- Ezt el kell mondanunk a többieknek! – tört ki Anuke vidáman, sötét rozsdabarna farkát lengetve. – El sem hiszik majd!

- Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára úgyis tudni fognak róla – felelte Ezüstárny, mosolygását leplezve.

- Mennünk kellene – jegyeztem meg körbefordítva a fejem. – Nem késhetünk el!

Ezüstárny bólintott, és láttam, hogy izgatottságtól reszkető mancsokkal elindul sietősen a sötét nyílás felé. Mi azonnal követtük őt, szorosan a nyomába szegődve.

- Gondoltátok volna, hogy ez fog történni? – jött mögöttem Anuke, aki nem is titkolta lelkesedését.

- Én azt hittem, eszükbe sem jut majd minket választani – vallottam be őszintén, de én is egyre kevésbé tudtam uralkodni izgalmamon.

- Te jó ég! – kiáltott fel Anuke meglepetten, még mindig az események hatása alatt állva.

A visszafelé vezető út a járatban nem volt olyan hosszú, mint nem olyan régen. Úgy tűnt, pár pillanat telt csak el, és máris kiértünk a csillagok egyre gyengülő fényére, a sziklás völgybe.

A hajnal közel járt már. Az ég alja halvány kékes-lilássá fakult, és ködös, szürkés derengés szállt a sziklákra, kevés, egyetemes fényt adva nekik, hogy jobban láthassuk őket. A hegyek hallgatása nem volt hasonló az erdő pirkadati madárdalaihoz, vagy az őzek és szarvasok korai matatásához. Itt teljes csend uralkodott, minden hang, amit hallottunk a tenger mély zúgása volt, és a farkasok izgatott csevegése, mely elnyomta a hatalmas víz ősi morajlását. Furcsának találtam ezt, amihez nem szoktam hozzá.

Időközben a farkasok többsége már összegyűlt a völgyben, és hangosan beszélgetve mászkáltak a sziklák között fel-alá, vagy egy helyben, feszülten morogva, némaságba zuhanva várták alfáik visszatérést. A felfordulás csak alig volt kisebb, mint a tanács barlangjában.

Nyakamat kinyújtva próbáltam megkeresni a falkám tagjait, de a sok, idegen farkason végignézve, sehol sem láttam őket.

- Hol lehetnek a többiek? – kérdeztem közelebb hajolva Ezüstárnyhoz. A szürke farkas szárnyait kitárta, készen arra, hogy a levegőbe repüljön, mikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülem, mely közelről jött.

- Itt vagyunk! – szólt valahonnan a hátam mögül Éjszőrme türelmetlenül.

Gyorsan megfordultam, és óvatosan oldalba böktem Ezüstárnyat, a sziklás völgy egy sarka felé mutatva. A Ködfalka farkasai az alagúthoz közel üldögéltek, mely a a Falkák Tanácsa barlangja felé vezetett, és úgy tűnt, éppen minket néztek. Az ezüstös hím szárnyait összecsukva bólintott az irányukba, és azonnal elindultunk feléjük. Anuke-nak nem kellett megmutatni a helyet: villámgyorsan odaszaladt a többiekhez.

- Ti most komolyan a fületeken ültetek? – kérdezte tőlünk Éjszőrme egy kevés gúnnyal a hangjában, mikor odaértünk hozzájuk. – Már vagy ezerszer szóltam.

- El sem tudjátok képzelni, mi történt! – ugrott a levegőbe vidáman Anuke, boldogan felvonyítva.

Észre sem vette Éjszőrme számon kérő, narancsszínűen lángoló tekintetét, és éppen készült volna vidám mesélésbe kezdeni, de ebben a pillanatban Ezüstárny beállt elé. Fehér tollú szárnyait kitárva próbálta elhallgattatni Anuke-ot, aki gyorsan észrevette Karomszárny összehúzott tekintetét, és inkább csendben maradt.

Azt vártam, az ordas bundájú bétahím azonnal kérdőre von minket, de nem szólt semmit, csak halkan felmordult. A bétanőstény, Pipacsvölgy, csendben feküdt a földön, a hatalmas hím egyértelműen a párjával volt elfoglalva. Alkonyköd Pipacsvölgy másik oldalán ült, aranyszínű szemeit a várandós nőstényen tartva, míg Hajnallélek egy nagyobb szikla tetején várakozott.

- A falkavezérek hamarosan megérkeznek – mondta nekünk csendesen Tundra, óvatosan körbenézve az összegyűlt farkasokon.

- Így van – feleltem, ügyelve, hogy Karomszárny ne halljon meg.

Tundra és Vadfagy csodálkozó pillantásokkal szemléltek minket, de nem mondtak semmit, míg Éjszőrme gyanakvóan levette rólunk a tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy már most tud mindent.

Úgy döntöttem, inkább nem mondok semmi mást, és helyet foglaltam a Hold Királyai többi tagjai között. A csillagok fénye egyre inkább elveszni látszott, és pont előttem, a sziklák fölött halvány, aranyszínű fény gyulladt fel, szépen megvilágítva a sötétlila égboltot. A falkavezéreknek hamarosan meg kell érkezniük...

Ekkor a keskeny rés szájából egy nagy, fekete árnyék jött elő, vonásait sötétre festette az egyre erősödő napfény. Oldalra fordította hosszú, sebhelyes fejét, és mikor a szigorú arc felénk nézett, azonnal felismertem Feketeszemet. Tudtam miért nézett ránk, és a gondolattól izgatottan elkezdtem rakosgatni világosbarna mancsaimat a kavicsos földön.

Őt egy másik alak követte, jóval magasabb és nyúlánkabb, mint a Jégfalka vezére. Hosszú szárnyairól azonnal felismertem Csillagugrót, a fehér foltok fekete bundáján alig voltak kivehetőek a hatalmas árnyékoktól, amiket a sziklák küldtek rá. Mögötte szorosan Szürkeszőr jött ki, nyomában Sápadttűzzel és a Földfalka fiatal alfapárjával. Utoljára érkezett Fagyott Eső, és mikor ő is csatlakozott a vezérekhez, mintha csak rá vártak volna, az alfák leültek egymás mellé, mindegyikük kissé a saját falkájuk felé fordulva.

És ebben a pillanatban a morajló farkastömeg azonnal csendben maradt. Fejükkel tiszteletteljesen üdvözölték vezéreiket, és mi sem tettünk másképpen.

- Míg Iméra, a Nap Szellemének fénye el nem jött hozzánk, mi tanácskoztunk majd döntést hoztunk – szólalt meg Feketeszem, nem olyan hangosan, mint a Falkák Tanácsa barlangjában, de szavai, mint a hideg téli szél, végigfújt mindenkin. Én akaratlanul is megborzongtam, de a Jégfalka hófehér farkasai dermesztő mozdulatlansággal hallgatták a vezérüket, a kellemetlenség legkisebb jelét sem mutatva.

- Megtaláltuk a választ arra, kik fogják felderíteni a Vízfalkát – vette át a szót Csillagugró csendesen. – A döntést minden falkavezér jóváhagyta.

Majdnem mindegyik – jutott eszembe, Szürkeszőrre nézve. De ezt gyorsan elkergettem a fejemből, mert megszólalt Fagyott Eső.

- Azok közül választottunk, akik eljöttek a Falkák Tanácsára – a Ködfalka vezére egyenesen ránk nézett, arca sötét, arany körvonalú homályba veszett, egyedül a hideg, elszánt fénnyel izzó világoskék szemeit láthattam, és a halvány hegeket az arcán.

Szavait halk helyeslés követte a farkasok részéről. Alig volt hallható, és abba is maradt, amint Feketeszem újra átvette a szót.

- Az útra a Hold Királyai tagjai fognak indulni, a Ködfalkából – jelentette be, miközben kiegyenesítette széles, szürke vállait, és végignézett a falkákon. – Név szerint: Ezüstárny, Éjszőrme, Anuke, Tundra, Vadfagy és Leilana. Még dél előtt fognak elindulni, hogy minél előbb a Vízfalka területén legyenek.

