Hideg fényű, halvány alkony köszöntött a Kietlen Hegyekre. A magas, éles tetejű hegyek jegesen ragyogtak, mint az óriás, tűlevelű fenyőfák. Tőlük délebbre a tél már véget ért, a fák virágai rózsaszínben nyíltak ki, de Anaya egyik legészakibb pontján a jégfarkasoknak még több holdat kellett várniuk az első hóolvadásra.

Öt hold telt el, mióta Hurrikán kiszabadult fagyos börtönéből és a Halálfalka újra összeállt a délen fekvő Mennydörgővölgy területén. Segítőit nem találták meg, de szaguk hosszasan érződött még a verem alján. A Jégfalka és a Halálfalka ezelőtt is évek óta háborúban állt egymással, ez csak akkor szűnt meg, mikor Hurrikánt elfogták, és mivel megkegyelmeztek neki, a Kietlen Hegyek sötét, fény nélküli gyomrába üldözték.

A hegyvonulat utolsó szikláján, a fagyott hóval borított éles kövek között egy hatalmas, fehér farkashím feküdt, méltóságteljes tartással. Olyan mozdulatlansággal tette ezt, mintha ő is egy volna a Kietlen Hegység szikláival, ősi és sérthetetlen, a világ végéig megőrizve szilárd büszkeségét. Feketeszem volt az, a Jégfalka vezére, a két magas szikla, ami között feküdt agyarakként magasodott fölé. Szürkéskék árnyalatú szeme a távolból valóban úgy nézett ki, mintha szénfekete lenne, és maga az átláthatatlan, üres sötétségű éjszaka rejtőzne mögötte. Vastag, tömött, hófehér bundája aranyszínűen és vörösen fénylett az egyre jobban lángoló sugarak között. Világos, kemény vonású arca a hegy oldalát és az alatta elterülő Rejtélyes Síkságot figyelte.

Látta apró hópelyhekként elvegyülni szürkésfehér bétáit és deltáit, a Vízfalka farkasai tarka halmazában. Mivel otthonuk, a Tóvidék pont a Halálfalka hatalmassá váló területe és a Jégfalka hegyei közé esett, a békés és barátságos falka Kavicsörvény alfahím vezetésével úgy döntött, a hideg észak farkasai oldalára áll. Feketeszem a lelke mélyén örült, hogy a harcokból mindig kimaradó Vízfalka ennyi év után végül állást foglalt, mert minden szövetségesükre szükség lehet. És mivel a két falka ideiglenesen egyesült, létszámuk megtöbbszöröződött. Így, sok hold óta talán újra lesz esélyük, hogy legyőzzék a Halálfalka hatalmas seregét.

Egy halvány fehéres-szürkés alak jelent meg a vörösödő égen, vékony, hegyes szárnyaival kecsesen csapkodva a levegőben. Világoskék tollairól az alfahím gyorsan felismerte Könnyagyart, az egyik deltanőstényt. A légies szárnyas farkas néhány levegőeleművel hírvivőként hozta-vitte a síkságról a Kietlen Hegységre az utasításokat.

Könnyagyar leszállt a földre, az alfahím elé, a nőstény lehunyta kék szemeit, és tiszteletteljesen meghajolt Feketeszem felé.

- Vezérem, a Vízfalka elfoglalta támadási helyét a hegy lábánál. A másik csoport, akik a hegy oldalát őrzik szintén készen állnak. – jelentette felnézve a nála jóval magasabb hímre.

- A gyógyítók biztonságos helyen vannak? – kérdezte Feketeszem Könnyagyart. A kutyák elleni háború alatt is azt a taktikát használták, hogy míg a harc folyik, a gyógyító farkasok egy elrejtett barlangban kaptak helyet, ahova bármikor mehettek a csatában megsérült harcosok.

- Igen, egy föld alatti barlangban vannak. – felelte a törékeny testalkatú nőstény.

- Rendben van – az alfahím hátranézett, a mögötte sorakozó farkasokra. A Jégfalka legtapasztaltabb és legjobb harcosai voltak, béták és néhány delta, de mindannyian jobban ismerték a hegyeket, mint a saját bundájukat. Egytől-egyig szilárdan álltak a helyükön. – Mond meg Kavicsörvénynek, hogy az én csapatom is készen áll a támadásra.

- Természetesen – a fehér-szürke foltos nőstény villámgyorsan a levegőbe röppent, és lefelé száguldott, a Vízfalka vezetője felé.

A levegő egyre hidegebbé vált, de a jégfalkai farkasok meg sem érezték szinte. A Nap már egészen lekúszott a horizonttal egy magasságba, talán gyorsabban, mint rendesen szokott. Mintha Iméra, a Nap Szelleme nem akarná látni ezt a szörnyű csatát. - Feketeszem ezt gondolataiban egy baljós jelnek vélte. Vajon Dhiméria szellemei elfordultak tőlük, és a Halálfalka oldalára álltak? De Feketeszem remélte, hogy ez nem így történt. Miért akarnák a Szellemek támogatni a Halálfalka kegyetlen és torz eszméit, amiben csak azok hisznek, akik elfordultak a világtól?

A hatalmas alfahím négy lábra állt, és erőteljes léptekkel indult meg a farkasai felé, farkát magasan az ég felé tartva. Világos bundájú farkasaira sötét árnyék vetült, ahogyan a Nap eltűnt a látóhatárról, az óceán mögött, ami balról övezte a Kietlen Hegyeket.

