Szagnyomokat követve sétáltam a fák között. Haszontalannak éreztem magam, miközben ezernyi érzés kavargott a fejemben. Mit tudhat apám Hurrikánról? – jutott eszembe hirtelen a kérdés. Hiszen olyan dolgokat mondott, amikre sosem számítottam volna, hogy hallani fogok tőle.

Eközben mancsaim ösztönösen vittek egy irányba, de fogalmam sem volt arról, hova is pontosan. Ezt az érzést az utóbbi egy holdban szinte minden nap többször is átéltem, és mindig arra jöttem rá, hogy valamilyen érdekes helyre csalnak az ösztöneim.

A kezdetben fényes erdő félhomályba borult, ahogyan a fák törzsei magasabbak és lombjai szélesebbekké váltak. A falkánk egész területe ilyen sötét volt a völgyben, de a magasabb, dombos sziklás részek mindig rejtettek egy kis napfényt.

Úgy döntöttem vadászni fogok, és lehajoltam az aljnövényzetbe. Itt még sötétebb volt, mint a fák alatti, ritkás növényekkel borított talaj. Ekkor viszont két farkas szagát éreztem, és közelről hallottam a hangjaikat. Feléjük néztem, de még nem láttam őket a nagy szederbokortól, ami eltakarta a fejem. Ezt a két farkast különösen jól ismertem, igazából pont Fengari volt az, a Hold Szelleme, aki összehozott minket.

- Nos, most hogy Aloe jól lakott, nem lesz egy darabig szükség vadászni rá – ez a hang akaratlanul is mosolygásra késztetett, ugyanis Vadfagyé volt.

- Örülök neki, de én még éhes vagyok... - ez az elhaló hang pedig szintén.

Kisétáltam a bokrok takarásából, és megláttam kettő, pontosan három barátomat. Vadfagy nem sokat változott az elmúlt öt hold alatt, talán csak annyit, hogy szürkéskék csíkos bundája újra rövidebb lett. Azonban Anuke, mióta kitavaszodott, magasabb lett, és válla most már az enyémmel egy szintre került. Viszont mint minden keleti félhold farkasnak, az ő testalakja is ugyanolyan könnyed és finom maradt.

Vadfagy lehajolt, és mancsával óvatosan a földre helyezte a szendergő, fényesen zöld pikkelyű kígyót. Az összetekeredve feküdt a magas fűben, piros szemét lehunyva tartva. Mellette Anuke haladt, de a távozó viharfarkassal könnyen tartotta a lépést. Néha incselkedve felugrott Vadfagy hátára, és farkát csóválva belecsípett fekete fülébe.

- Ó, szóval így áll a helyzet? – szólt vissza játékosan Vadfagy, igyekezve elkapni a fürge, rozsdabarna hímet.

Rossz kedvem kezdett elszállni egy kicsit, ahogyan előttük álltam és őket néztem, vidámságuk átragadt rám.

Anuke mikor meglátott, zöld szemével kacsintott, és fejét oldalra döntötte, jelezve, hogy segítsek neki Vadfagy leterítésében. Egy kis játék talán jobb kedvre derít – gondoltam eltökélve magam.

Feléjük sétáltam, de igyekeztem pártatlan lenni, és az alvó Aloét védve Vadfagyra ugrottam.

- Így, ahogy látod – felelte Anuke viccelődve.

- Már te is az ő oldalán állsz! – jelentette ki Vadfagy, szürke fejét állandóan az én jelenlegi irányomba forgatva.

A nagyméretű farkas próbált lerázni magáról, de én kitartóan kapaszkodtam a hátára mellső mancsaimmal, igyekezve nem leesni róla.

- Dehogyis! – néztem a szemébe, és ártatlanul pislogtam. – Hiszen tudod, hogy én senki oldalára nem állok.

Ezzel együtt megindult a következő „hadtest" is, Anuke személyében. Felugrott Vadfagy másik oldalára, így igyekezve felülkerekedni rajta. De Vadfagynak elég volt csak megráznia magát, és máris lerepültünk róla.

- Ezt sosem tudom megunni – mondta nevetve Vadfagy, összeszedve minket a bokrok közül.

Miután mindannyiunkat felsegített, én elterültem a földön, és a hátamra fordultam, kissé rázkódtam az elfojtott nevetéstől. Anuke mellettem feküdt, szintén a hátán, fényes, zöld szemét becsukva ugyanúgy tett, mint én. Éreztem, ahogyan bundám alatt recsegtek-ropogtak az apró faágak és fűszálak. Egy ideig csend volt, hallgattuk az erdő hangjait, a fák sóhajtásait és a madarak összetett, dallamos énekét.

