Tizedik fejezet

A legkevésbé vágyott útitárs

Axel lassú, hosszadalmas mozdulattal nyitotta ki a szemét, mintha már az ébredés is fájdalommal járna. Sötét szemeibe a reggeli napfény éles sugarai vetültek, körülötte minden szikrázott, a feje pedig hasogatott. Egy röpke pillanatig nem emlékezett semmire, minden nyugodtnak és biztonságosnak látszott. Azután jött a felismerés.

Agyában úgy váltakoztak az este történtek, mint a sebesen rohanó napszakok. A félelemtől síró Thalia, Bozóttüske véletlenszerű halála, a szárnysérülése, a harc Merupuval a Tűzszilánkért... Innentől nem bírta tovább folytatni, mert agyában újra és újra lejátszódott Venge elhurcolása, mely olyan szégyenteljes bűntudattal töltötte el, mint semmi más az életében. Az ébredéskor érzett megkönnyebbülés nyomasztó rettegéssé vált, és az akita torka elszorult. Venge...

El sem tudta képzelni, mit akarnak majd tenni vele azok a kutyák. Valami azt súgta neki, nem fogják megölni, még egy ideig nem. Azt kívánta, bárcsak ne fordultak volna vissza azért az átkozott szilánkért. Soha nem ért annyit, mint az a veszteség, ami most a félvért sújtotta. Venge volt az egyetlen, akire vigyáznia kellett, és most kudarcot vallott, mert még őt is elveszítette. Még soha sem követelte ilyen vadul, hogy forgassák vissza az időt, és tegyék ezt az egészet nem létezővé. Ez szörnyűbb volt, mint ami a legrosszabb rémálmában történhet vele.

A sokkból egy felé hajoló, karcsú alakú árnyék szakította ki, vagy legalábbis próbálta. Ugyanis jól tudta, ki az árnyék tulajdonosa, csak egyáltalán nem volt rá kíváncsi. Nem pillantott rá, keresztülnézett rajta, mintha ott sem lenne. A mögötte kelő Nap miatt homályos körvonalú, barna bundájú árnyék valami tüzesen csilingelőt dobott le a földre Axel mancsai elé. A Tűzszilánk volt az. De most hirtelen minden értékét és jelentőségét elveszítette, az akita arra sem méltatta, hogy megszagolja. Az sem érdekelte, hogyan került fel hozzá, a Nyugati Királyság palotájának a tetejére.

- Szívesen – hallotta fentről Thalia hangját.

- Menj el – morogta a félvér alig hallhatóan. – Már nincs szükségem erre. És rád sem.

- Akkor miért érdekelt annyira? – kérdezte Thalia, miközben Axel feltápászkodott és Nanookot kereste.

Minden sebe begyógyult, még az is, amit Merupu okozott, és olyan égető kínnal marcangolta a hátát. De most a testi fájdalom megszűnésének sem tudott örülni, a legkevésbé sem, mert valami sokkal rosszabb égette a lelkét.

Megtalálta a déllemet, aki tőle nem olyan messze, a napfényben ragyogó kupola alatt feküdt megszokott, malamut alakjában. Odasietett hozzá, és a hosszú szőrű kutyát szimatolta, megnyugodva tapasztalva, neki legalább már semmi baja sincs.

- Mi történt? – nézett fel rá fényes szemével a malamut, remegő mancsokkal állva négy lábra.

- Elrabolták Vengét... - Axel ki sem merte hangosan mondani a szavakat.

Nanookra a döbbenet és az ijedelem elegye ült ki, fülei lelapultak, fejét pedig szánalmasan lesunyta, talán a Tornádófalka vezérével lezajlott csata emlékei suhantak át az agyán.

- Csak szólni szeretnék, hogy a királyság kutyái nemsokára feljönnek ide, átkutatva a területet – csendült fel Thalia aggodalmas nyüszítése.

- Itt vannak még a Tornádófalka farkasai? – kérdezte Nanook megtörten a hercegnőt. Axelt már ez sem érdekelte. Magát kivonva ebből az egészből, eltávolodott a két kutyától, és a messzi, korai fénybe burkolózott tájat bámulta ürességgel.

Nem számított a reggel szépsége sem, hiába voltak gyönyörűek a rózsaszín felhők a jegeskék ég alatt, Axel most inkább visszataszítónak látta ezt az egészet. Oda sem nézett, úgy figyelt fél füllel a nőstény szavaira.

- Nem, nincsenek. Mikor az Őrkutyák Szövetségének a különítménye megérkezett, egy rövid harc után feladták, és elmenekültek egy átjárón keresztül.

Őrkutyák Szövetsége. A szavak bántóan nem jelentettek Axelnek semmit. Teljesen mindegy volt, kik vitték el Vengét, a lényeg, hogy megtörtént, és csakis Axel tehetett erről, senki más.

- Axel – szólította meg őt Nanook békítően. – El kell mennünk innen. Csak így menthetjük meg Vengét.

A vörös bundájú hím tudta, a déllemnek igaza van. Csak szó nélkül bólintott, és figyelte, ahogyan Nanook nyakába veszi a Tűzszilánkot, majd csatlakozik az oldalához. Thalia remegő hangon utánuk szólt.

- Meg sem kérdezitek, hogyan szereztem?

Egyikük sem válaszolt. Axel nem tudott beszélni, miután belül megtörték a lelkét. Visszanyelte a szavakat. Szívósságot tettetve, komor hallgatásba mélyedt, és csak csendben tűrte a nőstény vakkantásait, de minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnt. Nanook pedig szigorúan némaságban maradt, talán, mert nem érdekelte a nőstény mondandója, vagy csak egyszerűen illedelmes volt.

- Amint lehet, otthagytam a gyógyítókat, és elindultam utánatok – Thalia egyáltalán nem érzékelte a helyzet fojtogató súlyát. Csak magáról akart beszélni, annak a reményében, a két kutyától visszahallja majd, milyen okos és ügyes, amiért megtalálta nekik a Tűzszilánkot. De ez nem fog megtörténni. – Akkor láttam a harcot amit azzal a nagy, fekete farkassal vívtatok. Mikor leesett a Tűzszilánk, az volt az első, hogy felkaptam, és elrejtettem. Utána megtaláltak a gyógyítók, és visszavittek a helyemre, hiába ellenkeztem. Mi történt a társatokkal? Hová tűnt? – mintha hirtelen észrevette volna, hogy Venge hiányzik, körbefordult.

- Elvitte az Őrkutyák Szövetsége – suttogta Axel kimutatva a fogait, olyan csendesen, hogy csak Thalia érthette meg. – Deimos Tornyába, ha ez jelent neked bármit is.

– Sajnálom azt, ami történt vele – szavai bocsánatkérően elhalkultak. - Bárcsak máshogy alakult volna ez az egész...

Axel idegei megfeszültek a nőstény szavait hallva, és most, először fordult felé. Mögöttük állt, arcán a reménnyel, hogy talán velük jöhet. A vér szagát már legkevésbé sem árasztotta magából, sörénye felől gyógynövények illata szállt Axel orrába. Barna, mintákkal tarka bundája pompás előkelőséggel csillogott a rózsaszínes fényben, és tiszta szemei az égbolt kékségével ragyogtak.

- Kérlek, Thalia, most menj el – Nanook szavai nyugodtak voltak, az akita viszont érezte, barna-fehér kutya nehéz erőfeszítések árán tudja csak fenntartani ezt a hangnemet. – Hálásak vagyunk neked, amiért megtaláltad nekünk a Tűzszilánkot. Igazán. De ennek itt most vége van.

Mi mást vársz még tőlünk? – bámult Axel némán a hercegnőre, mikor az újra megszólalt.

- Segíteni szeretnék! – egy ugrással megindult feléjük, farkát félig, óvatosan megcsóválta. – Ismertem Vengét. A királyságban dolgozott ezelőtt, és néha beszéltem vele...

