Anuke rémült nyüszítése és az én kiáltáson egy pillanat alatt felébresztette a többi farkast. Felém kapták a fejüket, és a parthoz siettek.

- Mi történt? – Ezüstárny aggódva figyelt, a többiek pedig idegesen nézték a vizet.

- Elragadta őt valami! – kiáltoztam rémülten. – Utána kell mennünk!

- Mi ragadta el? – Ezüstárny próbált nyugodt maradni, de rémült morgását képtelen volt elrejteni.

- Nem tudom! – borzoltam fel a szőrömet.

- Nézzétek! – kiáltotta Tundra a víz felszíne felé mutatva. – Ott viszi!

Mindannyian a tó vize felé néztünk. És valóban igaza volt Tundrának: a víz alatt, a felszínhez közel egy hosszasan tekergő, sötét árnyat láttunk, és észrevettük Anuke-ot is, ahogyan a hatalmas hal a szájában tartja, és a fiatal farkas minden áron próbál kiszabadulni. Anuke feje kint volt a vízből, és panaszos nyüszítése hozzánk is eljutott. Ezüstárny azonnal kiadta a tervet.

- Felé fogok repülni, és próbálom kivenni őt a szájából – magyarázta gyorsan, szárnyait indulásra készen kitárva. – Ti közben kövessétek, és próbáltátok kideríteni, merre viszi. Csak akkor menjetek bele a vízbe, ha szükséges.

Választ nem is várva felrepült a levegőbe és a tó fölé szállt. Lélegzetvisszafojtva láttuk, ahogyan a hosszú, kígyózó mozgású hal irányt vált, és elindul a nádas felé. Mi azonnal szaladni kezdtünk, Éjszőrme rohant elől, mi pedig követtük őt. Végigfutottunk a tó partján, szemmel tartva Anuke-ot, és a vízi lényt.

Ezüstárny szárnyait összecsukva a vízbe merült, rátámadva a hatalmas halra. Ekkor hullámok emelkedtek a hal hosszú farkának csapkodásától, és megpillantottuk a lény gömbölyű fejét, ahogyan kiugrik a vízből, és hatalmas, éles fogait az ezüstszürke farkasba mélyeszti.

- Segítenünk kell neki! – vonyítottam, készen arra, hogy a vízbe ugorjak. Hangosan dobogó szívvel a Hold Királyai többi tagjára néztem. Senki sem ellenkezett.

- Nem érdekel, mit mondott Ezüstárny – morogta Éjszőrme a mély, hideg vízbe ugorva. – Nem hagyom, hogy ez a hal megegye őt és Anuke-ot!

Gyorsan követtem Éjszőrmét a tó vizébe vetve magam. Mögöttem hangosan csobbanva megérkezett Vadfagy és Tundra is. Mostanra már a többiek is megtanultak úszni, így nem estünk bele ugyanabba a hibába.

Fejemet folyamatosan kint tartottam a hullámokból, de a nagy hal csapkodása felverte a vizet, így ez egyre nehezebbé vált. A tó hideg volt, és teljesen megfagyasztotta a testemet, valamit egyre beljebb úszva, mikor már nem értek le a lábaim, mancsaimra hosszú, szúrós hínárok tekeredtek. Víz ment a számba, az orromba, de még a fülembe is.

A folyóval ellentétben itt nem vitt minket semmilyen sodrás, és a víz sem dobott fel, így nehezebb volt a dolgunk. Ügyetlenül, de harcra készen elevickéltünk a hal irányába, mely minket látva gyáván menekülőre fogta, és a felszínen maradva eltűnt a nádasban, ezúttal már Ezüstárnyat is a fogai között tartva.

- Kövessük a nádasba! – mondtam, igaz, felesleges volt, mert azonnal a sűrűn lengedező náderdő felé vettük az irányt.

A sötét vízben való úszás idővel könnyebbnek tűnt, ahogyan Éjszőrmével az élen utat törtünk a nádak között. Alvó kacsákat, és más vízimadarakat vertünk fel, melyek ettől hangos hápogással szálltak a levegőbe.

Ahogyan a bátyám mögött úsztam, átverekedve magamat a sűrűn növő, éles levelű nádakon, felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán miért menekül előlünk ez a hal a felszínen maradva. Elég lenne neki egyszerűen csak a víz alá merülnie, így nem tudnánk követni. Egyre erősebb lett bennem a gyanú, hogy ez a furcsa hal szándékosan csal minket csapdába. De mielőtt ezt hangosan is megoszthattam volna a többiekkel, a nádak sűrű erdeje véget ért.

Egyszerre lepődtünk meg, ahogyan egy hatalmas zsombék előtt találtuk magunkat, mely mögött a sziklás part kapott helyet. A zsombékon találtuk Anuke-ot és Ezüstárnyat is, mindketten fenyegetően morogtak a halra, mely a vízben tekeregve tartotta őket fogva. Nem támadta meg őket, és rémülten jöttem rá, a lény vár valamire.

Mind Anuke és Ezüstárny levertnek tűnt, amit nem igazán lehet csodálni. Bundájuk vérzett ott, ahol a hal éles fogai beléjük mart, és csak úgy csöpögött róluk a békanyálas víz, szőrük szorosan a testükre tapadt. Ezüstárnynak a szárnyai ázottan lógtak a helyükről, tollai össze-vissza álltak. A látványtól szívem fájdalmasan szorult össze.

Éjszőrmével egyszerre vetettük rá magunkat a hosszú, kígyótestű halra. Tundra a lény vékony, uszonyszerű farkába harapott, míg Vadfagy hatalmas állkapcsát a hal szürke, vékony pikkelyeibe mélyesztette.

A bátyám és én azonnal a fejét vettük támadásba. A hal kerek, halotti szemeivel érzelemmentesen figyelt, miközben gömbölyű fejét ide-oda rángatta, a szája feletti hosszú bajszaival pedig állandóan felénk csapott. Mivel a hal feje folyamatosan mozgásban volt, és fogait mindenképp belénk akarta mélyeszteni, nem tudtuk célba venni a kopoltyúját. Majd a hal erőt összegyűjtve felemelte a fejét, és felém magasodva sziszegő hangot adva ki magából készült lecsapni. Ám ekkor Éjszőrme a helyembe ugrott, én pedig tudva mit kell tennem, elrugaszkodtam a földtől. Csak is Ezüstárny és Anuke járt a fejemben, és a gondolat, hogy megvédjem őket. A haragtól nem esett nehezemre a vadul lobogó tűzre gondolnom, és ahogyan sikerült megkapaszkodnom mancsaimmal a hal kopoltyújában, a szemem sarkából láttam, hogy egy aranyszínű lángcsóva süvít az éjszakában a feje felé.

Fogaimat a kopoltyújába mélyesztettem, miközben dühösen morogtam, de mikor a tűzcsóva eltalálta a halat, annak fejének egy rántásától elvesztettem a kapaszkodási lehetőségemet. A hirtelen mozdulattól csak annyit vettem észre, hogy nagy erővel zuhanok a zsombék felé, majd hangos puffanással fájdalmasan a földre érkeztem.

Tartva egy újabb támadásból gyorsan felemeltem a fejem, hogy láthassam a lényt. Annak a feje mély mindig lángolt, apró, hegyes úszóival csapkodott, és az egész teste fehér és kék fényben villogott a fájdalomtól. Majd elvesztve az egyensúlyát, visszaesett a hullámok közé, és tekergő teste eltűnt a vízben.

Megnyugodva kifújtam a levegőt, és Ezüstárnyék felé fordultam. Viszont rajtam kívül minden egyes farkas, még Aloe is, Vadfagy nyakában a vízpartot nézte. Csodálkozva az irányába fordultam, és megláttam, felettünk, a szárazföldön világító szemek százai meredtek ránk, és láthatatlan, négylábú árnyékok mozognak az éjszakában.

A döbbenettől alig kaptam levegőt, majd rájöttem mindenre. A hal ezeknek akart odaadni minket! Olyan egyértelmű volt, mint toboz a fenyőfán. A Hold Királyai többi tagjára néztem. Mit tegyünk? Merre meneküljünk? Egyikünk sem volt kész arra, hogy ennyi ismeretlen lénnyel küzdjön meg.

- Ezek néma futók! – suttogta Tundra félelemmel. Felé fordultunk, majd a kicsi, fekete farkas folytatta. – Általában csak nagy síkságokon élnek, és nem tudnak hegyet mászni.

- Akkor csak előbb kell eljutnunk a hegyekig, mint ők – felelte Ezüstárny. – A Vízfalka határa nincs messze. 

Még ha a helyzet kilátástalan is volt, az ezüstszürke farkas mindezt olyan magabiztossággal mondta ki, ami minden félelmem eloszlatta. Nem maradhattunk itt, ezen a zsombékon örökre. Ezüstárny nyomában maradva kiértünk a partra, ahol várhatóan szembetaláltuk magunkat a Tundra által néma futóknak nevezett lényekkel. Könnyű volt kijelenteni, ezek szaguk alapján nem sárkányok voltak, hanem szörnyetegek.

Végignéztünk kúpszerű fejükön, és a vicsorgó, éles fogakkal teli szájukon, melyből nyál folyt a földre. Hatalmas orrlyukaik gyorsan szedték a levegőt, szemük fölött pedig két háromszög alakú szarv foglalt helyet. Kecskeszerű, sárgán világító szemeik rosszindulatúan figyeltek minket.

A lények izmos, vékony lábaikkal futásra készen közelítettek felénk, és nem tudtam nem észrevenni, hogy behúzott, kígyószerű hasuk előtt, a mellkasukon is egy-egy hatalmas, kerek lyuk szedte folyamatosan a levegőt. Kicsi, kunkori farkukkal ide-oda csapkodtak.