A farkasok most meglepett, fojtott hangon kezdték el véleményüket kinyilvánítani, és nyakukat nyújtva néztek ránk, miközben halk mozgolódás támadt a falkák részéről. Éreztem, hogy nyakamon lévő szőr kezd kellemetlenül szúrni, és erősen küzdöttem, hogy ne mutassam ki idegességemet. Egyszerre rengeteg farkas emelte ránk a tekintetét, néhányuké lángolt, mintha csak fel akarna égetni minket.

Semmit sem tudtam tenni furcsálló pillantásaik ellen, ezért lenéztem a földre, farkamat magam köré csavarva. Izgatott vidámságom lassan elszállt, mikor találkoztam a farkasok ellenséges hozzáállásával. Egyértelműen kételkedtek, nem hittek abban, hogy képesek leszünk megtalálni a Vízfalkát.

- Alig idősebbek egy tanítványnál! – hallottam akaratlanul egy hozzánk közeli árnyékfalkai nőstény sziszegését.

- Mi történt a falkavezérekkel? – kérdezte alig hallhatóan egy másik farkas a Holdfalka felől, hangja aggódástól volt átitatva. – Nagyon kétségbeesettek lehetnek, ha csak ilyen fiatal deltákat tudnak elküldeni.

- Ha már mindenképpen Ködfalka, akkor miért nem Karomszárny? – jött egy másik hím hangja szintén a Holdfalkából. – Ő az egyik legerősebb harcosuk. Nem hiszem el, hogy senki nem tudná átvenni a helyét, míg távol van.

Igyekezve nem figyelni a farkasok sértődött suttogására, gyorsan hátravetettem a fejem, hogy láthassam a többiek arcát, mivel ők hozzám hasonlóan eddig csendben maradva figyeltek, talán a meglepődés vette el a szavukat. Ezüstárny és Anuke persze nem voltak ledöbbenve, de a rozsdabarna hím kissé lelombozva hallgatta a farkasok hitetlen szavait. Ezüstárny pedig fejét felemelve tekintett a vezérekre, szürke hátát kihúzta, bundája lelapult. Magabiztos, tiszta, ég kék szemébe csak kevés farkas nézett bele.

Éjszőrme magabiztos kiállása nagyon hasonlított Ezüstárnyéra. Nem tűnt különösen döbbentnek, és könnyen észrevehető bátorsággal lövellt megvető pillantást mindenki felé, akinek valamilyen lenéző hozzászólása támadt. Meg tudtam érteni a hozzáállását, végül is. Hiszen minket választottak ki, nem? És ez a lényeg, nem az, hogy mások mit vélnek erről. De úgy tűnt, ezek a gondolatok inkább származtak Éjszőrmétől, mint tőlem, mert én alig tudtam velük azonosulni. A magam részéről, nem voltam képes az összegyűlt farkasokat hibáztatni. Nem igazán tűnhettünk erősnek vagy rátermettnek a többi falka előtt abban a pillanatban. Tudtam mire vagyunk képesek, és hittem magunkban, de ezt még eddig nem bizonyíthattuk a falkák előtt. Talán most?

Gyorsan Tundrára néztem, aki hozzám hasonlóan tanácstalannak tűnt. Bolyhos, fekete fülekkel figyelte a farkasokat, sárga szemei nagyra tágultak. Hozzá közelebb menve próbáltam megnyugtatni, de láttam rajta, nem a farkasoktól félt, hanem a saját gondolataiba merülve figyelte a falkákat. Eközben Vadfagy vállát Anuke-hoz érintve bátorította a fiatal hímet, míg vastag, szürkéskék bundája enyhén felborzolódott.

Alkonyköd védelmezően négy lábra állt Pipacsvölgy mellett, és Hajnallélek is felágaskodott a sziklákon, ahol eddig feküdt egyenes tartással, de a szüleim nem szóltak semmit. Jól tudták, a gyűlés hamarosan véget ér. Utoljára, még Karomszárnyra pillantottam, igaz félelemmel telve. Ahogy vártam, a barna és szürke mintás hím szintén nem tűnt elégedettnek a falkavezérek döntésével, és egyedül a tudat, hogy velünk egy falkába tartozik, tartotta vissza attól, hogy felszólaljon ellenünk. Összehúzott szemmel nézte Fagyott Esőt, mellső lábaiban megfeszültek az izmok, és karmai a földbe mélyedtek, pont, mint mikor apámmal vitázott a Falkák Tanácsa barlangjában.

Én megpróbáltam bátorságot erőltetni magamra, és példát venni a többiektől. Felemeltem a fejem, és szembenéztem az összes többi falkával. Mély levegőt vettem, de a lelkem mélyén csak is arra vártam, hogy a találkozó véget érjen, és máris indulhassunk az útra. A legrosszabb volt egy helyben ülni, és várakozni.

- A többi falka még ma visszatér a területére – jelentette be végül Feketeszem, ügyet sem vetve a veszekedő farkasokra. – A Falkák Tanácsának vége van. Ha bármi említésre méltó fog történni, a vezérek vízen keresztül üzennek majd egymással.

Ezzel a fehér hím a falkájához ment, az egyetlenhez, amely feszes, szigorú csendben figyelte a többiek veszekedését. Nem tudtam eldönteni, miért nem csatlakoztak a többi falkához: azért, mert egyetértettek a vezérük döntésével, vagy mert egyszerűen a neveltetésük úgy kívánta, hogy hűvös illedelmességüket még a legnagyobb fejetlenségben se veszítsék el?

A többi vezér is hasonlóan Feketeszemhez, csatlakozott a saját falkájához és a sziklás völgy megtelt parancsokkal, melyet az alfák adtak, valamint beszélgetésekkel, melyek mindenről szóltak, ami az elmúlt egy napban történt. A falkák többsége a hazatérést tervezte – nem úgy, mint mi.

Fagyott Eső nyugodt, kiegyensúlyozott léptekkel ügetett oda hozzánk, a megviseltség nyomát sem mutatva. Az idősödő alfahím büszkén megállt előttünk, de mikor megszólalt, hangja csendes volt.

- Fel kellett volna, hogy készítselek benneteket Feketeszem bejelentésére – mikor hozzánk beszélt, mind a hatan köré gyűltünk, és fülünket hegyezve hallgattuk őt. – Gondolom, váratlanul ért titeket.

Szavaitól lefagytam egy pillanatra. Mi van, ha mégis tud róla? – jutott eszembe a kellemetlen kérdés. De a szürke hím nem adott semmi okot a félelmeimre. Miközben beszélt, mosolygott, még hosszú, őszülő bajszai is belerezegtek egy kissé.

- Megtiszteltetés, hogy mi indulhatunk el az útra – felelte Ezüstárny illedelmesen, megdöntve ezüst és fehér mintás fejét. – Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy fényt derítsünk a Vízfalka rejtélyére.

- Örömmel hallom – válaszolta mély hangján Fagyott Eső. Most már nem mosolygott, ahogy folytatta, hangja szigorúvá vált. – Vegyétek is komolyan. De nem akarok semmiféle hősködésről sem hallani. A Halálfalka veszedelmes, sokkal rosszabb, mint egy hordányi harcias gottó. Térjetek ki az útjából – fejezte be egy halk morgás kíséretében.

- Így lesz – ígértem meg az alfára nézve. Alig vártam az indulás pillanatát, és a farkam hegye megrándult a gondolattól, hogy olyan sok farkas közül ránk esett a vezérek döntése. Egy részem még mindig nem akarta elhinni.

Mellettem Éjszőrme ellenkezően négy lábra állt, és messze nem tűnt olyan belenyugvónak. Éppen szólalni készült volna, de Fagyott Eső kitalálhatta könnyen a mondandóját, mert megelőzte.

