Úgy a zsákmány nem is volt olyan nehéz, ha mind a hárman vittük. Magamban elhatároztam, hogy amint megérkezünk a sziklás völgybe, beszélni fogok a bátyámmal és többek között: apámmal is. Nem érdekelt, ha ezzel elárulom magam, de a sötét, zavarosan felhős éjszakai eget nézve egyre jobban az a gyanúm támadt, hogy akármi történt a vadászat alatt, annak köze van a Halálfalkához.

A vadászcsapat Fagyott Eső vezetésével elhagyta a mezőt, és visszatértünk a rengetegbe. Az erdő hangjai most nem tűntek olyan zajosnak, de talán csak azért, mert én nem figyeltem rájuk. Félúton megálltunk a fák között, ahol a levegő csak még hűvösebb lett. Miután kifújtuk magunkat, tovább haladtunk, az idő szinte végtelenül lassan telt, a szívem pedig egyre gyorsabban vert.

Végül mégiscsak véget ért az ösvény, és a Gyülekező Tisztáson találtuk magunkat. Az alfahím nyomában elhaladtunk a nagy, szénfekete kő alatt. Letettük a zsákmányt a földre, és körülnéztem. A tisztás tele volt farkasokkal, úgy látszott, hogy az egész Ködfalka idegyülemlett. Ez alapján könnyen rá lehetett jönni, hogy minden farkas hallhatta a vonyítást, és idejöttek, válaszok reményében. Végignézve értetlen arcukon, úgy tűnt, ugyanannyit tudnak az esetről mint mi. Láttam a Hold Királyai többi tagját is, ahogyan mellettem álltak, Fagyott Esőt várva. De Éjszőrme nem volt köztük, és sehol sem láttam őt.

Megálltam Ezüstárny és Anuke mellett, pont a hatalmas, fényes felületű kő előtt, de senki nem volt rajta. Fagyott Eső eltűnt a szem elől, a fontosabb bétáival együtt. A liget mögötti Kéksziklára tévedt a tekintetem, és bár nem láttam semmit, halk szófoszlányok ütötték meg a fülemet az irányából. Eszembe jutott, az alfahím talán arra vár, hogy a falka többi tagjával megtartsák a Farkastanácsot.

Amint ez eszembe jutott, szemeim kerekre tágultak, és megfordulva rohanni kezdtem. Átvágtam a farkasok gyülekezetén, és minden gyorsaságomat beleadva szaladtam apám barlangja felé. Hallottam, hogy a többiek a hátam mögött felmorajlanak, amint elviharzok mellettük, de nem zavart. A lehető legnagyobb lépteimmel futottam a Kristálypatak mentén, de a sziklás, hosszú völgy teljesen üres volt. Éjszőrme ittlétére pedig semmi nyom nem utalt. Még időben be kellett érnem a szüleimet, mielőtt még csatlakoznak a Farkastanácshoz. Biztos voltam benne, hogy Éjszőrmét is velük fogom látni.

Odaértem apám barlangjához, a tó felszíne lágyan fodrozódott a gyengülő szélben. Megkerültem a sötéten csillogó vizet, és benéztem a barlang rejtélyes feketeségébe, azt remélve, hátha itt találom apámat ahogyan Éjszőrmével suttogva tanácskoznak olyan dolgokról, amikről csak is ők tudnak. De az apró barlang üresen nézett vissza rám, senki sem volt ott. Egyre rémültebben kihátráltam belőle, attól félve, már nem találom meg őket.

Hirtelen halk hangok ütötték meg a fülemet, és a domb felé néztem, ahol a Lélekszikla is volt. Ott megláttam két alakot lejönni a lejtőn, az egyiknek fehér szárnyai voltak, és bundája úgy ragyogott a sötétben, akár a frissen lehullt, szikrázó hó. A másik alak szárnyak híján kisebbnek tűnt, igaz nem volt az. Azonnal felismertem apám erőteljes alakját, és német juhászéhoz hasonló mintázatát, amit kutya felmenőitől örökölhetett. Meglepetten jöttem rá, hogy Éjszőrme nem volt velük.

- Leilana! – állt meg előttem döbbenten anyám, mikor leértek a lejtőn. – Mit keresel itt? – lila szemei tágra nyíltak, ahogyan rám nézett.

- Nem láttátok Éjszőrmét? – kérdeztem tőlük, ahogyan sietősen elindultak a patak irányába. Utánuk ügettem, igyekeztem magamat az ő tempójukra hangolni.

Alkonyköd megrázta a fejét, amikor mellé siettem.

- Nem volt nálunk, ha ezt szeretnéd tudni – felelte Hajnallélek.

