Axel története: A félvér legendája

Negyedik rész

A Nyugati Királyságban

Axel összerázkódva nyitotta ki a szemét, tekintete kerekre tágult a döbbenettől. Hosszú karmai a füvet tépkedték, és vörös bundája égnek állt. Először azt hitte, valaki szándékosan keltette fel az álmából, de mikor körülnézett, nem látott senkit, még a sakálok sámánját sem, szerencsére.

Körülötte már alkonyodott az idő. A fűszálakat fekete árnyékok szállták meg, és a fák lombjai sötéten magasodtak a narancs-aranyszínű égbolt felé. A hosszú, erős sugarai szinte égették az akita bundáját. Ettől Axel gyorsan négy lábra ugrott. A sakálok bármelyik pillanatban itt lehetnek. Még mindig mélyen élt benne a különleges nősténnyel, Hlaorith-al való találkozásának emléke, és ezüstös illata még mindig az orrában volt, de egy időre félre kellett tennie a gondolatait vele kapcsolatban.

Tudta, bármikor eltűnhet, ha madárrá változik, de erre mégsem került sor, mert egy halk, fojtott kiáltás jött felé, mely a tisztás végi fák közül szólt.

- Axel! – ez a magas ugatás nem jöhetett mástól, mint Vengétől. – Itt vagyok!

Az akita Venge hangjának irányába kapta a fejét, és ekkor meglátott egy, az erdő bokraiból kikandikáló hófehér fejet, melynek nagy, sötétbarna szemei sürgetően pislogtak Axelre. Axel sebes léptekkel szaladt barátja felé, de amikor elhagyta a nagy, magas sziklát, mely alatt a látomása volt, még utoljára hátrafordult hozzá. Végigmeredt az ezüstös, kacskaringós jeleken, és szinte látni vélte Hlaorith gyönyörű, tarka bundájú alakját, aki a sírhely tövében áll, kék szemei ragyogtak a naplementében.

Axel megrázta a fejét, hogy kitisztítsa az ábrándoktól, és a következő pillanatban Hlaorith elveszni látszott. Az egyre hűvösödő szélben elindult az erdő felé, és a bokor előtt megállva összeérintette az orrát Vengével.

- Azta! – kiáltott fel Venge csodálkozva. – Furcsa illatod van!

Axel meglepődve nézett Vengére, aki értetlenül viszonozta a pillantását. Nem volt szükség, hogy sokáig szaglásszon, azonnal megértette mire gondol a kishu. Bundája valóban furcsa illatú lett: hideg volt, és más szagot is érzett, amit nem tudott hova tenni. Abban viszont biztos volt, hogy az álmában, a helyen, ahol Hlaorith-al találkozott, pont ilyen illatokat érzett.

- Ez most nem fontos – mondta siettette, miközben átbújt a bokor ágai alatt, és belépett az erdő sötét árnyékai közé. – Mindent el fogok mesélni, de most tűnjünk el innen!

- Rendben – nézett fel rá Venge. Hegyes kis arcával Axelt tanulmányozta kíváncsian. – Nanook mutatott egy ösvényt, amivel könnyen eljutunk a sakálok tisztására. – tette hozzá, miközben elindult az úton. Rafináltságtól csillogó szemmel nézett végig a fákon.

- Nanookról beszélve – szólalt meg Axel oldalra nézve. – Ő most hol van?

- Éppen lefoglalja Ekavirt – válaszolta Venge, mutatva Axelnek az utat. – Azt mondta, jöjjek ide, és ébresszelek fel, de úgy tűnik, nem volt rá szükség.

Venge utolsó szavainál vágyakozva pillantott Axelre. A félvér jól tudta, Venge már alig várja, hogy mindent elmondjon neki. De erre most nem kerülhetett sor.

A kishu járatlan, sűrű ösvényeken át vezette Axelt, melyeket nagyon régen használhattak. A fák dús, zöldes lombjai minden fényt kizártak, és olyan sötét volt, mintha csak éjszaka lenne. A párától csillogó, vastag mohával benőtt kérgű fák törzsei között néha imbolygó, sárgás ragyogásként ott derengett egy-két szentjánosbogár. Axel úgy érezte, a világító bogarak közül mindegyik egy szem, mely fenyegetően bámul rá a cserjések ágaiból.

Mancsai mély nyomokat hagytak, miközben belesüppedtek a nedves talajba. Biztos volt benne, bárki, bármikor lekövetheti, hol járt éppen. De mindez már nem számított, hiszen nemsokára elhagyják a sakálok területét.

Az erdei ösvény kiszélesedett, és Axel meglepődött, milyen hamar találta magát újra a nádak között. Venge megállt a lágyan himbálózó vízinövények előtt, és óvatosan a levegőbe szagolt. Nem mondott semmit, mint ahogyan az erdőben sem. A kishu szótlanul belépett a nád sűrű erdejébe, és Axel nehéz szívvel követte. Nem tudta, mi nyomhatja Venge lelkét, de elhatározta, hogy ha eljön az idő, rákérdez.

Mire a Nap eltűnt a távoli, alkonyati feketeségbe burkolódzott hegyek mögött, a két kutya visszatért a sakálok otthonának szívébe. A kicsi nádkunyhók most nem tűntek olyan üresnek és magányosnak: mindenhol sakálok voltak, a többségük megébredve ásítozott vagy nyújtózkodott. Mikor meglátták a két kutyát, ugyanúgy zavartalanul beszélgettek egymással, igaz, szavaik halkak és furcsák voltak. Éppen időben – gondolta megnyugodva Axel. Még nem volt túl késő.

A sakálok nem igazán foglalkoztak velük. Talán csak addig kellett csendben maradniuk, míg a vezéreik nem beszéltek velünk – jutott hirtelen az eszébe. Velük szemben, a nád zörögni látszott, és ezután Nanook jelent meg. Hosszú, sima bundájába ragacsos növények álltak bele, és mellső lába csurom víz volt. De a déllem ha bosszús is volt emiatt, nem mutatta ki. Odaballagott hozzájuk, a sakálok, mikor meglátták, tiszteletteljesen utat engedtek neki.