A fölöttem lévő ágakon át zöldes fények szűrődtek ki, és az egyik fa tetejéről egy rigófióka halk, magas csipogása hallatszott. A halvány fények egy rövid pillanatra eltűntek, mikor elrepült a fejem felett egy sötétbarna tollazatú madár.

Oldalra fordultam, és láttam, ahogy Anuke a hasára fordulva lihegett a kimerültségtől, rózsaszín nyelve oldalt kilógott a száján. Vadfagy mellettem ült, majd lehajolt, miközben óvatosan a nyakára segítette Aloét. Miközben őket néztem, mindent elfelejtettem egy pillanatra.

- Ó, Leilana? – kapta felém a fejét hirtelen Anuke. Vöröses rozsdabarna szőre most egy pillanatra az izgalomtól borzolódott fel. Hatalmasra nyílt szemei olyan fényesek voltak, mint a zöld levél, ha átsüt rajta a nap. – Majdnem elfelejtettem mondani!

- Micsodát? – kérdeztem értetlenül a homlokomat ráncolva. Fogalmam sem volt arról, mit felejthetett el.

- Hát az esti vadászatot! – igazított ki lelkesen.

Szent Effys! Hiszen teljesen elfelejtettem, hogy az ma lesz.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy elfelejtetted? – nézett rám Vadfagy sárga szemeivel.

- De hát oda csak azok mehetnek, akiket a falkavezér maga választ ki – mondtam, nem értve ezt az egészet.

- Hát éppen ez az! – Vadfagy kinyújtózott a földön, miközben halványan megcsóválta tigris-csíkos farkát.

- Fagyott Eső mindannyiunknak megengedte, hogy eljöjjünk rá – magyarázta Anuke csevegve. – Ő küldött minket, hogy mindezt mondjuk el neked is.

Alig jutottam szóhoz a meglepődéstől. Két hold óta nem vettem részt ilyen nagyméretű közös vadászaton. A mi falkánk egyszer egy hold alatt vadászik az alfa vezetésével, a többi alkalommal pedig a béták vezetik a deltákat. Legutóbb, a tél végén engedte meg Fagyott Eső, hogy a Hold Királyai összes tagja eljöjjön, de akkor a vadászat csak kevés zsákmánnyal zárult. A szarvascsordák visszatérése nagy örömet jelentett az egész Ködfalkának, és mindig nagy kiváltságnak számított, ha valaki tagja lehetett a vadászcsapatnak, amit maga az alfahím irányított. Ilyenkor annyi zsákmányt fogtak a falkatagok, ami az összes farkasnak elegendő szokott lenni, napokon át.

- Valóban? Hiszen ez csodás! – négy lábra ugrottam, ahogyan végigfutott rajtam a lelkesedés. – És... kik jönnek még?

- Hú, rengeteg farkas – gondolkozott el Anuke a földre nézve. – Fagyott Eső nem mondta el mindenki nevét, csak néhányukat említette. De az egész Hold Királyai ott lesz!

- Eljön Karomszárny, Gyorskarom, Égősörény – sorolta Vadfagy az ismerős neveket. – A mesterek közül ott lesz Balian és Lávahold is.

Lávahold neve említésén különös érzés fogott el. Ő volt az én mesterem, igaz nem tanított pár napnál hosszabb ideig. Bölcsessége a mai napig elkísért, és bár keményen és szigorúan tanított, sosem vált a káromra a harctudás, aminek egy részét megmutatta nekem. Balian pedig Anuke mestere volt, és mindenki a hajthatatlan szigoráról ismerte, valamint azt mondták róla, ő a legidősebb farkas a falkában.

Apám elmesélte, hogy ő maga a felemás szemű, ordas hímmel, Baliannal együtt csatlakozott Fagyott Esőhöz a Ködfalkába, még nagyon régen, sok évvel ezelőtt. Megdöbbentem, mikor hallottam apámról ezt a rövid történetet, mert eddig azt hittem, ő is ebben a falkában született. De mégsem kérdezgettem a múltjáról, és arról, honnan ismerik egymást az idős mesterrel.

- Fagyott Eső azt mondta, pihennünk kell, ha készek akarunk lenni a vadászatra – szólalt meg Anuke. Mikor rájöttem, hogy elkalandoztam megráztam a fejem, és igyekeztem visszatérni a valóságba.

Eszembe jutott, talán meg kellene keresnünk a Hold Királyai többi tagját is. De ők már bizonyosan tudnak erről, és most valahol megpihenhetnek, nem volt szükség zavarni őket.

- Visszamenjünk a barlangunkba? – kérdezte Vadfagy elbizonytalanodva.

- Szerintem inkább ne – tanácsoltam. – Az most biztosan tele van, hiszen mindenki odamegy vissza, aki része a vadászcsapatnak. Egyébként sem szeretek úgy aludni, ha valaki minden pillanatban rátapos a farkamra. – jegyeztem meg, és biztos voltam benne, hogy a többieknek is ismerős lehet az érzés.

