Tizenegyedik fejezet

A fehér róka

Kezdetben Axel nem látott mást, csak üres sötétséget. Türelmetlen lett, mikor a látvány csak lassan élesedett ki, de kivárta, míg egyre több és több dolgot vesz észre, mígnem, egy valódi, létező helyen nem találta magát. Először megdöbbent, hogy tényleg működött a Tűzszilánk varázslata. Hiába próbálta folyton azzal nyugtatni magát, hogy ő valójában nincs ott, a táj, ahol volt, még így is őszinte félelmet váltott ki belőle. Hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább ne működne a szilánk mégse.

Tudta, csak a lelke járt ott, és mások számára láthatatlan, a helyből mégis olyan nyílt fenyegetés áradt, amitől összeszorult a gyomra. A földből kinövő száraz, barnásvörös fűszálak között egy sekély folyó mozdulatlan, nyálkás vize fölött farkasok marakodtak, a félvér hozzájuk hasonlót még nem látott: hegekkel borított, aszott testű, nyomorúságos teremtmények voltak, loncsos bundájuk úgy lógott róluk, mintha csontvázakra ragasztották volna rá a sebektől ritkás, csomós szőrt. Néha többen ugrottak egyetlen egy ordasra, a sok szürkés és barnás test villanásszerű mozdulattal forgott a talajon, nyálkás sárdarabok, ragacsos vér és száraz por vegyült egymással csatájuk nyomán. Végtelen, elkeseredett verekedéseik során acsargó hangjuk elvékonyodott a fájdalomtól és a veszteségtől, mikor ellenfelük beléjük mart. Szemeik hideg kövekként villogtak, véres állkapcsuk szüntelenül csattogott a másikra, mikor harcuk véget ért, de csakhamar újra kezdték a könyörtelen viadalt.

Axel eddig bírta nézni a farkasokat, melyek az egész, sivár táj egyedüli uralkodói voltak. A földből két oldalt hegyes, félig megdőlt, szürkésbarna kövek álltak ki, mint félig megölt fák agyarhegyes törzsei, de ezek elég nagyok voltak ahhoz, hogy farkasok is elférjenek rajta. A tetejükön ülők jóval csendesebbek voltak, és a félvér benyomása szerint magasabb rangúak. A szinte álló vizű, acélszínű folyó kettéválasztotta az enyhén dombos tájat, ahol az élőholt tölgyek csak lomb nélküli, elszenesedett roncsokként képviselték magukat. Az állott sodrású víz két oldalából jobbról és balról is ezek az éles végű, kardhoz hasonló sziklák meredeztek egymással szemben, mintha már maguk is egy óriási vadállat harapásra kész, kiterített állkapcsai lennének, élve felemésztve azokat, akik ennek a kopár helynek a részévé válnak.

A hegyes, fogszerű sziklákon túl Axel meglátta az elmondások szerint a Halálfalka területét, Mennydörgővölgyet védelmező óriási hegyeket, melyek sötét ormai alatt hó fehérlett, világosságukat szikár fenyőfák törték meg. Axel egyedül a farkasok rekedt, vartyogó morgását hallotta és néhány elveszett varjú fájdalmas kiáltását. Ahol volt, ott a Nap már lefelé szállt, amit nem tartott furcsának, tudta, Anaya kontinensén a távolság miatt máskor van sötét és világos, mint az ő földrészén. Az utolsó sugarak jegeskék színt adtak a sötét felhőktől alig kilátszódó égnek, a hideg érzést keltő napfény pedig lassan letűnőfélben volt a Halálfalka fenyegető hegyei mögött. Az utolsó fények tompa, vak módon világították be az égnek meredő sziklák sokszor vízszintes csúcsait, valóban azt az érzést keltve, azok is a falka tagjai, és éberen figyelnek, hogy széttépjék a közeledőt. A zavaros, viharszürke fellegekkel borított égbolton, melyek halványsárga alja már fekete homályt zúdított alá a távolban, formátlan alakban keselyűk siklottak végig. Axel hunyorgott, csak akkor jött rá, valójában légelemű farkasokat lát, hosszú szárnyaikkal hang nélkül repültek át a kopár táj felett, hatalmas, sötét árnyékokat vetve a sziklákra egy kis időre.

Axelt teljesen maga alá gyűrte a táj nyomasztó, félelmet keltő hangulata, de nem hátrálhatott meg, ha már egyszer a Tűzszilánk segítségét kérte. Most már legalább tudta, hol fekszik a Halálfalka területe, de azt nem, kik azok a farkasok, akik a sziklák között marakodnak egymással lerágott csontokon és kemény porcokon. Nem lehettek a Halálfalka tagjai, csak arra tudott gondolni, valamelyik szövetséges falkához tartozhattak.

De hol van a Lélektoll? Itt kellett lennie. A félvér mozdulni akart, de teste sem volt, csak a tájra láthatott rá, mintha ő is ott lenne. Hirtelen, a legnagyobb, félig az égnek meredő szikla felől valaminek a mozgását érezte, és azonnal odanézett. A füstölgő homályon túl, a meredek, hegyes kőhalmazok mögül jött. A sötétből két hideg, sárga szempár meredt Axelre, mintha fekete, mozdulatlan pontba tömörült pupillájával nemcsak őt, de a lelkét is látná.

A suttogó árnyak közül kilépett a haldokló fénybe egy sötétbarna farkas, melyet Axel azonnal felismert, de a nevét nem tudta. A nőstény kísértetiesen fehér arcán tébolyult vigyor ült, a szeme sarkából végigkígyózó farkasjegy pedig valami átkozott, természetellenes, vörös fénnyel izzott. Hatalmas mérete miatt rengettek fehér lábai alatt a sziklák, az egész táj hallotta fenyegető közeledését. Az akita újra maga előtt látta, egy látomás keretében, mikor a Pusztuló Oromban keresték a Lélektollat. Akkor a nőstény a halott Bliitzha nyakából a sajátjába helyezte azt, és eltűnt vele a semmibe.

Most pedig újra a nyakában lógott. A fekete toll egy vékony láncra fűzve táncolt a sötétbarna sörénye alatt, a rajta lévő, fehér csillagok és színpompás égi ködök még azt is megbabonázták, aki nem hordta magán. A Lélektoll, Aerisz, a Levegő Szellemének hagyatéka, melyből egyszer az új égbolt sarjad ki, most a létező legrosszabb karmokba került.

A hatalmas, sötétbarna és fehér nőstény kényelmes lépteivel felkapaszkodta magát a lapos szikla tetejére, és indokolatlanul büszkén kiállt annak hegyes szélére, izmos testére sápadt fény vetült, árnyékba vonva fél arcát, melyből élettelenül izzott ki sárga szeme.

Axel nem értette, miért él még mindig a farkas. Tisztában volt vele, a Lélektollat elátkozták, és veszettséggel súlyt mindenkit, aki a nyakába veszi. Bliitzha azért volt kivétel, mert ő a félvérek közé tartozott, természetesen, rá máshogy hatott a bárkit megbabonázni tudó toll. De ez a nőstény nem tűnt félvérnek, mégis, olyan erőszakos, félelmet keltő energiák áradtak belőle, melyek Axelt meggyőzték, talán őrá sem hat a Lélektoll ereje.

A barna nőstény elfordította a fejét a hegyekről, és az Axel mögötti távolba nézett. Axel is így lett, és a kiégett füvű, vöröses pusztaságon át meglátott egy szintén sötét bundájú alakot rohanni, és mire közelebb ért, egy sebes mozdulattal a földre vágta magát, így tisztelgett a farkát magasra tartó, sziklán várakozó farkas felé. Mikor a hím négy lábra állt, Axel furcsán ismerősnek látta annak egyszerre erőteljes, de nyúlánk termetét, habár, még sosem látta a szintén sötétbarna bundájú, hosszú, fekete lábú idegent. Őt is sebek marcangolták, tépett füleit bozontos farkával együtt behúzta, míg sötét aranysárga szemével alázatosan felnézett a nőstényre.

- Beszélj, Jairó – mordult le rá ridegen a nőstény. – Halljam, mit hozol fel mentségedre.

- Misae úrnő... - szólította meg remegő hangon Jairó. – Olyan gyorsan jöttem, amennyire csak bírtam.

- Azt meghiszem – mordult fel Misae, egyik görbe karmát csikorogó hangot adva végighúzta a kövön. – Kerestelek, de valami elvágta a kapcsolatot. Mit tudsz erről?

- Megtaláltam őket! – nézett fel rá könyörögve a sötétbarna hím. – A Ködfalka farkasait, akik után kémkedni akartam! Homályföldhöz közel tartózkodtak, és képes voltam beépülni közéjük.

- Ostoba vagy – nézett le rá megvetően Misae. – A Ködfalka után küldtelek kémkedni, nem néhány farkasuk miatt! Arawu követe hamarabb ideért a Sötéthold Falkába, mint te, és mindent elmondott, ami történt.

- Úrnőm... - suttogta Jairó a nyüszítéssel küszködve. – A Ködös Erdő nagyon messze lett volna tőlem, és a tagjai pontosan tudták azt, amit a falkában is. Kiderült, van hat farkas, a Hold Királyai, akik a Vízfalkát akarják kiszabadítani! Szövetséget akartak kötni Arawu nagymacskáival, de ott elárultam a mocskos tervüket, és most már mindannyian meghaltak, így a falkánk, a Sötéthold Falka biztonságban van.

- Legalábbis szerinted – mordult rá a nőstény, háborogva. – Arawu démon hiénája egészen másról számolt be.

- Valóban? – hervadt le a győztes mosoly Jairó sötét arcáról.

- Azok a farkasok az utolsó pillanatban elmenekültek, teleportot használva – számolt be Misae szárazon. – Erről jut eszembe: hogyan tudhattak egyáltalán arról, a Vízfalka minket szolgál? A Falkák Tanácsa erre sosem jönne rá.

- Kényszerítettek – bólogatott meggyőzően Jairó. – Volt velük valami... egy farkasszerű lény...

- Folytasd – hajtotta le a fejét Misae.

- Az nagyon erős volt – Jairó szünetet sem tartott, míg beszélt. – Lefogott, és erőszakkal kiszedte belőlem az elmemágia energiáit! Esélyem sem volt védekezni. Muszáj volt eljátszanom, hogy vele tartok, de mindvégig a biztos halálba akartam vezetni, fogalmam sem volt arról, mikre képes...

- Biztos halál – visszhangozta Misae, és lassan lemászott a szikláról, megállva a földön marakodó farkasok között. Azok megdermedtek, és orrukkal Jairó felé szaglásztak. – Aki innen jön, előbb választja a pillanatnyi halált, mint, hogy egy pillanatig is az ellenséggel tartson.

