Követtem a Kristálypatak folyását végig a hosszú, sziklás völgyön át, ami a falka területének a legfontosabb részét képezte. Itt laktak a vemhes nőstények, a kölykök, és az összes rang farkasai, kivéve Fagyott Esőt, aki a Gyülekező Tisztás mögötti sziklafal barlangjában élt, és persze a Hajnallelket, akinek az otthona a Lélekszikla közelében volt. Elhaladtam a magas fák alatt, törzsük szinte feketének látszott az árnyékok miatt.

Végignéztem a farkasokon, akik a völgyben voltak. Páran a meredek lejtő szikláin aludtak elnyújtózva, ők valószínűleg egész éjjel ébren voltak. Mások éppen valamiféle zsákmányt ettek, a nőstények pedig játszó kölykeikre vigyáztak. Minden olyan nyugodtnak és csöndesnek látszott, ilyenkor éreztem, hogy hazaértem.

- Leilana! – szólalt az egyik lejtő tetejéről egy vidám kiáltás. Barátságos hangjától akaratlanul is mosolyognom kellett, és figyeltem, ahogyan testvérem, Fantombunda egy kecses ugrással mellettem terem a magas lejtőről.

- Szia, Fantombunda – hozzáérintettem sörényéhez az orromat, letéve a temérdek zsákmányt. Megéreztem bundáján a tüskebokrok szagát. Hol járhatott vajon?

Ő kibontakozott az összebújásból, és világosbarna tekintete azonnal a zsákmányokra tévedt. Bundája mintázata megszólalásig hasonlított apáméhoz, annyi különbséggel, hogy szőre színe világosabban pompázott, és a maszkszerű jegyek az arcán, valamint a nagy folt a hátán sötétbarna volt.

- Látom hoztál valamit – mosolyogta, megforgatva hosszú, barna fülét.

- Az egyik fácánt anyának hoztam, a másikat pedig apának – számoltam be neki, letéve őket a földre. Szinte meg se gondoltam, mit mondtam, csak akkor jöttem rá, mikor már nem lehetett visszavonni.

- Valóban fácánt akarsz etetni apánkkal? – Fantombunda megráncolta a homlokát, sötét arcán elkerekedtek világosbarna szemei.

- Ó – néztem a nyúlra, amit Ezüstárny adott. Nem fért a fejembe, hogy felejthettem el, apánk mennyire utálja a fácánhúst. Mindig arról panaszkodik, hogy nincs ideje leszedni a tollakat róla, és kimondottan nem szereti, ha pihéket kell ennie. – Igazából nem. Szerintem inkább a nyulat adom neki.

Mielőtt folytattam volna az utamat, szerettem volna gyorsan enni egy kicsit. Leheveredtem a földre a delták barlangja mellett, az sem zavart, hogy az éles kavicsok néha megszúrták a bőrömet a bundám alatt. Fantombunda is éhes lehetett, mert ő ugyanígy tett. Az egyik fácánt középre tettem, hogy a testvérem is elérhesse. Miközben ettem, éreztem, ahogyan a meleg hús betölti a gyomromban lévő űrt, még a tollak sem zavartak. Miután befejeztük,  azonnal fel is álltunk.

- El kell mennünk anyánkhoz – szerencsére nem kellett őt emlékeztetnem. Fantombunda a nyúlhoz fordult, és óvatosan a szájába vette.

- Köszi – mosolyogtam rá hálásan, mikor átvette tőlem a nyulat.

Ő csak bólintott, és én is felvettem a fácánt. Egymás mellett elindultunk, mancsaim már maguktól tudták az utat Alkonyköd barlangjához, ami egy kicsi, kerek tó mögött volt. Mióta a Ködfalkában éltem, minden nap megtettem ezt az utat, hol másokkal, hol egyedül. Követtem Fantombundát be a ritkuló fák közé. Ma furcsán zavartnak és szomorúnak látszott, de nem akartam megkérdezni miért. Ismertem őt, és tudtam, hogy ha valamiről magától nem akar beszélni, akkor sosem fog. Hirtelen fájdalmasan eszembe jutott, amit nekem mondott, nem sokkal az után, hogy Hajnallélekkel visszatértünk a Ködfalkába.

Elmondta, hogy nincs mágiája. Hogy egyik szellem sem választotta őt ki, és ezért nincs farkasjegye, ami már az első napon feltűnt. Apám később elmesélte, hogy ez megtörténhet néha, de senkit sem lehet okolni érte. Mégis, Fantombunda talán a leggyorsabb farkas a Ködfalkában, és ő az egyik legjobb nyomkövető. Szerettem őt, és olyannak amilyen, mágia de vagy oda. Azért, mert különleges.

Odafutottam hozzá, mikor rájöttem mennyire lemaradtam tőle. Látva szomorúságát, fejemet vigasztalóan az arcához dörgöltem. Az emelkedő irányába sétáltunk, a Lélekszikla felé. A napfénytől meleg levelek kellemesen simogatták a bundámat, ahogyan elhaladtam egy virágzó bokor alatt. Már a lejtő közepénél éreztem a Lélekszikla mágikus varázserejét. Mikor életemben először jártam itt, tele voltam félelemmel és aggodalommal, amit soha többé nem akartam átélni újra. 

Felértünk a dombra és megláttam az apró, széles köveket, amik a földön hevertek, mintha csakúgy szétszórták volna őket. A Léleksziklához egy kis ösvény vezetett. Fantombunda gondosan azokon haladt, így követtem a példáját. A fennsík túloldalán, velem szemben még mindig ott állt a meggybokor, amit a gottók varázslata okozott, és most fehér virágok borították.

Észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan odaértem a Léleksziklához. A hatalmas, fehér kő áttetsző volt, és a fény ezernyi árnyalatában ragyogott a napsugarakban, akár az olvadó jég. Természetes, halvány csillogás vette körül, de a belsejéből kék fény is áradt, ami idegennek hatott, mivel nem volt forrása. Mikor kellően közel értem hozzá, megláttam a belsejében a csillagokat és színes ködöket, melyek örök táncukat járták. Megbabonázott a lenyűgöző látvány, de emlékeznem kellett Hajnallélek figyelmeztető szavaira, miszerint nem tanácsos sokáig belenézni, mert néha a Szellemek ijesztő látomásokat küldhetnek, amik tévútra csalnak.

Hajnallélek a fehér kő mellet feküdt összegömbölyödve, szárnyait a Léleksziklára tette, mintha védelmezni akarná. Puha, felhő-fehér bundája tiszta volt és rendezett, soványsága, amit a fogság okozott teljesen eltűnt. Egyedül szavai hordozták a borzalmakat, amiket átélhetett. Fényes, levendula-lila szemeit lehunyta, de mikor a közelébe értünk megbillentette világosszürke fülét, és kecsesen felemelte a fejét.

- Ó, ti vagytok azok – lila szemeiben meleg fényt csillant, és négy lábra állt.

- Ugye nem zavartunk meg semmiben? – kérdeztem aggódva, arra utalva, hátha a szellemek világában járt esetleg. A zsákmányt letettem elé a zöld, rövid szálú fűbe.

- Ha azt szeretnéd, hogy elmenjünk... - kezdte Fantombunda, félig megfordulva, hosszú mellső lábát felemelve.

- Mégis miért szeretném? – szakította félbe meglepetten anyánk. Szárnyait félig kitárta, és tekintete elfelhősödött. – Hiszen tudjátok, ide bármikor jöhettek, amikor csak kedvetek tartja.

Fantombunda visszafordult, és halványan elmosolyodott. Annyira hasonlított apára, hogy néha őt láttam benne. Anyára néztem, és hirtelen elfogott az a fajta érzés, ami akkor tört rám, mikor megláttam őt a gottók rácsai mögött. Nagyon szerettem volna pihe-puha, vastag bundájába dörgölőzni, érezni a melegségét és nyugodt, kedves szavait. De végül mégsem mozdultam.

- Hoztunk neked egy fácánt – toltam az orrommal hozzá közelebb a zsákmányt, biztos voltam benne, hogy ma még nem evett semmit.

Mindhárman összeérintettük az orrunkat, éreztem Hajnallélek bundáján egy furcsa, különös illatot, ami nem a sajátja volt, és is nem hasonlított semmilyen más farkas szagára sem a Ködfalkában. Megdöbbentően olyan volt, mint Csillagugró fenyőtűszerű szaga, de ezt a gondolatot kiráztam a fejemből. Miért akarna Hajnallélek találkozni Csillagugróval, az Árnyékfalka sámán vezetőjével? Hiszen semmi közük sincs egymáshoz, azonkívül, hogy mind a ketten sámánok, akik a Szellemek ősi mágikus erejét birtokolják. Mikor még több holddal ezelőtt jártunk az Árnyékfalkában, úgy tűnt, a két farkas régebb óta ismeri egymást, de erre sosem mertem rákérdezni, még akkor sem, mikor Hajnallélek visszatért a rangjához. Egyszerűen úgy éreztem, ez egy olyan dolog, amiről nekem sosem szabadna tudnom, hiába voltam rá elképesztően kíváncsi.

- Köszönöm, nagyon figyelmesek vagytok – mosolyogta anyám, és büszkeséget éreztem a hangjában. A mancsai közé vette a madarat, és mielőtt halkan enni kezdett, féltőn ránk nézett. – Kértek belőle? Ugye ettetek valamit napközben? – kérdezte aggódva.

- Igen, megettünk egy fácánt – válaszolt helyettem Fantombunda. – Természetesen nem kérünk. Ezt neked hoztuk, kérlek edd meg – általában nyugodt hangja most nem tűrt ellentmondást.

Meg kellet értenem, anyám nem véletlenül aggódott ennyire. A tél folyamán az erdőben alig találtunk elég zsákmányt, és ami volt, azt mind a kölyköknek adtuk. Voltak napok, amikor egyikünk sem evett.

- Az erdő hemzseg az élettől – feleltem neki, próbáltam eloszlatni félelmeit. – Mindenkinek jut elég, sok ideje először.

Anyám mosolyogva rám nézett, és nyugodtan megette a nyulat. Mikor befejezte, a Lélekszikla belsejébe nézett, és szemeit lehunyta, miközben fülei hátralapultak, mancsai pedig megremegtek egy pillanatra. Fantombundával összenéztünk, és azt kívántam, bárcsak tudnék neki ilyenkor segíteni. De a sámánok az egyetlenek, akik viselik a látomások és jelentéssel bíró álmok súlyát, tudtam, én magam képtelen lennék rá.

- Mi a baj? – kérdeztem félve, és közelebb hajoltam hozzá. – Rossz dolgokat látsz? – fogalmaztam meg az aggodalomtól esetlenül.