- Minden büszkeségemet nektek köszönhetem – mondta nekik, a jobb szemét körbevevő, fekete pókhálószerű vonalakból farkasjegye sötéten felizzott. – Nincs még egy olyan falka, mi olyan bátor és kitartó lenne, mint a Jégfalka. De nem csak a tökéletesig fejlesztett jégmágiánknak köszönhetjük, hogy a rengeteg farkasöltő után is megőriztük Kietlen Hegyeket. A bölcseink tanait, és az erős hitünket, amit a Szellemvilágba vetettünk egyik más falka sem hordozza ennyire. És mindez most nem tűnik elégnek. – Feketeszem felborzolta a szőrét és halkan felmordult. - A Halálfalka összes tagja tiltott mágiát használ. Törvényeik és tetteik sértik az ősi farkasok valamint Effys tanításait, amit a Fény Szelleme ránk bízott. Senki sincs biztonságban a jelenlétükben, ádázabbul harcolnak, mint ezernyi kutya és démon. Most a Halálfalka tudomásunk szerint a szörnyfarkasait küldi ide, akiknek nincs lelkük, se érzéseik. De nem harcolnak jobban, és erősebben, mint a Jégfalka és a Vízfalka félelmet nem ismerő farkasai! Egy jégfalkai vagy vízfalkai vére ezerszer többet ér, mint száz halálfalkai bestiáé!

Az összes farkas zajos, égbetörő vonyításba kezdett és Feketeszem is csatlakozott mély, tekintélyt parancsoló vonyításával a harcias, vad hangokhoz. Mikor a vonyítás elérte volna a tetőpontját, egy rémült, ijedt üvöltés hangzott fel. Feketeszem lehetetlennek tartotta, hogy kezdetét vette a harc, hiszen érezte volna a szörnyfarkasok bűzét. Újra meghallotta a fájdalmasan sikító, magas kiáltást, és tudta, Északdal az, a Jégfalka sámánja.

A kistermetű, piszkosfehér hím sötétkék szemei rémülten hatalmasra tágultak, szemfehérjéje a pániktól és a levegőhiánytól kivillant egy pillanatra. Szélsebesen száguldott az alfahím felé, szárny nélküli, vékony oldala villámgyorsan mozgott. Szája fájdalmas vicsorgássá torzult, fülei lelapultak.

A kicsi farkas egészen az alfahímig rohant, a harcosok tiszteletteljesen utat engedtek neki. Mikor odaért hozzá, a sámán remegve megállt, és az égre nézett, tekintete tompult. Senki sem vádolta meg, amiért félbeszakította a vezér vonyítását, és kérdő tekinteteket sem küldtek felé, amiért majdnem nekiszaladt Feketeszemnek.

- Kaptál egy jóslatot a Szellemektől? – kérdezte egy kicsit aggódva az alfahím. A sámán ijedtségét látva semmi jóra nem következtetett.

- Igen... - mormolta, sötétszürke mancsaira dőlve. – Találkoztam a Fény Szellemével. Effys megmutatta nekem a harc végét!

Az összes közelben lévő farkas hatalmasra nyílt szemekkel bámult a kistermetű sámánra. Feketeszem karmai a fagyott hóba vájtak, úgy érezte, mindennél jobban tudni akarja, mit látott Északdal.

- És? – kérdezősködött.

- Azt mondta, Fengári, a Hold Szellemének a segítségét élvezzük, és hogy az éjszaka folyamán mi fogunk győzni. – mesélte a sámán, de tekintete ködös volt, mintha lenne valami, amiről nem akarna beszélni.

Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy eloszlassa a feszültséget. A farkasok már most diadalmasan kihúzták magukat, és büszke szóváltásba kezdtek. Csak ketten maradtak mozdulatlanul: Feketeszem és Északdal.

A két farkas a szikla szélére húzódott, ahol már senki nem hallhatta őket.

- Láttál még valamit... Ugye? – törte meg a csendet Feketeszem.

- A mai éjszaka mindkét félre halált fog hozni. – válaszolta a sámán. Alig volt halkabb a suttogásnál, a szavakat szinte felsorolásszerűen mondta. – Hatalmas árat kell fizetnünk a győzelemért.

Feketeszem nem rótta meg azért, amiért ezt nem mondta el a többieknek. Talán így a jobb. Még sosem hibázott a kistermetű sámán, de az senki előtt nem volt titok, hogy éjszakákat virraszt át, és rémálmok gyötrik, ha mégis elalszik.

- És volt még valami is... Egy jóslat. – szólalt meg Északdal. – A te számodra.

Feketeszem meglepetten nézett a sámánra: - Micsoda? Egy jóslat, nekem?

- Effys azt mondta, ha véget ér a csata, el kell menned Gangvarba. Össze kell hívnod a Falkák Tanácsát.

Az alfahímnek eszébe jutott Gangvar hideg, távoli képe. Már rég nem járt ott, de tudta, biztos ebben Északdal. Aki Gangvarba megy, köteles összehívni a Falkák Tanácsát, amire az összes óriásfalkának el kell jönnie. Ami azzal jár, többé már nem maradhat titokban mi történt Hurrikánnal és a Halálfalkával. Feketeszem sóhajtott. Nem mutathatott gyengeséget a falkája előtt, ezért igyekezett leplezni minden aggodalmát. Ha Effys ezt üzente, muszáj megtennie.