Alig voltak nálunk nagyobbak, de legalább egy falkányi volt belőlük. És valóban nem adtak ki hangot, csak némán sziszegtek nyelv nélküli szájukkal. Mind a hatan másik irányba nézve igyekeztünk felkészülni a támadásra, vagy sokkal inkább a futásra. Szívem vadul zakatolt, és bundám tehetetlenül borzolódott fel. Úgy éreztem, képtelenség, hogy lefussuk őket, de nem maradt más választásunk. Átnézve az előttem álló lények fölött, megláttam a Vízfalka határát képező sziklás dombokat, melyek új erőt adtak. El kell jutnunk a Vízfalkába!

Ezüstárny a következő pillanatban a levegőbe ugrott, de szárnyai még túl vizesek voltak ahhoz, hogy használja őket, ezért azokat behúzva tartotta. Átugrottunk a néma futók begörbülő, tarajos háta fölött, és futásnak eredtük a hegyek felé. De a távolság még így is nagynak tűnt, és a villámgyors lények azonnal beértek minket. Vadfagy hátrafordulva villámokat szórt közéjük, melyeknek a hangja úgy tűnt, megriasztotta őket, mert ettől ijedten futottak szét.

A pillanatnyi siker felébresztette bennem a reményt, hogy mégis túléljük ezt. De azok nemsokára újra üldözőbe vettek minket, erős lábaik gyorsan szedték a távolságot. Nem volt nehéz kitalálni, ezek valóban futásra születtek. A fáradtság legkisebb jele nélkül rohantak mögöttünk, nem úgy, mint mi, akiknek az ereje egyre inkább fogyóban volt. Csak az mentett meg minket, hogy Vadfagy újabb sárga fényű villámot varázsolt a szájába, melyet megint közéjük hajíthatott.

De ez csak egy pillanatnyi előnyt adott nekünk. Tovább futottunk, de Anuke sebei miatt folyamatosan hátul maradt, így a bátyám és én kísértük őt, szorosan az oldala mellett maradva. És ekkor éreztem, hogy rengeteg, éles fog mélyed a bundámba, mely még alig száradt meg. Beértek minket!

A néma futó a hátamba csimpaszkodott, éles karmai végigszántották a bőrömet, áthatolva a szőrömön. Fájdalmasan felnyüszítettem, és próbáltam lerázni magamról, de sikertelenül. Igyekezve nem a földre esni, tovább futottam, de ekkor egy fekete árnyék repült el a fejem fölött, és tudtam, Éjszőrme az. Az árnyékká változott farkas a lényre rontott, mely ettől leesett rólam, de az magával rántotta Éjszőrmét is, aki visszaváltozva harcolt egyedül a szörnnyel. Gyorsan a segítségére siettem és fogaimmal a szörny világos nyaka felé céloztam.

Sikerült eltalálnom, és a szörny élettelenül hullott a földre. Éjszőrme négy lábra állva nézett rám. Vártam a döbbenetet az arcán, de nem mondott semmit, csak bólintott, majd hátranézett a lényekre narancssárgán izzó tekintettel.

Azok felénk tartottak, de a gondolat, hogy legyőzhetők, reménnyel töltött még el. Előre nézve láttam, hogy a többieket is megtámadta három futó, melyek még fajtársaiknál is gyorsabbak voltak, és beértek minket. Gondolkodás nélkül futottunk feléjük, és a néma futóra vetettem magam, mellyel Tundra harcolt. A szörny a földre szorította a fekete farkast, de Éjszőrmével ráugorva nem sok esélye maradt. Míg én eltereltem a figyelmét, Éjszőrme árnyékká átváltozva megragadta a néma futó torkát, lerázva a lényt Tundráról. A következő pillanatban a néma futó  elterült el a fűben.

- Köszi! – lihegte Tundra négy lábra pattanva.

Előttünk voltak a többiek: Anuke, Vadfagy és Ezüstárny két néma futóval is harcolt, de azok még nem terítették le őket. Odafutottunk hozzájuk, és mind a hárman a szörnyekre vetettük magunkat. De azok nem adták fel: hiába voltunk túlerőben, a két szörny kitartóan küzdött zsákmányáért. Majd ekkor Anuke a földön lévő kavicsokból erős páncélt varázsolt maga köré, és egyenesen az egyik néma futó elé vetette magát. Az viszont nem tudott átharapni a farkas kemény páncélján, így a fürge farkas egy pillanat alatt felülkerekedett rajta.

Már csak egy lény maradt, és az Ezüstárnyat vette célba. Kiáltani akartam, ahogyan az éles fogaival a farkas fehér szárnyai felé kap, de helyette morogva a lény felé ugrottam. De az azonnal észrevett, és mellső mancsát az fejem irányába lendítette. Csak súrolta a füleimet, de Ezüstárny gyorsan támadásba lendült: két lábra állva, szárnyaival olyan méretű szelet keltett mágia segítségével, hogy még én is majdnem a földre estem.

A néma futót, mivel nálunk könnyebb volt, jól elfújta a szél. Ennyi előny is elég volt a szárnyas farkasnak, mely ráugorva gyorsan végzett vele.

Lihegve néztem végig rajtunk. Minden farkasnak voltak sebei, de szerencsére egyik sem túl súlyos. Hátrafordulva láttam, hogy többi néma futó hamarosan beér minket.

- Sietnünk kellene! – kiáltottam, a hegyek felé nézve. – Már mindjárt ott vagyunk!

Mind a hatan azonnal futásnak eredtünk, a gondolat, hogy túléltük, mindenkit új keletű energiával dobott fel. Hiába voltunk megverve, a Hold Királyai gyorsabban futott, mint ezelőtt bármikor. Egyre nagyobb ugrásokkal elértük a nagy, sziklás dombok alját, mely eddig mindig csak a távolban húzódott meg. De most már olyan közel volt, hogy három szarvasugrás alatt odaértünk hozzá. Jelenléte, tudva, hogy ide nem jutnak el a néma futók, biztonsággal töltött el.

Azok viszont a hátunk mögött továbbra is a nyomunkban voltak. A hegyek előtt muszáj volt megállnunk, hogy megfelelő utat találjunk, mely felvezethet minket a hegyre, és ennyi idő elég volt a néma futóknak, hogy beérjenek minket. Csak pár lépésnyire voltak tőlünk, és nem lassítottak.

- Erre gyertek! – kiáltotta Ezüstárny, és egy lapos szikla felé ugrott.

Gyorsan követtük, hiszen az életünk múlott rajta. A szürke hím elvezetett minket egy apró, erdei növényekkel benőtt kis ösvényhez, melyet végig éles sziklák határoltak. Kétségbeesetten átverekedtük rajta magunkat, és vissza sem nézve futottunk fel a hegyre, a fák biztonságos takarásában, azzal a tudattal, hogy védve vagyunk.

Úgy szaladtunk, hogy eddig hátra sem néztünk, de mikor kellő magasságba értünk, nem bírtam tovább, és a fákon keresztül lepillantottam a néma futók seregére.

A többségük a hegy aljában kőrözött, és sziszegéshez hasonló, néma hangokat adtak ki magukból.

- Rendben van – sóhajtottam nyugodtan a többi farkas felé fordulva. – Biztonságban vagyunk.

Lassan megnyugodtam, ahogyan követtem a többieket a keskeny, folyton kanyargó erdei ösvényen, mely folyamatosan egyre feljebb vezetett. A fejünk fölött baglyok huhogtak, és kabócák éneke szólt. A gyenge hold és csillagvény csak halványan szökött át hozzánk. Felemeltem a fejem, hogy átnézzek az éjszaka miatt sötétkéknek látszódó lombokon, és megláttam, hogy az ég egyre jobban világosodik. Közel volt már a hajnal, és mire elértünk a hegy tetejére, megszólalt az első énekes madár.

Mind a hatan végigsiettünk a lapos fennsíkon, hogy a hegy szélére kiállva láthassuk a Vízfalka területét. Felugorva a nagy sziklák tetejére, lélegzetvisszafojtva néztünk végig az elénk terülő tájon.

Alattunk fák és hatalmas tavak jelezték, valóban jó helyen járunk. A tavak sokaságait folyók kötötték össze, kisebb-nagyobb szigeteket alkotva, míg mindenhol magas nádak és vizet jól bíró növények szöktek a magasba. A hajnali szellő halak és hínár szagát hozta az orrunkba. A lapos Tóvidéken túl erdőségeket pillantottunk meg, és a távolban kopár, szürke hegyeket. Jobbra nézve, a Tóvidék mellett, de tőle azért elég messze még mindig láthattuk a tengert, melyen túl semmi nem mutatkozott.

A másik irányba elnézve hatalmas folyót pillantottuk meg, mely szintén a Tóvidéket övezte. Szélességével minden más folyót felülmúlt, és úgy tekeredett végig a tájon, mintha egy hatalmas, hegyomlás méretű kígyó hagyta volna hátra.

- Ez lehet a Calusa folyó! – jutott eszembe a felismerés. A folyó amely végigvezet egész Anayán.

- Biztos nincsen ennél nagyobb folyó? – akadékoskodott Anuke farkát csóválva.

- Az képtelenség! – nézett végig a folyón Vadfagy. – Szerinted van nagyobb ennél?

A Calusa folyón túl hatalmas, homályos erdőségeket pillantottunk meg. A környékét még akkor is köd lepte, mikor a horizonton már megjelentek az első napsugarak jelei. A Homályfalka területe! – jöttem rá, és megborzongtam, mikor visszaemlékeztem a Falkák Tanácsánál lezajlott eseményekre. De ha nagyon erősen néztem, észrevettem még valamit: a Homályfalkán túl, újabb végtelennek tűnő víz veszett el a távolban. Még egy tenger?