- Azóta nem jött ide, hogy visszatértünk a vadászatról? – faggattam őket sietősen, igyekeztem biztosra menni.

Magamban felidéztem, mikor láttam őt utoljára. Rádöbbentem, hogy tulajdonképpen azóta nem láttam őt, mióta visszatértünk a völgybe. Meg kellett találnom őt, ha ki akartam deríteni, mi történt a tisztáson.

- Nem, sajnálom – válaszolta apám futólag. Úgy tűnt, nincs kedve most beszélgetni, amit meg tudtam érteni.

Elgondolkoztam, mit kereshetett vajon apám a Léleksziklánál? És miért vannak késében anyámmal? – erről hirtelen eszembe jutott, talán ők is tudnának válaszolni a kérdéseimre, de nagyon kellett sietniük, és nem tarthattam fel őket, hiszen mindketten tagjai voltak a Farkastanácsnak. Mikor visszatérünk a tisztásra, ők azonnal, szó nélkül a Kékszikla felé siettek, ahol Karomszárnnyal együtt eltűntek a barlang résnyi szájában.

Csalódottan lestem utánuk. Újra körülnéztem, hátha most sikerül tekintetemmel elkapnom a bátyám ismerős, fekete és szürke bundáját, vagy narancssárgán izzó szemét, de őt továbbra sem láttam sehol, és elkezdtem aggódni érte. Hátam mögött egy ismerős hang szólított a nevemen, és azonnal hátranéztem hozzá.

- Ne haragudj, amiért nem szóltunk neked Füstviharról – mondta Tundra bocsánatkérően, amikor hátrafordultam hozzá. Kimerülten leültem földre, és csendesen hallgattam őt. – Tudod, az történt, hogy Fagyott Eső úgy döntött, inkább napnyugtakor kísérjük el őt. Fogalmam sincs, miért nem akart ezzel várni egy teljes éjszakát, de nagyon későn tudtuk meg, mikor erről üzent nekünk. Elhiheted, hogy egyikünk sem örült neki! Még Éjszőrme sem.

- Ó, értem – válaszoltam, Anuke-ra, Vadfagyra és Ezüstárnyra nézve, akik nem messze tőlünk üldögéltek, más farkasokkal beszélgetve. – A többiek tudják ezt?

- Igen, persze – sóhajtott a kis termetű, fekete nőstény halkan. – Neked is elmondtam volna előbb, de elszaladtál tőlünk.

Ez visszaemlékeztetett a nem túl régi cselekedetemre, és bundám szúrni kezdett a szégyentől. Elkezdtem nagyon ostobának érezni magam, felidézve, ahogyan őrült iramban rohantam a falka területén át, hogy olyan dolgokat tudjak meg, amik talán sosem derülhetnek számomra ki. Utólag visszagondolva az egész cselekedetem értelmetlen hülyeségnek tűnt.

- Sajnálom – feleltem neki, fejemet a finom vonású, kerek arcához dörgölve. – Egyáltalán nem haragszok. – mondtam neki őszintén. Az igazság az volt, hogy szinte már teljesen megfeledkeztem időközben erről.

- Jut eszembe – emelte fel Tundra a hangját. – Láttad Éjszőrmét valahol? Fogalmam sincs hol lehet.

- Nem – ráztam meg a fejem, újra végignézve az összegyűlt farkasokon. – Nem láttam, mióta visszatértünk a tisztáshoz.

- Én igen! – sipított fel egy magas hang.

Meglepődve körülnéztünk Tundrával, a hang tulajdonosát kutatva. Meg is találtuk, igaz eléggé alacsonyan kellett keresnünk. Legnagyobb megdöbbenésemre Esőcseppel találtam magam szembe, aki a fűben ücsörgött, miközben anyja egy másik nősténnyel beszélgetett a közelben.

- Valóban? – kérdeztem, csak ennyit tudtam kinyögni. Lehajoltam, hogy egy magasságba kerüljek az apró kölyökkel, Tundra pedig leült a kis szürke hím mellé.

- És merre láttad őt? – Tundra érdeklődve beszélt hozzá, hangja kedvesen csengett, és sárga szemei csillogva figyelték Esőcseppet.

- Arra volt – mutatott fejével a Kékszikla irányába. – Néhány bétával bement abba a barlangba... legalábbis azt hiszem.

Négy lábra emelkedtem, és a nagy sziklafal rése felé néztem. Senki nem volt ott, és a közelében sem láttam mozgolódást.

- Köszönjük, hogy ezt elmondtad – feleltem neki komolyan. Valóban hasznosak bizonyultak a szavai, abban pedig biztos voltam, hogy nem hazudott.

