúdult lefelé a korhadt ágak kérgeiből. A legérdekesebbnek mégis egy furcsa, lyukacsos, élénk lilán izzó gyümölcsöt találtam, aminek állaga hüllők lágy tojásához hasonlított, és gazdag fürtökben lógott alá. A vastag bozótban lehetett látni még éles, hosszúkás levelű, vörös vagy rózsaszínes virágot, mely belsejéből vízcseppek borította vékony szálak meredeztek felfelé, és halványsárga, csontalakú növényt is, mély üreggel a belsejében. Annyi különböző virágot, gazt és dudvát még életemben nem láttam. Mindegyik más színű, alakú vagy méretű volt, azt sem tudtam, melyiket nézzem meg jobban, mert még soha, egyikhez sem láttam még hasonlót. A távolban, a sötét ágakon további világító, fényes gombák és növények nyiladoztak, némelyiken megcsillant a napfény.

Mögöttünk ágak töredeztek, és azonnal, egyszerre néztünk oda, hogy meglássunk néhány pávaszerű, színpompás madarat, hosszú farktollal az égbe emelkedni, majd felszaladtak a göcsörtös fák törzseire, így tűnve tovább az élénkzöld sűrűbe, hangos rikácsolást adva ki magukból. A földre lapultunk hirtelen jött mozdulatuktól, és felsóhajtottunk, mikor már nem is láttuk őket. Semmit nem tudtam a helyről, minden ismeretlen volt, mint amikor először találkoztam a farkasok világával. Gyámoltalanul, mint a kölykök, közelebb húzódtunk Gyémántkaromhoz, az egyetlenhez, aki talán tud erről a bizarr, különös helyről valamit. Ő azonban a közelünkben kuporgott, szemeiben megrendüléssel, de nem minket nézett, inkább olyan volt, mintha egy saját magában lezajló iszonyattal nézett volna szembe. Helyette végül Tundra szólalt meg.

- Azt hiszem tudom, mi ez a hely – a fekete farkas fejét forgatva nézett hol a lombokra, hol az égben repkedő lényekre. – Úgy hívják, esőerdő, és ha ez igaz, akkor nagyon, nagyon délen lehetünk, messzebb az otthonunktól, mint eddig bármikor.

- És... erre hogyan jöttél rá? – kérdezte tőle Éjszőrme, fintorogva megszagolva egy halom földből kiálló, tojásdad alakú növényt, mely szinte átlátszó volt, és hosszú libanyakszerű cső állt ki a tetejéből. Úgy tűnt, lélegzett. – Várj, tudom, a mestered mondta. Mi mindenre meg nem tanítanak a Ködfalkában, hihetetlen.

- Talán neked is jobban kellett volna figyelned rá – válaszolt vissza élesen a kis termetű nőstény, belenézve a folyó sötét vizébe.

Én is odamentem hozzá, és örömmel láttam, hogy a víz egyáltalán nem mély, és benne hosszú, vékony testű halak úsztak egy helyben a sodrással szemben. Vékony bőrük alatt kivehetőek voltak a csontjaik és hátuk két oldalán kéken villódzó csíkok izzottak ki a hullámok alól.

Mögöttünk valahol Gyémántkarom mélyeket lélegzett a tiszta levegőbe, mintha eddig azt sem tudta volna, hol van, és áhítattal mondta: - Ó, az őserdő. Az élet és a természet szentélye.

- Miért vagyunk mi itt? – hallottam a hátam mögött Anuke hangját, és azonnal felé fordultunk. Ez egy jó kérdés volt, és a rozsdabarna farkas könnyedén elérte, hogy minden szem rá szegeződjön. – Mármint, mi keresnivalónk lesz majd egy ilyen helyen? Ha a fényteleportnak van mágikus hatása, akkor a csillagteleportnak is kell lennie.

- A csillagteleport leginkább egy másik csillagfarkashoz segít eljutni – magyarázta Gyémántkarom. – Vagy oda, ahol a szükség van ránk. Mint például most. És persze, nem igazán lehet irányítani. Egyszer csak jön.

- De itt nincs senki rajtunk kívül – nézett körbe Ezüstárny szürke fejével. – Miért lenne ránk szükség?

- Derítsük ki! – tökélte el magát a csillagfarkas, elindulva egy véletlenszerű irányba. – Úgy tűnik, azt akarják, hogy itt legyünk.

- Várj... - szólt utána aggódva Vadfagy. – Tudod az utat?

- Nem – rázta meg a fejét a világosszürke hímfarkas lassan. Hirtelen valóban meggyötörtnek és öregnek tűnt, bár teste olyan fiatal volt, mint bármikor máskor. – De azt hiszem, már jártam itt egyszer. Nagyon régen.

Összenéztem a Hold Királyai többi tagjával, és óvatosan, minden hangra felfigyelve követtük a csillagfarkas világító bundáját a sötétbe. Mindenki viharvert volt, lógó bundával és véres sebekkel a tigrisekkel folytatott harc miatt, állandóan attól féltem, valami ilyen állapotban támad ránk. Annyi mindenről kellett volna beszélnünk egymással, de az esőerdő teljesen elvette a szavunkat, így csak mentünk az ismeretlenbe, Gyémántkarom után.

Átgázoltunk a folyó vizén, elhaladva egy bokornyi, sötét bordó levélkupac mellett, mancsunk körül halványkéken és lilán pislákoló, csápos kis virágok figyelték az utunkat, hegyes csúcsú gombákkal és hagymalakú, vöröses zöldségfélékkel együtt. A korhadt, zuzmóval és páfránnyal fedett, földre hullott ágakon néha majdnem keresztülestünk, azt figyelve, miféle teremtményekkel fogunk még találkozni. Pislogni sem bírtam, egy pillanatot sem akartam elszalasztani ebből a varázslatos, rejtélyes helyből. A lelkem mélyén boldog voltam, hogy itt lehettem, és szerencsésnek éreztem magam, amiért erre járhattam.

Utunk óriási, kidőlt, görbe farönkön és hatalmas bambuszerdőn át vezetett minket, ahol jobban besütött a napfény és szinte táncolt a magas, világoszöld nádakon. Itt a páfrányok és zuzmók a vállunkig is értek, és mikor elnéztünk a távolba, a bambuszok sötétzöld rengetegében megláttunk egy hatalmas testű, növényevő teremtményt, vaskos, rövid lábakkal. Orrából és homlokából vastag, zöldes ágak emelkedtek az ég felé, tetejükből rózsaszín, leanderhez hasonló virágok nőttek ki.

- Szent Effys! – hőkölt hátra Anuke mögöttem. – Ilyen létezik?

A nyugodtan, békésen legelésző teremtmény mohákkal és gombákkal fedett háta mögül egy nála jóval kisebb, hozzá hasonló állatka vágtatott ki, ami talán a borja lehetett, mert jóval kevesebb növény borította vastag, zöldesszürke bőrét, és a fején csak apró csírák lengedeztek, ahogyan ügyetlenül futott anyja után.

Kissé jobban a földre lapulva haladtunk tovább, puhán lépkedve az itteni, lágy fűszálakon, de csakhamar újabb csapatnyi kis teremtménybe botlottunk: amint kiértünk a bambuszok közül, az egyik óriási, liánokkal átfont fa ágain aprócska, fehér szőrű teremtmények üldögéltek, vígan lakmározva annak kék színű, leves gyümölcséből. Homlokráncolva néztem fel rájuk, úgy néztek ki, mint fehér nyulak, de testük olyan fürge volt, mint a mókusé, és hátukból szelíd, puha tollazatú szárnyak nőttek ki, fekete tollvéggel. Hosszú farkuk, melyekkel a gallyakon egyensúlyoztak, szintén egy sötét pamacsban végződött. Gyanakodva néztek minket nagy, mandulaformájú, mélykék szemeikkel, míg el nem tűntünk a láthatáron. A hatalmas ágakon, melyek közül a legkisebb is akkora volt, mint nálunk a fák törzsei, kisebb, rovarszerű sárkánygyíkok tanyáztak, karmos lábaikkal a vastag mohával fedett kéregbe kapaszkodva, úgy süttetve vékony, színes pikkelyű testüket és parányi szárnyukat a kevés, tarka foltos napfényen. Érkezésünkre fel sem kapták a fejüket.

