Amikor beértem a járatba, közelebb osontam Ezüstárnyhoz. A szürke hím összerázkódott, amit talán a hirtelen jövő, hideg levegő okozhatott. Óvatosan kellett lépkednem, mert a talaj kövei megfagytak, és emiatt rendkívül csúsztak. A keskeny falakat fényes, sima felületű jég borította, amin visszatükröződött az előttem lévő farkasok alakja, furcsa, aránytalan sziluettet adva.

Kíváncsiságtól hajtva, próbáltam megnézni, mi van járat végében, de Karomszárny széles vállai alig engedtek látni valamit, a halvány, szürkés derengésen kívül. Magam mögött éreztem Vadfagy meleg leheletét, és hallottam Tundra és Anuke izgatott suttogását. Egyszer csak a hosszú menetelés véget ért, mikor észrevettem, a többi falka abbahagyta az utat.

- Mi történhetett? – kérdeztem, mikor megállt Fagyott Eső, és vele együtt a Ködfalka többi farkasa is.

- Hú, vajon mi? – kérdezett vissza Éjszőrme gúnyosan megjátszottt hanggal.

- Azért állhattunk meg, mert túl sok a farkas a kijáratnál – találgatott Tundra, kinyújtva fekete bundás nyakát.

A többiek egyetértően bólogattak, majd a bátyám szólalt meg, ahogyan pár lépést előrehaladtunk. – És ha azt mondom, megérkeztünk, én leszek a nap hőse – jegyezte meg fintorogva, de Tundra csak sárga szemeit forgatta.

Kis idő múlva az előttünk lévő Árnyékfalka eltűnt két jeges fal között, őket pedig szorosan követte a Földfalka, Erősmaró és Sziromléptű vezetésével. Végül a Ködfalkán volt a sor, és Fagyott Eső megállt az igazi bejárat előtt, hátranézve hozzánk.

- Emlékezzetek, mit mondtam – szemei világítottak a sötétben, ahogyan felénk fordította a fejét.

Ahogyan megfordult, és eltűnt a bejáratban, hallottam magam mögött Anuke izgatott hangját.

- Rengeteg farkas lehet ott! – mondta hangosan, miközben a levegőbe szimatolt.

Én is úgy tettem, ahogyan ő, és talán eddig még sosem éreztem ilyen sok különböző illat elegyét: nyirkos moha, virágpor, gyanta, fenyő és a hideg szél szagai mind együtt voltak, összekeveredve.

Éppen magamhoz tértem a kisebb sokkból, mikor észrevettem, hogy eltűntek előlem Ezüstárny oltalmat adó, fehér szárnyai, és én következek. Remegő mancsokkal átbújtan a résen, és hunyorogva lepődtem meg a fényáron, ami fogadott, hiszen nemrég szoktam csak meg a sötétséget. Egy óriási, kör alakú, mégis hosszas és széles barlangot láttam, olyan magas mennyezettel, amilyet még nem tapasztaltam.

A jeges falú, sziklás barlang szélén összesen hét hatalmas követ számoltam össze, amiből néhány foglalt volt már. A kövek között a lehető legváltozatosabb bundájú farkasok ültek vagy feküdtek, a gyűlés szemmel láthatóan még nem kezdődött meg. Hiába volt a barlang szemmel láthatóan tágas, mégis zsúfoltnak és kicsinek tűnt attól a rengeteg sok farkastól és mozgástól, ami benne volt.

- Bemész még ma? – hallottam a hátam mögött Éjszőrme lusta hangját. Ekkor jöttem csak rá, annyira foglalkoztam a hely tanulmányozásával, hogy elfelejtettem megmozdulni.

Meglepődve és elámulva léptem be, és foglaltam el a helyem Ezüstárny mellett. A Hold Királyai többi tagja is megérkezett, és mindenki olyan leplezetlen csodálattal tekintett körbe, hogy sokáig egyikünk sem szólalt meg.

Ahogyan jobban volt időnk körülnézni, láthattam, hogy a barlang különböző pontjain lévő sziklák nagy kört alkotnak, és annak a közepén egy hatalmas felületű, ragyogó világosbarna kő helyezkedett el, amin már pár farkas is ült. A töredezett szikla pont egy hatalmas, széles fényoszlop alatt helyezkedett el, és ez adta a barlang jellegzetes, fehéres-szürkés színét, valamint borította világos homályba. Ahogyan aranysárga szemeim tovább követték a fényoszlop egyre keskenyedő alakját, megláttam hogy egy kerek résből áradt be, a mennyezetről.

- Ki csinálja ezeket a lyukakat a sziklákba? – tűnődtem el, ráeszmélve, hogy véletlenül hangosan.

- Ezzel a kérdéssel a Neladához kellene fordulnod – válaszolt Ezüstárny, vidáman megcsóválva a farkát.

- Nagyon vicces – összeszűkített szemmel néztem fel rá, de mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, az alfahím tiszteletet parancsoló hangja fojtotta belém a szót.

- A legjobb lesz, ha most elfoglaljuk a helyünket a szikláknál – utasított, és felugrott a hozzánk legközelebb álló sziklára, aminek bal szomszédján a Földfalka kapott helyet, de a másik, mellettünk lévőn egy ismeretlen farkasokból álló csapat ült. Mi engedelmesen követtük őt, majd, mikor már mindenki elhelyezkedett, Fagyott Eső megfordult, végignézve rajtunk.

- Nekem még beszélnem kell a többi alfával a tanácskozás kezdete előtt – hangja komor volt, és sörényén enyhén felborzolódtak szürke szőrszálai. – Addig elmehettek innen, de valaki mindig legyen a sziklán. – mancsát végighúzta a kő felületén, majd kérdéseket kizárva folytatta. – Ha elmentek, maradjatok együtt, és ne hagyjátok el a barlangot.

Ahogyan tekintetem egy pillanatra találkozott az alfáéval, lenéztem és bólintottam. Nem voltam benne biztos, hogy sikerült meggyőznöm, mert összehúzta a szemét, majd egy sebes ugrással eltűnt.

A szikla elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk rajta, igaz kicsit szűkösen. Összehúztam magam, helyet engedve az előttem pihenő Pipacsvölgynek, aki csendesen lihegett. Karomszárny szorosan mellette volt, miközben gyanakvó tekintettel nézett a többi falkára. Mivel a szikla szélén ültem, jól ráláthattam a mellettünk lévő kőre, ahol egy általam soha nem látott falka volt.

Hallottam már történeteket Aigantu óriásfalkáiról, a Földfalkában és az Árnyékfalkában én magam is voltam már. De ismertem meséket a Vízfalka hatalmas tavairól, és lakóiról, akik mancsaikkal hullámokat keltenek, amik megérintik az eget: valamint rémisztő történeteket a Homályfalka kegyelmet nem kérő, nem is adó harcosairól: tudtam a legendákat az északi hegyek gigantikus csapatairól, a Jégfalkáról és a Holdfalkáról, melyek büszke farkasai megfagyasztanak bármit, amihez agyaraikkal hozzáérnek.

Ennek ellenére, mégsem ismertem fel ezeket a farkasokat. Az ott lévő ordasok közepes méretű, szívós termetűek voltak, szürke és barnás mintával, mint a nyugati félholdak többsége, de durva, mégis gyorsnak tűnő felépítésük nyugtalanító hatást keltett. Méretük ellenére talán nem voltak olyan masszívak, mint amire számítottam, ráadásul bundájuk tépettnek tűnt, és néhol csapzottnak volt mondható, mintha már hosszú ideje lennének úton. A szikla élén egy szürkés nőstény feküdt, akiben az alfát sejtettem. Furcsának találtam, hogy nincs mellette más, de nem zavart, hiszen Fagyott Eső is a Ködfalka egyedüli vezetője volt.

- Ők melyik falka? – kérdeztem lehalkítva a hangomat, közelebb bújva Alkonyködhöz és Hajnallélekhez. A farkasok magukból a moha és a párás erdei levegő szagát árasztották, mikor jobban figyeltem az illatukra.

- A Homályfalka – felelte apám, a Hold Királyai többi tagjára nézve, akik mind kíváncsian várták a választ. – Homályföld ködös vidékén élnek, távol a mi falkántól.

- Az alfanőstényük Halványhang – suttogta anyám, a szürkés farkasra nézve. – Jelenleg ő a falka egyetlen vezére.

Meglepetten néztem a többiekre, és úgy láttam, ők is hitetlenül figyelik a legendás Homályfalkát. Nehéz volt elképzelnem, hogy ezek a farkasok tartották hosszú éveken át rettegésben Homályföldet, és elkezdtem komolyan gondolkozni, mi okozhatja kimerültnek tűnő megjelenésüket.

Ezúttal volt időm jobban végignézni a Homályfalka farkasain. Bár a különböző falkák tagjai a barlangban egymással voltak elfoglalva, én nem terveztem odamenni mellettünk lévő farkasokhoz, barátságtalan kisugárzásuk arra késztetett, tisztes távolságból figyeljem őket. Ráadásul a Homályfalka tagjai sem mentek oda egyik másik falkához sem. Az alfanőstény szilárd tartással feküdt, sötétszürke mellső lábai félig lelógtak a szikláról, miközben fehéres arcát büszkén a levegőbe emelte. Narancssárga szemei egyetlen farkasra sem néztek rá.

- Nézd – nyelt nagyot mellettem Vadfagy. Egyértelmű volt, a többiek is a Homályfalkát tanulmányozták. – Szerinted ő lehet a bétahím? –kérdezte halkan az egyik fehéres farkas felé nézve.