- A szolgád volt – tört ki Axel egy fájdalmas morgással. – Az volt a feladata, hogy minden kívánságodat lesse, míg te egész életedben nem csinálsz semmit! – dühe egyre inkább elragadta. – Ne merészeld azt mondani, hogy ismerted, mert dehogy. Nem tudtál semmit az álmairól. A céljairól. A megismételhetetlen személyiségéről. Én ismertem őt, te soha.

- Megértem, ha dühös vagy – Thalia egyre nyugtalanabb lett, de nem tágított. – De ti nem tudjátok az utat a Deimos Toronyába, hogyan jutnátok el oda?

- Honnan veszed ezt? – nézett rá Nanook gyanakvóan. – Már mondtam, nem szorulunk rá a további segítségedre. Te minden tőled telhetőt megtettél.

- Azt kívánom, bárcsak elkerülhető lett volna az, ami az éjszaka történt – ült le mögöttük Thalia, felnyüszítve. De ez sem hatotta meg az akitát.

- Elkerülhető lett volna – ismételte durván Thalia lágy szavait. – Ha képes vagy tartani a szádat. Nincs az a szellem a világon, amiért még egyszer követnélek téged bárhová is.

- Venge élete sem érné meg? – szólt utánuk Thalia, de Axel jobbnak látta, ha erre már semmit sem mond.

A két kutya elsétált a palota tetejének a széléig, ahol fokról fokra lejjebb másztak a hatalmas szobrok között, mígnem elérték azt a magasságot, ahonnan már biztonságosan ugorhattak is. Axel nem volt benne biztos, képes-e elővenni a szárnyait, de ezt nem a királyság kutyái előtt szerette volna kipróbálni. Újra végighaladtak a vérrel borított tisztáson, de most ketten, Venge nélkül. Sebként fájt neki a tompa emlék, mikor a kishu reményteljesen a földön heverő kutyák segítségére akart volna sietni.

A két kutya nem mondott semmit, úgy tűntek el a zöld árnyakban, a békésen lengedező ágak között. Mikor hárman utaztak, nem volt igazán gyakori a csend, de ha mégis, azt sem lehetett teljesen üresnek nevezni, mert már szavak nélkül is megértették egymást, pusztán testbeszédből. Nos, ez a csend most másként érződött. Üresebb volt, mint eddig bármi Axel életében, és ez az üresség lassan magába szippantva felemésztette az akitát.

Úgy tűnt, az erdő egyáltalán nem ér véget. Axel fej mellett haladt Nanookkal, aki állandóan a bozótosok felé fordult, harcosokat keresve. Úttalan, kihalt kis ösvényeken haladtak, melyeket néha elnyeltek a vadul kinőtt bokrok és gazok, az egyetlen cél, ami a szemük előtt lebegett, hogy minél hamarabb elhagyják a Nyugati Királyság területét. Csak annyit tudott, hogy egyre inkább haladnak északkelet felé. Úgy látszott, Nanook nagyon jól tudja, merre kell menni.

Mire a Nap túlhaladt az égbolt közepén, a két kutya elhagyta az erdőt, és egy mocsaras, dombos vidéken pihentek le. Axel megfigyelte az előttük elterülő tájat, és elégedetten látta a sávban elterülő, dús lombú lugasok egyike alatt a magas, fehéres követ, amit a Nyugati Királyság jeleként egy sötét mancsot díszített, melyet egy gyűrű alakú kör szelt ketté oldalt. Most voltak a királyság határánál, és mikor hátranézett, valóban nem látta már a palotát maga mögött. Bár nem is szerette volna.

A dombok közötti kis mélyedésekből homályosan nádasok nőttek ki, az érintetlen, smaragdzölden izzó fűcsomók pedig hatalmas bundaként borítottak el mindent, amerre csak a szem ellátott. A késői napfénynek köszönhetően minden aranyszínben pompázott, a földből az ég felé emelkedő halmok pedig remegő körvonalú árnyékot vetettek a puha fűben lengedező, apró kis cserjékre. A tájat egy, a halvány, szelíd színű párafelhőkből kiemelkedő folyó szelte ketté, mely ezüst ködként csillogott a mögötte elterülő ligetsorok titokzatos árnyékában. A ligetsorok után a dombok mérete megkétszereződött és hatalmas emelkedőkké váltak, melyeken túl az óvatos homály miatt Axel alig látott már valamit, kivéve az óriási, jeges csúcsú hegyeket, melyeknek a teteje most fehéren izzott a sugarak miatt, de az aljuk sötétségben állt.

- Ez a hely a senki földje – jegyezte meg Nanook. – Semmi és senki nem jár erre, soha nem is fog. Ezen túl már csak az Északi Királyság van.

Axel nem firtatta a déllem szavait. Mióta elhagyták a palotát, egy szót sem szólt. Nanook alig hallhatóan kifújta a levegőt, és elindult, hosszú farkával vezetve az utat, az akita pedig ment utána, az sem érdekelte, úgy követi a déllemet, mint gyámoltalan kölyök az anyját. Végighaladtak a dombos tájakon, és bár a világoskék égbolton felhő nem volt, és az arany sugarak simogatták a félvér bundáját, az mégis magányosnak érezte magát. Bármit megadott volna, hogy újra maga mellett tudja Vengét, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára, és minden titkot megosztottak egymással.

A két kutya lepihent a ködös folyó mellett, a homályos, szürke árnyak között. A folyó egy emelkedő aljánál száguldott tova, melyet bokrok védelmeztek az arra járók szemei elől, így nem kellett aggódniuk attól, valaki meglátja őket. Axel amennyire csak tudta, kényelembe helyezte magát egy nagyobb sziklán, melyet a folyó ezüstös hullámai vertek, előtte pedig Nanook huppant le egy nagy, lapos kőre. Axelnek nem tetszett a pihenés gondolata, míg Venge veszélyben volt, azonnal akart érte menni, repülni, rohanni, legszívesebben meg sem állt volna, míg össze nem esik. De Nanook hajthatatlan volt, Axelnek pedig túlságosan fájtak még a csontjai ahhoz, hogy ellenkezni tudjon. Egyik mellsőjét kelletlenül maga alá húzta, fejét pedig a sziklára fektette, és fülét forgatva nézett le a habokba, hogy szembetalálkozhasson a saját, tüzes szemű, koponyaszerű, legkevésbé sem szokványos tükörképével.

- Meddig fogod még ezt csinálni? – hallotta Nanook számon kérő hangját maga felől.

- Mit? – dörmögte, a déllem izzó szemeibe nézve.

- Úgy viselkedsz, mintha Venge már nem is élne! – sziszegte a malamut felháborodottan. – Még azt sem mondtad el teljesen, hogy mi történt.

Axel nem kerülhette el ezt a pillanatot sokáig, de szerette volna addig húzni, ameddig csak lehetséges. Még egyszer beszélni az éjszaka történtekről, és újra átélni azokat nagyobb kihívás volt, mint szembenézni egy sereg ellenséggel.

- Jól van – mutatta ki a szemfogát, miközben felemelte a fejét. Zavarta Nanook tudálékossága, és idegesítő stílusa, mely mindig a lehető legrosszabbkor jött elő neki. Legalább most hagyná békén, mikor rákényszerítette a pihenést. – Miután elveszítetted az eszméletedet, megküzdöttem Merupuval, és a Tűzszilánk a mélybe esett. Ő lefogott, és mielőtt bármit tehettem volna, a kardját a hátamba döfte. – végig a malamuton tartotta résnyire nyitott szemeit, füleit pedig oldalra lapította. – Megérkezett az Őrkutyák Szövetsége, és megtalálták Vengét, akire azt hitték, én vagyok, mert az egyik kutya látott alakot váltani.

- Te mikor váltottál alakot? – kérdezte Nanook döbbenten. – És miért Vengéét vetted fel, Effys szerelmére?