- Köszönöm – szűrte ki a fogai közül Axel, vigyázva, hogy a sakálok ne hallják meg.

Nanook csak intett a fejével, és sokat mondóan rájuk nézett.

- A vezetők elé kéne mennünk – tanácsolta a déllem. – Ha nincs kifogásotok ellene.

- Nincs – egyezett bele tömören Axel. Már nem volt okuk itt maradni. A legjobb, ha még sötétedés előtt továbbállnak.

Ezzel elindultak a vezérpár nagyobb kunyhója felé, de nem kellett bemenniük. A két idős sakál ugyanis hirtelen kilépett a díszes kunyhóból, és megálltak a három kutya előtt.

- Megtaláltátok a választ a kérdéseitekre, amikre szükségetek volt? – kérdezte berozsdásodott hangján Osage. Az ősz bundájú sakál büszkén felemelt fejjel ült le a három kutya elé, annak a törékenységnek, amit Axel a kunyhóban érzett rajta, nyoma sem volt.

- Igen – válaszolta egyszerűen a félvér. Nem akarta nekik bevallani, hogy a válasz, amit megtaláltak, csak még több kérdéshez vezette őket. De ez nem a sakálok problémája volt, és nem akarta őket ezzel feltartani. – Több mindent tudtunk meg, mint amire számítottunk.

- Ez így van – állt Axel mellé Nanook, szemei okos fénnyel villantak fel. Az akita biztos volt benne, a déllem ugyanarra gondol, mint ő.

- És a válaszok békét is adtak nektek? – kérdezett ezúttal Wayra. Világos szőrszálai szikráztak az egyre jobban erősödő holdfényben, ékkövekkel díszített tollkoronája megrezdült, ahogyan felemelte a fejét, hogy bölcs tekintetét Axelre vesse.

Nem hiszem, hogy bármeddig is békénk lenne, míg a Lélektoll a Halálfalkánál van – gondolta Axel, kirángatva magát a látomása hatása alól, ami még mindig benne élt. Bizonytalan volt abban, amit felelnie kellene, így Nanook és Venge segítette ki.

- Megnyugtatónak találtuk, hogy kérdéseinkre valóban léteznek válaszok – szólalt meg óvatosan Nanook. – De azt hiszem, békét csak is akkor találunk, ha véget ér a kérdések és a válaszok körforgása.

- Most cselekednünk kell – egészítette ki Venge. Nanook mellé állt, kissé kihúzta magát, ahogyan folytatta. – Csak is akkor vethetünk véget ennek, ha okosan használjuk a tudást, amit kaptunk, és segítünk Axelnek beteljesíteni a feladatát. – itt tiszteletteljesen a két sakál felé fordult, és füleit lelapítva fejet hajtott a vezetőknek. - De mindenképpen köszönjük a segítségeteket.

Axel meglepődött Venge magabiztos, és komoly kiállásán, pedig jól ismerte. A barátja volt, mikor még a Nyugati Királyság foglya lett, és talán akkor az egyetlen: a kishu már két éves lett időközben. De talán Axel még sosem látta őt olyan eltökéltnek és bátornak, mint eddig, mintha a félénk kölyök, aki egykor volt, eltűnt volna. El kellett fogadnia, hogy még ő is változik, még ha nehezen is tudott vele lépést tartani.

Úgy tűnt, Wayra is értékelte Venge bátor állásfoglalását, és a viszonozta a kishu meghajlását.

- Ezek derék szavak, fiatal kutya – mondta neki reszelős hangon. – És igazad van: folytatnotok kell az utat, amire már olyan régóta ráléptetek. Nézzetek szembe vele, bármi is lesz rajta, mert senki sem járhatja be helyettetek.

- Ezért nem is fogunk tovább feltartani titeket – vette át a szót Osage. – Tudom, hogy menni akartok, és a sakáljaim utat engednek mindhármótoknak.

- Köszönöm – mondta Axel, mert úgy érezte, személyesen is tartozik ennyivel a vezéreknek.

Semmi más nem jutott az eszébe, mint, hogy felkeresse a szilánkot, még akkor is, ha az egy olyan helyen található, amit legkevésbé sem tud szeretni. De a gondolat, hogy Nanook könnyen odaviszi őket, megnyugtatta kissé. Nem kell sok időt a Nyugati Királyságban tölteniük. Ezt nem állította senki.

- De ne feledjétek – nézett rájuk még utoljára Osage – a Sólymok Klánja mindig üdvözölni fog titeket.

Axel és társai fejet hajtottak a tiszteletreméltó vezéreknek. Újra négy lábra álltak, indulásra készen, mert a bölcseknek nem volt több mondandója.

- Effys óvjon benneteket – köszönt el tőlük Nanook, majd megfordult, és Axel mellé állva elindult a nádas felé. Venge habozva követte őket.

- Titeket is – viszonozta Osage, szemében rengeteg év bölcsességével. – Mindig.

Ezzel a sakálok, akik eddig kíváncsian nézegették őket, utat engedve nekik, a mező két oldalára gyűltek. Venge csillogó szemekkel nyújtotta ki vékony nyakát, hogy láthassa mindet. Nanook már alig méltatta őket figyelemre, és elegánsan magasra emelte farkát, hogy Axel vezetésével elhagyják a sakálokat.

A vörös akita fejével utat tört a nádasba, miközben rálépett az útra. Felette a nádak csúcsos végei sötéten lengedeztek az egyre hűvösebb, esti szél miatt. Mögötte a déllem a kimerültség legkisebb jele nélkül baktatott, de Axel észrevette, hogy Venge hátramaradt. A fehér kutya az ösvény előtt állt, és még utoljára hátranézett, mintha búcsút mondana a sakáloknak. Nanook megfordult, talán éppen szólni akart neki, de ekkor Venge feléjük fordult, és utánuk sietett.