- Ez igaz – felelte Anuke a fákra nézve. – Szerintem azt senki sem szereti. – tette hozzá halkan felszisszenve.

- Akkor keressünk egy meleg, napos tisztást – javasolta Vadfagy, az ösvényt kutatva, ami kivezet a fák közül.

Elindultunk az apró ösvényen, és egy kerek, kis tisztáson találtuk magunkat. Felástuk a puha, fűvel borított földet, és mindhárman készítettünk magunknak gödröket amikbe belefeküdtünk. Kellemesen összegömbölyödtem, fejemet a gödör szélére tettem, kinézve a lyukból, amit ástam. A többiek is kényelembe helyezték magukat, és éppen aludni készültek. Mindig irigyeltem azokat, akiket felmentettek a falkai tevékenységük alól, és ezért pihenhetnek napközben, és örülten, hogy most az egyszer én is közéjük tartozhatok.

Mancsaimat magam alá húztam, majd a farkammal én is eltakartam az arcom, hogy ne zavarjon a fény. Éreztem a nyirkos föld hidegét, szemben a napsugarak melegével, ami barna bundámat érte. Szemeimet lehunyva próbáltam elaludni, de először nem voltam túl fáradt, majd végül elnyomott az a szédítő tompaság, ami az álom előtt jön.

Mindenhol lángokat láttam, szinte narancsos fényük volt az, ami vörösre égette a fekete felhők alját. A tűz szinte körbevett engem, és így semmit sem láttam a környezetemből. Nem tudtam, hol vagyok, vagy hol kellene lennem. Viszont felismertem a lángokat, és tudtam, akkor jelennek meg az álmaimban, ha Ignis, a Tűz Szelleme akar meglátogatni engem. A levegőben fehér pernye szállt, és mancsaim hamuba süllyedtek bele. Felnéztem a szénfekete égre, ami eltakarta az éjszaka csillagait, de ekkor mély üvöltés hasított a fülembe, amitől felnyüszítettem. Egy hatalmas, de kígyószerűen kecses sárkány szállt felém, hosszú, görbe karmú szárnyaival nem csapkodott, egyszerű könnyedséggel siklott a levegőben. A sárkány egész teste hófehér lángokból állt össze.

Odébb ugrottam, helyet adva Ignis-nek, aki hangtalanul szállt le, nem törődve a tűzzel, ami körbevette a földön. Aranyszínű szemei fényesen világítottak, és ahogyan kinyitotta a szárnyát, tűzet okádott, ami teljesen beborított, én pedig hátrébb csúsztam a lángok erejétől.

- Emlékszel mit mondott Lávahold, a mestered? – mennydörögte, ahogyan lepergett rólam a tűz, és remegő mancsokkal a földre lapultam, majd felegyenesedtem.

Teljesen váratlanul ért a kérdés. Nem tudtam semmire sem visszaemlékezni a pillanat hevében, és képtelen voltam megszólalni.

- Elfelejtetted – rázta meg hatalmas, szarvasagancsokkal díszített fejét, és erőteljesen belekarmolt a földbe.

És akkor hirtelen eszembe jutottak a mesterem szavai, amiket akkor mondott, mielőtt elhagytam volna a Ködfalkát.

- Soha ne feledd, hogy a fény is lehet vakító, és a sötétségben is gyúlhat világosság, ha észreveszed. – mondta ki helyettem Ignis Lávahold szavait. – Erre mindig emlékezned kell. – nézett keményen a szemembe, üvöltő hangja elnyomta a lángok ropogó zaját, ahogyan felfalják a földet.

Hirtelen és zihálva ébredtem fel. Már nagyon régóta nem álmodtam a védőszellememmel, és attól féltem, ez semmi jót nem jelent. Tudtam, hogy csak akkor látogat meg, ha valami nagyon fontos üzenete van számomra, de nem gondoltam volna, hogy ezt pont most teszi meg. Szavai, amik egyben Lávahold mesteré is voltak, még mindig a fejemben zúgtak. Kell, hogy legyen értelmük, és rá kell jönnöm, hogy mi az – döntöttem el magamban. Mindezzel viszont csak a vadászat után lesz időm foglalkozni, addig muszáj lesz várnom.

A Nap időközben kezdett eltűnni az égről, és arany- narancsos fényben ment le a fák alatt, hosszúra nyúlt, utolsó sugarai a szemembe sütöttek. A sárga felhők halványan úsztak vele együtt, a sötétségbe borulás felé. Odafönt néhány csillag már az ég alján pislákolt gyenge fénnyel.

Még mindig egy kissé remegve négy lábra álltam, és a többiekre néztem, akik szintén ébredezni kezdtek.