- Ha nem teszem, soha nem jutok át a harcoló kutyákon és farkasokon – magyarázta a félvér mogorván. Utólag valóban a helyzet szülte, ostoba ötletnek tűnt, melynél jobbat is ki tudott volna találni, azzal, ha madárrá változik, de akkor ez tűnt a legegyértelműbbnek.

- Nemcsak az ő alakját vehetted volna fel – rótta meg Nanook visszavágva. – Rengeteg más kutya van még a királyságban, arról nem is beszélve, hogy tudtommal madárrá is át tudsz változni.

- Az ő alakját ismerem a legjobban – kelt Axel a saját védelmére. Ebből már nem jöhetett ki jól, ami akkor zseniálisnak volt, hirtelen a legidiótább dologgá vált, és ezt jól tudták mindketten. Egyértelműen az én hibám volt – az akita szíve még mindig sajgott a gondolattól. De büszkesége nem engedte, hogy ezt Nanook is felemlegesse neki. – Most már mindegy. Megtörtént.

- Igazad van – nézett rá oldalról Nanook sötéten, fejét a mancsain nyugtatva. – Most már mindegy. – ismételte. – Valóban Deimos Tornyába vitte Vengét az Őrkutyák Szövetsége?

- Igen – felelte Axel, majd azonnal a tárgyra tért. – Jártál már ott? El tudsz oda teleportálni minket?

Nanook lágyan megrázta a fejét, és becsukta a szemeit. Nagyon kimerültnek és legyengültnek tűnt, de jeges nyugalma most sem hagyta el.

- Mi történt a szárnyaiddal? Gyorsabb lenne, ha mindketten repülnénk.

- Megsérültek – ismerte be a félvér szégyenteljesen. Itt nem volt helye a hazugságnak, bár legkevésbé sem akarta bevallani a másik hímnek, pont olyan rossz állapotban van, mint ő. – Még nem próbáltam ki, tudom-e használni őket.

- Ismerek egy helyet, ami állítólag közel található a Deimos Toronyhoz – felelte Nanook, csukott szemmel, nagyokat szuszogva. – Lódomboknak hívják, de muszáj pihennem, ha teleportálni akarok.

- Még csak nem is védekezett – Axelből akaratlanul törtek elő a szavak. – Látott. Tudta, hol vagyok. Egy szavába került volna, és engem visznek el, nem őt. Mégsem mondott semmit.

- Ő ilyen – jegyezte meg Nanook. – Mindig mások érdekeit helyezi a sajátja elé. Ebben sosem változik.

- Nem kellett volna ezt tennie – Axel képtelen volt másra gondolni. – Az egészről én tehetek. Nem érdemlem meg azt amit tett, soha nem is fogom.

- Talán nem – a malamut hangja szigorú lett. – Talán nincs senki, aki érdemes lenne rá. De az önsajnálatod nem segít Vengén.

- Ez nem önsajnálat! – a harag szunnyadó tűzként ébredt fel Axelben, és azonnal négy lábra állt. – Egyedül őt féltem, csak erről van szó.

- Akkor miért véded magad ilyen gyorsan? – nyitotta ki fehéren világító szemeit résnyire a barna kutya. – Ha valóban féltenéd, most pihennél, arra gondolva, ha több lesz az erőd, hamarabb tudod őt kimenteni.

Egy mély morgás tört fel a vörös akita torkából, a régi ellenszenv, amit Nanook iránt érzett, egy pillanat alatt visszatért. Honnan veszi, hogy megmondhatja, mit tegyek? – viharzott át az agyán a kérdés. – Nincs hozzá semmi joga. Úgy érzek, ahogyan akarok.

- Téged nem is érdekel az, ami vele történt? Hogy lehetsz ilyen érzelemmentes? – bundája teljesen felborzolódott. Zavarta a hím túlságosan nyugodt kisugárzása. De egy kis hang azt mondta neki, a déllemnek már megint igaza van. Axel tudta ezt, és ettől csak még inkább dühös lett a déllemre. Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott tőle, de muszáj volt elismernie az egyetértését.

- Azt hiszed, én nem aggódok Venge miatt? – Nanook nem állt fel, és szavaitól Axel visszakuporodott a földre. Úgy tett, mintha a háta akadályozta volna, ezért inkább megint lefeküdt. – Nemcsak te veszítetted el azt a csatát Merupuval. Én is ott voltam, de ahelyett, hogy most a sebeimet nyalogatva fájlalnám azt, ami történt, inkább azon gondolkodom, hogyan segítsünk Vengén. Hiszem, hogy meg fogjuk őt találni. Ha valóban félvérnek gondolják, nem merik bántani ideig.

Axel elnyúlt a köveken, túl fáradt volt ahhoz, hogy a déllemmel veszekedjen. Tudta, ez az egész nem vezet sehova, ezért lehunyta a szemét, és amennyire csak bírt, aludni próbált. Vele szemben Nanook halk, egyenletes szuszogása érkezett a fülébe, ami most nagyon zavarta, a folyó csobogásához hasonlóan. A pihenés a legkevésbé sem sikerült neki. Attól félt, ha álomba szenderül, újra Venge elrablásának a borzalmát kell majd tehetetlenül átélnie.

Egy rezzenéssel nyitotta fel a szemét mikor oldalában egy bökést érzett, először azt hitte, el sem aludt, majd mikor látta, körülöttük minden sötétsége borult, rájött, mégiscsak eltelt valamennyi idő. Észre sem vette, hogy álomba szenderült. Felpattant, harcra készen, a mancsot kereste, amely hozzáért, és szembetalálkozott Nanook fehér, pupilla nélküli szemeivel, melyek erős fénnyel világítottak az éjszakai sötétben.

- Valakik erre járnak – suttogta alig hallhatóan a kutya, az ősi jelek figyelmeztetően felizzottak arcán egy pillanatra.

Axel a déllemmel az oldalán elrejtőzött a bokor ágai alatt, melynek az oltalmában aludt eddig. A fáradság jelét már nem érezte magán, felkészült egy lehetséges csatára. Kissé feljebb emelte a fejét, és amennyire csak lehetett, halkan, feljebb mászott az emelkedőn, hogy kíváncsiságtól hajtva kinézhessen az érkezőkre.

Az éjszakai feketeségbe bújt dombság üres volt, a fák lombjai sötét árnyékként lengedeztek, és a fűszálak ezüstös fényben úsztak az egyre inkább kerekké váló Hold fényében. Axel először nem érzett idegen szagot, egyedül a mellettük csobogó víz hideg illatát és a körülöttük lévő növények párás, zöld szagát, majd idővel a levegő forróbbá vált, és az akita újra orrát felemelve szimatolt.

A dombokon túli fák felől ágak ropogása hallatszott, és azonnal egy hüllőszerű lény kesernyés szaga jött Axel orrába. Mielőtt még egyet pisloghatott volna, egy két lábon járó, pikkelyes testű, hosszú farkú lény száguldott ki a fák közül, nyitott, fogas szájából óriási visítás tört elő. A lény sebes léptekkel végigfutott a dombokon, miközben apró, mellső lábaivá csökevényesedett szárnyaival verdesve igyekezett segíteni magán, a hosszú tollak, melyek a hátát, nyakát és a fejét díszítették szinte csak lobogtak utána. Testén, nyakától a hosszú, egyenes farka mentéig sárgás fénycsík villant fel egy darabig, melynek talán az volt a célja, hogy megrémissze az ellenfelet.

Axel értetlenül nézte a nagyméretű, madárszerű, de inkább sárkányhoz hasonító lényt, ahogyan az eszeveszett hangon rikoltva eltűnt a távoli földhalmok takarásában. Nem látszott veszélyesnek, inkább növényevő szerű teremtménynek, de ha valami elől futott, arra érdemes volt figyelni.