Meglepődve néztem, hol járt a csíkos farkas tekintete. Ekkor megláttam a szomszédos sziklán egy erőteljes, mégis karcsú felépítésű, fehér hímet. A hirtelen döbbenettől alig kaptam levegőt egy pillanatra. Világos nyakába két hihetetlenül mély harapásnyom süllyedt bele, úgy látszott, mintha vastag bundájú, fehér torkából téptek volna ki egy darabot. Alig tudtam elhinni, hogy egy ilyen mély sebhellyel is élhet farkas. Éreztem, ahogyan a hátam mögött Anuke megborzong.

- Azt hiszem, igen – bólintottam óvatosan. A fehér homályfalkai Halványhang mögött ült, mint ahogyan nálunk Karomszárny és Pipacsvölgy.

- Igazán nem szeretnék vele összeakadni egy sötét erdőben! – suttogta Anuke hozzám közelebb hajolva. Vele egyetértve bólintottam.

A vakítóan fehér bundájú hím hátrafordult, és halkan morgott valamit egy pillanatra a mögötte ülőnek, majd, mintha tudott volna arról, hogy figyeljük, ránk nézett. Koponyaszerűen beesett, széles, de mégis hosszú arca volt, és hideg, jegeskék szemei sarkából vékony, sötét csíkok futottak le az orráig. Hegyes, fekete fülét megbillentette, de rájöttem, hogy nem nekünk szólt az üdvözlése, hanem a mellettem ülőnek: apámnak, Alkonyködnek.

A farkaskutya négy lábra állt, és bólintott a sebhelyes nyakú felé. Egyáltalán nem érhette váratlanul, úgy tűnt, mintha pont erre számított volna.

- Ez meg ki? – kérdezte Éjszőrme apám után menve, de nem tartotta fel.

Választ várva én is követtem őket, le a szikláról. A két falka között megállt, és felnézett a fehér farkasra, aki még a falkája szikláján ült, apámra várakozva.

- Egyszer a Homályfalkába vitt az utam – válaszolta, lehunyva aranysárga szemeit, amik így eltűntek fekete arcáról. Úgy láttam, az emlékek olyan élénken éltek benne, hogy még mindig a hatásuk alatt állt. Sápadt bundája alatt megfeszültek az izmok, majd kinyitotta a szemét, és folytatta. – Ott találkoztam Csontvázholddal, és meggyógyítottam őt. Mindenki azt gondolta, a sebei túl mélyek, és a gyógyítók lemondtak róla.

- Miért voltál a Homályfalkában? – kérdeztem, de már elkéstem vele, hiszen már a szikla alatt beszélgetett a fehér hímmel, akit Csontvázholdnak hívtak. Szavaikat nem tudtam kivenni, igaz, nem is nekem szóltak. Éjszőrme hozzám hasonlóan figyelte őket, de az ő narancsosan izzó tekintete nem árult el semmit.

Alig vettem észre, hogy egy fehér, szárnyas alak jött mögénk, és halkan felénk súgott.

- Miért nem mentek ti is egy kört? – kérdezte bátorítóan Hajnallélek. Megfordultam, és elgondolkozva néztem tiszta, halványlila szemeibe, de egyedül saját magam visszatükröződését láttam benne. – Jót tenne, ha ti is megismernétek a többi falkát.

- Nem hiszem, hogy barátkozni fogok velük, mint egyes komolytalan kölykök – felelte Éjszőrme, elnyújtózva a földön, rám sandítva.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem meglepődve. – Érdekes lenne, és hasznos is.

Hajnallélek elnézett a távolba, az Árnyékfalka felé. Vastag, fehér bundáját kísérteties fénybe vonta a félhomály, ami az egész barlangon uralkodott. Arra gondoltam, talán Csillagugrót keresi, aki egyszerre volt falkája alfája és sámánja is.

- Ha menni szeretnétek, legjobb, ha most teszitek meg – bár szavaiban eddig vidámság játszott, a mostaniak komolyak és valamiért hűvösek voltak. – A Falkák Tanácsa nemsokára kezdetét veszi.

Csodálkozva néztem, ahogyan eltávolodik tőlünk, és elindul az Árnyékfalka felé. Lila szemei még utoljára ránk néztek, majd magunkra hagyott minket. Mióta anyámat hazahoztuk a Pusztuló Oromból, ilyen volt. A Ködfalkában azóta sok időt töltöttünk egymással, de mégis, néha olyan idegennek éreztem őt. Persze tudtam, ennek az az oka, hogy ő valójában sámán: az összes mancslépése, és minden szőrszál a bundáján valamint toll a szárnyán Dhimériába tartozott, a Szellemek Világába, talán több barátja volt odafönt, mint a halandók között.

- Gyere, meg kell néznünk a többieket – hallottam a hátam mögött Éjszőrme zsörtölődő hangját. – Ki fog rád vigyázni, ha elkeveredsz tőlünk, és egy másik falkához mész oda? Kitelik tőled, tudod.

Mivel a helyet már volt időm végignézni, most újra a kíváncsiság kezdett el hajtani, és a vágy, hogy megismerjek más farkasokat a távoli falkákból. Még Éjszőrme gúnyos szavait is képes voltam elengedni a fülem mellett. Hogy élnek ők? Mivel töltik a napjaikat? Hogyan viselkednek? – ezekre a kérdésekre akartam mihamarabb választ kapni. Követtem a bátyámat, és elindultam a többiek felé. Mivel közel voltunk a barlang falához, éreztem, hogy a levegőben lévő tűzgolyók halvány meleget árasztanak, ami teljesen átjárta a testemet.

A Hold Királyai maradék tagja már néhány földfalkai deltával beszélgetett, mikor odaértünk hozzájuk. Valószínűleg Ezüstárny meghallott minket a hátuk mögött, mert felénk fordította sötét füleit. Oldalba bökte Vadfagyot és Anuke-ot, míg Tundra elbúcsúzott a gyors, karcsú farkasoktól. Rohanó szóváltásaik alapján az az érzésem támadt, nem túl tartalmas beszélgetésben volt részük.

- Mi a helyzet a Földfalkában? – kérdeztem őket, ahogyan összeértek útjaink. – Van valami újság? – tettem hozzá lankadó érdeklődéssel, mikor nem kaptam választ.

- Mi is ezt akartuk tudni – horkantott fel Vadfagy, miközben kinyújtotta a nyakát, hogy Aloe körülnézhessen. – És nem lettünk sokkal okosabbak. Alig szóltak hozzánk.

Meglepődve Éjszőrmére néztem, de ő nem osztozott ezen.

- Úgy tűnt, rejtegetnek valamit – szólalt meg Anuke Vadfagy mellől. – Nekem legalábbis meglehetősen ilyen érzésem támadt.

- De, őszintén, mit vártál? – állt elé Éjszőrme, majd sokkal lustábban folytatta. – A Titkok Falkájának is nevezik magukat. Ez nektek nem mond semmit?

Magamban képtelen voltam igazat adni a bátyámnak, bár nem mondtam volna ki hangosan. A Földfalka szereti megtartani a saját titkait, ebben semmi meglepődni való nincs. Kezdeti döbbentségem szertefoszlott, mintha nem is lett volna.

- Nem nézzük meg a többi falkát? – kérdeztem fellobbanó lelkesedéssel, elterelve a témát. Megfordultam, és félig elindultam a következő szikla felé, ahonnan fenyő és hegyi kecskék szúrós, hideg illata áradt: biztos voltam benne, az lesz a Jégfalka.

A többiek lassan a nyomomba szegődtek, és éreztem Ezüstárny meleg bundáját, ahogyan hozzáér az enyémhez. Hallottam, ahogyan Tundra és Anuke továbbra is a Földfalkáról beszél, de én nem csatlakoztam, úgy éreztem, nem tudnék ehhez hozzászólni. Mikor megálltunk a következő sziklánál, megláttam, valóban a Jégfalka az. Vastag, hófehér szőrük szinte világított a félhomályban, és kemény vonásaik merevek voltak, mint egy mozdíthatatlan jégszobor. A harcosok szigorúan ültek egymás mellett, úgy tűnt, nem akartak lejönni, hogy találkozzanak a többi farkassal. Viszont a tanítványokkal már teljesen más volt a helyzet: két fiatal, tömött hófehér bundás hím játszott a szikla tövében, szinte a harcosok ellentéteként. Ahogyan néztem, egy évvel lehettek csak fiatalabbak nálunk, mégis bolyhosak voltak, és rendkívül kölyökszerűek.

Mielőtt még bármit mondhattunk volna, a nagyobb, ragyogóan mélykék szemű farkas észrevett minket. Először lelapította sötétszürke hegyű fülét, majd barátságosan megcsóválta a farkát.

- Nahát! – mondta miközben szemei nagyra tágultak, kiejtve a megrágott botot, ami eddig a szájában volt. A kisebb, sárga szemű hím bizalmatlanul elbújt a társa mögött. – Erdei farkasok! Én azt hittem, hogy azok mind zöldek és barnák! És a bundájuk tölgy és bükklevél!

- Hótövis! – sziszegte egy világos nőstény fülét hátracsapva a szikláról. – Viselkedj!

Hótövis nem törődve a nőstény intelmével, közelebb jött hozzánk, és beállt elénk, eltorlaszolva az utat. Anuke szavai jutottak eszembe, mikor azt állította, a jégfalkaiak valóban elhiszik, az erdei farkasok bundája zöld színű is tud lenni. A hátam mögé nézve láttam, hogy Vadfagy sárga szemeiben az elfojtott nevetés szikrája csillog, és Ezüstárny alig tudja leplezni döbbentségét. Hátranéztem Anuke-ra, aki csak sokat sejtetően mosolygott.