- Már alkonyat van? – kérdezte Anuke álmos hangon, félig aludva. Sötétbarna mancsával eltakarta az arcát a napfény ellen.

- Igen, most jön fel a Hold – mondtam neki, de még mindig az álmom hatása alatt voltam.

Vadfagy óvatosan kinyitotta sárga szemét, majd az égre nézett. Aloe a nyakában szintén ébredezni látszott.

- Indulnunk kellene Fagyott Esőhöz – szakította meg mély hangja a pillanatnyi csendet.

Vadfagynak igaza volt. Nem vesztegethetjük tovább az időt.

- A Gyülekező Tisztásra menjünk? – kérdeztem félig elindulva. Visszanéztem Vadfagyra és Anuke-ra, akik egy helyben ültek.

- Szerintem igen – válaszolta Anuke, és felpattant a helyéről. Villámgyorsan elszaladt mellettem, Vadfaggyal a nyomában.

Én is követtem őket, utolsó pillantást vetve a tisztásra. Futásnak eredtem, és a fákat kerülgetve rohantunk az egyre jobban sötétedő erdőben. A lemenő napfény narancssárgásan szökött be a lombokon át, arany-vörös csíkokban megtelepedve a vékony, sötét fák törzsén, és az árnyas avaron. Idővel megjelent egy apró kis út, ami a jól ismert helyre vezetett minket. Az egész egy fákkal sűrűn benőtt földalatti alagúthoz hasonlított, ösvényét a hosszú évek óta erre járó farkasmancsok taposták ki.

Szürkés-fehéres fény kezdett derengeni a végén, és nagy ugrással értünk ki a hatalmas, széles tisztásra, ami már most tele volt farkasokkal. Néhány farkas egymásra ugrálva fitogtatta az erejét, mások beszélgettek, és volt olyan is, aki mozdulatlanul várta az alfahím felbukkanását. Karomszárny a nagy, fekete szikla alatt ült, párja, Pipacsvölgy mellett.

Felzárkóztam Vadfagy és Anuke mellé, akik valószínűleg a Hold Királyai többi tagját keresték.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem kinézve a két farkas közül, szememmel Ezüstárny, Tundra és Éjszőrme után kutatva.

- Ó! – vonyított fel Vadfagy felágaskodva egy pillanatra. – Azt hiszem, látom Ezüstárnyat!

- Biztos vagy benne? – vonta kérdőre Anuke.

A csíkos bundájú viharfarkas visszaesett a földre, és szó nélkül belegyalogolt a tömegbe. Tekintélyes méretével ez egyszerű volt neki, mindenki átengedte őt, mi pedig szorosan a nyomában követtük.

- Persze! – felelte, nem nézve hátra. – Csak neki van ilyen fényes, ezüstös bundája.

Felemeltem a fejem, hátha most már meglátom őt, de helyette egy halvány, kemény mellső láb ütközött az oldalamnak. Megfordultam, és megláttam egy haragtól villogó, világoszöld szempárt, amitől felmordultam.

- Nem tudsz a lábad elé nézni?! – vicsorogta Gyorskarom. – Már azt se látod, ha valaki feléd jön!

- Ezt én is mondhatnám neked! – vágtam vissza, bundám csak úgy lángolt a dühtől. Tudtam, hogy nem lenne szabad veszekednem vele, de túl ideges voltam, egyrészt, mert Fagyott Eső talán most jelenti be a Halálfalka fenyegetését, másrészt az álmom miatt, mert nem értettem. Ez a farkas pedig csak a jéghegy csúcsa volt jelenleg.

- Te csak ne mondj semmit! – mutogatta szemfogát a világosbarna nőstény. – Még mindig olyan a szagod, mint egy kutyának!

Szavaitól ösztönösen felállt a gerincem mentén a szőröm. Nem tehettem róla, de ahányszor Gyorskarom csak hozzám szólt, az ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Tudtam, hogy csak hergelni akar, ezért igyekeztem semmit sem válaszolni neki, pedig nagyon szerettem volna. Mielőtt lelapítottam volna a fülemet, egy szürkéskék, csíkos bunda állt elém, és takarta el Gyorskarmot.

- Úgy hallottam Gyorskarom, te is jössz a ma esti vadászatra – láttam Vadfagyon, hogy megpróbálja megelőzni a kirobbanó veszekedést, igaz nem lett volna rá szükség.

- És ha igen, ahhoz neked mi közöd van? –tört fel újabb morgás Gyorskarom torkából. A fiatal nőstény nem sokkal az után lett delta, hogy mi a Hold Királyaival visszatértünk a falkába.