Misae hirtelen az egyik szürkés farkashoz fordult, aki most büszkén kihúzta magát, abban reménykedve, talán Jairó kárára magasabb rangot kaphat.

- Te – utasította a nőstény, a Lélektoll vadul himbálózott a nyakában. – Mondd ki: Gyűlölöm a Halálfalkát!

- Nem! – nézett rá hűségesen a szürke hím. Egyértelműen ezt kellett mondania. Legalábbis Axel szerint. – Soha! A Halálfalka az otthonom, az nevelt fel engem és tett azzá, aki vagyok!

Misae egy pillanat alatt, figyelmeztető jel nélkül a szürke hímre vetette magát, mint a zsákmányra, sovány nyakát hatalmas agyarai közé kapta, és egy szörnyű reccsenés hallatszott. A farkas kiontott vére a végig mozdulatlan Jairó sörényére fröccscent, majd Misae az élettelen testet a többi farkashoz hajította, mely nagy ívben landolt előttük. Esése közben sötét csíkot húzott a talajon, melyet a kitépett torkából ömlő vér és szétszaggatott erek okoztak.

A sziklák sötét árnyai közül egy tüzesen izzó, bronzos szempár jelent meg, majd, egy óriási alak lépett ki, kezdetben csak teste elülső részeinek hatalmas izmaira borult rá a fehéres, sápatag fény. Majd dübörgő lépteivel megállt parancsolója előtt, hatalmas, széles válla a szintén nagy nőstény marjánál volt, igaz, Misae-t sem lehetett kicsinek nevezni. Axel elhűlt az óriási, rőtvörös hátú, világosbarna hasú és lábú farkas gigászi termetén, nagy, sötét feje és állkapcsából vastag agyarként kilógó szemfogai láttán pedig egy szörnyfarkas gyilkos, visszataszító képe jutott az eszébe. A többi farkas, amely hozzá képest még kisebbnek és esendőbbnek látszott, félelemtől remegve tért ki az útjából.

- A tiéd, Groll – vette oda Misae a hatalmas hím farkasnak, mely vonyítva ragadta meg a testet, és mohón húzni kezdte magával, vissza a sötétbe. – Látod, látod, Jairó – fordult fejcsóválva Misae a sötétbarna hímhez, mely lefagyva nézte az eseményeket. – Ilyen egy jó Halálfalkai. Az igazi és egyetlen Halálfalkai.

A sötétből hús szakadása és csontok ropogása hallatszott.

Axelnek fogalma sem volt arról, mit nézett végig. Látta Misaé-t, ahogyan sötét vértől csöpögő szájjal, örülten forgó szemekkel húzza el a farkát a barna hím orra alatt, aki megszólalni sem bírt. Nem hitte volna, hogy van olyan farkas, mely egy falkatársának az ilyen hirtelen halálát okozza. Még belőlük sem nézett volna ki ekkora kegyetlenséget. A torka megfájdult, és szorongató érzése támadt.

- Adj még egy esélyt! – könyörgött Jairó a földre borulva, kikerekedett szemmel. – Utánuk megyek, megkeresem, és egyenként megölöm mindet!

- Mind a hat farkast és azt az egyet? – húzta össze hideg szemeit Misae, mintha az előbbi eset meg sem történt volna. – Nevetséges. Nem érdekel engem ez a Hold Királyai, mire készülnek, vagy mit akarnak. Porszemek hozzánk képest. Ami fáj, hogy elárultál minket.

- Sosem árulnám el a falkámat – nyöszörögte Jairó megtörten.

- Akkor miért nincs már rajtad az elmemágia, amit tőlem kaptál? – emelte fejét magasra Misae. – Nagyon jól tudod, ha azt egyszer leveszik valakiről, sosem kaphatja vissza.

- Könyörgöm... - suttogta halkan a sötétbarna hím. – Ne becsüld alá azt az egyet...

- Milyen egyet? – Misae tébolyult szemei újra Jairóra siklottak.

- Gyémántkarmot – felelte a farkas. – Az égből küldték, a csillagok farkasának mondja magát. Meg akarja ölni Hurrikánt, és semmilyen tiltott mágia nem hat rá. Rólam is ő kényszerítette le az elmemágiát, és a célja, hogy az összes Sötéthold falkaival ezt tegye. Nagyon veszélyes farkas, meglepődnél, ha látnád, mikre terjednek ki az képességei. Ha meg is ölsz, vagy odaadsz a falka többi tagjának, ezt muszáj volt elmondanom, mielőtt a titok a halálba száll velem.

- Nem öllek meg – mondta neki Misae, mámorító hangon. – Egyszerre vagy ahhoz túl ravasz és mégis ostoba. – szavai szinte játékosak voltak. – Te adtad a Lélektollat Bliitzhának, ami elég erős belépőt biztosított a számodra. Erről a te Gyémántkarmodról meg csak annyit tudok mondani, ha ennyire nyomaszt téged, hogy jöjjön csak. Várjuk szeretettel.

- Köszönöm, Misae úrnő! – tört ki Jairó boldogan, felsírva az örömtől, miközben hatalmasat sóhajtott. – Mivel háláljam meg? Megteszek bármit!

- Annyira még ne hálálkodj – ült le Misae a földre. Az égen a szürke felhők feketévé nőtték ki magukat, a félhomály mindent beborított, és a kilátszódó ég vérvörössé vált. – Egy feladatom van a számodra.

- Akármi lesz az, a legjobban fogom teljesíteni – Jairó is leült, a nősténnyel szemben, és behódolva lehajtotta a fejét.

- Azt merem remélni – Misae vérmocskos szájával közelebb hajolt Jairóhoz és suttogásba kezdett. Kihűlt fényű, sárga szemei elkerekedtek, miközben szája sarkán őrült vigyor terült szét, melytől összes vörös agyara kilátszódott. – Elmész szépen Hurrikánhoz, és megmondod neki, a lánya kér néhány finom vízfalkait vacsorára.

- Ahogyan akarod, úrnőm – hajtott fejet Jairó reszketve, majd fürgén, mint a menekülő kígyó, árnyékként iramodott el a Halálfalka hegyei felé.

- Axel... - az akita enyhén hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Hirtelen megrémült. Nem látta őt itt senki, a mágia hozta csak ide, hogy tudhasson dolgokat, amiket senki más nem. Akkor honnan tudják a nevét?

A hang egyre kétségbeesettebb lett, és újra, újra hívta őt, majd hirtelen egy mancsot érzett, mely oldalba böki, a vörös bundájú kutya pedig a levegőbe szökkent, hogy a láthatatlan támadó felé kapjon.

A semmibe harapott, ahogyan négy lábra állva eltűntek a hegyek a szeme elől, és újra a vízesés csobogását és a meleg napfényt érezte a közelében. Egy helyben állt, felkunkorodott farokkal és égnek álló bundával, egészen lehajtott fejjel. Vadul zihált, míg rá nem jött, mi történt, és kifújta a levegőt. Tekintete lassan kitisztult, és kissé megnyugodott, hogy ugyanott van, idiótának érezte magát, amiért ennyire megrémült Thaliától, aki mindvégig fel akarta őt kelteni. Nincs Halálfalka, vagy Misae. Itt nincs – mondogatta magának, nyugalmat erőltetve magára. Nem veszthette el a fejét Thalia előtt.

Az apró, barna foltos nőstény ijedten nézett rá kék szemeivel, mögötte Nanook állt mozdulatlanul, tekintetéből látszott, tisztában van azzal, miket élt át a félvér. Axel egyre csak nézte őket, szemei előtt még mindig a Sötéthold Falkát, és Misaé-t látva. Volt valami eredendően beteg és őrült abban a farkasban, ami Axelt mindennél jobban taszította.

A vörös akita lassan kifújta a levegőt, bundája újra lelapult, egyedül a háta mentén meredt égnek vöröses szőre. Thalia bizalmasan megközelítette, de szavai szokatlanul csendesek voltak.

- Már nincs semmi baj – nyugtatta a nőstény. Axel hagyta magát elveszni a kék szemekben, melyek a hegyi tó kristályos vizénél is tisztábban ragyogtak. A kerek arcán lévő, sima, tarka szőrszálakat lágyan rezgette a vízesés hullámaiból áradó hideg levegő, míg puha, sötétbarna füleit, melyeken gyöngyös vízcseppek ültek, megértően forgatta. – Hallottam, hogy az a szilánk képes rémálmokat okozni, ezért is szerettelek volna felébreszteni belőle.

- Köszönöm – Axel csak ennyit tudott kinyögni, míg a nála jóval kisebb nőstény finoman hozzábújt, és csak később vált el tőle, andalító virágillatot hagyva az akita bundáján. Nem akarta elmondani neki, amit látott nem rémálom, hanem brutális valóság volt.

A vöröses bundájú kutya pillantásokat váltott a déllemmel. Nemsokára el kell mindent mondania neki, de Thaliát egyelőre még nem akarta beavatni. Még azt sem tudta, a Lélektollat keresik.

A két kutya mögül egy hatalmas szuszogás hallatszott, amit orkán erejű sóhaj követett. Axel átnézett a válluk fölött, majd elsőként rohant oda a sárkányhoz, mely most ébredezett csak fel. Nanook és Thalia leápolta a sebeit, a sárkány ezüstös, pikkelyes testén zöldes masszák és levelek takarták el a sérüléseket. A sárkány fenyegető hangot adott ki, majd hosszú farkával csapkodni kezdett, hogy felküzdje magát tüskés szárnyaira. Széles ezüstpikkelyein szivárványosan csillogott a napfény, smaragdzöld szeméből hideg láng csapott ki, mint széttörő drágakő. Begyéből, mellkasának éles pikkelyei alól világoskék fény kezdett el izzani, valamint orrlyukából és csőrös szájából is. Díszes fejét kényesen dobálta, hosszú nyaka tekergett, ahogyan a szárnyain támaszkodva kerülgetni kezdte a három kutyát, félig a talajra lapulva, torkából sziszegő hang tört fel.

Axel komolyan elgondolkozott, tényleg ez volt-e a legjobb döntés. Thalia bátran elindult volna a színes hüllő felé, de az akita finoman visszahúzta, és megállt a sárkány előtt. Tudnia kellett, képes-e a beszédre, így megpróbálta szóra bírni.

- Mi hoztunk ide a barlangba, miután megsérültél – köszörülte meg a torkát. Nem igazán volt jártas a sárkányokban, remélte, nem a semminek ugat, ha már elővette a hangját. Tiszteletet mutatva meghajolt egy kicsit, de nem behódolóan. – Bocsáss meg, amiért a beleegyezésed nélkül történt ez. Érted amit mondok? – mély hangja kissé elhalt, mikor a sárkány lapos tekintetét csak összehúzta, pupillája szűk volt, mint a fenyőtű. – Hogy hívnak?

