Ahogy a Nap fénye egyre magasabbra szállt, úgy haladtunk mi is jobban az átjáró felé. A mágikus jelenség erejét érezni lehetett, ez vezette Fagyott Esőt is, aki szilárdan ügetett az irányába. Széles, szürke bundás vállán megfeszültek az izmai. Elég volt egyszer ránéznem, hogy azonnal rájöjjek, mennyire ideges lehet az alfahím.

Miközben végignéztem az előttem lévő farkasokon, akaratlanul is megakadt a szemem a szüleimen. Halkan beszélgettek egymással, szavaikat elmosta a tavaszi szellő éneke, és a madarak reggelt köszöntő dalolása.

- Hiányozni fog ez a hely – mondtam halkan sóhajtva Ezüstárnynak, miközben átvágtunk egy rövid ligeten. Itt minden olyan otthonos volt a számomra, ismertem minden bokrot és fát, megszoktam, majd később megszerettem az erdő állatait. Még az édes illatok is kellemesen öleltek körbe. Nehéznek tűnt elhagyni az otthonomat – még ha tudtam is, estére visszatérünk ide.

- Nekem is – értett egyet az ezüstszürke farkas, szárnyával gyengéden megsimogatva az oldalamat. – De nem örökre megyünk el: egy napot leszünk távol.

Megnyugtató szavai hallatán halkan sóhajtottam. Igaza volt, és nem esett nehezemre, hogy lássam a helyzet másik oldalát is. Egy részem izgatottsággal vegyes aggodalommal nézett az új kihívás felé, miközben ezer kérdés kavargott bennem. Mi fog ott történni? A felfedezés iránti vágy, az új helyek és farkasok megismerése lelkesedéssel töltött el. Talán soha az életemben nem fogom látni az összes falkát újra egyben... – jutott eszembe. Az, hogy mi is lesz pontosan megtárgyalva a Falkák Tanácsán, akkor eszembe sem jutott.

Fagyott Eső megállt a sor elején, és megfordult felénk. Halk eszmecserét folytatott Karomszárnnyal, majd gyorsan ránk nézett. A hatalmas bétahím követte a tekintetét, éles, világosbarna szemei kellemetlenül sok ideig időztek el rajtam, és Ezüstárnyon, aminek nem értettem az okát. Zavartan a földre néztem, nem akartam egy esetleges szemkontaktussal felkelteni a denevérszárnyú hím figyelmét. Az elégedetten az alfahím felé fordította a fejét, és legyintett lompos farkával.

- Feltételezem, egyikünk sem evett, mielőtt elhagytuk a völgyet – szólalt meg hangosan Fagyott Eső.

Ez igaz volt. A Ködfalka völgyében nem volt időnk megkóstolni az elejtett szarvasokat, így váratlanul minden a falkáé lett, anélkül, hogy mi bármit is ettünk volna belőle. Az ismeretlentől való aggódás és izgulás annyira elvonta a figyelmemet, hogy még az étvágyam is elvette, de most kezdtem újra érezni a gyomrom korgását, ami úgy morgott, akárcsak egy dühös medve a barlangjában.

- Karomszárny és én egyetértünk abban, hogy megállunk egy kicsit, elejteni valamit – jelentette be a falkavezér látva éhes tekintetünket.

Habár ez nem volt parancs, azonnal várni kezdtem a vadászat kezdetét. Nem vadászhattunk a Jégfalka területén, ez egyértelmű volt: ha enni akarunk, most kell megtennünk.

- Nem hallottátok? – morogta Karomszárny ránk nézve, megvillantva a fogait. – Menjetek, keressetek friss szagnyomokat. Ha valamelyikőtök talál, mindenképp vonyítson. – fejezte be jóval nyugodtabban.

Megrázva a fejem, mintha álomból ébrednék, a többiekhez siettem.

- A legjobb, ha szétválunk – mondta Éjszőrme, mikor odaértem hozzájuk. Alkonyköd és Hajnallélek elindultak a széles tisztás vége felé, ahol álltunk, és a bozótosokat szaglászva keresték a növényevők nyomát. Mi egy apró facsoport előtt álltunk meg, a nyírfák fehér-fekete csíkos törzseinek takarásában.

A bátyámra hallgatva cselekedtünk, és elindultam át a nyírfákon, egy széles mezőség felé, hátha ráakadok egy érdekes szagra, amit megéri követni. Mikor végigszimatoltam a hosszú fűszálakat, nyúlszagot éreztem, nem túl régit. Biztos voltam benne, ennél jóval nagyobb zsákmányra lesz szükség. Tőlem nem messze Vadfagy ült a fűben, majd tanácstalanul odajött hozzám.

- Neked sincs szerencséd? – kérdezte, miközben Aloe nyakát kinyújtva nézett rám piros szemeivel. A kígyó most jóval lazábban csavarodott rá társa nyakára, és éhesen dugta ki villás nyelvét.

- Nem igazán – vettem még levegőt, majd csíkos, szürke arcát tanulmányoztam.

Vadfagy oldalra döntötte a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna, egy vonyítás szakította félbe. Mély, dallamos hangjából azonnal felismertem apámat, Alkonyködöt. Megkönnyebbülve futásba váltottam, Vadfagy szorosan a nyomomban loholt erőteljes lépteivel. Átvágtunk a széles tisztáson, és egy sűrű erdőségben értük be apámat. Már mindenki ott volt, kivéve a falka vezérét. Mikor levelek zörgését hallottam, azonnal hátranéztem, hogy lássam, Fagyott Eső az.

- Őz! – mondta vidáman, odaszökkenve a gyógyító mellé. Jólesően meglepő volt látni hirtelen ilyen energikusnak és felszabadultnak, hiszen nemrég még feszülten ügetett előttünk. Bozontos farkát halványan meglengette a levegőben, majd elindult a szag irányába.

Hajnallélek ott maradt, ahol volt, és lágyan megcsóválta a fejét, óvó pillantásokkal figyelve Fagyott Esőt, mint egy játékos kölyköt. Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogyan odasétál Pipacsvölgy mellé, és orrát az nőstény vöröses arcához érinti.

- Jól érzed magad? – kérdezte csendes törődéssel a hangjában.

Eközben már apám is odaért hozzájuk, és nyugtalanul a várandós nőstényhez sietett.

- Ha van valami, amivel segíthetek, nyugodtan szólj nekem – a gyógyító hangja nem tűrt ellentmondást, mintha egy régi eseményre emlékeztetné Pipacsvölgyet. – Nem kell vadásznod, elég ha itt pihensz.

Pipacsvölgy remegő mancsokkal lefeküdt a földre, farkát maga alá húzta.

- Köszönöm, de azt hiszem ez egy olyan dolog, amin nem segíthetnek a gyógyító növényeid, Alkonyköd – lihegte fáradtan, felnézve apámra, sárga szemeit erőtlenül húzta össze a sugarakban betörő napfény ellen.

- Itt maradunk veled, hátha mégiscsak tudnak – válaszolta apám szárazon, hangja egészen szigorúnak tűnt, de könnyen érezhető volt benne az aggódás is.