Axel azt várta, a kishu megszólal végre, de ő csendben maradt. Már félúton jártak, mikor Axelnek eszébe jutott, hogy a fejszéje a sakáloknál maradt. Magát átkozta, amiért teljesen kiment a fejéből, és már készült is megfordulni, mikor a nádak sűrű erdejében mozgolódás támadt. A levegőbe szagolva azonnal megérezte egy sakál illatát.

- Kiawa? – kérdezte meglepetten, mikor a halvány, ezüst hátú karcsú nőstény megjelent. Legnagyobb megnyugvására, szájában Axel fejszéjét tartotta.

Szó nélkül kikerülte a csodálkozó Vengét, és Nanookot, majd letette a fegyvert Axel mancsai elé.

- Igazán nem kell megköszönnöd – mondta egy sértett horkantás kíséretében. Vékony szőrszálait feketére festette a gyengülő fény, nagy füleit a legkisebb zajra is óvatosan forgatta.

- Köszönöm – mormolta, kínosan érezve magát. Az első dolga az volt, hogy a fejszét gyorsan a hámjára illessze, amit mindig magán hordott.

- Te valóban tudsz vigyázni arra, ami a tied – felelte Kiawa, keskeny szemei ravaszul nézték az akitát.

- Még mindig nem mondtál el valamit – szólalt meg Axel, miután végzett. Leült a földre, jelezve, addig nem mozdul, míg választ nem kap. De kérdését fel sem tudta tenni.

- Ez jellemző rám – vágott közbe a sakál pimaszul.

- Honnan tudtál arról, amit Fehér Farkas üzent? – hadarta, nem akarva elszalasztani az alkalmat. – Azt hittem, csak a klán vezéreit látogatta meg álmában.

Kiawa szemei vidáman felcsillantak – Mi sakálok vagyunk. Nincsenek titkaink, még a vezéreknek sem.

Axel azt hitte, felhőköl a döbbenettől. Egész életében azt hitte, a sakálok a legtitokzatosabb lények a világon. Még a farkasok alfái is rejtenek el dolgokat a falkájuk elől.

- Mi mindannyian a két bölcs leszármazottai vagyunk – magyarázta ezt látva Kiawa. – Ezért ők mindent elmondanak nekünk. A Sólymok Klánja mindent tudott rólatok, amit Fehér Farkas mesélt, csak nem mindenki ismert fel titeket. – mondta, emlékeztetve őket az első alkalomra, mikor összetűzésbe kerültek a klán harcosaival.

- De... - kezdte Axel. – Még a modatik sírhelyéről is tudnak? És a barlangról?

- Persze – bólintott egyértelműen Kiawa. – De muszáj volt, hogy egy sámán mondja el nektek. A barlangot a saját szemetekkel kellett látnotok.

Ez igaz – gondolta Axel, nem keresve több hibát.

- Nekem vissza kell térnem a többiekhez – törte meg a töprengésre elég csendet. – A vadászat nemsokára kezdődik – tette hozzá, éhesen megnyalva a szája szélét.

- Akkor viszlát – köszönt el tőle illendően Nanook. 

- Mivel valószínűleg nem találkozunk többé, - kezdett bele Kiawa, az égre nézve – így igen, viszlát.

Azzal a sakál megfordult, vékony farkával csapva egyet. Kecses mozdulattal a nádas felé ügetett, mint egy vékony, sötét árnyék. Azért utoljára hátraszólt nekik.

- Attól még sok szerencsét.

Axel éppen azon volt, hogy válaszoljon, de a sakál már el is tűnt, így feleslegessé vált.

Mindhárman összenéztek, majd ők is folytatták az utat. Nemsokára valóban maguk mögött hagyták a nádast, és a sűrű, éjszakai rejtelmességbe burkolódzott erdőn vezetett át az ösvény. Most a kis szentjánosbogarak fénye csak még erősebb lett, imbolygó, sárga ragyogásukkal kísérték őket.

Nanook békésen sétált Axel mellett, látszólag még nem várta, hogy a félvér elmondja, mi történt vele a sziklánál. Venge is szokatlanul nyugodt és csendes volt. Axel sem szólalt meg, nem akarta megzavarni ezt a furcsa, majdnem természetellenes hangulatot. Nem tudta miért, de kissé fájt neki az erdő elhagyása.

Végül csak elértek a Sólymok Klánja területének határára. Pont ott álltak meg, ahol még nem olyan régen, ők maguk léptek be. A három kutya lassú mozdulattal vetette bele magát a magas fűbe, ami szinte sötétkéken ringatózott az éjben, mint egy furcsa tó vize. Előttük hegyek és dombok magasodtak, és csak a távolról jövő, erős kutyaszag emlékeztette őket arra, hol is járnak.

A csillag, és holdfénytől világos égbolt alatt nagy, fekete dombság emelkedett a magasba. Az volt a Délkeleti Dombok, onnan jöttek. Mivel jártak ott, Axel jól tudta, kevés kutya él rajtuk, és éjszaka már aludhatnak ők is. Nem kellett félniük egy váratlan őrjárattól, hiszen a kutyák eleve kerülik a sakálok lakta erdőket.

De muszáj volt észrevennie, hogy Venge fáradt volt. Mikor azt hitte, nem figyelik, a kis kutya száját hatalmasra nyitva ásított. Nanook persze nem volt álmos, de ő is megállt a magas fűszálak között.

- Itt aludhatunk reggelig – jelentette ki Axel. – Ezen a helyen biztonságban leszünk.

- Rendben - egyezett bele Nanook. – Talán nem is baj, ha holnapra hagyod a történetet. Mikor a Nap felkel, mi is kipihentebbek leszünk, jobban tudunk figyelni, és jobb ötleteink is fognak támadni.

- Ó – Venge kicsit csalódottan nézett rájuk. – Azt hiszem, így a jó... végül is.

Axel kissé csodálkozott Venge szomorú hangján. De nem volt sok ideje gondolkozni ezen, mert Nanook talált egy nagy követ, ami kissé védettséget adott nekik a mezőn. A déllem lehuppant a takarásában, hátát a sziklának támaszvta. Venge lassan odasétált hozzá, és elhelyezkedett mellé, kicsi, fehér testével hozzábújva Nanook meleg, vastag bundájához.