Nanook is odaállt Axel mellé, és a déllem büszkén kihúzta magát, hosszú szőrszálait csapkodta a vízesés szele. Illedelmesen, de kissé türelmetlenül ő is megszólította a sárkányt.

- Mi láttuk el a sebeidet... - kezdte, de a hüllő tovább kerülgette a őket, most a déllemre összpontosítva. – Kérlek, nagy sárkány – hajtotta le a fejét Nanook. – Az északi fajtákba tartozol: értened kell az ugatásunkat, biztosan beszéled a nyelvünket.

Az ezüstpikkelyű sárkány megállt velük szemben, farka tekeregni kezdett, rövid hátsó lábait szilárdan megvetette. Élénk rózsaszín csíkokban pompázó, most zöldeskéknek tetsző fejét magasra emelte, míg a fényekben teste lilának és aranynak látszott, mint mikor a kagyló színben gazdag, tompán ragyogó belsejét kíváncsian forgatják. Tülkös szarvai egészen magasra emelkedtek, ahogyan száját kinyitotta, de kékes lángok helyett a lény visszafogott, de lenéző nevetésben tört ki.

- A pocok vajon mit mondhat a sasnak, miután az megkímélte életét? – érdes hangja volt, de Axel inkább érezte nőstényének, ezért megállapodott abban. – Ti kutyák igazán mulatságos kis lények vagytok. A nevem Semseyit – emelte fel hangjával együtt a hosszú nyakát is, méltósággal és nem kevés gőggel. – Bizmut örököse, a kristálysárkányok családjának sarja.

- Üdvözlünk, Semseyit – hajtott fejet újra Nanook, majd diplomatikusan bemutatta magát, és a két másik kutyát is. Axel bízott a malamut beszélőkéjének sikerében, a hím szavai lágyan visszhangoztak a zuhatagokkal teletűzdelt barlangban, mintha csak guruló vízcseppek lennének. – Egy kérdéssel fordulnánk hozzád, mert tudjuk, hogy te kitűnő ismerője vagy az Északi Királyságoknak és az egeknek... Azt szeretnénk tudni, esetleg meg tudnád nekünk mutatni, hol találhatjuk Deimos Tornyát? Nagyon hálásak lennénk érte.

A sárkány pislogott még egyet hideg hüllőszemeivel, majd újra kacagásba tört ki, felemelve a fejét.

- Nézzenek csak oda – tekintett rájuk le, jól szórakozva a kutyákon. – Mit nem képzelnek ezek magukról! Életükben egyszer tesznek valamit másokért, és utána azt hiszik, örökre körülöttük forog a világ. Mi lesz még ezután? El ne vigyelek oda titeket?

- Csak azt szeretnénk, hogy megmutasd az utat – mondta neki Axel növekvő indulattal. Nem tetszett neki, hogy Semseyit ilyen könnyen nevetség tárgyává tette őket. Lehet, kisebbek, mint ő, de attól még ők is élnek és a világon vannak. – Ez nem nagy szívesség az után, hogy megmentettük az életedet.

- Szívesség – ismételte a sárkány, elcsendesedve. – Szerencsétek van, hogy nincs étvágyam a húsotok iránt. Vagy, hogy nincsenek fiókáim, akik hazavárnának friss zsákmánnyal, így most nem nyellek el mindhármatokat egyben. Ha most megbocsátotok, – itt felemelkedett kissé hátsó lábaival, és széles, sárgás szárnyait repülésre készen kitárta. – kezdtem már unni ezt a bájcsevejt. A gondjaitokat pedig tartsátok meg olyannak, aki képes lealacsonyodni a szintetekre, hogy törődni tudjon velük.

Csapkodni kezdett széles denevérszárnyaival, a lejjebb ereszkedő Nap sugárban betörő fénye pedig arany izzással sütött át rajta, átvilágítva a vékony hártyán, áttetsző árnyékot vetve a kőfalakra. Axel elképedve és fintorogva nézte, ahogyan Semseyit kecsesen ellöki magát a talajtól, és a rés felé akar szállni, hogy kibújjon rajta, de mikor a levegőbe szökkent, néhány zajos csapkodás után ügyetlenül a vízesés egyik tavában kötött ki. Két lábra állt, szárnyait mellső végtatokként használva vergődött ki belőle, és sziszegve rázta le pikkelyeiről a vizet.

- Csodáltam volna, hogyha a szárnyaidnak ilyen rövid gyógyulási idő is elég – ment hozzá kissé közelebb Thalia. A barna nőstény félelemnek jelét sem mutatta látszólag, de mancsa kissé remegett. – Csak mondd el, milyen növényekre van szükséged, és mi elhozzuk azokat, ha szeretnéd.

- Valóban, édes szívem? – nézett Semseyit sziszegve a nőstényre. – Nem egy sérült kis nyúl vagyok, aki a szánalmadra szorul.

Azzal a hüllő elfordult tőlük, a vékony hátán lévő pikkelyek most lilából kékre váltak a fény változása miatt. Axel kelletlenül utána szólt, mikor a hüllő sértetten átfonta maga körül elegáns farkát.

- Pedig most úgy nézel ki – morogta a félvér velősen. Mindenképpen rá kellett őt vennie a segítésre. Nem tudta még hogyan, de muszáj lesz. – Ígérd meg, hogyha hozunk neked növényt, akkor megmutatod az utat a Deimos Toronyba.

- Az egyetlen dolog, amit megígérek, hogy át fogok szokni a kutyahúsra – fordult feléjük Semseyit villogó szemmel, villás nyelvét mohón kidugta a három rémült kutya felé. Lassan közelebb merészkedett hozzájuk, farka csendben tekergett, torkából gurgulázó hang tört fel.

- Jó, de mit tennél utána? – kérdezte tőle Axel a szemébe nézve, állandóan a két másik kutya előtt állva. – Ha meg is eszel minket, az nem hozza rendbe a szárnyadat.

- Nem, de titeket elhallgattat – nyitotta ki marásra a száját a sárkány, orrlyukaiból és torka aljából halványkék fény tört fel. De ekkor Thalia valami olyat mondott, ami megakadályozta a tettében, és valószínűleg mindhármójukat megmentett a halálra pörköléstől.

- Amikor a földbe zuhantál, én akartam, hogy meggyógyulj – szólalt meg a barna foltos kutya halkan. – Nem azért, mert hőst játszottam, hanem, mert úgy vélem, a kegyelem sokkal fontosabb, mint esélyt sem adni az életre. Az Északi Királyság kutyái vadásznak a sárkányokra, háborúznak velük, utána pedig trófeaként dicsekednek a tettükkel.

- Mire akarsz kilyukadni? – állt meg ellőtte hullámozva Semseyit.

- Az anyám mindig azt tanította nekem, ne úgy lássam a világot, mint amilyen, hanem olyannak, amivé válhat – nézett fel rá Thalia kék szemeivel tisztán. – Ha mindannyian tudjuk, amit akarunk, akkor onnantól fogva már nem lesz megvalósíthatatlan. Én azt szeretném látni ezen a világon, hogy a lények békében élnek egymással, te nem? Talán ez lesz az első lépés, talán nem, de szakítanunk kell a múlttal, változásokat hozni, amikre szükség van, de mit érünk el, ha meg sem próbálunk segíteni a másikon?

- Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem – hajtotta le hozzá ékes fejét a sárkány. Büszke hangja neki is egészen elhalkult. – De három kutya véleménye nem váltja meg a világot. Kicsi pontok vagytok ahhoz.

- Ez igaz – felelte most Axel. Hirtelen tudta, mit kell mondani. – Az idő változásával azonban, többen fognak így gondolkodni. Talán a következő nemzedék hozza el a változást, vagy az utána jövő. – Egyenesen a hüllőre nézett. –Egy valami biztos csak: ne becsüld alá azt a három kutyát, mert akár meg is lepődhetsz rajtuk.

- Erre voltam kíváncsi – forgatta magasan ülő fejét Semseyit. – Mit kerestek ti itt, ha nem tartoztok az Északi Királysághoz? És miért keresitek Deimos Tornyát?

- Hagyd, hogy segítsünk a szárnyadon, és elmondjuk – válaszolta Thalia, Axel megrökönyödésére. Kissé meglepődött, hogy Thalia ilyen könnyen meghozott egy döntést, ami még csak nem is őt illeti elsősorban.

- A szárnyamra gyógynövényt itt nem találsz – hajtotta le megint díszes fejét Semseyit. – El kell mennetek Tatkret városába, ott vannak kutya gyógyítók, akik komoly sérülésekre készítenek keverékeket és kenőcsöket.

- Tatkret városa az a sok fehéres rom, a Lódombokon túli hegyek oldalában? – kérdezett közbe Nanook, farkával halkan dobolva a kőtalajon.

Axel azonnal felidézte magában a leomlott épületeket a hegyoldalban. A sárkány csak bólintott, biztosítva őket, az lesz az. A vörös akita kelletlenül felmorgott magában. Legkevésbé sem kívánkozott a többi kutya közé, és a végsőkig remélte, hogy nem kell oda menniük. Szerencsére már régóta nem kellett a bemerészkednie a kutyák városaiba, de érezte, ez nem fog örökké tartani és ez a nap is eljön majd. Tudta, hogy itt senki nem ismerheti, torka mégis elszorult és mancsai földbe gyökereztek, hajlott rá, hogy ő itt marad. De nem tehette ezt meg, nem küldhette el Nanookot és Thaliát egyedül. Mozdulás nélkül hallgatta, ahogyan Nanook tovább kérdezősködik.

- És pontosan mi a baja a szárnyadnak? Eltört, meghúzódott? Esetleg tudod, mi kellene rá?

- Nem tört el – nézett rá a leszálló napsütésben Semseyit büszkeséggel. – De nem olyan erős, mint amilyennek lennie kellene.

Nanook bizalmatlanul nézte a sárkányt, óvatosan megközelítette, és jobban szemügyre vette a hüllő színpompás szárnyát, mely most kissé a földre lógott. Mancsát alig érezhetően végighúzta rajta, de a sárkány csak levegőt kifújva felemelte azt, és tartózkodóan a hátára hajtogatta. Most egészen úgy nézett ki, mint egy dölyfös madár, szépsége ide-vagy oda.

- Szerintem a két csont a hát és a szárny találkozásánál elmozdult a helyéről – számolt be nekik a malamut. – Valóban nem tört el, de van rajta egy zúzódás.

- Mi tud ezen segíteni? – kérdezte Thalia kétségbeesetten.