- És még csak nem is a legrosszabbakat az utóbbi időben – válaszolta komolyan. Szemein furcsa, fehér fény villant át. - A Szellemek tudják, hogy Aigantun elveszett az egyensúly mágia és a természet között. Túl sok a vírussal fertőzött zsákmány, és nemrég mesélték a földfalkaiak, hogy az egyik gammájuk kettős mágiájú. De ezt ti is tudjátok.

Tisztán emlékeztem a napra, mikor a Ködfalka és a Földfalka legutóbb találkozott. Az ő falkájuk volt  a legközelebb hozzánk, a Magaspuszta nevű területen laktak, hozzánk képest nyugatra. A Hold Királyai tagjaként én is ott voltam, mikor meglátogattuk a déli félhold farkasokból álló falkát, és találkoztunk azzal a furcsa, félénk kölyökkel, akiknek két farkasjegye volt, és egyszerre irányította a földet és a tüzet. Ez olyan ritkának számított, hogy mindössze egy évtizeddel ezelőtt fordult elő utoljára.

- Dhiméria szellemeit kértem, hogy adjanak választ a kérdéseimre – felelte, amitől reményteljes gondolatok árasztottak el. Ez egyike volt azon ritka pillanatoknak, mikor beszélt nekünk utazásairól a szellemek világában. Leültem, egy szavát sem akartam elszalasztani. – És ők válaszoltak. Azt mondták, a segítség, amit küldtek úton van. Nem hagytak el minket, és én hiszek nekik.

Kíváncsian néztem rejtélyes, lila szemeibe, és felmerült bennem a kérdés, milyen segítséget küldtek vajon a Szellemek. Rá fogunk jönni valaha? Fel fogjuk ismerni, ha egyáltalán, találkozunk vele? Sőt mi több: miféle segítség lehet ez? Túl sok kérdésre nagyon kevés válasz jutott, ami csak még több kérdésre adott okot.

- Minden rendben, Leilana? – kérdezte anyám, odahajolva hozzám. Szárnyával megsimított, puha tollai kellemesen érintették a bundámat. Visszatérve a valóságba eszembe jutott Alkonyköd.

- Persze, semmi bajom – válaszoltam megrázva a fejemet.

- Hiszek neked – mondta megcsóválva a farkát, és megnyalta a homlokom. – Meglátogattátok ma már apátokat? – kérdezte végignézve rajtunk.

- Én még nem – ismertem be az igazat.

- Reggel jártam nála – felelte Fantombunda a mancsaira nézve. – Nagyon elfoglaltnak látszik. Biztos vagyok benne, hogy egész nap az új kölykökkel lesz elfoglalva.

- Az új kölykök! Kár, hogy még három holdig nem láthatom őket. – búslakodtam szomorúan. Alig három napja születtek meg, de apám és a többi gyógyító rengeteget látogatták őket. Az egyikük nagyon gyenge volt, de hála a Szellemeknek Alkonyköd tegnap azt mondta, ő is jól van. Amióta a Ködfalkában éltem rájöttem, hogy a farkasok sokkal többet foglalkoznak az újszülöttekkel, mint a kutyák. De a kutyák szokásaival ellentétben a kölyköket a falka három holdtöltéig nem láthatja, kivéve persze a gyógyítókat és a sámánt, aki a születésükkor is jelen van.

- Gyönyörűek, és mindegyikőjük körül rengeteg tiszta energiát éreztem – mesélte Hajnallélek vidáman. – Ne aggódj, hamar eltelik majd az idő. Nemsokára te is láthatod majd őket. – jött oda hozzám, és barátságosan megérintette az oldalam.

Elmosolyodtam, és eszembe jutott apám. Meg kell látogatnom őt is, lehetőleg minél hamarabb. Mielőtt megszólalhattam volna, Fantombunda megelőzött.

- Van valami, amit meg kell néznem a Tövises Lejtőnél – mondta, és a meredek, sziklás lejtőhöz ügetett a fennsík túloldalán. Lenézett a mélybe és a levegőbe szagolt, fekete orra ide-oda járt. – Reggel mikor Égősörény odalent volt, sakálok nyomára bukkant. Lehet, hogy semmiség, de sosem lehet tudni...

- Megnézheted, ha szeretnéd – mondta anya, látszólag nem aggódott, ami előtt értetlenül álltam. Odasétáltam hozzájuk, és lejtő aljára néztem, de a tüskés bokrokon kívül semmit sem láttam rajta. A sakálok letértek a gottók útjáról, és békésen éltek, éppen ezért nem értettem, miért jöttek a tudomásunk nélkül területünkre. Lehet, hogy Fagyott Esővel akartak beszélni? 

- Mit kereshettek itt? – gondolkoztam hangosan. - Karomszárny szerint néhány gamma reggel látott az égen egy sárkányt is. Azt beszélik, a sakálok és a sárkányok szövetségesei egymásnak... Véletlen egybeesés lehet?

- Nem tudom – rázta meg a fejét Fantombunda. – Mindenesetre megnézem.

Leugrott a lejtő tetejéről, és meglepően könnyen landolt az egyik száraz, kidől fa törzsén. Orrát szorosan a sziklás földre tartva járatta körbe, majd egy gyors mozdulattal beszaladt a tüskebokrok rejtekébe.

- Ha Fantombunda talál valamit, majd elmondod, ugye? – néztem anyára töprengve. Ő a távoli, kék égbe nézett, amin most néhány halvány felhő úszott át, mint a fehér tollak a hullámos víz felszínén. Lila szemeit összehúzta, és csak némán bólintott. A Lélekszikla felé sietett, és lefeküdt köré, mint amikor meglátogattuk.