- Mit kereshet Éjszőrme Fagyott Eső barlangjában? Hiszen nem tagja a Farkastanácsnak. – hallottam magam mellett Tundra hangját.

Esőcsepp csak bólintott bolyhos fejével, és kicsi farkát csóválva az anyjához sietett apró lábain. Mosolyogva figyeltem, majd elgondolkozva az égre néztem Tundra kérdése hallatán. A felhők egyre jobban elvonulni látszottak, és az ég alja világoskéken ragyogott fel. A telihold a látóhatár aljára került, és hajnalt ígérve halványultak el a csillagok.

- Nem tudom – válaszoltam nehézkesen. Egyik mancsomról a másikra álltam. A legkevésbé sem tetszett, hogy Fagyott Eső ilyen sokáig tanácskozott, és hogy a falkának pedig semmit sem mondott mióta visszatért a vadászatról.

Hirtelen a barlang szájából egy karcsú, ruganyos alak vált ki. Ahogyan az éjszakai sötétséget homály váltotta fel, felismertem benne a bátyám fekete bundáját, és vastag, szürke sörényét, ami most még nagyobbnak tűnt, mint általában.

Felénk ügetett, és száján félvigyor jelent meg, amikor ránk nézett. Mikor odaért hozzánk, egy pillanatra nem tűnt olyan unottnak mint általában.

- Sosem találjátok ki, mit mondott az alfahím – mondta, hangja gúnyos volt, de hallatszott benne valami más is, amit elsőre nem ismertem fel. Aztán rájöttem mi az: őszinte izgatottság.

- Micsoda? – most nem volt kedvem bővebben tudakolni mire céloz. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy ez szinte csak egy volt a sok közül. Az éjszaka rengeteg kérdésére millió válasz után kiáltott.

- Ó, te sosem tudsz engem meglepni – felelte drámaian, hangja most jóval nyugodtabb volt, miközben a többiek felé nézett. – Már csak azt csodálom, vajon kölyökkorodban is ez volt-e az első szó, amit kimondtál? Fogadni mernék, hogy igen.

Szememet forgatva morrantam egyet, miközben Tundra közelebb lépett Éjszőrméhez.

- Hogyhogy a Farkastanács tagja lettél? – kérdezte érdeklődve.

- Nem lettem az, de ez most mindegy is – felelte a bátyám, és fejével Ezüstárnyék felé bökött, akik Éjszőrmét meglátva felénk siettek. – Beszélnünk kell valakivel.

- Hol voltál eddig? – kérdezte Vadfagy meglepetten, félúton. Csíkos homlokát összeráncolta, amikor leültek mellénk.

Mindannyian kérdésekkel árasztották el a bátyámat, aki unottan hallgatta őket, egyikre sem válaszolva. Farkával sietősen csapkodott a földön, ahogyan előttünk ült, elegáns tartással.

- Mikor jöttök végre rá? – kérdezte lemondóan sóhajtva. – Az ne is számítson, hogy Fagyott Eső küldött hozzátok.

Erre mindenki elhallgatott. Valamiért csak üresen bámultam a bátyámra, remélve, mond még erről valamit. A csapat egyszerre nézett össze, szótlan pillantásokat váltva. Éjszőrme azonban kecsesen négy lábra állt, és könnyeden ügetni kezdett a Kékszikla felé.

- Ha nagyon akartok, akár még követhettek is.

Mikor a Kéksziklához értünk, megálltunk a barlang résszerű szájánál. A hatalmas sziklafal egyenletlen volt, és dúsan benőtte a moha, valamint a borostyán. Különleges, kékesszürke színe ilyen közelségben rejtve maradt, csak a távolból lehetett jól látni. Nem mentünk be a vezér barlangjába, mert a kiszűrődő hangok alapján úgy ítéltük, jobb lesz ott várni.

- Miért akar minket Fagyott Eső látni? – fordultam Éjszőrméhez. Fogalmam sem volt, hogy kerültünk mi a képbe egy ilyen éjszaka után.

- Nem mondhatom el – rázta meg a fejét a bátyám. – Fagyott Eső maga akarja elmesélni.

- De legalább te tudod – morogta Vadfagy. Összehúzott szemmel nézett Éjszőrmére.

Leültem a barlang szájához, és tűnődve néztem a sötétet. Nem váltottunk több szót egymással, mindenki a saját gondolataiba merült. Nem lehet véletlen, hogy Fagyott Eső az egész Hold Királyait látni akarja... - töprengtem, várakozva, mikor mehetünk be.