Anyám lefeküdt Pipacsvölgy oldalához, minden lélegzetvételét ügyelve. Alkonyköd pedig leült a földre, nem sokkal távolabb tőlük. Biztos voltam benne, hogy jó mancsokban lesz.

- Leilana, jössz már? Már kezdtem azt hinni, bokorrá akarsz változni, azért állsz így, földbe gyökerezve!

Vadfagy kiáltására összerezzentem, és azonnal vágtázni kezdtem feléjük, az erdei ösvényen át. De gondolataim még Karomszárny párja körül keringtek, mint legyek a napsugarakban. Pipacsvölgy szemmel láthatóan rosszul érezte magát, pedig a kölykök érkezéséig még több hold volt hátra. Valóban szükséges neki megtenni ezt a hosszú utat, mindezek ellenére?

Mikor beértem a többieket, lekushadtam a sűrű aljnövényzetbe. Megszagoltam egy páfránybokrot, amit szemmel láthatóan letapostak. Az őz illata nagyon frissnek tűnt, szinte alig járt még itt. Patanyoma mélyen belesüllyedt a nedves erdei földbe, és mérete alapján egy igazán nagy zsákmánnyal volt dolgunk. A zöld leveleken átvágva egy hatalmas mezőn találtuk magunkat, és a mágikus húzásból éreztem, ez az a hely, ahol az átjáró lehet.

Fagyott Eső megállt a sor elején, a mező szélén. A vállunkig érő fű jó rejtekhelyet nyújthatott volna, de a farkasok általában nem támadnak lesből, így csak rövid ideig élvezhettük előnyeit. A Nap még nem kelt fel teljesen, ez volt az az idő, mikor az őzek a legbátrabbak, így talán lesz esélyünk elkapni, és nem kell éhesen elindulnunk a Falkák Tanácsára. Az izgalom a gondolattól megint elfogott, és ez új erőt adott a vadászathoz. Kinézve a magas növényzetből megláttam egy nagy termetű őzet legelni, tőlünk tíz szarvasugrásnyira. Kinyújtóztattam a mancsaimat, miközben a vezérre néztem, aki készen állt utasításokat adni.

- Ezüstárny – szólította meg a mellettem álló szárnyas farkast. – Te leszel az, aki felzavarja az őzet, és elkezdi felénk terelni. Nincs más dolgod, mint a jelzésemre várni, és a megfelelő pillanatban kiugrani.

Az ezüstbundás farkas egy rövid bólintással a földre lapult, és elkezdett osonni. Hosszasan néztünk utána, majd az alfahím tovább szervezte a becserkészést.

- A Hold Királyai többi tagja hajtani fogja az irányomba, hogy leteríthessem – állapodott meg az alfahím halványkék tekintete rajtunk.

Még nem indultunk el, pedig tudtuk a dolgunkat. Karomszárny ugyanis nem kapott még utasítást, mintha a falkavezér megfeledkezett volna a bétahímről.

- És mi lesz az én feladatom, vezérem? – kérdezte a szárnyas farkas, széles vállain pattanásig megfeszültek az izmok, mély, érzelemmentes hangja fojtottan búgott a zizegő fűszálak között. – Segítek neked leteríteni az őzet, ha nem bánod. – ajánlkozott, válaszlehetőséget sem adva. Az egész úgy hangzott a szavaiból, mintha a falkám vezére képtelen lenne egymaga elejteni a zsákmányát. A gondolattól karmaim a földbe vájtak, és sárga szemeimet összehúztam a bétahímre. Fagyott Eső nem gyámoltalan! – gondoltam mérgesen, és kényszerítettem magamat, hogy forduljak el, és vegyem át az Ezüstárny nélküli csapat vezetését.

A többiek szó nélkül követtek, még Éjszőrme sem mordult rám, miért én megyek legelöl. Mindenki meglepően csendesen haladt, nekem sem volt kedvem egy humoros megjegyzéssel feldobni a nyomott hangulatot. Tudtam, mindannyian ugyanarra gondolunk, de túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy megbeszéljük: Karomszárny nem teljesen megbízható.

Ahogyan megérkeztünk az őzhöz, távolabb álltunk egymástól, és Ezüstárnyra vártunk. A szárnyas hím kidugta fejét, és Fagyott Esőre nézett, aki megbiccentette a fülét. Ez lehet a jel!

Hirtelen egy szürke villanás hasított a levegőbe, távolabbról nézve úgy tűnt, egy ezüstös hullócsillag csapódott a földbe. Ezüstárny az őz felé rohant, aki ettől ijedten vágtázott egyenesen Fagyott Eső felé. Utána eredtünk, igyekeztem legyűrni az éhségemet, hogy tarthassam az iramot. Mikor elérte Fagyott Esőt, az alfahím erőteljesen a levegőbe ugrott, és egyetlen harapással leterítette az őzet. Magunkat kifújva értük utol őket, fejem szinte hasogatott, ahogyan leültem a földre.

- Szép munka! – dicsért meg minket Fagyott Eső, majd az őz fölé hajolt, és enni kezdett.

Tudtam, még Karomszárnyat is ki kell várunk, mire sorra kerülünk és ehetünk a zsákmányból.

- Szólnunk kell Pipacsvölgyéknek is! – jutott eszembe hirtelen, miközben a csapat többi tagjához fordultam. – Nekik is szükségük van az evésre, hogy legyen erejük az úthoz.

- És te megkérnéd Pipacsvölgyet, hogy jöjjön ide? – kérdezte Éjszőrme, inkább hangzott védelmezőnek, mint rosszindulatúnak. – Alig tud egy lépést is tenni.

Szégyentől égetve oldalra néztem, és lehajtottam a fülemet. Főleg magamra haragudtam, hogy feledkezhettem meg erről.

- Hozhatnánk nekik is a mi részünkből, és akkor nem kell idejönniük – törte meg a csendet Ezüstárny.

- Jó ötlet – helyeselt Anuke, majd vágyakozva az őz felé lesett. – Bárcsak már sorra kerülhetnénk!

Fagyott Eső száját megnyalva fejezte be, és meglepetten láttam, milyen keveset is evett igazából. Utána következett Karomszárny, igaz, nem csinált semmit sem. Úgy tűnt, a hatalmas farkas egymaga megeszi az egész őzet, semmit nem hagyva nekünk. Mikor végre végzett a maradékhoz siettünk, de mielőtt rávethettük volna magunkat, Ezüstárny leszedte róla a hátsó lábát, és félretette Pipacsvölgynek, Alkonyködnek és Hajnalléleknek.

- A legjobb, ha még azt is elvisszük nekik, ami végül megmarad – szólaltam meg elgondolkozva evés közben. Az ízek új erőt adtak, és mikor befejeztem, egészen máshogy éreztem magam. Mindent amit meghagytunk, az állkapcsunk közé vettünk, és Fagyott Esőékhez fordultunk.

- Elvihetjük ezeket Pipacsvölgyéknek? – kérte Tundra, akinek üres volt a szája.

- Persze – nyugtatott meg minket az alfahím. – Azt gondoltam, nekik külön vadászunk, de jó látni a nagylelkűségeteket.

- Köszönjük! – felelte udvariasan a fekete nőstény, és gyorsan elindultunk visszafelé.