A félvér meg tudta érteni a kishut, hiszen az éjszaka különösen hűvös volt a mezőn. Még utoljára körülnézve ő is csatlakozott, és letelepedett Vengéhez, így próbálva melegíteni őt még jobban, mert kissé aggódott miatta. Nem akarta, hogy megfázzon, de azt is jól tudta, Venge sok gyógynövényt ismer, így kis segítséggel biztosan helyre jönne. Nanook nagyszerűen megtanította őt a sebek és betegségek ápolására.

Az akita, mielőtt elaludt volna, lopva barátaira pillantott. Szavakkal el sem tudta mondani, mennyire fontosak voltak neki. Ők voltak az ő útitársai, a falkája, a klánja, a családja... a mindene, amije csak lehetett. És ő büszke volt rájuk. Néha talán úgy érezte, meg sem érdemli őket.

Kissé megrázta a fejét, majd a mancsaira tette, Venge mellé. Hallgatva társai egyenletes légzését, és a szél zúgását, álomba merült.

Mikor felébredt, egyedül Vengét találta maga mellett. A kishu nyugodtan aludt, alvó arca boldognak tűnt, amiből Axel tudta, valami szépet álmodhat. Nem tűnt úgy, hogy fel akarna ébredni, vékony, fehér mellkasa zavartalanul emelkedett és süllyedt.

De Nanook sehol sem volt, egyedül a lelapult fűszálak maradtak utána. Axel várt még egy kicsit, míg a hajnali Nap feljebb csúszik, nem akarta egyedül hagyni a kishut a hidegben. Ahogyan a füstös színű felhők elhagyták a napfény meleg sugarú útját, a halványlila ég egyre kékebb lett. Már a szél sem fújt, és a levegőt megtöltötték az édes, friss reggeli szagok. Mellettük, a fák felől madarak gondtalan, vidám kórusa zengett, olyan hangosan, hogy az akitának szinte fájt tőle a füle. A magas, méz illatú fű alatt megbújó tücskök, szöcskék és más bogarak is ciripelésbe kezdek. Egy szürke galamb suhant át az égen, puha tollai az alacsony, arany fényben hosszú, fekete árnyékokat küldtek a földre.

Axel óvatosan négy lábra állt, nem felzavarva ezzel barátját. Kezdett éhes lenni, és nemsokára vadásznia kellett. Úgy döntött, mielőtt hozna ennivalót, kinyújtóztatja a lábait, és megkeresi Nanookot.

A késő hajnali napfényben minden egyformán aranyszínűnek és halványnak tűnt. A fénysugarak óvatosan törtek át a fák ágain, míg távolban fakó, párás köd gomolygott. A világos színű, könnyű fűszálak lassan ringatóztak, nem rázta őket vadul a szél. Axel a távoli homályba nézve alig észrevehetően megborzongott. Nem szerette a ködöt, mert kiszámíthatatlan, és akármi megbújhat benne. Még egy békés, nyugodt tájon is nehezen volt képes elviselni.

Nanook tőlük nem olyan messze üldögélt egymagában. Nem olyan volt, mint aki társaságra vágyna, de Axel mégis odament hozzá. Hosszú, barna bundáját éppen olyan lágyan simogatta a szél, mint a körülötte lévő hangafüvet. A déllem biztosan meghallotta őt, mert mikor közel ért hozzá, felé fordította a fejét, fehér szemei csillagfényként izzottak a még kissé homályos tájban.

- Jó reggelt – köszönt Nanook. – Nagyon szép időnk van.

- Igen – felelte Axel, leülve mellé. – Minden hajnal más és más.

A malamut helyeslően bólintott a szavaira. Szinte minden nap máshol ébredtek fel, nem volt állandó helyük. Ez nagyon fárasztó lehetett volna azoknak, akik nem szoktak hozzá. És minden napjuk különböző volt, azzal a bizonytalansággal éltek, hogy nem tudták, mit hoz a holnap. Csak azért csinálták ezt, mert el akarták érni a céljukat: ez volt az ő feladatuk. A jövő számukra abban teljesedett ki, hogy egy nap képesek lesznek annyi szövetségest szerezni, akikkel felvehetik a harcot a Halálfalka ellen, és visszavehetik tőlük a Lélektollat. Egyedül az úttal törődtek, ami odavezetett.

- Ilyen a vándorok élete – válaszolt Nanook, kizökkentve Axelt a saját gondolataiból. – De megvan az előnye is. Nincsenek kötöttségeink, nincsen királyunk, aki harcba küldene, hűséggel is csak a Szellemeknek tartozunk.

- És saját magunknak – tette hozzá az akita.

- Az életünk, amennyire csak lehet, szabad – folytatta Nanook. Axel nem igazán tudta eldönteni, a déllem őt akarja meggyőzni vagy saját magát. Talán mindkettőjüket.

Egy darabig a két kutya néma csenden ült, és nézték az egyre feljebb szálló Napot, a saját gondolatvilágukba elmerülve. Az ég időközben már világoskékké halványodott, a napfény pedig magabiztosan sütött le a mezőre.

Ennyit a hajnali vadászatomról – mérgelődött Axel. Feltápászkodva a levegőbe szagolt, remélve, maradt még valami zsákmány a környéken.

- Vadászni mész? – kérdezte Nanook, de sejthette mit felel Axel, mert választ nem várva folytatta. – Amíg hozol valamit, felkeltem Vengét.

Axel nem is válaszolva elfordult Nanooktól, és óvatos osonással zsákmány keresésbe kezdett. Eltávolodva a barátaitól, egy kis bokor felé vette az irányt, aminek tövében egy üreg bejárata sötétlett. Nem volt nehéz megtalálni a lakóját sem. Axeltől több őzugrásnyira egy nagy mezei nyúl legelészett, néha egy-két lépéssel közelítve odújához.