Mielőtt folytathattam volna a gondolatmenetet, a bársonyos sötétség mozogni látszott. Egy csapatnyi farkas jött ki a barlangból Karomszárny és Égősörény vezetésével. A sort végül Hajnallélek és Alkonyköd zárta. Apám észrevett minket, és fejével intett felénk, de sötét aranysárga tekintete zavartnak és idegesnek látszott, mozdulatai pedig feldúltak voltak, mintha az elméjében éppen vihar háborogna. Hallgatása mindennél rosszabb volt.

- Bemehettek, Fagyott Eső készen áll, hogy fogadjon titeket – mondta anyám kedvesen felénk fordulva, de bundája neki is borzoltnak tűnt, és félelmet láttam a szemeiben, amiről azt kívántam, bárcsak észre sem vettem volna inkább.

Utoljára mentem be a barlangba, hogy tekintetemmel végig tudjam követni a szüleimet. Majd megrázva a fejemet átbújtam a sötét résen, szinte csodáltam, hogy átfértem rajta. Kínosan eszembe jutott, még sosem voltam Fagyott Eső barlangjában ezelőtt. A bundámra tévedt a tekintetem, amit por borított és rendezetlenül állt, de láttam, hogy mindenki más is ugyanígy nézett ki. Nem szerettem volna ilyen külsővel meglátogatni Fagyott Esőt a saját barlangjában, de jelenleg ennél sokkal fontosabb dolgok is voltak.

A sziklaüreg egyáltalán nem volt kicsi, és a nyílás utáni szűk alagutat egy hatalmas barlang váltotta fel. Majdnem teljesen kerek volt, rengeteg sziklával a belsejében, középen pedig Fagyott Eső fűvel és szőrrel kibélelt fészke kapott helyet. Tekintetem a másik ugyanilyen fészekre tévedt, ami üresen állt. Tudtam miért, és a gondolat, hogy a falka vezére régen elveszítette a párját, Pitypangmancsot, fájdalmas szomorúsággal töltött el.

Felsorakoztunk a falkavezér előtt, és illedelmesen meghajoltunk előtte. Fagyott Eső a fészkében feküdt egyenesen, fejét méltóságteljesen felemelve. Miután köszöntöttük felkelt, és elénk állt.

- Természetesen ti is hallottátok a vonyítást, ami az égből szólt – kezdte mondandóját Fagyott Eső. A barlang szájából beszűrődő fény félig megvilágította az arcát, szürke bundájából halványkéket csinálva.

Hangosan dobogó szívvel meredtem a falkavezérre. Nem tudtam, izguljak-e, vagy aggódjak inkább. Végül kíváncsiságom győzedelmeskedett, és szinte ittam minden szavát, amit értékesebbnek találtam bárminél.

- A Farkastanács tagjai már tudják, mi történt, így hát most nektek is el fogom mondani – hangja céltudatos volt, szürke arca pedig úgy tűnt, semmilyen érzelmet nem mutat ki. – A vonyítás nem a Szellemektől jött, hanem a Jégfalkából. A hang, amit hallottatok Feketeszem és Északdal üvöltése volt, akik Gangvarban jártak. Vonyításuk, melynek Effys különleges erőt adott, átjárót nyitott meg az óriásfalkák területén. Ez azt jelenti, össze kell hívni a Falkák Tanácsát, és a következő Hold felkeltével meg is kell tartani.

Megdöbbent pillantásokat cseréltünk egymással, és mindenki tekintetéből egészen mást olvastam ki. Éjszőrme úgy tűnt, nem is számított másra, míg Tundra szemei kerekre tágultak a döbbenettől. Ezüstárny mellettem mély levegőt vett, éreztem, ahogyan elakadnak benne a gondolatai, amik a fejében áramlottak, vad gyorsasággal. Anuke a másik oldalon izgatottan fészkelődni kezdett, Vadfagy pedig felemelt fejjel nézett a vezérre, mintha tudni akarná, valóban igaz-e ez az egész. Én pedig letekintettem a mancsaimra, miközben felsejlett bennem egy gondolat, ami arra késztetett, hogy megszólaljak, mondjak valamit. Egyre jobban kezdtem érezni, mire akar kilyukadni a falka vezére. Úgy tűnt, valami súlyos lógott a levegőben, és pár pillanaton múlott csak, hogy ideérjen hozzánk és valóság legyen.

- Mindannyian hallottatok már a Halálfalkáról – folytatta Fagyott Eső, kék szemével komoran végignézve rajtunk. – Ha igaz a szóbeszéd, Hurrikán kiszabadult a Jégfalka börtönéből, és Feketeszem azért hívta össze a Falkák Tanácsát, hogy az összes vezér és sámán megvitassa mit tegyünk vele. A Falkák Tanácsára a falkavezéren és a sámánon kívül a legmagasabb rangú bétapár, a főgyógyítő, valamint néhány delta harcos köteles eljönni. Meghoztam a döntésem, és arra a következtetésre jutottam, hogy titeket is magammal viszlek a Falkák Tanácsára a Jégfalkába.