Nemsokára a Jégfalkában leszünk! – jutott eszembe, és elkezdtem egészen máshogy nézni a jövő elé. Ahogy átvágtunk a zöld levelű bokrokon, azonnal megláttuk a három farkast, akik elgondolkozva társalogtak. Apám volt az első aki meglátott minket, és felénk fordította fekete körvonalú arcát, aranysárga szemei a falkavezéren függöttek.

- Sziasztok! – mondtam, teli szájjal. A vadászat javított a csapat jókedvén, amit örömmel vettem észre. Anuke lassú farkcsóválás közepette leejtette Hajnallélek elé a húst amit tartott, majd mi is követtük a példáját.

Vadfagy homlokráncolva köpködte ki a szőrdarabokat a fogai közül, miközben vaddisznó módjára morgott, de szitkozódásait megtartotta magának. Éjszőrme elégedetten nyújtózkodott, Tundra pedig barátja mellett mosakodásba kezdett, lesimítva a vállán puha, fekete szőrét. Anuke látványosan a földre vetette magát, és hemperegni kezdett, rozsdabarna mancsával a magas fűszálakkal játszva. Sóhajtva vettem észre, hogy Ezüstárny nem volt velünk.

Az ezüstszürke hím a többiektől távolabb ült egyedül, apámat figyelve, ahogyan a gyógyító a falkavezérrel beszél elvonultan. Olyan magányosnak tűnt, távol mindenkitől, hogy elszorult a szívem. Nem olyannak ismertem Ezüstárnyat, aki kerüli a társaságunkat, és testtartását elnézve úgy tűnt, a farkast valami nagyon zavarja. Odaügettem hozzá, és orrommal óvatosan megböktem hófehér szárnyát, ami úgy csillogott a smaragdszínű növények között, mint az idejekorán leesett hó.

- Ó, Leilana – vett észre a hím. Úgy tűnt nem számított rám, és ettől furcsa érzés fogott el. Eszembe jutott, talán nem akarja egyáltalán, hogy itt legyek.

- Zavarlak? – kérdeztem tőle bizonytalanul. Szerettem volna őt boldoggá tenni valahogyan, de attól kezdtem tartani, talán most nem is vágyik a társaságomra. Felnéztem rá, sötétbarna végű füleimet lelapítva, a válaszát várva.

Lassan megrázta a fejét, tekintetét továbbra is a gyógyítón és a falkavezéren tartva.

- Mi a baj? – szólaltam meg halkan, leülve mellé. Alig tudtam elképzelni, mi az, ami zavarja őt apámban és Fagyott Esőben.

- Aggódom Fagyott Eső miatt – hallottam tömör válaszát, szavai szinte majdnem csendesek voltak. – Nem akar elmenni a Falkák Tanácsára, ezért beszél vele Alkonyköd.

Meglepetten apám felé fordultam. A farkaskutya nyugodtnak tűnt, de Fagyott Eső halványan felborzolta szürke farkán a szőrét. Úgy látszott, erősen ellenkezik valamivel kapcsolatban.

- Valóban? – kérdeztem megint, szívem erősebben vert. – Miért ne akarna elmenni? Ő a falkánk vezére!

Ezüstárny farkát meglengetve csendre intett. – Azért mert attól a fél, a Jégfalka meggyanúsítja a Lélektollal kapcsolatban. Talán azt fogják hinni, a Ködfalka titokban összeszövetkezett a Halálfalkával, hiszen most náluk van a toll.

- Ez lehetetlen! – feleltem élesen, anélkül, hogy elgondolkoztam volna a szavain. – Nem is tudnak arról, hol van a Lélektoll.

- Majd megtudják az Árnyékfalkától – válaszolta a szárnyas farkas sötéten.

Ezt hallva eszembe jutott Jairó tette. Ha külső megfigyelőként nézzük, valóban úgy tűnt, a Ködfalka szándékosan továbbvitte az Árnyékfalkába, hogy megátkozza a veszettséggel őket, igaz, nem így történt. Ezután a Lélektoll a Halálfalkához került, de milyen úton, az sohasem volt tiszta. Feltehetőleg a testvérem, Jairó juttatta el hozzájuk, de erre azóta sem lett bizonyíték. Lehet, hogy Fagyott Esőnek tényleg joga van aggódni, jobban, mint eddig gondoltam.

- De... - próbáltam ellenkezni. – Legutóbb még azt mondtad, Csillagugró nem állna bosszút rajtunk.

- Tudom, de azóta megváltozott a véleményem – ahogy Ezüstárny mélykék tekintetébe néztem, határozottságot láttam, ami rám is átragadt.

A szürke farkas fehér lábaira emelkedett, és elindult a többiek felé, farkát maga után húzva. Úgy törődik a vezér gondjaival, mintha a sajátjai lennének – tűnődtem, távolodó alakját nézve. Gyorsan én is utána siettem.

- De ez nem jelenti azt, hogy nem kell elmennünk a Falkák Tanácsára – magyaráztam, felzárkózva hozzá.

A szárnyas farkas csatlakozott a többiekhez, én pedig lefeküdtem a földre, hogy erőt gyűjtsek az útra. Az erdő meleg, borostyán és zöld színárnyalatokban játszott halványan, egyedül a csípős levegő emlékeztetett arra, hogy a nyár egy kicsit még távol volt. Ezt az időt tökéletesnek találtam, nem tűnt túl hidegnek, vagy melegnek sem.

- Állítólag a jégfarkasok azt hiszik, az erdeiek bundája csupa zöld és barna színű! – szólalt meg mellettem Anuke kuncogva. – Legalábbis én úgy tudom... – tette hozzá halkabban.

- Micsoda? – kérdeztem meglepetten. Még sosem hallottam ilyen nevetséges dolgot. – Tényleg? Zöld farkasok?

- Ez ostobaság! – nevetett fel Tundra hitetlenkedve. – Biztos láttak már nyugati félhold farkast.

- Mindenesetre, ha odaérünk, majd megkérdezem őket erről - hallottam tőlem távolabbról Vadfagy mély hangját.

Anuke négy lábra állva játékosan letámadta az ülő viharfarkast, mancsait vastag bundájába temetve. – Majd megnézem, mikor szólítasz meg egy jégfalkai nőstényt! – tréfálkozott, miközben szájába vette Vadfagy fülét.

Mosolyogva néztem őket, majd a lépések hangja felé fordítottam a fejem. Fagyott Eső jött felénk, sokkal határozottabbnak tűnve, mint bármikor, mióta elindultunk volna. Apám mellette ügetett ruganyos, könnyed lépteivel.

- Ez azt jelenti, hogy indulunk? – kérdezte óvatosan a főgyógyító.

- Igen – jött a rövid válasz. – Így is sokáig késleltettük, azt hiszem.

Akármiről akarta apám meggyőzni a falkavezért, sikerrel járt. Fagyott Eső odajött hozzánk, és állkapcsa összecsattintásával azonnal összehívott mindenkit. Mikor látta, hogy az összes farkas itt van, eltökélten megszólalt.

- Remélem, mindenki készen áll, hogy folytassuk utunkat. Az átjáró nincs már messze, a domb mögött van, ahogyan ki tudtam venni.

Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, szó nélkül elindult, a bétapár szorosan követte. Karomszárny oldalával megtámogatta Pipacsvölgyet, segítve a nősténynek. Furcsa volt látni, hogy a legmagasabb rangú bétahímnek van egy jóval lágyabb oldala is. Hajnallélek és Alkonyköd utánuk sietett, homlokráncolva vettem észre, hogy anyám különösen zavartan nézett ki, és aggódva pillantott a fák felé. Lehet hogy kapott valamilyen üzenetet a Szellemektől? – merült fel bennem. Akármennyire is voltam kíváncsi a sámánok bepillanthatatlan dolgaira, tudtam, egy elemmel bíró farkasnak ehhez nincs sok köze.

Végül a Hold Királyai is csatlakozott hozzájuk, és úgy döntöttem, az út hátralevő részét Éjszőrmével töltöm. Megszoktam tőle, hogy kimarad a viccelődéseinkből, vagy a játékainkból, de a bátyám most az átlagosnál is komorabb hangulatú volt. Furcsa módon most a sor végén ügetett, gyakran visszanézve a Ködfalka területe felé.

- Hé, minden rendben? – kérdeztem tőle, miközben lemaradtam a többiektől.

- Szerinted úgy néz ki? – kérdezett vissza élesen. Narancssárga szeme szinte izzott, miközben a fák felé nézett, mintha valakit keresne. Igazán nem értettem, mi okozta elutasító viselkedését.

- Én csak azt akartam... - kezdtem bele, de a szavamba vágott.

- Csak ne akarj most semmit – szakított félbe makacsul. – A legjobb ha most visszamész a többiekhez, és békén hagysz engem.

Alig gondolkoztam el, mikor eszembe jutott mire gondolhat Éjszőrme. Füstvihart, a tanítványát éppen csak tegnap alkonyatkor küldték ki az utolsó próbájára, és a bátyám talán amiatt aggódik, nem fogunk estére visszaérni, így nem tudja meg, mi lett a fiatal farkassal.

- Biztos vagyok benne, hogy időben megérkezünk Füstviharhoz – feleltem neki, remélve, valóban így fog történni. Éreztem, ez kevés a bátyám megnyugtatásához, így igyekeztem hozzátenni: - Semmiről sem fogsz lemaradni, hiszen Fagyott Eső is csak akkor tudja deltává avatni, ha ő is visszatér.

- Most az egyszer remélem, úgy lesz, ahogyan te mondod – felelte Éjszőrme, és tudtam a bátyám ritkán jelent ki ilyeneket. De sötétszürke arcát elnézve úgy láttam, nem tűnt sokkal nyugodtabbnak. – Holdakon át képeztem őt, és kár lenne, ha nem neveznék ki harcosnak.

- Tudom, és Füstvihar szerintem kiváló falkataggá válna – próbálkoztam, az igazat mondva. Elég volt visszaemlékeznem az elmúlt holdakra, mennyi ideig volt Éjszőrme tanítványa. A bátyám több időt töltött vele, mint bárki mással, beleértve a családját, és a Hold Királyai tagjait is. Igazán megérdemelnék mindketten a pillanatot, mikor Füstvihar végre befejezheti képzését a falka előtt.

- Hát persze, hiszen én voltam a mestere – válaszolta vigyorogva a fekete farkas, mancsát elegánsan szürke mellkasára téve.

- Nagyon szerény vagy – jegyeztem meg szemforgatva.

- Mindig is szerény voltam – felelte Éjszőrme nyugodtan, mintha ez egyértelmű tény lenne. Felgyorsította a tempóját, és jól lehagyott engem. Mikor felzárkóztam hozzá, és a többiekhez, fejét felemelve hozzátette: - Ennél jobban már csak a harctudásomra és az okosságomra tudok büszke lenni.

Mielőtt bármelyikünk reagálhatott volna erre, a falka vezére hirtelen megállt. Észre sem vettem, hogy kiértünk az erdőből, és egy hatalmas mezőségen találtuk magunkat. Előttünk a távolban kék körvonalú hegyek magasodtak, lábuknál dombok homályosultak el sejtelmesen. Ez már az a föld volt, ami nem tartozott a Ködfalkához. Én életemben csak egyszer jártam arra, de tudtam a nevét: Magaspusztának nevezik a hegyek utáni vidéket, és a Földfalkának ad otthont.

Megérkeztünk a Ködfalka határához, ahhoz a helyhez, ami otthonunk végső határát képezte. Az ismerős falkai szagok elhalványultak erre, úgy tűnt, napok óta alig jártak itt. Magamban csendesen elbúcsúztam ettől a helytől, de nem néztem hátra, mert megláttam az átjárót.

Teljesen kerek volt, és mérete alig nagyobb egy fa odvánál, de egy farkas átfért rajta. Emlékeztetett az első átjáróra, amit életemben láttam, a kutyák birodalmában. Azt Homályléptű hozta létre, egy idős farkas, és tájak képei derengtek fel benne. Ez szintén lilás-kékes fényt árasztott, és felszíne sima volt és fényes, mint a víz tükre. Nem sokkal a föld felett lebegett, és halványan hullámzott a körvonala. A mágikus húzás csak még jobban felerősödött a közelében: úgy éreztem, letépi a bundámat. Aggódva a farkasjegyemre néztem, de az a vállamon továbbra is fekete maradt, és ahogy néztem, a többieké is.

Egyetlen egy tájat láttam benne: halvány, fehér hegyeket, melyeket hó borít. A Kietlen hegyek látványától megborzongtam, ahogy eszembe jutott a Pusztuló Orom, és az ott történt események. Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emlékeket, és Fagyott Esőre figyeljek, aki az átjáró előtt megszólalt.

- Megérkeztünk a kapuhoz, ami a Jégfalkához visz – kezdte a falkavezér. – Én szeretnék menni elsőként, és Karomszárny megy utoljára, hogy segítsen, ha valamelyikőtök elakad.

Ezt hallva hangosan nyeltem egyet. Utaztam már átjáróval, de eddig fel sem merült bennem, hogy valami probléma történhet. Karomszárnyra néztem, de a bétahím nem tűnt túlságosan segítőkésznek, és gyorsan imát küldtem Effyshez, hogy ne történjen semmi baj.

- Arra kérek mindenkit, hogy senki ne beszéljen a többi falka előtt a Lélektollról, és az Árnyékfalkáról. Ha valaki kihív titeket, ne válaszoljatok. – úgy tűnt, ez az utasítás nekünk szólt. A falkavezér sápadt tekintete megállapodott rajtunk. – Ha eljön az ideje, válaszolok az egész falka nevében, ígérem.

Tiszteletteljesen bólintottam, majd a vezér elfordult, és egy gyors ugrással eltűnt az átjáróban. Az egész sebesebben történt, mint gondoltam volna, és a következő pillanatban már apámat is elnyelte a kör alakú portál.

- Ezek az összes órásfalka területén ott vannak? – kérdeztem anyámtól, odasietve mellé, mielőtt még ő is léphetett volna. A sámán farkasjegye a mancsán lilán felragyogott, és bundájára kék fényt vetett az átjáró. – A Halálfalkáén is? – tettem hozzá halkabban.