Az égre nézett, ami világoskékké változott. Az első halvány csillagok már megjelentek, többek között a Sarkcsillag is. De ami pontosan az ég közepén van, és a Sarkcsillag után mindközül a legfényesebb az nem jelent meg. A jégfalkaiak Fénycsillagnak hívják, mert erős fényével egyik másik sem vetekedhet a közelében.

- Ez furcsa, nem gondolod? – kérdezte Északdal, mielőtt Feketeszem szóvá tehette volna. – A Fénycsillag már több hold óta nincs fenn az égen, pedig már keresem egy ideje.

- Arra gondolsz, hogy Effys ideküldte őt, hullócsillagként? Már több mint három farkasöltő óta nem jött Aigantu földjére. Miért van rá most szükség? Ennyire rossz a helyzet? – a kérdések elkeseredetten törtek ki belőle. Természetesen a Fénycsillagról hallott már legendákat, de nem hitte volna, hogy még az ő életében lejön farkas képében a halandók közé. – És ha itt van, mit csinál? Miért nem segít? Szükségünk lenne rá.

- Ők csak olyanok, mint mi – felelte Északdal, az eget kémlelve. – Esetleg ő is küldetést kapott Effys-től, amit teljesítenie kell, nem gondolod?

- Talán – válaszolta Feketeszem egy kicsit hidegen. Hol lehetne rá nagyobb szükség, mint itt? – gondolta reménytelenül.

Újra vonyítások hangzottak el, de ezek figyelmeztetőek voltak. A két farkas villámgyorsan megfordult, hogy a síkságra nézzen. A távolban, az egyre sötétedő Tóvidék felől megérkeztek a halálfalkai seregek. Olyan volt, mint egy hatalmas tömb, inkább hasonlított bölénycsordára, mint farkasfalkára. Több százan lehettek.

- Készüljetek! – kiáltotta Feketeszem, miközben Északdal szó nélkül eltűnt, hogy visszatérjen a rejtekhelyére. Zúzmaraszélre vigyázott, az alfanőstényre, aki nemrég adott életet a második almának, és nem kockáztatta meg, hogy részt vesz a harcban.

Feketeszem tigrisként járkált fel-alá, miközben egyre közelebb ért a halálfalkai csapat. Egyszer már megküzdöttek velük, és a Jégfalka győzött. És úgy tűnik, a Szellemek másodjára is az ő oldalukra álltak. Ahogy jobban figyelte a rengeteg szörnyfarkast, azonnal rájött, igazi halálfalkaiak nem jöttek el, egy kivétellel. De így is jóval többen voltak, mint ők, a Jégfalka és a Vízfalka együttvéve. Nemsokára meglátta az első farkast, aki vezette a hadjáratot, olyan hatalmas volt, hogy távolról is óriásinak tűnt. Hurrikán egyszer már ideküldte az igazi farkasait, akkor csak egy szőrszálon múlott a Jégfalka győzelme. Most a Halálfalka semmit sem bízott a véletlenre, ha szövetséget kötött a szörnyfarkasokkal. Most többen voltak, és Feketeszem másodszorra is felismerte ezt az óriás, veszélyes farkast, akit Hurrikán választott, hogy vezesse a csapatát. A jégfarkasok vezetője mikor először látta, meglepődött, hogy ez az óriási hím valóban nem szörnyfarkas. Az alfahím jól tudta, a nagyméretű, Aranymámor nevű farkas ereje alig marad el Hurrikánétól.

A Nap már lement, és az ég túloldalán halvány, ezüstös félhold jelent meg. De sem a Hold, sem a csillagok nem adtak elég fényt, hogy megvilágítsák a sötétségbe boruló pusztaságot. A szörnyfarkasok Aranymámor vezetésével elérték a hegyek alját, és a csend egy pillanat alatt fordult át a szöges ellentétébe. A harc azonnal kitört. A feszült némaság megtelt fájdalmas nyüszítéssel és vad acsargással, a feketeségben világító lángok, fényes jégcsapok, és fehéren világító vízörvények száguldottak el. A szörnyfarkasok puszta ereje hatalmas pusztítást végzett, igaz nem használtak mágiát. A csata úgy tűnt, hatalmas káosszá vált.

Feketeszem Aranymámort kereste a harc forgatagában. Meg kellett találna őt, akárhol is van. De a hatalmas, aranypáncélos farkas eltűnni látszott. Az alfahím leugrott a szikláról, és szélsebesen a sötétségbe vetette magát. A hegy oldalán azonnal megérezte a vér bűzét is. Oldalra nézett, és látta a csillagfényt megcsillannia hatalmas, fémes  vállon. Aranymámor szinte a semmiből jött elő, és Feketeszem tudta, a rettenetes hím ködmágiát használt.

Nem volt ideje kikerülni a hatalmas, fémkarmú mancsot, ami az arcába fúródott, majd az oldalába és messzire lökte el. Feketeszem érezte az orrnyergén esett három karmolást, amiből frissen folyt a vér. A fehér farkas fájdalmasan földet ért, de azonnal négy lábra állt, és szembekerült Aranymámorral, Hurrikán félelmetes bétahímjével. Hatalmasabb volt, mint a szikla, amire Feketeszem felállva beszédet mond a falkájának, és sokkal nagyobb, mint egy megtermett bölény. Viszont nem a mérete volt az őt övező rettegés fő oka. Az egész testét súlyos aranypáncél borította, hátán és oldalán sárkányszerű fémtüskék meredeztek az ég felé, mintha az egész farkas tömör aranyból lenne. A páncél szinte világított a sötétben, ahogyan egy szabad részt nem hagyott a testén. Azt beszélték róla, régen ő maga is farkas volt, de Hurrikán legyőzhetetlen szörnyeteggé változtatta.