- Ne haragudj, de van valami, amit ki kell derítenem – mondta nekem komolyan. – Muszáj beszélnem valakivel.

- Értem – feleltem, meglengetve a farkamat. Nem kérdeztem semmit, sietős izgalmából valami rám is átragadt, és bár nem igen értettem, ki az, akivel beszélnie kell, a nyúlhoz siettem. – Viszlát!

Miután elköszöntem tőle, a zsákmányt felkapva gyorsan leszaladtam a lejtőn. Legkevésbé sem akartam, hogy anyának miattam ne sikerüljön eljutnia Dhimériába.

Azonnal Alkonyköd tavánál találtam magamat. Barlangja egy sziklás magaslat alatt volt, a vízesés mögött. Hallgattam az állandó csobogását, és figyeltem a hullámok örök áramlását, ahogyan elhagyják a tavat, és csatlakoznak a Kristálypatakhoz. A víz tiszta és teljesen átlátszó volt, de kellemes hideget árasztott magából. A sekély tó felszínén néhány apró, sötét hal úszkált. Mivel egy farkas sem fárasztotta magát ilyen kicsi halak levadászásával, háborítatlanul éltek.

Megkerültem a tavat, de még mindig azon gondolkoztam, ami a Léleksziklánál történt. A sziklafalhoz simulva kőről-kőre ugrálva beléptem a barlangba, reménykedve, hogy itt találom Alkonyködöt. A bejáratot eltakaró vízfüggöny, mint mindig, most is félhomályba burkolta az apró barlangot.

A talajon egy hatalmas párduc foltos bőre feküdt, és mindenhonnan gyógynövények szúrós illata támadt rám. A földön rengeteg különféle növény és virágfej feküdt, soknak nem tudtam volna megmondani a nevét.

Alkonyköd a barlangban volt, de társasága akadt. Apám a homlokát ráncolta, szájában egy kicsi, sötétszürke kölyköt tartott, aki hangosan süvöltött, és éppen a kijárat felé kapálózott. Jól tudtam, ő nem egyike Hidegtűz párnapos kölykeinek, hanem már fél is éves elmúlt.

- Ne, tegyél le! – sipította a kis hím rugdalva, ahogyan apám a grabancánál fogva tartotta. – Ki tudok menni egyedül is!

A farkaskutya letette a földre a kölyköt, aki nagy, kék szemeivel most először nézett rám. – Biztos nincs szükségem semmilyen gyógynövényre?

- Milyen kölyök vagy te? – morogta apám és egy vörös levélkupacot kezdett rendezni a mancsával. – A legtöbben sírva ellenkeznek, ha akár egy levelet is akarok adni nekik!

Akkor vettem észre, hogy a kicsi, Esőcsepp nevű kölyök pelyhes bundája teljesen vizes volt.

- Képzeld, beleestem a tóba! – jelentette ki nekem, mint aki egyedül győzött egy medve ellen, és még elejtett egy csorda szarvast is, majd büszkén kihúzta magát. – Aztán Alkonyköd kiszedett belőle... - tette hozzá szomorúan.

- Nelada szerelmére, nem lehet, hogy más gyógynövényét rágod össze? – kérdezte mérgesen apám, felemelve egy kegyetlenül megcsócsált virágot.

Ekkor vett észre engem.

- Ó, szia Leilana – köszönt, majd sötét aranysárga szemeit a nyúlra szegezte. – Úgy látom, hoztál zsákmányt is, amit egy ilyen nap folyamán nagyon szépen megköszönök.

- Hozok holnap is – motyogtam, miközben Esőcsepp a kijárat felé rohant, de apám elállta az útját. – Úgy látom, rendesen meggyűlik vele a bajod. – jegyeztem meg a szürke kölyköt figyelve.

- Alkonyköd lesz az új barátom! – ugrott fel sivítva Esőcsepp. Talán ez volt a harmadik alkalma, hogy egyedül elhagyta az odúját.

Alkonyköd elmosolyodott, és világos színű mancsával kifelé kezdte terelni Esőcseppet. A nagy, fekete folt apám hátán szinte eltűnni látszott a farkaskutya bundájáról a félhomályban.

- Leilana, kérhetek tőled egy szívességet? – kérdezte apám a kijárat felé nézve.

- Igen – válaszoltam, sejtve a folytatást.

- El tudnád őt vinni az anyjához? – kérdezte Alkonyköd, lenézve Esőcseppre. – És vigyázz vele, nehogy megint beleessen a tóba!

- Persze! – vigyorogtam, és kiléptem a barlangból.

Esőcsepp villámgyorsan ugrált a köveken, és úgy tűnt, nehéz lesz vele lépést tartanom. Sötétszürke bundáján világos, fehér, hosszúkás foltok kaptak helyet, homlokán pedig egy csepp alakú, világos minta volt, amiről a nevét kapta. Apám elkísért minket a tóig, németjuhászéhoz hasonló, világos bundája szikrázott a napfényben.

- Oda is bemegyünk, ugye? – kérdezte Esőcsepp, halványszürke, apró mancsával a szikla másik, széles oldalára mutatva.

- Attól tartok nem – próbáltam szomorúnak tűnni. – Az a többi gyógyító barlangja. – A sziklafal alatt egy hosszú, sötét barlang tátongott, ami belül sokkal nagyobb volt, mint apámé. Én nem sokat volt ott bent, talán háromszor, mióta a Ködfalka tagja lettem.