Fejünk felett, a végeláthatatlanul magas lombok körül hosszú szárnyú, tollas és pikkelyes, sárkányforma lények repkedtek, ágakról-ágra, és mindvégig rikoltásokkal jeleztek egymásnak, éles hangjuk fülsüketítő volt. Vékony, patkányszerű farkukkal könnyedén megkapaszkodtak az ágakon, és úgy tűnt, vadásztak valamire, amik a beszűrődő napfényben csillogó, kicsiny, ismeretlen lények voltak. Az egész erdő lüktetett az élettől, körülöttünk arany és ezüstszínű bogarak zümmögtek néhány négylevelű, sárga virág körül, a messzi lombok felől madarak éneke és ragadozók vijjogása szállt felénk, a nedves, párás levegő forróságában pedig úgy éreztem, a világ összes és illatát érzem.

Gyémántkarom végül elvitt minket egy hihetetlenül tiszta, zöldeskék tóhoz, amit minden irányban színpompás virágú bokrok és cserjék öveztek. Sima, lágyan fodrozódó vize alatt pedig sötét alakok úszkáltak, akkora halak, mint egy farkas feje. A tó egy vízgyűjtő hely volt, három ezüst zuhatag hullámai csobogtak alá, mindegyiket durva sziklafalak választották el egymástól. A habzó hullámok útja lépcsőzetesen vezetett lefelé a tóhoz, széles, lapos köveken át haladva, így egyszerre több, apróbb vízesés is keletkezett, mindegyik magasabban elhelyezkedve, mint az utána jövő. A vízesések közötti, kicsi, száraz részekből fák nőttek ki, bíbor és jegeskék levelekkel, vékony törzsükkel és kecses ágaikkal alig voltak összehasonlíthatóak a gigászi kolosszusokhoz, amik az esőerdő szívét adták. A színpompás lombok eltakarták a vízesések lezúduló tömegének egy részét, a zuhatag felől érkező hűvös szél pedig cibálta őket, mintha állandó vihar rázná a fákat.

A párás meleg után a vízesés felől érkező hideg felüdülésként ért, hagytam, hogy a szellő aranybarna bundámba kapjon, úgy éreztem, egy életet el tudnék tölteni itt. A többi farkassal együtt, én is lehajoltam a földre, hogy nyelvemmel lefetyelve igyak a kristálytiszta, hideg tó vizéből, annyit gyűjtve magamba, amennyit csak lehet. Hihetetlenül szomjas voltam, hiszen már lassan egy napja nem került sem víz, sem pedig zsákmány terítékre nálunk. Az ivás emlékeztetett arra, milyen üres a gyomrom igazából, de félretettem éhségemet, és miután végeztem, figyeltem, ahogyan Gyémántkarom szó nélkül eloson a bokrok közé, farkát szánni valóan lent tartotta, fülei pedig teljesen meglapultak szürke fejénél. Még sosem láttam a csillagfarkast ilyen szomorúnak, és arra gondoltam, talán magát hibáztatja azért, ami a tigriseknél történt. Pedig nem kellene – gondoltam. – Ő mindent megtett, hogy minket megmentsen. Bárcsak ezt elmondhattam volna neki.

Figyelmem végül Ezüstárny szavai felé terelődtek.

- Nézzétek – kezdte a szárnyas farkas leülve elénk, torkát köszörülve. – Van valami, amit el szeretnék mondani.

Sóhajtva odafordultam felé, eszembe juttatva, mennyire megváltozott a barátságunk azóta, hogy elindultunk megkeresni a Vízfalkát. Sosem éreztem azt, hogy igazán kibékültünk egymással, hiába tettem meg mindent, az ezüstös hím folyamatosan elkerült, és időt, az utazáson kívül szinte már nem is töltöttünk együtt. Lehetünk még valaha barátok? – lelkem mélyén úgy vágytam a társaságát, mint fuldokló a levegőt. – Vagy most már örökre idegenekként fogunk nézni egymásra?

Kék tekintete, mint mindig, most is átsiklott az enyémen, és ez jobban fájt, mint az összes sebem együttvéve. Ahogyan mind köré gyűltünk, az ezüstös bundájú hím komolyan folytatta.

- Most őszinte leszek veletek, de nem hiszem, hogy ez a helyes út, amit mi járunk – Vadfagy és Anuke kicsit mozgolódni kezdett, így Ezüstárny gyorsan újra magához vette a szót. – Mi nem vagyunk csillagfarkasok. Az egyetlen dolog, amit szerettünk volna, hogy visszahozzuk épségben a Vízfalkát, mert mi gyorsabban tudnánk haladni, mintha a Falkák Tanácsa kiküldene valakit. De egészen idáig nem történt velünk más, csak eredménytelenség, és Arawunál majdnem mindannyian meghaltunk.

- Mit akarsz ezzel mondani? – nézett rá Vadfagy fejét forgatva.

- Én azt gondolom, vissza kellene fordulnunk – válaszolta Ezüstárny, szavai jeges agyarként martak belém. – Ez több, mint amit mi vállalni tudnánk, és akkor lennénk a legnagyobb segítség, ha visszamennénk a Ködfalkába, és elmondanánk mindent, amit láttunk.

- És forduljunk vissza? – a csíkos, kékesszürke farkas körbenézett. – Szerinted merre az esőerdőben, Effys szerelmére!? Nem mehetünk vissza – a hatalmas farkas megvetette a mancsait a talajon. – Felesküdtünk Gyémántkaromnak, hogy vele tartunk, nem emlékszel?

- Szerintem pont Gyémántkarom az, akinek ezt az egészet köszönhetjük – állt Éjszőrme Ezüstárny mellé. – A tigrisek területein kis híján meghaltunk miatta. Ha az én véleményem mond még itt bármit is, amit erősen kétlek, akkor én azt mondom, az elejétől fogva értelmetlen volt az ő szövetségüket keresni.

Szavai felháborítottak, és négy lábra állva odamentem hozzá, megvédve a csillagfarkast, aki most nem volt itt.

- Jairó, a testvérünk árult el minket – fújtam ki a levegőt. – Ő uszította ránk Arawut, az összes tigrisével, és hiénájával együtt. Gyémántkarom megmentett minket, ő nem tehet semmiről!

- Jairóról inkább ne beszéljünk – szólalt meg mögöttünk Ezüstárny csalódottan. – Azt hiszem, az egyetlen, akit hibáztatnunk kellene, azok mi vagyunk. Nem kellett volna megbíznunk benne, tudhattuk volna, hogy ezt fogja tenni.

- Sosem vált volna ilyenné, ha nem bántják annyit – felelte a bátyám, szavai csendesek voltak. Tudtam, milyen nehéz neki elfogadni azt, a saját öccse volt az, aki mindent okozott, Hurrikán kiszabadításától fogva a tervünk romba döntéséig. – Kezdetben a Ködfalka, most pedig Gyémántkarom... mindenki csak belehajszolta ebbe az egészbe.

- Éjszőrme – szólította meg a társát Tundra lágyan. – Nem válogathatjuk meg azt, kikkel éljünk együtt, de döntéseinket, mivé válunk, csak mi határozzuk meg. Nem a Ködfalka, és nem is Gyémántkarom. Valamiből erőt meríthetsz, vagy életed végéig fájlalhatod a sebeidet.

Szavai mély csendet hagytak maguk után, egyedül a víz csobogása, a madarak éneke és a kabócák zümmögése hallatszott. Tundrára néztem, akinek sárga szemeiben egy régi fájdalom hideg, riasztó emléke tükröződött, a falkájának elvesztése. Erős volt ahhoz, hogy tovább lépjen, és ezért mindig is csodáltam őt, de a kísértő traumával örökké együtt kellett élnie, mert nem eresztette soha. Mondandójával egyetértettem, és én is Éjszőrme felé fordultam, aki most a földre nézett lefelé.

- Jairónak volt választása, és mégis azt tette, amit – szólaltam meg végül. – Senki, soha nem kényszerítette arra, hogy így viselkedjen. Nem hiszem, hogy ez miatt vissza kellene fordulnunk – a szavak maguktól jöttek. – A Vízfalka miatt tesszük, nem másért. Ha már egyszer itt vagyunk, hogy adhatnánk fel?

- Régen sem fordultunk vissza – szólalt meg Anuke harciasan. – Pedig akkor magával az Ezerlábúval kellett szembenéznünk!

- De az csak egy nagy szörny volt – sóhajtotta Ezüstárny. – Most pedig? Az egész Halálfalka a nyomunkban lesz. Nézzünk szembe a tényekkel: nincsenek szövetségeseink, Jairó, aki bármit tudott volna az ellenségről elárult minket, és egyelőre azt sem tudjuk, mi baj van Gyémántkarommal.

- Mindannyian tudtuk, hogy küzdelmes lesz – míg beszéltem, a hátam mögött Anuke és Vadfagy halk szóváltásba kezdett Tundrával. A döntést egyre kevésbé voltunk képesek meghozni. – De nem mondhatunk le arról, amit már egyszer elkezdtünk csinálni.