- Tudom, hogy a becsületetek mást parancsol – a falkavezér szavai kissé lemondónak tűntek, ahogyan ránk nézett, majd a hátunk mögé, a hótól hidegen ragyogó hegyekre. Meleg lehelete apró felhőkben látszódott a hűvös, hajnali szellőben. Alaposan megfigyelve jól kivehetővé váltak a levegőben csillogó apró kis jégszilánkok, amik úgy tűntek, láthatatlan semmibe fagytak bele.

Mikor az alfa folytatta, újra mindannyian rá néztünk. – Azt is, hogy ugyanolyan harcosok vagytok, mint a Ködfalka bármelyik másik tagja, és mint ilyenek, sosem térnétek ki a küzdelem elől. De mégis arra kérlek titeket, ne ugorjatok feleslegesen ütközetbe. Szeretném, ha ez az utazás vér nélküli lenne.

- Megértjük ezt – mondta Ezüstárny nem sokkal azután, hogy Fagyott Eső befejezte. Látszott rajta, valóban így is érti, és az alfa minden szavára figyelt, majd gondosan megfontolta. – Mindent így fogunk tenni, és kiderítjük mi történt a Vízfalkával. – ismételte meg, de most szavai erősebbnek tűntek.

- Remélem is – Fagyott Eső alig észrevehetőn sóhajtott. – De fogadjátok meg, amit mondtam. Nem veszíthetem el a falkám fiatal deltáit a küldetés miatt.

Mire befejezte, a farkasok már indulni látszottak. A különböző falkák tagjai egymástól elköszönve gyűltek össze, és négy lábra állva már egymáshoz közel maradtak. Mögöttünk, a Ködfalka bétahíme idegesen horkantott, és a csapkodó hangok alapján szárnyait nyújtóztatta indulásra készen.

Az Éjszoros felé tartó Csillagugró hosszú mozdulatokkal haladt el mellettünk. Szürkeszőr szorosan a nyomában ügetett, jóval idegesebbnek tűnt, mint a fekete, szárnyas hím. Az Árnyékfalka alfája csak röviden elköszönt Fagyott Esőtől, majd fejével Hajnallélek és Alkonyköd felé fordult, annak ellenére, hogy kikapart, sebhelyek miatt csukott szemeivel nem láthatta őket. Keskeny mancsaival átlépett egy nagy sziklán, úgy tűnt, magas, futásra termett felépítése nem akadályozta a hegyekben sem.

- A falkám visszatér a Sötét Ligetbe, ahová tartozik – mondta Hajnalléleknek, aki időközben leugrott a sziklájáról, és Alkonyköddel az oldalán Csillagugró elé állt, hogy beszélhessen vele.

Apám barátságos, szelíd pillantással figyelte a két sámánt, egyáltalán nem tűnt zavartnak. Akármilyen furcsa kapcsolat is alakult ki a két farkas között, Alkonyköd számára rendben volt, és nem bánta.

- A Ködfalka is, a saját erdejébe – felelte anyám, felnézve a magas, fehér foltokkal borított hímre.

- Teliholdkor a sámánok gyűlést tartanak Elviron Szikláinál – mondta egy kis habozás után a fekete szőrű farkas. Szavait alig tudtam hallani, ezért csak még jobban füleltem.

- Már tudom – Hajnallélek nem látszott meglepettnek. Fehér fejével csak bólintott, lila szemei a távolba néztek, nem a másik sámánra. – Északdal mondta nekem, még a Falkák Tanácsa előtt.

- Ezek szerint elmész rá? – kérdezte Csillagugró.

- Természetesen – nyugtatta meg Hajnallélek.

Csillagugró megforgatta fehér füleit, mancsával előre lépve. Valószínűleg hallhatta farkasai sürgető sugdolózásait, akik már menni akartak volna, ráadásul Szürkeszőr is türelmetlenül felmordult mellette.

- Mennem kell – fordult anyámhoz. – A falkámnak még dél előtt haza kell érnie.

- Ahogyan az enyémnek – anyám még egy utolsó, búcsúzó pillantást vetett Csillagugróra. – Viszlát, Csillagugró.

A szárnyas, fekete hím fejet hajtott Hajnallélek előtt, majd bozontos farkát felemelve előre irányította falkáját az Éjszoros felé. Az Árnyékfalkát szorosan a Holdfalka követte, de Sápadttűz nem fordított ekkora figyelmet nekünk. Csak gyorsan bólintott a Feketeszemre váró Fagyot Eső felé, majd halk, elfoglaltnak tűnő beszélgetésbe kezdett egy halványszürke kis nősténnyel, aki talán az egyik bétája lehetett.

Figyelve távolodó alakjukat, azon gondolkoztam, miről beszélhetett a két sámán. Szavaik alapján úgy tűnt, a sámánoknak is van egy különleges gyülekező helyük, ahova mind elmennek. Agyam azon kezdett el járni, vajon mi történhet egy ilyen találkozáson? Hajnallélek lágy vonású arcát figyelve próbáltam többet kideríteni erről a titokról, de bepillanthatatlan, halványlila szemei nem árultak el semmi olyat, amit értettem volna.

A sziklás völgy lassan kezdett kiürülni. Idővel, miután mindenkitől elköszöntek, a Földfalka alfapárja is távozásra bírta a farkasait. Már csak egyedül a mi maradtunk, a Jégfalka tagjaival, akik elkezdték egész napos teendőiket csinálni. Egy csapatnyi karcsú, fehér farkas egy hatalmas, erős hím vezetésével leindult a sziklákon, valószínűleg vadászni készültek. Jól láthattam, mindegyikőjük testét mély, még mindig enyhe vérszagot árasztó sebek borították, melyek a kegyetlen harcra emlékeztettek. Csak pár napja történt.

Szó nélkül figyeltük az Éjszorosban eltűnő falkákat, a vezérek közelsége arra késztetett, hogy illedelmes csendben várjuk, mikor engednek el minket.

Miután a falkák távoztak, Fagyott Eső és Feketeszem beszélgetésbe kezdett, egyértelmű volt, nem akarták, hogy megzavarjuk őket. Amint Fagyott Eső elhagyta a Ködfalkát, hogy négyszemközt beszélhessen a Jégfalka alfahímjével, mi is összedugtuk a fejünket.

- Ez volt az, amit mi el sem tudtunk hinni, azzal a mi korlátolt képzelőerőnkkel? – kérdezte Éjszőrme, Anuke-hoz fordulva.

- Honnan találtad ki? – kérdezett vissza őszintén csodálkozva Anuke.

- Fagyott Eső nagyon megbízhat bennünk, ha sikerült elérnie, hogy az alfák minket válasszanak – szólalt meg Tundra, mielőtt Éjszőrme bármi gúnyosat is válaszolhatott volna a rozsdabarna hímnek. Az apró, zömök felépítésű nőstény sárga szemei vidám fénnyel világítottak, mint két kicsi nap, és bolyhos farkát visszafogottan csóválta.

- Ez így van – felelte Éjszőrme átnézve a válla fölött az alfákra, majd vissza ránk. – De a bizalom ezekben az időkben úgy tűnik, nem ér túl sokat. Kellett, hogy legyen másik oka is.

A bátyám rám nézett, mintha tőlem várná a választ. Narancssárga szeme az egyre több fény ellenére is lángcsóvaként világított.

- El szerettem volna mondani, de az alfák azonnal összehívtak minket – szabadkoztam, mert éreztem mire gondol. Rossz volt úgy tudni mi történt az alfák között, hogy a többieknek fogalma sem volt róla.

Ezután Ezüstárny és Anuke segítségével elmeséltem a többieknek a vezérek között lezajló eseményeket, és azt is, hogyan bukkantunk rá a barlangra, mely éppen a Falkák Tanácsa gyülekező helye mellett volt. Most Anuke is tömören és lényegre törően mondta a történetet, amin elámultam. Mikor befejeztük, egy ideig csend volt, amit Vadfagy tört meg.

- Valóban nem most más, akit elküldhettek volna? – mikor meglepetten rá nézünk, magyarázva folytatta. – Nem úgy értem... tényleg örülök, hogy minket választottak. De nekem ez eléggé furcsa, hogy olyan sok farkas közül, pont mi lettünk azok.