Szarvakkal és éles tüskékkel borított aranysisakja alól sárga szeme kegyetlenül izzott, mintha már a tekintetével képes lenne gyilkolni.

- Miért nem adod fel a harcot? – kérdezte csikorgó, reszelős hangján Aranymámor, mintha már a hangszálai is fémből lennének. – A falkád érdekében tennéd. Akkor talán néhány farkasod el tudna menekülni, még ha téged meg is ölnek! Hurrikán alig várja, hogy elhozzam neki a fejedet! – acsarogta, csavart sárkányszarvakkal díszített sisakja alól.

Feketeszem nem válaszolt, nem látta értelmét. Dühösen morgott, miközben egymást kerülgették. Fehér bundája kezdett megfagyni, és a jégszilánkok hatalmas páncéllá álltak össze. A vastag jéggel eggyé vált a farkas teste, hamar betemetve őt. Feketeszem helyén egy hatalmas farkas állt, tömör jégből, hátán fagyos kristályok meredeztek az ég felé, sörénye helyén hosszú jégcsapok villogtak.

A világoskéken ragyogó farkas aranypáncélos ellenfelének ugrott. Feketeszem fehérré vált tekintete Aranymámor nyakát kereste, hosszú jégkarmait a páncélos, tüskék nyakba vájta, de a fémen egy karcolás sem esett. Viszont karmai nyomán csillogó szilánkok hullottak a földre, amit Feketeszem növekvő fájdalommal tapasztalt. Még volt ideje fagyos agyarait a halálfalkai mellső mancsába harapni, egy pillanatra fogai valódi szőrt és bőrt martak meg. Aranymámor sárkányszerű üvöltést adott ki, és tüskés végű, fémpikkelyes farkát a jégfarkas hátsó lába felé lendítette, aki nem tudott a csapás elől elugrani. A fájdalomtól Feketeszem elengedte Aranymámor mellső lábát, és gyorsan próbált kihátrálni a fémfarkas mögül. Jéggé változott alakja több helyen megtörni látszott, de Aranymámor mellső mancsán kívül sértetlen volt. Erővel nem lehet legyőzni – gondolta Feketeszem, de hirtelen eszébe jutott valami.

- Mégis feladod? – kérdezte mennydörgésszerű morgással Aranymámor.

Feketeszem rohanni kezdett, jeges mancsai keményen kopogtak a sziklán. De hirtelen hatalmas karmok mélyedtek a hátába, amik a földre szögezték. Aranymámor diadalmasan fölé hajolt, de az alfahímet védő hatalmas jégpáncél hirtelen leolvadt róla, így ellenfele a semmit karmolászta mellső lábaival.

A fehér farkas azonnal felugrott, és újra rohanni kezdett, bár hátán a véres karmolások úgy égtek akár a tűz, nem lassult le. A lejtő felé vette az irányt, és mivel jégpáncélja nem lassította le, gyorsabban ért oda, mint Aranymámor. A mélybe akarta csalni ellenfelét, és éppen ugrani készült, mikor tőrszerű fogak vájtak a vállába, és Feketeszem megfordult a tengelye körül. A kemény, hideg jégburok mellett bundája sebezhetővé vált.

Újra Aranymámor alá került, és egy pillanat alatt újra jéggé változott. Hátsó lábaival belerúgott Aranymámor hasába, aki megcsúszott a hirtelen érő ütéstől, és a szakadék felé zuhant. Mellső fogaival maga mögött húzta a jégpáncélost, aki nem tudott szabadulni az őt fogva tartó agyaraktól. Ha Aranymámor nem engedi el, nemsokára földet érnek, és az alfahím az életét veszti.

Feketeszem mellső lábaival a hegy oldalába kapaszkodott, jeges karmaival lassítva a zuhanást. Magában felidézett egy hatalmas, hegyes jégcsapot, ami a semmiből jött elő. Feketeszem a fogai közé kapta, és éles végével az Aranymámor orrnyergét védő páncélba döfte, aki a hirtelen fájdalomtól elengedte az alfahímet. A jégfarkas a levegőbe ugrott, és felkapaszkodott a lejtőn, hátranézve Aranymámorra, aki hangos csikorgással a mélybe zuhant. Tudta, hogy nem fog belehalni, de legyengül tőle, és talán harcképtelen lesz egy ideig.

Elérte a lejtő tetejét, és bundájáról leomlott a jeges burok, amit egyébként sem tudott volna tovább tartani. A karmolás, amit Aranymámor ejtett az orrnyergén, három csíkjával mélyen a bőrébe vájt, és még mindig erősen folyt belőle meleg, édes vére. Megfordult, és rohanni kezdett oda, ahol a csata még zajlott. A hegy síkság felőli oldalán az ide-oda repülő mágikus fények egyre ritkábbak lettek, és a legtöbb farkas kisebb varázslatokat használt, vagy éppen egymást marták és karmolták.