- Mi van ott? – kérdeztem csodálkozva, de a többiek már elindultak a Vízfalka területe felé.

- Szerintem inkább azt kéne kérdezned, mi van itt – felelte Éjszőrme rejtélyesen.

Szavai döbbentettek rá, hogy az utunk ezen részének valóban vége van. Megérkeztünk a Vízfalkához! Izgalom és aggodalom járt át egyszerre. Vajon mit fogunk ott találni? Mire fogunk rájönni?

Szemeim le sem tudtam venni a Vízfalka tavakkal borított területéről. Abban a pillanatban oda szerettem volna jutni, nem törődve a lefelé vezető úttal. Egyedül a hátamon lévő seb tartott vissza attól, hogy végigrohanjak a lejtőn, és belevessem magam a nádak közé. De ekkor eszembe jutott valami.

- És mi lesz a sebeinkkel? – kérdeztem a többi farkas után futva. Még a lejtő előtt beértem őket.

- Szerintem gyorsan el kellene látnunk őket – felelte Ezüstárny megállva. – Mire is van szükségünk? – kérdezte rám és Tundrára nézve.

- Sármányvirágra biztosan – feleltem gondolkodás nélkül. – Anélkül nem gyógyulnak be a sebeink.

- De az víz közelében nő – szólt közbe Tundra óvatosan. – Akkor is használhatjuk, ha tavakhoz érünk. A legjobb, ha most elállítjuk a vérzést, így semmilyen figyelmet nem vonunk magunkra.

- Akkor erdei málnalevél – bólintottam gyorsan.

- Remélem van olyan errefelé – nézett végig a fákon Ezüstárny tanácstalanul.

- Én is – feleltem a bokrok felé pillantva.

Anuke, aki eddig a bundáját tisztogatta, hirtelen felkapta a fejét. – Én is segíthetek? – kérdezte reménykedve.

- Csak ha nem eszed meg az összes málnát – mondtam, barátságosan felemelve a mancsom.

Elindultunk a fák közé, megjegyezve az ösvényt, ahova vissza kell térnünk. A napfény már halványan átsütött a lombokon, és fejünk felett madarak kergették egymást a levegőben. A lejtő nem volt olyan sziklás, mint hittük, így a közlekedés elég könnyű lett.

Nemsokára meg is találtuk azt amit kerestük, és mindhárman málnalevéllel a szánkban tértünk vissza a többiekhez, akik időközben vadászattal kötötték le magukat. A földön egy nagy őz és egy kisebb nyúl fogadott, melyet úgy döntöttünk, magunkkal viszünk a Vízfalka területére arra az esetre, ha éhesek lennénk ott. Miután megettük az őzet amit hoztak, elláttuk egymás sebeit, és óvatosan leveleket helyeztünk a sérülésekre. Még nem voltunk a Vízfalka területén, de mindenki csak az érkezésre tudott gondolni, és nem is beszéltünk másról.

- Megyünk most már? – kérdezte Anuke, farkát türelmetlenül csapkodva.

- Nincs értelme tovább maradnunk – állt négy lábra Ezüstárny. – Minél hamarabb járunk utána a Vízfalka ügyének, annál jobb.

Végignéztem a Hold Királyain. Mostanra már mindenki bundáját megszárította a reggeli napfény, és úgy tűnt, Ezüstárny szárnyai is jobb állapotban vannak. A mélyzöld lombokon át törékeny fénycsíkok kúsztak le, az ágakat halványan lengette a szél. Minden nyugodtnak tűnt, de tudtam, a Vízfalka valahol most is veszélyben van.

Ezüstárny vezetésével lemásztunk a hegyről, és megérkezve a Tóvidékhez azonnal a Vízfalka határán találtuk magunkat. Előttünk lapos, sík vidék húzódott, egymástól kisebb-nagyobb távolságban lévő tavakkal, melyek mérete hol egészen apró, míg máshol hatalmas volt. A tavak között zöld, burjánzó szigetek foglaltak helyet, a szárazföldeket patakok és folyók szelték át pókhálószerűen. A tavak vízfelülete kéken ragyogott, és a lágy hullámaik között felhők úsztak át.

A levegőbe szagoltam, de nem éreztem friss farkas szagot, mely a közelben lenne. Az egész terület teljesen elhagyatott volt, és a falka határát sem jelölték már meg egy napja. A Vízfalka valóban eltűnt.

Meglepett pillantásokat váltottunk. Éjszőrme hitetlenül szagolgatta a levegőt, míg Tundra a nádak belsejét figyelte, mintha támadást várna onnan. Vadfagy mancsával közelebb húzta magához Aloét, míg Anuke a nagy, kékesszürke farkas oldalához lapult. Ezüstárny fehér mellső lábát indulásra készen felemelte, és átlépte a határt. Nagyon jól tudtuk, senki nem fogad minket.

- Mi történt itt? – kérdeztem csodálkozva a többieket.

Nem kaptam választ. Átvágtunk a nádason, és egy hatalmas, széles tó partján találtuk magunkat. Környékén a nádasok megtépázva hajoltak le a földre, és a tó partján döglött halak feküdtek, érintetlenül, erős szaguk eltömítette az orromat. A Vízfalka farkasainak zsákmánya. A vizes, iszapos földön mancsnyomok mosódtak össze, és karmolások szántották fel a talajt. De vért nem találtunk.

- Menjünk tovább – utasította Ezüstárny. – Találjuk meg a falka központját!

- Rendben – feleltem erőtlenül, attól félve, mit fogunk még látni.

Tovább haladtunk, megkerülve a nagy tavat. Az úton végighaladva ugyanaz fogadott minket: a vízfalkaiak otthagyott zsákmánya, feldúlt nádasok, és összekarmolt talaj. Rengeteg farkas szaga mosódott egybe, hímek, nőstények és kölykök, de képtelen voltam egyenként felismerni őket.

Mikor megkerültük a tavat, egy folyó partján haladtunk végig. Éjszőrme kivált tőlünk, és a lekaszabolt nádasok felé vette az irányt. Fejét felemelve szaglászta meg a száraikat, majd prüszkölve fordult el.

- Hát persze! – morogta, háta mentén égnek állt fekete szőre. – Ez a Halálfalka szaga! Mire is számítottam?!

- Valóban? – kérdeztem, de nem voltam meglepve, mint ahogy egyikünk sem.

A parton, ahol eddig voltunk, nem éreztünk mást, mint a sok farkas összekeveredett illatát. Éjszőrme viszont jól tette, hogy a nádashoz ment, hiszen a támadók egészen biztosan erről jöttek. Erre megálltunk, és mi is a nádashoz mentünk, szétválva, több helyen is megvizsgálva azt. Éjszőrmének igaza volt, valóban a Halálfalka járt itt. A bűz, amit éreztem, ugyanaz volt, mint amit a szörnyfarkasok holttestén éreztem: alvadt vér, és dögszag áradt a nádas felől. Szinte csak úgy kavargott miatta a gyomrom.

- Akkor tényleg a Halálfalka tört be ide – jegyezte meg Ezüstárny a nádast nézve.

- De hogyan voltak képesek magukkal vinni a Vízfalkát? – mióta megérkeztünk ide, Tundra most szólalt meg először. – Itt nem volt harc, sehol egy vérfolt.

- Ez úgy hangzik, mintha a Vízfalka harc nélkül adta volna fel – szólaltam meg, gyorsabban, mint ahogy ezt végig tudtam volna gondolni.

A Vízfalka tényleg magától ment volna el a Halálfalkával? – jutott az eszembe, a falka területét nézve. Az összes farkas elhagyta a területet, senki nem volt itt rajtunk kívül, és azt is tudjuk, hogy nem harcoltak. Ez az egész több mint kétségbeejtő volt.

- Látjátok azt a szigetet? – kérdezte Ezüstárny, a távolban lévő, nagy tó felé mutatva. – A legtöbb farkasszag onnan jön. Az lesz a központ.

- Ott kideríthetjük, mi történt pontosan – tette hozzá Vadfagy.

Hunyorogva néztem, ahova a többi farkas mutat. A távoli tó közepén valóban egy fákkal benőtt sziget magasodott a kéken csillogó víz fölé. És valamennyi farkas szaga onnan jött. Egyértelmű, ez volt a Vízfalka területének szíve, ezen a helyen gyűltek össze a farkasok – pont úgy, mint nálunk a sziklás völgyben.

Elindultunk hát a sziget felé, mancsunk belesüppedt az iszapos, sáros talajba, így mi is otthagytuk a nyomaink. Néhány helyen a föld már teljesen kiszáradt, szürke színében mély barázdákat vájtak a karmok nyomai. A nyár közeledtével az idő is melegebb lett, és úgy éreztem, szinte csak izzik a levegő.

Megkerültük a nagy tavat, és követtük a sok kis folyót, a sziget felé. Útközben mindenhol letarolt növények és földön hagyott haltetemek fogadtak minket, melyeken legyek százai zizegtek hangosan. Fejünket folyamatosan nyújtogattuk, hogy láthassuk a szigetet, miközben feszült találgatásokba kezdtünk.

- Ezt mindenképpen jelentenünk kell Fagyott Esőnek! – szólalt meg Anuke, elszaladva egy letört ágú bokor mellől. – Miért akarta a Halálfalka a növényeket is elpusztítani? – csodálkozott Ezüstárny mellé állva.

