A szarvascsorda amint meglátott minket, egyetlen élőlényként rohanni kezdett, éreztem, ahogyan mancsaim alatt rezgett a talaj a rengeteg állat erejétől. Patáik felverték a föld és a kődarabokat, amik a levegőbe szálltak, és úgy záporoztak, akár az eső.

Ezüstárny szaladt legelöl, én pedig közvetlenül utána futottam, a többiek mögöttünk haladtak. Szorosan a csorda nyomában voltunk, egyre közelebb érve hozzájuk. Szívem vadul kalapált az üldözés izgalmától, a vadul süvítő szél a bundámnak csapódott. Gyorsítottam az iramon, hatalmas szökkenésekkel haladva. 

- Mi a terv? – kérdeztem Ezüstárnyat, felzárkózva mellé. Igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélni, hiszen szükségem volt az erőmre.

A csapat többi tagja is odafutott hozzánk. Most már mindenki Ezüstárny közelében volt, így szavait nem kellett többször elismételnie.

- Fantombunda, Anuke, Tundra és Gyorskarom – szólította meg a négy farkast. – Hajtsátok tovább a csordát, hogy Karomszárnyék is csatlakozhassanak! Mi pedig addig leterítjük azt a tehenet, amelyik sántít.

Amint befejezte, a csapat leggyorsabb tagjai azonnal futásnak eredtek, és szétszéledve hajtották tovább a szarvasokat, de nem ártottak nekik. Szerencsére Gyorskaromnak nem támadt semmilyen sértő megjegyzése, aminek örültem. Mi pedig hosszú léptekkel a sánta tehén felé szaladtunk. Az ezüstszürke hímet követve azonnal megláttam, melyik tehénre gondol, igaz én a rengeteg növényevő viharszerű forgatagában nem vettem észre először. A csorda középső részén haladt, átlesve a lények hosszú, ágszerű lábain, azonnal megláttam egy furcsán mozgó patát, ami sehogyan sem illett a szarvasok ritmikusan ismétlődő dobogásai közé.

Ezüstárny belevetette magát a csordába, ami elsőre hihetetlenül veszélyesnek tűnt. Éjszőrme mellém szökkent, mögöttünk Vadfagy szaladt. Utat törtünk a rémülten rohanó szarvasok között, akik pánikszerűen kerültek el minket. Csak egyetlen egyet követtünk.

A szarvast idővel lehagyták a társai, és minden gyorsaságukat belevetve elszaladtak előlünk. Nem volt időm gondolkozni, tekintetem egyedül az egyre jobban lassuló tehenet követte. Hátsó lába furcsán kibicsaklott, úgy tűnt, egyáltalán nem tud rendesen ráállni. A szemem sarkából megláttam egy pillanatra Karomszárny vöröses-szürke alakját, amint a bétáival ő is üldözőbe veszi a csordát. Mindez csak egy apró villanás volt a pillanatban.

Támadásra készültünk, ahogyan mind a négyen körbevettük a tehenet. Vadfagy az egyik, Éjszőrme pedig a másik oldalához rohant, miközben a hatalmas csorda kettévált, teljesen magára hagyva a szarvast. Mire odaértünk, én azonnal arra gondoltam, hogy tudnám a legjobban lelassítani a nagyméretű növényevőt. Elrugaszkodtam a földről, és a levegőbe ugrottam. Fogaimat a szarvas marjába mélyesztettem, minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam. Az tovább szaladt, egy pillanatra maga után vonszolt, én pedig egy erős lökésnek köszönhetően leestem róla és a földre zuhantam.

Megérkezett Ezüstárny is. A törvény szerint mindig a vezető az, aki végez a zsákmánnyal, és ezt ő is tudta. Amint felzárkózott, egy erős, céltudatos mozdulattal állkapcsát a tehén nyakába mélyesztette. A földre dőlt, és nem mozdult többet. Lihegve, levegő után kapkodva álltunk felette, a csorda rohanó erejétől nem tartottunk, hiszen az összes szarvas már messze járt tőlünk. A farkasok morgása és acsargása zajosan elhallatszott hozzánk, de távolinak tűnt, mintha víz alól jönne.