- Talán egy nadálytő keverék – felelte Nanook. – Most már értem, miért mondta Semseyit, hogy ilyet nem tudunk találni a közelben. A fekete nadálytőt, ami zúzódások ellen van, ősszel lehet csak szedni, de ha más gyógynövényekkel együtt, masszában tartósítják, egész évben eláll.

- Akkor tényleg nincs más választásunk – morogta Axel kényelmetlenül.

- Ugyan már! – vakkantott fel Nanook tettetett vidámsággal. – Nem lehet olyan rossz hely az a város, legalább látunk egy kis világot.

- Ez még viccnek is rossz volt – emelte rá Axel sötét szemeit megrovóan. – Egyébként is, hogyan működik ez az egész? Nem mehetünk csak úgy oda, hogy elvegyük tőlük a gyógynövényt.

- Igazából cserével szerezhetjük meg – Nanook máris elindult volna a kijárat felé, látszott rajta, elemében volt. A déllem égett a vágytól, hogy ott lehessen, a többi kutya között, és Axel hirtelen megbántva érezte magát, amiért nem volt neki elég az ő társasága. – Hozunk valamilyen zsákmányt, ők meg odaadják ami nekünk kell.

Axel csak bólintott, elintézte magában annyival, hogy nem voltak mind egyformák.

- A legjobb lesz, ha én is jövök – közelített a barlang kijárata felé oldalazva Semseyit, de mikor a kutyák megrökönyödve nem szóltak semmit, kissé fennhangon folytatta. – Látnotok kellett volna az arcotokat! Érdekes is lenne, egy sárkány a kutyák városában, de még bármi megeshet. Elkísérlek titeket egy darabig, majd a hegyek mentén végigmegyek a város alatt. Tatkret városán túl lesz egy széles barlang, a sziklák között, ott találkozunk.

- Jól van, köszönjük – mondta Thalia, és azzal a három kutya és az egy sárkány útnak indultak.

Lassan haladtak, mivel Semseyit csak a két hátsó lábát és az épp szárnyát tudta közlekedésre használni, de Axel igazán örült, hogy nem vártak tovább a barlangban. Mostantól nála volt a Tűzszilánk, fejszéje pedig szorosan az oldalára simult, arra gondolt, ha a többi kutya látja rajta, hogy harcos, talán békén hagyják és elkerülik. Ki kellett találniuk valamit, honnan jöttek, de végül csak annyi jutott az eszébe, hogy kiadhatnák magukat a Keleti Királyság tagjainak, akik uralkodói megbízásból jöttek el idáig. Ostobaságnak hangzott úgy ahogy volt, de legalább megnyugtatta kissé magát vele.

Míg szó nélkül elhaladtak a sötétlő fák alatt, és a lemenő Nap aranyvörös fénye között végigsétáltak a széles síkságon, Axel akaratlanul is meglátta a beomlott földet, és a sziklát, amely alól nem is olyan régen húzták ki. Most a mélyedést árnyékba vonta az alkonyat, de Axel még így is megborzongott, ha arra a hatalmas, szürke lényre gondolt, mely még abban a pillanatban is a föld alatt rágta át magát, hihetetlen mélységekben.

Thalia a sor elején szökdécselő Semseyitre nézett, csodálattal, mintha azt várná, a sárkány mesélni fog valamit az életéről, az égi utazásairól, vagy a harcról a sokszárnyú lény ellen. De Semseyit csak halkan sziszegett, éles tüskéi az égnek meredeztek, így a barna nőstény inkább Axel és Nanook párosával tartott. Az akita félretette minden gondolatát, ami eddig a Tűzszilánk okozta látomás körül keringett, és elismerően megszólította Thaliát, igaz, rendkívül esetlenül.

- Tudod... - mondta neki, ahogyan elhaladtak a sziklák előtt. – Igazán jó ötlet volt rázúdítani a sziklát arra a szörnyre. Sosem jutott volna eszembe, hogy ezt tegyem, de te nemcsak Semseyit, hanem a mi életünket is megmentetted vele.

- Jaj, dehogy is! – nézett rá Thalia sajnálkozva, elkerekedett szemmel. – Azóta annyira furdal a lelkiismeret, hogy miattam majdnem odavesztél! Ha tudom, hogy ez történik, kitalálok valami mást.

- Az nem miattad volt – szabadkozott a vörös és fehér bundájú kutya. – Nem tehetsz róla, hogy a szárnyam néha nem úgy működik, ahogyan az elvárható lenne tőle.

Hallgatott arról, milyen komolyan megsérült, mikor a sziklákra zuhant azzal a másik farkassal együtt, és a Merupuval folytatott harc sem segített rajta. Jó darabig el kell őket rejtenie, a repülésről pedig sokáig még csak nem is álmodhatott. Még ő maga is megijedt, sosem érezte magát ilyen gyengének, de ezt természetesen semmiért nem hangoztatta volna mások előtt.

- De mialatt nem használod őket, azért gyógyulnak, ugye? – kérdezte a barna nőstény őszinte aggodalommal. – Neked nem kellene használnod rá valamit?

- Skotadi őrizzen tőle – mosolyodott el válaszul, keserűen.

- Tudod, - törte meg a pillanatnyi csendet Thalia, - ritkán gondolok olyan dolgokra mint a harc, viszont ha eszembe jut, nem tehetek róla, de azonnal ilyen ötletek merülnek fel bennem. Ez rossz lehet?

- Legkevésbé sem – nyugtatta meg Axel. – Csak azt jelenti, hogy jó stratéga vagy, még ha nem is tudsz róla. – szavaitól meglehetősen elbizonytalanodott Thalia, így magyarázkodva újra megszólalt. – Ennek nagy hasznát fogjuk még venni, biztos vagyok benne. Muszáj megköszönnöm.

Thalia ezt hallva magabiztosan az akitára nézett, és most bátran rámosolygott, szemei izzottak a lemenő napfényben, apró fülei merészen néztek végig az aranyszínű fátyolfelhőkkel átszőtt halványkék égbolton. Így haladtak tovább, szó nélkül egy darabig, árnyékaik hosszúra nyúltak a tájon, míg el nem érték Tatkret városát. Axel felnézett a sziklaoszlopos hegyekre, az omladozó, fehér várakra és alaktalan épületekre, de agyába újra és újra betörtek a képek, amiket a Tűzszilánk mutatott neki. Újra maga előtt látta Misae őrült arcát, a többi farkas rettegését. Jairó furcsa, sötét folt volt neki, sehogyan sem illett az egészbe, az pedig, hogy a Hold Királyait emlegette, csak aggodalommal töltötte el a félvért. Mit csinálhatnak most Anayán, hogy a Halálfalka szövetségesei is tudnak róla? Sejtette, nagy bajban lehetnek, és elhatározta, amint alkalma adódik, beszélni fog Leilanával, ha más nem azért, hogy figyelmeztesse a közelgő veszélyre. De előbb még Nanooknak kell beszámolnia a látottakról.

- Ne aggódj – állt mellé Thalia barátságosan. – Ezek a kutyák nem ismernek téged, nem fognak bántani. Nincs okod félni tőlük.

- Nem félek tőlük – rándult össze a bundája. Nem mondhatta el neki, mi bántja igazából, de akkor is zavarta, hogy a nőstény így védelmezi.

- Szóval te arra fogsz menni? – kérdezte Nanook Semseyitet, a lemenő napfényben hűvös árnyakba boruló hegyalj felé bökve az orrával.

- Szerinted hova máshova? – nézett rá élesen a ragyogó pikkelyű hüllő. Majd szó nélkül, összecsattintva csőrszerű állkapcsát, a bokrok között megbújva elindult a hegy lába felé. Útközben csak fejét csóválva sziszegett magában. – Kutyák...

Ahogy a sárkány tekergő farka is eltűnt a leomlott sziklák és bozótosok tömegében, a három kutya aggódó pillantásokat váltott egymással, majd lassan elkezdtek felfelé igyekezni, a város felé. A szürke hegyek egyre inkább feketébe borultak a vörös alkony miatt és a szél hideg fuvallatot küldött feléjük. Axel nem fázott, tömött bundája megóvta, de akkor is megborzongott, mert az égen átfutó élénkpiros felhőpamacsokról Misae vérrel borított szemfogai jutottak az eszébe. Véget kell vetnie ennek a rémálomnak, amit a Lélektoll szabadított a világra.

Nem kellet sokáig gyalogolniuk felfelé, egy kis idő után, mikor az égbolt vöröses-lilába váltott és a napfény csak pár sugárban ért fel hozzájuk, máris a lépcsős, kőoszlopokkal védett hegyoldali város bejárata előtt találták magukat, pontosabban egy egykor fehér, de most zöld mohákkal elborított, tömbszerűen egyszerű épület kapujában.

Az apró, alagúthoz hasonló átjáró két oldalán egy-egy harcias csau-csau állt, mancsig felfegyverkezve. Vöröses arany bundájuk vastagabb és tömöttebb volt, mint Ragnaroké: úgy néztek ki, mintha csak egy oroszlán és medve keverékei lennének. Bár nem voltak nagyobbak Axelnél vagy a déllemnél, hosszú bundájuk és a vállukon lógó csatabárd miatt hatalmasnak és megkerülhetetlennek tűntek.

Thalia kissé Axel vöröses oldalához húzódott, amitől az akitában azonnal felébredt a védelmezői ösztön. Elég volt egyetlen rossz mozdulat az őrök részéről a védtelen és kiszolgáltatott nőstény felé, és azonnal megtapasztalhatták a félvér haragját. De a józan esze azt súgta, ezek a nyugodt kutyák más értékrendet vallottak, mint nyugati rokonaik, mert érkezésükre fel sem kapták a fejüket, csak kidugták lila nyelvüket, ahogyan megszólították őket.

- Kik vagytok, és miért akartok átkelni Tatkret városán? – kérdezte az egyikük mély ugatásával.

- Messze földről érkeztünk, pontosan honnan, az csak a mi dolgunk – felelte Nanook magabiztosan, de alázatosan. Hosszú, kéregbarna szőrszálaiba lágyan belekapott az északi szél, megmutatva hatalmas termetét az őröknek. – Az én nevem Nanook, ők pedig Nesu és Kane.

Thalia csak kissé értetlenül bólintott, Axel is ugyanúgy tett. Nanooknak nem kellett eltitkolnia a nevét, mivel a Nyugati Királyság nem tudott róla, Naroinnak ismerték sokáig, de mivel olyan máshogy nézett ki déllem alakjában, soha nem vették észre a hasonlóságot, szerencsére.