- Ott természetesen nem – felelte, szárnyával megérintve az arcomat. – Ők nem tagjai a Falkák Tanácsának.

Kifújva a levegőt sóhajtottam. Megálltam mögötte, és ő összegyűjtve erejét, szárnyai használata nélkül beszökkent az átjáróba.

- Menjek elsőnek? – kérdezte tőlünk Ezüstárny.

A válasz egy igenlő bólintás volt mindannyiunk részéről, és a szárnyas farkas eltűnt a következő pillanatban. Mivel én maradtam mögötte, izgalomtól vadul verő szívvel megálltam az átjáró előtt.

- Valami gond van? – hallottam magam mögött Karomszárny morgó hangját.

Anélkül, hogy válaszoltam volna neki elrugaszkodtam a földről, és az átjáró felé ugrottam lendületből. Szemeimet becsuktam, és összezártam a fogaimat, miközben úgy éreztem, velem forog a világ.

Az oldalamon landoltam, elterülve a hóban. Az éles kövek a bundámat súrolták, és a szemhéjamon át, halvány világosság szűrődött be. Kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam, hogy körülnézzek. Fagyott Eső, Hajnallélek és Alkonyköd már ott voltak, szemükkel az előttük elterülő, hatalmas Kietlen Hegyeket nézve.

Nagyon magasan lehettünk, sokkal magasabban, mint eddig bármikor. Amikor lenéztem a mélybe nem láttam semmit, csak éles sziklákat, amik ködbe burkolózva szürkéllettek. Gyorsan felnéztem, és megláttam a hegyvonulatot, ami a kanyon után húzódott. Alig tudtam megmondani, hol kezdődnek a gigászi hegyek, és hol érnek véget. Úgy nézett ki, mintha a Kietlen Hegyek egész Aigantut átfognák, és körbeölelnék. Az egyik hatalmas hegy alján, velünk szemben, egy sötét szorost pillantottam meg.

- Az ott az Éjszoros? – kérdezte Pipacsvölgy Fagyott Esőtől.

- Igen, és oda kell eljutnunk – válaszolta a falkavezér, hátranézve ránk. – Nincs túl messze.

Erről eszembe jutott, annyira elmerültem az előttem lévő hatalmas táj nézésében, hogy észre sem vettem, mindenki ideért hozzánk. A legfurcsább az volt, hogy úgy tűnt, a Kietlen Hegyek után nincs semmi, csak ijesztő, szürke köd. Nem voltak mögöttük új hegyek, vagy tájak, mintha odaértünk volna, ahol véget ér a világ. Szinte vágyakoztam azért, hogy szárnyaim legyenek, mint egy levegő elemű farkasnak, és felrepülhessek megnézni, mi van a homály takarásában.

A felkelő Nap éppen a hegyek mögött bukkant fel, széles, arany sugarai pont a szemünkbe sütöttek. Ragyogó fényétől a távolinak tűnő hegygerincen szinte szikrázott a hó, mintha csillagokkal lennének behintve a hatalmas magaslatok. A sugarak hosszú, feketés árnyékokat vetettek az éles sziklákra, amik hosszasan levezették a sötétséget az alattunk lévő kanyon aljába. A hegyek között halvány köd kezdett felderengeni, mintha akármit el tudna rejteni, és még a napfény sem törhet át rajta.

Az ég itt jóval halványabb volt, és az alja még egészen rózsaszínes árnyalatot vett fel, megvilágítva a napfény miatt. De az igazi döbbenet csak akkor szállt meg, mikor teljesen felnéztem. Ugyanis az égboltot hihetetlenül közelinek éreztem, mintha egy ugrás elég lenne, hogy valaki feljusson Dhimériába. Még félig sötétkék volt felül, mint egy fecske harmattal borított szárnya, és úgy tűnt, ezernyi csillag gyűlt össze a közepén, hosszú, széles sávban. Odafönn színes, lila, kék és zöld égi ködök sejlettek fel, mint csillagok közé fagyott, hideggé kövült felhők.

A többiek is észrevették ezt, mert láttam, mindenki megdöbbenve nézett fel az égre. Aranysárga szemeim szinte fürödtek a rengeteg csillag és színes köd látványában, egy pillanatra elfelejtve, hol is vagyok igazából. Mikor a barátaim felé fordultam, jöttem csak rá, hogy elkezdtem fázni.

- Itt hidegebb van, mint gondoltam... – vacogta Anuke megborzongva, magához térve.

Ez felhívta a Hold Királyai többi tagjának a figyelmét, és én is felborzoltam a bundámat a hideg, téli levegő ellen. A csípős szél a szőrömbe vájt, úgy éreztem, teljesen megfagyaszt. Otthon, a ködfalkai erdőben már beköszöntött a tavasz, és a meleg minden egyes fát, bokrot átjárt, de itt, északon, úgy tűnt, még továbbra is tart a tél. Vajon itt mindig ilyen hideg van, évszaktól függetlenül? – merült fel bennem csodálkozva. Sajnálni kezdtem, hogy olyan korán elhullajtottam a télibundámat, mert most a hasznomra vált volna.

- Azt hiszem, most sok mindent megadnék egy hosszabb bundáért cserébe – jegyezte meg Tundra halkan, felborzolva puha, fekete szőrét.

- Vadfagy – szólította meg hirtelen Ezüstárny a hatalmas, csíkos farkast. – Aloénak jót tesz ez a hideg? – kérdezte kételkedve.

Egy pillanatra még mindig a csillagokat láttam magam előtt, majd Vadfagyra hunyorogtam, aki mögöttem volt. A zöldes kígyót éppen érte a Nap fénye, de én is láttam, különösen fáradtnak, és mozdulatlannak tűnt.

- Hát... izé... - motyogta, szürkés mancsával igyekezve vastag sörényébe temetni Aloét. – Neki végül is nagyobb szüksége van a melegre, mert ő hüllő...

Látva Vadfagyot eszembe jutott, hogy segíteni kellene rajtuk. Idővel elkezdtünk a Hold királyai tagjaként tekinteni Aloéra, és nem akartam, hogy a piros szemű kígyónak baja essen. Együtt érzően néztem a tőlem nem olyan távol álldogáló farkasokra, majd váratlanul eszembe jutott valami.

- Ezen könnyen lehetne segíteni – mentem oda hozzájuk, miközben mancsaim mélyen belesüppedtek a fehér hóba. – Tudok egy kis tüzet előidézni... - ajánlottam fel, mikor egy tapasztalt hang a szavamba vágott.

- Mi nem varázsolhatunk a Falkák Tanácsa idején, ahogyan vadásznunk sem szabad – fordult felém apám, sötét aranyszínű szemei szigorúak voltak. – Egyedül a sámánoknak engedélyezett a mágia használata. – tette hozzá, anyámra pillantva.

Elszégyellve magamat, amiért nem ismertem ezt a szabályt, leültem a földre, magam köré csavarva a farkamat. Segíteni szerettem volna Aloén, és nem hittem volna, hogy ilyen akadályokba fogok ütközni.

- Sajnálom – néztem Alkonyködre, kisebbre húzva magam. – Igazán nem volt fogalmam erről.