- Mert így a farkasok nem tudnak hova elrejtőzni – felelte Ezüstárny helyett Éjszőrme sötéten. A hangjából jól ismert gúnynak most nyoma veszett. – Gondolom, azt akarták, hogy a munkájuk alapos legyen.

Anuke ezt hallva csak lelapította széles, rozsdabarna füleit.

- De egyáltalán – szóltam közbe, - miért akarná a Halálfalka ezt tenni a Vízfalkával? Mi hasznuk származik abból, ha elrabolják őket?

Ez az egész nem akart számomra összeállni teljes egésszé. Mielőtt azonban tovább tudtuk volna fejtegetni az eseményeket, azon kaptuk magunkat, hogy a hatalmas tó partján állunk, és előttünk, a sima vízfelületen túl egy nagy, kerek sziget emelkedik ki a halványkék csillogásból. Itt nagyon erős volt a farkasok szaga. Mély levegőt véve néztünk végig a vízen, azon gondolkozva, hogy jutunk el a szigethez.

- Megint úsznunk kell? – kérdezte Vadfagy vonakodva.

- Ha nincs más megoldás... - vetette oda Éjszőrme, lehajolva a víz tükréhez, hogy szürke mellső mancsát a lágy hullámokba mártsa.

- Mi gondolsz, milyen mély lehet? – lapult földre Ezüstárny a bátyám mellett.

Tekintetem néhány sirály vonzotta az égre. Az árnyékoktól sötét színű madarak jóval kisebbek voltak, mint tengerparti társaik, és hangosan rikácsolva beszélgettek egymással. Ha csak érteni tudnám, amit mondanak... - töprengtem a vakító, kék eget bámulva. Majd a másik irányba néztem, az üres tópart felé. A hullámok lágyan érintették meg a homokos talajt, és próbáltam elképzelni, milyen életteli és vidám lehetett ez ha hely, ha tele volt a Vízfalka farkasaival.

Elhatároztam, a Hold Királyai akkor is utána fog járni annak, ami itt történt. Egyetlen egy falka sem érdemli meg, hogy az otthona elhagyására kényszerüljön, és ha már idáig eljutottunk, mehetünk messzebbre is. A Vízfalkának muszáj visszatérnie ide.

Míg ez járt a fejemben, hirtelen észrevettem tőlünk nem olyan messze néhány libasorban elhelyezkedő sziklát. Elértek egészen a szigetig, és jó nagyok voltak ahhoz, hogy egy farkas is elférjen rajta.

- Nézzétek! – böktem az orrom hegyével a sziklák irányába. – Azt hiszem, mégsem kell úsznunk.

Megkönnyebbüléssel vezettem oda a többieket a sziklához, majd belegyalogoltunk a jólesően hűvös, még sekély vízbe. Ha nem küldetésen lettünk volna, valószínűleg mind a hatan a belevetnénk magunkat a tó vizébe. De persze erről most szó sem lehetett, és ez csak egy pillanatra jutott az eszembe.

Nagy nehezen felküzdöttük magunkat a csúszós, mohás sziklákra, és Ezüstárny átvéve a vezetést elkezdett egyik kőről a másikra ugrani. Én mögötte biztos távolból követtem, a hátam mögött Éjszőrme majd Tundra pattant fel a nagy sziklákra. Mikor elég hely lett, sorra került Anuke és Vadfagy is.

Aggódtam, nehogy megcsússzak, de minden amire gondoltam, egyedül maga a sziget volt, mely egyre közelebb ért hozzánk. Buja, zöld növényzetével szinte világított, a part mentén fűzfák ágai lógtak bele a hűvös vízbe, és vékony fák ritkás sorai emelkedtek a magasba.

Miután Ezüstárny elérte a földet, követve őt, én is elrugaszkodtam az utolsó szikláról, és partra ugrottam. Ügyetlenül landoltam a puha fűben, de hamar felpattantam, abban reménykedve, senki nem veszi észre. Míg a Hold Királyai többi tagjára vártam, Ezüstárny mellé állva néztem farkasszemet a fák után megbúvó árnyas sötétséggel. Behunytam a szemem, és a levegőbe szagoltam.

Errefelé mindenhol csak a Vízfalka szagát éreztem, a Halálfalkáét nem. Arra gondoltam, ez az azért van, mert a Halálfalka nem járt a sziget ezen a részén, amit az is elárult, hogy errefelé a növényzet épségben megmaradt.

- Gondolod, hogy bárki el tudott rejtőzni a Halálfalka elől? – merült fel bennem a kérdés, és a szürke farkashoz fordultam. Ő is a levegőt tanulmányozta, felemelt fejjel.

- Ez nem túl valószínű – rázta meg szürke alapon fehér mintás fejét. – Egyetlen farkas sem hagyná cserben a falkáját. És ha még el is tudna menekülni, azonnal a Jégfalkába menne, amely nincs távol. Eddig senki ilyesvalakivel nem találkoztunk.

Amit mondott, abban sok igazság volt. Végighallgatva a szavait megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyunk a falka területén.

- Most akkor megyünk vagy sem? – hallottam Éjszőrme mérges morgását magam mellett. A fekete farkas egyértelműen ideges volt, hiszen eddig még semmi említésre méltót nem derítettünk ki, ráadásul amire rájöttünk, csak még több kérdést vetett fel.

A Hold Királyai többi tagja is ideges volt. Tundra minden egyes zörrenésre azonnal felkapta a fejét, Vadfagynak pedig fekete csíkos hátán folyamatosan égnek állt a szőr. Anuke farkát behúzva nézte a fák sűrűjét, el nem hagyva a hatalmas viharfarkas oldalát.

- Persze, hogy megyünk – felelte Ezüstárny rezzenéstelen arccal. Megfordult, és igaz, bátran tört utat nekünk, valahogy tudtam, ő is aggodalmát igyekszik leplezni. De a csapat vezéreként példát kellett mutatnia nekünk.

Mellé szegődtem, érezve a bátyám és a barátaim megnyugtató jelenlétét magam mögött. Kihúztam magam, aranysárga szemeimet a sötét, magas fákon tartva. A liget nem volt olyan nagy és sűrű, mint ahogyan azt én elképzeltem, igazából a fák árnyas sora hamar véget ért, a sziget közepén egy tisztásra lettünk figyelmesek.

Ahogyan mancsaim megálltak, csodálkozva néztem végig a tisztáson. Széles volt és elég tágas, a végében pedig egy hatalmas, fehér szikla állt. Nem volt nehéz elképzelni, Kavicsörvény, az alfahím erre a sziklára felugorva tartotta a falka gyűléseit.

- Nézzük meg a nyomokat közelebbről – szólalt meg Ezüstárny, mielőtt kifejezhettem volna szomorúságom a falka nyomorúságos sorsa iránt. – Éjszőrme és én megnézzük az alfa sziklájának környékét – sötétbarna tetejű orrával a nagy kő felé bökött. – Anuke és Vadfagy, tiétek a tisztás. Leilana és Tundra – nézett ránk. – Ti járjátok körbe a sziget fás részeit. Ha bárki talál valami fontosat, azonnal vonyítson!

- Jól van – bólintottam, majd ahogy Ezüstárny mondta, elindultunk Tundrával a fák felé.

A hátam mögé nézve figyeltem, ahogyan az ezüstszürke és a fekete farkas a szikla körül szaglászik, valamint Vadfagyot és Anuke-ot, miként a tisztást borító nyomokat követik.

- Erről jöhetett a Halálfalka – jegyezte meg Tundra csendesen.

Azonnal arra néztem, ahova az alacsony, koromfekete nőstény mutat. A liget, mely körbevette a sziget partját, nyugat felől valóban le volt tarolva. Odasietve jól láthattuk a feldúlt partszakaszt mely tőlünk nem volt olyan távol, és a törzsüknél kitört, ledőlt fákat. Az aljnövényzet a földre volt taposva, mintha csak egy hatalmas vadállat tört volna be ide.

- Mi képes ekkora pusztítást maga mögött hagyni? – kérdeztem elképedve.

- Egészen biztosan egy farkas – állapította meg Tundra.

Csodálkozva, honnan tudhat ilyet, odafutottam hozzá. Tundra egy kidőlt erdeifenyő mellett volt, mellső lábaival a fa vékony törzsére támaszkodott. Homoksárga szemeiben szomorúság ült, miközben megszagolta a hatalmas karmolás nyomokat, melyek barázdáiból előtört a fa borostyánszínű gyantája.

- Mire gondolsz? – kérdeztem értetlenkedve.

A nőstény felemelte keskeny mancsát, majd a karmolásokra helyezte őket.

- Csak nézd meg – magyarázta, erre közelebb hajoltam a fa törzse fölé, jól megnézve a mély, hatalmas vágásokat. – A karmok elhelyezkedései arányosak, pont mint az enyémnél. Alakra is ugyanúgy néz ki. A mérettel persze ne törődj.

Muszáj volt elismernem az igazát. Felül volt két hosszú vágás, alul pedig két rövidebb. Bizonyításképp Tundra is végighúzta a mancsát a farönkön, de az életlen karmai alig láthatóan hagytak nyomot az amúgy is halott fában. A két mancsnyom között nem láttam különbséget: kivéve, hogy a fenti karmolás mérete legalább a háromszorosát képezte Tundráénak.

- Ezt nem értem – csóváltam meg a fejem, teljesen elképedve. – Milyen farkasnak vannak olyan éles karmai, melyekkel ekkora nyomot tud hagyni, és akkora mancsa, hogy kidöntsön egy fát?

- Szörnyfarkasnak biztos nem – nézett rám Tundra elgondolkozva. – Nekik ennél azért jóval nagyobb mancsuk van.