Az éjszaka teljes sötétségét csak a szemek villogása és a jég csillogása törte meg. A hegy oldalára is feljutottak már a szörnyfarkasok, és az ő bétáival harcoltak. Hirtelen Feketeszem meglátott egy nagy, barnabundás szörnyfarkast, állkapcsai közt egy véres, világosszürke alakot tartva. A haragtól az alfahím a nála jóval nagyobb, izmos felépítésű lényre vetette magát, fogait kemény izmaiba vájta, sertés szőre a száját szúrták. A szörnyfarkas felüvöltött, de ekkor Feketeszem újabb jégcsapot idézett meg, ami a szörnyeteg fejét találta el.

A szörnyfarkas holtan esett össze, és elengedte Fagyzáport, aki Feketeszem egyik legközelebbi barátja volt. A világosszürke bétahím még lélegzett, de nagyon gyengének tűnt, kék szemeit becsukta, vastag sörényét vér borította.

- Ne... - suttogta neki Feketeszem. – Tarts ki!

Védekezően Fagyzápor fölé állt, szembekerülve egy foltos, hosszúkarmú szörnyfarkassal, akinek sárga szemei őrülten forogtak. Az végül meghátrált, és leszaladt a mélybe, ahol a harc kezdett véget érni. Feketeszem tudta, Aranymámor bármelyik pillanatban megjelenhet. Odalent a szörnyfarkasok úgy látszott alulmaradtak a mágiát viselő farkasok ellen. Néhányan sertés farkukat behúzva, ritkás szőrüket lelapítva hagyták el a csatamezőt. Úgy tűnt, a Halálfalka rosszabbul áll.

A hegy alján egy hófehér, fekete foltos farkas jelent meg. Hófúvás volt az, a Jégfalka főgyógyítója. Hatalmas szerencse, hogy pont erre jött. – gondolta az alfahím hálásan. Szájában gyógynövényeket tartott, és azonnal Fagyzápor felé vette az irányt.

- Egy szörnyfarkas az állkapcsa közé vette – magyarázta aggódva, fülét lelapítva Feketeszem. – Meg tudod menteni?

Hófúvás elmélyülten nézte a sebes farkast, majd lassan bólintott. Odafeküdt mellé, és halkan gyógyító varázslatokat mormolt.

- A szörnyfarkasok kezdenek visszavonulni. – hallotta maga mögött Fagyzápor hangját. A fiatal, jeges-fehér bundájú farkas mellé állt, és lenézett a mélybe, ahol szinte már csak szörnyfarkasok voltak. – Tudomásom szerint eddig hét farkast veszítettünk. – számolt be sötéten az alfahímnek.

Feketeszem szomorúan nézett maga elé. A hírek hallatán üresnek érezte magát. Nem lett volna szabad elveszítenünk egy farkast sem! Milyen vezér vagyok? - kérdezte magától a gyász hatása alatt. A jégfalkaiak és a vízfalkaiak felsiettek a hegy tetejére, Feketeszem csak futó pillantást tudott váltani Kavicsörvénnyel, a Vízfalka vezérével. Hirtelen Aranymámor viharzott le a szörnyfarkasokhoz, és villogó szemekkel üvöltött.

- Halálfalka! Visszavonulás!

Felnézett a hegy tetején álló alfahímre, és ádázul felvonyított neki:

- Nehogy azt hidd, hogy győztél! Vissza fogunk térni, és akkor miénk lesz ez a hegység!

Feketeszem kihúzta magát, és mozdulatlanul válaszolt:

- És mi készen leszünk rá.

A két falka tagjai figyelték, ahogyan az összes szörnyfarkas elhagyja a területet, tekintetük egészen addig követték őket, míg el nem hagyták a Jégfalka területét. A saját sebesültjeikhez fordultak, Hófúvás még mindig Fagyzápor fölé hajolva gyógyította a sérüléseiket. A többi gyógyító mind a harcosokat látta el, de Feketeszem elutasította, mikor őhozzá is odajöttek. Az oldalán egy világos árnyék jelent meg, mélykék szemei sürgetően nézték Feketeszemet.

- Miért küldött ide Hurrikán szörnyfarkasokat? – hallotta az alfahím egy farkasa, Hótövis suttogását. – Nem használnak mágiát, és Hurrikán nem ismeri el őket.

- Talán azt akarta, hogy mi győzzünk? – elmélkedett egy másik harcos. – Szándékosan tervelte így?

Ezen még nem volt ideje Feketeszemnek gondolkozni, agyát túlságosan lekötötte a fájdalom, amit saját falkára iránt érzett. De ha ez igaz, az azt jelenti, sokkal veszélyesebb ellenséggel néznek szembe, mint ahogy először gondolták. Elkergette a gondolatot a fejéből, mikor a háta mögött meghallotta Északdal ismerős, sápadt hangját.

- Feketeszem, készen állsz?

- Persze – válaszolta, eszébe jutva, hogy el kell menniük Gangvarba. Jégtörőhöz fordult, és magyarázatba kezdett. – A Szellemek üzenete szerint össze kell hívnunk a Falkák Tanácsát. Gangvarba megyünk, de nem maradunk soká. Maradj itt, és vigyázz a falkára, míg vissza nem jövünk!

- Megbízhatsz bennem, vezérem – Jégtörő nem kérdezett semmit, már akkor is elismert harcos volt, mikor Feketeszem legutóbb hívta össze a tanácsot.