- Talán éppen ezért – emelte fel kissé a hangját Ezüstárny, mintha rájött volna valamire, bár ekkor még nem tudtam, mire. – Túl sok farkas volt, és azokat akarták választani, akik ha elmennek, pótolhatóak lesznek. Valószínűleg nem akarták a legerősebb bétáikat elküldeni, mert rájuk a falkákban van szükség.

Ez egy kissé letörte a Hold Királyai tagjait, és engem is. Szavait csend követte, amit megpróbáltam eloszlatni.

- De hát minket választottak! – szólaltam meg a többiekre nézve. – És ez a lényeg, nem csak, hogy miért. Meg az, hogy megtaláljuk a Vízfalkát.

Reméltem, hogy ezzel sikerült valamennyire felvidítanom őket.

- Meg fogjuk találni őket – mondta határozottan Ezüstárny, mélyen a szemembe nézve.

A hátam mögött kövek potyogását és mancsok hangját hallottam. Megfordulva láttam, hogy két jégfarkas tart felénk, együtt cipelve egy hegyi kecske frissen elejtett tetemét. A látvány eszembe juttatta, milyen éhes is vagyok igazából, és számban fájdalmasan összegyűlt a nyál. Ekkor jöttem rá, tegnap délelőtt óta nem ettem, és a reggel közelgése újra felébresztette az éhségemet.

- Ezt nektek hoztuk – mondta az egyik nőstény, mikor letették a zsákmányt a földre. – Feketeszem azt akarja, egyetek, mielőtt útnak indultok.

Egy pillanatra haboztam, mert arra gondoltam, a Jégfalka farkasai valószínűleg nehezebben vadásznak a sérüléseik miatt, és nekik mennyire nagy szükségük lehet az élelemre. De szigorúak és ellentmondást nem tűrőek voltak, és tudtam, nem lehet visszautasítani.

- Köszönjük szépen – hajolt meg Ezüstárny alázatosan, míg mi mindannyian köszönetet mondtunk nekik.

A két jégfarkas visszatért vezéréhez, mi pedig gyorsan enni kezdtünk, mert nem volt sok időnk. Igaz, a kecske húsa szálkás volt, és nehezen rágható, most igazán jól esett. Szinte azonnal befejeztük, és ezután szánkat nyalogatva mosakodtunk, hogy kissé megtisztítsuk bundánkat.

Míg bundámat tisztítottam, az ütemes mozdulat megnyugtatott, és elfeledtette velem az újra egyre jobban erősödő izgalmamat. A Nap egyre magasabbra emelkedett, mintha Iméra is siettetni akart volna minket. A hegyek lassan fénybe borultak, és a kék égen hófehér felhők úsztak át lassan, miközben a víz zúgása szinte a fülemben volt. Most, hogy a hasam tele lett, legszívesebben elfeküdtem volna, mint általában, de mielőtt ezt még el tudtam volna képzelni, Feketeszem jött oda hozzánk, erőteljes, ruganyos lépteivel.

- Fagyott Eső már felkészített titeket az útra – szólított meg minket, sötétkék szemei furcsa fénnyel világítottak, ahogyan lenézett ránk.

- Igen – felelte Ezüstárny, igaz, ez nem kérdés volt.

- Bár én nem vagyok a vezéretek, - kezdte a fehér hím leülve a földre – de a feladatotokkal muszáj, hogy én is ismertesselek titeket. Ne menjetek tovább a Vízfalka területén, ha nem szükséges. Ha nyomokat találtok, amik kivezetnek onnan, kövessétek, de amint Halálfalkára utaló jeleket találtok, forduljatok vissza. Ha úgy gondoljátok, végeztetek, és beszámoltatok nekünk, gyertek ide vissza, a Kietlen Hegyekbe.

Csak szó nélkül bólintottunk, majd Feketeszem folytatta.

- Amikor megérkeztek a Vízfalka területére, kutassátok fel alaposan, és azonnal jelentsetek nekünk tavon keresztül. Olyan hamar kell tudnunk az ottani állapotokról, amennyire csak lehet.

A válasz csak újabb bólintás volt a részünkről.

- Miután elbúcsúztatok a falkától, – nézett a Ködfalka farkasaira Feketeszem – két harcosom várni fog rátok, akik elkísérnek a falkám határáig, és megmutatják, merre kell mennetek.

Minden, amit Feketeszem mondott egyértelmű volt, és szervezett, ami engem is felbátorított. Ahogyan megfordultunk, és a szüleim felé mentünk, megláttam, ők már a szikláknál vártak minket. Fájdalmasan jutott eszembe, mennyire fognak hiányozni, de nem utoljára készültem látni őket, ami kissé önbizalmat adott.

- Ezúttal nem kell búcsúzás nélkül elmenned – nézett rám apám mosolyogva, miközben közelebb bújtam hozzá. Eközben Éjszőrme anyámmal beszélgetett, de arra figyeltem, amit Alkonyköd mondott. – Tegyél mindent úgy, ahogyan Fagyott Eső mondta. Hidd el, ő csak jót akar.

- Tudom – néztem apám fekete maszkos arcára, és sötét aranysárga szemibe, amikben egy kevés aggódás látszott. Vajon a Halálfalka miatt aggódik? – jutott eszembe ijedten a gondolat. – És én megértem őt.

- Nézd, nem kell felkutatnod az egész Vízfalkát – apám komolynak hangzott, de gondoskodóan megnyalta a homlokomat. Szelíden eltávolodtam tőle, ahogyan folytatta. – Az is elég, ha csak a falkájuk területéig mentek.

- De mi lesz, ha nyomok tovább vezetnek? – kérdeztem hirtelen eltűnődve. – Ha olyat találunk, amire nem számítottunk?

- Mindig találhatsz dolgokat, amikre nem számítasz – szólalt meg a farkaskutya helyett anyám. – Ez vezetett el hozzám is, nem gondolod?

Szavaitól újra eszembe jutott az a hosszú út, amit bejártam Hajnallélek keresése alatt. És az egész tele volt váratlan dolgokkal, de mindig sikerült megoldani őket. Csak reméltem, hogy most is így lesz.

- Megmentettétek az életem azon a napon – folytatta anyám, emlékeztetve a Pusztuló Oromban lévő harcra, ami életem eddigi legnagyobb küzdelme volt. – Nélkületek most nem lennék itt.

Meglepődve azon, amit mondott, megráztam a fejem, mivel elvesztettem a szavaim. Hiszen mikor elindultam az úton, nem volt más célom, egyedül ez. Ez tartott életben, mikor készültem feladni, vagy elcsüggedtem. Igazán furcsa és zavarba ejtő volt ezt anyámtól visszahallani.

Éjszőrme szürke mancsaira nézett, hiába ismertem jól, most képtelen voltam eldönteni, mire gondolhat. Mélyen eltemetve aggodalmaimat hagytam, hogy a hűvös szél a bundámba fúrjon, majd még utoljára odafordultam a szüleimhez, hogy elbúcsúzzak tőlük. Anyám puha, fehér bundájába temettem az arcom, míg a bátyám apámtól búcsúzott.

- Kérlek, légy óvatos – súgta a fülembe anyám halkan.

- Az leszek – néztem őszintén fényes, lila szemeibe. – Ígérem, hogy az leszek – ismételtem meg.

Megnyaltam az állát, miközben teljesen megnyugodva lecsuktam a szemem. Szinte félfüllel hallottam Éjszőrme szavait, amit Alkonyködhöz intézett.

- Megkérhetlek valamire? – kérdezte óvatosan apámtól. Ezt hallva felé fordultam, és kettőjüket néztem.

- Persze – felelte apám, figyelmesen hallgatva a fekete hímet, füleit hegyezve.

- Füstvihar még mindig a próbáját teljesíti – mondta Éjszőrme, megrázva nagy, sötétszürke sörényét. – Valószínűleg nem érek vissza a falkába, mikor végez. Majd elmondod neki, hogy beszélnék vele?