Az új küldetés izgalmától megremegett a szívem, és akaratlanul is összerezzentem. Bár sok dolgot nem értettem még, hihetetlenül meglepett, hogy annyi delta közül Fagyott Eső minket választott kíséretének a Falkák Tanácsára. Mindez azt is jelenti, hogy a Hold Királyai még egyszer összeáll – gondoltam végignézve rajtunk. Mióta hazahoztuk Hajnallelket, nem hittem volna, hogy még egyszer mind a hatan újra útnak indulhatunk együtt, igaz szoros barátságunk visszatérésünk óta is megmaradt.

- Sokat gondolkoztam, mire meghoztam ezt az elhatározást – fejezte be a mondandóját Fagyott Eső. – És a Farkastanács többi tagja is egyetértett velem. Pont ezért nem akarok csalódni bennetek. – tette hozzá figyelmeztetően, és a magasba emelte a farkát. – Most menjetek, és készüljetek fel az útra. Napkeltekor indulunk! Ha a Szellemek is úgy akarják, nem maradunk többet egy napnál.

Igyekezve elnyomni az izgalmamat, hogy a vezér ne lássa, fejet hajtottam neki, ahogyan a többiek is. Elhagytuk a barlangot, és kiléptünk a félhomályba. Az ég alja halvány színekbe fordult át, míg fölfelé egyre lilább lett. A felhők idővel elúsztak a látóhatárról, és tovább gyűltek a távoli hegyek felé esőt ígérve.

Körülöttünk az egész falka hangosan morajlott, de én alig hallottam meg őket a saját gondolataimtól. Új kérdések merültek fel bennem: milyen lehet a többi falka? És a tagjaik?

- Szóval az a fényoszlop, amit láttunk, valójában az átjáró megnyílása miatt keletkezett – szakított ki a gondolataimból Ezüstárny tűnődő hangja. Mellettem sétált, mancsa vizes volt a nedves fűszálak miatt.

- Ezek szerint igen – néztem fel rá pislogva.

- Ti egyáltalán nem izgultok? – kérdezte Anuke lelkesen elénk szaladva. Farkát magasra emelte, fényes zöld szemeit ránk szegezte. – Találkozhatunk a többi óriásfalka vezéréivel és tagjaival! Mikor fog ez még egyszer megtörténni velünk?

Tundra zavartan az ég aljára nézett, selymes bundáján kristályszerűen ültek meg a harmatcseppek, akár sötét, téli égen az ezernyi csillag.

- Attól félek inkább van okunk az aggodalomra – mondta halkan, felsóhajtva.

Őt néztem, várva mikor fordul felénk, de nem tette, továbbra is a hajnali eget kémlelte. Évekkel ezelőtt, hogy a Ködfalka tagja lett volna, elveszítette a falkáját, a Hófalkát. – gondoltam egy bánatos levegővétellel, és becsuktam a szemem. Úgy, ahogyan Vadfagy is elkeveredett a sajátjától. Tudtam, hogy ő egészen máshogy gondol egy falka fenyegetésére, mint bárki más. Hiszen mi még csak elképzelni sem tudjuk azt a fájdalmat, amin ő és Vadfagy átment...

Igyekeztem erőtlenül elterelni ezeket a sötét gondolatokat, amik a fejemben cikáztak. Körülnéztem, és láttam, hogy a többiek is csendben maradtak, talán az jutott eszükbe mint nekem, talán nem.

- Ne aggódj, Tundra – mentem oda hozzá, próbálva megnyugtatni. Oldalamat az övéhez érintettem, éreztem, ahogyan puha bundája az enyémhez ér. – Az összes létező óriásfalka vezére ott lesz. 

- Ki fogják találni, hogyan győzzék le a Halálfalkát – hallottam Vadfagy hangját, aki Tundra másik oldalára állt. A nap első sugarai fakó fénnyel ültek meg különleges, szürkéskék bundáján, megvilágítva azt.

- Nem szoktam ezt mondani, - szólalt meg Éjszőrme is, szemével rám sandítva – de reméljük, hogy most neki lesz igaza.

Tundra ránk nézve halványan elmosolyodott, és nem sokkal később csatlakoztunk azokhoz, akik szintén eljönnek a Falkák Tanácsára. Ők a szikla alatt várakoztak a falkavezérre. Karomszárny és Pipacsvölgy mellett megláttam Alkonyködöt és Hajnallelket is, így a Hold Királyaival feléjük siettünk.