A sámán és az alfahím egymásra néztek, és elindultak a hegy oldalán, a Keleti Hágók felé.

Egész éjszaka megállás nélkül rohantak, és mióta elhagyták az Éjszorost, a Jégfalka utolsó határát, alig szóltak egymáshoz. A Kietlen Hegyek most a hátuk mögött burkolódzott sötétségbe, előttük Gangvar vízesése csillogott kemény, rideg fénnyel. Gangvar egy sziklahasadék volt, mely a Suttogó Hegység legkeletibb és legtávolabb fekvő részét képezte. Feketeszem tudta, hogy valahol előttük, a messzeségben a Pusztuló Orom magasodik, de ő maga soha nem járt ott. A vállig érő, száraz fű alatt halkan ropogott a hó, ahogyan a farkasok ráléptek, és csak ez törte meg a hideg csendet. Fölöttük, a tiszta égen rengeteg csillag ragyogott, és a félhold fénye is erősödni látszott.

Mikor közelebb értek, Feketeszem megérezte a víz, és az ősi mágia szagát. Gangvar talán idősebb lehetett, mind a Kietlen Hegység, vagy maga a Pusztuló Orom. A nagy, karom-éles hegy feketeségével alig tűnt ki az éjszaka halvány színei közül. Ahogyan odaértek, szembetalálták magukat a hatalmas vízeséssel, ami magasan zuhogott alá a hegy oldalából, talán egy öreg barlangból eredt.

A két farkas megállt, figyelve a hegy alatti tavat, amibe a vízesés torkollott, dúsan befedve kákával és hínárral. Két hosszú nyakú daru halászott benne, mint fehér kísértetek, amik azonnal, kecsesen a levegőbe szálltak a farkasok láttán. A víz fehér habbal zuhogott alá, az erős hullámok minden pillanatban nekicsapódtak a part menti köveknek. Követve a sötét, vizesen csillogó köveket, a két farkas belegyalogolt az átláthatatlan párába, és idővel a tó mentén haladva elérték Gangvar fekete, mohás kőfalát. A falhoz lapulva, átvágtak a zuhogó vízen, és a hegy belső barlangjában találták magukat, ahol mélyen zúgó csend uralkodott. A kőtalajra ezüstös fényt vetett a villogó víz, és a hatalmas barlang félhomályba merült.

- Menjünk tovább – sürgette a vezért Északdal. Felesleges volt, hogy a sámán mutassa az utat, mindketten jártak már itt, mikor Hurrikánt hosszú évekkel ezelőtt fogságba ejtették, és megtanácskoztak a sorsáról.

Miközben a barlangon vágtak át, Feketeszem nem tudta nem észrevenni a hatalmas, fehér kristályokat, amik a barlang falából, és az egyre jobban sziklásodó talajából váltak ki. Az éjszakai fényben úgy érezte magát, mint aki egy örökké mozdulatlan erdőben sétál, ahol csak kristályok nőnek fák helyett. Belsejükben rejtélyes mélységek nyíltak, mintha egy végtelen hóvihar kavarogna bennük. Ez a hely mindig változatlan marad, egy folyton változó világban. – gondolta Feketeszem. Mindig azt az érzést keltette benne Gangvar, mintha megállt volna az idő.

- Szerinted Effys meg fogja engedni, hogy összehívjuk egyáltalán a Falkák Tanácsát? – tette szóvá az alfahím a legnagyobb félelmét. – Szörnyű hibát követtünk el, mikor titokban tartottuk a többi óriásfalka előtt Hurrikán kiszabadulását.

- Hurrikán a mi felelősségünk volt – nézett az alfahímre Északdal, mélykék szemei sötéten fénylettek. – De nem hiszem, hogy Effys a többi óriásfalkát büntetné meg azért, amit mi tettünk.

Feketeszem a gondolataiba merülve követte tovább Északdalt. Nyilvánvaló, hogy kettejük közül a sámán az, aki közelebb áll a Fény Szelleméhez, mint ő. Remélte, hogy igaza lesz, de ez csak akkor derül ki, ha odaérnek a misztikus, hideg vizű tóhoz. Ugyanis minden pillanattal közelebb érezte magához a hihetetlenül erős szellemi energiát, ami egyre jobban húzta őt magához. Felnézve látta a fekete, éles cseppköveket, amik vészjóslóan magasodtak föléjük a sötétségbe burkolózva, és lépteit felgyorsította.

A kristálybarlang végén egy kis ösvény vezetett útjuk céljához. A két farkas követte a vékony utat. Irányába a hely egyre keskenyebb lett, majd hirtelen egy kisebb barlangba ért véget, és nem folytatódott. Feketeszem és Északdal megálltak, hogy kifújják magukat, de ez nem volt a pihenés ideje.

A barlangban egy kristályt sem lehetett látni, fala sima volt, és a legnagyobb helyet egy fényes vizű tó foglalta el. Világoskék vize holdfényként ragyogott a teljes sötétben. A kerek tó közepén egy aprócska sziget állt, azon pedig egyetlen fa helyezkedett el. Senki nem tudta volna megmondani, milyen fajba tartozik pontosan. Mérete akkora lehetett, mint egy farkasénak, vékony, kanyargó törzse volt, és karcsú, hullámzó ágai. A fa hófehér kérge halvány fényt árasztott. Lombkoronája pedig vörös és pirosas színekben játszott. Ez a hely számított Anayán a legszentebbnek mindközül, ha Feketeszem behunyta a szemét, akkor is érezte a fából áradó tiszta természeti és egyszerre mágikus energiát, ami szinte neki is több erőt adott. A fa neve Aleisul volt a farkasok között, és állítólag a szellemek nyelvén azt jelentette: „a legtöbb fényt árasztó".