Tovább haladtunk a Kristálypatak mentén. Esőcsepp talált egy kicsi, zöld hátú gyíkot, amit üldözőbe vett. Tudtam, hogy egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenem, ezért türelmesen leültem, és megvártam, míg befejezi.

A földre lapult, de fejét magasan tartotta. Apró mancsaival szaladni kezdett, de a gyík azonnal észrevette, így mielőtt a kis kölyök ugrani tudott volna, az szélsebesen eltűnt a borok között.

- Jaj, ne! – nyüszített fel Esőcsepp. – Beszaladt a fák közé...

- Ha vadászol, mindenképpen ügyelj arra, hogy a fejed egy magasságban legyen a tested többi részével – magyaráztam neki. – Nem elég, ha csak lopakodsz felé, ha így felemeled a fejed.

- De akkor hogy fogok látni? – panaszkodott, félig elindulva az erdő felé.

Magamban sóhajtottam. Minek tanítok neki ilyeneket? Esőcsepp nyilvánvalóan túl kicsi a vadászathoz. Elkezdtem gondolkozni, vajon milyen elemű lesz, ha mágiát kap a Szellemektől? Alkonyköd szerint egy farkas egyéves kora után bármikor megkaphatja a farkasjegyét.

- Ugye az erdőn keresztül megyünk haza? – kérdezte vágyakozóan Esőcsepp. – Kérlek! Szeretném látni a Szellemfát.

Végül is, nem lehet baja, ha velem marad – gondoltam.

- Igen, de csak akkor, ha azt csinálod, amit mondok – fektettem le a szabályt.

- Menjünk! – kiáltotta boldogan, magas hangon, és ugrálva beszaladt a fák közé. Aggodalmasan követtem, majd megnyugodva vettem észre, hogy a fák között megállva néz rám.

- Ne menj el túl messzire – mondtam neki, remélve, hogy valóban azt csinálja, amit mondok.

Még úgy is közel voltunk apám barlangjához, hogy bementünk az erdőbe. Itt megengedtem Esőcseppnek, hogy egy kicsit körülnézzen, majd hirtelen meghallottam Alkonyköd mély hangját a fák közül.

- Abban igazad van, hogy a vírus az utóbbi holdban is rengeteg zsákmányt fertőzött meg.

Az biztos volt, hogy nem hozzám beszélt. Szavai felkeltették az érdeklődésemet, hiszen még jól emlékeztem, mikor először jártam a Ködfalkában, harcba kerültem egy hatalmas vaddisznóval, ami mágiával volt megfertőzve. A vírus a zsákmányállatokat támadja meg, egyetlen oka pedig a tiltott mágiák jelenléte.

Hangja felé fordultam, és kinéztem egy bokor ágai közül. Észrevettem apámat, és egy másik gyógyítót, akit könnyen felismertem vékony alkatáról, és világos, homokszínű bundájáról. Három szarvasugrásnyira lehettek tőlem, de mégsem vettek észre, annyira elmélyülten beszélgettek. Homokprémes, a másik gyógyító hosszú, sötét végű farkát maga köré csavarta, világoszöld szemei kíváncsi óvatossággal nézték apámat.

- El kell mondanom valamit, ami talán a vírus oka is lehet – szólalt meg halkan Homokprémes, aki Szarvasfutó testvére volt. A fiatal hím barna mancsaira nézett. – Valamit, amit néhány földfalkai mesélt, mikor Szarvasfutó és én a falkájuk határán gyűjtöttünk gyógynövényeket.

- Mit kerestetek ott? – kérdezte Alkonyköd felmorranva. Nyugodtabban fojtatta. - Tudom, hogy a Földfalka területe tele van a legjobb növényekkel, de óvatosnak kell lennetek.

- Nem számít – válaszolta fülét lesunyva a vékony farkas. – Végül semmit sem vittünk el. Sokkal fontosabb ennél, amit mondtak. – itt elhallgatott, de mikor látta, hogy apám figyel, folytatta. – Azt mondták, hallottak legendákat Hurrikánról, és arról, hogy a Jégfalka eltitkolja a kiszabadulását. – karmai a földbe vájtak, háta mentén égnek állt rövid szőre.

Aranysárga szemeim valószínűleg akkorára tágultak ki, mint a Hold maga. Hajnallélek mesélt nekem a Halálfalkáról, miután legyőztük az Ezerlábút, és kiszabadítottuk őt. Elmondta, hogy a Halálfalka sokáig az egyik legerősebb falka volt, de Hurrikánt, a vezérét hataloméhsége miatt a Falkák Tanácsa elítélte, és bezárta a Jégfalka területére. Remegő mancsokkal közelebb lopóztam hozzájuk, ügyelve hogy ne lássanak meg. Az ágak közül nem láttam apám arcát, mert ő háttal ült nekem, de éreztem a döbbentségét, amitől farkán égnek állt a szőre.

- Az lehetetlen! – sziszegte, de ügyelt rá, hogy senki ne hallja meg. Négy lábra állt, és fejét lejjebb hajtotta. – A Jégfalka legjobb harcosai őrizték. Esélye sem volt kiszabadulni!

- Szerinted akkor nem igaz? – kérdezte Homokprémes elhaló hangon. – A Földfalka tagjai nem hazudnának erről.