- Erdei futósárkány – hallotta Nanookot maga mellől. Időközben a déllem is felkúszhatott az emelkedő tetejéig, de ő sokkal lejjebb tartotta a fejét, talán attól félt, világító szemei könnyű célponttá tennék. – Általában magányosak és egyáltalán nem harciasak.

- Ennek hallottad a hangját? – suttogta az akita, füleit óvatosan hegyezve.

Nanook nem válaszolt, és a két kutya nagyon hamar megtudta, mi elől menekült a futósárkány. A fák közül négy, a királyság fegyverzetét viselő harcos ugrott elő, testüket hatalmas ezüstpáncél fedte, szájukban súlyos kardok markolatát tartották. Az egyikük között Axel mélységes döbbenettel ismerte fel a pitbullt, akivel a gottók gyűlése után csatázott, még oly sok nappal ezelőtt. A hím halványbarna szőre alig látszódott ki a díszes páncél alól, és az akita egyedül az arcán lévő, hosszú sebhelye miatt tudta megmondani, ki ő, ami még mindig nem gyógyult be. Mit kereshetnek itt? Azt kellene gondolniuk, hogy őt már régen elfogta az Őrkutyák Szövetsége.

- Keressétek a nyomait! – a három fiatal kutyát egy nagyobb, idősebb hím vezette. – Nem lehet olyan messze!

- Ha megtaláljuk azt az átkozott déllemet, én leszek az, aki bosszút áll rajta – acsargott vadul a pitbull. – Nem is értem, hogyan szökhetett el, mikor a félvért végre elfogták!

Axel komolyan elgondolkozott azon, a pitbull elmondta-e a többi kutyának, hogy találkoztak már egymással, és akkor a világosbarna hímnek lett volna esélye megölni őt, de inkább a futás mellett döntött. Talán nem. Akkor még nem tudta, ki is Axel valójában, és egyszerű kémnek nézte, most azonban sokkal felkészültebbnek látszott. Talán azt gondolta, ha megöli a Nanookot, azzal bosszút áll Axelen is. Úgy tűnt, nem érdekelte a tény, hogy hivatalosan a félvért most Deimos Tornyában őrzik. Mellette Nanook csak még lejjebb dugta a fejét.

- Helyes, Balan – a nagyobb, sötétbarna bundás kutya látszólag észre sem vette, hogy a fiatal hímnek személyes indítéka van a megtorlásra.

A négy harcos még messze volt tőlük, de cselekedniük kellett. Pillanatokon belül felismerhették a szagnyomukat.

- El kell tűnnünk innen! – Nanook lassan visszacsúszott az emelkedő aljáig, az akita pedig azonnal követte.

Nem hagyhatta, hogy a félelme irányítsa, mert akkor csak valami hatalmas ostobaságot tett volna, és érdekes módon, egyébként sem aggódott annyira, mint talán kellett volna. De akkor sem kockáztathatták, hogy megtalálják őket. El kellett menniük, hogy megtalálják Vengét, Axel csak az ő érdekét nézte. Miatta kellett túljutniuk ezeken a kutyákon. Hiába idegesítette őt sokszor a déllem, nem hagyhatta, hogy őt is elfogja most a Nyugati Királyság.

A két hím elhagyta a bozótos fedezékét, és Axelnek már azonnal a megoldáson járt az agya. Nem volt benne biztos, visszanyerte-e az erejét az alakváltáshoz, ezért inkább bele sem kezdett, és ha most elfutnának a déllemmel, lehetetlen, hogy ne csapjanak zajt, azt pedig az éles fülű őrkutyák azonnal észrevennék. Viszont volt egy képessége Axelnek, amit ritkán használt, de talán most jó szolgálatot tudott tenni.

- Ne mozdulj – utasította a déllemnek, aki menekülésre készen a folyó felé sietett. – Megpróbálom megváltoztatni a szélirányt.

Meg sem várva Nanook reakcióját, Axel lehunyta a szemét, és varázslathoz folyamodott. Már régen nem állt kapcsolatban Aerisszel, és szerencsére kikerült a hatása alól, de a szél felett a félvérnek ugyanúgy megmaradt az irányítása, aminek most hálás volt. Elképzelte az esti szellő változását, és minél jobban koncentrált, annál inkább érződött, a szél, mely eddig az őrkutyák felé hozta a szagukat, hirtelen megfordult, és a négy harcos háta mögül kezdett el fújni. A távolból, a dombok mögül összezavarodott ugatásokat hallott.

- Érzitek ezt? – szűkölt Balan meglepetten. – Más lett a szél iránya!

- Előfordul ilyen – morogta az idősebb kutya. – Ettől még ugyanúgy meg tudjuk találni.

- De ennyire hirtelen? – akadékoskodott egy másik hím. – Mit mondunk az Őrkutyák Szövetségének, ha mégsem?

- Keressétek tovább! – szólt rájuk recsegve a vezető beosztásban lévő harcos, elhallgattatva őket.

A szélmozgás csak pillanatnyi előnyt tudott adni a két kutyának, és a harcosok hamar újra meg fogják találni a szagnyomokat, amit Axelék maguk után hagytak. Így az akita megvárta, míg a négy kutya ugatása egyre inkább elhalkul a messziségben, majd megnyugodva kihasználta az alkalmat, és a folyó jéghideg vízébe gázolt.

- Nagyon ügyes – mormogta mellette Nanook, legkevésbé sem elismerően. – Arra nem is gondoltál, hogy a szagunkat nemcsak a szél képes hordozni? Hamarosan visszatalálnak ide!

- De mi addigra már messze fogunk járni – az akita hirtelen jött elszántsággal kiugrott a hideg hullámok közül, gyorsan lerázta magáról a vizet a túlparton, és Nanook zsörtölődésével nem foglalkozva azonnal eltűnt a fák között.

A déllem viszont nem adta fel. Végig, miközben elhagyták az erdőt és földre lapulva haladtak felfelé a hatalmas dombokon, a malamut aggályos kérdéseivel ostromolta a félvért, aki csak egyszavas válaszokkal méltatta.

- Azt hiszed, pont ezeket a kutyákat majd megállítja a királyságok közötti határ?

- Igen – mormogta neki Axel a válla felől, mikor felmásztak a domb tetejére, és sietősen leügettek a lejtőn. – Láttál valaha olyan kutyát, aki nem tisztelte a határt?

- Igen – a malamut szeme fehéresen felizzott a sötét fűszálak közül. – Ott vagyunk például mi.

- De mi kóborok vagyunk – Axel nem is értette, miért a déllemnek kellett ezt elmondania. – Nincs otthonunk, királyságunk, vagy uralkodónk, akinek hűséggel tartoznánk.

Látta, ahogyan a déllem kissé megnyugszik a helyzetét felismerve, de mancslépteit továbbra is megszaporázta. Az idegen harcosok vakkantásai már nagyon messziről jöttek, de a szélirány lassan újra változni kezdett, ezúttal már nem Axelnek köszönhetően, és ez csak még jobban összezavarhatta őket, dühös ugatásaikat viszont elnyelte az éjszakai szellő halk zúgása.

A hatalmas dombvidék, amin a két hím átvágott, úgy tűnt, sosem ér véget. Axel reménytelenül figyelte, ahogyan a Hold egyre csak lejjebb halad a sötét égen, hiába ügetett olyan gyorsan, amennyire csak tudott, úgy érezte, egy helyben áll. Az emelkedőkre való állandó felmászások pedig egyaránt kimerítették őt is, és a déllemet is. Az egész éjszakai menetelés csendjét Nanook törte meg.

- Nekem eléggé úgy látszott, hogy a Balan nevű kutya ismer téged, és te is őt.

Axel csak alig észrevehetően bólintott, majd pontosan elmesélte csatát, amit még régen a pitbullal vívott.

- Akkor még nem tudta, hogy mi vagyok – fejezte be Axel végül. – Most pedig nem nyugszik, míg meg nem talál téged. De te erre honnan jöttél rá?