- Mindenképp megüzenem – ígérte apám, megnyalva a száját. – Gondoltam, hogy szeretnél majd vele beszélni.

- Köszönöm – Éjszőrme most őszintén hálásnak tűnt. Egy pillanatra összeérintette a fejét apáméval, majd mikor meglátta, hogy őket néztem, gyorsan elfordult.

Észre sem vettem, hogy Ezüstárny a hátam mögé jött.

- Feketeszem azt mondta, hamarosan indulnunk kell – jelentette be, majd a szüleimre nézett. – Viszlát! – köszönt el tőlük, miközben meghajtotta a fejét.

- Viszlát! – viszonozta anyám Ezüstárny elköszönését.

A Hold Királyai többi tagja is búcsút mondott a Ködfalka maradék tagjának, és már a sziklás völgy végében várt ránk. A szemem sarkából két fehér árnyat láttam, akik a kísérőink lehettek. Itt volt az idő menni.

- El kell indulnunk – néztem a szüleimre.

- Tudom – mosolygott apám. Aranysárga szemei boldogsággal ragyogtak, miközben világos bézs színű bundája fürdött az aranysugarú, reggeli fényben. – Nagyon büszkék vagyunk rátok. Mindkettőtökre.

- Valóban? – kérdeztem kissé meghatódva, felemelve mellső mancsomat. Éjszőrme engem látva nem szólt semmit, csak felemelte a fejét, és megforgatta a szemét. De nem tudtam eltéveszteni, ahogy még lopva a szüleinkre pillant, és ez a pillantás tele volt törődéssel, meg szeretettel.

- Persze – érintette meg a farkaskutya orra hegyével a fülemet.

- Vigyázzatok magatokra – hajolt oda hozzánk anyám még utoljára. Magamba szívtam édes, hűvös illatát, ami olyan jól esett.

Éjszőrme volt az első, aki kibontakozott, és megrázta a bundáját. Idegesnek tűnt, és valószínűleg az előttünk álló út miatt. Hiszen senki sem tudta, mi vár ránk.

- Jól van – mondta, a szüleimre nézve. Azt hittem, mond még nekik valamit, de ekkor rám nézett. – Gyere már! Nem hallottad, mit mondott Ezüstárny?

Határozottan kihúztam magamat, miközben arcomat felemelve az egyre magasabbra szálló Nap irányába néztem. A reggeli, fehér sugaraktól úgy éreztem, szikrázik aranyszínű bundám.

- Effys fénye legyen veletek! – mondták a szüleink, ahogyan elindultam a Hold Királyaihoz.

- Veletek is! – kiáltottam, a hátam mögé nézve, miközben Éjszőrme röviden bólintott válaszként.

- Effys kísérjen titeket! – suttogta Éjszőrme, miután fölényesen beelőzött, és magabiztosan ügetett oda a Hold Királyaihoz. Olyan halkan mondta, hogy valószínűleg egészen biztos volt abban, nem hallom őt meg.

Úgy téve, mintha tényleg nem hallottam volna, követtem őt. Felzárkóztunk a többiekhez, akik már mind összegyűltek a két vezér körül. Miközben azt vártam, hogy útra kellhessünk, a Ködfalka felé fordulva megláttam Karomszárnyat, és az a rossz érzésem támadt, hogy a félelmetes, ordas hím végig minket nézett. Hosszú, erőteljes fejét felém fordította, füle hátralapult, és világosbarna szemei kíméletlenül meredtek a tekintetembe. Ettől nyakamon felállt a szőr, és gyorsan elkaptam a pillantásom, miközben kirázott a hideg.

- Van valami kérdésetek? – nézett ránk Fagyott Eső, miközben odajött hozzánk, meglengetve a farkát. Viselkedéséből arra gondoltam, ő is alig várja, hogy visszatérjen a Ködfalkába.

Összenéztünk, de mindenki csak a fejét rázta. Mindent teljesen értettem, és lábaim szinte égtek a vágytól, hogy lerohanjak a sziklákon, és végtelenül fussak.

- Akkor menjetek – szólalt meg Feketeszem szigorúan. A fehér hím nagy árnyékot vetett ránk, sötét szemei a miénkbe fúródtak. – Menjetek, és derítsétek ki, mi lett a Vízfalka sorsa!

A Jégfalka vezére nem kívánta tőlünk, hogy bármi mást mondjunk neki. Egyenes, fehér arcával két jégfarkasnak intett: egy hatalmas, jeges-fehér hímnek aranysárga szemekkel, és egy kisebb, piszkosfehér nősténynek, akinek tekintete halványzöld volt.

A két jégfarkas minden szó nélkül átvette a vezetést, és Ezüstárny a nyomukba szegődött. A szürke farkas átnézett a válla fölött, kék szemei végigfutottak rajtunk. Azt hiszem, jól láthatta rajtam, milyen izgatott voltam. Mellettem Vadfagy halkan megnyugtatta Aloét, miközben hatalmas mancsaival a köveket karmolászta, míg Anuke farkát csóválva készült a hosszas futásra, szemeiben az izgatottság zöld lángja égett. Tundra előre nézett, a távoli hegyekre, és olyan elmélyültnek tűnt, mint mindig: tökéletesen biztos voltam benne, hogy az intelligens fekete nőstény már most eltervezte az egész utat. Éjszőrme hátrapillantott a szüleinkre, és egy pillanatra halkan sóhajtani látszott. Majd megrezzentette szürke, hegyes fülét, és körülnézett, mintha azt akarná tudni, ki figyelte őt az előbb. Arca most határozott lett, és eltökélt, mintha a régi, jól ismert Éjszőrme tért volna vissza.

Mély levegőt véve becsuktam, majd kinyitottam aranysárga szemeimet. A két jégfarkas futni kezdett, és Ezüstárny vezetésével követtük őket. A völgyet gyorsan elhagytuk, miközben felugrottunk a hatalmas kövekre. Gyorsan haladtam, de mikor a sziklák tetején álltam, egy pillanatra megfordultam, hogy visszanézzek a szüleimre és Fagyott Esőre.

A szürke, idős alfahím a völgy közepén ült, és éppen minket nézett, míg Karomszárny sietősen félig elindult az Éjszoros felé. Háttal állt, így szerencsére nem látott. A szüleim ott maradtak, ahol elváltam tőlük, és most pillantásunk még utoljára találkozott. El akartam nekik mondani, mennyire sokat jelentettek nekem, de úgy éreztem, nincs rá szükség, mert tudták. Hajnallélek rám mosolygott, és apám fejével bólintott, hogy induljak. Szerettel viszonoztam a tekintetüket, majd én is eltűntem a sziklák mögött.

Gyorsan a Hold Királyai felé szaladtam, felzárkózva hozzájuk. Utunk egy hatalmas, sziklás lejtőn át vezetett, aminek jobb oldala egy hihetetlenül mély szakadékban végződött. Futás közben kissé közelebb kerültem hozzá, hogy lenézzek az aljába. Hirtelen rájöttem, milyen magasan voltunk valójában. A hihetetlen mélységben megláttam a tenger hófehér kövekkel borított partját, és a széles hullámokat, amik fáradhatatlanul mosták a partot. A fejem felett madarak röpködtek és rikácsoltak, amiket még sosem láttam, és néha egy-egy nagyobb, világos, sárkányszerű alak is átvitorlázott az égen.

Újra ránéztem a tengerre, ami végigkövetett minket az utunkon, hiszen eddig még nem láttam nappali fényben. A víz feketéből most halványkékbe fordult, őszintén átvéve az ég tisztaságát. Akármennyire próbáltam keresni, a végét nem láttam most sem. Valamiért a felhőkkel fátyolozott világoskék égbolt hatalmasnak és szélesnek tűnt a végtelen víz fölött.

Gyorsítottam az iramon, majd minden kék és szürke elmosódottságba veszett, ahogy mancsaim egyik szikláról a másikra röpítettek. Nem voltam kimerült, és a sziklák lejtése csak még sebesebbé tett.