- Majd én itt maradok, és vigyázok a zsákmányra – ajánlotta fel Vadfagy. Kimerültnek látszott, de sérülésnek nem volt nyoma rajta, ahogyan egyikünkön sem.

- Rendben – válaszolta Ezüstárny röviden. Bár a falkánk területén nem voltak nagyobb földi ragadozók rajtunk kívül, de a vér szaga könnyen idevonzotta a sárkányokat, amik egy szemvillanás alatt képesek a levegőbe kapni a nagyobb tetemeket is.

Ennyi idő elég volt arra, hogy kifújjam magam. Újra szaladni kezdtünk, hogy segítsünk a falka többi tagjának. Egy végtelenségnek tűnt, mire odaértünk a szarvascsordához, ahol már javában fojt a vadászat. Igyekeztem elnyomni az aggódást, ami a lelkemből jött, és a falkatársaimért szólt. Reméltem, hogy mindannyian jól vannak.

Miközben odaértünk hozzájuk, láttam, hogy néhányan már a zsákmányokat vonszolják el. Mindez szerencsés jelnek tűnt, a falka jól fog lakni, mikor hazaérünk. A vadászat örvényében megláttam Tundrát, Gyorskarmot, Fantombundát és Anuke-ot, akik egy nagyméretű tehén leterítésén fáradoztak. Nem volt szükségük segítségre, hiszen Gyorskarom egy jól irányzott harapással már le is terítette a növényevőt.

Tekintetem tovább haladt, és észrevettem valakiket, akik tényleg bajban voltak. Tőlünk pár ugrásra három delta küzdött egy fiatal gímszarvassal, amit nem lehetett vadászatnak nevezni. Az egyikük, egy sötétbarna bundájú nőstény a földön feküdt, hosszú mellső lába vérszagot árasztott. Ismertem őt, Bükkbundának hívták. Nem gondolkoztam, nem törődtem vele, a többiek követnek-e engem, mikor szaladni kezdtem felé. De mikor egy pillanatra átnéztem a vállam fölött, láttam, ahogy Ezüstárny és Éjszőrme mögöttem rohant, szemük tágra nyílt a rémülettől.

Mikor odaértünk hozzájuk, Bükkbunda felé vettem az irányt, de Éjszőrme megelőzött és védekezően a sebesült farkas és a szarvas elé állt, ami félelmetesen rászegezte hegyes agancsát. Ezüstárny a nyakára célzott, de mögötte megláttam, hogy a fiatal gím észrevette őt, és azonnal öklelni készült. Én, hogy ezt megakadályozzam, odébb taszítottam Ezüstárnyat, aki földet érve azonnal megérthette, miért tettem. A gím felém rúgott, és egy pillanatom volt csak rá, hogy kikerüljem a csapást. Szerencsére nem talált el, időben odébb ugrottam tőle.

Viszont ebben a pillanatban Éjszőrme is támadásba lendült, és a gímre vetette magát. Fogai mélyen a nyakába vájtak, majd egy határozott mozdulattal a földre kényszerítette a szarvast. Mielőtt megnyugodhattam volna, eszembe jutott Bükkbunda, és odasiettem hozzá.

- Jól vagy? Fel tudsz állni? – kérdeztem tőle, aggódva érte.

Ő rám nézett, zöld szemei tisztának látszottak. Testén remegés futott végig, vastag bundája még mindig fel volt borzolva. A hátára fordult, fehér mellkasán vér sötétlett.

- Igen... Köszönöm – felelte, hangja remegett. – Megmentettétek az életem.

A hosszú szőrű farkas remegve négy lábra állt. Mikor mellső mancsát letette a földre, felnyüszített, és gyorsan a levegőbe kapta. El kellett látni a sérüléseit, de ez csak a gyógyítók barlangjában volt lehetséges.

- Itt maradok veled a vadászat alatt – ajánlottam fel neki. Mindenképpen be akartam bizonyosodni arról, hogy semmi baja nem fog esni.