- Honnan tudhattuk volna, hogy ez igaz? – mormoltam neki meglepődötten, homlok ráncolva. Biztos voltam benne, hogy a jégfalkai kölykök nem hisznek ilyen dolgokban. És a legfurcsább, hogy Anuke tudott erről.

- Amint látod, nem vagyunk mind zöld színűek – ment közelebb Éjszőrme vigyorogva a fehér kölyökhöz. – Mondjuk igaz, hogy sokkal megnyerőbben nézünk ki, de hát tudjátok, jóból keveset adnak.

A fehér kölykök kerek szemekkel néztek ránk, melyekben ámulat csillogott.

- És... - kezdte félénken a kisebb, aranyszemű hím. – Milyen az élet az erdőben? Ijesztő és sötét? Sok szörny van ott?

- Nem olyan félelmetes, mint ahogyan azt gondolod – felelt Tundra, farkát barátságosan megcsóválva. – Minden évszakban gyönyörű, de talán tavasszal a legszebb.

- A virágok olyankor a világ összes színében játszanak – tettem hozzá, leülve melléjük. Szerettem beszélni a erdőről, mikor kimondtam a szavakat, akkor éreztem azt, én is oda tartozom. – És a madarak reggel vidám énekeket adnak, amik minden fát átjárnak.

- Valóban? – kérdezte Hótövis, tágra nyílt szemekkel. – Mit gondolsz, Hidegvonyító? – mancsával vidáman megérintette vékonyabb, és jóval kisebb társát, aki ettől odébb ugrott. Ekkor vettem csak észre, hogy a Hidegvonyító nevű fiatal hímen még nincs farkasjegy, nem úgy, mint Hótövisnek, akinek a vállán már egy hosszú, fekete, kacskaringós csigavonal kapott helyet. – Tudnál ott élni? – sürgette őt a válasszal izgatottan.

- Azt hiszem az erdő egy kicsit túl meleg nekem – válaszolta halkan. – Sajnálom. – nézett fel ránk, tekintete bocsánatkérő volt, majd illedelmesen fejet hajtott előttünk.

- Semmi sajnálni való nincs ebben – nyugtatta meg Ezüstárny. – Biztos vagyok benne, hogy a hegyek is pontosan olyan szépek, mint a Ködös Erdő.

Hótövis már éppen válaszolni készült volna, mikor egy fehér alak jelent meg a két fiatal farkas mögött.

- Hányszor mondjam még el, hogy ne kóboroljatok el, mint a neveletlen szarvasborjak? – az a fehéres nőstény rótta meg őket, aki még a Jégfalka sziklájáról figyelmeztette Hótövist. Velünk nem is törődve, maga mögé parancsolta a két kölyköt, akik engedelmesen követték őt, farkukat behúzva. – A Falkák Tanácsa hamarosan megkezdődik, ti pedig szégyent hoztok a jégfarkasokra!

A nőstény dohogását hallgatva elcsodálkoztam, milyen szigorú nevelésben részesülnek a Jégfalkában a fiatalok. Nálunk a ködfalkai kölykök oda mehetnek a völgyben, ahova akarnak, persze csak akkor, ha legalább egy felnőtt vigyáz rájuk, a gammáknak pedig nincs szükségük engedélyre, hogy szabadon sétálhassanak a fák között.

Tundra csak rosszallóan csóválta a fejét, miközben oldalba bökte Éjszőrmét. Én elgondolkozva tanulmányoztam a Jégfalka tagjait, biztos voltam benne, a falka többi tagja sem élhet a gammáknál kisebb fegyelemben. Edzett, kemény farkasoknak néztek ki, szinte lehetett látni a vastag, fehér bundájuk alatt megfeszülő, jeges izmokat. A nagy szikla szinte teljesen foglalt volt, viszont az alfapár helye hiányzott. Tovább siklott a tekintetem a falka vezéreit keresve, és döbbenten állt meg a velünk szemben lévő kőnél. Az ugyanis teljesen üres volt, egyetlen egy farkas sem állt rajta.

Már éppen hangot akartam ennek adni, mikor a hátam mögött egy kisebb vita alakult ki. Megfordultam, és a többiekhez mentem, akik körben állva beszélgettek. Befurakodtam Vadfagy és Ezüstárny közé, igyekeztem kivenni, miről van szó.

- Akármit titkol a Földfalka, valami lesújtó lehet – mondta Tundra halkan. – Kétségbeesettnek tűntek, mikor beszéltünk velük.

- Mondj valami olyat, amiről még nem tudok – jegyezte meg gúnyosan Éjszőrme a fekete farkas mellől.

- Nekem sem tetszett ez az egész – vette át a szót gyorsan Ezüstárny. – Bárki emlékszik valami furcsára, mikor a Földfalkánál voltunk?

Ezen elgondolkozva néztem le a jégtől fényes talajra. Nem értettem, a furcsán viselkedő Földfalka miért lett ilyen fontos mindenkinek, hiszen köztudott volt, hogy szerettek titkokat tartani mások előtt. Én inkább arra voltam kíváncsi, mi történt azzal az egy falkával, amelyik nem jött el a gyűlésre.

- Nehéz erre visszagondolni – jött a válasz Anuke-tól. – De én nem láttam semmit.

Körülnéztem a halvány kékes-fehéres derengésű barlangon, és zúgások, morgások zaja halkulni látszott. A falkák már kevésbé vegyültek egymással, a farkasok egy kupacban voltak a sziklák körül, akiknek nem volt hely, a kövek között ültek le. Úgy tűnt, az összes falka készen áll a tanácskozás megkezdésére. Viszont a Jégfalka melletti szikla a túloldalon továbbra is üresen állt, egy lélek sem volt körülötte.

- Nem tudja valaki, miért... - kezdtem volna bele, szóvá téve a hiányzó falkát, de hirtelen megjelent anyám, Hajnallélek.

Nem jött egyedül: Csillagugró, a magas, vékony, fekete bundás hím is vele volt. A két sámán megállt előttünk, én pedig eléjük siettem. A Hold Királyai többi tagja is észrevette őket, mert felsorakozva leültek a földre, miközben tiszteletteljesen fejet hajtottunk az Árnyékfalka alfahímjének.

- Az Őssziklánál leszünk, hogy beszéljünk a többi sámánnal – szólalt meg anyám, fejével lágyan a barlang közepén lévő, hatalmas sziklára bökve. – Onnan fogjuk figyelni a Falkák Tanácsát.

- Rendben – válaszoltam tömören, figyelve ahogyan két farkas átvág a falkák között, és a nagy, repedezett sziklához mennek. Csillagugró egy karcsú ugrással fent termett, Hajnallélek pedig szárnyaival repült a többi sámánhoz. Nem láttam gyakran használni a szárnyait, ezért elképedtem kissé.

- Gyerünk – sürgetett minket Ezüstárny – A falkák kezdenek letelepedni. Lassan itt a tanácskozás ideje.

Szavaitól izgalom fogott el. Követtem a Hold Királyait, miközben elmentünk a Földfalka sziklája előtt, közel a sámánokhoz. A kerek résből beáradó északi szél fagyosan mart a bundámba, amitől kirázott a hideg. Azon kaptam magam, hogy szinte vágyakozom a Ködfalka meleg tisztásai vagy a fák kellemesen hűvös sűrűje után.

Kíváncsian néztem fel az Őssziklára egy pillanatra, a többi sámánt figyelve. Hajnallélek és Csillagugró halkan beszélgetett egy másik, rendkívül kicsi farkassal, aki a Jégfalka illatát hordozta. Neki nem voltak szárnyai, de piszkosszürke bundája ziláltnak tűnt, és sötétkék szemei űzöttségről árulkodtak. Mellette egy hosszú szőrszálú nőstény üldögélt, bundája narancsvörös volt, mint az ősszel lehullott falevél, és szárnyai rövidek, mint egy bagolyé. Mohás szagából arra következtettem, a Homályfalka sámánja lehet. Fenyő-zöld tekintete a jobbján ülő karcsú, vékony hímre tévedt, akiben azonnal Rozsdahátra ismertem, a Földfalka sámánjára. Az ordas farkas vékony arcát és hátát vöröses bunda fedte, míg lábai és farka ezüstszürke volt. Átható, barnászöld pillantása egy számomra ismeretlen, visszafogott színezetű, szürkés-fehéres nőstényen függött, akivel halkan társalgott.

Elhagyva az Őssziklát, visszatértünk a Ködfalkához. Éppen időben voltunk, mert Fagyott Eső is csak most érkezett vissza, a tágas barlang túloldaláról. Egy könnyed mozdulattal a szikla élén termett, magasra emelt farokkal köszöntve minket, ahogyan tisztelettudóan elfoglaltuk a helyünket a hatalmas kövön.

- Most már ne menjetek sehova – utasított minket. Higgadtság áradt belőle, de zavartan az üresen álló szikla felé nézett. – A Falkák Tanácsa nemsokára kezdetét veszi.

- Vezérem – szólította meg egy mély hang az alfát. Apám volt az, aki Karomszárny mögött üldögélt, farkával idegesen csapkodva a szikla résekkel teli felületén. – Biztos, hogy a falkáknak nem kellene megvárniuk a Vízfalkát?