Ezüstárny nem szólt semmit, csak Éjszőrme állt oda elém, gúnyosan megjegyezve: - Nem ismered azt a szót, hogy lehetetlen, ugye? Mondjuk a többi szót sem nagyon.

- Micsoda? – néztem rá értetlenül.

- Nem megyünk sehova – felelte a fekete hím komolyabban. – Nincs rá szükség, hogy téged is elveszítselek.

- Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek! – borzoltam fel a bundámat bosszúsan, alig hallva meg az utolsó szavait. – Nem vagyok többé már kölyök, lehetnek saját döntéseim.

- Addig nem, amíg éretlen döntéseket hozol – válaszolta a félszemű farkas. – És ez most másra is igaz.

Mielőtt komolyabban elgondolkozhattam volna a szavain, megrezgett mögöttünk az egyik cserje, és a színes levelek közül Gyémántkarom bukkant fel. Mikor megszólalt, szokatlanul csendes volt.

- Egyetértek Ezüstárnnyal – a csillagfarkas megállt előttünk, és tekintete a távolba nézett. – Most, hogy Jairó mindent elmondott rólunk, Hurrikán és az összes szövetségese tudni fogja, mire készülünk. És akkor kezdetét veszi a rémálom.

- De pont ezért kellene gyorsan cselekednünk! – még nem adtam fel a reményt. – Ha előbb érünk oda, mint ahogyan Hurrikán fülébe jut, mire készülünk, akkor még lesz esélyünk kiszabadítani a Vízfalkát.

- Nem akarlak elkeseríteni, de erre tényleg nincs esély – a csillagfarkast nem igazán győztem meg. – Vagy, csak nagyon kicsi. Amit Jairó tud, azt pár napon belül az egész Halálfalka is. Ezért, akármennyire sem szeretném, ez már harc és háború. De még mindig nem a tiétek.

Egyikünk sem szólalt meg, a csillagfarkast néztük, mindannyian egy kicsit máshogy. Ezüstárny a csillagfarkas komolyságát átvéve ült előtte, míg Anuke csalódottan lehorgasztotta a fejét. Vadfagy halkan megnyugtatta Aloét, aki értetlenül tekergett a nyakában, Tundra pedig csak mélyen sóhajtott. Éjszőrme semleges kifejezését lehetetlen volt olvasni, ugyanúgy, mint legtöbbször.

Én nem tudtam, hogyan érezzem magam. Megrémített a tudat, hogy már az egész Halálfalka a nyomunkban lehet, Hurrikánnal az élén, akitől még a Falkák Tanácsa is fél. Bármikor, könnyedén megtalálhattak és akár meg is ölhettek volna minket azért, amit terveztünk, emiatt lelkem egy része hajlott a visszavonulásra, amiért magamat megvetettem, mert gyávaságnak tartottam ezt a félelmet. Élni szerettem volna, túlélni ezt az egészet, de minél jobban féltem, annál inkább bátorítottam magam a folytatásra. És aztán ott voltak még a társaim is. Ösztönösen biztonságban akartam őket tudni, azt akartam tenni, ami nekik a legjobb. Mindent meg kellett tennem, hogy megvédjem a csapatot, de azt nem tudtam, hogyan tegyem meg, abban voltam egyedül biztos, nem hagyhatom cserben őket, és követem az útjukat, bárhová is vezessen az. Hozzájuk tartoztam, ha kellett harcoltam az életükért, de semmiképpen sem veszíthettem el őket.

De ott volt még bennem az érzés, a nyomasztó tudat, hogy ha most meghátrálunk, akkor elfogadjuk a Halálfalkát, és hozzásegítjük őket a győzelemhez. A dacos ellenállás, a lázadás, ami minden ellen irányult, amit képviselnek, állandóan szívemben zakatolt, ha meghallottam a Halálfalka nevét. A zsigereimben éreztem, minden, amit tesznek az rossz, és képtelen lettem volna kitérni az útjukból, mert akkor soha többé nem tudnék megbirkózni a lelkiismeretemmel. Hirtelen nehezebb út tűnt a könnyebbnek, és a könnyebb a nehezebbnek.

Egy kis idő után meghallottam Gyémántkarom szavait, ahogyan csendesen folytatja.

- Amíg velem vagytok, én veszélyt jelentek rátok nézve – a földre tekintett, fehér mancsaira, és éles karmaira. Kékeszöld szemeiben fájdalmat láttam, hangjában lemondás vegyült a szégyennel. – Az én hibám minden, ami történt. Nekem köszönhetitek, hogy a Halálfalka rólatok is tud. – most ránk nézett, szemei kerekre nyíltak a fájdalomtól. – Majdnem meghaltatok miattam! Ha maradtok, vadászni fognak rátok, és attól félek, egy ponton túl már hiába is szeretném, nem leszek képes megvédeni titeket.

- Nincs szükségünk védelemre – ráztam meg a fejem megütközve. – És... talán ha több hozzád hasonló csillagfarkas is jönne, akkor le tudnánk győzni Hurrikánt, anélkül, hogy bárki életébe kerülne.

- Ó, hogyne – villant fel a szeme, és frusztráltan meglóbálta a farkát. – Elárasztunk itt mindent, és lépni lehet sem majd anélkül, hogy keresztül ne essenek rajtunk. Természetesen. – majd komolyabban újra megszólalt. - Ez nem egy olyan dolog, amit irányítani lehet. Legalábbis, biztos, hogy nem én irányítom. Ahogy a helyzet megkívánja. De most teljesen másról van szó – tért vissza a tárgyhoz. – Őszintén hálás vagyok nektek. Mindenért, amit értem tettetek, tényleg. És egyben sajnálom, amiért mindenkit belerángattam ebbe. Nem kellett volna.

- Akkor mit szeretnél, mit tegyünk? – nézett rá Ezüstárny döbbenettel.

– Forduljatok vissza, menjetek oda, ahol biztonságban átvészelhetitek ezt a háborút – fordult el tőlünk a világosszürke, vékony farkas. Nagyon törékenynek és sebezhetőnek látszott. – Velem ne foglalkozzatok. Ha az égiek azt akarják, hogy itt tegyek rendet, úgyis belefutok majd a bajba. Ahhoz értek.

- De hát hová is mennél? – indultam el utána, de mozdulatom gyenge volt ahhoz, hogy őt ez megállítsa. – Ez a hely veszélyes, ki tudja, mivel fogsz találkozni.

- Nyugatra megyek, Viharvidék felé – Gyémántkarom nem nézett hátra. – Az egy biztos hely. Legalábbis száz évvel ezelőtt még az volt.

- És mi? – Vadfagy szavaiban kétségbeesés volt. – Úgy volt, hogy mindig veled tartunk!

- Nem szeretnék ebbe belemenni – indult el a csillagfarkas, egyetlen fehéres derengés a zöldes félhomályban. – Ártatlanok vagytok, és fiatalok. Megérdemlitek, hogy egy békés, nyugodt életet éljetek, távol ettől az egész vértontástól. Eszemben sincs háborúba hajszolni benneteket. – itt hangja alig volt hangosabb egy sóhajnál. – Ha elindultok dél felé, vissza az úton, amerről jöttünk, lesz egy ősi átjáró, ami hazavisz titeket. Ne kérdezze senki, honnan tudom.

Csak döbbenten néztem, ahogyan távolodik tőlünk, szívem minden lépésétől egyre jobban fájt, és ha nem fojtom vissza, azonnal kitört volna belőlem a nyüszítés. De tiszteltem a döntését, hogy nem akar minket a közelében, és bármennyire is nehéz volt, el kellett őt engednem. Annyi mindenről nem beszéltem vele, lelkem vágyott az után, hogy jobban megismerjem őt, megfejtsem rejtélyes titkát, mire már minden mozzanatát, szavát ismerni tudom. De ez már soha nem történhet meg. Egy részem nem akarta ezt elfogadni és megérteni, utána akartam futni, hogy megállítsam, azonban a mancsaim nem mozdultak. Itt a vége. De vajon valóban most látom utoljára? Próbáltam elképzelni nélküle az életet, de az hirtelen sivárnak unalmasnak tűnt. Nem akartam visszatérni a falkai napokba, amik szürkének látszottak, főleg úgy, hogy mennyi minden megtörtént már velünk.

- És csak így elmész? – hallatszott Anuke csalódott nyüszítése. – Azok után, amik történtek velünk?

A csillagfarkas megállt, és még utoljára visszanézett ránk, tekintete ködös volt, fénnyel teli. Mindannyiunkon elidőzött, időközben kissé kihúzta magát és megszólalt, melegséggel a hangjában.