- Semmi baj nem történt – válaszolta a gyógyító megértéssel, oldalra fordítva a fejét. – Ahogyan tudom, a Falkák Tanácsa helyén lesz majd tűz, hogy melegben tartsák a farkasokat. – emelte tekintetét Vadfagyra és a kígyóra.

Oldalra néztem, majd megláttam a felborzolt szőrű falkavezért. Végigmért minket és elsétált a szakadék széléről, ahonnan eddig a tájat tanulmányozta elgondolkozva, majd odaügetett hozzánk.

- Mennünk kellene, nem várathatjuk meg a többi falkát – mondta nekünk belátóan.

Valószínűleg tudta az utat, mivel elfordult a farkasaitól, és farkát meglengetve intett, hogy menjünk utána. Mindannyian a nyomába szegődtünk, és ő levezett minket a hegyről, ahova érkeztünk. Könnyen talált egy kicsi, kavicsos ösvényt, ahonnan biztonságosan leértünk a sziklák közé. Alkonyköd végig Pipacsvölgy mellett maradt, oldalával támogatva a nőstényt, ügyelve minden lépésére.

Odalent, a hegy lábánál még mindent árnyékok takartak és a reggel narancsos fénye még csak a fölöttünk magasodó hegyek szikláit égette. Itt halvány köd uralkodott, és alig voltam képes ellátni a bajszomig. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elém kerülhet egy éles, földből kimeredező szikla, hogy belesétáljak.

- Érzitek ezt a szagot? – kérdezte Éjszőrme, mancsait szilárdan megvetve a köves talajon.

A levegőbe szagoltam, de egyedül a fenyőfák és hegyi kecskék mély illatát éreztem. Majd hirtelen valami más kúszott az orromba, amit nem tudtam hová tenni: só és víz szaga.

- Hogy kerül ez ide? – néztem a bátyámra meglepetten.

- Skotadi tudja – vonta meg fekete bundás vállát. – Még sosem jártam itt ezelőtt.

Kérdő pillantásokat váltottunk a Hold Királyai többi tagjával, de úgy tűnt, senkinek sincs ötlete. A szag engem a tenger illatára emlékeztetett, amit még nagyon régen éreztem, a Nyugati Királyságban. De ezt megtartottam magamnak, hiszen a közelben nyoma sem volt a hatalmas, végtelen víznek.

Úgy tűnt, Fagyott Eső idelent, a sötét völgyben is nagyon jól eligazodik: az alfahím olyan könnyedén kerülgette a sűrű, szürke ködben a színtelen, láthatatlan sziklákat, mintha minden napon erre járna. Nem tehettünk mást, mint, hogy követtük. Mikor elhaladtam egy éles szikla mellett, éreztem, hogy hegyes vége a bundámat súrolja, amitől hátamon égnek állt a szőröm. Hátranéztem, és magam mögött megláttam Ezüstárnyat.

- Csak én vagyok az – szólalt meg a szürke-fehér hím. Nyugodtnak tűnt, és magabiztosnak, így megpróbáltam példát venni tőle. A bundám lassan újra sima lett, és elkezdtem én is megnyugodni. Idegességem még nem szállt el teljesen, de tudtam, muszáj lesz bátornak tűnnöm. Ezüstárny és a többiek kedvéért.

Az, hogy itt harc történt nem volt kérdéses, igaz, a köd kevés dolgot mutatott meg. Mindenhonnan az alvadt vér bűze áradt, és a talajt sok helyen karmolásnyomok borították, sokkal nagyobbak, mint amekkorákat egy átlagos farkas okozni képes. Egyszer csak, legnagyobb rémületemre egy hatalmas óriásfarkas tetemével találkoztam, nagy testét pedig szemmel láthatóan átszúrta egy éles szikla. Hátrahőköltem, és kerek tekintettel bámultam a halott lény élettelen, sárga szemeibe. Rőt színezetéről és sertés szőréről felismertem, hogy egy szörnyfarkas az. Hallottam már róluk a Ködfalkában, rémes teremtményeknek mondták őket, amiknek nincs lelkük, és Skotadi teremtette őket, az első kutyák és farkasok előtt.

- Mit kerestek itt szörnyfarkasok? – kérdezte Vadfagy döbbenten, egy helyben állva. – Azt hittem, a Jégfalka a Halálfalka támadásától tart.

- Ez azt jelenti, Feketeszem sok dolgot fog nekünk elmondani – morogta apám sötéten a viharfarkas mellől.

Akármi is történt itt – gondoltam, miközben kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek – az azt jelenti, a helyzet sokkal összetettebb, mint ahogyan azt vártam. Nekem úgy tűnt, a Halálfalka és a szörnyfarkasok szövetséget kötöttek, ami azt jelzi, már nincsenek egyedül. Ez a harc nemcsak egyszerűen két különböző falka között dúlt, hanem szövetségesek és ellenségek háborúját jelentette, aminek kimenetele egész Aigantut meg tudná változtatni. Azért voltunk úton, hogy ezt megelőzzük, de kétségbeesetten merült fel bennem a kérdés: lehetséges ez?

Megnyugvás öntött el, mikor kiértünk a sziklás kanyonból, és egy emelkedő után megérkeztünk az Éjszoroshoz. Fagyott Eső egyszerűen elsétált a harc nyomait látva, mintha észre sem vette volna őket. Szinte vágytam rá, hogy a falkavezér maga mondja el a véleményét, és megnyugtasson minket, de a szürke farkas szótlanul megállt a két hatalmas, fekete szikla előtt. Nem teljesen hasonlított szorosra, inkább a Kietlen Hegyek bejáratára. A sziklák szinte teljesen feketék voltak, és mikor odaértünk, észrevettem, hogy az Éjszoroson egy kis patak vágott át, ami a hegyek irányából csörgedezett ide. Mancsunk alatt ropogtak a kicsi fényes kavicsok, és sötét árnyékot vetett ránk a szoros.

Fejemet oldalra fordítva igyekeztem belesni a sziklahasadék belsejébe, de mielőtt bármit is megláttam volna, anyám halk hangját hallottam magam mellett.

- Itt van az Árnyékfalka – súgta a fülembe.

Meglepettem megfordultam a tengelyem körül, és megláttam nyolc farkast ügetni felénk, az alfapár vezetésével. A napfény megvilágította gondterhelt arcukat, ahogyan megláttak minket, és átvágtak a frissen csillogó havon.

Az alfapár látványa visszaröpített az időben, mikor úton voltunk a Hold Királyaival, hogy megmentsük Hajnalleket. Akkor egy teljesen másik helyzetben találkoztunk az Árnyékfalkával. Falkájukat veszettség támadta meg, és véletlenül behatoltunk az éhező farkasok területére. Végül Csillagugró döntött sorsunkról, és elengedett minket, mikor véletlenül kiderült utunk valódi oka. Ránézve az árnyékfalkaiakra, most erősebbeknek tűntek, de nehéz volt nem visszaemlékeznem sovány arcukra, és csattogó állkapcsaikra amik a mi vérünkre szomjaztak.