Felismeréssel néztem hátra, a többiekhez. Szóval a Vízfalkáé az üres hely... - lestem félig oldalra, ahol a falkának lennie kellene.

- Vajon mi történhetett velük? – kérdezte Anuke, de szavai a levegőben lógva megválaszolatlanul maradtak egy ideig.

- Nem hiszem, hogy ekkora felhajtást érdemelne – legyintett a mancsával Vadfagy, de úgy éreztem, mintha mondandójában kételkedés is kihallatszott volna.

- Végül is, mi sem jöttünk elsőnek – Tundra nyugodt hozzászólása kissé eloszlatta a kételyeimet. – Egy kevés késés még belefér.

De meddig? – kérdeztem magamtól. A farkasok színes kavargása lassan elfáradni látszott, és a különböző falkák végleg szétváltak egymástól. Mellettünk a Földfalka tagjai idegesen mocorogtak a hegyes sziklájuk körül, másik oldalunkon a Homályfalka erőteljes farkasai hidegvérrel nézték a Jégfalkát, a tanácskozás kezdetére várva. A Homályfalka balján, a barlang hátsó részében kapott helyet az Árnyékfalka, tagjai sötétségbe veszve morajlottak, egyre hangosabban. Egyedül az alfanőstényük idegesen megvillanó, kékes szemeit láttam.

Hozzánk közelebb, a barlang túlsó végében egy ismeretlen falka kapott helyet. Furcsa, hegyvidékre emlékeztető szaguk volt, és az ott lévő farkasok bundája rövid, szürkés árnyalatban játszott. Vezetőjük egy világosszürke, fényes szőrszálú, fiatal hím volt, akinek mellső lábai sötétszürke színben pompáztak. Sápadtan csillogó, szürkés tekintetét látván arra gondoltam, ebből a farkasból az összes szín hiányzik.

- Ők lehetnek a Holdfalka – jegyeztem meg a többiek felé fordulva. Az egyetlen dolog, amit tudtam róluk, hogy egy hatalmas vízesés mögött élnek, és híresek gyógyítói képességeikről.

- Köszönjük az észrevételt – válaszolta Éjszőrme csípősen. – Kíváncsi vagyok, honnan jöttél rá.

Összehúzott szemmel néztem a bátyámra, aki most a Vízfalka üres szikláját figyelte.

- Nem volt olyan nehéz – válaszoltam magamat védve.

- Egy kicsit hasonlítanak a Jégfalkára – szólalt meg  mellettem Ezüstárny, egyértelműen igyekezve megakadályozni Éjszőrme következő, gúnyos megjegyzését. – Vajon van közöttük bármilyen kapcsolat?

Ezüstárnynak igaza volt. Még hűvös illatuk is a Jégfalka hegyeit idézte fel bennem. Könnyű volt elképzelni, a két falka valamikor egy egészet alkotott, majd idővel kettéváltak.

- Talán a Holdfalka a közelmúltban vált le a Jégfalkából – tűnődtem hangosan. Vadfagy és Anuke egyetértően bólintottak, de Tundra nem mondott semmit.

Alkonyköd is meghallhatta a szóváltásunkat, mert Pipacsvölgyet elhagyva felénk jött, és leült elénk. Szemeiben aranyfény világított, ahogyan beszállt a beszélgetésbe:

- A Holdfalka jóval ősibb ennél. Igaz, a Jégfalka közelében élnek, de tőlük délebbre vannak. Hallottatok már Lanuriáról?

Megráztam a fejem, kérdő tekintettel nézve rá. Mikor kimondta, úgy éreztem, ez egy olyan szó, ami fontos lehet, és ismernem kellene.

- Csak egy kicsit – egy valaki válaszolt, Tundra.

- Mesélsz róla? – kérdezte Anuke, izgatottan csillogó tekintettel.

Apám hátranézett a válla fölött, várva a Falkák Tanácsa kezdetét. Anuke-ot látva halvány mosoly jelent meg sötét arcán.

- Ha szeretnétek, elmondom a Holdfalka teljes történetét.

Apám szavaitól izgalom fogott el, és fészkelődni kezdtem. Szerettem, amikor történeteket mesél, szavai mindig visszarepítettek a múltba, és mondandója szinte megelevenedett előttem. Bólintottam, látva, hogy a többiek tekintetében is ugyanaz a fény csillan fel.

- Rendben – bólintott a farkaskutya. – Lanuria egy gyönyörű völgy volt, körbevéve zöld dombokkal, és magas fákkal, amik levelei állandóan rózsaszínes és pirosas színben játszottak. A helyet tiszta mágia járta át, a fényes patakok vize bárkit meg tudott gyógyítani, az ékkövek pedig erőt és bátorságot adtak. Élt ott egy falka, aminek nem volt neve. Mindenki más csak Lanuria Falkájának hívta őket. Ezek a farkasok mind szürke bundájúak voltak, és gyorsaságuk legendába illett. Híresek voltak gyógyítói tudásukról – a ma ismert technikák egy része tőlük eredt.

Itt apám egy rövid szüntet tartott. Ahogyan lehunytam a szemem, szinte láttam magam előtt a szabad, de mégis rejtélyes tájat, és tudtam, hogy mindez régen történt, mégis azt kívántam, bárcsak láthattam volna. Ahogyan Alkonyköd folytatta, hangja sötétebb lett. Az az érzésem támadt, hogy a falkával valami rémes dolog történhetett, és doboló szívvel vártam a szavait.

- Ez a hely békében élt a többi falkával, és a Falkák Tanácsa részét képezte. Sosem harcoltak, és senki nem is fenyegette őket. De a farkas-kutya háborúk ideje könyörtelen volt. – Összehúztam magam, és füleim hátralapultak, miközben újra megszólalt. – A Keleti Királyság kutyái elégtételt akartak a veszteség után, ami az ő birodalmukat érte a Hullócsillag ellen folytatott harcban. A nagy háború nem kímélte őket, és bármit megtettek volna egy győzelemért, a farkasok felett. Ők is hallottak Lanuriáról, és szükségük volt a területre, az ereje miatt. Ez volt Anaya fő gyógyító központja, és ha elpusztítják, azzal a többi falkát is gyengítik. Egy átjárón át, békeidőben betörtek Lanuriába, és először kifosztották. Senki sem tudja pontosan, hogyan történt, de az biztos, hogy a falka egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisült.

Néma csöndben hallgattam a szavait, de mindentől, amit mondott égnek állt a bundám. Karmaim a kőbe vájtak, akárhányszor hallottam a farkas-kutya háborúról. Miért nem tudna mindenki békében élni a másikkal? – kérdeztem kétségbeesetten, de tudtam, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, és talán sosem oldódik meg teljesen.

- Akik túlélték, elmenekültek – fejezte be apám. – Az a kevés farkas, aki megmaradt, két csapatra oszlott: egy részük a Kelő-Hold hegyeihez ment, és őket ismerjük ma Holdfalka néven. A másik csapat pedig a Napfalka. – fejezte be egy fájdalmas sóhajtással.

Megdöbbenten néztem apám aranysárga szemeibe az utolsó mondat hallatán, alig hittem el, amit mondott. Emlékeztem a Napfalka területére, jobban, mint ahogyan szerettem volna. A borzasztó, nyitott szájú szobrokra, amik erőszakot és a háborút dicsőítették. Hogy lehetséges ez? Hogyan térhettek le ennyire a régi falkájuk békés útjáról?

- Napfalka? – visszhangozta Vadfagy, tágra nyílt szemekkel. – Az lehetetlen!

Mindenki néma csöndbe zuhant. Még Éjszőrme sem mondott semmit, hanem hitetlenül bámult le a szikláról.

- Ez évszázadokkal ezelőtt történt – nézett ránk apám, elgondolkozva. – Egy falkavezér meg tud határozni egy egész falkát. Egy falka pedig meghatározhatja a történelmet.

Mint a Napfalka – jutott eszembe. Ha Lanuria nem pusztul el, a Napfalka talán soha nem szüleik meg – örvénylettek a fejemben a gondolatok. De éreztem a szívem mélyén, arra gondolni, mi lett volna ha, nem érdemes.

- A Falkák Tanácsa Lanuria elpusztítása után nem tett semmit? – szólalt meg mellettem Ezüstárny kételkedve.

- A Falkák Tanácsa hatalma akkor gyenge volt – rázta a fejét apám. – Nem mertek egy újabb háborút megkockáztatni, és a Lanuriát ért támadás azóta is megtorlatlan maradt. Igaz, néhány farkas a mai napig bosszút akar érte állni. – nem tudtam nem észrevenni, hogy Alkonyköd tekintete tovasiklott, Karomszárny felé. A hatalmas farkas az alfahímmel beszélgetett, mély hangja visszhangzott az egész barlangban. Arra gondoltam, talán ez csak a véletlen műve.

- De cselekedniük kellett volna valamit! – mondtam értetlenül. Nem voltam benne biztos, hogy ez egy helyes megoldás lenne, de az igazságtalan gondolat, hogy a Falkák Tanácsa nem tett semmit, szomorúsággal töltött el.

- Talán igen, de ez most már nem számít – nézett rám az apám, tekintete mintha a gondolataimba látna. Lenéztem a földre, és hirtelen hihetetlenül elszégyelltem magam, azt kívánva, bárcsak meg sem szólaltam volna két pillanattal ezelőtt. Érezni a többiek pillantását magamon rosszabb volt, mint eddig bármi a világon. Alkonyköd sötét aranyszínű szemeiből viszont nem olvastam ki rosszallást, válasza egyszerű volt. – Aki kiadta parancsot, és aki megvalósította, az mostanra már halott. Senki nem támadhatja meg a Keleti Királyságot visszamenőleg egy olyan bűnért, amit évszázadokkal ezelőtt követtek el, és a harcosoknak talán már a távoli leszármazottai sem élnek. Lehet, hogy az ugyanolyan szörnyűség lenne, mint amit Lanuriával tettek évszázadokkal ezelőtt.