- Mit kerestek itt? – kérdezte a másik csau-csau, fekete arca alig látszott ki abból a hihetetlen mennyiségű szőrből, ami az egész nyakát és testét fedte.

- Azért jöttünk ide, hogy elcseréljünk valamit – magyarázta Nanook hivatalosan, az elejtett fácánra bökve, ami a földön hevert a mancsai előtt. – Nem tervezünk sokáig maradni, csak átutazóba jöttünk.

A két hosszú szőrű kutya utat engedett nekik, és Axelék beléptek a kapu sötétjébe. Egy hosszú alagúton át vezetett az útjuk, az akita úgy érezte, mindenhol hidegen villogó szemek néznek rá, és figyelik a lépteit. Majd kiértek az árnyak közül, és kissé furcsállva belevetették magukat Tatkret kanyargó városának sűrűjébe.

A kis út két oldalán fehéres, szikár épületek fekete rései néztek egymás szemébe, a hegyoldali részen, egészen a kutyák feje fölött, a sziklák magasában hatalmas, omladozó várak és lepusztult, vastag oszlopú, szögletes paloták voltak, hatalmas méretük ellenére egyértelműnek tűnt, nem sokat dolgoztak velük, mintha egy tömbből faragták volna ki őket. A másik oldalon kisebb épületek kaptak helyet, inkább tűntek felnagyított, fehér köveknek, mint bármi másnak.

A fehér tömbök között Axel mindenféle kutyákat látott mozogni, voltak hatalmas, jámbor léptű malamutok, és jéghideg tekintetű, karcsú huskyk, melyek bizalmatlanul pillantottak feléjük, kölykeiket magukhoz húzták, mikor Axel elsétált mellettük. Voltak még velük azonos méretű, fehér felhőhöz hasonló szamojédok, oldalukra erősített hámjaikról jégcsákányok és ismeretlen lények kürtös szarvai lógtak. Többnyire beszélgettek, vagy súlyos fegyvereket cipeltek, egy-egy nyugodt mozgású bernáthegyi pedig egész rakományokat cipelt széles, szikár hátán. A fehér falak sötétjéből pedig titokzatos, farkashoz hasonló kinézetű keverékek bújtak elő, a távoli pusztaságok fagyos szagát hordozva foltos, bozontos bundájukon, baljósan izzó tekintetükben pedig űzöttség lappangott.

Voltak olyan kutyák is, mint ő maga: spiccek, magasra emelt, kunkorodó farokkal és szénfeketén csillogó, élénk szemmel, bár többségük jóval kisebb mérettel rendelkezett. Néhányuk olyan picike volt, hogy alig lehetett kölyöknek mondani, alig tűntek cirkáló szőrpamacsnak, de mégis, olyan fontoskodva szaladgáltak a náluk többször nagyobb kutyák lábai között, hogy Axelnek megállt az esze.

Nanookra a legtöbb kutya csak elismerő pillantásokat vetettek, mivel hasonló fajtába tartozott, megtűrték maguk között. Axel azonban már más volt: mintha érezték volna, mi is ő valójában, ösztönösen elkerülték, útjából pedig még inkább kitértek mikor meglátták a mellkasán ékeskedő heget és a fejszét, ami az oldalára volt erősítve. Az akita csak magában sóhajtott, idegen volt ezeknek a kutyáknak a szemében, még ha némelyikükre hasonlított is egy kicsit. Thaliával is így jártak el: figyelembe sem vették, csak egy jöttment, kóbor nőstényt láttak benne, nem a Nyugati Királyság legmagasabb rendű tagját. De ez most az előnyére vált.

A vöröses akitának idegességében összerándult a bőre, a hideg, északi szél vastagon belefúrta magát tömött szőrszálai közé. Nem fázott, de a kutyák becsmérlő, merev tekintetétől égnek állt a bundája. Fogalma sem volt arról, mennyire lehetnek most a Deimos Toronyhoz közel, legszívesebben felrepült volna, hogy körbekémlelje a vidéket. Egyáltalán nem akart itt lenni. Bármit csinált volna, csak ezt ne. A hangulatára költözött nehézség még erősebb lett, mikor észrevette, a kutyák nemcsak megbámulják, de sugdolóznak is róla. Bár annyi megaláztatáson volt túl az élete során, ez most különösen zavarta, és igyekezett nem odafigyelni morajló hangjukra.

Körbefordult, hogy megtalálja Nanookot, de a malamut letette a földre a fácánt, és több lépéssel előttük, egy csapat másik északi kutyával beszélgetett. Hozzá hasonló malamutok voltak, és ahogyan azt a félvér látta, a társalgásuk kissé kimértnek és hűvösnek, de alapvetően bizalmasnak volt mondható. A déllem különösen élvezhette, hogy másokkal is találkozhatott, néha halkan felvonyított örömében, farkát pedig lassan csóválta. Szemét azért félig összehúzta, hogy a többiek ne fogjanak gyanút fehéren izzó tekintete láttán. Mancsai között az elejtett fácán hevert.

Axel csak lemondóan megrázta a fejét. Reménytelen. Felháborodottságát próbálva leplezni, megrezzentette egyik fülét. Minden pillanat számított, nem húzhatták az időt holmi fecsegéssel. Ki akart jutni innen, olyan gyorsan, amennyire csak lehetett.

Ha ő nem, majd én - gondolta, és szó nélkül odament a déllemhez, elvette tőle a féltve őrzött zsákmányt, egészen a fogai közé kapta, majd visszasietett a nőstényhez. Thalia csak meglepetten nézte a tömegből, majd kissé megrovóan odavakkantott neki:

- Tudod, nem igazán illedelmes dolog odamenni egy társasághoz, és köszönés nélkül elvinni tőlük valamit – szavai egészen halkak voltak, és azonnal felkeltették az akita értetlenségét.

- Nem akarok beszélni velük – rántotta meg a vállát, fogalma sem volt arról, milyen illemszabályok szerint működnek fajtársai. Legtöbbször csak Vengével és Nanookkal kellett beszélnie: ők pedig nem igazodtak ilyen, az akita számára felesleges formaságokhoz. Nem tetszett neki a nőstény kioktatása, neki ne mondja meg senki, hogyan viselkedjen. De valamiért annyiban hagyta. Szavai vegyes érzéseket keltettek benne.

- Érdekes, de valamiért én is így érzek – húzódott hozzá közelebb Thalia, és törékenyen felsóhajtott. – Furák ezek az északi kutyák! Olyan kellemetlen, sötét, furcsa értékrendjük van! De hát nem csoda, közel élnek az északi sarkhoz, ahol nagyjából hat holdig van éjszaka. Én sem viselkednék másképp, ha fél évig nem látnék napot.

Axel lerendezte a szavait egy mormogással. Nem igazán érdekelte, miért ilyenek az itt lakók, egyedül az foglalkoztatta, hogy meglegyen a gyógynövény és végre mehessenek. Nem bánta a kutyák hűvös távolságtartását, csak azt kívánta, bárcsak ne bámulnák annyira. Itt kiszolgáltatottnak érezte magát, pont az ilyen helyeket szerették elkerülni, ha utaztak.

- Az lesz a legjobb, ha elcseréljük ezt a fácánt arra, amiért jöttünk – felelte, nem tudta, szavaiból mennyit értett a másik, fogai közt még mindig a fácán nyakát tartotta.

- Tessék? – forgatta a fülét Thalia kerek szemekkel, majd mikor Axel elindult egy irányba, gyorsan követte. – Ó, értem. De szerintem...

Axel csak alig hallotta utolsó szavait. Az este kezdett leszállni, a hideg, bíbor és sötétkék égen az aranyszínű Hold apró, sárgás kis fénykört írt már maga köré, alakján át hosszú, mélyfekete, füstös felhők kúsztak át. A csillagok nem voltak többek ritkás, halvány derengésnél. Úgy tűnt, az este leszállta nem fárasztotta el az Északi Királyság kutyáit, épp ellenkezőleg: a sötétség új életet lehelt sétájukba, nemsokára alkudozások és elégedett ugatások zaja repkedett a homályosan szikrázó, félig már leomlott épületek falai között.

A két kutya zavartalanul vetette bele magát a sok különböző színű bunda forgatagába, de egyikőjük sem foglalkozott velük, így Axel mancsába vette a dolgot és egy általa természetesnek és barátságosnak vélt hangnemben megszólította az egyik fehér bundájú, kellemes illatú nőstény szamojédot.

- Áruld már el légyszíves, hol lehet itt gyógynövényeket szerezni? – kérdezte, a hatásért még a fácánt is letette egy pillanatra. 

Az idősödő, fehér nőstény felháborodottan nézett rá, válasz nélkül, és már készült volna, hogy visszatérjen a társaságához, mikor Thalia nyugodtan, illedelmesen hozzászólt. 

- Elnézést, ha zavarjuk, - hajtotta le kissé a fejét meg a farkát a nőstény. – igazán nem állt szándékunkban. De képzelje, újak vagyunk itt, és semmit nem tudunk erről a helyről.

- A jobb oldalon van egy gyógynövényes, a kiálló szikla alatt – nézett rájuk unottan a szamojéd, és mogorván visszafordult a többi kutyához, Axelék még egy hálás vakkantás után hallhatták mogorva hangját: - Ezek a kóborok azt hiszik, hogy nekik mindent lehet...

Axel nem értette, mi volt a szamojéd baja. Hiszen még azt is mondta, hogy légyszíves.

A kiálló sziklát hamar megtalálták, és természetesen a kocka alakú, minden eddiginél egyszerűbb kőépületet is, mely alatta volt. Falai közül bokrok és fiatal cserjék nőttek ki, a széles bejárat előtt pedig egy hatalmas, szürke hím ült, drótszőrén fehéren megcsillant a meggyújtott fáklyák tüzes fénye.

- Jó estét – jutott eszébe Axelnek hirtelen ez a megszólítás. Örömmel vette észre, hogy a drótszőrű kutya felé fordult, bár kissé hátrált, mikor meglátta az akita oldalán lévő fejszét és a hatalmas sebhelyet a mellkasán. Az akita időt sem adva, felidézve Thalia stílusát, folytatta. – Úgy hallottuk, itt lehet gyógynövényeket cserélni. – csak egy bólintás volt a válasz. – Tudunk nadálytő keveréket kapni?

- Természetesen a fácánért cserébe – biccentett Thalia.

- Már meg is nézem – azzal a magas, szürke hím eltűnt a rikító kőfalak mögött.

- Nem is olyan rossz – jegyezte meg Thalia elégedetten Axel viselkedésére vonatkozóan, felnézve rá. – Gyorsan tanulsz. De még bőven van hová fejlődni.