Az akita földre lapulva közelebb kúszott a kósza rágcsálóhoz, melynek hosszú fülei szinte minden kis zajra ide-oda forogtak. Egy idő után Axel nem maradhatott már rejtve, és egy gyors ugrással kitört bozótosból. Szinte egy lépésnyire landolt csak a nyúltól, aminek már nem sok lehetősége volt a futásra.

Axel letudva a reggeli vadászatot ügetett vissza a barátaihoz, szájában magasan tartva zsákmányát. Venge csak most ébredt fel, nagyokat pislogva nézett körül. Négy lábra állt, majd hosszasan kinyújtózott, kunkori farkát az égnek emelve.

- Mintha egy éven át aludtam volna! – vakkantott jókedvűen, ami megnyugtatta Axelt. Örült neki, hogy tegnapi szomorúsága elszállt, és visszatért a régi énje.

- Azért nem volt egy év – mosolyogta Nanook.

- De ha nem ébresztesz fel, talán mormotává változok, és végigalszom az egész tavaszt, de még a telet is!

Az akita vidáman felmorrant Venge szavaitól. Letette a zsákmányt, és hagyta, hogy a kishu egyen először. Vissza kellett nyernie az erejét, ha valóban meg akarják tenni az utat a Törött-Karom hegyhez.

Utána a déllem és a félvér is gondosan megreggeliztek. Venge lelkesen futkosott a mezőn, gyógynövényeket keresve.

- Mindenki rendben van? – kérdezgette őket szájában egy növény szárával. – Egy kis cickafarkot? Vagy kakukkfüvet?

- Ott is rengeteg lesz belőle, ahova menni készülünk – mondta neki Axel, a Nyugati Királyságra gondolva.

Ezt hallva Venge elfelejtve a növényeket, izgatottan odaszaladt Axelhez. Kétlábra ágaskodva próbált felugrani a félvérre, miközben farkát csóválta.

- Ez azt jelenti, hogy végre elmondod mi történt a sziklánál? – csaholta vágyakozó tekintettel.

Axel csak bólintott, megpróbálva összeszedni a gondolatait és emlékeit. Megvárta, míg Nanook odaült elé. A déllem farka egy intésével magához hívta az izgatott kishut, aki leült mellé. Így mindketten őt nézték, Venge hatalmas, barna szemekkel, Nanook pedig figyelmes, fehér fényű tekintetével.

Ezután Axel elmesélte nekik, hogyan találkozott a sziklánál Hlaorith-al, a kutya modatival, kihez foghatót még sosem látott. Elmondta a párbeszédet, ami lezajlott köztük, melyben Hlaorith tudomására hozta, létezik egy bizonyos mágikus szilánk, mely bármit képes megmutatni, ha kell a Lélektollat, és el is vezet hozzá. Majd hozzátette, mindez a Nyugati Királyságban van, azon belül is egy Törött-Karom nevezetű hegy barlangjában. Arról, amit Hlaorith ezek után mondott neki, nem beszélt. A kettős fenyegetés még számára is zavaros volt, és nem akarta ezzel is csak bonyolítani a dolgokat barátai számára. A gondolat, hogy az égből figyelik, elég volt ahhoz, hogy a szőr is égnek álljon a hátán. És sajnos volt oka az aggodalomra.

Nanook végig csendben hallgatta őt, míg Venge Axel minden szaván csüngött. Néha nagyot sóhajtott az ámulattól, még a száját is elfelejtette becsukni egyszer.

- A Nyugati Királyság? – visszhangozta Venge meglepődötten.

Tulajdonképpen ez volt az, ami Axel félelmét is felkeltette. Nem akart odamenni, és úgy érezte, ha csak meglátná azt a kegyetlenül ismerős helyet, egyszerűen megbénulna a múlt hatásától, mint egér a kígyóméregtől. De a múlt már nem árthat nekem – gondolta erőt véve magán. Viszont még mindig nem volt biztos benne, hogyan is reagálna, ha odaérne. Biztosan ezt a akarja? Feltépni a múlt sebeit? Ami ott történt, annak ott is kell maradnia!

A két ellentétes cél és érdek szinte kettészakította őt, hosszas csendbe taszítva önmagával. Meg kellett találniuk a Lélektollat, hogy biztonságban legyen, ha egyszer szükség lesz rá. És meg kellett akadályozniuk a Halálfalkának, hogy eluralkodjon Aigantu fölött. Bár nem volt képes elfelejteni a múltat, be kellett látnia, muszáj megtenniük. Nincs más lehetőségük, szükségük van a szilánkra, hiszen Axel nem érzi többé már a tollat. Mások biztonsága sokkal fontosabb most, mint az ő személyes érzései. És senki nem mondta, hogy a palota közelében kell lenniük. Sőt, ugyanúgy el fognak kerülni minden idegen kutyát, mint eddig.

Tudta, hogy szembe kell néznie a múlt árnyaival, és a lelke mélyén azt is érezte, egyszer eljön ez a nap. De fel kellett rá készülnie. Nanookra nézett, akinek arcáról bűntudatot, és megbánást tudott leolvasni. Nem kellett rá emlékeztetnie magát, hogy még régen, a déllemet jelölte ki Aerisz, segítségképpen Axelnek. A déllem viszont elmerült a halandó életben és megfeledkezett magáról, egyszerű kutyává válva, így nem tudott Axel segítségére lenni, mikor kellett volna. Axel már nagyon régen megbocsátott neki, és valamiért fájt neki Nanook elmélyült tekintetébe néznie.

- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte Nanook csendesen. – Nem kell ezt tennünk. Biztosan van más megoldás is.

- Nincs másik megoldás – válaszolta Axel hűvösen. – Nem ezt szeretném, de muszáj lesz.

Mindkettő barátja csenden maradt a félvér szavaitól. Axel azt gondolta, túl parancsolóan beszélt Nanookkal, és szinte megbánta, amit mondott. Ki vagyok én, hogy másoknak megmondjam, hova menjenek? Nem vagyok rászorulva Nanookra: egyedül is el tudok jutni a Nyugati Királyságba. – kapott észhez.