- Értem – válaszoltam hevesen doboló szívvel. Igaza volt apámnak, és úgy éreztem, nem intézhetem el ennyivel. – Sajnálom.

- Ez volt a te véleményed akkor – válaszolta apám, szavai halkak voltak, nyugodtságot tükröztek. – Nincs mit sajnálni rajta.

Visszaültem kőre, figyelve, ahogyan apám elhagy minket, és csatlakozik a bétákhoz és Fagyott Esőhöz. Úgy tűnt, Alkonyköd utolsó szavait egyedül én hallottam. Ahogyan végignéztem a sziklás barlang göcsörtös falain, és az összegyűlt falkákon, láttam, hogy a Vízfalka továbbra sem érkezett meg.

- Vajon mi történhetett a Vízfalkával? – kérdeztem Ezüstárnyékhoz fordulva. – A Falkák Tanácsa mindjárt megkezdődik, és sehol sincsenek.

- Ez már nem olyan, mintha csak késnének – bólintott helyeslően Vadfagy.

- Jó lenne látni a vezéreiket – hallottam Anuke szomorkás hangját. – Kavicsörvény állítólag legendás vezető.

A falkák csendesedni látszottak, de én még mindig Lanurián és a Holdfalkán gondolkoztam. Alkonyköd története után más szemmel néztem az összegyűlt, szürke farkasokra, és szomorúságot éreztem velük kapcsolatban, hogy nem láthatják többé Lanuria vidékét fénykorában, és a lelkem fájt azokért is, akik leszármazottai nem járhatnak most a többi falka között.

- A Falkák Tanácsa nem várhat többet a Vízfalkára – szakított ki gondolataim közül Fagyott Eső lemondó hangja. – Feketeszemnek meg kell kezdenie a gyűlést.

Az alfahím hátrafordulva beszélt Karomszárnnyal, aki egyetértve morgott.

- Ha a Vízfalka nem tudott eljönni, az az ő bajuk – vicsorogta a hatalmas farkas szárnyait megrázva. – Talán nem tisztelik a Falkák Tanácsát, vagy azt gondolják, nekik nem kell eljönniük egy ilyen fontos eseményre.

Karomszárny hangja csöpögött a rosszindulattól, ami miatt döbbentség fogott el. És mi van akkor, ha a Vízfalka bajba került? Számomra egyértelmű volt, hogy Aigantu egyik óriásfalkája nem szórakozásból hagyja ki a Falkák Tanácsát. Ösztönösen a bejárat felé néztem, de a magasból jól láthattam, a sötét üreg üresen állt, és a Vízfalkának továbbra sem volt semmi nyoma.

- Nem tudhatjuk, mi állhat a Vízfalka késésének a hátterében – válaszolta Alkonyköd, bátran Karomszárnyhoz lépve. – Nem jelenthetünk ki semmit, amíg nem derülnek ki a részletek.

- Ez egyértelmű – nézett le a farkaskutyára a bétahím meghökkenve. Vastag, szürkésbarna bundája enyhén megrándult, mikor tekintete találkozott a főgyógyító aranyszínű szempárjával. – Talán azt gondolod, kétségbe merem vonni a híres Kavicsörvény tetteit?

Eléggé úgy tűnt – mondtam magamban apám helyett. Minden égi tűz ellenére a levegő most szinte megfagyott, és láttam, a Holdi Királyai többi tagja szintén a jelenetet figyeli.

- Nem mondanék ilyet – emelte magasabbra a fejét Alkonyköd, szemeit összehúzta. – De a Vízfalka nélkül nem lehet megkezdeni a Falkák Tanácsát. Anayán hét óriásfalkának kell lennie, mint ahogyan hét kő van az Ősszikla körül ebben a barlangban.

Ekkor vettem csak észre, hogy a Földfalka és a Homályfalka néhány farkasa felkapta a fejét Karomszárny morgására, és néma csöndbe borult, hogy apám valamint a bétahím szavait hallgassa, kíváncsi fülekkel. Még a távoli Holdfalka vezére is idefordult, sápadt szeme a két farkason függött.

- És meddig akarsz várni? – nem tudtam nem észrevenni Karomszárny egyre jobban megfeszülő mancsát. Éles karmai vonalakat húztak a kő felületébe, és úgy látszott, csak nehezen tudja magát visszafogni, hogy ne vesse magát a nála jóval kisebb gyógyítóra. A gondolat annyira megijesztett, hogy akaratlanul is apám mögé álltam, megvédve, ha a bétahím támadni készül. – Tudod, voltak idők, mikor hatnál is kevesebb falkával tartották meg a Tanácsot.

- De az a kor sötét volt – felelte apám nyugodtan. A félelem legkisebb jele nélkül nézett Karomszárny világosbarna szemeibe, de farkát meglendítette egy pillanatra. – Amiről beszélsz, az a farkas-kutya háborúk alatt történt, mikor a falkák elkeseredetten gyűltek össze.

- Szerinted ez más? – vicsorogta tovább Karomszárny. Szívem vadul zakatolt, és megláttam Karomszárny mögött Fagyott Esőt, aki eddig szótlanul figyelt, de most már ő is egyre hangosabban morgott. Nem tudtam eldönteni, figyelmeztetése a bétahímnek vagy a főgyógyítónak szól-e inkább – valószínű volt, hogy mindkettőnek. – A Halálfalka visszatértével újabb vérontással teli időszak kezdődik, amit nem lehet megakadályozni. – Karomszárny ezt olyan bizonyossággal mondta ki, mintha arról beszélt volna, minden évben van tél. Nem tehettem róla, de zavart a nyugodtság, ami hirtelen elfogta a félelmetes hímet.

- A Halálfalkát meg lehet akadályozni – válaszolta a farkaskutya, egyszerű, békés szavakkal. Hajnallélek felé néztem, aki Csillagugró mellől figyelte az eseményeket, lila szemei kerekre tágultak, mintha apámat akarná figyelmeztetni: Légy óvatos! Karomszárny menthetetlen! – Ha az összes falka összefogna, azelőtt tudnánk őket elfojtani, hogy sor kerülne a vérontásra.

- Én nem lennék ebben olyan biztos a helyedben! – Karomszárny érveiből kifogyva dühösen apámra vicsorította az összes fogát, és ebben a pillanatban, mintha sziklát dobtak volna le egy üregbe, ami pedig csattanással ér le a földre, úgy szólalt meg az összes farkas egyszerre, ádáz vicsorgások és szűkölő nyüszítések vették kezdetüket, a kivehetetlen hangok két oldalra szakadva védték a saját véleményüket, vagy támadták a másikét. A szavakból alig értettem bármit is, de azt tudtam, mindegyik középpontjában a Vízfalka és a Halálfalka áll.

- Lehet, hogy a Halálfalka és a Vízfalka szövetséget kötöttek, azért nem jött el Kavicsörvény! – hallottam hirtelen egy hangot a Földfalka sziklája felől.

A szörnyű hangzavarban egyedül a Hold Királyai maradt csendben. Alkonyköd mellé állva vártuk Karomszárny támadását, de a bétahím leült a földre, és mozdulatlan maradt.

- Elég ebből! – hasított a levegőbe Fagyott Eső szilárd hangja. – A Falkák Tanácsát békében kell megtartani!

Az alfahím megállt Karomszárny előtt, farkát magasra emelve, bundáját felborzolta. Még sosem láttam a falka vezérét ilyen dühösnek, szavaitól elhallgattak a környező falkák, és halk morajlásba kezdtek, de morgásuk már nem Karomszárnyhoz szóltak, hanem egymáshoz.

A Hold Királyai biztonságos közegéből figyeltük, ahogyan az óriási bétahím izmai ellazulnak, és az eddig ádázul villogó szemei most elkerülik Fagyott Eső egyre inkább megnyugvó, hideg, kékesszürke pillantását.

- Ha valóban azt gondolod, a Halálfalka pusztítása elkerülhetetlen, miért akartál eljönni a Falkák Tanácsára? – kérdezte, arca rezzenéstelen volt, de hangja tiszta és fagyos.

- Sajnálom, vezérem – Karomszárny most alázatosan a földre lapult, füleit hátracsapta. Egy pillanatra elgondolkoztam, valóban sajnálja-e a viselkedését, de szavaiban nem volt megbánás. – Egyedül azt mondtam ki, amit gondoltam, nem akartam ezzel senkit sem megbántani. – lövellt vad pillantást Alkonyköd felé.

A gyógyító nyugodtan ült a sziklán a bétahím mögött, körbevéve a Hold Királyai védelmező tagjaival.

- Köszönöm, de erre semmi szükség – súgta nekünk halkan, miközben kihúzta magát. Éjszőrme felé fordult, akinek bronzszínű tekintetében kimondatlan harag lángolt, de testtartása ezt nem árulta el. – Karomszárny csak addig vicsorog, amíg nem kell harapnia. Több esze van annál, mint, hogy rátámadjon a saját falkája főgyógyítójára.

- Biztos vagy ebben, apám? – kérdeztem meghökkenve. A szürkésbarna, ordas farkas pár pillanattal ezelőtt úgy nézett ki, mintha valóban készen állna harapni.