Ő lehunyva a szemét bólintott, én pedig igyekeztem őt elvinni a vadászat színhelyéről. Gyors pillantásokat váltva Ezüstárnnyal és Éjszőrmével rájöttem, hogy ők visszamennek a csorda után, segíteni a többieknek. Sebesen a szaladó növényevők után rohantak, nyomukban a két másik hímmel, akiknek segítettünk legyőzni a szarvast. Körülnéztem, és láttam, hogy a szarvasok tovább menekültek, és a folyó felé tartottak, a dombok mögött eltűnve.

- Gyere, menjünk innen – mondtam Bükkbundának. Eszembe jutott, hogy nem hagyhatjuk csak úgy a földön a zsákmányt. Az elejtett szarvasgímhez mentem, és fogaim közé vettem a nyakát. Úgy döntöttem magammal viszem, hogy megbizonyosodjak róla, visszakerül a falkába. Jól tudtam, semmi sem mehet kárba, mindenre szüksége lesz a farkasoknak.

Bükkbunda bicegve követett, én pedig állandóan visszanéztem rá, igyekeztem megtartani őt, arra az esetre, ha elesne. A hatalmas domb felé tartottunk, és útközben egy nagy, csíkos alakot láttam meg, előttünk ülve a magas, hullámzó hangában. A koromfekete éjszakai sötétségben sárgán villogó szemével, és hosszú csíkjaival Vadfagy még sosem tűnt ezelőtt ennyire tigrisszerűnek.

Mikor odaértünk hozzá, ő meglepetten nézett ránk. Otthagyta a zsákmányt, amit eddig vigyázott, és kerekre tágult szemekkel bámult Bükkbundára.

- Mi történt? – kérdezte értetlenül, elénk sietve.

- Megtámadtunk egy szarvast, de nem tudtuk megölni – magyarázta levegőért kapkodva a fiatal nőstény. – Ezüstárnyék mentettek meg minket.

- Ó – ejtette le lompos farkát Vadfagy. Aloe nem a nyakán pihent hanem az aljnövényzetben tekergett, kíváncsi szemekkel nézve föl ránk.

- Mit gondolsz, Bükkbunda? Nagyon fáj a mancsod? – eszembe jutott, lehet, vannak olyan növények a közelben, amivel tudnám enyhíteni a sötétbarna farkas fájdalmait. Odamentem a szarvashoz, amit Vadfagy őrzött, és letettem mellé a másik zsákmányunkat is.

- Őszintén? – kérdezett vissza halványan elmosolyodva. – Nem vészes, de...

Eszembe jutott, talán nehezére esik kimondania, hogy valóban fáj. Egy farkasnak sem könnyű bevallania a gyengeségeit.

- Vadfagy, itt tudsz vele maradni egy kicsit, kérlek? – kértem meg a nagyméretű hímet, ellépve a szarvastól. – Hozok néhány növényt, lehet, nem olyan erősek, mint egy gyógyítóé, de mégis használnak valamit.

Ilyenkor mindig örültem neki, hogy régen Alkonyköd megtanított a legtöbb növény gyógyító hatására. Ha nem tette volna, sokkal nehezebb dolgom lenne. Vadfagy csak bólintott, és lefeküdt Bükkbunda mellé. A nőstény összekuporodott, jól eshetett neki a másik megnyugtató viselkedése. Abban a tudatban, hogy jó mancsokban lesz, nekiveselkedtem gyűjtögető utamnak. Magamban felidéztem, melyik itt található növény alkalmas nyílt sebek enyhítésére.

Sok növény, amiről hallottam, most szóba sem jöhetett, hiszen olyan kellett, ami a mezőkön is megtalálható. Azonnal eszembe jutott a cickafark, ami tökéletesen enyhítheti Bükkbunda sebeit. Körülnéztem, fehér virágai után kutatva, és egy kis keresés után meg is találtam. Megálltam egy méretes növénycsomó előtt, és fogaimmal óvatosan kitéptem vékony száráról hosszúkás leveit. Nem volt szükségem sokra, kettőt hoztam el összesen.