- Nem kérhetlek titeket, hogy velem tartsotok arra a helyre – kezdte kevésbé durván. – Az utat magam is meg tudom tenni.

- Nem, nélkülem nem! – kiáltott fel Venge, odaszaladva Axelhez. – Hogy juthat eszedbe most ilyeneket mondani? – kérdezte megrovóan, miközben szorosan hozzájbúlt.

- Vengének igaza van – húzta el a száját Nanook. – Több hold lenne az út, mire odarepülnél.

- Nem foglak elhagyni! – nézett Axel szemébe Venge magabiztosan.

- De hát azt sem tudjuk, milyen lett most a Nyugati Királyság – szabadkozott Axel.

- Azt sem tudtuk eddig, milyen a Keleti Királyság, vagy a Sólymok Klánja – felelte nyugodtan Nanook. – És valahogy mégis eljutottunk idáig.

- Szóval velem jössz? – kérdezte Axel meglepetten Nanookot.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk – döntötte oldalra a fejét sóhajtva. – Eljátszottad ezt már párszor.

Axel levette a tekintetét Nanookról. Jól tudta, sem Venge, sem pedig a déllem nem fogja őt elhagyni, akármi is történjen. Igazából ő csak az időt szerette volna húzni, úgy érezte, még nem képes találkozni a múltjával.

- Mikor indulunk? – kérdezte Venge kissé aggódva. Az akita biztos volt benne, ő sem tudhat sok jó emléket magának a birodalomból.

- Azt hiszem, mikor mindenki készen áll – válaszolta Nanook, lefeküdve a földre. Összegömbölyödött, mellső lábait behúzta, fejét a farkára tette.

Axel csak csodálkozva figyelte Nanookot, nem tudva, mi baja van. Még sosem látta ilyen fáradtnak vagy kimerültnek. Egyedül egyszer volt hasonló állapotban, a Suttogó Hegység egyik barlangjában, mikor Aerisz gyengítette le.

- Mi a baj? – szaladt oda hozzá Venge, miközben óvatosan megböködte az orrával. – Szükséged van valamire? – kérdezte kitágult szemekkel, miközben halkan nyüszített.

- Nem, rendben vagyok – nyitotta ki szemét a déllem. – Igazából, még sosem teleportáltam el ilyen távolról a Nyugati Királyságba. Csak erőt kell gyűjtenem. – mikor látta, hogy Axel kérdezni készül, gyorsan válaszolt. – El fogom mondani, ha készen állok.

Axel csak szó nélkül bólintott, és eltávolodott tőlük. Nem akarta zavarni Nanookot, és el kellett döntenie, hogyan szerzi majd meg a szilánkot.

Venge még egy kicsit a malamuttal maradt, vastag bundájába fúrt fejjel, majd mikor Nanook szinte mozdulatlan lett, a kishu óvatosan odament az akitához.

- Azon gondolkozol, mit fogsz csinálni, ha a barlanghoz érünk? – nézett fel rá Venge, mintha csak olvasna a gondolataiban.

- Valójában most nem tudok tisztán gondolkodni – vallotta be Axel.

Ettől Venge kicsit kétségbeeshetett, mert levette róla tiszta, barna pillantását, és a távolba nézett. Puha, rövid szőre szinte szikrázott az egyre erősebb napfényben, mintha bundáját csillagokkal vonták volna be. Egy rövid időre csend volt, majd a kishu újra megszólalt.

- Tudod, könnyedén felveheted majd egy másik kutya alakját – mondta lelkesebben. – Akkor nem kerülnél veszélybe.

- Azt hiszem, erről beszéljünk akkor, amikor már odaértünk – felelte neki Axel, Venge fehér arcát tanulmányozva. Általában szeretett mindent előre eltervezni, de most azt gondolta, jobb, ha élőben látják maguk előtt a helyet.

Venge erre nem válaszolt, mintha törékeny lelkére újabb súly nehezedett volna rá. Axel furcsának találta, mert csak azóta volt ilyen, mióta elhagyták a sakálokat.

- Csendes vagy, mióta kiértünk az erdőből – jegyezte meg Axel letörten.

- Axel... – szólította meg Venge, alig nézve rá. – Gondolod, hogy valaha lesz otthonunk?

A félvért váratlanul érte a kérdés. Úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Venge azt mondta ki, amire ő is olyan sokszor gondolt, de mindig elkergette a kétségeit. Az otthon nem nekünk van – gondolta, de nem volt biztos abban, hogy ennek így kell lennie.

- Nem tudom – válaszolta őszintén. Megértette, és a lelke mélyén átérezte Venge szomorúságának az okát. Csak elképzelni tudta, milyen érzés lehet tartozni valahova.

- De kell, hogy legyen egy hely a számunkra valahol! – nézett Venge Axel szemébe. Hatalmas, fényes tekintete tele volt reménnyel és vágyakozással. – Nem vándorolhatunk örökre, ugye?

- Talán nem, ha visszaszereztük a Lélektollat – Axel nem akart neki hazudni, de nem törhette össze az álmait sem. Mikor Vengére nézett, szinte látta ártatlan, barna szemeiben azt a helyet, amit elképzelt: meleget, védelmezőt és biztonságost. Még akkor is látta, mikor a félvér egyáltalán nem hitte, hogy létezik.

Venge egy kicsit vidámabb lett ezt hallva, de még mindig a gondolataiba merült. Valójában milyen hely lenne a megfelelő a számunkra? – merült fel Axelben a kérdés, amire csak nagyon ritkán mert gondolni. Axel ezt nem tudta megválaszolni, de abban biztos volt, egy olyan, ahol nincs sok kutya.

Mögöttük fűszálak recsegtek és zizegtek, annak a jeléül, hogy Nanook felébredt. Nem is aludt sokáig – csodálkozott Axel. A déllem odaügetett hozzájuk, és a két kutyára nézett.

- Nincs szükségem több pihenésre – jelentette be. – Elegendő mágikus energiát gyűjtöttem össze az útra.