Válaszul ő csak némán bólintott, mi pedig egy farkasként váltunk le tőle. Mikor elhagytam az oldalát, láttam, ahogyan nyugodt, könnyed léptekkel a Fagyott Esőhöz és Karomszárnyhoz közelít.

- Meg tudom érteni mindkettőtök aggodalmát – szólalt meg az alfahím, bólintva feléjük. – És megbocsátom a viselkedésedet, Karomszárny. De ez nem adja meg neked a jogot arra, hogy akár fogad egy kivillantásával is megtörd a Falkák Tanácsa szent nyugalmát, amit Effys, a Fény Szelleme rendelt ki.

Alkonyköd tiszteletteljesen meghajolt Fagyott Eső előtt, és így tett Karomszárny is. A bétahím visszatért párja oldalához, aki eddig meglepetten figyelte az eseményeket.

- Sosem fogok rájönni, Fagyott Eső miért pont őt választotta meg bétahímnek – hallottam magam mellett a bátyám haragos morajlását, szavait csak mi hallhattuk jól.

Ezen én is elgondolkoztam már, de muszáj volt belátnom, a Ködfalkában Karomszárny olyan bétahímként viselkedett, akire Fagyott Esőnek szüksége volt: harcban félelmetes, és erejével tiszteletet parancsol a falka legvakmerőbb tagjaitól is, de egy napon képes lesz átvenni az alfahím helyét. De nem tudtam magamból elpusztítani a kételyt, ami döntései láttán állandóan elfogott.

- Egy pillanatig azt hittem, megtámadja Alkonyködött – dörmögte Vadfagy Anuke mellől, aki csendbe zuhanva ült, zöld fényű szemei a bétahímre világítottak. – Én pedig készen álltam arra, hogy megvédjem őt! – tette hozzá egy harcias sziszegéssel, mintha csak Aloe mondta volna.

- Szemmel kell tartanunk – suttogta halkan Ezüstárny, és bár nem mondta ki, kiről beszél, mindannyian tudtuk. – Attól félek, még sok bajt fog okozni.

Már éppen készültem volna, hogy egyetértően mondjak valamit, mikor Tundra csendes szavai ütötték meg a fülemet.

- Valaki jön – mondta, a sötét bejárat felé nézve, sárga szemei élénk fénnyel villantak fel.

- Valóban – helyeseltem, mikor én is mancslépések hangját hallottam. Súlyosnak és keménynek hangzottak, de akárki is volt az, egyedül jött, így a reményem, hogy a Vízfalka érkezik, mindenképpen elszállt. – Ki lehet az? – csodálkoztam.

Ekkor a járat feketeségéből egy hatalmas, fehér szőrű alak derengett fel, halványan világítva a kékes, bizonytalan félhomályban. Éjsötét, szürkéskék tekintetéből elég volt rájönnöm: Feketeszem az, a Jégfalka rettenthetetlen falkavezére. Ahogyan méltóságteljes, macskaszerűen kimért lépteivel lassan közelebb jött, úgy éreztem, a hideg, amit magával hozott a lelkembe vájt. A farkashím hosszú, hófehér bundája alig rezzent meg, mikor felugrott a jégfarasok sziklájára, akik a vitatkozás ideje alatt illedelmesen várták vezérüket, kimaradva a többi falka megosztottságából.

Sötét, szinte már mélyfekete szemeivel végignézett az összes összegyűlt falkán, kemény vonású arca olyan tiszteletet parancsolt, ami szinte a földre szorított. Orrát mély, hosszú karmolásnyomok szelték át, és egyik szemét fekete farkasjegy pókhálózta körbe.

Lélegzetévélből kifogyva vártam, mikor szólal meg, miközben közelebb húzódtam Éjszőrméhez és Ezüstárnyhoz. A barlang feszült csöndben figyelt, ahogyan Feketeszem fehér feje jeges mozdulattal fordult a Vízfalka üresen álló sziklája felé. A hatalmas alfahím végül csak még jobban kihúzta magát, és mély, hidegen kongó hangján megkezdte a Falkák Tanácsát.

- Aigantu óriásfalkái! – szólította meg az összegyűlteket. A falkavezérek mind, egyetlen farkasként hajtottak fejet. – A Jégfalka nevében beszélek. A legősibb falka nevében. Ahogyan a kutyák királyságai uralják Amir összes fáját és kövét, úgy a mienk Anaya világa, a kontinens, ahol minden farkasnak joga van élni. Miénk a zsákmány, miénk az ég, a föld, a tavak és a folyók. Farkasok vájnak vackot maguknak az északi jégmezőkön, farkasok versenyeznek a széllel a vizek partján, és farkasok lapulnak meg a magyalbokor ágai között. Benne vagyunk az erdő fáiban, a rét virágaiban, a szellő suttogásában. Mi, farkasok vagyunk Anaya békéjéért felelősek, és ezt a felelősséget nem háríthatjuk másra. Igaz, mindenki sorsáért a Szellemek döntenek, köszönettel tartozunk az útmutatásukért, a szelíd gondoskodásukért, és a sámánokért, akiket nekünk adtak, hogy fényt nyújtsanak Nebulus ködének átláthatatlanságában, mégsem várhatjuk el tőlük, hogy harcoljanak helyettünk.

Itt a falkák részéről ünnepélyes vonyítás kezdődött el. Feketeszem, mintha ez jól tudta volna, nem szólalt meg. Meglepőnek találtam, hogy ilyen hosszú beszédtől sem látszott fáradtnak, és fehér oldala semmivel sem emelkedett vagy süllyedt gyorsabban a megszokottnál, úgy tűnt, ehhez ő hozzá van szokva.

Ahogyan a Ködfalkán volt a sor, és Fagyott Eső szürkés-fehéres fejét magasba emelve vonyított, én is rázendítettem. A rengeteg különböző tónusú üvöltésben elmerült a sajátom, még a társaim jól ismert énekére sem tudtam ráismerni. Ezután a falkák szinte egyszerre hallgattak el, és várták, mikor folytatja Feketeszem, hogy kimondja azt, amit a farkasok már régóta sejtenek.

- Itt az ideje, hogy bejelentsem és igazzá tegyem a szavakat, amiket a kóborok régóta rémhírként terjesztenek – kezdett a szónoklatba Feketeszem határozottan. – Mindannyian tudjátok, a Falkák Tanácsa évekkel ezelőtt elítélte Hurrikánt, és falkáját, mikor más farkasokra támadtak, és hataloméhségük óriásira nőtt. De Hurrikán elszabadult fogságából, a Jégfalka és a Halálfalka pedig egy nappal ezelőtt véres háborúban ütköztek meg egymással. Falkánk vezető bétahímje, Fagyzápor, bár azt hittük állapota javult a harc óta, a Nap felkelése után meghalt.

A falkavezérek többsége együtt érzően fejet hajtott a Jégfalka felé. Megráztak a szavai, még akkor is, ha tudtam már a Halálfalka elszabadulásáról.

 - Igaz, meg tudtuk őket futamítani, de azt ígérték nekünk, hogy a harc folytatódni fog. - vette át a szót újra Feketeszem. - Hurrikán, a Halálfalka alfahímje egyértelművé tette mi a céljuk: egyetlen egy falkát akarnak Anayán, a sajátjukat, hogy övék legyen minden terület, amit a Szellemek létrehoztak. Nem fognak megállni, és aki nem lesz szövetségesük, azokra rátalál a Halálfalka kíméletlen agyara. Hurrikán azt mondta, a Falkák Tanácsa eltérései széthúzzák a farkasokat, és ez az oka, hogy nem győzedelmeskedtünk farkasöltőkkel ezelőtt a kutyákkal vívott kegyetlen háborúban. Én azt gondolom, a falkák különbségei azok, amik összetartanak minket, mert lehet, hogy az ellentétek okozhatnak bonyodalmakat, de hiányuk nem hoz magától békét. A másféle nézőpontok teljessége vezet minket bölcsességhez, az egymástól elütő látásmódú falkák adnak egészet, ami nélkül nem tudnánk dönteni. Nem kell harcolnunk egymással azért, mert az óriásfalkák többsége különböző, de emiatt nem is kell egyetlen hatalmas falkává válnunk, hogy Hurrikán irányíthasson minket.

Egyetértő morajlás hullámzott végig a barlangon. Én gondolataimba mélyedve tűnődtem Feketeszem szavain. Tudtam, hogy a Halálfalka összeállása után támadta meg a Jégfalkát, de nem éreztem ezt teljesen egésznek, úgy tűnt, mintha a szörnyű falka hosszabb ideje lenne szabadon. Hiszen elég idejük volt, hogy szövetséget kössenek a szörnyfarkasokkal, és hogy megszervezzék a támadást. De ha ez igaz, Feketeszem miért nem sokkal előbb hívta össze a Falkák Tanácsát? – csodálkoztam.

A Jégfalka vezére megvárta, míg a morajlás elhal, majd tovább folytatta a beszédet.

- A következő támadás a Halálfalka részéről bármikor jöhet. Egy falka képtelen arra, hogy megállítsa őket, ezért fordulok hozzátok, Anaya óriásfalkái. A Jégfalka részéről a döntés egyértelmű: ki fogunk ellene állni, és a végsőkig harcolunk, míg szívünk az utolsókat veri. De a Halálfalka nem küzd egyedül, szövetségeket kötnek, és a szörnyfarkasokkal egyre többen állnak az oldalukra. Azért hívtam össze a Falkák Tanácsát, mert tudni akarom, mi a többi falka véleménye, és ki harcol velünk.