- Én sem hiszem – láttam, ahogyan apám fekete folttal ékesített vállai meglazulnak egy pillanatra. Még mindig ideges volt, amit meg tudtam érteni. Arra számítottam, hogy megszólaljon: megcáfolja az egészet, hogy ez nem lehet igaz. Azonban nem mondott semmi mást.

A pillanatnyi csöndet apám halk hangja törte meg.

- De... Ezt miért nekem mondod el? Mit vársz tőlem? – kérdezte, éreztem a szomorúságot a szavai mögött, és valami olyasmit is, amit még sosem.

- Hiszen te és Hajnallélek  jobban ismeritek őt, mint bárki más a Ködfalkában! – Homokprémes is négy lábra állt, hátát felhúzta, szemei ijedten nézték apámat, mintha éppen rátámadt volna.

Kire céloz Homokprémes? – kérdeztem magamban döbbenten.

- Nem láttuk Hurrikánt, mióta a Homályfalkában véget ért a küldetésem – felelte Alkonyköd távozásra készen megkerülve a másik gyógyítót. – Egyedül azt tudjuk róla, hogy mire képes.

- És most mi lesz? – szólt utána követelőző hangján a hím. – Elmész, és nem teszel semmit?

Még jobban a földre lapultam, tekintetem csak kettőjükön függött. A bokor alacsony, földszagú törzse alól lestem ki, nehogy még véletlenül is észrevegyenek.

- De igen – válaszolta apám a keményen másik gyógyító szemeibe nézve. – Beszélni fogok Fagyott Esővel.

Homokprémes lenézett a földre, szemeit lehunyva. Biztos voltam benne, hogy nem mondott semmit Hurrikán visszatéréséről a falka vezérének. Nem maradt így is túl sok minden titokban? – gondoltam mérgesen. A Lélektoll eltűnése után, nem sokkal később hogy visszatértünk, kiderült róla az igazság, de hogy Jairó vitte el, azt egyikünk sem mondta el a falkának. A Ködfalkában nagy felfordulást okozott, hogy a Lélektoll már nincs a területen, pont úgy, mint ahogy azt Éjszőrme jósolta.

- Gondoltam – szólalt meg Alkonyköd, mint aki olvasott a farkas gondolatában. – Velem jössz?

Homokprémes bólintott, és csatlakozott apámhoz. A két gyógyító megkerülte a vízesést, és eltűntek a fák között, a Kékszikla felé tartva. Miután elviharzottak az erdő felé, hangosan dobogó szívvel néztem a hűlt helyüket. Ijedten bámultam magam elé, de nem a fákat figyeltem. Szemem előtt elképzeltem a Halálfalka borzasztó pusztítását, de nem akartam látni, ahogyan betörnek a falkám területére. Nem akartam ezt hagyni, legszívesebben morogni támadt kedvem az ismeretlen falkára, ha nem éreztem volna a félelem és a harag eddig sosem tapasztalt elegyét. Az eddig hallott állandó fenyegetés hirtelen valósággá vált.

- Leilana... jól vagy? – hallottam magam mögött Esőcsepp rémült nyüszítését. Hátranéztem rá, hatalmasra tágult, világoskék szemei világítottak az árnyas fák sötétjében.

Neki erről nem szabad tudnia. Sohasem találkozhat a Halálfalka vérszomjas farkasaival, sem ő, vagy bármelyik kölyök a világon. – gondoltam, és farkamat akaratlanul is védelmezően a kicsi farkas köré helyeztem. – Meg fogom őt védeni, és mindenki mást is.

A gondolat, amivel rájöttem, hogy lehet, nem leszek képes rá, nagyobb rémületet okozott, mint a Halálfalkától való félelmem.

- Igen persze – mondtam neki, de hangom remegett, és megpróbáltam mosolyogni.

Szótlanul továbbkísértem őt az erdőn át. A fák törzsén puha, sötétzöld moha ült, és a földből kilógó gyökereik között vékony, világossárga gombák nőttek ki. Tudtam, hogy halványan világítanak a sötétben, de most nem voltam rá kíváncsi.

Idővel igyekeztem elterelni a gondolataimat, mialatt a hűvösen suttogó fák között ügettünk, de képtelen voltam rá. Ha minden igaz, Fagyott Eső is tudni fog erről. – nyugtattam meg magam hirtelen. – Ő az alfahímünk! Mindig tudja, mit kell tennünk, ahogyan most is meg fogja mondani a megoldást.

Az egyetlen dolog, amit tehetek, ha várok estig, míg össze nem hívja a Falkagyűlést. Minden teliholdkor megtartja Fagyott Eső, ilyenkor nevezik ki új rangra a farkasokat, és a falka ünnepel. Vannak olyan esetek, mikor nincs telihold, de egy fontos esemény miatt mégis megkényszerül tartani a falkavezér. Ilyen volt, mikor Hajnallelket elrabolták, és Fagyott Eső összehívta az egész Ködfalkát.

Miközben ezen rágódtam, észrevettem, hogy odaértünk a Szellemfához. A hatalmas, magas fa kérgébe furcsa, színesen világító alakok körvonalait vésték, melyek élénken ragyogtak a sötétben.

Esőcseppet megbabonázták a szellemek különböző ábrázolásai, és a belőlük áradó mágikus, különleges energia, amit csak egy sámán képes megérteni. A fiatal farkas felágaskodott, de még a legalsó alakot sem érte el, ami Erié-t ábrázolta, a Sziklák Szellemét. Orrával egy sötétkék körvonalú, csillogó madáralakra mutatott.