Axel tudta, hogy Nanook megpróbál derűlátónak tűnni, de valójában a déllem ugyanannyira volt aggodalmas, mint ő, vagy Venge. Igaz, talán mindhármójukat más aggasztotta.

- Részemről indulhatunk – mondta ki Axel hirtelen. Szavai magára vonzották Nanook kérdő pillantását, de nem szólt semmit.

Minél hamarabb indulunk el, annál jobb – gondolta. – Csak legyen már vége. Igazán túl akart ezen lenni. Szíve szerint azt kívánta, bárcsak valahogyan képes lenne átugrani az időt egy lehetetlen varázslat segítségével. De a kívánságok nem oldanak meg semmit.

- Szerintem is – felelte Venge bátran.

Nanook alig hallhatót sóhajtott, és szó nélkül beállt a két kutya közé. Axel becsukta a szemét, és próbált megnyugodni, de semmiben sem lelt kapaszkodóra. Egyedül a barátai voltak vele. Már nem gondolhatta meg magát. Már nincs kiszállás.

Egy pillanatra körülnézett, de látóterét, a mezőt, és annak zöld meg kék színeit hófehér fény vonta be. Megvilágította őket, erősebben, mint a napsugarak, és bár nem nézett fel, tudta, hogy jóval föléjük magasodik. A fényteleportáció hatására keletkezett burok körbefonta őket, mint egy fényes barlang, és szélei egyre jobban közelítettek felé. Mikor a burok elérte a három kutyát, összezsugorodott, és Axel nem látott mást, csak feketeséget.

Axel használt már máskor is fényteleportot, de egyik utazása sem fájt ennyire, mint ez a mostani. Úgy érezte, mintha kirántották volna alóla a talajt, hogy utána sötét vizű óceánba dobják. Vöröses-fehér bundáját a világ összes szélvihara rángatta – Axel legalábbis így képzelte. Mikor a teleport véget ért, Axel a földre zuhant, és végigterült a puha, rövid fűszálakon. Minden szőrszála csurom víz lett a harmattól, de jelenleg ez volt a legkisebb gondja. Az összes végtagja fájt, mintha egy kegyetlen harcot állt volna ki. Majd kinyitotta a szemét, hogy lássa, hova került pontosan.

Egy magas, napsütötte tölgyerdő szélén találta magát, a közeli fákból vidám madárének hallatszott. A fákat és bokrokat mindennél erősebben járta át a kutyák összemosódott szaga. Mikor látta, hogy a fűre egy nagy sávban sötét árnyék vetül rá, nem bírta tovább, és megfordult.

Rájött, Venge is ugyanarra bámul, mint ő, füleit hátralapította. A másik oldalon egy magas, faragatlan faoszlopokból álló kerítés emelkedett föléjük, ez vetette rájuk az árnyékot. A hatalmas fal mögül pedig ugatások, morgások, és csaholások százai jött feléjük. Axel azonnal tudta, ez a Királyi Város bejárata, és ők éppen a határán vannak, pár lépésnyire a több száz kutyától. Axelnek fogalma sem volt arról, hogyan reagálnának rájuk a Nyugati Királyság kutyái, ha meglátnák őket. Alig lehetnének ennél rosszabb helyen!

Dühösen Nanook felé fordult, aki még csak most tápászkodott fel. A fűszálakat kényesen rázogatta le pompás bundájáról, mivel háttal volt neki, nem látta a falat. Axel képtelen volt dühös morgását elfojtani, a bundája felborzolódott, de a déllem még nem vette észre. Venge még mindig hátracsapott fülekkel ült a háttérben, és felnyüszített, hogy megállítsa Axelt, de a félvér nem hallgatott rá.

- Mit műveltél már megint? – morogta Axel dühösen Nanookra. A déllem felé fordult, apró bajszai értetlenül rándultak össze. Majd a malamut felnézett a magasba, fehér szemei erősen világítottak a döbbenettől.

- Én ezt nem... - kezdte volna védekezőleg, de Axel mérgesen közbevágott.

- Nem lehet benned megbízni! – háborgott még mindig az akita éles, fehér fogait villogtatva. – Mindannyiunkat veszélybe sodortál!

- Én nem ezt akartam! – morgott most már Nanook is. – Szerinted igen?

- Te soha semmit nem akarsz, ugye? – nézett rá Axel hidegen.

Nanook szavait elvesztve nézett rá. Abban a pillanatban nehéz volt elhinni, hogy a két kutya nem olyan régen barátként tekintett egymásra. Mintha csak a régi ellentéteik tértek vissza közéjük.

Nanooknak nem kell magyarázkodnia – morgott magában a félvér tehetetlenül. – Úgysem lesz igaza. Valójában a királyság kutyái bármelyik pillanatban meghallhatják őket, és akkor rájuk találnak. Azzal mindennek vége szakadna! Ha Nanook még ennél is sokkal figyelmetlenebb lenne, talán a város kellős közepén találták volna magukat.

Kínos csend szállt rájuk, majd Axel készen állt, hogy még ugyanennyi szidalmazást zúdítson Nanook fejére.

- Most megint úgy csinálsz, mintha... - kezdte a félvér, de Venge gyorsan a két kutya közé ugrott.

- Nyugodjatok meg! – nézett rájuk határozottan. Szavai halkak voltak. – A veszekedésetek nem old meg semmit. Mit gondoltok, én miért nem csatlakoztam hozzá?

Venge mondott ezzel valamit. A kishu sosem szállt bele a vitájukba, és csak akkor avatkozott közbe, mikor szükségesnek látta. Szavait csend követte.

- El kell tűnnünk innen! – mondta nekik a kishu, átnézve félig a faoszlopokon. – Nem hiszem, hogy észrevettek volna minket, de csak idő kérdése!