A harc valóban elkerülhetetlen? – merült fel bennem ijedtemben a kérdés. Azt gondoltam, a Falkák Tanácsa a békére fog törekedni, és megelőzik háborút, olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Azt akartam hallani, hogy a béke Anayán a legfontosabb, de láttam, ahogyan a többi falka egytől-egyig készen áll arra, hogy egy utolsó küzdelemben, melyet egy utolsó vonyítás vezet, összemérje erejét a Halálfalkával, és a szövetségeseivel. De minden úgy látszott, ez a béke, csak a harc útján érhető el. Nem voltam benne biztos, hogy ennek így kellett lennie, úgy éreztem, ez nem az, amit Effys, a Fény Szelleme akarhat. A béke csakis a küzdelem árán érhető el? Lehet egyáltalán béke ott, ahol azelőtt még vér folyt?- még saját magamban is fájt feltenni ezeket a kérdéseket, képtelen voltam őket bárkinek is elmondani.

- A mi falkánk mindig is a Jégfalka oldalán fog állni, míg a csillagok le nem hullnak az égből, és a Hold meg nem mutatja a másik arcát – ez az ünnepélyes hang szakított ki gondolataimból, és én a lelkem mélyén hálás voltam neki, hiszen míg a Holdfalka vezérét hallgattam, a szörnyű érzések nem nyomasztottak. A karcsú, világos bundájú farkas kihúzta magát, és zengve tette hozzá. – A Holdfalka a Tanácsot erősítve fog kiállni a Halálfalka ellen.

- Ezt jó hallani, Sápadttűz – bólintott Feketeszem a Holdfalka sziklájának irányába. – Melyik falkák állnak még az oldalunkra?

Egy pillanatra néma csönd zuhant a hatalmas barlangra. Majd, az Árnyékfalka alfanősténye szólalt meg, Szürkeszőr.

- A mi falkánk mindig is a sötétségből szemlélte a világot – kezdett bele a szürkés vezér, farkával enyhén legyintve. – De sosem hátráltunk meg a harc elől. Hogyha a Halálfalka támad, mi veletek leszünk.

Nagyon furcsának találtam, hogy Szürkeszőr ilyen gyorsan hozta meg a döntést, anélkül, hogy Csillagugrót megkérdezte volna. De a magas, fekete hím egyetértően bólintott, mintha erre lett volna felkészülve. Sötét bundája elveszett a rázuhanó, világos fényben, az egyetlen, ami mutatta hol van, azok fehér pettyek voltak, melyek rövid szőrén ragyogtak.

- És az én falkám megköszöni ezt – válaszolta illedelmesen Feketeszem.

Ahogyan végignéztem rajtunk, láttam, hogy a Ködfalkán állapodik meg Feketeszem sötét tekintete. Fagyott Eső viszonozta a pillantást, de utoljára hátrafordult falkája tagjaira. A többi farkas szeméből kiolvastam, a néma döntést meghozták.

- A Ködfalka mindig is kiállt azért, amit helyesnek ítélt, és agyarával védelmezte – szólalt fel Fagyott Eső. Szilárdan állt, és előre nézett, bár szavai a múltat idézték. – Számíthatsz ránk.

- Köszönöm, Fagyott Eső – bólintott a Jégfalka vezére. – Megtiszteltetés hallani, hogy a Ködfalka velünk harcol.

A pillanatnyi csendet Erősmaró bátor hangja törte meg. A Földfalka fiatal alfahímje céltudatosan a hatalmas, fehér farkasra emelte a fejét.

- A Földfalka a Falkák Tanácsa oldalát választja – jelentette be röviden.

- Rendben van – a Jégfalka vezére alig hallhatóan válaszolt. – Van olyan falka, amelyik még fel szeretne szólalni?

Kérdése jeges agyarként hasított a levegőbe. Abban a pillanatban vettem csak észre, hogy egyedül a Homályfalka nem mondott semmit. A szomszédos szikla felé néztem, és láttam, hogy Halványhang fejét büszkén felemelve állt, narancssárga szemeiben eddig soha nem látott láng égett. Azt vártam, a Jégfalka oldalára állnak, de amit hallottam, az ledöbbentett.

- Igen, van – akkor hallottam először a hangját. Élettelennek tűnt, majd ahogy folytatta, a gőgtől lett erősebb. – Az enyém. Olyan döntést hoztunk, ami már régen megtörtént, távol a Kietlen Hegyektől. Ha az az útja a Falkák Tanácsának, hogy felvegye a harcot a Halálfalkával, akkor mi ezt nem követhetjük.

Azt vártam, hogy dühös morgások zúduljanak az alfanőstényre, de nem így történt. A Homályfalka vezére rendületlenül állt, miközben a barlangra szinte jeges fátyol hullott.

- Az a döntésetek, hogy kimaradtok a csatából? – kérdezte Feketeszem. Szavai kimértek voltak, de semmit nem árultak el.

- Nem – válaszolta röviden a nőstény. – A Homályfalka, míg én vezér maradok, végleg letér a Falkák Tanácsa útjáról. A falkám a Halálfalka szövetségese lett.

Halk morgás futott végig a többi falka farkasán. Én megdöbbenten cseréltem pillantást a Hold Királyaival, alig hittem el, amit hallottam. Először azt gondoltam, ez nem igaz. De ahogyan Halványhang folytatta, éreztem, hogy az.

- A legjobbat akarom a farkasaimnak – szavaira újra csend lett. – A Falkák Tanácsának be kell látnia, ez egy olyan harc lesz, amit nem nyerhet meg. A Halálfalka már most olyan erős, amilyen ti együtt sem lesztek soha. Idejöttünk, mert ezt be kellett, hogy jelentsük, és békében fogunk távozni. De ha legközelebb találkozunk, a falkám tagjai nem fognak kitérni a harcból, csak azért, mert régen egy oldalon álltunk.

Aranysárga szemeim kerekre tágultak, ahogyan végignéztem a Homályfalka harcosain. Egytől egyig látszott rajtuk, készen állnak a csatára, kemény vonásaik megfeszültek, szemeik villogtak.

- Ez lehetetlen! – suttogta Ezüstárny megdöbbenten.

Mindenki közül mégis Alkonyköd volt a legfeldúltabb. Bundája az égnek állt, farkán felborzolódott a szőr. Hitetlenül tekintett Csontvázholdra, a Homályfalka bétahímjére, aki most harcra éhezve figyelte alfanősténye minden mozdulatát. Egyértelmű volt, hogy a homályfalkai ezt nem mondta el apámnak, bármiről is beszélgettek.

- A szövetség közted és Hurrikán között máris megköttetett? – a hangzavarba Fagyott Eső megütközött szavai vágtak bele.

- Természetesen – nézett rá a nőstény, felemelve orrát.

A zaj elhalt, de helyét rideg hallgatás vette át. Úgy éreztem, alig tudok lépést tartani az eseményekkel, mintha az egészet kívülről figyelném, az égből, távol a testemtől. Valóban azt kívántam, bárcsak így lenne, mert akkor ezeknek a történéseknek semmilyen hatása nem lenne rám, de így tudtam, ma olyan döntéseket hoztak meg, amiket sosem fogok elfelejteni.

- A döntésed végleges? – legnagyobb megrökönyödésemre Feketeszem megőrizte hideg nyugalmát, de szemeit összehúzta.

- Igen – bólintott minden nehézség nélkül Halványhang. – Ez az a döntés, amit a falkámmal hoztam.

- Akkor menj el – válaszolta komolyan Feketeszem. – Ha a Homályfalka többé nem része a Falkák Tanácsának, akkor nektek sincs itt többé helyetek, míg másik elhatározást nem hoztok. A Falkák Tanácsa következő döntései többé nem fognak már a te farkasaidra tartozni.

- Tudom – Halványhang leugrott a szikláról, és ádáz fénnyel a szemében még utoljára felszólalt. – A Homályfalka soha többé nem tér vissza ebbe a barlangba.

Feketeszem szó nélkül figyelte, ahogyan a Homályfalka farkasai Halványhang vezetésével elhagyják a barlangot. Falkájuk vörös bundájú sámánja még utoljára hátranézett a többi Őssziklán ülő farkasra, majd szárnyra kapott, és falkája után ment. A többi sámán tekintetében nem volt harag, vagy gyűlölet, és arra gondoltam, a sámánok között nem ismert fogalom az ellenségeskedés.

Ahogyan az utolsó homályfalkai is elhagyta a járatot, a farkasok egy ideig nem jutottak szóhoz. A többiekhez fordultam, akik ugyanolyan értetlen arccal nézték a bejáratot, mint én. Beszélni akartam velük, megosztani valakivel aggodalmaimat és félelmemet, de erre most nem volt idő, ezt jól tudtam.

Most már valóban két üres szikla volt a barlangban. A semmiből hirtelen Karomszárny kegyetlen szavai martak a lelkembe: Tudod, voltak idők, mikor hatnál is kevesebb falkával tartották meg a Tanácsot.

Tényleg neki van igaza? A Falkák Tanácsának nem lehet a széthullás a sorsa! – futott át a gondolataimon félve. Apámra néztem, aki fejét lehajtva ült Pipacsvölgy mögött, nem láttam az arcát, de bundája lelapult, és csalódottság tükröződött görnyedt testtartásán. Érteni tudtam szomorúságát, és dühét is: ő volt az, aki megmentette Csontvázhold, a Homályfalka bétahímjének az életét, aki mégis elárulta a gyógyítót, és az egész Falkák Tanácsát, alfanőstényével együtt.