Míg ezt mondta, elhagytam a farönköt, és úgy döntöttem, jobban felfedezem a területet. A fájdalmasan kidöntött fák között szaglászva egy hatalmas farkas mancsnyomaira lettem figyelmes. Mélyen a földbe süllyedt, jelezve, milyen nehéz súlyt kell az óriási mancsoknak cipelnie. Teljesen ledöbbentem a felfedezéstől, még soha életemben nem láttam ekkora mancsnyomot.

- Ennél is nagyobb? – kérdeztem hátrahőkölve.

Tundra ezt hallva odasietett hozzám, és a mancsnyom fölé hajolt.

- Igen – felelte, megszaglászva őket. – Ennek igazi farkas szaga van.

- De ekkora farkas nem létezik! – háborodtam fel. Égnek emeltem a farkam hitetlenségem jeléül. – Ez nagyobb lehet, mint egy tigris.

- Nincs értelme ezen vitatkozni – nézett le Tundra a mancsaira, majd halkabban hozzátette. – A mágia ennél félelmetesebb dolgokra is képes.

Szavaitól hirtelen bűntudat ébredt bennem. Azonnal eszembe jutott, Tundra az egész falkáját elveszítette egy ehhez hasonló támadásban. Vajon miket láthatott, amiről még mindig nem beszél? A szomorúságom, és a sajnálat, amit éreztem, egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Annyira szerettem volna boldognak látni, és most mégis, akaratlanul is felhoztam a régi emlékeit.

Közelebb bújtam hozzá, aranybarna bundám puhán megérintette az ő fekete szőrét.

- Ne haragudj – szólaltam meg egy kis szünet után. – Nem akartam vitatkozni. Egyszerűen csak aggódtam... ez az egész olyan zavaros nekem.

- Tudom – megértően felém fordult, és halványan, de kedvesen elmosolyodott bájosan oldalra döntött fejjel. – Ez nem a te hibád. Számomra is nagyon nehezen áll össze ez a dolog.

Egy pillanatig csend volt közöttünk, mert mind a kettőnk tekintete a partra tévedt. Egyértelműen, a támadók a part ezen részétől jöttek, és ebben az irányban haladva dúlták fel a szigetet. Mielőtt a partot is megvizsgáltuk volna, megszólaltam.

- Ezt azért elmondjuk a többieknek is, ugye? – kérdeztem aggodalmasan a hatalmas mancsnyomokra nézve.

- Persze – válaszolta Tundra, elindulva a part felé. – De szerintem ráér visszafelé is. Ez nem egy nagy felfedezés, és nekik is sok dolguk van.

- Ez igaz – helyeseltem, gyorsan követve őt.

Mellé szegődtem, és együtt kiléptünk a letarolt növények rejtekéből, hogy a napfényben úszó vízparton találjuk magunkat. A tó itt nagyon sekély volt, a halványkéken ringatózó hullámokon könnyedén áttörtek a lágy napsugarak, táncoló, homályos alakzatú körvonalakat küldve a víz homokos és sima aljára.

A homokban elmosódott mancsnyomok az idővel kivehetetlenné váltak, de a levegőbe szimatolva rájöttem, a Halálfalka szaga itt jóval erősebb.

- Mikor a Halálfalka betört ide, a Vízfalka farkasai még nem voltak a sziget ezen részén – magyaráztam Tundrának.

Tundra csak bólintott, és a tópartra nézett, mely a távolban húzódott végig. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy egy szigeten álltunk. A part után újabb tavak, és egy irányban letarolt nádasak figyeltek minket. De volt még egy másik sziget is ebben a tóban, nem olyan messze a túlparttól, melyet eddig nem vettünk észre, mert a távolból a nagyobb pont eltakarta.

A sziget velünk szemben messze nem érte el azt a méretet, mint ez, de elég nagy volt ahhoz, hogy több fa, és egy szikla is elférjen rajta. Hiába figyeltem, észreveszek-e még rajta valamit, mert a partján növő fák a sziklán kívül mindent eltakartak.

- Mi az a másik sziget? – kérdezte Tundra csodálkozva.

- Derítsük ki! – izgalmam felébredt bennem, és gondolkozás nélkül belegázoltam a sekély vízbe.

- Várj, óvatosan! – kiáltott utánam Tundra.

Itt a vízben egyáltalán nem kellett úsznunk, a legmélyebb pont is csak a vállunkig ért. Hamar megérkeztünk a kis szigetre, ahol a kavicsos partra érve furcsa érzés szállt meg. Felébredt izgalmam semmivé foszlott, ahogyan az az érzésem támadt, hogy itt valami nagyon veszélyes dolog történt.

Átvágtunk a fák sűrűjén, ami azt jelentette, hogy ezt a helyet valamiért megkímélték a támadók. Ennek ellenére minden a Halálfalka szagát árasztotta magából. Kiérve aljnövényzetből, egy nagy, ég felé emelkedő szikla előtt találtuk magunkat.

A szikla aljában egy nagy barlang szája nyílt elénk. Elég széles ahhoz, hogy legalább három farkas is átférjen rajta egyszerre. A furcsa energiák, amik végig zavartak, egyértelműen innen jöttek. Hirtelen jött idegességemtől bundám összerándult, de nem hátráltam meg.

- Szerintem menjünk be – szóltam Tundrához, átbújva a bejáraton. Próbáltam bátornak tűnni előtte, még ha belül nem is voltam az. Tundra is követett, de ő most nem szólt semmit.

A barlangban nem volt teljesen sötét, hanem ismeretlen eredetű, tűzvörös félhomály uralkodott. Ez nagyon váratlanul ért, és ösztönösen a fény forrása felé néztem. Ekkor láttam, barlangnak csak egyetlen iránya van, sehol egy újabb járat, vagy még egy üreg. Az egész egyetlen sziklaodú volt csupán, és a titokzatos vörös fény a végéből jött.

Viszont a tágasságra nem lehetett panasz. A sziklás mennyezet jóval a fejünk fölött magasodott, és kellően széles volt ahhoz, hogy mindketten kényelmesen elférjünk, a bezártság érzete nélkül.

Ahogy közelebb értünk, azonnal megláttuk, mi okozza a nagyon halvány, pislákoló fényt. Az odú végében egy magas, széles kő kapott helyet. Pontosabban kettő.

- Mi ez? – kérdeztem megütközve, alig hangosabban egy suttogásnál.

Előtte állva jobban szemügyre tudtuk venni. Méretre és alakra a mi falkánk Lélekszikláját idézte fel bennem. Annyi különbséggel, hogy ennek a furcsa kőnek fagyott mélységeiből lángvörös fény tört fel, ez adta a világítást. Néha felerősödött, máskor kihunyt, mintha valóban tűz égne az egykor lenyűgöző kő belsejében. De nemcsak a külseje hasonlított a hatalmas, ősi kristályhoz. A mágikus energiák, amiket kibocsátott, szinte ugyanaz volt, mint amit a Léleksziklánál tapasztaltam.

Viszont ez a szikla ketté volt törve. Egykor a nagy kristály tüzes, erős fényt áraszthatott magából, de most közepénél szétvágva, hegyes csúcsa a földön feküdt, mintha egy hatalmas karom kettéhasította volna. Nem volt nehéz felismerni a Halálfalka szagát.

Azonnal rájöttem, ez lehetett a hely, ahol a Vízfalka sámánja Dhiméria szellemeivel beszélt, és más világokba utazott. De a Halálfalka elpusztította a saját Léleksziklájukat, így erre soha nem lett már képes. Tönkretenni egy ilyen fontos és szent tárgyat egyet jelentett a Vízfalka legyőzésével.

Hogyan vetemedhetett valaki ilyen szörnyű tettre? – merült fel bennem félelmemmel. Majd eszembe jutott, nem eshettem kétségbe. A Vízfalka ha minden remény igaz, még életben van, és arra várnak, hogy valaki segítsen nekik.

- Ezt meg kell mutatnunk a többieknek! – jutott eszembe, és kirohantam a barlangból.

Megálltam a kis sziget partján, és hangosan vonyítani kezdtem. Tundra is csatlakozott. Türelmetlenül mászkáltam fel-alá, míg a fekete bundájú nőstény gondolataiba merülve nézte a vizet. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a Halálfalkától való félelem. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenre bárki képes lehet. Akaratlanul is végigfutott rajtam, hogy betörnek a Ködfalka területére, és ugyanezt megcsinálják a mi otthonunkkal is. De ez olyannyira szörnyűnek tűnt, hogy sokkal jobb volt bele sem gondolni.

Karmaim a földbe vájódtak. Ha meg mernek minket támadni, akkor nem menekülnek meg harc nélkül – fogadtam meg harciasan. – A Halálfalkát meg kell állítani!

Még soha életemben nem voltam ilyen dühös, és féltem egyszerre. Annyi minden kavargott bennem, hogy megszólalni sem bírtam. A Vízfalka Aigantu legbékésebb falkája volt. Nem tettek semmi rosszat, és a sorsuk mégis a szenvedés lett. Egyszerűen nem bírtam elviselni azt a kegyetlen igazságtalanságot, ami velük történt.

- Leilana, jól vagy?

Ezüstárny aggódó hangja térített vissza a valóságba. Egy pillanat alatt megálltam, és meglepetten néztem a Hold Királyai többi tagjára. Annyira elvesztem a saját gondolataimban, hogy észre sem vettem őket.

- Találtunk valamit, amit még soha nem láttatok – feleltem válasz helyett, igyekezve lenyugodni.

Mi vagyunk a Hold Királyai – bátorítottam saját magam. – Meg tudunk ezzel küzdeni, mint minden eddigi kihívással is.