Egy sebes pillantás, amit Vadfaggyal és Anuke-kal váltottam elég volt, hogy szó nélkül továbbmenjünk. A hátunk mögött hallottam, ahogy a világos bundájú nőstény valamit a fülébe súg egy másik mellette ülő farkasnak, amitől mindketten rosszindulatúan hangos, hiénaszerű vihogásban törtek ki.

- Te mindenesetre megpróbáltad – szólt Anuke mögöttem Vadfagyhoz.

- Nézd, ha Gyorskarom nem akar más lenni, az is az ő döntése – felelte Vadfagy egy pillanatra átnézve masszív, széles válla fölött. – Egyikünk sem tudja megváltoztatni őt.

Vajon csak véletlen volt a szomorú fény a Vadfagy szemében? – jutott eszembe csodálkozva. – Azért ennyire nem kell sajnálnia Gyorskarmot.

De valahogy éreztem, hogy valami egészen más állhat a szomorú csillanás hátterében.

- Hahó! – hallottam meg hirtelen Ezüstárny vidám hangját.

Az irányába néztem, és Vadfagy előtt megláttam egy hófehér, kilógó szárnyat, ami szinte világított a növekvő homályban. Vadfagy leült mellé, így én közvetlenül odaszaladtam hozzá, és összeérintettük az orrunkat. Éreztem, ahogyan megnyalja az arcom, amitől kellemes borzongás futott végig rajtam, és arra késztetett, csak még jobban dörgölőzzek nyakának hófehér bundájába.

- Érdekes módon most nem akarsz levadászni – nevetett, mikor szétváltunk.

- Úgysincs itt elég búvóhely – válaszoltam neki leülve elé. – És amúgy is, itt könnyen kiszúrnál.

Egyre több farkas haladt a tisztás felé, és a kerek telihold csak kúszott egyre feljebb, ahogyan az ég alja lilából sötétkék lett. Most már rengeteg csillag ragyogott az égen, távolinak és mozdulatlannak tűnve. Eszembe jutott, amit Anuke mondott nekem, mikor még a Calusa folyó egyik szigetén tanyáztunk: hogy mindegyik egy farkas lelke a szellemek világában, csak olyan erősen ragyognak, hogy áttörik az égbolt sötétségét.

- Mi történt Éjszőrmével és Tundrával? – kérdezte Anuke, hosszú fülét forgatva, és körülnézett. – Sehol sem látom őket.

Meg tudtam érteni Anuke-ot. Hiába figyeltem az összes jelenlévő farkast, Éjszőrmének és Tundrának nyoma sem volt az egyre nagyobbá váló tömegben. A Hold egyre magasabbra szállt, és a farkasok elcsendesedni látszottak. A béták és a mesterek előre ültek a sziklához közel, míg a delták, a gammák és az omegák mögöttük helyezkedtek el. Sem anyám, sem pedig a gyógyítók nem voltak itt, amit meglehetett érteni, hiszen ők nem szoktak részt venni a közös vadászatokban. Magam mögött hallottam Fantombunda hangját, ahogyan izgatottan egy másik farkassal beszélget.

Előre néztem, oldalra fordulva, hátha sikerül belátnom a nagy, fekete szikla mögé. A homályos sötétségben egy ébenszínű árny mozgott a fák között, a Kékszikla barlangjából kibújva. Gyorsan magam mögé néztem, és hirtelen megláttam a tisztás túloldalán egy narancssárgán izzó szemet, és meghallottam Tundra nyugodt hangját.

- Ne, aggódj, még nem késtünk el – mondta halkan a bátyámnak, és a két farkas átvágott a tömegen, hogy leüljenek mellénk.

- Fagyott Eső most jött ki a barlangjából – súgtam nekik, csodálkozva néztem rájuk, kíváncsi voltam, mi lehetett a késés oka.

- Mi történt? – előzött meg a kérdéssel Vadfagy. Mindannyian a két farkas felé fordítottuk a fejünket.

Éjszőrme kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor egy szürke villanás ugrott fel a fekete sziklára, és az összes farkas elhallgatott. Egyszerre köszöntöttük az alfahímet, miközben meghajoltunk, és farkunkat behúztuk. Fagyott Eső mozdulatlanul állt a szikla közepén, magasra emelt farokkal, vastag, szürke bundáját felborzolta a hirtelen feltámadó szél ellen. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az arca egy kicsit más lett, mint mikor először láttam őt, most már ugyanis ősz, világos szőrszálak borították az orrát, és a homlokát. Sápatag, kék szemével végignézett rajtunk, tekintetemet most sem kerülte el az a három mély karmolás nyom, ami az arcán volt.

- Ködfalka farkasai! Ez az este a vadászaté lesz – jelentette be, szikár alakja rendületlenül állt a szél ellen. – A szarvascsordák visszatértek, és ez nagy öröm a falkánknak. Érzitek ezt a szelet? A mező felől fúj, ahol a zsákmány is van. Dhiméria Szellemei kegyesek voltak hozzánk!