- Még a leghűségesebb kutyák sem állnak bosszút csak és kizárólag a királyság nevében – mesélte Nanook nyugodtan, mintha egy tapasztalatból szerzett történetet adna tovább. – Ha valaki bosszút emleget, annak mindig személyes háttere van. Önzőbbek a legtöbben annál, mint hogy maguktól, a számukra idegen király védelmében az ellenre támadjanak.

- Mi is az Őrkutyák Szövetsége pontosan? – kérdezte Axel akaratlanul egy kis idő után. Azt szerette volna, hogy Nanook is meséljen valamit magáról, ha már az ő múltjában áskálódott. – Régebben te is említést tettél róluk egyszer, de most élőben láthattam őket. Mit csinálnak?

- Egy szervezet, melynek az a célja, hogy fenntartsa a békét Amir kontinensén – magyarázta elmélyedve Nanook. – Harcolnak a négy királyság védelméért, megvívják a csatát bárkivel, legyen az szörnyeteg, farkas, nagymacska vagy félvér. Jogukban áll megakadályozni, hogy egy zsarnok uralkodó kerüljön a trónra, de nem segítenek senkit hatalomra. Pártatlanoknak kell lenniük, csak a legvégső esetben avatkoznak bele a királyságok ügyeibe. Vezetőik az összes birodalom felé elkötelezettek, de senki sem parancsolhat nekik. Igaz, teljesen függetlenek, nekik van a legnagyobb befolyásuk, ha háborúról van szó.

- Ez elég ellentmondásos – morogta Axel, miközben alig hitt a fülének. Utólag furcsa volt belegondolni, hogy ennek a szövetségnek a kutyáit látta alig egy nappal ezelőtt. – És hová tartoznak ezek a kutyák? A Nyugati Királyság bárkit kivégezne, aki egyik birodalom tagjának sem vallja magát.

- Sehova – felelte Nanook, megrázva a fejét. – Éppen ez a lényeg. A kutyákat már születésüktől fogva az Őrkutyák Szövetségének ajánlják a szülők, mind a négy királyságból. Minden fiatal kutya sajátos, alapos kiképzésen esik keresztül, hűek a négy birodalomhoz, de elsősorban az Őrkutyák Szövetségének kell felesküdniük.

- És hol élnek ezek a kutyák? – nézett Axel oldalra, Nanookhoz. – Elég hamar kiértek a palotához.

- Őrt állnak minden elhagyatott helyen, egész Amir kontinensét behálózzák kisebb épületeikkel – felelte Nanook, mintha egyértelmű lenne. – Egy hatalmas központjuk van, a Déli Királyság északi határánál, a Felhő Hegység gyomrában.

- Érdekes, hogy ez sosem zavarta a királyságokat – tűnődött Axel. – Sosem hittem volna, hogy egy király, mint Ragnarok, engedné azt amit tesznek. Túl nagy szabadságuk van, amit csoda, hogy az uralkodók nem akarnak szabályozni.

- Erről van szó – helyeselt Nanook. – Az uralkodók nem mindig örültek a nagy hatalmuknak a történelem folyamán, de ha védelmet akarnak tőlük, muszáj elfogadniuk a szabályokat.

- Honnan tudod ezeket mind? – kérdezett rá végül Axel. Nem bírta megállni, hogy ne érdeklődjön a déllem tudása iránt. Úgy tűnt, a malamutnak közös történelme van az Őrkutyák szövetségével, ami a múltjában lesz eltemetve.

Időközben beértek az erdőbe, a sötét, hűvös lombok azonnal elnyelték őket. A két kutya rendíthetetlenül haladt előre, az sem zavarta őket, hogy a Hold ragyogásán kívül, mely néha fehéren megcsillant egy-egy vizes levélen, semmilyen fényforrásuk nem volt. A zuzmók és páfrányok között, melyek láthatatlanul simogatták a félvér bundáját, Axel úgy érezte, egy árnyakkal teletűzdelt, sötétzöld tengerbe zuhant. Itt már ösvény sem volt, azt maguknak törték, átvágva az éles ágakon, folyton beleakadva a borostyánba és egyéb indákba. Az erdőben, a távoli, vékony fák törzsei között néha felizzott sárgásan néhány eltévedt szentjánosbogár fénye. Útjukat itt-ott kidőlt fák korhadt törzsei állták, melyeket mindenféle gombák és mohák nőttek be. Axel nem volt benne biztos, hogy Nanook tudja az utat, de a malamut olyan elszántsággal haladt előre, hogy a vörös akita nem kérdőjelezte meg. Végül a déllem Axel kérdésére válaszolva megszólalt.

- Tudásom az Őrkutyák Szövetségéről összefügg azzal, hogy ki voltam régen – kezdte Nanook, de hangja most más volt, csendesebb és valami ősi fájdalom is volt benne. – Nagyon régen. Nem akkor, amikor még Naroinként ismertél. – Axel érezte, hogy ez érzékeny pont a déllem életében, és mivel ő sem szerette, ha a múlt fájó sebeit tépik fel, nem firtatta tovább a dolgot. A déllem még a miheztartás végett bocsánatkérően hozzátette. – Sajnálom, amiért most rejtélyesnek tűnök, egyszerűen csak arról van szó, hogy még nem vagyok kész a múltbéli életemről beszélni, remélem, egyszer majd képes leszek rá.

Az akita csak némán bólintott, tiszteletben tartva a malamut szavait, kíváncsisága máris szertefoszlott. Axelnek is elment a kedve a beszédtől, feltéve, ha eddig volt neki. Csendben haladtak a fák között, mancsuk alatt ropogott a sok ág és levél, útjukat néha egy bagoly huhogása vagy egy ismeretlen lény távoli visítása követte. Axel hirtelen rájött, mennyire nem pihente ki magát, és most olyan fáradt volt, mint eddig soha életében. A sok varázslás, harc és alakváltás okozta gyengeség és energia veszteség úgy csapta meg, mint még soha semmi az életében, emellett még éhes is volt, már arra sem emlékezett, mikor evett utoljára. De tovább haladt. Mikor érdeklődve a levegőbe szagolt zsákmány után kutatva, azon gondolkozva, megállnának-e vadászni, hirtelen egy nagyon oda nem illő illat ütötte meg az orrát, ami olyan ismerős volt, hogy el sem akarta hinni. Valaki követte őket, és ha jól fülelt, az ágak csapkodását is hallotta. Megállt, és egy rövid vakkantással a déllemnek is jelzett, tegyen így.

Nanook megállt mellette, szemei kerekre nyíltak, mikor meghallotta a hangot. A két kutya összenézett, és Axel legszívesebben elszaladt volna.

Ne, ne, bárkit csak őt ne!

Egyszerre fordultak hátra, mikor mögöttük megzörrent a bokor, és a sötét, smaragdként csillogó levelek közül egy kerek, barna fej nézett ki, kék szemei örömtelien kitágultak, mikor meglátta őket.

- De jó, hogy megvagytok! – sóhajtott fel Thalia, kiugorva a két hím elé, egész farkát csóválta, majd mikor rájött, ezt nézik, szégyenlősen abbahagyta és hozzátette: - Már mindenhol kerestelek titeket!

- Mit akarsz? – förmedt rá Axel legkevésbé sem kedvesen. El sem tudta képzelni, miért követte őket egész idáig a nőstény, de azt muszáj volt elismernie, egész jól csinálta, mivel egyikük sem érezte meg eddig a szagát. Ami lehetetlennek tűnt.

- Én is veletek jövök! – húzta ki magát a kistermetű nőstény, puha szőrszálai közül apró levelek hullottak ki. Bundája már most koszos és gubancos volt. Válasza mindent felülmúlt, és Axel természetesen utasította ezt vissza.