Eközben Tundrával bevezettük a többieket a barlangba, és megmutattuk nekik az összetört sziklát. Ők ugyanolyan döbbentek voltak, mint mi magunk.

- A sámánjuk élt itt – mondta ki a nyilvánvalót Ezüstárny. – Ez egyértelmű.

- A sziklájuk elvesztése lehet az ok, amiért feladták még a harc gondolatát is – tette hozzá a bátyám. – Ez majdnem olyan, mintha a sámánjukat veszítenék el.

- Reméljük, ez azért nem történt meg – szólaltam meg, farkammal mérgesen csapva. – Ezt mind jelentsük Fagyott Esőnek!

- Igen – bólintott Vadfagy. – Amint visszaérünk a másik szigetre, ennek kell lennie az első dolgunknak.

Ezzel azonnal vissza is indultunk a nagyobb szigetre. Miközben a hűvös tó vízén vezetett át az utunk, a többiekhez fordultam.

- Ti látattok valami említésre méltót? – kérdeztem Vadfagyhoz és Anuke-hoz fordulva, aggódva a válasz miatt.

- Csak a rengeteg mozgás nyomait – felelte Anuke vízből kilógó fejjel. – Hatalmas felfordulás lehetett a tisztáson.

- Szerintem a legnagyobb felfedezést ti hoztátok – nézett ránk Ezüstárny hátra, miközben partot értünk.

Mindannyian kimásztunk a partra, és leráztuk bundánkról a vízcseppeket. Ezüstárny felé fordulva válaszoltam neki.

- De még mindig nem tudjuk, merre vitte el őket a Halálfalka.

- Ezen könnyen lehet változtatni – szólt közbe Éjszőrme, majd minden szó nélkül elkezdett ügetni a part mentén.

Összenézve követtük őt, míg majdnem megkerültük a szigetet. Éjszőrme végül megállt a part azon részén, melyen végignézve pont a hatalmas, szürke hegyekkel találtuk szembe magunkat a távolban.

- A Halálfalka szaga onnan jön – mondta, miközben kecsesen leült a földre, és fejét felemelve a levegőbe szagolt. – Ugyanazon az úton mentek el, mint amelyiken jöttek, ezt könnyű megmondani, hiszen a mancsnyomok mindkét irányba egyformán vezetnek.

- Honnan tudhatod ezt? – ültem le mellé csodálkozva. Én is a levegőbe szagoltam, de szagok számomra túl erősen keveredtek ahhoz, hogy ezt meg tudjam állapítani.

- Úgy, hogy van szaglásom – vetette oda a bátyám, majd négy lábra állva faképnél hagyott.

- Szóval, ha követni akarnánk őket, – szaladt oda mellé Anuke, majd faggatni kezdte, - elég lenne csak a letarolt növényeket követni? Biztos nem csapda ez?

- De mi nem akarjuk őket követni – emlékeztette Ezüstárny.

Szavai csendet hagytak maguk után. Mind az öten megütközve néztünk rá.

- Úgy értem, - magyarázta – ragaszkodnunk kell ahhoz a tervhez, amit a Falkák Tanácsa jelölt ki a számunkra. Ez nem a mi döntésünk, és engedelmeskednünk kell a parancsoknak.

Azonnal eszembe jutott, mit is mondott nekünk Feketeszem. A tervben csak annyi állt, menjünk a Vízfalka területére, jelentsük ami fogad minket, és utána térjünk vissza a Jégfalkába. Mindannyian annyira az eseményekkel voltunk elfoglalva, hogy meg is feledkeztünk erről.

- Sajnálom – nézett ránk Ezüstárny megenyhülve, miután egyikünk sem szólalt meg. – De mit tehetnénk mi hatan? Hasznosabbak vagyunk a Falkák Tanácsa számára, ha most kimaradunk ebből. És nem hagyhatjuk cserben Fagyott Esőt sem.

Senki nem akart vitatkozni ezzel kapcsolatban. Elég érve volt Ezüstárnynak azzal, hogy ez a feladatunk: nem szeghetjük meg csak úgy egyszerűen. Még akkor sem, ha a szürke hímre nézve olyan érzésem támadt, hogy ő maga is azt akarja, bárcsak máshogy lenne.

- Én sem érzek máshogy – emelte ránk Ezüstárny égkék tekintetét, mintha a gondolataimat hallotta volna. – De árulást sem követhetünk el. Most pedig menjünk vissza a tisztásra, utána meg beszéljünk Fagyott Esővel.

Szó nélkül követtük, fülünket lelapítva, farkunkat behúzva a csalódottságtól. Igazából én magam sem értettem, miért éreztem magam ennyire levertnek. Talán amiatt, mert tudtam, én magam sem segíthetek sokat a Vízfalkán.

Teljes csendben értünk vissza a tisztásra, ahol úgy döntöttünk, összegezzük a látottakat. Tundrával még beszámoltunk a hatalmas mancsnyomokról, amiket találtunk; Anuke elmondta nekünk azt, amit már nekem is a nagy felfordulásról; majd végül Éjszőrme és Ezüstárny párosa mesélt arról a különös dologról, hogy a vezérek szikláján csak is kizárólag Halálfalkai szagokat találtak. Így arra a megállapodásra jutottak, hogy a Halálfalka egyik farkasa állhatott fel a kőre, onnan beszélve a körbekerített Vízfalkához. De harcra utaló jeleket egyikünk sem talált.

- Van egy elméletem – szólalt meg Tundra, miután mindenki beszámolt. – Valószínűleg még túl korai, de szeretném megosztani veletek.

- Rendben van – bólintott Éjszőrme, és bátorítóan a fekete bundájú nőstény oldalára állt. Szavaiban semmiféle gúny nem volt. – Attól még szeretnénk hallani, és most mindenféle elképzelés segíthet.

Várakozva néztük, ahogyan Tundra összegyűjti a gondolatait, majd leült velünk szembe, és mesélni kezd.

- Mindannyian tudjuk, hogy a Vízfalka visszatért a területére a halálfalkai harc után, igaz? – Tundra az égre nézett. – Ami nem tűnik túl logikusnak azután, hogy ők is meghívottak voltak a Jégfalkában megtartott Falkák Tanácsára. Biztos vagyok benne, hogy Kavicsörvény tudta, valami fenyegeti a falkáját, de egyedül akarta megoldani, arra gondolva, ez egyedül az ő dolguk. Sokan a Vízfalkát gyengének hívják, és ezért talán nem szerette volna, hogy azt higgye a többi falka, nem képesek megoldani a problémáikat.

Ez az egész érthető volt a számomra. A többiek is hallgattak, így Tundra összeszedettebben folytatta.

- Szóval Kavicsörvény és farkasai visszatértek a területükre néhány jégfalkai harcos kíséretében. Ők azt jelentették, hogy a Vízfalka semmilyen problémába nem ütközött visszafelé menet. Így azt gondolom, a Halálfalka szándékosan várt, míg a Jégfalka figyelme elterelődik a Vízfalkától. A Vízfalka egyértelműen azt gondolta, a támadás, amitől féltek, mégsem fog jönni. – itt Tundra egy kicsit elhallgatott. – De aztán végül mégis jött, az utolsó pillanatokra várva. Rajtaütésszerűen támadtak, kihasználva, hogy a Vízfalka már nem gondol a támadásra, így ez váratlanul érte őket. A farkasokat nem ölték meg, csak elfogták, és magukkal vitték, ami azt jelenti, valami komolyabb tervük van velük. A Vízfalka pedig azért adta meg magát harc nélkül, mert a Halálfalka elpusztította a sziklájukat, így a Szellemek többé már nem tudnak segíteni nekik. Kiszolgáltatottá váltak.

Szavait nagy, elgondolkozott csönd fogadta. Magamban többször is elképzeltem ezt a lehetőséget, és rájöttem, amit Tundra mondott, annak valóban sok értelme van.

- Az összes elképzelés közül ez a leghitelesebb – szólalt meg Ezüstárny, és láttam rajta, még mindig ezen gondolkozik.

Mindannyian együtt értésünket fejeztük ki Tundrával és Ezüstárnnyal. A Nap időközben jóval áthaladt az ég közepén, és mi úgy döntöttünk, jelentés előtt átkutatjuk még egyszer a Vízfalka teljes területét. Azonban mindenhol csak ugyanazt találtuk, és idővel az egész vidék kezdett ugyanúgy kinézni. Már én magam is belezavarodtam a sok különböző szagba és nyomba, azt sem tudtam megmondani, melyik tartozik a Vízfalkához és melyik a Halálfalkához.

A délután a végéhez ért lassan. A levegő hűvösödni kezdett, és a szellő is feltámadt kissé, mely susogva rezegtette meg a nádak megmaradt részét. A fák felől bogarak zizegése jött felénk, és a késői napfény hosszúra nyújtotta meg az árnyakat, aranysárgára színezve a horizontot.

A Hold Királyaival megpihentünk egy apró tavacska partján, kifáradva az egész napos gyaloglástól. Ezüstárny leült a kis tó elé, mi pedig mellette helyezkedtünk el, készen a jelentésre. A szívem izgalommal telt el a gondolattól, hogy miután jelentettünk, egy kis időre akár én beszélhetnék a szüleimmel és Fantombundával.

Ezüstárny lehajolt, és a tó vize fölé nézett, majd halkan mormolni kezdett. – A Vizek Szellemét kérem, mutassa meg nekem Fagyott Esőt, a Ködfalka alfáját.