Axelnek ideje sem volt válaszolni, a szürke kutya máris visszatért, szájában egy apró kis zsákot tartva. Az akita megnyugodva átadta neki a fácánt, és mikor a nadálytő keverék gazdát cserélt, meg-és elköszönni sem felejtett el. Úgy gondolta, ha ilyen apróságokon múlik, megteszi.

Már éppen elfordulni készültek volna, hogy megkeressék Nanookot, mikor hirtelen egy vakító szempár és egy barna alak ugrott eléjük.

- Mit csináltok ti itt? – kérdezte a déllem kissé égnek álló bundával. Számonkérőn megállt előttük, mellső mancsával a hideg talajt tapodta idegességében.

- Azt, amiért jöttünk! – fújta vissza Axel fojtott ingerültséggel. – Mivel te leálltál ismeretlenekkel beszélni.

- Szerinted miért beszéltem velük? Szent Effys! – Nanook mérgében még egy halk ugatást is megengedett magának.

- Én ezt akartam volna mondani – jelent meg Axel oldalánál óvatosan Thalia. – De olyan gyorsan elszaladtál, hogy nem hagyhattalak magadra.

- Ha csak pár pillanatot adtál volna, megkötöm én az üzletet, és elintézem az egészet magam – felelte Nanook, még mindig kissé zsémbesen. Majd komolyabban rájuk nézett. – Legközelebb ne váljunk szét, kérlek. Ez nem tanácsos errefelé.

- Reméljük nem lesz legközelebb – förmedt rá Axel a déllemre. Úgy érezte, mind Thalia és Nanook összeesküdött ellene, pedig csak nem akarta magának bevallani, valóban hibát követett el.

- Te jó ég! – kapott magához Thalia megütközve. – Nálatok mindig ilyen paprikás a hangulat?

- Általában nem, csak ha úgy alakul – próbálta Axel menteni a menthetetlent.

- Ha te azt tudnád! – fordult Nanook kifújva a levegőt Thalia felé. – Elég sokszor alakul úgy, de mancsot rá.

A hátuk mögött ekkor vad ugatások és csörtetések rettentő zaja hallatszott, mely rögtön az összes kóválygó kutya figyelmét magára vonta. Axelék is az acsargások irányába fordultak, a sűrűn járt út felé, a hang arról jött, amerről ők is érkeztek. Axel előtt egy fehér villanás futott el hirtelen, egy pillanatra szíve megsajdult, de mikor utána nézett menekülő alakjának, a bozontos farokról és a rugalmas testről tudta, nem Vengét látja viszont. Mielőtt még gondolkozni tudott volna, a fehér teremtményt elrejtette a tömeg, mivel az ügyesen átugrott a döbbent ebek feje fölött. Mögötte huskyk egy csoportja rohant szélsebesen, vállukon hatalmas, kerek pajzs fénylett a lángok között, oldalukon súlyos csatabárd emelkedett az égbe. A kis pincsikutyák riadtan, magas hangjukon rikácsolva széledtek szét és tértek ki az útjukból.

- Kapjátok el! – vonyította haraggal ez egyik fekete-fehér husky, kék szeméből jeges lángok csaptak ki. – Tolvaj!

A huskyk diadalommal üvöltve csakhamar beérték a fehéres lényt a város azon részén, ahol a két szélső épületek közötti út tágra nyílt, viszonylag nagy teret engedve szabadon. Addigra már az összes többi kutya is köréjük sereglett, és Axelék is köztük voltak. Ő maga sem tudta, miért nem mentek el, de valami volt a helyzetben, ami maradásra késztette őket.

Axel látta, ahogyan a huskyk hálókat dobnak a földre lapult, nála jóval kisebb teremtményre, ami éppenséggel egy róka volt. Varázslatos, fehér bundája szinte világított a gyenge holdfényben, vörös szemei ijedtében kerekre tágultak, vékony, halványrózsaszín pupillája, mely szűk volt, akárcsak a macskának, állandóan mozgott, mintha ki akarna törni a pirosas tekintet fogságából. Vékony szájában, apró fogai között pedig ott volt az, amiért tolvajnak nevezték: egy mezei nyúl élettelen teste.

- Megsértetted Tatkret törvényét azzal, hogy a városunktól raboltál – állt meg a csapdába esett fehér róka előtt a fekete-fehér hím husky, nemesen kihúzta magát és jegeskék szemével már jóval nyugodtabban nézett le a rókára. – Büntetésedet majd a város vezetője szabja ki, addig pedig, mondd meg a neved, és azt, miért folyamodtál ilyen aljas cselekedetre!

- A nevem Nakka... uram – hebegte a róka, maga alá húzva világosszürke, hosszú farkát. – Miért raboltam, azt kérdezed? Egyszerűen, mert éhezem, és a gottók többsége elkerget, még a saját területükön sem vadászhatok. Nem tennék így, ha lenne más választásom.

- Nem csodálkozom a magyarázaton – nézett le rá a husky fölényesen. – Ti gottók mindig is magányosan róttátok Aigantut, miért várnál segítséget a saját fajtádtól? Nem vagytok kutyák, de még farkasok sem.

- Csak kérlek, kíméljetek meg! – könyörgött a róka, Axel számára zavarba ejtően szánalmasan. Ők is vándorok voltak, de soha nem esdekeltek senkinek. Fenntartásain nem tudott túljutni: ő maga látta, a rókák sorban beálltak, hogy a Halálfalkát szolgálják, és azt a bizonyos Nagy Gottót, akiről olyan sokat beszéltek mostanság.

Ekkor megjelent Tatkret városának a vezetője. A tömeg természetesen utat engedett neki, hogy a sötét alak megállhasson a fehér róka előtt. A vezetőjükben Axel egy magas, közepesen hosszúszőrű nőstényre ismert rá, beazonosíthatatlan fajtával. Hegyes fülei az égnek meredtek az idegen róka felé, így túlságosan is óvatosnak nézett ki, amin csak erősített sötét, szürkésbarna bundája, mely halványszürkébe ment át a lábainál. Semmiféle fegyvert vagy díszt nem hordott magán, kivéve egy vadbúzából font, elszáradt koszorút, mely a feje tetején ékeskedett, mint egy sápadt korona.

- Ha nem tudnád, Tatkret városának vezetője, Birgit előtt állsz – mutatkozott be neki a nőstény, hűvösen ráemelve világoszöld szemeit és lágyan megrázva kissé felfelé kunkorodó farkát. – Mivel én vagyok az egyetlen, akinek hatalmában áll megkímélni nyomorúságos kis életedet, szeretném hallani, mi is történt pontosan.

- Kérlek... - könyörgött a fehér róka továbbra is. – Egyszerűen csak elvettem egy keveset az egyik kutyától, akinél halmokban állt a zsákmány... Csak nem érdemlek ezért halált?

- Azt majd meglátjuk – sóhajtott Birgit, majd egy hatalmas, hím bernáthegyire nézett oldalról, miközben kimérten megkérdezte. – Zeno, te hogyan vélekedsz erről?

A bernáthegyi megköszörülte a torkát és mély hangon morgott. – A nyúl, amit elvett tőlem a fiaimat etette volna. Azt mondom, ne kíméld a fajtáját!

- Egyetértek – bólintott Birgit, és kecsesen hátrébb lépett, helyet adva a fegyveres huskynak. – Van bárkinek ellenvetése?

- Igen, nekem.

Minden szem Axel felé fordult, sőt mi több, még a félvér is meglepődött, hogy ő szólalt meg. De a róka ártatlan szemeibe nézett, és képtelen lett volna végignézni a halálát. Túl békésnek és védtelennek tűnt ahhoz, hogy ilyen szörnyű büntetést kapjon: arra gondolt, milyen sokan vannak olyanok, mint Ragnarok, akiknek a döntései miatt több százan vesznek oda, és mégis mások imádatában és dicséretében úsznak. Talán lázadásból és dacból állt ki Nakka védelme mellett, de végül rájött, nemcsak a sajnálat vezérelte.

Az egész jelenet idegesítette őt és zavarta, mint egy pimasz bolhacsípés. Az összes kutya olyan kimérten és mesterkélten viselkedett, hogy megfájdult tőle a feje. Túlságosan emlékeztette őt valamire, ami vele történt, még évekkel ezelőtt, és nem hagyhatta ezt megismétlődni. Mégsem volt ideje viselkedésének okát keresni, gyorsan kellett cselekednie, ha meg akarta menteni Nakka életét.

- Mi az indoklásod? – kérdezte tőle Birgit, előrenyújtva koszorús fejét.

- Velünk utazik – felelte Axel helyet Nanook, aki szintén a vörös akita mellé állt. Axel lelke mélyén hálás volt, hogy a déllem is hozzá hasonlóan vélekedik erről. A déllem egy egyértelmű hazugságot hozott fel: - Velünk van, csak külön érkeztünk meg a városba. A nevem Nanook, a két másik társam pedig Kane, és Nesu. Mi négyen egy csapat vagyunk.

- Milyen érdekes – húzta össze a szemét Birgit, elmosolyodva. – Mi dolga van három kutyának egy gottóval, mely mágiát használ?

- Egyszer megmentette az életünket – ez egy különösen bátor hazugság volt Nanook részéről, és Axel lélegzetvisszafojtva hallgatta. – Igazság szerint, tartozunk neki, és a becsületünk nem engedi, hogy veszni hagyjuk.

- Azt ugye tudjátok, hogyha ez igaz, akkor sorsközösséget vállaltok vele? – kérdezte tőlük Birgit valami furcsa szigorral a hangjában. – Ami a csapat egyik tagjára igaz, az a többire is. A mi törvényeink így működnek.

- A törvények szerint három kutya és egy róka halála elfogadható egy már elejtett nyúlért cserébe? – most Thalia lépett a színre: a barna kutya dühösen nézett a vezérre, a tarka szőrszálak égnek meredeztek a vállán.

Birgit erre nem tudott mi felelni. Axel teljesen tisztában volt azzal, hogy ez nem fog megtörténni, valódi félelemérzete sem volt ez miatt. Ha harcra kerül sor, gond nélkül megvédi Nakkát és a társait. A fehér rókára nézett, annak sürgető, vörös szemeibe, és felbátorodva kihasználta a zavaros hangokkal átitatott csendet.

- A városod nem akar ennyi vért a nevéhez a semmi miatt – nézett a nőstény világos szemeibe. – Vállaljuk vele a sorsközösséget és a védelmükben áll ez a róka, de most arra kérünk, hogy engedjétek el őt. Ha megteszitek, elmegyünk, és soha többé nem láttok minket viszont errefelé.

- Átvennétek a büntetését? – döbbent meg Birgit, Nakka felé bökve. – Ennek a szánalmas lénynek?