- Dehogy jössz – mormogta, elindulva előre, remélve a nőstény nem követi majd. Még azt sem zavarta, hogy Nanook nem jött vele, és ő nem ismerte az utat. Csak el akart menni innen, távol az idegesítő nősténytől.

- Tudom, hogy hibát követtem el, és mindent sajnálok – kezdte a barna foltos kutya halkabban, és magabiztosan leült a földre. – Ezért szeretném kijavítani, azzal, hogy veletek tartok, és segítek abban, amiben csak lehet.

- Ez nevetséges – morogta az akita, belegondolva abba, mennyi mindent köszönhettek a Nyugati Királyság hercegnőjének. Először is, miatta kerültek fogságba, majd, mivel Axelnek segítenie kellett neki a harcban, elvesztették a Tűzszilánkot és ez miatt Vengét is. Amennyire csak ismerte, tudta, mindent próbál helyre is hozni, azonban a következő tette lehet, valaki halálát okozza. – Nincs szükségünk a segítségedre, mivel semmiben nem tudsz a hasznunkra lenni. Csak akadályoznál minket.

- Igenis hasznos vagyok – bizonygatta Thalia, felemelve a fejét. – Ki találta meg a Tűzszilánkot?

- Mi találtuk meg – a nőstény beképzeltsége túl sok volt Axelnek. – Ha nem árultál volna el minket apádnak, most már rég messze lennénk innen, Vengével együtt. Azt is megmondtam neked, hogy maradj ki a harcból – húzta össze a szemét. Hirtelen rengeteg mondandója támadt. – Ha hallgatsz rám, segíthettem volna a többieknek, de csak lelassítottál mindenkit, és ennek köszönhetően Vengét elvitte az Őrkutyák Szövetsége. A te hibád, hogy ez mind megtörtént.

Ha valami baja lesz Vengének... - Axel képtelen volt ebbe belegondolni, vagy kimondani. – Az is a te lelkeden szárad.

Tudta, hogy ez nem igaz. De olyan könnyű volt Thaliát okolni mindezért. Viszont valóban nem volt rá szükség. Ugyanúgy lelassítaná őket, mint ahogyan eddig is tette, és csak nagyobb bajt okozna a jelenlétével. Nem képes vadászni, harcolni, de még magát megóvni sem, arról nem is beszélve, a királyság állandóan keresné őt, és csak egy lépés lenne, hogy megtalálják.

Axel szavai erősebben hatottak Thaliára, mint ahogyan azt Axel gondolta volna. Thalia is magát hibáztathatta, mert miután Axel zihálva befejezte, szánalmasan kicsire húzta össze magát, és lekuporodott a földre. Talán most meggondolja magát, és visszamegy a királyságba, a széltől is óvott palotába, ahova való – reménykedett Axel. Ha mégsem, bármikor elijesztheti őt.

- Valóban tudod az utat a Deimos Toronyig? – kérdezte Nanook békésen, először, hogy találkoztak a nősténnyel.

- Minden kutya tudja, aki a királyságban él – felelte Thalia szomorúan, még az akita szavai hatása alól. – Azért tanítják meg nekünk, hogy tudjuk, hova menjünk, ha látunk valami... nem hétköznapit.

- Ha velünk jönnél, veszélybe sodornád Nanookot – szembesítette Axel a nőstényt a valósággal. – Csak a véletlenen múlott, hogy az Őrkutyák Szövetsége nem talált rá akkor. Még most is keresik a királyság kutyái. – Nem hagyhatta, hogy őt is bezárják. Hiába volt az állandó veszekedése a déllemmel, képtelen lenne az ő elveszítését is feldolgozni.

- De kell valaki, hogy vezesse az utat! – Thalia nem mondott le a céljáról, és most új erőt kapott. – Hallottam, mikor beszéltetek... Nanook azt mondta, csak a Lódombokig tudja az utat, de az valójában teljesen máshol van, mint hiszi.

Axel nem hallott a fülének, Nanook szemei pedig elkerekedtek: - Te hallgatóztál utánunk?

- Mióta követsz te minket, pontosan? – vonta szigorúan Nanook kérdőre Thaliát.

- Majdnem azóta, hogy elhagytátok a palotát – nézett le a földre a nőstény. – A bundámat gyógynövények levével kentem be, így fedtem el a szagomat. Senki nem vett észre, még azok a kutyák sem, akik téged kerestek – nézett Nanookra.

- Miért csak most jöttél ide? – húzta össze a szemét Nanook, miközben megkerülte a barna szőrű kutyát. Axel valóban erős növényszagot érzett, mely a bundájából áradt, és hirtelen a leveleket is megértette, melyek rajta voltak.

- Mert láttam, hogy pihentek, nem akartam zavarni...

- Most is azt teszed – az akita elutasítóan elfordult tőle. Rosszul lett a gondolattól, hogy Thalia végig figyelte és követte őket, még csak nem is szólt. Ez a kutya ijesztő. Nézte, ahogyan alszunk.

- Miért hagynád el a palotát? – állt meg előtte Nanook értetlenül. – Az a hely az otthonod.

- Többé már nem! – Thalia megrázta a bundáját – Döntöttem. Végleg elhagyom a Nyugati Királyságot, és soha többé nem térek vissza.

Majd Thalia a szájába vette a kék drágakövekből kirakott nyakéket, fogaival letépte a helyéről, és a földre dobta. Ez után a szintén égbolt kék fejdíszét is lerázta a homlokáról, hogy csatlakozhasson hasonló sorsra jutott társához. A rituálét a nőstény azzal fejezte be, hogy hátsó lábaival földet kapart rájuk, majd berúgta őket a bokorba.

- Nem élhetek olyan helyen, ahol a hozzám legközelebb állók is hazudnak nekem – szólalt meg végül, hangjába újra szomorúság vegyült. – Az uralkodáshoz sem értek, és ez így is fog maradni, mert nem én leszek a Nyugati Királyság következő királynője. Ha ez lenne a sorsom, lemondok róla.

Axel és Nanook döbbenten hallgatta Thalia bátor, megvető szavait, miközben a nőstény felszegte sötétbarna állát.

- De már most te vagy a királyság következő királynője! – Axel nem hitte el, amit hall. Halálra fagyottan meredt a nőstényre. Remélte, észhez tudja téríteni. – Ezt nem másíthatod meg, ennek születtél!

Ki fog változást hozni a világra, ha nem te?

- Te sem vagy átlagos kutya, igaz? – meredt rá vissza Thalia, a szemébe nézve. Mélykék tekintete hirtelen ellágyult. – Gondolom, ezen sem változtathatsz.

Axel meg sem bírt szólalni. Olyan sokáig rejtegette a valódi kilétét Thalia kíváncsiskodása elől, és ez most mind romba dőlt. Természetes volt, hogy tudott mindenről, valószínűleg Ragnarok mindent elmondott neki. A palotában nem igazán maradhatott semmi titokban. Szíve vadabbul vert, mint mindig, ha valaki megtudja, félvér, hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát.

- Mostantól nem tartozom a Nyugati Királyságba – vette magához a szót Thalia. – Egyrészt, mert félreismertem ott mindenkit, másrészt pedig, mert nem hiszek az előre kirendelt sorsban. Ettől a pillanattól kezdve kóbor kutya vagyok, és úgy fogok élni, mint ti! - harciasan folytatta, miközben megkísérelt egy ügyetlen morgást. Vajon azt gondolta, az összes kóbor kutya ezt csinálja? – Azt eszem majd, amit ti, és végre megtanulok harcolni és vadászni!