A varázslat most is működni látszott. A víz felszíne ott, ahol az ezüstös hím fölé hajolt, hirtelen magától hullámozni és gyűrűzni kezdett, majd egyre erősebben vált kivehetővé Fagyott Eső arca. Szerencse, hogy víz közelében volt – gondoltam sóhajtva. – Különben most nem tudnánk őt elérni.

Látni az idős falkavezér szürke arcát furcsa érzéseket keltett bennem. A Ködfalkában minden egyes nap láttam őt, de most napok teltek el az alfa vigyázó, halványkék tekintete nélkül. A döntéseket együtt hoztuk, és persze Ezüstárny segítségével.

Mikor az alfahím megjelent, mind a hatan egyszerre köszöntöttük őt.

- Hála Effysnek, hogy most üzentetek – a szürke hím arca valóban hálásnak tűnt. – Csak pár pillanattal ezelőtt neveztem ki Füstvihart deltának.

A szavai villámcsapásként érték Éjszőrmét. Láttam, ahogyan a fekete-szürke farkas négy lábra ugrik, és átnyomakszik rajtam, hogy a falkavezérére nézhessen. Még soha nem láttam ennyire lelkesnek valamivel kapcsolatban.

- Ez igaz, Fagyott Eső? – kérdezte, alázatosan meghajtva a fejét, de ugyanolyan magabiztossággal beszélve. – Hogyan teljesített?

- A három nap alatt minden kihívással tökéletesen megbirkózott – nem tudtam nem észrevenni a mindig szigorú vezér halvány mosolyát. – Sikeresen bizonyított a Ködfalka számára, ami elfogadja őt teljes értékű tagjának.

- Nagyon büszke vagyok rá – mondta Éjszőrme, miután az alfa abbahagyta. Narancssárga szeme szinte csak úgy lángolt a büszkeséggel.

Teljesen meg tudtam érteni a boldogságát, ami most olyan jól esett, és én is vele együtt örültem. Én mikor jutok el oda, hogy saját tanítványom lesz? – kérdeztem magamtól hitetlenül. Kitanítani a mágia, a vadászat és a harcolás minden formájára egy fiatal farkast hatalmas kihívásnak, sőt, inkább feladatnak tűnt nekem. Most pedig Éjszőrme láthatja az eredménynét a sok holdon át tartó tanulásnak és kiképzésnek.

- Átadom neki – válaszolta Fagyott Eső. Majd a szürke alfahím felemelte a fejét. – Látom, megérkeztetek a Vízfalka területére.

Látva, milyen gyorsan tért a tárgyra Fagyott Eső, jól tudtam, az alfahím is komolyan veszi a Vízfalka ügyét. Mozdulatlanul várta a beszámolónkat, arca nem árult el érzelmeket.

- Épségben megérkeztünk, és kutatásunk egész nap tartott – kezdett bele Ezüstárny.

Ezután mindannyian tiszteletteljesen elmeséltük neki a találtakat, beleértve az elpusztított növényeket, a zavaros nyomokat, és beszámoltunk a hatalmas mancsról is. Az összetört szikláról a legvégén beszéltünk csak.

- Alapos munkát végeztetek – szólalt meg Fagyott Eső elismerően miután abbahagytuk. – Felfedezésetek valóban megdöbbentő, és talán történelmi jelentőségű. Mindenképpen továbbadom Feketeszemnek, és az alfák újra tanácskozni fognak, kidolgozva a legjobb megoldást.

Fagyott Eső itt várakozó csendben maradt, talán azért, mert arra várt, mi mondunk neki valamit. Mindannyian Ezüstárnyra néztünk, aki szavait elveszítve bámult vissza a vezérre, egyértelműen zavart volt a dicsérettől.

- Van más jelenteni valótok? – törte meg a kínos csendet a vezér.

- Nincs, Fagyott Eső – rázta meg a fejét Ezüstárny.

- Akkor térjetek vissza a Jégfalka területére – utasította az alfa. – Ha elég biztonságosnak ítélitek a helyet, akkor töltsétek itt az éjszakát, és utazzatok nappal. Tudom, hogy nem mondtam sokat a beszámolótokról – váltott kevésbé szigorú hangra. – De ha visszatértek, el fogom mondani a véleményemet.

- Értjük – bólintott Ezüstárny.

- Ha visszatértek a Jégfalkába, csak beszéljetek Feketeszemmel – felelte még utoljára Fagyott Eső. – Ő majd el fog vezetni titeket az átjáróhoz, ami a Ködfalkába visz.

Mindannyian fejet hajtottunk a vezetőnek, ő pedig elhalványult, majd végleg eltűnt a hullámok között. Most már valóban elvégeztük a feladatunkat – gondoltam, de valamiért nem éreztem megkönnyebbülést, és körbenézve láttam, mások sem.

- Szerintem még itt kellene maradnunk az éjszakára – tanácsoltam megtörve a csendet. – Még a sebeinket is el akarjuk látni.

- Akkor kezdjük azzal – állt elénk Ezüstárny, látszólag boldogan, hogy van valami dolga. – Mindannyian segíthetünk, nem kell egyedül csinálnotok – itt biztatóan Tundrára nézett, és rám.

- Hé! – kiáltott fel Anuke felháborodottan. – Én is szoktam segíteni!

- És miféle növényt kell megtalálnunk? – kérdezte Éjszőrme pimaszul oldalra döntött fejjel. – Olyan sárgát? Vagy kéket? Csak azért, mert nekem mind ugyanúgy néz ki.

- Nem néznek ki ugyanúgy – ráztam meg a fejem sértődötten. – A sármányvirág magas, könnyű felismerni, levelei keresztbe állnak. – magyaráztam. – A virága meg többnyire sárga vagy lila színű. Biztosan nő errefelé, a vizes talajt különösen szereti. – mondtam gondolkozás nélkül azt, amit apámtól tanultam.

Mereven néztem a bátyámra, felkészülve arra, hogy válaszol valami csípőset a sármányvirág hosszas ismertetésére, de ő csak megforgatta a szemét, és a többiekkel együtt elindult növénykereső útra. Semmi visszaszólás... - csóváltam meg a fejem szótlanul a bátyám távolodó alakját nézve. – Nagyon maga alatt lehet, ha ezt felelet nélkül hagyta.

Majd visszaemlékezve a mai napra én is elkomolyodtam. Mindannyian levertek voltunk a tudattól, hogy a feladatunk ennyi volt, és minden, amit tennünk kell ezek után a reménykedés, hogy a Falkák Tanácsa megoldja a problémákat. Ez csak egyszerűen nem tűnt helyesnek.

Úgy gondoltam, egyedül megyek el sármányvirágot gyűjteni. Mikor Ezüstárny elindult Éjszőrmével, Tundra pedig Anuke-hoz és Vadfagyhoz csatlakozott, én az ellenkező irányba mentem, átkutatva a partot. De a szigeten nem találtuk meg a növényt, így elhagytuk azt, és a kisebb tavak és az épen maradt nádasok között keresgéltünk.

Míg a Hold Királyai többi tagja együtt keresgélt, én továbbra is úgy döntöttem, egyedül próbálok szerencsét. Ezen én is meglepődtem, hiszen sosem vágytam a magányra, de abban a pillanatban tagadhatatlanul jól esett egy kicsit egyedül lenni. Egy kisebb tó partján, bokrok mellett azonnal rá is találtam a sármányvirágra, melyre szükségem volt, és számba véve letéptem a növény szárát.

Miért akar harcolni a Halálfalka? – gondolkoztam ezen összezavarodva. – Miért akarnak más farkasokat bántani, és mi köze van ehhez a Vízfalkának? Sőt, bármelyik falkának? Miért van mindenképpen szükség a háborúra? Miért hagyják a Szellemek ezt mind megtörténni?

Annyi kétségbeesett kérdésem volt, és ezek mind elárasztották a gondolataimat, míg egyedül voltam. Félig azt kívántam, bár lenne valaki, aki képes lenne belelátni a fejembe, hogy hallja ezeket a kérdéseket, így talán meg tudná őket válaszolni. A másik részem viszont nem akarta hallani a válaszokat. Mielőtt teljes elcsüggedésbe zuhantam volna, a hátam mögött halványan zörgött a nád. Magam sem tudtam miért, de hirtelen megrémültem, és gyorsan hátrafordultam.

Éjszőrme volt az, narancssárga szeme meglepetten elkerekedett egy kicsit, de részben érzelemmentes maradt. Legalábbis annak tűnt.

- Mit csinálsz te itt, egyedül? – kérdezte, elegánsan leülve az egyetlen száraz pontra.

- Növényeket gyűjtök – válaszoltam dacosan. Most nem volt szükségem arra, hogy a bátyám is gúnyolódjon rajtam.

- Azt látom – mondta elmosolyodva. De mosolyában semmi rosszindulat nem volt. Felé fordultam, miközben kíváncsian vártam, mit mond. – Tudok mutatni valakit, aki hozzád hasonlóan szintén szereti ezt csinálni.

Azzal intett a fejével, és fekete bundája eltűnt a nádasban. Én sármányvirággal a számban követtem őt, és utat törtem magamnak. Éjszőrme elvezetett egy apró kis tisztásra, melyet végig nádasok vettek körbe. Először csodálkozva kérdőre akartam vonni, de mikor láttam, hogy a lemenő Nap fénye egy apró kis víztócsára világít, azonnal megértettem a dolgot. A növényt kiejtettem a számból, és a pocsolyához siettem izgatottan. A lelkem mélyén tudtam, ki fog majd fogadni.

És valóban így lett. A sekély víztükrön megjelent apám németjuhászéra emlékeztető, fekete maszkos arca. Mellette, mintha világosabb hasonmása lenne, ott volt a testvérünk, Fantombunda. És apám másik oldalán láttam anyámat is, fehér bundája csak úgy ragyogott a napfényben.