Észre sem vettem, hogy beértem Ezüstárnyat. Az erőteljes, szürke hím fáradhatatlanul futott mellettem, és félig-meddig ő is a tengert figyelte, szemei szinte eltűntek a nagy kékségben. Előre néztem, de magunk előtt csak hatalmas hegyeket láttam, amik teteje a felhők fölé veszett, melyek árnyéka néha sötéten telepedett rá a havas, szürke ormokra és völgyekre. Az egész hegyvidéket mélykék vizű tavak borították, úgy gyűltek össze, mint kisebb sziklák mélyedéseiben a nemrég hullott esővíz. Egy-két helyen vékony kis patakok csörgedeztek le, vagy nagyobb, hangosabb vízesésekké vadultak, mikor útjuk szakadékokon át vezetett. Pici foltokban már néhány zöld kis növény is megjelent már, élesen felhívva magára a figyelmet a tarka sötét és halványszürkeségből.

A hatalmas, végtelen hegyvidéken végignézve, mely mellett olyan kicsinek éreztem magam, hirtelen megértettem, ha gyönyörűnek tartják, és azt is, ha kietlennek nevezik. Zsákmány szagát csak elvétve éreztem, és az is már régi, száraz volt.

Az előttünk futó világos, hajlékony mozgású nőstény észrevette Ezüstárnyat, és karcsú nyakát ő is a tenger felé fordította.

- Ugye, milyen szép? – kérdezte tőlünk, miközben sápadt, zöld szemeivel végigpillantott álmélkodó arcunkon.

- Gyönyörű! – hüledezett Anuke, le sem véve szemét a hatalmas hullámokról, melyek erőteljesen csapódtak a part szikláinak az egyre nagyobb szél miatt.

- Hiszen még be sem mutatkoztam! – kapott hirtelen magához a nőstény, színlelt meghökkenéssel. – Igazán nem kéne jégfarkasnak neveznem magam ezután. Szellőléptűnek hívnak, a Jégfalka egyik deltája vagyok.

- Az én nevem pedig Jégtörő – mutatkozott be jóval hűvösebben a másik, nagy, hófehér hím, aki farkának magas tartásából ítélve valószínűleg béta lehetett. Ő jóval visszafogottabbnak tűnt, mint társa, a törékenyebb, világos nőstény.

Kissé meglepődtem a piszkosfehér bundás nőstény vidám, barátságos természetén. Nem volt olyan szigorú, vagy feszes, mint a legtöbb jégfarkas, zöld szemeiben pedig játékos szikrák égtek, a hűvös fény helyett. Jobban megfigyeltem puha, mélyebb sérülésektől mentes szőrét, és arcát, amin nyoma sem volt a kor sebeinek, fejének alakja is inkább hasonlított egy kölyökéhez. Rá kellett jönnöm, csak nem régen nevezhették ki deltának, talán még nálunk is fiatalabb lehetett. Felüdítő volt, hogy egy hozzá hasonló, vidám farkas lett az egyik kísérőnk a Jégfalka területén át.

Utána mi is bemutatkoztunk nekik, igaz, egymás szagának kicserélésére nem álltunk már meg. Szellőléptű játékos, de tiszteletteljes pillantást vetett Jégtörőre, aki csak bozontos farkának rezdítésével válaszolt neki.

- Minden nap kimentek a tengerhez? – kérdeztem kíváncsian Szellőléptűtől. A víz sós szagát már annyira megszoktam, hogy szinte már természetesnek tűnt.

- Azt azért nem mondanám – vetette oldalra a fejét Szellőléptű. – Pár naponta Feketeszem küld a partra néhány farkast, hogy körülnézzenek, és párszor hoznak egy-két halat, vagy gyógyításhoz szükséges növényt, de szerintem annyira nem érdekes.

Meglepődtem Szellőléptű szavain, de eszembe jutott, akik mellette élnek, azoknak valószínűleg tényleg nem érdekes.

- Igaz, hogy az erdőkben már tavasz van? – váltott témát izgatottan Szellőléptű.

Időközben utunk levezetett két hegy közé egy kisebb hágón át, így a tenger látványát magunk mögött hagytuk. A két sziklafal között haladva sötét árnyékok borultak ránk, és a kavicsok csúszóssá váltak, ahogy egyre lejjebb haladtunk. A nyirkos kövek mellett szaladva hűvösség csapott meg, és a sziklafal alatt itt-ott kisebb rések tátongtak, melyek talán mély, ismeretlen alagutakba vezettek.

- Igaz – feleltem, felidézve magamban az erdők nyüzsgő, zöld világát. – A növények többsége már levelekbe borult, és már virágzanak – meséltem neki.

- Az lenyűgöző lehet – felelte Szellőléptű kissé elszomorodva. Majd felnézve az előttünk magasodó hegyek tetejére, folytatta – Imádkozom a Szellemekhez, hogy lassan nekünk is hozzák el a jó időt. A hó elolvadása után a Kietlen Hegyek sem olyan kietlenek ám!

Szavaitól elmosolyodtam, majd próbáltam elképzelni, hogyan nézhetnek ki a hegyek a melegebb évszakokban. Előttünk a hágó egyre szűkebb lett, míg nem csak egymás után tudtunk haladni át rajta. Idővel kiértünk a szűk résből, és miután mindannyian összegyűltünk, tovább haladtunk.

Az út további része vidám beszélgetések szellemében történt. Jégtörő vette át a vezetést, aki öt évesnél is idősebbnek tűnt. A nagy, fehér hím néhány tapasztalt megjegyzésen kívül nem igazán csatlakozott bele a társalgásba. Néha fejét felemelve szimatolt, mintha azt várná, hogy valami előjöjjön a hatalmas sziklák közül. Most már a hegyek lábaihoz közel jártunk, néha keskeny, mélységek fölé emelkedő ösvényeken futottunk át, de szerencsére – hála Jégtörő segítségének – épségben átjutottunk rajtuk.

Az idő egyre halványabbra fordult. A Nap már a láthatár másik oldalán járt, és legtöbbször fehér felhőfátyolok mögé rejtette magát, míg az égbolt nagy része továbbra is kék maradt.

Jégtörő dél felé vezetett minket, így már nem mentünk el a hatalmas hegyek irányába. Megálltunk egy magas, széles orom tetején, és lenézve a mélybe megláttam egy tágas, sziklás völgyet, majd kisebb hegyeket, amik után már végtelen pusztaságot láttam. Már nagyon közel jártunk a Kietlen Hegyek végéhez, és ez új erőt adott. Leültem egy pillanatra, és megfordultam, hogy meglássam, mi van mögöttünk. A hátam mögött nem láttam mást, mint égbenyúlóan magas hegyeket, és szememmel végigkövettem az ösvényeket, ahol elmentünk mellettük.

- Nehéz elhinni, hogy már magunk mögött hagytuk őket – mondtam lihegve a Hold Királyai többi tagjának.

- És azt is, hogy ilyen gyorsan haladtunk – tette hozzá Ezüstárny.

Tényleg meglepő tempóban mentünk, én sem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megtesszük az út felét. A síkság felé nézve felálltam, mikor már mindenki kipihente magát. Készek voltunk újra elindulni.

- Az ott előttünk a Rejtelmes Síkság, ugye? – kérdezte Vadfagy a jégfarkasoktól.

- Igen – felelte Jégtörő tömören. – Azon kell majd átjutnotok, hogy megtaláljátok a Tóvidéken a Vízfalkát.

- Nem olyan nagy, mint amilyennek tűnik – egészítette ki Szellőléptű. – Persze, csak ha tudjátok merre kell menni.

- Ez igazán bátorító – jegyezte meg Éjszőrme végignézve a hatalmas, zöld vidéken. – De persze, semmiség lesz nekünk.

- Induljunk – szólalt meg Jégtörő, majd a fehér farkas le is indult a sziklákon, farkával jelezve az irányt. – Mutatom, merre kell menni.