Axelnek el kellett ismernie, hogy a kishunak igaza van. Süket az, aki nem vette észre a morgásukat, csak idő kérdése míg rájuk nem talál az őrség. Éppen a kerítés hatalmas kapuja előtt álltak, mely vízszintesen egymásra illesztett oszlopokból állt. Az erőt sugárzó kapu előtt két kőszobor állt, mindkettő szelindeket ábrázolt, szájukban a Nyugati Királyság jellegzetes, díszes kardjával. Axel sosem tudta elképzelni, hogyan készítettek a kutyák szobrot, ha nem mágia segítségével.

A kapu faoszlopai között kis rések tátongtak, melyen át Axel beláthatott a város életébe. Megdöbbenten figyelte a kis faházakat, a lapos, díszesen faragott tetejüket, és azt a rengeteg kutyát, mely ott élt. Minden bundaszínben, méretben és fajtában jelen voltak, a rövid szőrű agaraktól kezdve a hatalmas masztiffokig, melyek méltóságteljesen jártak az apróbb ebek között. Mindenhol kutyák hétköznapi ugatása zengett, és az ősi faépületek tetején vörös zászlók lengtek, büszkén hirdetve a minden fajnál nemesebbnek és többet érőbbnek tartott kutyák Nyugati Királyságát. A leghatalmasabbat mind közül... A szűk utakon apróbb kutyák, mopszok és spiccek cirkáltak szélsebesen, szájukban apró, vékony tőrrel, mintha keresnének valamit.

Axel utoljára még évekkel ezelőtt látott ennyi kutyát, mielőtt bezárták volna. Az emlék magával sodorta, és elkapta a fejét. Most nem volt idő a múlton rágódni. El kellett innen tűnniük, amilyen gyorsan csak lehetett.

- Erre! – szólt a többieknek, és berohant a fák közé.

De a tölgyerdő sem volt olyan biztonságos, mint első ránézésre. A magas fák beljebb érve egyre ritkábbak lettek, és büszkén, akárcsak maga a Nyugati Királyság, tornyosultak az idegenek fölé. Őket itt nem látták szívesen, mint ahogyan sehol sem ebben a birodalomban. Axel tudta, a kutyák nem ismernék őket fel, de Nanookot igen – egyetlen kutyának sincsenek világító jelek az arcán, vagy fehéren fénylő szemei.

A dombos erdő alig nyújtott nekik elegendő védelmet. Nem volt aljnövényzet a száraz leveleken kívül, itt ugyanolyan védtelenek lettek, mint a Királyi Város előtt. Muszáj volt találniuk egy biztos menedéket, különben nem húzzák itt sokáig. A kutyák jól ismernek mindent és mindenkit, a három vándorról pedig nem nehéz eldönteni, hogy sehova sem tartoznak. Ha egy őrjárat rájuk talál, esélyük sem lesz. Hacsak nem akarnak még nagyobb bajba keveredni.

Ahogyan egyre beljebb hatoltak, rá kellett jönniük, más kutyák nincsenek a közelben. Ez jó jelnek tűnt, de aggasztotta is őket. Nyugtalanító volt a csend. De ekkor Axel furcsa mancsnyomokra bukkant a zörgő avarban.

Előtte az egyik ösvényen keskeny nyomok mélyedtek alig észrevehtően a földbe. A levegőt idegesen villogó mágia járta át, és a nyomok közelében egy fa emelkedett a magasba, különös terméssel: a nagy, görbe ágak között kékesfekete bogyók virítottak.

- Ez a fagyal termése! – kiáltotta Venge meglepetten. – De hát, az soha nem nő fákon.

Axel nem nagyon mozgott otthonosan a növények világában, de azt tudta, a fagyal egy bokor. Valami furcsa mágikus energia terjengett a levegőben, átjárva mindent. Úgy tűnik, a növényeket is megváltoztatta. A szagot felismerte, és azonnal ki is mondta, Nanookkal egyszerre: - Gottók!

- Hát persze! – nézett fel a fa tetejére Nanook. – A gottók mágikus tevékenységétől a növények elváltoznak.

- De mit keresnek itt? – csodálkozott Axel a nyomokat nézve.

Vajon a kutyák után kémkednek? De ez elég valószínűtlennek tűnt. Mindenki észrevenné ezeket a különös jeleket. Úgy tűnt, éppen ellenkezőleg: a gottók összejövetelt szerveznek.

- Mintha a gottók gyülekezni jöttek volna ide – jegyezte meg Axel.

- Van benne valami – jött oda mellé Venge.

Nanook nem szólt semmit. Tőle szokatlanul csendben maradt, és a szagokat kereste a talajon. Valószínűleg még mindig mérges volt Axelre az előző veszekedésük miatt. Axel most nem tudta őt sajnálni. Ki kellett deríteniük, mit keresnek itt a gottók. Nem tudott róla, hogy Amir világában is élnének. Biztos volt benne, a kutyák nem néznék a gottókat jó szemmel.

- Rengetegen lehetnek – mondta Axel Vengének. Minden hemzsegett a gottók átható szagától. Érdekes módon Axel csak rókákat érzett. Nem talált sem sörényes farkasra, sem pedig sakálra utaló jelet. Igaz, a sakálok régen letértek a gottók útjáról.

- Követnünk kell! – nézett fel rá Venge sürgetően. Volt valami komoly a szemében, ami azt súgta, ha nem tesznek így, valami hihetetlenül fontosról maradnak le.

- Igen – jött oda hozzájuk Nanook. Egyértelmű, hogy a déllem valójában nem nyomokat keresett, csak távol akart lenni az akitától, míg mindketten lenyugodnak egy kicsit. – Ki kell derítenünk, mire készülnek.

Még azt sem tudták, a gottók miért gyűltek össze, de már most fontosnak tűnt. Az ő szövetségeseikkel szemben, vagy mellettük állnak? A falkákért, vagy ellenük készülnek tenni? Vagy valami teljesen másról van szó?

A három kutya végignézett a kis ösvényen, ami a magas fák alatt húzódott. A csendben egyedüli hang a lágy szellő volt, melytől a levelek halkan zörögni kezdtek. Axel mély levegőt vett, és kíváncsiságtól hajtva rálépett a rejtélyes, erdei útra.