Szinte lélegezni sem mertem. Annyira izgatott voltam, hogy már most éreztem, a vérem arra hajt, hogy szaladjak, üldözzem a zsákmányt. Megálljt parancsolva az ösztöneimnek igyekeztem nyugodtnak látszani, míg a vadászat el nem kezdődik. Tovább hallgattam Fagyott Esőt, aggódva várva mikor beszél Hurrikánról.

- Mindenki, aki részt vesz a vadászatban, gyűljön körém, és máris indulunk – folytatta az alfahím, és egy kecses mozdulattal leugrott a hatalmas, fekete szikláról.

- Menjünk – súgta a fülembe élénken Anuke.

Csalódottan néztem az alfahím távolodó alakja után. Nem tűnt zavartnak, vagy aggódónak a Halálfalka miatt. Fagyott Eső nyilvánvalóan még nem akarta apám híreit elmondani az egész falka előtt. Vitathatatlan, hogy a falka vezére dönt arról, miről tudjanak a farkasai, és mi maradjon titokban előttük. Biztos voltam benne, hogy van valami terve, és véghez fogja vinni. A legközelebbi Falkagyűlésen lehet, hogy mindent el is fog mondani. – jutott az eszembe. – Talán csak nem akarja elrontani a vadászat hangulatát a felkavaró eseményekkel.

Éreztem, hogy valaki oldalba bök, majd mind a hatan elindultunk Fagyott Eső felé, aki a szikla mellet várakozott ránk. Elgondolkoztam, ne mondjam el a többieknek azt, amit a Halálfalkáról hallottam. Nekik erről tudniuk kell! Végül úgy döntöttem, megvárom, míg maga a falka vezére jelenti be. Ha nem teszi, elmondom a Hold Királyainak. Igyekeztem megszabadulni ezektől a gondolatoktól, és a sötétségben sikerült kivennem Fagyott Eső világoskéken villogó szempárját. Karomszárny már vele ült, ahogyan Balian és Lávahold is. Tiszteletteljesen bólintottunk feléjük, és a többi farkasra vártunk. Ha elnyomtam az aggodalmamat, rá kellett jönnöm, hogy a lelkem mélyen alig várom a vadászat kezdetét.

- Jó estét! – köszöntem a mesterek felé. Lávahold mosolyogva odajött hozzám, sötétbarna bundája halványszürke lett a gyenge holdfényben, amit egyre több felhő takart el.

-  Szervusz Leilana! Várod már a vadászatot? – kérdezte, tűzfényű szemei élettel telien csillogtak. Most, hogy már nem volt a mesterem, egészen máshogy tekintettem rá, de ugyanolyan tisztelettel.

- Igen, persze – válaszoltam, és ez legalább igaz volt.

- Remélem, hogy tudtam valamit tanítani neked, még akkor is, ha csak pár napig gyakoroltunk együtt – Lávahold mély, reszelős hangja felidézte bennem a kemény kiképzések emlékeit, és a sok tapasztalatot, amit átadott nekem.

- Rengeteget tanultam tőled – feleltem neki egy halvány mosoly kíséretében.

Eszembe jutott az álmom Ignissel, és az, amit Lávahold mondott nekem, még sok holddal ezelőtt.

Soha ne feledd, hogy a fény is lehet vakító, és a sötétségben is gyúlhat világosság, ha észreveszed.

Eszembe jutott, hogy talán a mondat utolsó része Kojukira vonatkozik. Hiszen a farkasok és kutyák azt gondolják, a hiénák a sötétséget szolgálják, és hogy egytől egyig gonoszak. Ami persze nem igaz, hiszen Kojuki teljesen más volt, mint amilyennek a legtöbben beállítják a hiénákat. Ő most a Pusztuló Ormon túl lehet, és egy hiéna klán tagjaként él. De mi lehet az első rész? Milyen fény az, ami túl vakító? Hogy lehet valami túlságosan fényes a rossz értelemben? – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Senki sem jutott az eszembe, akire igaz lehet ez az állítás, ami teljesen értelmetlennek tűnt.

Utánunk megérkezett az egyik fiatal béta, a lángolóan vörös bundájú Égősörény, utána jött Gyorskarom, és a többi delta farkas. Körülbelül negyvenen lehettünk, mire mindenki ideért. Fagyott Eső farkát felemelve elindult, mi pedig követtük őt a fák felé, miközben a falka a hátunk mögött sok szerencsét kívánt, és egyéb biztató szavakat mondott.