- Nem azért akarsz velünk tartani, mert érdekel téged Venge – mondta neki Axel csendesen. – Magad miatt teszed, mert az apád hazudott neked. Ilyen szándékkal a legjobb lenne, ha most hazamennél – tett egy utolsó kísérletet arra, hogy megszabaduljon tőle.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét Thalia kétségbeesetten. – De az apám rám kényszeríti a trónt, amit én nem akarok. Már senki és semmi nincs, ami miatt maradnék. – Thalia lenézett a földre, és nagyot sóhajtott. Hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. – Anyámat elveszítettem, mikor kicsi voltam, és csak egy napja tudom, hogy farkasok gyilkolták meg. A legjobb barátomat, Leilanát nem láttam, mióta elmenekült innen. – szomorúan lehunyta a szemét. – A testvéremként szerettem. – kék tekintete felnyílt, és megszilárdult. – Az apám pedig sosem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Meddig akarta előlem titokban tartani, a farkasok ölték meg az anyámat? Miért nem tudta volna elmondani az igazat? – válaszokat követelve nézett a két hímre, mintha azok tudnának felelni a kérdéseire. – Az apámnak nem fogok hiányozni, ha elmegyek... biztosan talál majd valaki mást, aki egyszer betölti a helyem.

Axel Nanook felé fordult. Nem tudta mit tegyen, most először, hogy találkozott a nősténnyel. Thalia magabiztos volt és elszánt, akármit mondhattak neki, nem hátrált meg. A sorsa elől menekült, és ez erőt adott neki, hogy más kutyaként szülessen újjá.

- Nincs semmi, ami visszatartana attól, hogy velünk gyere, igaz? – hajolt fölé Nanook lemondóan.

- A kóborok élete nem olyan csodálatos, mint amilyennek elképzeled azt – egészítette ki Axel a déllem szavait. – Itt nem lesznek kutyák, akik szolgálnának téged. Lépést kell tartanod velünk, nem pihenhetsz akkor, amikor kedved tartja, és a nap végén nem vár a palota melege. A természetben élni veszélyes, ha nem hallgatsz ránk, megsebesülhetsz, vagy rosszabb.

- Tisztában vagyok vele –vágta rá a nőstény hevesen, de Axel kételkedett abban, valóban fontolóra vette a szavait. – Ezért szeretnék tanulni tőletek, megtudni mindent, ami a túléléshez szükséges.

- Ez nem a túlélésről szól, hanem arról, hogy megtaláljuk Vengét – nézett a szemébe Axel komolyan. Thalia állta a tekintetét, nem fordult el, és ez egy kicsit feldühítette az akitát. – Épségben ki kell őt szabadítanunk.

Axel döntést hozva a déllemre pillantott. A malamut barna bundája szinte eggyé vált az erdő sötétjével, de titokzatos szemei békés fénnyel világítottak. Jöhet, de legközelebb te mész érte, ha bajba kerül! – küldte felé a gondolatokat Axel, igaz, a déllem nem tudta őket olvasni. Szerencsére. – És te adsz neki enni. Sőt, mindent te fogsz vele csinálni.

- Csak akkor jöhetsz, ha megígéred, hogy semmi baj nem lesz veled – szólalt meg végül a vörös bundájú akita, nem nézve rá.

- És ha valóban tudod az utat, természetesen – egészítette ki Nanook.

Axel remélte, Thalia tényleg tudja, merre kell menni. Ez volt az egyetlen ok, ami rávette őt a nőstény maradására, különben teljesen haszontalannak látta.

- Még valami – kötötte a lelkére Axel. – Ha véletlenül ránk találnak a királyság kutyái, és azt akarják, hogy visszamenj velük, nem ellenkezel. Nincs szükség rá, hogy mindannyiunkat bajba sodorj.

- Csak azért, mert a királyságból származok, nem árulnálak el titeket! – Thalia dühösen felkunkorította a farkát. – Mi lenne, ha csak egy pillanatra is megbíznátok bennem, és nem emlékeztetnétek pillanatonként arra, ki vagyok? Hagyjátok, hogy megmutassam, más, mint akinek hiszitek.

- Thalia, ez az egész a bizalomról szól – közelítette meg Nanook a témát, jóval lágyabban, mint Axel. – De néha, muszáj lesz hallgatnod ránk. Még akkor is, ha te vezeted az utat.

- Jó – bólintott Thalia, és egy erőteljes szökkenéssel a két másik hím előtt termett, indulásra készen. – Benne vagyok, veletek tartok!

Axel értetlenül nézte a nőstény boldogságát, a fiatal kutya energikussága emlékeztette őt valaki másra, és fájdalmasan elmosolyodott az emlék hatására. Legalább lesz esélye helyrehozni, ami miatta történt – mormogta magában a félvér. – Mindegy, már nincs visszaút.

A két kutya értetlenül összenézett, de egyikük sem ellenkezett többé. Thalia kiharcolta az igazát, és most már muszáj volt velük jönnie, még ha ez a félvérnek nem is tetszett annyira.

Nanook átvette a vezetést egy időre, és elindult, tovább haladva a fák felé. Az ágak és a törzsek fekete csíkokat festettek a három kutyára, akiket teljesen elnyelt az erdő sötétsége. A déllem a gondolatai csendjébe mélyedt, Axel pedig észrevette, Thalia visszanéz még utoljára, ezüstösen csillogó szemére vágyakozás ült ki.

- Most még visszamehetsz, ha szeretnél... - kezdte Axel, hiába titkolta, szíve megesett a fiatal nőstényen, és a rokonszenve visszatért felé egy kis időre.

- Nem – megrázta a fejét. – Ígérem, többé nem fordulok hátra. Már senki nem mondhatja meg, mi váljon belőlem. Mától önmagam leszek.

Axel bólintott. Tisztelte, hogy Thalia értéket ad a szavainak, és ha egyszer kimond valamit, ahhoz hű marad.

- Tudom, mire gondolsz jelenleg – menetelt mellette Thalia, kék szemei vidáman csillogtak – Arra, hogy az olyanoknak, mint én, semmi keresnivalójuk az erdőben, pedig én rengetegszer hagytam el a palotát, sőt, egy időben állandóan a tisztás volt a kedvenc helyem! Szóval, nagyon jól tudom, mivel jár a kinti lét.

- Nem rajtad gondolkoztam – hazudta Axel, próbálva olyan dacosnak tűnni, amennyire csak lehet. – A tisztás, ami alig pár lépésnyire van a palotától, nem egyenlő a vadonnal.

- De attól még nagyon hasonló – igyekezett Thalia. – Ugyanúgy sok növény van, meg fák körülötte... azt is tudom, hogy veszélyes. Egyszer kint megcsípett egy darázs!

Axel mély lélegzetet vett, amit addig tartott vissza, ameddig csak lehetett, mert Thalia nem hagyta abba, egész úton mellette csacsogott a legértelmetlenebb dolgokról, például, hogy a filézett lazac mennyivel jobb, mint a nyúlhús, és hogy milyen szívesen lemond erről, ha cserébe velük tarthat. Örömét minden pillanatban kifejezte, farkát állandóan csóválta, majd komolyabb témára terelte a szót, mint például arra, meg tudja kergetni a mókust ha erre szükség van, és addig marad fent éjszaka, ameddig csak kell. Axel még soha nem kívánta ennyire, hogy süket legyen, arra gondolt, még Aerisz hangját is jobban viselné, mint ezt.

- Nézzétek! – szakította félbe Thaliát Nanook, egy földbe ásott üreg felé bökve. – Aludhatunk itt az éjszaka. Másnap reggel megpróbálkozhatunk a fényteleporttal, ha most eleget pihenek.

- De én még tudok menni! – győzködte a déllemet Thalia. – Egyáltalán nem vagyok fáradt.

- Jó neked – ásított Axel. Alig pihente ki magát, és most bármit megtett volna egy kiadós alvásért.

- Nézd – állt meg Nanook az odú előtt, mely egy nagyobbacska emelkedőből állt ki. – Azt mondtad, szeretnél tanulni tőlünk. Itt az első lecke: aludj, ha lehetőséged nyílik rá. Vagy akkor, ha többiek fáradtak.