- Ő kicsoda? – nem lepődtem meg rajta, hogy ennyire érdekli őt a szellemek világa. Hiszen a lelke mélyén talán mindenki kíváncsi a manccsal megfoghatatlanra, és a szemmel láthatatlanra. Egy kicsit saját magamra emlékeztetett, mert én is pont ilyen érdeklődéssel kérdeztem egykor a mesteremre, Lávaholdra.

- Ő Aerisz, a Levegő Szelleme – próbáltam nem idegesnek látszani. Sóhajtottam, mert alakja olyan ismerős volt a számomra, mintha tegnap láttam volna. Nem akartam róla inkább semmit sem szólni, és reméltem, hogy nem is kell. Volt szerencsém találkozni vele, és inkább csendben maradtam, pedig a gondolataim hangosan üvöltöttek, hogy mondjam ki őket hangosan. Kimondani, hogy Aerisz egy önző, hatalmaskodó lény, aki azt hiszi, bármit megtehet a halandókkal. A felismerés, hogy a szellemek ugyanazokkal a tulajdonságokkal vannak megáldva, mint mi, szörnyű fájdalmat okozott.

Lenéztem Esőcseppre, aki vidáman ugrott a levegőbe, felkavarva ezzel néhány száraz falevelet, amelyek a tél után is megmaradtak.

- Őt ismerem! – orrával egy kéken világító kígyóalak felé bökött, igaz nem érte el. – Ez itt Neró, a Víz Szelleme.

- Pontosan – ismertem el mosolyogva. Kedveltem a lelkesedését, és hogy ilyen jól ismeri a szellemeket. Eszembe jutott, hogy próbára tehetném egy kicsit. – Szerinted melyikük Nelada, a Föld Szelleme? – kérdeztem tőle érdeklődve.

Esőcsepp leült a földre, és elgondolkozni látszott. Ismerhette a legendákat a szellemekről, ahogyan minden farkaskölyök Anayán.

- Az a karcsú macska Metallum mellett? – inkább kérdezte, mint állította. – Anya mondott nekem egy történetet róla, amiben meggyógyította Ignist, mikor megsérült a Nebulussal vívott csatájában.

- Igazad van – mosolyogtam, majd hirtelen eszembe jutott valami, ahogyan a fényes körvonalú vékony macskaféle alakjára néztem. Aranysárgán világított, ahogyan az apró pettyek az oldalán is. – Alkonyköd szerint gepárd a neve annak a nagymacskának, aminek Nelada olyan szeretettel veszi fel az alakját.

- Láttál már valaha nagymacskát? – kérdezte töretlen lelkesedéssel Esőcsepp. A fát nézte, farkát játékosan csóválta.

- Nem, szerencsére. A nagymacskák vadak és félelmetesek.

- Én is vad vagyok és félelmetes! – húzta ki magát. Világosszürke mellkasát kidüllesztette, bundáját felborzolta. Valóban úgy nézett ki, mint egy számadásra kész szőrpamacs.

- Ebben biztos vagyok – feleltem, miközben megnyaltam a füle tövét.

Eltávolodtam a Szellemfától, mikor láttam, hogy ő is kész az indulásra. Igyekeztem magam előtt terelni Esőcseppet. Még sok dolgot szerettem volna elintézni, és minél hamarabb haza akartam kísérni az apró kölyköt.

Én a gondolataimban elveszve ballagtam a fák között, az arany sugarakat nézve, ahogyan áttörik a zöld lombokat, és előttem táncolnak, fényükben apró bogarak repdestek. De csak egy rövid időre tudtam elfelejteni a nyomasztó híreket, amiket a Halálfalkáról hallottam. Esőcseppnek be nem állt a szája, végig a bokrok között ugrált, és madarakat kergetett.

- Te valóban tűzelemű vagy? – kérdezte hirtelen, odaszaladva hozzám egy kidőlt fa odvas törzséről.

- Igen, valóban – válaszoltam neki, kelletlenül eszembe juttatva, hogy már napok óta egy apró lángot sem idéztem meg. A falka vízelemű vagy földelemű tagjainak gyakran szüksége volt mágikus képességeire, míg én nem igazán tudtam hasznára lenni a tűzmágiának az egyre melegebbé váló napokban.

- Mit gondolsz, milyen elemű leszek majd, ha megkapom a farkasjegyem? – kérdezte, de választ nem várva folytatta. – Legjobban fém elemű szeretnék lenni, de a tűz is jó lenne, és a víz pedig egyenesen fantasztikus! Csak képzeld el, hogy hatalmas hullámokat tudsz csinálni, és akkor idézheted meg őket, amikor csak akarod! – itt kifújta magát, mivel mindezt egy levegővétellel mondta el. – Mit gondolsz, Leilana? Te hogyan kaptad meg a farkasjegyedet?

Lenéztem a vállamra, és megláttam a sajátomat, ami kör alakú volt, és tetejéből két kacskaringós vonal áll ki, pont szembe egymással, egyik kisebb, mint a másik. Mikor megkaptam, még azt sem tudtam, mi az a farkasjegy, első találkozásomat Ignissel is csak egy különösen rossz, értelmetlen álomnak véltem. Néha eszembe jutottak azok az idők, mikor még a kutyák között éltem, Thaliával. Vajon mi lehet most vele? Csak remélni tudtam, hogy boldogul, és jól érzi magát.

Érdekes módon sosem éreztem azt, hogy az első két évem egy másik élethez tartozott volna. Ugyanúgy elfogadtam és beismertem őrkutya múltamat mások és magam előtt, mint bármi mást, ami az életemhez tartozott.