- Sosem voltam jó a búcsúzásban – megdöntötte bolyhos, halványszürke fejét, világosbarna fülei viszont magabiztosan előremeredtek. – De... Még nem is jött el az ideje. – azzal, mintha még valamit mondani akart volna, gyorsan elharapta a szavait, és csak ennyi jött még felénk: - Ég veletek, Hold Királyai. Effys áldjon benneteket.

Némán néztük, ahogyan elsétál, és eltűnik a cserjék között, magamba vésve mindent, emlékezve a beszélgetéseinkre, mikor önfeledten játszottunk vagy mikor először találkoztam vele. Azonnal lenyűgözött a kisugárzásával, máris hiányzott, és tudtam, még nagyon is fog. Őt nem erre a világra találták ki, és hirtelen aggódtam érte, mi lesz majd vele. Talán mégiscsak szüksége volt a védelemre. Majd eszembe jutott a képzett harca a homályfalkaiak ellen, vagy az, milyen könnyen győzte meg Arawut először. Talán más világból jött, mint mi, de nem kellett féltenem, a gondolat viszont, hogy egyedül jár-kel Aigantun, mégis nyugtalanított.

Ezüstárny lesújtva elindult a visszaúton, és Éjszőrme is követte, a Hold Királyai összes többi tagjával együtt. Végül én is csatlakoztam hozzájuk. Mellettük volt a helyem, és követnem kellett őket, még akkor is, ha én máshogy cselekedtem volna. A többi farkast tanulmányoztam, próbálva eldönteni, ők is hasonlóan éreznek-e, mint én. Azonban Ezüstárny arcán csak nyugalmat, és valami csendes szomorúságot véltem felfedezni, mintha nem rázta volna meg a jelenet feleannyira sem, mint engem. Reméltem, hogy ez nem így van.

Tényleg a helyes döntést hoztuk? Így kell ennek lennie?

De senki nem szólalt meg, így én sem.

Visszafelé az út egyáltalán nem volt olyan csodálatos, mint odafele. A hatalmas fák nem nyűgöztek le, sem a napfény játéka az óriási kérgeken. A körülöttünk kíváncsiskodó kis lényekkel sem foglalkoztam. Nem akartam hazamenni, főleg nem azután, hogy lemondtunk a célunkról. Tudtam, hogy ez nem helyes, a kitartásom teljesen másra késztetett. Ez sokkal rosszabb volt, mint elveszíteni a csatát, mivel meg sem vívtuk. Csak halvány kísértetként tudtam elképzelni, mit csinálhat most Gyémántkarom, magam előtt láttam, ahogyan magányosan baktat úttalan utakon, naiv jósága miatt kiszolgáltatva az arra járók kényének-kedvének, és ettől annyira megsajdult a szívem, hogy belegondolni sem bírtam többé.

Gondolataim lassan Jairóra terelődtek. Meglepő módon, nem járt ezen annyit az eszem, mint talán kellett volna. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy egy nap el fog árulni minket, erre figyelmeztetett anyám is az álmomban. Ő volt a kétszínű farkas, soha nem lett volna szabad bíznom benne. El kellett volna mondanom az álmomat a többi farkasnak is, talán együtt képesek lettünk volna kitalálni valamit. Végül is... legalább Gyémántkaromnak sikerült elmondanom. Erről megint eszembe jutott, a csillagfarkasnak mindenben igaza volt, de egyikünk sem hitt neki. Annyira bízni akartam a testvéremben, hogy észre sem vettem, csak elárul és kihasznál minket. Most már soha nem lesz esélyem beszélni vele, vagy megtudni, milyen volt, mielőtt ismertem volna, és ezen a ponton már nem is érdekelt többé.

Összezavarodott gondolataimból ágak vad zörgése és csattogó zaja szakított ki, amitől összerezzentem, harcra készen. Nem is tudtam, mi tört ránk, annyira beletemetkeztem a saját érzéseimbe. Azt pedig végképp nem vettem észre, hogy időközben már a bambuszerdőben jártunk, ahonnan egy hatalmas, sötét árnyékú test vágódott ki elénk.

Döbbenten hátraugrottunk, felborzolt bundával, én pedig hirtelen karcos, mély morgást hallottam. Az aranyszínű napfényben, és a zölden ragyogó bambuszok sötétjében álló lényre néztem, próbálva eldönteni, mi lehet ez. Olyan váratlanul tört ránk, hogy a szívem még mindig dobogott, még a belőle áradó dögszagot sem éreztem egy pillanatra.

Ekkora teremtményt még soha nem láttam, bár hallottam bölényekről, melyek kétszer akkorák voltak, mint az erdő szarvasai, és hasonlóan képzeltem el őket. Nagyobbra nőtt, mint mi hatan együttvéve, izomkötegekből álló mellső lábaival éles barázdákat vájt a nedves földbe, letarolva rengeteg növényt és cserjét. Hosszú feje, mint a vaddisznóé, de orra nem volt más, csak két vékony nyílás, és szája sarkaiból farkas méretű, félhold alakú sárgás csontagyarak álltak ki. Rövid, vaskos nyaka végén hegyméretű, alaktalan púp ékeskedett, bikához hasonló testét bordó színű, ritkás szőr fedte, lábai és feje csupasz volt, ráncos, sötétszürke bőrével szinte kivehetetlenül rejtőzhetett meg az árnyak között, még hatalmas mérete ellenére is.

Apró, zöld szemei vad haraggal lángoltak, éles karmaival tovább szántotta a talajt, míg teste úgy hullámzott és rángatózott a dühtől, hogy szinte szétvetette a feszültség, mintha bármelyik pillanatban keresztülvágtathatna rajtunk.

Ezüstárny lassan, nyugodtan hátrált, és mi is követtük a példáját. A sérüléseink még be sem gyógyultak! Az egyetlen lehetőségünk a békés távozás volt, bele sem bocsátkozhattunk még egy harcba, főleg nem egy ekkora lény ellen. Mikor megmozdultam, a sebeim újra felszakadtak és vérezni kezdtek, főleg azok a karmolások fájtak, amik az oldalamon voltak. Az égető kíntól üvölteni tudtam volna, de még csak nem is nyüszíthettem. Láttam, a Hold Királyai többi tagja is olyan viharvert volt, mint én, Vadfagy a hátsó lábát húzta, Tundrának pedig egy seb volt a nyakán, ahol a hiéna megmarta verekedés közben.

- Mit tegyünk? – suttogtam kikerekedett szemmel. Tudtunk nélkül hatoltunk be a vadul kaparó szörny területébe, és most készen állt, hogy megöljön minket ezért.

- Csak meg kell győznünk arról, hogy nem jelentünk veszélyt, és szépen lassan elmegyünk innen – magyarázta Ezüstárny hátrálva. – Tudjátok, mint mikor a Jégfalkában mutatták azzal a tüskelénnyel.

Hátrálásunk azonban csak még jobban feldühítette az óriási bestiát, mert mellső lábaival egy erdőnyi bambuszt tarolt le, agyaraival pedig nekirontott egy kihalt fatörzsnek, mely az útjában állt. A kérgek és a szilánkok úgy repültek szanaszét, mint könnyed kis halszálkák, és azonnal szegény fa helyére képzeltem magunkat. Csupasz száját kinyitva elképesztőt üvöltött, és így megcsodálhattam a többi, szintén nem elhanyagolható, egyformán éles fogát. Hosszú farkával ide-oda csapkodott, szőrös végével újabb bambusznádakat hasított ketté.

- Ja, mert ez pont úgy néz ki, mint a tüskelény – mondta Éjszőrme gúnyosan Ezüstárnynak. – És ahogyan látom, ugyanolyan boldog és vidám, már csak azt várja, hogy bemutathassa a kis családját is.

- A lényeg, hogy ne dühítsd fel – küldött felé éles pillantást a szürke hím, aggodalma egyre inkább növekedett.

- Szerinted lehet ennél dühösebb? – nézett rá Éjszőrme, miután a lény fenyegetően megállt előttünk, és óriási karmaival kaparva fújtatni kezdett. Már nem ugrált, de ez csak még nyugtalanítóbb volt.

- Egyértelműen igen – jegyeztem meg, azon gondolkozva, mit tegyünk. De szavaimat Anuke előzte meg.

- Várjatok! – kiáltott fel a vörösesbarna farkas zölden csillogó szemekkel. – Majd én elterelem a figyelmét!

Kíváncsian néztem, miféle elterelés lesz ebből, de nem sok jóra számítottam. A fürge hím sötétbarnás hátsó lábával egy nagy kavicsot rúgott a szürke bőrű orrára, amitől annak pofája csukott szemmel összerándult, és valóban meghátrált egy pillanatra.