Ez a lejtő volt az egyik legmeredekebb, amin átkeltünk. Nagyon vigyáztam, merre raktam a mancsom, mert a könnyen elmozduló sziklákon elég volt egy rossz lépés, ami végzetes is lehetett. Állandóan lefelé néztem, majd társaimra, aggódva értük. Végül mindannyian biztonságban leértünk a völgybe, ami kisebb tavakkal volt borítva. A sötét hegyi tavak vizéből ittunk, hogy erőt merítsünk belőle.

Alaposabban megfigyelve a völgyet, nagyobb barlangokat láttunk, és a levegőbe szagolva furcsa dolgokat éreztem, amit életemben még soha. Mikor rájöttem mihez hasonlít, vonyítani készültem volna, hogy jelezzek a többieknek, de ezzel már elkéstem.

Az egyik kisebb, hozzánk közeli barlang tágas, sötét szájából egy szarvasnál jóval nagyobb, izmos, fehér lény mászott ki. Farka, mely hosszabb volt testénél, kígyóként kanyargott utána. Még soha életemben nem láttam ilyen furcsa teremtményt. Feje macskafélékéhez hasonlított volna, de állkapcsa megnyúlt, melyből csúf, éles fogak álltak ki. Szaglószerve hosszú volt és ormányszerű, mint egy vakondé.

Kicsi, világoskék szemeibe néztem, de a rosszindulatú tekintetben nem láttam lelket. Tömzsi nyakának felső részét vékony, megszámlálhatatlan sok tüske borította, mint valami furcsa oroszlán sörénye. Rövid, éles karmú lábaival gyorsan közlekedett, mellső mancsának görbületéből meglepően hosszú, sötétszürke szőrszálak álltak ki. A lény egész testét vastag, fehér bunda borította, melyeket fekete csíkok szeltek át.

A furcsa külsejű lény amint meglátott minket, hátracsapta vaddisznószerű, fekete fülét, és felénk vicsorította agyarait. Egyedül volt, és elállta az utunkat, hosszú farkát lengetve. A nyakán lévő éles, szürke tüskéi megrezegtek, miközben szokatlan hangot adott ki, ami a motyogás és a röfögés közé volt tehető.

Jégtörő azonnal elénk állt, mielőtt bármit is tehettünk volna. Szellőléptű ijedten oldalra fordította a füleit a lény láttán, farkát behúzta, miközben szemei kerekre nyíltak. Mivel a lényből csak egyet láttam, ez megnyugtatott kissé, és csatlakozva a Hold Királyaihoz vártam, mi fog történni. Gyorsan felkészítettem magam az esetleges harcra, miközben minden izmom megfeszült. Készek voltunk ugrani az első mozdulatra is.

A hatalmas, jégfalkai hím kihúzta magát, és fogait jól láthatóan mutatta a szörny felé. Fehér bundáját felborzolva kétszer nagyobbnak tűnt, és torkából félelmetes morgás tört fel. Farkasjegye, mely bizonytalan alakú világoskék kört formázott a vállán, fényleni kezdett, annak jeléül, hogy a farkas nemsokára beveti mágikus képességeit. Úgy tűnt, mintha tulajdonképpen megfagyott volna: sörényén a szőr hosszú jégcsapokká változott, és az éles szilánkok olyan sűrűn álltak, mint sündisznó hátán a tüskék. Jégcsapok futottak végig a gerince mentén, és beborították a farkát is, míg apróbb szőrszálain zúzmara csillogott. Szájából dermesztő, jéghideg levegő szállt ki, míg agyaraira jég fagyott a semmiből.

A szörny ezt látva lekushadt, és ledermedt egy pillanatra, mikor meglátta a jéggé változott hímet, és azt, hogy miénk az erőfölény. Kígyózó mozgással futni kezdett, míg fehér, csíkos teste el nem érte a völgy másik végében lévő alagút száját. Egy pillanat alatt eltűnt benne, farka csak egy világos villanással követte.

Bundám újra lelapult ezt látva, és hagytam elernyedni megfeszülő izmaimat. A többiek is lecsillapodtak hozzám hasonlóan, és Szellőléptű is megnyugodott. A morgások és vicsorgások hangja elhalt, a hegyekben újra a megszokott csend lett.

Mind a hatan csodálkozva néztünk Jégtörőre, én lenyűgözve álltam a hatalmas hím mágikus képességei előtt. Akármennyire voltak meglepőek és félelmetesek a hegyben élő lények, számomra egyértelművé vállt, a Jégfalka jól képzett farkasai bármikor felveszik velük a harcot.

- Mi volt ez? – kérdeztem meglepődve egy kis csend után.

- Ez egyike Skotadi szörnyeinek, melyek a hegyekben élnek – mesélte Jégtörő, nem nézve hátra hozzánk. Mikor újra láttam, a hím testét újra rendes, farkasokra jellemző vastag, fehér bunda borította. – Mi csak tüskelénynek hívjuk.

- Ez félelmetes volt! – fújta ki a levegőt Szellőléptű. – Még sosem láttam valódi tüskelényt.

- Szerencse, hogy a társait elhagyta valahol – mondta a fiatal kis nősténynek Jégtörő. – Általában nem jár egyedül.

Vajon mennyi furcsa lénnyel kell a Jégfalkának osztoznia a területén? – merült fel bennem a kérdés. Jégtörő folytatta az utat, és mi is boldogan hagytuk el a völgyet.

- Sok ilyen tüskelény él a hegyekben? – kérdezte Ezüstárny kissé megborzongva Jégtörőtől útközben.

- Eléggé – felelte a jégfarkas morogva, átlépve egy nagy sziklán. – De nem ezek a legrosszabbak. Egy időben sokat harcoltunk velük, ezért most már jobban kerülnek minket, így kevesebb gondot okoznak.

- A legrosszabbak azok lények, amik nyirkos barlangokban élnek – magyarázta Szellőléptű felénk fordulva. – Rengeteg szörny van, aminek a létezéséről csak pár éve tudunk, vagy amiket a farkasok több száz év óta most látnak először! A többségük olyan alagutakban él, amiket még mi sem ismerünk!

- Vannak olyan alagutak, amiket még nem fedeztetek fel? – kérdezte Anuke megdöbbenve.

- Igen – bólintott Szellőléptű – Van amiket elkezdtünk megismerni, de nem mentünk végig rajtuk, mert túl mélyre vezettek, és fogalmunk sem volt, mi van a végükben. De a járatok többségét, amik a hegy lábához közel vannak, eleve nem használjuk a sok szörny miatt.

Eszembe jutott, milyen furcsa lehet olyan helyen élni, amit senki sem ismer teljesen. A mi területünk a Ködfalkában ennél jóval kisebb volt, de emiatt könnyebben is kiigazodhattunk rajta. Mindent ismertünk, ami ott volt, az állatokat, a növényeket, és ha egy-két szörny véletlenül a területünkre tévedt, azonnal elkergettük. De a bátor és erős jégfarkasokat nem kellett féltenem a szörnyektől.

A napfény lassan elhalványult, és a fáradt, halvány ég felől hűvös szelek fújtak, ahogy a meredek sziklákon lejjebb ügettünk. Mancsaim egyre fáradtabbak lettek a sok mászás miatt, és lábaim szinte égtek, de nem álltam meg. Rendületlenül loholtam Ezüstárny mellett, aki szintén kissé kimerültnek látszott. Száját félig kinyitva lihegett futás közben, de szemeiben az elhatározottság kék lángja égett, és nem tűnt úgy, mintha egy pillanatra is meg akarna állni. Fehér mancsai egy kicsit sem remegtek.