- Annyira hiányoztatok! – hajoltam le a pocsolya mellé lelkendezve köszönés helyett. Arcuk látványa is boldogsággal töltött el, és hirtelen rengeteg szép emlék jutott az eszembe.

Igaz, csak néhány nap telt el, de már úgy éreztem, mintha évek óta nem láttam volna őket. Mind a hárman rendesen néztek ki, bundájuk fényes volt és sima, de tekintetükben aggódást és nyugtalanságot véltem felfedezni.

- Szerintem mindhármunk nevében beszélhetek, hogy ti is nekünk – válaszolta apám mosolyogva.

- Ködfalka nélkületek sokkal csendesebb – tette hozzá anyám, lila szemei derűsen csillogtak. – Már hiányzik nekünk a zaj.

Visszaemlékeztem, mennyit szoktunk hangoskodni a Ködfalkában, és ezzel folyton magunkra haragítjuk az idősebb bétákat, akik állandóan rendre utasítanak minket. Ettől én is mosolyogni kényszerültem.

- A dolgok rendben vannak nálatok, ugye? – kérdezte Éjszőrme nyugodtabb és komolyabb hangvételre váltva.

- Persze – válaszolta apám. – Gondolom, Fagyott Eső elmondta neked a hírt.

- Igen – bólintott Éjszőrme, és nem volt nehéz rájönnöm, még mindig a hallottak hatása alatt áll. – Füstviharból kiváló delta lesz.

- Már most is az – mosolyodott el apám. – A falka tagjai egy lépést sem tudnak tenni nélküle.

Ezt hallva összemosolyogtunk Éjszőrmével. Valahogyan én is büszke voltam rá, és jó érzéssel töltött el, hogy a bátyám már most mesterré vált.

- Tényleg ott vagytok a Vízfalka területén? – kérdezte témát váltva Fantombunda felcsillanó szemekkel.

- Igen – válaszoltam, azon gondolkozva, mit kéne még mondanom. – Éppen sármányvirágot gyűjtöttünk... - kezdtem volna bele, de apám félbeszakított.

- Megsérültetek? – kérdezte aggódva, füleit hátralapítva.

Válaszként Éjszőrmével elmeséltük az egész idevezető utat, beleértve a néma futók támadását is. Majd sokadjára is beszámoltunk a Vízfalkában találtakról, és előadtuk nekik Tundra elméletét is.

- Szerintem igaza van – szólalt meg egy kis szünet után Fantombunda. – Ez az egész egyszerűnek tűnik.

- Legyetek óvatosak – figyelmeztetett minket Hajnallélek. – És töltsétek ott az éjszakát, ahol a legbiztonságosabbnak érzitek.

- A Halálfalka nem jön ide vissza – nyugtatta meg Éjszőrme. – A nyomok lassan már egy naposak is vannak.

- Tudunk magunkra vigyázni – tettem hozzá én is, próbálva magabiztosnak tűnni.

- Ebben biztos vagyok – nézett ránk szelíden Hajnallélek. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk aggódni értetek.

Éjszőrme szólalt meg, hangja kissé idegesnek tűnt. – Rendben leszünk. Nincs ok az aggodalomra.

Szavait csend követte, én pedig nehézkesen oldalra néztem. Valamiért úgy éreztem, akármit mondok, az helytelen lesz most, és azt kívántam, bárcsak megszűnne szívemben  a tehetetlenség furcsa érzése.

- Tudom, hogy a Vízfalka nyomaszt – válaszolta apám olyan egyértelműen, mintha a fejembe látna.

- Persze, hogy nyomaszt! – törtem ki elkeseredetten, majd feleszmélve csendben maradtam.

- A Vízfalka sorsa még mindig egy rejtély – magyarázta Éjszőrme komolyan. – Semmit sem tudunk arról, mi lett velük.

- A ti érdeketekben mondom, ne menjetek utánuk – figyelmeztetett apánk szigorúan. – És ne kerüljetek a Halálfalka útjába.

- Most is eleget tettetek – egészítette ki anyánk kedvesebben. – Ez már több, mint amennyit egy farkas egész életében csinál. És mi ezért büszkék vagyunk rátok.

Kicsit zavarba jöttem a gondolattól, hogy a szüleink ennyitől is büszkék, és lenéztem a mancsaimra. Jól estek a dicsérő szavai, még ha nem is azokért cselekedtünk. A családom hátramaradt tagjainak jelenléte biztonságérzetet adott, és egy pillanatra képes voltam minden problémát elfelejteni. Kicsit szomorú voltam, hogy csak vízen keresztül láthattam a szüleimet és a testvéremet, és nem érinthetem meg őket, de ennek is örülnöm kellett.

- Én is nagyon szeretlek titeket – suttogtam, közelebb hajolva a vízhez. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, a Ködfalka békés, nyugodt völgyében, ahol minden nap csak vadászattal, és őrködéssel telik.

- Mi is – válaszolta apám. – És várni fogunk rátok.

- Kettő vagy három nap múlva a Jégfalkánál leszünk – tette hozzá Éjszőrme.

- Rendben – bólintottak a szüleink. – Vigyázzatok magatokra!

- Viszlát! – köszönt el Fantombunda, és a hármójuk alakja halványulni kezdett.

- Effys legyen veletek! – szólalt meg még utoljára anyánk.

- Veletek is! – köszöntünk el egyszerre Éjszőrmével. – Viszlát!

Alakjuk eltűnt, és csak csillogó hullámok maradtak utánuk. Egy ideig néztük az üres vizet, majd Éjszőrme sóhajtva megbökte az oldalam.

- Gyere, menjünk vissza a többiekhez – emlékeztetett a bátyám, és elindult a nádas felé.

- Éjszőrme – szóltam utána, mielőtt felkaptam volna a növényeimet. – Köszönöm.

- Micsodát? – kérdezte csodálkozva hátranézve rám.

- Hogy megmutattad őket – magyaráztam el neki őszintén. – Olyan jó érzés volt látni a szüleimet és Fantombundát.

Éjszőrme egy pillanatig hátrafordulva nézett rám, tekintetében annyi minden volt, hogy nem is igazán tudtam eldönteni, mire gondolhat. Így álltunk, csendben, egy ideig, majd fejét elfordítva a nádasba ügetett.

- Siessünk – csak ennyit mondott.

Számba vettem a sármányvirágot, és én is követni kezdtem őt, fejemben még mindig a szüleimmel való találkozás járt. Valami nem volt rendben, mintha zavarta volna őket egy általam nem ismert dolog. Vajon mi lehet az?

Míg ezen tűnődtem, Éjszőrme visszavezetett minket a Hold Királyai többi tagjához. Egy tó partján üldögéltek, és látszólag nyugalom szállt rájuk, ahogyan megjelentünk. A Nap már eltűnt a távoli hegyek alatt, de a horizont alja még mindig narancssárga színben lángolt, míg középen a sötétkék égen halvány, hófehér csillagok ragyogtak fel. A táj csendes volt, kivéve a víz lágy csobogását és néhány béka brekegését. A nádak puha, sötét-arany levelein melegen átsütött a napfény, ahogyan a vékony vízinövények lágyan ringatóztak az alkonyatban.

- Már annyi ideje vártunk rátok! – Ezüstárny inkább tűnt megkönnyebbültnek, mint korholónak.

Mielőtt válaszolhattam volna, Tundra jött oda hozzám.

- Hogyan kell használni a sármányvirágot? – kérdezte oldalra tekintve. Ekkor jöttem csak rá, ezt mindig elfelejtettem mondani neki.

- Megmutatom – ajánlottam fel, és a többiek is odagyűltek hozzám.

Mancsommal összetörtem a növény szárát, nedvét pedig Ezüstárny sebére kentem, akinek ez egy kicsit fájhatott, mert fogait összeszorítva figyelte, de nem ellenkezett. Végül már mindenki segített a másiknak, könnyedén eltanulva a mozdulatot. Szívemben jó érzéssel figyeltem őket, ahogyan segítenek egymásnak. Boldog voltam, hogy közéjük tartozhatok, és egy kicsit talán büszke is voltam rájuk.

- Gondoljátok, hogy ez helyes? – kérdezte Vadfagy, miután minden sebet elláttunk, és éjszakai búvóhely után néztünk.

-Micsoda? – csodálkoztam a váratlan kérdés hallatán.

- Hogy mi is használjuk a Vízfalka növényeit – kezdett bele kissé akadozva. – Ez nem olyan, mintha zsákmányt lopnánk tőlük?

- Mi nem loptunk zsákmányt – válaszoltam megütközve.

- De a sármányvirág az övék volt – mutatott rá a nagy, szürkéskék bundájú farkas.

- De a növények visszanőnek - feleltem kitartóan. - És nem gyökerestül téptük ki őket.

 Ahogyan leszállt az est, megérkeztünk egy elhagyatott, nádakkal sűrűn benőtt, mocsaras kis részre. Az egyetlen száraz helyet a nyálkás, mocsaras vízből kiálló zsombékok jelentették, melyeken álomra hajthattuk a fejünket. Most nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a Síkságon eddig bármikor, mert tudtam, ez az apró rész igen jól védett. Kicsit eltávolodtam a többiektől, mert nem volt elég hely, így egy több szarvasugrásnyi távolságra lévő zsombékon gömbölyödtem össze. Úgy gondoltam, jót fog tenni a kiadós alvás, és utána mindent másképp fogok látni. Annyira fáradt voltam, hogy amint lefeküdtem, azonnal mély álomba zuhantam.