- Ez volt minden? – nézett le kisebb barátjára Vadfagy. – Anuke, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt...

- Szerintem támadjunk – javasolta Ezüstárny, mikor a szörny üvöltve felénk rontott, és a szárnyas hím harcra készen leszegte a fejét.

Egyetértve vele, követtem Tundrát és Éjszőrmét, akik megkerülték a szörny óriási agyarát, amivel kis híján felöklelt minket, és egy farkasként vetették magukat a szörny oldalára. Én is támadásba lendültem, és gondolkozás nélkül, a harc szellemével fűtve támogattam a két fekete farkast azzal, hogy én is az felküzdöttem magam a lény széles, izmos oldalára, így próbálva lefogni azt. Lábaimmal kaparva próbáltam megmaradni állandóan rángatózó és vadul ugráló testén, fogaimat belemélyesztve szúrós bundájába és vastag bőrébe. Szájamban vért éreztem, és biztos voltam benne, képes voltam átszakítani a húsát. Reméltem, ennyitől meghátrál, de az újra felüvöltött, és testét fel-le dobálta, amitől egyre nehezebben tudtunk megmaradni az oldalán. Állkapcsom fogását erősebbre zártam, még meg is fájdult, de csak az érdekelt, hogy eléggé lekössük a figyelmét ahhoz, hogy időt nyerjünk a Hold Királyai többi tagjának.

Míg rángatózva igyekeztem megkapaszkodni rajta, húzni lefelé, a földre, fülemet Ezüstárny nyüszítése és fájdalmas szűkölése töltötte be, amitől mindent elfeledve felnéztem, és megláttam, ahogyan a szörny izmos hátsó lábaival óriásit rúgott az ezüstszürke farkasba, aki hátulról igyekezett támadni. Az ezüstös bundájú farkas tehetetlenül repült az aljnövényzetbe, és én ettől azonnal elveszítettem a fogásom a szörny oldalán, hogy a segítségére siessek.

De hirtelen azt vettem észre, egyre közelebb érünk a mögöttünk lévő bambuszokhoz, és a lény kiszabadulva a fogásból egy pillanat alatt a hatalmas növények kemény törzseihez szorított minket. A bambusznádak kiálló bütykei kegyetlenül a hátamba vágtak, de ami rosszabb volt, hogy a sebes nekicsalódástól mind kidőltek, és recsegő robajjal borultak ránk, így teljesen beleptek minket a szálkák és a levelek.

Hogy lehettem ilyen ostoba? – átkoztam magam, mert most nemcsak én, de Éjszőrme és Tundra is osztozott a sorsomban. Fel voltam rá készülve, hogy Éjszőrme dühösen rám mordul, de a fekete hím, miután feltápászkodott, a szörnyre vicsorgott, és felborzolt bundával egy pillanatot sem vesztegetve újra harcba lendült, de most elölről támadta a szörnyet, és mielőtt az a figyelmét elterelő Anuke-al foglalkozhatott volna, egyenesen a bátyámba futott, ami az orrába kapott.

- Ezüstárny megsérült! – mondtam Tundrának levegő után kapkodva, kilógó nyelvvel.

- Én is láttam – bólintott a fekete nőstény gyorsan. – Elmegyek segíteni neki, addig te maradj a többiekkel!

Megfogadva Tundra szavait, mikor a nőstény befutott a bambuszok közé, én a másik irányba szaladtam, és újra a szörny oldalába martam, ami most Vadfagyot üldözte. Éjszőrme és Anuke vadul körözött a lény körül, állandóan elterelve a figyelmét, de mielőtt Vadfagy támadhatott volna, a szörny egy villámgyors mozdulattal, hátracsapott füllel felöklelte a hatalmas farkast.

- Ne! – kiáltottam, elengedve az oldalát, és megcéloztam a nyakát, próbálva véget vetni ennek. Nem hagyhattam, hogy csak még több farkast támadjon meg!

Egy váratlan pillanatban rájöttem, Éjszőrme és Anuke is ezt tervezi, csak a másik oldalról, és a szörny meglátva ezt feléjük rontott, és hatalmas testével könnyedén feldöntötte a két másik hímet. Mérete ellenére elbizonytalanítóan egyszerű mozdulattal tért ki az utamból, és taszított rajtam nagyot karmos mellső lábával.

A Hold Királyai többi tagjának szuszogása elárulta, nem esett komoly bajuk, és én gyorsan négy lábra pattantam, égnek álló szőrrel, harcra készen. De ekkor hátamba fájdalom nyilallt, emlékeztetve a bambuszokra, és az oldalam újra sajogni kezdett. Sebeimbe sáros víz ment, amitől égető kínnal csípett, és kénytelen voltam kiadni magamból egy elfojtott sziszegést, remélve, ez majd elnyomja a fájdalmat is. Sajnos nem így történt, és a hatalmas, valahol a vaddisznó, bölény és medve közötti ismeretlen szörnyeteg fenyegetően megállt előttem, hosszú farkával csapkodott, és mély dörmögéssel vette a levegőt.

Mágia használatáról szó sem volt. Feleannyira sem voltam olyan jó erőben, mint szerettem volna, és mivel a lény egy cikázó ugrással nekem rontott, az egyetlen dolognak, amit tehettem az esztelen futás tűnt. Reménykedtem, ez idő alatt a többi farkas is eszméletéhez tér, de ha nem, legalább sikerül elvezetnem ezt az óriási bestiát tőlük, így őket már nem tudja bántani. Lelkemben megörültem, hogy utánam jött, békén hagyva a Hold Királyai többi tagját, az viszont kevésbé tetszett, hogy engem üldöz. Én miattam ment füstbe a terv – korholtam magamat futás közben. – Nekem kell helyrehoznom ezt!

Azt sem tudtam, merre rohanok, mancsaim remegtek az ismeretlen föld fölött, minden szag idegen volt, így csak futottam, amerre láttam, ide-oda ugrálva, amennyire lehet, gyorsan váltva irányt szinte véletlenszerűen. Hiába üvöltött a testem, hogy fussak gyorsabban, a sebeim leláncolták az izmaim, és egyszer ez miatt majdnem felbotlottam egy kiálló kőben. Azonnal a levegőbe ugrottam, és vadul dobogó szívvel rohantam valamerre, visszafelé az úton amerről jöttünk. Időközben magam mögött hagytam a bambuszerdőt, és az óriási fák között törtem vakon utat, nem is törődve azzal, hány növényt tépek szét, vagy taposok le.

Mögöttem fegyverként csattogott a szörny farka, ahogyan ide-oda nekiütközött a fáknak, csak annyit hallottam, milyen vad robajjal tarol le mindent, amerre jár. Ahányszor megnyugodtam volna, hogy feladta az üldözésemet, fülemben hallottam szörnyű hangját, ami csak arra késztetett, még messzebbre rohanjak. Csak előre futottam, minden egy nagy, zöld masszává olvadt össze, mígnem hirtelen eltűnt a zöld massza, és én, mivel nem tudtam hová futni, döbbenten megálltam.

Úgy kapkodtam a levegőt, mintha lélegzetvétel értékesebb lenne az éhséget csillapító zsákmánynál, bundámra növények ragadtak, mancsom fáradt és sáros volt, de tettem egy gyenge kísérletet, hogy felmásszak az utamat eltorlaszoló sziklafalra, aminek tetejéből gigászi fák görbe, vastag törzsei nőttek ki, és ágai lógtak alá. Igyekeztem fogaimmal megragadni egy lelógó indát, vagy gyökeret, de akárhányszor húzódzkodtam fel, imádkozva, mindegyik leszakadt félúton. Kétségbeesetten gurultam vissza ezernyi kavics és földdarab társaságában. A félelemtől vakon, gondolkodás nélkül, a karmaimmal próbáltam felkapaszkodni, de mivel a rettegéstől elfelejtettem, hogy azok nem voltak túl élesek, egy pillanat alatt lezuhantam, mielőtt még magasabbra juthattam volna. Minden megérzésem és ösztönöm csődöt mondott, nem maradt más, mint a szívemben vadul dübörgő pánik, amit a sarokba szorulás és a kimerültség okozott.

A sziklafal aljához lapultam, felhúzott háttal, és földön lógó farokkal, kimeredt, sárga szemekkel nézve a szörnye, mely igézően vágtatott felém. Mivel nem tudtam hova szaladni, csak a támadás maradt, és ez kissé kitisztította a gondolataimat. Talán mégiscsak tudnék mágiát használni! Felborzoltam a bundámat, füleim harcra készen előremeredtek, ahogyan a lény nemsokára már csak néhány ugrásra volt tőlem. Fogaimat felé vicsorítottam, és torkomból egy egyszerre dühös, és kétségbeesett morgás tört fel.