A három kutya csak szó nélkül bólintott. Axel szó szerint látta Birgitet, ahogyan agyában egymást kergetik a gondolatok és lehetséges kimenetelek. Ha halálra ítéli őket, annak az egész Északi Királyságban híre lenne, és ezt mindenképpen el akarta kerülni, ez látszott rajta. Inkább maradjon Tatkret egy álmos, csendes helynek az idegenek szemében, mint hogy ok nélküli kivégzéseivel felhívja magára a nagyobb kutya csapatok figyelmét.

Axel a gondolkozó Birgitre nézett, majd tekintete Nakkára vándorolt, aki reményteljesen figyelt a hálók alól. Végül a sötét bundájú nőstény szólalt meg:

- Rendben van. Elvihetitek, de soha többé nem akarlak sem titeket, sem pedig ezt az átkozott rókát újra a területemen látni.

Axelék megfogadták Birgit szavait és olyan hamar hagyták el Tatkret városát, amennyire csak tudták. Néhány kutya felháborodva csaholt utánuk, de elég volt egy morgás az akita részéről, és azok fülüket behúzva meghátráltak. A fehér épületek és magas sziklák nyomasztó sűrűjéből csendben vonultak kifelé, Nakka is velük tartott. Axel úgy döntött, ha már megmentették az életét, mindenképpen ki fogja őt kérdezni a Nagy Gottóról és a rókák terveiről a jövő csatáira nézve.

Az akita hálás volt, amiért eltűnhettek a hegy aljánál lévő bozótosok tömegében, távol a vészjósló területtől. Mire a nyár első havának eljövetelét meghirdető, keskeny félhold lassan a bársonyfekete égbolt közepére vándorolt, már rég maguk mögött hagyták Tatkret városának fehéren szikrázó, fagyos alakját és a lapos hegyvonulat sziklaoszlopokkal teletűzdelt lába mentén haladtak. Végül rászánták magukat, hogy megkeressék a barlangot, ahol Semseyit húzta meg magát, és hamar rá is találták: távolról úgy nézett ki, mint egy hatalmas, kikapart üreg a szikár hegy oldalában.

- Velünk fogsz jönni – fordult Axel hátra Nakkához, aki csak hálálkodva követte őket. Még nem döntötték el, mihez fognak kezdeni a rókával, de Axel mindenképpen ki akarta kérdezni egy-két dologgal kapcsolatosan. Nem hitte volna, hogy a fehér róka ilyen lelkesen követi majd őket, magától.

Felfelé baktattak a hegyoldalon, míg el nem vergődték magukat a barlang szájáig, ahol azonnal meglátták Semseyit ragyogó, távol ülő szemeit pislákolni a sötétben.

A sárkány minden egyes pikkelye izzott a sápadt holdfényben, természetellenesen fémes fényt adva csodálatos páncéljának. Elképesztő nyugalommal tűrte, míg Thalia és Nanook halk óvatossággal ellátja a sebeit, csak magának mormolt valamit, és néha hegyes nyelvét kidugva felszisszent, ha nemtetszését akarta kifejezni. Nakka csodálkozva figyelte őket, félénken ült a kőtalajon, a barlang bejáratánál, miközben hosszú, bozontos, szürkés végű farkával csinosan átfonta bolyhos mancsait. Piros szemeivel aggódva nézte a hatalmas sárkányt, nagy fülei előremeredtek és összerezzent a hüllő minden egyes hirtelen mozdulatától.

Axel magában méregette a fehér rókát, nem tűnt erősnek, mivel csak egy farka volt... Gottók három, négy farokkal már komoly kihívást jelentettek volna, de ők nyilván ritkán esnek a mágiát hírből sem használó kutyák áldozatának. Jó... már csak azt kellett tudnia, mennyire hajlandó közreműködni velük. Nem szerette volna megfenyegetni a szerencsétlent, azzal semmit sem érnének el, és remélte, mivel mágikus képességei talán nem túl erősek, képesek lesznek a tárgyalásra. Azt is tudni szerette volna, mit gondolnak erről a többiek. Lassan odament a sárkányoz és a két kutyához, hogy a kuporgó róka hallótávolságon kívül lehessen, és torkát köszörülve megszólította őket.

- Mi a véleményetek róla?

- Ha engem kérdeztek kétségkívül gyönyörű – méregette Semseyit a saját szárnyát, kissé felemelve azt. – Pár nap, és már szállhatok is a magasban, hátrahagyva azt a sok idegesítő halandót, már elnézést a kifejezésért...

- Úgy értem a rókáról – szűrte ki a tépőfogai közül Axel, felborzolva a bundáját a sárkány, számára igen sértő szavai hallatán.

Semseyit kíváncsisága miatt Axelék kénytelen-kelletlenül beszámoltak neki a kis kirándulásukról Tatkret városában, és a színpompás hüllő végül csak megvetően méregette a fehér prémes jószágot, teste egész mozdulatlan volt, úgy ahogyan kutyának csak élete után lehet, majd villás nyelvét kidugva megszólalt: - Elég nyiszlett teremtmény, és a szaga is furcsa... Más szavakkal, láttam már fajtájának sokkal nemesebb képviselőit is a régi időkben.

- De ez egy jó dolog – bizonygatta Thalia – Azt jelenti, nem jelent ránk veszélyt.

- Azért ne becsüld le a rókákat – figyelmeztette Nanook. – Sok közülük igen veszélyes tud lenni. Bár én sem hiszem, hogy Nakka közéjük tartozna, azért jobb óvatosnak lenni vele.

- Szerintetek beszélne nekünk a Nagy Gottóról? – Axelt csak ez érdekelte, a gondolat, hogy többet megtudjanak erről a rejtélyes lényről, makacs módon gyökeret vert a fejébe.

- Ezt csak egyféle módon tudhatjuk meg – tökélte el magát Nanook, és magabiztosan kihúzta magát, elindulva a fehér róka felé. – Mi az? – nézett át hozzájuk a válla fölött, mikor azok csak vonakodva mentek utána. – Nem jelent számunkra veszélyt, ugyan már!

- Nem félek tőle – morogta Axel gyorsan odasietve a malamut mellé. – De azért ne áruljunk el neki semmi fontosat. – nézett különösen Thaliára.

- Valóban azt gondolod, csak úgy elmondanék neki mindent? – háborodott fel kissé a barna nőstény. – Úgy, hogy még előttem is vannak titkaid?

- Elkanyarodtunk a témától – dúdolta Nanook, világító szemeivel oldalra pillantva, a róka felé.

Axel csak éles pillantást vetett a fontoskodó déllemre, és hármójuk élén megközelítette Nakkát. Gyomra hirtelen görcsbe rándult annak pirosas szemei láttán. Mi lesz, ha nem fog beszélni?

- Nakka – szólította meg, azonnal a tárgyra térve. – Nem fogunk hazudni, gondolom te is tisztában vagy azzal, nemcsak azért mentettünk meg, mert megsajnáltunk a kutyák miatt.

- Természetesen ez is közre játszott – tette hozzá Nanook lágyabban.

- Igazán nem is szeretnénk téged sokáig fenntartani – Axelnek nem tetszett a gondolat, hogy sokáig kelljen az életét egy idegennel megosztania. – Csak pár kérdésünkre válaszolj, cserébe, amiért megmentettünk, és utána szabad vagy.

- Ha erről van szó, akkor nem bánom – nézett rájuk Nakka, semleges hangjában valami furcsa lemondással. – Bár biztosan mondtam már, milyen hálás vagyok nektek.

- Pontosan ez idáig negyvenötször – Axelnek nem volt nehéz felidéznie az idáig tartó utat, ahol végig a gottó köszönetét kellett hallgatnia. Bár hangneme végig elég visszafogott maradt. – Amit elsősorban szeretnénk tudni az, láttad-e már a Nagy Gottót, és mit tudsz róla?

- Senki nem látta a Nagy Gottót közülünk – szólalt meg Nakka egy kevés kihagyás után. – Azt beszélik, Anayán él, egy vulkán belsejében, amit egy földbe vájt seben keresztül lehet csak megközelíteni. Egyedül a legerősebb, leghatalmasabb rókái élhetnek vele, mind nyolc és hétfarkúak, a leghatalmasabbak utána.

- A Nagy Gottó képes az összes másik gottónak parancsolni? – tudakolta Axel.

- Régen, mind a sörényes farkasok, sakálok, prérifarkasok és vadkutyák az irányítása alatt álltak – magyarázta Nakka. – Tudod, a többi gottó nemzetség. Ma már csak a rókák hallgatnak a szavára, de ereje így is hatalmas.

- Kérlek, mondj még nekünk többet erről a Nagy Gottóról – bátorította Nanook is.

- Sajnálom, de ebben nem tudok eleget tenni nektek – rázta meg a fejét a fehér róka. – Mi gyengébb mágiájú, magányos kóbor rókák keveset hallunk felőle. Csak annyit tudok mondani, ami ismeret minden róka birtokában van. – miközben ezt mondta, Nakka hangja teljesen jellegtelen maradt, és minden egyes szava olyan volt, mintha úgy kellene kihúznia őket magából, igaz, nem ellenkezett. Beszédhangja színtelen volt és tompa, túlságosan is szabályos. Axel mindig elfelejtette, mikor nem beszélt, és csak akkor emlékezett rá újra, ha hallotta. – A farkas-kutya háborúk idején született, mikor a farkasok annyira elgyengültek, hogy a kihalás szélére sodródtak. De a jóságos Effys, a Fény Szelleme nem nézhette ezt tétlenül, és egyedül a tiszta, pozitív energiákat használta, melyekből megszülettek az első gottók. Elsőnek egy testvérpárt teremtett, a Nagy Gottót, akinek neve már feledésbe merült, és ő képviselte a mágia jó, építő oldalát, míg a másikat húga, Sivatara, de ő maga a pusztítás és sötétség. A Nagy Gottó, aki elsőként született, saját képére mintázta a rókákat, és segítették a farkasokat a béke fenntartásában és a háború megnyerésében. Az összes gottó atyjának nevezik ez miatt.

- Ha szabad kérdeznem, mi történt ma a rókákkal? – kérdezett közbe Thalia bizonytalanul. – Történetek számolnak be arról, ma már nem igazán követik az utat, amit Effys kijelölt nekik.

- Az igazság az, a gottók hajdanán harcra alkalmatlan, jóságos, segítőkész lények voltak – a róka hangjában Axel egy fajta sértett megvetést is hallott. – Segítségük azonban nem viszonozódott, helyette kihasználták a bizalmukat és a többi faj bejárt a területükre. Ez a világ sajnos nem a számukra lett kitalálva, ezt a Nagy Gottó is hamar észrevette. Aigantu olyan sok szörnyűséget tartalmaz, mint láthattátok, amitől az a kevés jó is elpusztul, vagy maga is gonosszá válik. Ez történt hát a gottókkal is... velünk is.