Amint meglett amit kerestem, azonnal rohantam is vissza Vadfagyékhoz. A két farkas halkan beszélgetett, ahogyan egymás mellett feküdtek. Úgy tűnt, Bükkbunda nincs olyan rosszul, és a kedve is jobb lett már.

- Meghoztam a növényeket – mondtam nekik, leülve Bükkbunda mellé.

- Ez micsoda? – érdeklődött, szép, sötétbarna bundája lobogott az erősödő szélben. Zöld szemei kíváncsian fürkésztek engem.

- Cickafark, jó a kisebb sérülésekre – magyaráztam, mancsommal lefogva a leveleket, el ne fújja őket a szél.

Bükkbunda felemelte világosbarna mellső mancsát, én pedig gyorsan összedörgöltem a leveleket, és a lábára tettem a port. De ekkor hirtelen felnyüszítettem: farkasjegyem aranysárga fénnyel izzott fel, és az eleven tűz fájdalmával kezdett el fájdalmasan égetni. Bundánkat szellő lengette, és hirtelen fényes, villámszerű vonalak futottak végig az égen. Ledöbbenve ültünk, és kikerekedett szemmel néztünk fel, mind a hárman, elfeledve a fájdalmat, mely a vállamból jött.

Hirtelen, az egyre hangosabb szélben két vonyítás hallatszott. Pontosabban egy, mert a kettő szorosan egymásba fonódott, csak néha vált ki belőle a másik. Ez volt a legérdekesebb vonyítás amit hallottam, miközben szólt, olyan érzések kavarogtak bennem, amiket még sosem éreztem ezelőtt. Furcsa elegyét adták az erőnek, sehonnan nem szólt, de nagyon távolról jött.

Olyan volt, mintha az égből érkezne, fentről, a sötét felhők fölül, ahol örökös a csillagok fénye. Észleltem a mancsaim alatt is, a mélyebb, és a magasabb hang összeolvadásától remegett a föld, de ez a rezgés nem volt olyan mélyről jövő, mint amikor a szarvasok patájától dübörög a talaj. Mintha a hang már kinőtte volna a levegőt, és a föld alatt is terjedni kíván.

A szemem sarkában fény villant, egy pillanat alatt. Újra fényes villámok futottak át a felhők vastag, áthatolhatatlan tömegén. Az irányába néztem, és a vonyítással egy időben egy hosszú, örvénylő fényoszlop jelent meg az égen, túl a mezőn, a távoli erdők után, kiválva az örvénylő felhők közül. Állandóan kavargó világosságáról le sem tudtam venni a szemem, szinte vakított. Vékony volt, és állandóan, fényes izzással forgott, mint egy őrült tornádó félelmetes alakja, és bár fehéren világított, a kísérteties vonyításon kívül semmilyen hangot nem hallottunk. Csak egy szemvillanás erejéig láttam, és mire pislogtam, el is tűnt, a féktelen villám ragyogásával.

A fűszálak megrezegtek a vonyítás utolsó erejétől, ami olyan hangos volt, hogy túlordította az üvöltő szelet is. Abban biztos voltam, hogy nem a falka valamelyik tagjától származott, és nem is Fagyott Esőtől, a falkavezértől. Sokkal távolabbról szólt, a hideg, rejtélyes észak felől, jég és zúzmara vérfagyasztó üvöltése volt ez, idegen az erdei farkasok életteli énekétől. Egyvalamiben biztos lehettem: felismertem, pedig még sosem hallottam ilyet ezelőtt.

Így ültünk a zizegő fűben, hallgattuk a szél zúgását, ami a vonyítás megszakadása után megdöbbentően csendesnek tűnt, fájóan halknak. Érdekes módon a farkasjegyem okozta fájdalom is megszűnt, nem világított már semmilyen színnel sem. Elgondolkoztam, vajon nemcsak én képzeltem-e be ezt az egészet? De a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy nem. A hang beleégette magát a fülembe, majd tovább haladt a fejembe, még azután is hallottam magamban, hogy végleg elhalt. A magas fűből azonban egy másik hang is szólt, egy nagyon is valóságos.