- Tudod, én a kutyák között éltem két éves koromig, akik megvetik a mágiát. Náluk jöttem rá, hogy tűzelemű vagyok, és nagyon is különbözök tőlük. – meséltem neki komolyra fordítva a szót. Magam is meglepődtem, milyen könnyedén idéztem fel magamban azt a furcsa éjszakát, mikor először találkoztam Éjszőrmével, és fény derült az igazságra.

Esőcsepp meglepettnek látszott. A Ködfalkában mindenki tudta, hogy a Nyugati Királyságban születtem, de abban biztos voltam, hogy ez még nem jutott tudomására a kis kölyöknek.

- Hű, valóban? – szemei tágra nyíltak a döbbenettől. – Ezt nem is tudtam.

- Igazából csakis Alkonyködnek és Éjszőrmének köszönhetem, hogy megmenekültem előlük, mikor rájöttek, hogy farkas vagyok – magyaráztam, az arcát figyelve reakciók után kutatva.

De ő egyedül meglepett volt, nem úgy, mint Gyorskarom, aki még mindig árulónak tartott. – A kutyákkal való életem lezárult, és örülök neki, hogy vége van. Az otthonom a Ködfalka, szeretek ide tartozni. – vallottam be őszintén.

Esőcsepp hirtelen megállt az erdei ösvényen, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

- De... a kutyák kegyetlenek és ridegek! – tört ki ijedten, vékony kis hangja csak még halkabb lett. – Hogy tudtál ilyen teremtmények között élni? Nincsenek is érzelmeik!

Vajon minden farkas ezt gondolhatja róluk, aki nem ismer legalább egyet személyesen? – gondoltam, és tudtam, hogy a válasz igen. Pedig mióta elváltunk Axellel, nem telt még el nap, hogy ne gondoltam volna a vörös bundájú akitára. Szívem fájt, ha csak eszembe jutott, milyen kevés időt töltöttünk együtt, amire valóban emlékeztünk. Talán csak pár napot összesen. Borzalmas volt komolyabban belegondolnom, hogy kölyökkorunkban együtt játszottunk, és egymás barátai voltunk, de még csak nem is emlékszünk rá. Nem tudtam eldönteni, gyakran gondoljak-e erre, vagy inkább egyszer sem.

Aerisz az összes emlékünket elvette egymásról, majd Axelt a Nyugati Királyság kutyái elfogták és bezárták Ragnarok Király parancsára. A Levegő Szelleme azzal magyarázta cselekedetét, hogy túl veszélyes lenne, ha ismernénk egymást, mert a jövő számunkra ismeretlen titkokat rejt. 

- Nem mindegyik az – jegyeztem meg. – Ne ítéld meg az összes kutyát eszerint.

Így haladtunk tovább, mire odaértünk a falka azon részéhez, ahol a kölykök vannak. Lesétáltunk a lejtőn, a hosszúkás völgybe, ami fényárban úszott az erdő félhomálya után. A kövek ragyogóan visszaverték a napsugarakat, árnyék csak a nagy tölgyfák alatt volt. A hatalmas fák üregei pedig megannyi apró, bolyhos szőrű gombócot rejtett.

Pipacsvölgy, a várandós bétanőstény, az egyik aranytörzsű fa alatt pihent, hatalmas hasára pillantva. Sárga szemei a büszkeségtől csillogtak. Sötétvörös szőre szinte lángolt, ahogyan a fák lombjáról kis foltokban rá sütött a napfény.

- Látom hoztál egy kölyköt – jegyezte meg mosolyogva a fekvő nőstény.

- Nos, igen... Belesett Alkonyköd tavába, de szerencsére hamar megszáradt a szőre.

Esőcsepp leült elém, és aggódva kereste az anyját. Szenesének jött elő az egyik odúból, sötétszürke bundája pont olyan puha, de tömött volt, mint a fiáé. Sötétkék szemeiben megnyugvás csillant fel, ahogyan világosszürke mancsaival szorosan magához ölelte kölykét.

- Ugye jól vagy? – kérdezte aggódva, végignyalogatva a kölyök puha bundáját. – Azt hallottam vizes lettél!

- Túlságosan félted azt a szegény kölyköt – jegyezte meg Pipacsvölgy, fekete mellső lábait keresztbe téve. – Hidd el, ellenállóbbak tudnak lenni, mint gondolnád.

- Honnan tudod ezt? – kérdezte mérgesen a sötétszürke nőstény lelapítva a füleit. – Ez még csak az első almod lesz. Egy kölyökért nem lehet eleget aggódni!

Figyeltem, ahogyan Pipacsvölgy beleegyezően int hófehér farkával, én pedig szótlanul maradtam. Indulni készültem, hiszen már semmi dolgom nem volt itt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt – szólalt meg mögöttem Szenesének hálás hangja.

Hátranéztem rá, és láttam, mekkora törődéssel és odaadással tisztogatja Esőcseppet, mellső mancsával biztosan tartva, hogy még véletlenül se menjen el. Hallottam a szörnyű történetet a fiatal nőstényről, aki az első almának összes kölykét elvesztette egy betegségben, amit senki sem tudott meggyógyítani. Egyedül Esőcsepp élte túl. Szomorúság öntött el, akárhányszor csak szóba került véletlenül a falkában.

- Semmiség – válaszoltam, majd leügettem a fák közé. Még találkozni akartam napközben valakikkel.