Axelt Nakka szavai egészen a múlt sötétségébe húzták vissza, mely annyira nem is különbözött az ő koráétól. Azonban a bizalmatlanságát is felkeltették: - Úgy tűnik, okkal kerülöd a többi rókát.

- Igen! – nézett a szemébe Nakka. – Pontosan ezért.

- Van még valami, amit nem mondtál el róla? – próbálkozott Nanook óvatosan. – Mik a Nagy Gottó céljai? Miért vesz részt most is a farkasok ügyeiben?

- Ezekre nem tudok választ adni, talán egy anayai róka nagyobb segítségetekre válhatna – hajtotta le Nakka a fejét bűnbánóan. – Nem, azt hiszem, mindent elmondtam.

Axel kinézett a barlang széles száján, bele a homályos, éjszakai sötétbe, melynek vastag felhőin már nem jött át a holdfény. Már így is eleget tudtak meg a Nagy Gottóról egyszerre, bár volt egy olyan érzése, Nakka rejteget még meglepetéseket. Talán fel kellene neki ajánlaniuk, hogy töltse náluk az éjszakát. Majd végül ezt kirázta a fejéből. Nem bízhatnak meg semmiben, Hlaortih pont erre figyelmeztette őket. De Nanook már megelőzte, és már nem tudta helyrehozni a déllem tettét.

- Szeretnél velünk maradni hajnalig? – kérdezte a déllem udvariasan. – Reggel mi is tovább fogunk állni.

- Az jó lenne – nézett rá a róka örömmel telien. Axel képtelen volt eldönteni, hány éves lehet. Lehetett akár fiatal felnőtt is, vagy élete közepében járó, mert semmi nem mutatkozott meg ebből visszafogott stílusának köszönhetően. Most azonban egyértelműen boldognak látszott.

- Azért ne örülj annyira – morogta durván a rókának. – Holnap elválnak az útjaink.

Nakka azonban már összegömbölyödve aludt a barlang bejáratában, meg sem hallva a szavait.

Az akita izmai elernyedtek egy kicsit. Együtt aludni két idegen, ismeretlen teremtménnyel... Nem akarta, hogy bárki közülük átharapott torokkal ébredjen, bár Semseyitben jobban megbízott, tekintettel sérült állapotára. A déllem ajánlata azt jelentette, megint nem fog aludni az éjjel, valakinek őrködnie is kellett.

- Én is ezt tudom mondani nektek – hallotta a háta mögött Semseyit sziszegését. – Csak figyelmeztetlek, hogy már nem sokáig élvezhetitek a társaságomat.

- De megegyeztünk valamiben – vágott vissza Axel nyugodtan, megállva a nőstény sárkány előtt. – Hogy megmutatod, hol találhatjuk Deimos Tornyát.

- Valóban? – kérdezte a sárkány csipkelődve. – Ha ez olyan fontos neked, kiskutya, akkor készülj fel, mert másnap már mindent tudni fogsz. De most, ha megengeded, hagyj békén, mert nem tudok aludni a makogásod miatt.

Semseyit gőgösen megfordult, és szárnyára támaszkodva elbicegett egészen a barlang végéig, ahol lekuporodott, mint egy madár, behúzta a nyakát és álomba szenderült. Fejét a szárnya alá rejtette, tüskés farkát szorosan maga köré csavarta.

Axel csak állt ott, egy helyben, sértetten, amiért a sárkány belé fojtotta a szót. Még sosem látott ilyen büszke és fennhéjázó lényt, nem szerette, amiért rá vannak kényszerülve, bár jól tudta, holnap sem vállnak el az útjaik, sajnos.

Előtte Nanook és Thalia nyújtózott nagyokat, a két kutya is kész volt összegömbölyödni és elaludni, azonban a déllem szemei élénken világítottak a sötétben, jelezve, hogy nem alszik, és talán nem is fog. Axel lassan odasétált két fajtársához, csendben várt, míg Thaliát el nem nyomja az alvás, és akkor megszólította Nanookot.

- Nanook – bökte meg a mancsával halkan. – Beszélnünk kell.

- Persze – bólintott a malamut, és óvatosan elhagyta Thalia oldalát. – Gondolom, a Tűzszilánkról. Ezt mindenképpen meg kell vitatnunk.

- Amit láttam, az nem kevés aggodalomra ad okot - Axel sebesen beszámolt neki arról, amit látott, az őrületről Misae szemében, a rejtélyes Jairóról, és végül, de nem utolsósorban a Hold Királyairól. Újra átélte a borzalmas eseményeket, amik azon a sötét tájon történtek, de miután mindent elmondott, megnyugodott kissé, hálásan, amiért nem egyedül hordozza az emléket.

- Akkor igaz – hunyta le a szemét Nanook. – A Lélektoll valóban a Halálfalkához került.

- De most nem Hurrikánnál van – mondta Axel sötéten. – Misae hordja, a Sötéthold Falka vezére.

- Persze, hogy nála van – mosolyodott el Nanook örömtelenül. – A Lélektoll elemészti a viselőjét, ez magyarázza Misae őrületét. Ez a farkas hamarosan teljesen beleroppan.

- Nyilván Hurrikán még nem elég erős ahhoz, hogy el tudja viselni a hatalmát – nézett Axel, rájőve erre. Ez csak is azt jelentheti, Misae teljesen el fog pusztulni idővel, és akkor a Halálfalka urához fog kerülni. Sietniük kellett, gyorsabban kellett szövetségeseket gyűjteni, mint hitte volna. De minden szövetségesük Thalia volt, ez az túlontúl büszke Semseyit, és egyelőre Nakka. Meg Venge természetesen, de Axel ahányszor rágondolt, belesajdult a szíve. Jobban vágyott a társaságára, lelkesedésére és tiszta szívére, mint eddig bármikor.

- Úgy tűnik, a Hold Királyai már megint benne van a dolgok közepében – jegyezte meg Nanook mélyet sóhajtva. – Jobban, mint valaha. Szerinted tudják, mibe keveredtek?

- Nem hiszem – rázta meg a fejét Axel. – Fogalmuk sincs. Ezért fogok holnap beszélni velük, ha víz közelében leszek.

- Azt jól teszed – halkította le a hangját Nanook egy kissé. – De figyelj... - a szavak alig jöttek ki a száján, mintha remegne attól, hogy neki kell kimondania a nevet. Axel érezte, ahogyan társának hevesebben ver a szíve. – Az a Jairó tényleg azt mondta, hogy... - itt hangja elhallgatott, mintha ki se merné mondani, amit akar. – Gyémántkarom is velük volt?

- Ezt a nevet mondta – mordult fel Axel idegességében, farkával nagyot csapva. Nem értette, miért olyan fontos ez hirtelen. Ez csak egy kis részlet volt, ami legkevésbé sem ragadta meg a figyelmét, ahhoz képest, amit látott. – Jairó szerint valami farkasféle lény lehet, én sem tudom pontosan, hogy mi.

- Biztosan ezt a nevet mondta? – csodálkozott a déllem még mindig. Axel sosem látta ilyennek, nem tudta eldönteni, mi baja van.

- Késő van ehhez, Nanook, ne idegesíts fel – felelte fásultan, míg levette magáról a fejszét és a hámot, a Tűzszilánkkal együtt. – Jól hallottam, igen. De miért érdekel ez téged annyira? Ismered?

- Nem számít – felelte Nanook hűvösen, kissé talán sértetten Axel nyers modora miatt. – Látom, nem vagy jó hangulatban.

- Elmúlt éjfél, fáradt vagyok, és te idehoztad ezt a rókát, hogy még én is felügyeljem magunkat, míg alszik, mert ebben a világban senkiben nem lehet megbízni – mordult rá Axel, hátracsapott füllel. El sem akarta rejteni az indulatát. – És akkor még azt kérdezed, miért nem vagyok jó hangulatban. Tessék – lökte felé a Tűzszilánkot. – Eleget láttam, bármikor elveheted, ha annyira kíváncsi vagy rá, ki lehet vajon az a Gyémántkarom. Engem nem is érdekelhetne kevésbé.

Azzal haragtól prüszkölve otthagyta a déllemet, és levetette magát a kőtalajra, teljesen elterülve rajta. Elfordult Nanooktól, azt sem tudta, hogyan reagált az a szavaira. Meredten nézte Nakkát, teste könyörgött az alvásért, de ellenállt. Nem voltak félelmei a gottóval szemben, amely elképesztő békességet árasztva aludt, de már csak dacból sem akart lefeküdni pihenni. Aki át mondott, mondjon bét is, vallotta magában.

A hajnal megdöbbentően hamar odatalált, bár, az esti hűvösség semmit nem oldódott, és vad, legkevésbé sem nyárias szél cibálta az akita bundáját. Beleszimatolt az északi szagokba, érezte a távoli zsákmány pézsmaillatát, a lucfenyőerdők vaskos, ragacsos, számára kellemetlen bűzét, és valami mást is, ami egészen távolról jött... kutyák nyomát.

Azonnal készenlétbe helyezte magát, mellső lábait megvetette a talajon, hátát kiegyenesítette, és a barlang szájához sétált, kinézve a távoli táj felé. Körülötte még mindenki más aludt, déllem, kutya, róka és sárkány egyaránt. Azon gondolkozott, meddig tarthatott a virrasztása, mert biztos volt benne, őt magát is elnyomhatta egy kis időre az álom mély súlya.

Előtte a szomszédos, laposabb hegyek terültek el, a halványlila égen még nem jelent meg a Nap, mely fénybe burkolná őket. Füstszürke felhők vonultak át a sápadt csillagok alatt, a sötét mezőn viszont, mely a szemközti, leégett hegyvonulatot választotta el az ő sziklás barlangjuktól, mozgást vett észre. Innen apró pontoknak tűntek, de sokan voltak hozzájuk képest, legalább tízen, vagy annál is többen. Sebesen vágtak át a lapos, sík vidéken, a fűszálak csak vékony, árnyakba burkolt hátukat engedték megmutatni, de közeledésük fenyegető volt, és azonnal felkeltette az akita elővigyázatosságát. Pontosan feléjük haladtak, és mikor az első napsugarak megjelentek, azok hidegen megcsillantak fagyos pengéiken, melyeket a szájukban tartottak. Vonyító, torz ugatásuk hozzá is elhallatszott.

Axel azonnal megfordult a tengelye körül, és egy pillanatra megrettenve riasztotta a többieket:

- Ébredjetek fel! Megtaláltak minket!