Eszembe jutott, hogyan vidított fel apám, mikor még tavaly, ősz elején lekéstem a Falkagyűlést, ezzel együtt pedig a mentőcsapatot is. Gondolkodás nélkül mentem oda hozzá, és némán mellé ültem, farkam hegyével óvatosan megérintve a bundáját. Sajnáltam, hogy nem beszélgethettem vele, de ezen a zavaros, számomra kietlenül ismeretlen helyen ez volt a legtöbb, amit tehettem.

Ahogyan rám nézett, aranyszínű szemeiben fény csillant, és sötét maszkja alatt halvány mosoly tűnt fel.

- A Szellemek vigyáznak ránk – suttogtam halkan a bundájába, de éreztem, hogy hallani fogja. – Nem számít mit teszünk, ők mindig velünk lesznek.

Igazán hinni akartam abban, hogy szavaim igazak. Ilyen távol az otthonomtól rájöttem, egyedül Effys, és Dhiméria többi szelleme az, aki emlékeztet a Ködfalkára, és arra, hogy ki vagyok.

- Köszönöm – válaszolta halkan. Fejem tetején éreztem, ahogyan meleg nyelvével végigsimít a szőrömön, miközben orromban volt édes, erőt adó illata.

Óvatosan elváltam tőle, de nem mentem sehova. Mellette ülve, figyeltem, ahogyan a többi falka tagjait lassan kétely fogja el. Elsőnek Sápadttűz szólalt fel, a Holdfalka vezére, enyhén felborzolt szőrrel.

- Feketeszem – szólította meg a jégszoborként ülő vezért. – Biztosak lehetünk abban, hogy a Homályfalka elhagyja a területünket? Ők már nem a szövetségeseink többé, hanem az ellenségeink.

Szavaitól kétség fogott el. Belegondolni is rossz volt, mi történne, ha a megtámadnának minket ezen a helyen, vagy az átjárón át több homályfalkai is érkezne.

- Igen – bólintott nyugodtan a hatalmas, fehér hím, a félelem legkisebb jele nélkül. – Halványhang nem kockáztatna meg egy támadást éppen most, mikor megtudtuk melyik oldalon áll igazából. Még a Halálfalka sem merné megtörni a Falkák Tanácsa szent békéjét.

Előttünk Fagyott Eső megrázta szürke bundáját, és magát kihúzva szólalt fel.

- Igazad van, Feketeszem – bólintott az említett vezér felé. Hangja most nem volt olyan zengő, mint mikor legutóbb felszólalt. Ahogyan beszélt, minden szem rá szegeződött. – De én mégis aggódom miattuk. Eleget voltak a Falkák Tanácsán ahhoz, hogy megtudják mivel állnak szemben: tudásuk veszedelmes lehet ránk nézve.

A többi falkavezér egyetértve bólintott. Ekkor jöttem csak rá, Fagyott Eső volt a legidősebb az összegyűlt vezérek közül, ezért viseltetett a többi farkas iránta ekkora tiszteletet.

- Így van – felelte Feketeszem. – Emiatt én is aggódom. Ezért kell minél hamarabb kiderítenünk, mi történt a Vízfalkával. A Falkák Tanácsának szüksége van bátorságukra, és ügyességükre.

Erre hirtelen halk suttogások suhantak végig a farkasokon. A Vízfalka szóba hozásától az eddigi feszültség csak még nagyobb lett. Csendben maradva ültem apám mellett, tekintetem a Jégfalka vezérén függött: biztos voltam abban, hogy Feketeszem tud valamit, és szinte imádkoztam azért, hogy a többi falka tagjai elhallgassanak.

- Valamelyik falka tudja mi történt a Vízfalkával? – szállt a levegőbe Sziromléptű magas hangja. Párja, Erősmaró a Földfalka sziklájáról egyenesen Feketeszemre irányította sötétsárga tekintetét.

A Jégfalka alfahímje megbillentette a fejét, a szeme körül lévő, fekete farkasjegye egy rövid pillanat erejéig felvilágított.

- Van valami, amit az összes ittlévő falkának tudnia kell – szólalt meg aztán. Az egész barlang izgatottságtól remegve, lélegzetvisszafojtva hallgatta az alfa mély, dörgő hangját. – Mikor a Halálfalka ideküldte szörnyfarkasokból álló seregét, Kavicsörvény és falkája csatlakozott hozzánk a harc erejéig. Miután a szörnyfarkasok elmenekültek, Északdalnak, falkánk sámánjának és nekem azonnal el kellett mennünk Gangvarba, hogy összehívjuk a Falkák Tanácsát.

A barlang egy része meglepett suttogásba kezdett. Nem tudtam, hogy a Vízfalka is harcolt a Halálfalka ellen. A legtöbben a vízfalkaiakat békeszerető, szelíd farkasokként ismerték, akik inkább kimaradnak küzdelemből. Ahogy Feketeszem folytatta, a kép világosabb lett.

- A harc után a Vízfalka visszatért a területére, attól való félelmében, hogy a Halálfalka megtámadja az otthon maradt farkasokat, igaz, Jégtörő, az egyik bétahímem mondta nekik, hogy maradjanak itt, és várják ki a Falkák Tanácsa kezdetét. – Feketeszem itt alig hallhatóan sóhajtott. - Néhány farkasom velük ment, hogy harc esetén maradjanak vagy segítséget hívjanak. A Vízfalka határánál megfordultak, majd visszatértek a Kietlen Hegyekbe, jelentésük szerint nem történt semmi különös, és Kavicsörvény falkája épségben megérkezett.

Ahogyan Feketeszemet hallgattam, gondolataimba süppedve néztem le a mancsaimra. Szavai után nagyon furcsának találtam a Vízfalka eltűnését, úgy tűnt, mintha maga a Föld Szelleme, Nelada nyelte volna el őket. Persze tudtam, hogy ez képtelenség, és valami más állt a hátterében.

- Meg kell tudnunk, mi történt velük! – hallottam Erősmaró magabiztos hangját a mellettünk lévő szikláról. – A Falkák Tanácsa nem hagyhatja cserben a szövetségeseit!

- Egyetlen dolgot tehetünk – javasolta a csendet megtörve Fagyott Eső. – Valakit oda kell küldenünk a falkájuk területére, hogy fényt derítsen az eseményekre.

A farkasok egyetértő mormogásba kezdtek. Magamban én is helyeseltem Fagyott Eső tanácsát: ez volt a legegyszerűbb és legésszerűbb, ami szóba kerülhetett. De ki vállalkozna egy ilyen útra?

- Így van – szólalt fel Sápadtűz. – Én viszont nem küldenék ki csak egyetlen farkast. Nem tudhatjuk milyen sorsra jutott a Vízfalka, és talán több harcossal nagyobb sikereket érnénk el.

- Egyetértek – válaszolta Feketeszem. – Ki fogjuk választani a farkasokat, még mielőtt az átjárók bezárulnának, és a falkák visszatérnének földjeikre.

Az alfahím szavait hallgatva az az érzésem támadt, hogy Feketeszem már pontosan tudja, mely farkasokra esett a választása. Szürkéskék szemei, melyek sötétek voltak, mint a tó vízének fekete mélye, most a távolba néztek, mintha maga előtt látná a harcosokat.

Ahogyan körbenéztem, láttam, hogy a farkasok többsége mozgolódni látszott. Az Őssziklára áradó fény egyre halványabb lett, nagyobb homályba borítva a barlangot, míg a sámánok többsége halk suttogásba kezdett. Bár nem tartoztam közéjük, éreztem: a Falkák Tanácsa hamarosan véget ér, utána pedig az alfák meghozzák a döntést, mely farkasok induljanak el a felderítő útra, a Vízfalka területére.

- Van olyan falkavezér aki Effys utolsó fényénél még magához akarja venni a szót? – kérdezte Fagyott Eső végignézve a falkákon.

Senki nem válaszolt, így Feketeszem szólalt fel, hogy lezárja a Falkák Tanácsát.

- Anaya óriásfalkái – szólította meg az összes itt lévő falkát egyszerre. – A döntéseket meghoztuk, és ezek hatással lesznek mindenre, ami ezek után történni fog. Én, Feketeszem, a Jégfalka vezére, Effys gyengülő fényénél ezennel lezárom a Falkák Tanácsát, míg egy másik alfa Gangvar szikláinál össze nem hívja újra. Járjatok a csillagok nyomaiban, és a Fény Szelleme világítsa meg utatokat, ha sötét ösvényeken jártok.

Szavaival a Falkák Tanácsa véget ért. Figyeltem, ahogyan Fagyott Eső leugrik a hatalmas kőről, és a többi alfával együtt Feketeszemhez siet, hogy megbeszéljék, melyik farkasok induljanak felkeresni az elveszett falkát.

A barlang többi farkasa pedig újra morajlásba kezdett. Beszéltek mindenről, elmosódott szavaik felidézték a nemrég történt eseményeket: a Halálfalka fenyegetését, az alfák szövetségét, és a Homályfalka kilépését a Falkák Tanácsából. Én egy helyben maradva ültem, fejem egyre jobban fájt, és nem csak az áporodott levegő miatt. Tele voltam szavakkal, de nem találtam őket, talán életemben először. Figyeltem, ahogyan a barlang tetején lévő rés már semmiféle fényt nem áraszt, és a teljes sötétséget egyedül a levegőben táncoló lángcsóvák törték át.