- Mi volt ez? – kérdezte Vadfagy, kerekre nyílt, sárga szemekkel.

- Nem tudom... - mormogtam, miközben magam előtt láttam a fényoszlopot, ami szinte a sötét felhőkből vált ki. 

- Azt hittem, csak én hallottam a hangot és láttam a villanást - bólintott Bükkbunda is, nem kevés ijedelemmel.

- Valaki tudja, minek a jele ez? - néztem végig a két másik farkason, teljesen tanácstalanul. Jól tudtam mi lesz a válasz, mégsem nyugodhattam bele, hogy ne kérdezzem meg. A szívem vadul vert, jobban, mint a vadászat előtt. 

- Sajnos nem – rázta a fejét Vadfagy, és összezavarodottan abba az irányba nézett, amerre az égi jelenség történt. – De attól félek, semmi jót nem jelent.

Visszarohantunk a domb aljához, hogy csatlakozzunk a falka többi tagjához. Ők már mind ott voltak, és az összes farkas fojtott hangon vitatkozott egymással, valaki halkan, de volt, aki egész hangosan tette ezt. Senki sem tűnt nyugodtnak, vagy vidámnak, és biztos voltam benne, nincs is semmi ok annak lenni.

Fagyott Eső a falka élén sétált lehajtott fejjel, szemébe soha nem látott sötétség költözött. Nem volt egyedül, tanácskozó béták és mesterek hada vette körbe. A vezér csak ránk nézett, nem vont kérdőre, miért jöttünk máshonnan, mint a többiek. Valószínűleg voltak fontosabb dolgok is, amiért aggódjon.

Tekintetemmel a tömegben a Hold Királyai többi tagját kerestem. Mikor megláttam őket, észrevettem, hogy mindannyian pont olyan tanácstalanok, mint mi. Ahogyan Bükkbunda is az ő barátaihoz ment, úgy siettünk mi ketten a Hold Királyai felé.

- Még sosem hallottam ilyen vonyítást – vitatkozott Anuke Tundrával. – Kizárt, hogy más falka tagjától jöjjön.

- Ez nem egy üzenet a Szellemektől! – sziszegte Tundra. – Az egyszerűen lehetetlen.

- És mi van, ha mégis? – kelt Anuke védelmére Ezüstárny. Farkát meglengette a levegőben, ahogyan a nyúlánk termetű rozsdabarna farkas oldaláról válaszolt. – Szerintem inkább az lehetetlen, hogy egy halandó farkas ilyen vonyításra képes legyen.

- Még a föld is beleremegett! – bizonygatta Anuke, majd Éjszőrméhez fordult, aki érdekes módon eddig csendben volt. – Te mit gondolsz, Éjszőrme?

A barátaimat elnézve hamar rájöttem, ők sem lettek semmivel sem okosabbak. Ahogy felzárkóztunk hozzájuk, szinte észre sem vettek minket, annyira belemerültek az eszmecserébe. Befurakodtam Vadfagy és Éjszőrme közé, úgy vártam a bátyám válaszát.

- Szerintem csak túllihegitek – válaszolta a bátyám, de szürke arca komolyságot árasztott, és narancssárga szeme a ki nem mondott tudás fényével lángolt. – Miért kell szellemnek lennie valakinek, aki ilyen hangot tud kiadni? Ez nem lehet jel, hiszen azt csak a sámánok képesek érzékelni. Nem hallaná egy egész falka.

Erre senki sem válaszolt. Meglepetten néztem Éjszőrmére. Miről tudhat, amiről mi nem? Nem sokkal később eszembe jutott valami.

- És mi van akkor a fényoszloppal? – kérdeztem elgondolkozva tőle. – Az eléggé túlviláginak tűnt nekem.