A sötét erdő nappali szuszogása most hatalmas zajjá vált, de nem az osonó farkasok léptei miatt. A fákon baglyok huhogtak, és valahonnan egy sárkánygyík sivítása szólt. Mindenhol körülöttünk apró lények mozogtak, túrtak az avarban, vagy zsákmányukra vadásztak. Mintha az egész erdő nappal aludna, és éjszaka kelne igazán életre.

A fák alatt útközben észrevettem néhány halványan világító gombát, ami a falka egész területén megtalálható volt. Egymás után haladtunk az ösvényen, a sort Fagyott Eső vezette. Idővel a fák ritkultak, és az erdő szagai között most megéreztem a szarvasok, és a száraz hangafű mély illatát. Azt jelentette, közeledünk a mezőhöz.

Kiértünk az erdőből, és egy ismerős, dombos táj fogadott minket. Itt nem nőttek fák, csak bokrok, azok is elvétve. A fű a vállunkig ért, ami most jól jött, ha meg kell majd bújunk a szarvasok elől. A bogáncsos növények tüskéikkel néha a bundámba szúrtak, de szó nélkül követtem társaimat, a hatalmas, nem túl meredek domb felé.

A hideg szél miatt az égen a sötét felhők pillanatok alatt suhantak el a félhold előtt, amit egyre feljebb üldözött az éjszaka. Mivel fényét állandóan eltakarták a felhők, árnyékaink nem látszottak, így a szarvasok előtt rejtve tudunk maradni. Megláttam Éjszőrmét és Tundrát a sok farkas között, akik felfelé haladtak nagy domb tetejére. Odaszaladtam hozzájuk, utamban a magas fű már kezdett lelapulni, annyian taposták őket.

- Miért késtetek majdnem a Falkagyűlésről? – kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk.

- Elengedtük Füstvihart az utolsó próbájára – felelte Éjszőrme higgadtan. Egyetlen, narancssárga szeme állandó mozgó fény volt a sötétben, mellette Tundra világosabb tekintete ragyogott.

- Kikísértük a falka területének széléig – egészítette ki mondandóját Tundra. Hangja alig volt több a suttogásnál.

Értetlenül néztem rájuk, mintha mondani akartam volna valamit, de végül mégse szólaltam meg. Úgy emlékeztem, Éjszőrme azt mondta, Füstvihart csak holnap küldik el a próbára. Nem tudtam, mi késztette a bátyámékat arra, hogy előbb engedjék el, de őszintén kíváncsi voltam rá. Igazán szerettem volna ott lenni, látni a bátyám örömtől sugárzó tekintetét, Tundrát, és persze Füstvihart is, elbúcsúzni tőle, sok szerencsét kívánni neki.

Bundám elkezdett szúrni, és kelletlen érzéssel lehagytam őket. Sokszor úgy éreztem, annyira szerettek együtt lenni, hogy már észre sem vették a többieket vagy engem. Megráztam a fejem, és csatlakoztam Fantombundához, aki kimerülten ácsorgott egy nagy, fehér szikla mellett. Felmentünk a domb tetejére, és lenéztünk az elénk táruló síkságra.

Előttünk egy hatalmas, lapos vidék húzódott, rajta óriási méretű szarvascsorda tanyázott. Kétszer annyian voltak mint mi, amitől a szívem megugrott, és maga alá kerített az az ismerős, vad érzés, ami üldözésre késztetett. Egymás mellett felsorakoztunk, én Ezüstárny és Fantombunda között foglaltam helyet, mögöttünk a Hold ragyogott fel hirtelen halvány, kusza fénnyel, de azonnal sötétségbe is borult homályos alakja.

A csapat közepénél Fagyott Eső ült méltóságteljesen, így mindenki láthatta, ha parancsokat ad. Minden villogó tekintet rászegeződött, néhányan leültek, és néha a hatalmas csordára pillantottak.

- Várunk – utasította az alfahím, és lefeküdt a fűbe.

Mindannyian elhelyezkedtünk, így elrejtett minket a magas fű, és a szarvasok sem vettek észre minket. A szarvas és az őz éjszakai növényevő, és még viszonylag korán volt nekik, ebben az időben tűnek a legéberebbnek. Várnunk kellett, míg jobban elpihennek, és elég közel érnek a domb aljára, ahol üldözőbe vehetjük őket. A falkának szüksége van a friss zsákmányra, és nem kockáztathatjuk meg, hogy üres szájjal térünk vissza.

Miközben a telihold egyre magasabbra kúszott, mi szó nélkül lapultunk a hangafűben. Az egyetlen hang a növények susogása volt, ami egyre hangosodott a szélben.

- Lassan más lesz a szélirány – súgta a fülembe halkan Ezüstárny.