Szinte már nem is figyeltem, hová teszem mancsaimat, miközben egyik kőről a másikra ugráltam a meredek lejtőn. Azonban idővel a kövek kezdtek kisebbek lenni, és a Jégfalka szagai elhalványultak. Tudtam, közel járunk a területük határához. A hegyes földet kavicsos, kőtörmelékes talaj váltotta fel, majd elhaladtunk egy nagy, zuhogó vízesés mellett, mely egy olyan patakba folyt, amely végigcsordogált a sziklákon, és jóval az előttünk lévő ösvényen át vitt az útja. Most jöttem csak rá, hogy Jégtörő ezt a kis patakot követte végig. Megállva egy szakadék szélén, lenéztem a mélybe, és nem túl sokkal alattunk kisebb bokrokat, és hegyes, tűlevelű fákat láttam, melyek közé már néhány juhar is vegyült.

A két jégfarkas tovább irányított minket, ügyesen megtalálva a biztonságos kis utat, mely levezetett minket a szakadék pereméről. A hegyek körülöttünk idővel megritkultak, és rájöttem, nemsokára valóban elérjük a Kietlen Hegyek lábait. A talaj egyre simábbá fakult, jelezve, elértük a hegyek végeit.

Jégtörő céltudatosan megállt az egyik dombon, és farkát felemelve jelzett, tegyünk mi is így. Felzárkózva hozzá és Szellőléptűhöz, mind a hatan megtorpantunk. Miközben kifújtam magam, hátranéztem a többiekre. Mindannyian kimerültnek, de eltökéltnek látszottak, és én tudtam, hogy azok is voltak. Úgy éreztem, nincsenek azok a hegyek, amiket ne tudnék velük megmászni, és nincsen az a harc, amit eltudnék veszteni, ha az oldalukon küzdhetek. Csodáltam a lelki erejüket, és ettől hirtelen felhevülve néztem Jégtörőre és Szellőléptűre.

- A mi utunk itt véget ér – felelte Jégtörő, sárga szemeit körbefuttatva rajtunk. Ő a fáradtság legkisebb jelét sem mutatta: egyenes tartással állt előttünk, szavai magabiztosak és határozottak voltak. – Nem kísérhetünk titeket tovább.

Megértően bólintottam a két jégfarkas felé. Szellőléptű jóval erőtlenebbnek látszott, mint nagyobb falkatársa: a halvány kis nőstény az egyik alacsony domb árnyékában feküdt, farkát lassan csóválva. Legszívesebben csatlakoztam volna hozzá, de a gondolat, hogy a mi utunk valójában csak most kezdődik, visszatartott tőle.

Végignéztem az előttem elterülő síkságon. Nem volt teljesen lapos, igazából kisebb dombok és emelkedők borították, de ez mind elmosódott, mikor a homálytól remegő távolba bámultam. A frissen kinőtt, zöld növények között egy-két helyen talajvíz csillogott, míg távolabb néhány fa emelkedett az égbe, és bokrok küldtek árnyékokat a magas, lassan hullámzó fűszálakra, melyek teteje hosszúkás csomókban végződött. A Rejtelmes Síkságon túl halványkék, magasabb dombok emelkedtek ki a földből, amiket smaragdzöld, sötét fényű ligetek vettek körbe.

- Ha átkeltek a Rejtelmes Síkságon – szólalt meg hirtelen Jégtörő, és egyszerre mindenki ránézett, - csak azokon a dombokon kell átjutnotok, amik előttetek állnak, és máris a Tóvidéken találjátok magatokat. Az a Vízfalka területe. Jól felismeritek majd a falka jelöléseit, illatuk a halhús és az alga szagára fog titeket emlékeztetni.

Ez nem igazán tűnt nehéznek, mivel a hal erős szagát már messziről is megéreztem. Az egész táj szinte hívogatott engem: felébredt bennem a késztetés, hogy az egész helyet felfedezzem, bejárjam minden pontját.

Szellőléptű időközben négy lábra állt, és odajött hozzánk. Fejét felemelve nézett a végig a Síkságon, ahogy megállt mellettem.

- Legyetek óvatosak! – figyelmeztetett minket a fiatal nőstény. – A dombok sokkal távolabb vannak, mint ahogy az elsőre tűnik. Látjátok azt a folyót? Csak azt kell követnetek, és biztonságban elértek a Tóvidékig.

Ekkor vettem csak észre, merre mutat az orra hegyével. Odanézve megláttam egy kicsi folyót, amely rendületlenül vágott át a Rejtelmes Síkságon, és hullámai aranyban csillogtak az egyre lejjebb szálló napfény miatt.

- Miért hívják a síkságot Rejtelmesnek? – kérdeztem egy kis idő múlva a két jégfarkashoz fordulva.

- Mert senki sem tudja, mire számíthat, ha egyszer ráteszi a mancsát – nézett rám Jégtörő, aranyszínű szemei világítottak.

Ez nem tűnt valami bátorítónak, de azért igyekeztem magamat mindenre felkészíteni. Nem szerettem volna, hogy bármi is felkészületlenül érjen minket.

- Ezüstárny – nézett Szellőléptű az ezüstszürke hímre, aki gondolataiban elveszve ült, szemei a távolt kutatták, mint olyan sokszor mostanában. – Itt az idő.

- Igaza van Szellőléptűnek – nézett végig rajtunk Jégtörő is. – Menjetek, és találjátok meg a Vízfalkát.

Meglepett Szellőléptű komoly hangja, valamint az is, hogy a két jégfarkas egyértelműen Ezüstárnyat tekinti, és ismeri el vezetőnknek. Jó érzés volt, hogy mellette lehettem, és magamban már elhatároztam, ha csak lehet, segítek neki döntéseiben.

A szürke hím is meghökkent kissé. Gondolataiból visszatérve nézett ránk, majd megszólította Jégtörőt.

- Igen – bólintott tiszteletteljesen a fehér farkasnak. – Köszönjük a segítségeteket!

Ezzel Ezüstárny szürke farkával jelzett, hogy kövessük, és mi habozás nélkül utána mentünk. Erőteljesen rugaszkodtam el a domb tetejéről, hogy félúton lábaimat kinyújtva a magas, frissen kinőtt fűben landoljak. Most már, ezzel az ugrással, amit megtettünk, valóban új utazás vette a kezdetét: egy, amire mindig is vágytam a lelkem mélyén. A szabadság érzetével futottam Ezüstárny mögött, érezve a bátyámat az egyik, és a legjobb barátomat, Tundrát, a másik oldalamon. Anuke versenyre kelt Éjszőrmével, és szélsebesen beelőzte a nála nagyobb, erőteljesebb fekete farkast. Jól hallottam magam mögött Vadfagy ütemes, dörgő mancslépéseit, amik a maguk módján megnyugtattak, és biztonságérzetet adtak.

Ide tartoztam. Attól a pillanattól fogva, hogy tettvágytól fellángolva követtem ezt az öt farkast, kiket a Hold választott ki, még azon a csillagos, őszi éjszakán, ők a családom részévé váltak. És most úgy tűnt, az utazás, amit akkor tettem meg velük, most újra megismétlődik. De ez most más. Tudtam, sőt, éreztem, hogy mostantól fogva a világ már soha többé nem lesz ugyanaz.

- Sok sikert! – hallottam Szellőléptű újra vidám kiáltását magam mögött, de vonyítását elvitte a szél. A hegyek felől fújt, és bundánkba belekapva egyenesen a Tóvidék és a Vízfalka területe felé repített minket.

------------------------------------------ Vége a második résznek -------------------------------------

Sziasztok! Először is, elnézést, amiért mostanában csak szinte havonta tudom feltenni az új részeket, de az év vége miatt nagyon elfoglalt vagyok. Szerencsére a sűrű hónapoknak lassan vége lesz, és újra több időt tudok a történetemre fordítani. :) Mindenesetre köszönöm annak, aki olvassa, csillagozza, vagy kommentet ír a történetemhez. Ez igazán sokat jelent nekem. *-* És még valami: a Farkasok Napja már többé nem a pályázat anyaga, így újra fel tudom tenni a Wattpadra. Úgy döntöttem, majd még kicsit javítok a szövegén, és a fejezetek feletti képek közül is kicseréltem néhányat, mert rájöttem, többségük eltűnt. O-O Egyenlőre ennyi, és hálás köszönet annak, aki eddig is olvasta a történeteimet. ^-^