Északdal a tó partjára állt, Feketeszem oldalára. Ezen a helyen egy sámán jelenléte többet jelentett egy alfáénál. Az ősi törvény szerint a sámán éneke hívja elő Effyst, ezért Északdal fejét felemelve dallamos hangon vonyítani kezdett.

Feketeszem lehajolt, szíve félig nehéz volt az aggodalommal.

- Itt vagyok, a Jégfalka vezére, ahogyan ígérted – mormolta, orrát vízhez érintve. Olyan hideg volt, mint a frissen felolvadt jég.

Hirtelen a vízből fehér fátyolköd szállt fel, és a barlangot azonnal elöntötte a fényesség. A tóból tündöklő csóvák szálltak fel, és Feketeszem előtt megjelent a legfényesebb farkas, akit valaha látott. Úgy nézett ki, mintha a világ összes fénye összegyűlt volna, csak hogy farkas alakot vegyen fel. Nem úgy volt fényes, mint egy jégfarkas fehér bundája, hanem mint a reggel első sugarai, vagy a telihold mindennél erősebb ragyogása. Bundáján a természet összes színe halványan táncolt: a Napfény aranya, az égbolt kéke, a nyári levelek zöldje, a naplemente pirosa és narancssárgája, a tavaszi virágok lilája valamint világos rózsaszíne. De szeme vakító fehéren világított, mintha Feketeszem lelkébe látna, és az alfahím biztos benne, így is van.

- Örülök, hogy másodjára is eljöttetek – szavai lágyan csengtek, de nem egyszerű beszéd volt ez, hanem többféle hang elegye. – Jó látni téged, Feketeszem. És persze téged is Északdal.

Feketeszem megremegett a gondolattól, hogy a Fény Szelleme előtt áll, aki egyike az első erőknek a világon, és nála nagyobb hatalma talán még Hollónak sincs, a Halál Szellemének.

- Hatalmas megtiszteltetés itt állni előtted, Fény Szelleme – szinte erőltette magát, hogy mondja ki a szavakat, amik remegve lebegtek a levegőben, pedig otthon, a Jégfalkában mikor beszédet mondott minden szem rá szegeződött, és minden fül lejjebb lapult.

Nem volt szükség a magyarázatra, biztos volt benne, Effys mindent látott, ami a csatában történt. Ez nem egyszerű határvita volt, hanem harc és háború, amiről minden falkának tudnia kellett. Effys megdöntötte fehér fejét, tekintetében szomorúság csillogott. Úgy tűnt, mintha minden szőrszála helyett apró, eleven fénysugarak kaptak volna helyet. Mancsai pedig nem a vízben álltak, hanem afölött lebegtek, és a Fény Szellemének alakja alig volt nagyobb a Jégfalka vezérénél.

- Mégis azt kívánod, bárcsak ne így lenne – szólalt meg Effys, hangja szelídséget árasztott, mint egy kölykére vigyázó anyáé. Nem látszott dühösnek, amin meglepődve nézett Feketeszem Északdalra.

- Nem fogod megbüntetni a falkámat? – tört ki belőle akaratlanul is a kérdés.

- Nem az én feladatom, hogy megítéljem a tetteidet, Feketeszem – Effys hangja most először keményebben és komolyabban hallatszott. – Egyedül az élők cselekedeteit látom, a büntetést egészen más hozza.

Az alfahím nem tudott megszólalni, csak lenézett a vízbe, saját, fehér tükörképét látva benne, és sebhelyes orrát, amiből már nem szivárgott többé a vér. Sok kérdést akart feltenni, az egyik pont a Fénycsillag ügyét érintette. De a hullócsillagokat Effys irányította, és a jégfarkas nem vonhatta kérdőre a Fény Szelleme mit miért tesz, ennél jóval erősebb volt a hite benne, és emellett nem is az ő dolga volt.

- Szóval, akkor megengeded, hogy összehívjam a Falkák Tanácsát? – kérdezte megemelkedve Feketeszem. Látta, ahogy Effys lágy vonásai megkeményednek, és újra feltámadt a bűntudata. Akkor kellett volna összehívnia a Falkák Tanácsát mikor Hurrikán kiszabadult! De nem tette. Azt gondolta elég erősek, hogy legyőzzék őket, de aligha tévedhetett volna nagyobbat.

Effys meghátrált, minden mozdulata hangtalan volt. Fénye nélkül a két farkas most sötétségbe borult.

- Ha fel akarod venni a harcot Hurrikánnal, szükséged van a többi óriásfalkára is – jegyezte meg halkan Effys. – Az ő ereje ellen a legtöbb szellem tehetetlen.

Feketeszem hitetlenül Effysre nézett, sötét szemei döbbenten elkerekedtek. Effys arra gondol, hogy Hurrikánt egyszerű, halandó farkasok tudnák csak legyőzni? Hogyan lehetséges ez? Eszébe jutott a Fénycsillag és hogy Aigantun ő is halandóvá válik. Biztosan neki kell legyőznie Hurrikánt!