Én is észrevettem, hogy egyre halványabban érkezett felém a szarvasok súlyos szaga. Ha tovább maradunk, ők fogják megérezni a miénket, és akkor odébbállnak. A vezérre néztem, aki azonnal négy lábra állt. Ugyanígy tettünk, és a parancsait vártuk. Arca határozott volt, látszott rajta, pontosan tudja, mi lesz a terv.

- Három csapatra fogunk oszlani – szólalt meg Fagyott Eső méltóságteljesen. – Az elsőt Karomszárny vezeti, az összes béta vele lesz és a  fák felőli részen fognak elrejtőzni, figyelemelterelésként. Ha megindulnak a szarvasok, hajtsátok őket, míg jelezni nem fogok.

Karomszárny tiszteletteljesen bólintott, maga köré gyűjtve a bétákat. A csapat a hatalmas, szárnyas farkas vezetésével elindult, és halk léptekkel leügettek a domb oldalán.

- A második csapat vezetője Ezüstárny lesz – jelentette ki Fagyott Eső. Ránéztem, láttam rajta, hogy égkék szemei szinte ragyognak a meglepetéstől és az életerőtől. Halványan elmosolyodtam rajta, büszke voltam rá, hogy ilyen fontos feladatot bízott rá a falkavezér. – Te vidd magaddal a Hold Királyait, valamint Gyorskarmot és Fantombundát. Ti lesztek a hajtók, akik üldözőbe veszik majd a csorda domb felé néző részét. Addig üldözitek őket, amíg csak lehet, és le is teríthettek néhányat. De nem tűrök semmi vakmerőséget! – villant felénk a tekintete. – A szarvasok veszélyesek, nem akarom kockáztatni, hogy elveszítsek bárkit a falkából vadászat miatt.

Összenéztünk, éreztem, hogy jól eső borzongás szalad végig rajtam.

- A harmadik csapat vezetője én leszek – fejezte be Fagyott Eső a szarvascsordára nézve. – Mindenki, akit eddig nem osztottam be sehova, velem lesz. Akkor jövünk elő a sötétből, amikor az egész csorda futásnak ered, és annyi szarvast terítünk le, amennyit csak tudunk.

Miután mindenki tudta mit kell tennie, a két csapat szétszéledve lesietett a dombon. Fagyott Eső csapata letért az ösvényről, és balra fordultak, de mi Ezüstárny vezetésével előre haladtunk. Lépteinket halk susogás kísérte, ahogyan leértünk a dombról, és a kúszni kezdünk a csorda felé. Egy pillanatra felnéztem, hogy vegyek egy pillantást a növényevőkre. A tehenek a mező szélén legeltek, elfeküdve a földön. A borjakat nem láttam, mert lelapulva rejtőzhettek a magas fűben, ami nemcsak nekünk nyújtott menedéket. A szarvasbikák a csorda közepén helyezkedtek el, tekintetem megakadt egy különösen nagy példányon, melynek hatalmas agancsai voltak, amik roppant veszélyesnek látszottak.

Visszahajoltam a földre, a többieket keresve a tekintetemmel. Örültem, hogy Fagyott Eső velük együtt osztott be.

- Váljunk szét kettesével – súgta Ezüstárny a háta mögött. – Helyezkedjetek el, és csak akkor ugorjatok ki, ha intek a szárnyammal.

Oldalra néztem, és megláttam Éjszőrmét Tundrával jobbra átvágni a fűben, míg Vadfagy és Anuke a bal oldal felé osontak. Fantombunda párja Gyorskarom lett, akik mellénk zárkóztak fel.

- És most? – kérdezősködött Gyorskarom Fantombunda mellett. Összehúzott szemei szúrósan villogtak Ezüstárny felé.

- Közelebb kell érnünk hozzájuk – magyarázta türelmesen a szárnyas farkas, de mélyen a szemébe nézve sikerült elkapnom egy ideges villanást tekintete hihetetlenül kék mélységeiben. – Jól kell időzítenünk.

- A szélirány teljesen megváltozott – mondtam nagyon halkan, hogy Gyorskarom ne hallja, és csak Ezüstárnyhoz jussanak ez a szavaim. – Már nem érezni túl jól a szarvasok szagát.

- Nem mondod komolyan, farkaskutya? – morogta Gyorskarom, világosbarna szőre frusztráltan égnek állt karcsú háta mentén.

Nem volt kedvem további szóváltásba kerülni a nősténnyel, ezért Ezüstárnyra néztem, és az ő tettét vártam. A szarvasok még békésen legelésztek, de pillanatok kérdése volt, mikor fognak gyanút. Az egyik gímszarvas barna fejét felemelte, láttam, ahogyan orrlyukai kitágulnak, miközben a levegőbe szagolt.

Ezüstárny felemelte a szárnyát, és láttam, hogy a többiek két oldalt mindannyian futásnak eredtek. Kezdetét vette a vadászat. Mi kezdtük meg.