Csillagugró könnyed mozdulattal vezette a sort, nem sokkal mögötte Szürkeszőr, az alfanőstény ügetett. Ha először láttam volna a rendkívül magas és vékony fekete hímet, azt gondolnám, bundáját hópelyhek borítják, de tudtam, sötét szőrét állandóan ezek a különleges, apró, fehér foltok díszítik. Hosszú lábaival sebesen odaért hozzánk, egyenes arcát Fagyott Eső felé fordította, igaz nem látta. Az árnyékfalkai hím mindkét szemét mély vágások szelték át, amiről az a benyomásom támadt, egykoron szándékosan vakították meg.

- Üdvözöllek, Fagyott Eső – szólalt meg, mélyfekete szárnyát enyhén kitárva. Szürkeszőr az alfahím mellé állt, és hideg, szürkéskék tekintetével olyan ellenségesen nézett végig rajtunk, mint ahogyan azt első találkozásunkkor tette. Észrevettem, hogy sokáig elidőzött Hajnallelket nézve, és nem tette éppen barátságosan, az alfanőstény a sámánt látva halkan felmordult.

- Én úgyszintén, Csillagugró – felelte Fagyott Eső, és láttam, a hím minden izma megfeszül. Éreztem, ahogyan minden farkas mellettem a két alfahímet figyeli. – A falkádnak sikerült felépülnie?

Ez azonnal eszembe jutatta, hogy a két vezér nemrég találkozott egymással, és Fagyott Eső elmesélte Csillagugrónak a Lélektoll teljes történetét. Akármennyire igyekezett a konfliktust elaltatni, hogy a két falka barátsága visszatérjen, úgy tűnt, ez sosem fog már többé megtörténni. A két falka úgy állt egymás előtt, mintha sosem tárgyaltak volna a Lélektoll pusztításáról, és hirtelen Fagyott Eső utazása feleslegesnek tűnt. Hirtelen kitörő morgásokra és acsargásokra számítottam mindkét falka felől, de ez nem történt meg, csak csend volt, halálos némaság.

- Visszatértünk a régi területünkre – válaszolt Csillagugró helyett Szürkeszőr, meglóbálva hófehér farkát. – És az Árnyékfalka olyan erős lett, mint ezelőtt bármikor.

- Ha bármilyen segítségre szükségetek lesz, a Ködfalka mindig készen fog állni – a Ködfalka vezére megdöntötte a fejét, és hangja szomorúságról tanúskodott. Az árnyékfalkaiak mozgolódni kezdtek, mintha ezt akarnák hallani utoljára. Éreztem, hogy nem tudom őket ezért hibáztatni. – Sajnálom. Ami a falkáddal történt, az nem az én akaratomból következett be. – fordult Csillagugró felé, felnézve rá.

- A sajnálat nem old meg semmit! – jött egy mély morgás az árnyékfalkaiak közül. Rájöttem, az a sötétszürke farkas volt az, aki Csillagugróhoz vitt minket. Szürkeszőr elismerően nézett a sötétszürke hím narancssárgás szemébe, de Csillagugró azonnal elhallgattatta szárnyának egy intésével.

- A Szellemek látnak mindent, amit teszünk – szólalt meg halkan, és kellően keményen. – Ha valóban úgy van, ahogyan te mondod, akkor nem fognak büntetni téged, vagy a falkádat, és megbocsátanak. De ha másképp is történt, az ítélkezés nem az enyém vagy bármelyik más farkas feladata. – ha Csillagugrót egy átlagos farkasnak ismertem volna, akkor ez nem lenne más számomra, mint egy céltalan fenyegetés, de tudtam, hogy ő egy sámán, aki olyannyira él a szellemek világában mint a sajátunkban. Mindezt egy sámán szavaiként felfogni nehéz volt, mert sokkal többet jelentett. Az egész testemen borzongás futott végig, ahogyan mozdulatlan, sötét alakját figyeltem. - Az egyetlen dolog, ami tehetek az az, hogy hiszek neked. És én fogok, mert nincs más választásom.

Körbenéztem a többieken, akik ugyanolyan megrökönyödéssel nézték az Árnyékfalka alfahímjét, mint én. Egyikünk sem mert megszólalni, egyedül Karomszárny mordult fel mögöttem, alig hallhatóan: - Hogy merészeli ez a vak bolhafészek... - de Hajnallélek egy pillantásával belefagyasztotta a szót. Még sosem láttam anyámat ennyire hideg tekintettel bármelyik farkasra nézni, mint ahogyan akkor tette, a bétahímmel.

Hála Effysnek senki sem hallotta Karomszárny hozzászólását. A két alfahím sokáig állt egymás előtt, majd Fagyott Eső szólalt meg.

- Nincs okom hazudni a falkádnak, sem pedig a sajátomnak – ezt hallva viszont kétségeim támadtak. Fagyott Eső, mikor a falkába érkeztem még titokban tartotta a falka egyes tagjai előtt, hogy a Lélektoll a területükön van. Nem voltam benne biztos, hány farkas tudott róla, de Vadfagy, Ezüstárny Alkonyköd, Éjszőrme, Jairó és Hajnallélek valószínűleg köztük voltak.

A Nap egyre magasabbra szállt, szélesebb árnyékokat vetve ránk. Sietnünk kellett, ha nem akartuk lekésni a Falkák Tanácsát. Ezt a többi farkas is észrevehette, mert nyugtalan mozgolódás támadt fel mindkét falka tagjai között.

Fagyott Eső megfordult, és tiszteletteljesen bólintva az alfapár felé, elindult áthaladva az Éjszoroson. Karomszárny és Pipacsvölgy azonnal utána mentek, mintha semmi dolguk nem lenne az árnyékfalkaiakkal. Apám, aki eddig kimaradt a falkák viszálykodásából és az árnyékok között ült, most odament az egyik árnyékfalkai, fekete bundájú nőstényhez, akinek sötétbarna lábai voltak.

- Szervusz Borókaág – üdvözölte Alkonyköd, hozzáérintve az orrát. Könnyen kitaláltam, ő lehet az Árnyékfalka főgyógyítója. Figyeltem, ahogyan a két gyógyító barátságos beszélgetésbe kezd, majd megláttam Hajnallelket, aki óvatosan Csillagugróhoz lépett.

Ezüstárny megállt a ködfalkai bétapár mögött, és a válla fölött hátranézett Csillagugróra. Már egyszer találkoztunk vele, és eszembe jutott, köszönnünk kellene az alfahímnek. Végül látva a többieket, úgy döntöttem, csendben maradok. A magas, fekete-fehér farkas mintha észrevett volna minket, mert felénk nézett, és halványan megdöntötte keskeny fejét, majd hosszú, fehér füleit továbbra is Hajnallélek felé hegyezte. Sajnos úgy tűnt, ebben a zavart, nehéz légkörben ez volt az üdvözlés egyetlen formája.

- Gyere, kövessük Fagyott Esőt – bökött meg Ezüstárny. A hím után fordultam, szerettem volna vele csevegni, de arra is kíváncsi voltam, amiről anyámék beszélnek mögöttünk. Természetesen nem tartozott rám, hiába érdekelt nagyon. Követtem a Hold Királyai többi tagját, miközben a két sámán utánunk sétált. Lemondva a kémkedésemről felzárkóztam a többiekhez, és csatlakoztam hozzájuk.