- Kíváncsi vagyok, mit fog mondani Feketeszem, amivel meg tudja magyarázni ezt – hallottam apám mögött Karomszárny morgását.

Először felnéztem a bétahímre, majd a hátam mögé, a Kékszikla barlangja felé. Nagyon reméltem, hogy nem sokára kijön onnan Fagyott Eső. Fogalmam sem volt miért, de Karomszárny közelségétől rossz érzésem támadt, valamiért fenyegetőnek éreztem a jelenlétét.

- Egy valamint még mindig nem értek – fordultam a szüleimhez. – Honnan tudjátok, hogy a vonyítás a Jégfalkából jött?

- Úgy, hogy mi már hallottuk egyszer Feketeszem hangját – válaszolta apám, tekintete elködösült, mintha egy régi emlékre gondolna vissza. – Akkor, amikor Hurrikánt elfogták és elítélték a Falkák Tanácsa nevében.

- Mikor volt ez pontosan? – kérdezte Tundra homlokát ráncolva, apám elé állva. Sárga szemei kérdőn nézték a gyógyítót.

- Több mint két évvel ezelőtt – apám helyett most anyám felelt, aki eddig csendesen üldögélt mellette. – Még nem éltetek akkor, pont a Halálfalka pusztulása után születtetek meg. Éjszőrme is csak egyéves volt abban az időben.

- És ti ott voltatok akkor? – jutott eszembe anyám tekintetét nézve. A gondolattól, hogy a szüleim ott voltak, mikor a kegyetlen falkát feloszlatták, rémület szállt meg.

Hajnallélek csak bólintott, biztos voltam benne, hogy nem akar majd erről beszélni, és nem is kértem rá.

Visszafordultam a Hold Királyai többi tagjához.

- És most már elmondhatod miért kérte Fagyott Eső, hogy menj te is a barlangjába? – kérdezte Anuke a bátyám elé állva, miközben a nyakát nyújtva próbált felnézni rá.

- Nem fogadtam titoktartást, ki kell, hogy ábrándítsalak – válaszolta Éjszőrme miközben szürke mellső lábát keresztbe téve kikerülte Anuke-ot egy meglepően könnyed mozdulattal, de a déli félhold farkas azonnal újra elállta az útját.

- Anuke-nak igaza van – kelt a védelmére Vadfagy is. Odaálltam Ezüstárny mellé, hogy halványan megérintsem szárnyas oldalát. – Miért hívott be magához?

- Talán a vonyítás miatt? – kérdezett a bátyám vissza szemtelenül. – De ha érdekel azért, mert jól tudja, én vagyok a legfontosabb és leginkább említésre méltó farkas a Hold Királyaiból.

Igyekeztem a lehető legkifejezéstelenebb arccal visszanézni rá. Ezt még én sem hittem el.

- Régen én is hallottam Feketeszem vonyítását – magyarázta, látva, hogy az előző válasza nem igen érte el kívánt a hatását. – Felajánlotta, hogy ezúttal vele tartsak, majd felvetettem, hogy nem jöhetnénk-e mindannyian. Mint látjátok, beleegyezett.

Még megnyikkanni is elfelejtettem, mindkét fülem lelapult. Éjszőrmének köszönhetjük hogy elmehetünk a Falkák Tanácsára? Ez még eszembe sem mert jutni. A csapat többi tagjára néztem, és láttam, mind olyan döbbentek mint én. Csendben álltunk, és úgy néztünk ki a fejünkből.

- Valóban? – kérdezte Vadfagy meglepetten. Még Aloe is furcsállva nézett a le bátyámra.

- Nem kell hálálkodni – felelte gúnyosan a bátyám. – És egyébként nagyon szívesen, máskor is.

Hirtelen, mielőtt bármit is mondhattam volna, egy sötét árnyék borult ránk, és éppen előttünk terült el. A felkelő Nap sugarai hosszúra egyengették, de így is tudtam ki az. Megfordultunk, és elhátráltunk a sziklától, hogy rendesen tudjuk látni Fagyott Esőt, és ne csak az árnyékát. Leülve a szikla elé megláttam Fantombundát néhány másik farkassal beszélni. Mögénk jöttek, és mindenki, az egész falka egyszerre hallgatott el, mintha elvágták volna az összes zajt a világban.