- A Fénycsillagra gondolsz, ugye? – merészelte feltenni a kérdést.

Effys viszont nem válaszolt, és erről Feketeszemnek eszébe jutott, milyen kevés időt tölthetnek a szellemek a halandó világban. Talán így is túl sokat tartózkodott itt, sietniük kell.

- Én, Effys, a Fény Szelleme engedélyt adok Feketeszemnek és Északdalnak, a Jégfalka vezérének és sámánjának, hogy igyanak Aleisul Tavának vizéből, vonyításukkal pedig összehívják a tizenkettedik Falkák Tanácsát Aigantu történelmében. – mondta Effys nyugodtan a hivatalos szavakat. - Feketeszem, megfogadod, hogy vezeted a Falkák Tanácsát, és vigyázol annak békéjére, hogy semmi háborúskodás meg ne szakítsa?

- Igen – felelte, mancsai megremegtek. A Fény Szelleme hangtalanul a vezérhez sétált, fehér orrát az övéhez érintette. Feketeszem érezte a testén átrohanó mágiát, a szeme alatti farkasjegye hirtelen erős, sötétkék fénnyel felizzott.

Effys ezúttal Északdalhoz fordult, aki a vezér mellett nézett fel a Fény Szellemére.

- Északdal, megfogadod, hogy a többi óriásfalka sámánjaival együtt óvjátok a Falkák Tanácsa biztonságát, és mindenképpen közvetíted, amit a Szellemek üzennek?

- Igen – fogadta meg Északdal.

Ezután Effys szintén hozzáérintette az orrát Északdaléhoz is, de a sámánnak egy szőrszála sem rezdült meg, egyedül a farkán lévő, félhold alakú farkasjegye világított fel kéken.

- Akkor megadom nektek a Szellemek erejét. Igyatok a vízből, és álljatok ki Gangvar hegyének tetejére! Vonyításotok lesz a leghangosabb ezen a világon, az összes óriásfalka meg fogja hallani.

A Fény Szelleme egyre halványabb lett, míg szinte átlátszóvá nem vált. Végül maradék alakja is semmivé foszlott, így a barlangra félhomály zúdult. Feketeszem és Északdal egyszerre hajoltak le és ittak a jéghideg, mágikus vízből. Úgy érezte, a varázserejű víz megfagyasztja a csontjait, és összeszorítja a torkát, szinte az elviselhetetlenségig vonva jégbe azt. Mint évekkel ezelőtt, most is nehezen hitte el, hogy ezek után képes lesz vonyítani.

Azonnal észrevette a kerek barlangnyílást Aleisul Fája mögött, amiben biztos volt, hogy akkor került oda. Megkerülték a tavat, és a vörös lombú szent fát, majd a két farkas bemászott az alagútba. Egy ideig sötétségben haladtak, meghallva a vízesés zuhogását. Hirtelen friss levegő fúrt Feketeszem bundájába, és gyorsan kiértek a szabadba. Az alagút a hegy tetejére vezetett. Egy hatalmas szikla állt a csúcson, ami lentről sokkal kisebbnek nézett ki és elfért volna rajta öt farkas is.

Feketeszem remegő szívvel felállt a sziklára, megvárva hogy Északdal is ugyanezt tegye, alattuk pár lépésre Gangvar mélysége ásított. A sámán lesz az, aki vonyításával kinyitja az ősi átjárókat, amik az óriásfalkák területének határain nyílnak meg.

Az alfahím fejét a csillagos égre emelte, és torkából hangos, mély vonyítás tört fel, amihez Északdal magasabb hangja csatlakozott. Bár nem láthatta, tudta, hogy a falkák területén már most ott fénylenek az átjárók, és a farkasok elindulnak, hogy reggelre ideérjenek. Maga előtt látta az Éjszoros felé közeledő büszke és nemes Holdfalkát a Kelő Hold Hegyeiből, a rejtélyes és gyakran titkolózó Homályfalkát, a Vízfalkát, akik talán el se hagyják a Jégfalka területét, a Magaspusztáról érkező gyógyításban jeleskedő Földfalkát, a Sötét Liget félelmetes Árnyékfalkáját, valamint a bátor és harctól sosem félő Ködfalkát a Ködös Erdőből, hogy megtartsák a Falkák Tanácsát.

Sziasztok!

Először is sajnálom, amiért ilyen sok idő telt el, mióta befejeztem az első részt. Az utóbbi időben viszont rengeteg időm lett, és végre úgy döntöttem, folytathatom azt amit régen elkezdtem. Nagyon szépen köszönöm az első részhez érkezett csillagokat és hozzászólásokat, olvasólistázásokat. <3 ^-^ Szeretném továbbá bejelenteni, hogy most mivel ezzel a történettel foglalkozom, és nem igazán tudok egyszerre kettőn is dolgozni, ezért egy időre a Harcosok Törzsés fanfictionom szünetelni fog. Nagyon szeretek elmerülni a Warrior cats fantasztikus világában, de jelenleg úgy érzem, hogy a Hold Királyai fontosabb most az életemben. A prológus utáni két fejezet is fent van a gépemen, és az este folyamán azokat is fel szeretném ide tölteni. Nagyon köszönöm másodszorra is, hogy eddig követtétek a történetemet, és persze örömmel fogadok minden kritikát is és véleményt is. :) 

Addig is viszlát! :)