De mielőtt kipróbálhattam volna, valóban képes vagyok-e mágiát használni, egy, a sietségtől elmosódottan sötét, erőteljes alak suhant el előttem szélsebesen, és mancsaival, fogaival megragadva a rám támadó lényt, berántotta a bozótba, ami a sziklafal végében volt, és amit én észre sem vettem. Hitetlenül megráztam a fejem, biztosan jól láttam-e ezt, de mivel a szörny sehol sem volt, figyelmesen a mozgásoktól rángatózó bozótos felé fordultam. Füleimet hegyeztem a vad csata hangjaira, amikben kedélyes vihogás vegyült el a szörny végső üvöltésével, azután hirtelen csend lett, majd friss vér meg hús szaga, és csontok ropogása töltötte be az érzékszerveimet.

Figyelmesen forgattam a füleimet, de semmi mást nem hallottam, csak annyit, az egyik teremtmény elfogyasztja a másikat, és valami azt súgta, a szörny esett áldozatul. Mancsaim szilárdan megvetve néztem be a sűrű cserjék és széles levelű bozótosok közé, de azok lándzsaszerűen szétnyíló alakzatai nem árultak el semmit sem abból, ami mögöttük történik. Könnyedén elmehettem volna, úgy téve, nem történt semmi, a szerencsének köszönve kalandos megmenekülésemet, de tudnom kellett, ki mentette meg az életemet, és ha módomban állt, meg akartam köszönni neki. Lassú, óvatos mozdulattal elindultam a bozótos felé, orrommal a levegőt szimatolva.

Átléptem a hosszú, vizes leveleken, bele a fák azon részébe, ahol szinte teljes sötétség honolt. A levelek simogatták aranybarna bundámat, tekintetem vonzották a mindenféle különleges, világító növények. Nem láttam pontosan itt a környezetet, de azt igen, hogy a cserjék mögött egy óriási nagy fa nő ki a földből, szélesebb, mint a sziklafal, amire fel akartam kapaszkodni az előbb, gyökerei érdekes módon nőttek ki a földből, szélességük, mint a Ködfalkában az átlagos fák törzsei. Hullámzó, mohákkal és virágokkal benőtt ágai úgy fontak be mindent a fejem fölött, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Hunyorogva néztem az ágakon át beszűrődő, halvány napsugarak fehéresre fakult fényében a szörny földön fekvő, szétmarcangolt tetemére, és a nála kisebb, árnyakban rejtőző teremtményre, mely belőle lakmározott a hatalmas gyökerek között. Utat törtem a növényeken keresztül, amik akkorák voltak, mint én, a sok idegen szag, és a vér bűze nem adott lehetőséget arra, hogy felismerjem a velem egyméretű teremtmény illatát. Lépteim nyomán gyíkszerű, levélszárnyú kis sárkányok szaladtak fedezékbe, és a fejem felett tollak csapkodását hallottam.

De mindezekkel nem foglalkoztam különösebben, és magabiztosan néztem a velem szemben lévő teremtmény alakjára, kerek füleire, és nagy szemeire, amik ravaszul csillogtak a halvány fényben. Mikor közelebb mentem hozzá, egy figyelmeztető morgás jött az irányából, ami megállásra késztetett. Nem akartam újra harcba keveredni, de nem mehettem el anélkül, hogy ne tudnám meg, ki ő. Illata hirtelen ismerőssé vált, és régi érzéseket ébresztett fel bennem, de a sok más szag közül keményen kellett keresgélnem, hogy ráismerjek. Már a nyelvem hegyén volt a felismerés, mikor újabb, sürgetőbb morgást hallottam, amitől válaszul már nekem is felállt a hátamon a szőr. Nem tudom, mikor tört volna ki közöttünk a harc, ha a nem ismerek rá hirtelen a szagra, és ejtem ki hangosan, döbbenten a nevet.

- Kojuki?

- Leilana? – hallottam, a több mint ismerős hang tulajdonosa ugyanolyan meglepett, mint én.

Örömtől felbátorodva, akaratlanul is mosolyogva odafutottam hozzá, csóváló farokkal, ő pedig fejét emelgetve, halk ugatásszerű vihogással fogadta az üdvözlésemet. Összeérintettük az orrunkat, és most már olyan biztos voltam az illatában, mint eddig soha.

- Úgy örülök, hogy újra látlak! – mondtam a hiénának megkönnyebbülve, látva, hogy semmi baja nincs. Először, mikor elváltunk tőle, azt hittem, sosem fogjuk többé látni.

- Én is! – a nőstény démon hiéna hangja elcsuklott az örömtől, sörényét izgatottan felborzolta. – Annyi ideje nem találkoztunk!

- És mennyi minden történt azóta! – kezdtem volna mesélni, megállva előtte. Lassan végigmértük egymást, láttam a csillogást nagy szemeiben, amit az okozott, hogy olyan régen találkoztunk utoljára.

Kojuki nem sokat változott a holdak alatt, de be kellet ismernem, már nem az a vándor volt, mint régen: tartása méltóságról és nemességről tanúskodott, hasa pedig jellegzetesen kikerekedett, amivel először nem sokat foglalkoztam az örömtől. El sem hittem, hogy újra találkozhattam vele. A szavak maguktól hagyták el a számat.

- Mit keresel itt?

A démon hiéna komolyan rám nézett, volt sötét tekintetében valami gondterheltség, amit sosem láttam még, de végül csak játékosan csillogó szemmel ő is visszaszólt. – Ezt akár én is kérdezhetném tőled.

- Ez egy hosszú történet – válaszoltam, de legszívesebben mindent el akartam volna mondani. – Ha szeretnéd, elmesélem.

- Nekem is lesz majd mit mondanom – bólintott a hiéna az első szavaimra.

- De hát Kojuki... - próbáltam illedelmesnek hangzani, sok idő telt el, mióta utoljára láttam őt. A sok emlék és kaland, amit együtt éltünk át mind lezajlott bennem, és az örömtől azt sem tudtam, hol kezdjem. – Neked nem a Suttogó Hegységben a helyed, a klánodnál?

- Tudtommal te is inkább tartozol a Ködfalkába, mint a Misztikus Vadonba.

- Misztikus Vadon? – néztem körbe tétován. Semmit nem értettem. Mit keres itt Kojuki? Tudtam, a hiéna pont úgy meg van lepve, mint én, és válaszokra vár, de mindent egyszerre elmondani túl nagy falatnak bizonyult a számomra.

- Várj – azzal egy vendégszerető mozdulattal a zsákmányához vezetett. – Egyél inkább előbb, éhesnek látszol. Ti is megosztottátok velem régen a zsákmányt, most én is odaadom az enyémet.

- Megint megmentetted az életem – ismertem be, még mindig mosolyogva a régi barát láttán, és magamról megfeledkezve, a boldogság hatásától enni kezdtem az eddig sohasem látott lény húsából. – Köszönöm – csak az számított, hogy ezt kimondjam.

- Semmiség – mosolyodott el egy pillanatra, mintha elszégyellte volna magát a köszönet miatt. Majd hirtelen ijedten rám szólt, hátralapított füllel. - Azt a részét ne, mérgező!

Ijedten néztem rá, mert pont akkor nyeltem le a húst, és elképzeltem, ahogyan a méreg szétárad a testemben. Mit képzelek magamról? – néztem a tetemre. – Még soha nem ettem ilyet!

- Elhitted! – vihogott fel Kojuki, minden foga kilátszott a kacagástól, még a sötét mancsait is meglóbálta a levegőben. Majd nyugodtabban folytatta. – Ne haragudj, nem bírtam megállni. Semmi baja nincs. Ismerem a húsát, mint az összes többi lényét itt.

Nem bírtam ki, én is nevettem vele, főleg azon, milyen gyorsan bedőltem neki. Hirtelen újra az utazáson találtam magam, mikor együtt kerestük Hajnallelket. Szavai azonban felkeltették a kíváncsiságom.

- Hogy érted ezt?

Miután befejeztük az evést, elfeküdtünk az óriási aljnövényzetben, bundánkat tisztogatva. Kojuki nyugodtan heverészett a halvány napfényben, és világosbarna bundáját most árnyak takarták el, fekete foltjai alig látszottak. Másnak tűnt, mint mikor utoljára láttam, nagyobb, és valahogyan magabiztosabb, bár régen is az volt. Nyakában furcsa, csontokból és kövekből álló nyaklánc lógott, amiről nem tudtam micsoda, így dísznek néztem.