- Mint már tudjátok, Feketeszem üvöltését hallhattátok az éjszaka – kezdte meg a beszédét Fagyott Eső. Meglepetten csodáltam, miért most jelenti ezt be az egész falkának. A hírek gyorsan terjedtek, és már akkor lehetett hallani a falkatagok pletykálását, mikor visszajöttünk a vadászatról. Utólag belegondolva nagyon réginek éreztem a pillanatot, amelyben újra beléptem a tisztásra, talán azért, mert olyan sok dolog történt azóta. – A Jégfalka vezére és sámánja összehívta a Falkák Tanácsát! Ha hallgathatunk a szóbeszédre akkor azért, mert a Halálfalka alfahímje, Hurrikán kiszabadult, és Feketeszem tudni akarja, hány szövetségesre számíthat.

Hátrafordultam, hogy lássam a farkasok arcát. Most néhányan valóban meglepettnek látszottak, és éreztem a félelmüket, de pániknak nem volt nyoma. A legtöbbjük kemény arccal nézett a falkavezérre, és tekintetük bátorságot sugárzott. Erejüket, és rettenthetetlenségüket látva egy kicsit megnyugodtam, hogy egy oldalon állok velük, mert nem szívesen találkoznék egyikükkel sem csatában.

- A Nap nemsokára teljesen az égen lesz – mondta tovább Fagyott Eső. Óvatosan az arcára néztem, és tekintetében egy pillanatra a büszkeség szikráját véltem felfedezni. – Addigra nekem, és a többi Tanácsra hivatalos farkasnak el kell hagynia a Ködfalkát. Amíg sem én, sem pedig Karomszárny nem lesz itt, Égősörény ügyel majd a falka biztonságáért.

Égőrörény kihúzta magát, arany-vörös sörényét pedig felborzolta. Világoszöld tekintete a vezéren nyugodott, ahogyan az összes farkas ösztönösen ránézett. Fagyott Eső leugrott a szikláról, és könnyen landolt a földön. Az idős hím a világosodó égre nézett, és röviden felvonyított, elég hangosan, hogy hallani lehessen a zsivajban. Mögöttünk Égősörény őrködni küldte farkasokat, vagy éppen mestereikhez parancsolta a kíváncsiskodó tanítványokat. A kezdeti döbbenet elszállt, mint a köd, és a farkasok bátor, harcias szóváltásba kezdtek egymással, készen megvédeni a falkát, ha arról van szó.

Megálltam Fagyott Eső nyomában. El kellett búcsúznom Fantombundától, és tekintetemmel keresni kezdtem a tömegben a testvéremet.

- Te látod Fantombundát? – kérdeztem a mellettem álló Éjszőrmétől. Pont rosszkor mondtam ki, mert ahogy a farkasok eltünedeztek a tisztásról, csak egyetlen egy világos bundájú alak várt ránk.

Már magamban vártam, hogy a bátyám visszaválaszoljon erre valami rendkívül gúnyosat, de legnagyobb meglepődésemre mégsem tette. Odasétált Fantombundához, én pedig lemaradva követtem őt.

- Na, vigyázz a falkára helyettem is – mondta neki a bátyám, miközben az egyik közeli fán egy szajkó nevetésszerű károgása hallatszott. – Tudom, nem lesz könnyű pótolni a hiányomat, de talán sikerül...

- Egy nap múlva visszatérünk – feleltem Éjszőrmére sandítva. – Ígérem, mindent el fogunk mondani!

- Azt remélem is – válaszolta fülét megbillentve Fantombunda. – Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni a Falkák Tanácsán.

Őszintén szólva, én is – gondoltam, de nem volt bátorságom kimondani. Miután Éjszőrme elbúcsúzott Fantombundától a maga módján, a testvéremhez fordultam.

- Akkor viszlát – köszöntünk el egymástól, miközben lehunyt szemmel összeérintettük az orrunkat.

- Viszlát – mondta kedvesen Fantombunda is, miután elváltunk.

Sajnáltam, hogy Fantombunda nem jöhetett velünk. A kissé komoly, de jólelkű hímet mindig érdekelte a többi falka életmódja, biztos voltam benne, tetszene neki amit látna. Szelíd vonású, sötét maszkkal fedett arcára néztem, sárga tekintetem az ő barna szemével találkozott. Még utoljára bólintottam felé, és megfordultam.

Izgalomtól remegő lábakkal szaladtam Éjszőrme után, szívem hevesen vert, és fogadni mertem volna rá, hogy a bátyám legközelebbi gúnyos megjegyzése erre fog vonatkozni.

Ahogy a Nap lassan felkelt, úgy lett minden egyre fényesebb. A halvány fátyolfelhők ezüstösen csillogtak, és az égen sötét árnyékú madarak szálltak dalolva. Minden olyan volt, mint egy átlagos reggel, de tudtam, ha visszajövök a Ködfalkába semmi sem lesz már többé ugyanolyan. Nem tudtam, mi vár rám az átjáró túloldalán, és az ismeretlen gondolata félelemmel vegyes izgalmat ébresztett bennem.