Fogalmam sem volt abban, miben higgyek. Egyik pillanatban azt hittem, a Szellemektől származott a vonyítás, a másikban pedig biztos voltam, hogy nem. De azt én is tudtam, hogy akármi történt, nem tartozott az egyszerűen megmagyarázható dolgok közé. Próbáltam saját magam választ adni a kérdéseimre, de nem sikerült.

- Honnan tudjam? – felelt vissza megjátszott egyszerűséggel. Felém fordította gúnyos arcát, úgy nézve rám, mintha azt mondtam volna, az imént láttam egy rózsaszín mókust, ami apró szárnyaival felrepült az égbe, a felhők fölé. – Hogy neked mi tűnik túlviláginak, az elég tág fogalom.

A földre néztem, valóban kezdtem úgy érezni, én mondtam valami nagy hülyeséget. A visszavágáson gondolkoztam, és már éppen megszólalni készültem, mikor egy szigorú morgás megelőzött.

- Ne csak csevegjetek itt össze-vissza! Fogjátok meg a szarvasokat, és vigyétek el őket a falkába! – előre néztem, és megláttam a tömegből felénk tartani egy fekete-fehér, nagy termetű, szikár hímet, Koromtövist. Tüskeszerűen szerteágazó bundája volt, fekete háta, és hófehér lábai. Tiszteletteljesen fejet hajtottam a tízévesnél is idősebb bétahímnek. Sárga szemei észrevétlenül átsiklottak rajtam, fehér mintás arca parancsolóan Ezüstárnyra és Éjszőrmére meredt. Nem tudtam, én képzeltem-e be azt a szikrányi megértést, ami akkor a tekintetében villant fel. - Akármi is történt, a falkának még mindig szüksége van a friss zsákmányra. – tette hozzá, recsegő hangja most egy kicsivel barátságosabbnak tűnt.

- Igenis, Koromtövis – felelte Ezüstárny bólintva, majd a bétahím fehér végű farkát meglobogtatva távozott, hogy ellentmondást nem tűrve rendreutasítson egy másik, fiatal deltákból álló kis társaságot.

Megálltunk amellett a két szarvastetem mellett, amiket mi ejtettünk el, és ugyanott voltak, ahol hagytuk őket. Lett még egy vinni valónk, mert az egyik bétanőstény odajött hozzánk, és Éjszőrme szájába nyomta az ő zsákmányát is, hogy ő vigye.

- Ezt mind?! – zsémbelt a bátyám, lompos farkán egészen felborzolódott a szőr. – Értem én, hogy fiatal vagyok, és erős, de ez már túlzás...

- Biztos azt hitte, amilyen magabiztos vagy, könnyen elbánsz vele – csipkelődött Tundra, élénksárga szemei hamiskás fénnyel csillogtak a világosszürke, kör alakú foltjai alól, amik körbevették tekintetét. – Vagy tévedett?

- Dehogyis – horkant fel Éjszőrme, és büszkén felemelte a fejét. Fogait az élettelen tehén nyakába mélyesztette, és vonszolni kezdte vissza, a fák felé.

- Segítek, ha szeretnéd – ajánlotta fel Anuke, Éjszőrme után szaladva. – Nem kell egyedül vinned egészen a falkáig.

Éjszőrme visszanézett ránk fekete válla fölött, és csak megforgatta egyetlen, narancssárga szemét Anuke láttán. A másik szemét eltakaró karmolásnyom sötét árnyékba borult, mintha egyáltalán nem is létezne. A bátyám büszke elutasítással megrázta a fejét, és szó nélkül haladt tovább

Egymással fáradt pillantásokat váltva a szarvastetemekre néztünk. Ezüstárny és Tundra vitte az egyik zsákmányt, Vadfagy, Anuke és én pedig a másik szarvast kezdtük el vinni. Mi is elindultunk, Éjszőrme után lemaradva egy kicsit. Miközben szó nélkül vittük a szarvast, azt hallgattam, amit a többi farkas beszél a jelenségről, ami szinte csak az előbb zajlott le. Mély levegőt vettem, orromat beborította a vér szaga, majd gyorsítottam a lépteimen, hogy mihamarabb visszatérjünk a Ködfalka területének biztonságoa szívébe.