- Nehéz elképzelni, hogy egyszer mi is árnyékfalkaiak voltunk – szólalt meg Vadfagy Anuke mellől elgondolkozva. A két farkas sosem mondott semmit a múltjuk ezen részéről, de biztos voltam benne, hogy a régi falkájuk látványa sok emléket ébreszt fel bennük.

- Hát... igen – felelte Anuke akadozva, visszanézve a nagy, sötétszürke hímre, aki valószínűleg a falka bétahímje lehetett.

- Hiányzott nektek valaha is a régi falkátok? – kérdezte Tundra csendesen. Még mindig szomorúan emlékeztem vissza, ő is elveszítette a családját, és a Hófalkát, ahol egykoron élt. Szerettem volna hozzáérinteni a bundámat és megnyugtatni, de nőstény nem volt most tanácstalan – vagy legalábbis nem mutatta ki.

- Néha, de csak nagyon ritkán – válaszolta emlékeiben elmerülve Anuke. Fényes, zöld szemei voltak az egyetlenek, amik a tavaszi erdőre emlékeztettek, ahogyan besétáltunk a sötét, nyirkos kövekkel borított szorosba.

- Mikor először odamentünk, szerettünk ott lenni – nézett barátjára Vadfagy, sötét csíkjai szinte eltűntek a homályban. – De később kiderült, az nem nekünk való hely volt.

A viharfarkas megrázta vastag, szürkéskék bundáját, ami egyértelmű jele volt, hogy nem akar többé erről beszélni. Mi ezt tiszteletben tartva csendben maradtunk, én pedig a kavicsok halk zaját hallgattam, ahogyan a farkasok mancsai taposnak rajtuk.

Belépve az Éjszorosba különleges erőt éreztem, mintha a Lélekszikla közelében lennék. A sötét kövek csillogtak körülöttünk, mancsaink a patak vizén át vittek. Fölöttem hatalmas cseppkövek magasodtak, mint halvány színű jégcsapok. Az Éjszoros a Kietlen Hegyek egy szűk völgyébe vezetett, ami egy kis bemélyedés volt felszínen, mintha egy hatalmas lény kitépett volna egy darabot a sziklák közül. Körülöttünk végig recés sziklafal húzódott, amiknek az alján apró, szűk nyílások voltak. Láttam, a kis patak is az egyik ilyen résben tűnt el.

- Ez a gyűlés helye? – kérdeztem a többiektől meglepetten. Két falka is alig fért el benne, ezért rendkívül csodálkoztam.

- Természetesen nem – válaszolta Fagyott Eső halványan elmosolyodva.

Körbenéztem, és rájöttem nem voltunk egyedül. A furcsa, hangafűre emlékeztető szag elárulta, hogy a Földfalka is itt volt. A tíz farkas a sziklafal alatt üldögélt összegyűlve. A nem túl régi találkozásból felismertem a Földfalka fiatal alfapárját, Erősmarót, egy karcsú, kő-szürke hímet, és Sziromléptűt, egy kecses, világosbarna nőstényt. Alacsony termetükről, nagy füleikről, sötétebb arcukról és lábaikról könnyen fel lehetett ismerni, hogy déli félhold farkasok voltak. Szinte az összes farkas közülük az volt, és Anuke-ra nézve jöttem rá, mekkora is a hasonlóság.

Sziromléptű Erősmaróval az oldalán odaügetett a Ködfalka és az Árnyékfalka alfáihoz, és üdvözölték egymást. Hiába néztem a mögöttük összegyűlt falkatagokra, a kettős mágiájú kölyök nem volt jelenleg velük.

- Jó látni titeket – szólalt meg Sziromléptű, megállva Fagyott Eső, Csillagugró és Szürkeszőr előtt. A fiatal, rövid szőrű nőstény barátságosan nézett a többi alfára, narancssárga szemeiben meleg fény világított.

- Én ugyanezt elmondhatom nektek is – felelte udvariasan Csillagugró, fekete fejét a földfalkai alfapár felé fordítva. – Kivéve, hogy azt kívánom, találkozásunk bárcsak jobb körülmények között történhetne meg. – tette hozzá, tiszta, mély hangja elkomorult, és fehér füleit hátracsapta.

Fagyott Eső egyetértően bólintott a déli félhold farkasok felé. Erősmaró sötétsárga tekintete észrevett minket, és szinte magához térve szólította meg Ezüstárnyat, aki a Hold Királyai élén állt.

- Üdvözletem, Hold Királyai – mondta komolyan, szinte hivatalosan, de keskeny, sötétszürke arca mosolyogva nézett minket. Észrevettem, ő és a párja alig egy évvel lehetnek idősebbek nálunk. – Fagyott Eső jó döntést hozott, mikor titeket választott társaságának a Falkák Tanácsára.

- Köszönjük, Erősmaró – billentette meg a fejét illedelmesen Ezüstárny, egy pillanatra úgy tűnt, zavarban van.

Jó volt látni az ismerős földfalkaiak barátságosságát az Árnyékfalka ellenségessége után, szinte úgy esett, mint nyári levegőben a hűvös szellő. Nem sokkal később néhány farkas farokcsóválva vegyült el a Földfalka tagjai között, egyik mancsukról a másikra állva az izgatottságtól. Az üdvözléseknek Fagyott Eső vetett véget, aki halk morgásával csendet teremtett a Ködfalka farkasai között. Megálltam félúton a két falka között Tundra mellett, és visszasiettünk a falkavezérhez.

- Igyekeznünk kell – jegyezte meg, de nem volt megrovó. Láttam, szürke bundája újra elkezdett felborzolódni – Nem várathatjuk meg Feketeszemet és a többi falkát. – szavai most már az összes farkashoz szóltak.

A három falka különvált, a felemás szőrű földfalkaiak, a sötét bundájú árnyékfalkaiak és az ordas ködfalkaiak újra egy kupacban voltak. Ez csak két idegen falka, és már most összekeverem néhány farkas nevét – gondoltam, végignézve rajtuk – Mi lesz a többiekkel?

A Földfalka megfordult a fiatal alfapár vezetésével, és a szűk barlangbejárathoz mentek, ami mellett várakoztak a többi falkára. A karcsú termetű farkasok könnyen átfértek rajta, és hamar elnyelte őket a sötétség.

- Nagyon közel lehetünk a gyűlés helyéhez – szólalt meg mögöttem Tundra.

Egyetértően bólintottam felé, majd láttam, ahogyan az Árnyékfalka is a sziklafalhoz megy, és Csillagugró szárnyait behúzva nyomakodik be a járatba. Az ő farkasai is követték, majd a Ködfalka jött. Fagyott Eső a szűk bejáratnál hátranézett hozzánk, majd szó nélkül átbújt a résen. Miután a falka összes ittlévő tagja ugyanígy tett, a Hold Királyai jött. A sötét barlangnyílás bejáratánál megállva megcsapott a hideg levegő, amitől megborzongtam. Hogy megnyugtassam magam, visszaemlékeztem arra, amit az apám mondott azzal kapcsolatban, hogy a gyűlésen lesz majd tűz ami meleget ad. Ezüstárny nyomában maradva, érezve a többiek izgatott lélegzetvételét a bundámon, átbújtam a szűk résen.