Vajon szerinte én mennyit változtam, mióta elváltunk? Az örömöt, hogy ezen az ismeretlen helyen vele hozott össze a sors, felbecsülhetetlennek éreztem, és minden pillanatát aranyként őriztem meg.

- Emlékszel az útra, amit együtt töltöttünk? – kérdezte, megint nem válaszolva, és ebből tudtam, valami baj történt, amiről nem szívesen beszél. – A sarki fényre, és arra a nagy viharra, amit a barlangban vészeltünk át?

- Persze – feleltem elnevetve magam, felidézve a vonyítást, és a találkozást Effyssel. A gyönyörű emlék örökké a szívemben élt, és felidéztem néha, ha rossz kedvem támadt. A sok esemény, amit átéltünk magával ragadott, és kissé meg is hatódtam rajta. Velünk történt meg, és ezt senki nem veheti el tőlünk. – Sosem fogom elfelejteni. Nagyszerű utazás volt, igaz?

Nyugodtan feltehettem a kérdést, hiszen minden jól alakult, nem úgy, mint most. Visszaemlékezve az útra, ha nem is egyfolytában, de boldogok voltunk, nem veszekedtünk egymással, és küzdöttünk azért, hogy Gyémántkarmot állandóan biztonságban tartsuk. Egy kósza ötlet, egy gyenge érzés hirtelen a szívembe vágott, de megdöbbentem rajta, és inkább visszatemettem a mélyére. Én magam sem tudtam, mi volt ez, de rosszul éreztem magam tőle.

- Igen – mosolygott Kojuki, ő is tisztában volt az idő múlásával. – Nem számít, milyen régen történt, vagy mennyi minden változott meg azóta, ti a barátaim letettek közben, és ez mindig így marad. Erről jut eszembe – nézett körül megütközve. – Hol van a többi farkas? Az illedelmes Ezüstárny és az az éles nyelvű Éjszőrme? Tundra, a párja? Vagy Vadfagy, a kígyós farkas, és Anuke, a barátja? – sötét tekintetével értetlenül nézett rám. – Miért vagy itt egyedül?

- Igazából mindenki itt van – nyugtattam meg, mikor négy lábra akart volna állni. Aggodalmam irántuk újra feléledt, és fejem hátracsapva üvöltöttem nekik, ahogyan torkomból kifért.

A távolból Tundra halk vonyítása felelt, és ettől sóhajtva kényelmesebben elfeküdtem a földön. Biztos voltam benne, ide fognak találni.

- Leilana – nézett rám Kojuki meglepetten, és a sebeimre tévedt a pillantása. – Hiszen te vérzel. Vannak itt gyógynövények, ha kell, segítek eltakarni őket. Nem érdemes itt sebekkel mászkálni.

- Meg fognak gyógyulni - takartam el bozontos farkammal a karmolást az oldalamon. – Ne aggódj miattuk.

- Azokat a nyomokat tigris csinálta – nézett rám Kojuki komolyan. – Hol jártatok ti?

Mielőtt válaszolni tudtam volna, a hátam mögött bokrok zörögtek, és felkaptam a fejem, hogy meglássam Anuke-ot, aki eddig engem keresve kiabálta a nevemet. Hirtelen lefagyott, mikor meglátta a hiénát, és kölyökszerűen odarohant hozzá.

- Kojuki! – nyüszített kitörő lelkesedéssel, amibe Vadfagy is csatlakozott.

Kis idő múlva mind az öt farkas a nőstény körül sürgött-forgott, aki időközben mégiscsak felállt és egyre döbbentebben fogadta a féktelen üdvözléseket. A Hold Királyai csapat nem volt más, mint egy halom, színes szőrpamacs, vadul csóváló farokkal, egy pontba tömörülve, és a látványtól, újra elfogott a nevethetnék. Nem tudom, mikor nevettem utoljára, de most úgy éreztem, együtt látva mindenkit, akivel a régi utat bejártuk, és olyan fontosak voltak nekem, az összes terhem megszűnt létezni.

Mikor mégiscsak elváltak tőle, újabb és újabb kérdéseket tettek fel, amik engem is érdekeltek.

- Hogy voltál képes leteríteni a fenevadat? – nézett rá Anuke hatalmas, kérdő szemeivel.

- Hogy találkoztál Leilanával? – kérdezte Tundra elmésen.

- Mit keresel az esőerdőben? – használta Vadfagy örömmel az újonnan tanult kifejezést.

- Jól láttam, hogy megetted azt az izét? – Éjszőrme undorodva nézett a földön heverő lény maradványaira. – Tudom, hogy a hiénák mindent megesznek, de ez legendás túlzás...

- Jaj, hagyjátok már levegőt venni – oszlatta el őket Ezüstárny, megtisztítva a terepet Kojuki és a Hold Királyai tagjai között. – Hiszen olyan sok minden történt, mióta elváltunk.

Ezüstárnyra néztem, hálásan a sorsnak, hogy nem sérült meg komolyabban. Sőt, egyetlen farkasnak sem lett nagyobb baja a szörnnyel vívott csatában. Mivel mindenki a szörny maradékait nézte, Kojuki odament hozzá, és csak bólintott.

- Ennek a lénynek a neve földfaló – mesélte, leülve mellé. – Vagyis a klánom így nevezte el. Ehettek belőle, jut mindenkinek elég.

- Biztonságos? – forgatta a fejét Anuke kissé vonakodva.

- Már egy hold óta élünk itt – magyarázta a démon hiéna, biccentve. – Még soha, senkinek sem lett baja tőle.

Kojuki mellett néztem, ahogyan a többi társam is evésnek lát, kezdetben kissé undorodva, majd, rájőve, milyen jól csillapítja az éhséget, jobban belelendültek. Kis idő múlva nem maradt már a zsákmányból semmi, a csontokat Kojuki ropogtatta el örömmel, hihetetlenül erős állkapcsával.

- Nem hittem volna, hogy valaha ehhez hasonlót fogok enni – nyalogatta a szája szélét Vadfagy. – Azt kell mondanom, egyáltalán nem volt rossz!

- Én nem tudnám mihez hasonlítani – kereste a szavakat mancsait forgatva Éjszőrme. Majd gúnyosan felém sandított narancssárgán világító szemével. – Egynek elmegy. De hát... - bökött az irányomba. – Ha ennek nem lesz tőle baja, akkor nekünk sincs miért aggódni.

- Mit mondtál? – néztem rá felháborodva.

Éjszőrme megjátszott egy hatalmas sóhajtást, majd lemondóan intett a farkával. – Semmit, semmit, neked úgyis magas...

- Nem az, jól értettem, mire célzol – lendültem bele játékosan. – De ha én vagyok az alany, akkor neked is kijut a jóból, hiszen te is ettél belőle.

Hirtelen elhallgattam, mert rájöttem, mindenki minket néz. A Hold Királyai többi tagja tiszteletteljesen összegyűlt Kojuki körül, aki kész volt elmesélni azt, hogyan jutott ide.

- Köszönjük, amiért megosztottad velünk a zsákmányt – hajtott fejet Ezüstárny illedelmesen.

Kojuki csak halványan elmosolyodott, majd mindannyiunkat megszólított. – Nézzétek, farkasok... A klánomat veszély fenyegette eddig.

- Milyen veszély? – kérdeztem értetlenül. Volt valami furcsa abban, ahogyan „klán" szót ejtette ki. Nem úgy beszélt, mint egy tag vagy egy harcos. Mintha mindenkiért felelősséggel tartozna.

- Emlékeztek Limerára? – nézett végig rajtunk a démon. Gyászos hangjából fájdalmasan éreztem, valami szörnyű történt vele. – Ő volt a klánom előző matriarchája, elfogadott engem, és úgy bánt velem, mintha a kölyke lennék. Miután elhagytátok a Pusztuló Ormot, sokáig békében éltünk északon, távol a gottóktól és a minden mástól. – itt sóhajtva lehunyta nagy, sötét szemeit. – De egy holddal a Pusztuló Ormokban vívott csata után, farkasok támadtak ránk. Halálfalkának nevezték magukat. Nem voltunk felkészületlenek a harcra, úgy küzdöttünk, mint eddig soha, bár nem értettük a támadásuk okát. – torkából vad morgás tört fel, és karmait végigszántotta a talajon. –Ezelőtt is megleckéztettünk néhány tiszteletlen rókát, akik azt hitték, tolvaj módon ellophatnak tőlünk egy-két kósza állatot, de ez most más volt. Azért támadtak meg minket, mert hiénák voltunk, ők pedig farkasok. Még soha nem törtek ránk ezért, nem tudtuk, hogy ilyen létezhet. De ha egyszer harcolni kellett, harcoltunk, és nem adtuk fel vér nélkül.