A Hold Királyaiba beolvadva haladtam át az erdőn, előttünk Alkonyköd és Hajnallélek sétált. Olyan furcsa volt őket együtt látni, de fogalmam sem volt, miért is pontosan. Közelebb húzódtam Ezüstárnyhoz, aki puhán hozzám érintette a szárnyát. Közelsége megnyugtatott, távolsága hiányt ébresztett bennem.

- Még sosem voltam a Jégfalkában – mondta Ezüstárny mellől Vadfagy. Aloe lágyan tekergett a nyakában, zöld pikkelye úgy csillogott, mint a harmatos fűszálak a mezőn. – Érdekel, vajon milyenek lehetnek a jégfarkasok?

- Talán olyanok, mint bármelyik másik farkas? – kérdezett vissza Éjszőrme megjátszott csodálkozással.

Izgatottan beszélgetve haladtunk a sor végén. Nem értettem, miért nem kíváncsi Éjszőrme a többi falka farkasaira. Még engem is érdekelt, milyen az élet a Ködfalka határain túl. Hallottam érdekességeket a rejtélyes Homályfalkáról, aminek a területén egy átok miatt sűrű köd uralkodik, és a Vízfalkáról is, akik néhány legenda szerint egy távoli szigetről jöttek Anayára. Ezek mind-mind számomra lenyűgöző dolgok voltak, és mindegyiket őszinte rácsodálkozással hallgattam.

- És mi lesz az Árnyékfalkával? – kérdezte Tundra hirtelen. – Igaz, hogy Fagyott Eső beszélt Csillagugróval, miután visszatértünk a falkába, de mi lesz, ha úgy döntenek bosszút állnak rajtunk?

- El lehet képzelni azt a beszélgetést – morogta Éjszőrme sötéten. Én is emlékeztem rá, hogy sok holddal ezelőtt a falkánk vezére tanácskozott az Árnyékfalka alfahímjével, de erről Fagyott Eső pár szavon kívül nem sokat említett meg.

- Nem fognak – válaszolta határozottan Ezüstárny. – A Lélektoll pusztítása nem Fagyott Eső hibája volt.

- Csillagugró legutóbb sem bántott minket, pedig akkor betörtünk a falkája területére – mutatott rá Anuke is.

A párbeszéd hamar felidézte bennem a régmúlt emlékeit. Mind a hatan tudtuk, hogy Jairó, a másik testvérem vitte el a Lélektollat az Árnyékfalkába, de csak nagyon ritkán beszéltünk erről. A mágikus erejű Lélektollat Axel is kereste, de végül a Halálfalkához került.

Ezen gondolkoztam, miközben kiértünk az erdőből, és gyors, halk léptekkel áthaladtunk a mezőn, ahol a szarvasokra vadásztunk. A halkan susogó fű ezüstszürkéből most aranysárgába fordult, és felállva a domb tetejére az első sugarak a szemembe sütöttek. A kitisztult, világoskék ég halvány fényt árasztott, ahogyan a távolban megláttam az erdőt, ami után az átjárót sejtettem. Fagyott Eső farkával jelzett, hogy kövessük, és egyenesen szaladjunk át a mezőn. Az alfahím haladt elől, az ő nyomában szilárd mozdulataival osont Karomszárny, ő utána pedig lassan ügetett Pipacsvölgy. Nagyra nőtt hasát látva töprengeni kezdtem, vajon mikor születnek majd meg a kölykei? A bétapár után Hajnallélek sétált, mögötte sietett Alkonyköd, utánuk mi, a Hold Királyai mentünk.

Tőlünk idegen módon most teljesen csendben maradtunk, egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Ahogyan áthaladtunk a mezőn, a bokor előtt, ahol a vonyítást hallottam, kirázott a hideg, ahogy az emlék az agyamba mart. Túl korán történt, és még mindig az események hatása alatt álltam. Nehéz volt felfogni, hogy a Hold Királyaival megint úton voltunk, ezúttal a Falkák Tanácsa felé. 

---------------------------------------------------- Vége az első résznek -------------------------------

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a történetemet is olvassátok, köszönöm az összes csillagozást, hozzászólást, olvasólistázást és megtekintést is. Fantasztikusak vagytok. *-* Közeleg az iskola, és idén leszek másodikos a középiskolában, ami rengeteg tanulnivalót is jelent, ezért kevesebb szabadidőm marad a történetemre. Természetesen nem fog megállni, ugyanúgy folytatni fogom, remélhetőleg minden héten sikerül majd feltennem az új fejezetet :) Nemsokára közeleg a második rész, ami Axellel fog kezdődni, addig is viszlát. ^-^