- Mi történt? – néztem rá visszafojtott levegővel, vadul doboló szívvel. Mozdulni sem bírtunk, lebénítottak minket a szavai.

- A harc végén a támadást vezető farkas, Hamucsont, követelte, hogy adjuk neki oda a területünket, de mi újra harcba szálltunk – folytatta, szavai még mindig remegtek a haragtól. – Egyikünk sem hibáztatta Limerát a döntése miatt. Ő vezette a klánt, és eszébe sem volt, hogy elmenjen innen, ahogyan egyikünknek sem. De végül mégiscsak meg kellett hátrálnunk. – hangjában nem volt szégyen, ugyanolyan méltósággal nézett ránk, mint eddig. – Hamucsont végezni akart a klán védtelen, apró kölykeivel, én pedig megláttam ezt, és végeztem vele, megvédve a kicsiket. Ezzel viszont még jobban magamra uszítottam a farkasokat, és bosszúból súlyosan megsebezték Limerát. El kellett menekülünk, vagy mind meghaltunk volna. Nem vesztettünk el senkit a csatában, de az út, és az új otthon keresése megbénította a klánt. Holdakon át vándoroltunk, ez sok idős és fiatal életébe került. Akárhol voltunk, elkergettek minket, és az állandó sérüléseink miatt nem tudtuk velük felvenni a harcot újabb területekért. Egyszer a saját fajtánk tagadott meg minket – értetlen hangja elárulta, mennyire elárulva érezte klánja sorsát. – Délre vonultunk, ahol találtunk egy helyet, amit tigrisek és hiénák uraltak együtt. A segítségüket kértük, de azt mondták, ha nem csatlakozunk hozzájuk, vagy a Halálfalkához, végeznek velünk.

- Ti is jártatok a tigrisek birodalmában? – kerekedtek el Anuke szemei. Vadfagy óvatosan elhallgattatta. Ez most Kojuki története volt, senki nem szólt bele. De a hiénát ez nem zavarta.

- Hogy voltak képesek az ott élő démonok megtagadni saját magukat? – kérdezte homlokráncolva. – A fajtájukat árulták el azzal, hogy behódoltak a Halálfalkának. Természetesen nem maradtunk, tovább haladtunk, én végig Limera sebeit ápoltam, míg egy nap... - itt a földre nézett, és mozdulatlanul tisztelgett a matriarcha előtt. – Míg egy nap lelke el nem hagyott minket, és lelke fel nem szállt a nagy hiénához, Skotadihoz, a Sötétség Birodalmába. Engem kért meg, hogy legyek az új matriarcha, és szavait nem szeghettem meg. Azt tanácsoltam a klánnak, maradjunk itt, délen, és végül ez a hely lett az otthonunk, a Misztikus Vadon, a föld, aminek neve sem volt, míg meg nem érkeztünk ide. – egyikünk sem szólt közbe, így a hiéna folytatta. – Nem élünk itt még olyan sokáig, de ezen a helyen legalább nem háborgatnak minket, főleg Viharvidék miatt.

- Milyen Viharvidék? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. Erre ment Gyémántkarom is, mikor elváltunk tőle!

- Viharvidék egy hatalmas sziklás terület innen délnyugatra, túl a Magányos Tavon, a Halálfalka területe alatt – magyarázta Kojuki. – Egy Tornádófalka nevű farkasokból álló csoport él ott, az óceán partján élnek, amit itt csak Ismeretlen Vizeknek hívnak.

Óceán? – néztem rá kérdőn. Mindig azt hittem, hogy csak tenger létezik. Ezek szerint, a végtelen víz, amire a Jégfalka területén néztünk le, nem is tenger volt, hanem maga az óceán. De még soha nem hallottam ilyenről. A kérdést, ami engem érdekelt, végül Ezüstárny tette fel.

- De hiszen Gyémántkarom is arra indult! Kojuki, az a hely veszélyes?

- A Halálfalka fél a Tornádófalkától, nekem legalábbis úgy tűnik – felelte a hiéna. – Hallottuk, hogy a falkák között most megbolydult a béke, de nem törődtünk vele, míg nem érintett minket. De... válaszolva a kérdésedre, a Tornádófalka nem barátságos egyáltalán. Vannak róluk pletykák, hogy átszöknek Amir kontinensére, és a Nyugati Királyság kutyáival harcolnak. Bizonyos okból most éppen a Halálfalkával folytatnak háborút, de mivel, mint a legtöbb farkas, ódzkodnak a hiénáktól, távolságot tartanak tőlünk, így mi békében élhetünk itt.

Még soha nem hallottam a Tornádófalkáról, nem beszélnek róluk a többi falkában, és a Falkák Tanácsára sem voltak hivatalosak. Talán nem számítottak igazi falkának, vagy túl messze éltek tőlünk ahhoz, hogy bármit tudjunk róluk.

- Kojuki... - szólította meg a hiénát Ezüstárny csendesen. – Milyen ez a Tornádófalka?

- Kegyetlen és brutális – fintorgott a hiéna, felhúzva fekete orrát. Testén megrándult a szőr az idegességtől. – Egy viszonylag új falka. A vezetőjük, Merupu egy zsarnok, aki élvezi a gyilkolást, legalábbis a szóbeszédek szerint. Senki nem merészkedik a területükre.

Kojuki története ledöbbentett, és mindez csak a Halálfalka térnyerését bizonyította. Mire készültek? Fogalmam sem volt arról, mire megy ki ez az egész, vagy, hogy miért akar mindenki a szövetségesük lenni.

De mindezek ellenére, egyre nagyobb csodálattal néztem Kojukira. Mindig is erősnek láttam, de a gondolat, hogy egymaga biztonságba vezetett egy egész klánt, csak tovább növelte a tiszteletemet felé. Szavai mégis inkább szomorúságot és sajnálatot váltott ki belőlem, amit nem hangoztathattam, hiszen egy olyasvalaki, mint ő, szeretné ezt hallani utoljára. Azt tette, amit tennie kellett, és helyesen cselekedett. Ekkor döbbentem csak rá, ki lett belőle: az új matriarcha előtt állok!

Senki nem szólalt meg, mindenki a Tornádófalkán gondolkozott, és a Halálfalkán. De én nem tudtam megállni, hogy hirtelen ne kérdezzek meg valamit.

- Miért akarnak a tigrisek és hiénák a Halálfalkához tartozni? – firtattam, a nőstény hiénához fordulva. Jól emlékeztem a hűségre, amivel Arawu még a mágia levétele után is tartozott a Halálfalkának, legalábbis ő azt hitte. – Hurrikán csak használni akarja az erejüket, de nem ad nekik tiszteletet.

- Mert kiszolgáltatottak, és a Halálfalka az ebből felgyülemlett félelemből él – magyarázta Kojuki. – Vonzó ígéretekkel magukhoz csábítják a gyengéket és azokat, akik rettegnek, majd semmibe veszik őket, elrabolva tőlük azt, ami nekik kell.

- De miért hisznek nekik egyáltalán? – kérdezett közbe Tundra csendesen. – Nem látják, hogy ez egy hazugság, és átverik őket?

- Az esetek nagy részében valóban megadják a hozzájuk fordulóknak azt, amire szükségük van – felelte a démon hiéna. – Csak arról nem beszélnek, ami utána jön. Szerintem a legtöbb szövetségesük tudja, mit tesz velük Hurrikán, de túlságosan félnek máshogy dönteni. Mi lesz, ha a többi falka még szörnyűbben fog velük bánni? Nekem úgy tűnik, a félelemkeltés és az állandó ellenség keresés a Falkák Tanácsa alakjában az, amihez Hurrikán nagyon ért.

- Amíg képes elhitetni a sok hazugságot a kiszolgáltatottakkal, lesznek követői – suttogta maga elé Tundra. – Akik védelem reményében halálukig kitartanak mellette.

- Szóval hadsereget toboroz? – szívem egyre vadabbul vert. – A harc valóban elkerülhetetlen?

- Azt kívánom, bárcsak ne lenne több háború – nézett fel a lombok és ágak rengetegére Kojuki. – Aigantunak elegendő jutott belőle. De attól tartok, csak akkor kerülhetjük el a csatát, ha mind behódolunk neki. Amíg csak lesz egy valaki is a világon, aki nem áll a Halálfalka oldalára, azt üldözni fogják, míg Hurrikán tovább terjeszkedik, elfoglalva és a földdel egyenlővé téve mindent, míg már semmi nem marad, amit el lehetne foglalni vagy pusztítani.

Elhűlve hallgattam Kojuki bölcs szavait, még soha n