- De szívesen állok őrt, ha kell! – húzta ki magát a nőstény, barna mintás arcát büszkén feléjük fordította, világos mellső lábait megvetette a talajon.

- Ha rejtett az odú, akkor nem kell – felelte Axel nyugodtan. Úgy érezte, egy évig tudna aludni.

A három kutya megállt a földhalomnál, az odú bokrokkal védett, sötét szájánál. Axel a levegőbe szagolt, de semmilyen lény illatát nem érezte, az már előbb jelentkezett volna. Elhaladt a nagy fűcsomók mellett, és Nanook oldalán bepréselte magát a sáros, szűk nyíláson. Odabent nagyon kicsi volt a hely, így megpróbált olyan közel bújni Nanookhoz, amennyire csak lehet, hogy Thalia is elférjen. Azonban a barna kutya nem jött.

- Lehetséges, hogy én kint maradok? – nézett rá Thalia az üreg szája előtt ülve, bolyhos fejét forgatva. Kék szemei undorodva néztek a sárra és a piszkos földre, mely mindent elborított. Axel észre sem vette, annyira megszokta, de a nőstény viszolyogva kerülgette a tócsákat, nehogy belelépjen egybe.

- Nem – Axel aggodalma hamarabb jelentkezett, mint gondolta volna. Mi lesz, ha valami felfalja őt odakint, míg alszik? Hogy leplezze érzéseit, értetlenséget színlelt. – Vagyis... miért maradnál kint? Nem biztonságos a szabad térben aludni.

- De... - Thalia nehézkesen ellenkezett. – Biztos odabent minden tiszta sár.

- Az – helyeselt Axel. – Ez az odú ilyen. Sáros.

- Jól van – Thalia felborzolta a bundáját, nem hagyta magát, és egy bátor mozdulattal bebújt közéjük.

A nőstény kicsire összehúzta magát, és Axel oldalánál helyezkedett el. Míg Thalia aludt, végig az akita narancssárga bundájába temette a fejét, ami először zavarta az akitát, és legszívesebben lerázta volna magáról, de helyette inkább mancsaira tette a fejét és békésen lehunyta a szemét. Nem tudta, mik fognak még előttük állni, de abban biztos volt, sok váratlan dolog éri majd őket, míg Thalia velük lesz. Még magának is csak nehezen vallotta volna be, de egy része örült a közelségének. Thalia nem volt rossz, vagy szándékosan gonosz... egyszerűen csak fiatal és meggondolatlan. Hirtelen megbánta, amiért ilyen durván beszélt vele, bár, még mindig nehezen tudott csak neki megbocsátani.

Hallgatta a két kutya egyenletes légzését, és bár biztonságérzete volt, Venge hiánya fájdalmasan markolt belé. Semmi sem ugyanolyan, mint vele, és talán azért is neheztelt annyira Thaliára, mert úgy érezte, Venge helyét akarja átvenni. De az lehetetlen – rázta meg félálomban a fejét. Majd eltökélten erre gondolt, mielőtt elfogta volna az álom: - Megtalálunk és kihozunk onnan, Venge... ne aggódj, úton vagyunk.

Kinyitotta a szemét, és legnagyobb örömére aranyszínű, lágy napfényt látott, mely bevilágított a szűk odú nyílásán. A fáradságot kirázva nagyot ásított, majd fejét a még mindig alvó Nanook hátán nyugtatta. Pislogva megfordult, és azt látta, Thalia nincs sehol mellette. Még levegőt venni is elfelejtett, de próbálta nyugtatni magát. Lehet, hogy rájött, ez az élet nem neki való, és inkább hazament. Négy lábra kuporodott, nem akarva felzavarni az alvó déllemet. Ha azt mondta, a teleportációhoz pihennie kell, akkor nem ébreszti fel semmiképpen sem.

Kibújt az odúból, egy pillanatra elvakította a reggel fehéres fényára, majd azonnal élesedett a látása. A fényben ragyogó, zöld lombok között madarak repkedtek, kicsinyeiket tanítva arra, hogyan használják a szárnyaikat, és valahol a távolban egy fiatal őz matatott a bozótban, mely kissé elkésett a hajnali legeléssel. Ha kicsit tovább marad, jó reggeli válik belőle a három kutya számára.

Axel azonnal meglátta Thaliát, ahogyan a szikrázó talaj egyetlen száraz pontján ül, és megbabonázva figyeli az erdőt, annak minden hatalmas fájával és állatával együtt. Valószínűleg, még sosem látott ilyet, hiába hagyta el többször a palotát, és az akitát egy pillanatra elfogta a sajnálat a nőstény iránt. Lehetséges, hogy a Nyugati Királyság pompájában nőtt fel, de még soha életében nem hallotta a barázdabillegetők és vörösbegyek reggeli kórusának énekét, nem vette körül a tücskök és kabócák állandó ciripelése, és még sosem nézett egyenesen egy közelében legelésző szarvasbika sötét szemébe.

Axel csak némán állt mögötte, nem akarta megzavarni a természetre rácsodálkozó kutya pillanatát. Úgy nézett rá a friss, üde lombokra, és az azok késői virágaira, melyek már lehulló félben voltak, a nyarat jelezve, mint aki most nyitja ki életében először a szemét.

- Ez gyönyörű... - suttogta maga elé Thalia. – Miért nem láttam ezt eddig soha?

Az akita elmélyülten nézte sötétbarna hátát és sötét sörényét, melyet ide-oda forgatott, kerek fejével a madarak röptét követve. Nem akarta neki elmondani, hogy az élet nemcsak erről szól, hiába gyönyörű ez a világ, harcolni kell benne, vagy vége mindennek, képtelen lett volna most ezzel őt kiábrándítani. Féltette, a világtól, a sok szörnyűségtől, amivel szembe fog nézni, ezért sem akarta, hogy velük jöjjön.

Óvatosan, hogy Thalia ne hallja meg, ellopakodott az odú mellett, és a környező fák csoportja felé vette az irányt, követve az őz közeli szagát. Arra gondolt, nem akarja Thaliát kezdetben a vadászattal sokkolni, talán jobb, ha nem látja a vad elejtésének küzdelmes folyamatát.

Az akita lassan elhaladt a bozótos felé, fülét az őz mozgása irányába fordítva. Nem sokkal előtte, ágak ropogását hallotta, és a sűrű bokrok között néhány lépés múlva szeme elé tárult egy őzsuta, mely magányosan legelészett a fűcsomók közül. Sovány volt, és meglehetősen gyengének tűnt, de három kutyára most elégnek bizonyult. Axel mélyen meglapult az aljnövényzetben, azonnal beindult a vadászösztöne. Remélte, vörös bundája nem árulja el idő előtt. Pár lépéssel még közelebb lopózott, de mikor az őz megriadva elszaladt, azonnal a levegőbe ugrott, és sebesen üldözőbe vette. Az éhség úgy hajtotta, mint még soha semmi az életben, ha most ezt szem elől veszíti, ki tudja, meddig fognak még koplalni.

Mancsai villámgyorsan vitték előre a zöld rengetegen át, egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte cikázó zsákmányról. Erejét megfeszítve egy utolsó ugrásra szánta el magát, mancsait széttárta, és azonnal a földre döntötte a növényevőt, ahonnan már nem állt fel többé.

Axel ritkán imádkozik, vagy ad hálát a Szellemeknek, de ez most ahhoz volt hasonló. Némán megköszönte az őz lelkének, hogy elviheti a testét, és egy darabig csak hálásan őrizte a zsákmányát, lihegve a melegtől és az éhség okozta kínzó kimerültségtől. Mikor összeszedte magát, fogai közé kapta annak nyakát, és sietős léptekkel visszahaladt vele az odúhoz, nehogy valami más húsevő is szemet vessen rá. Mikor megérkezett az üreg elé, amennyire csak tudta, óvatosan letette a halott őzet a földre, és Thaliára nézett, várva, hogy jöjjön enni.

Thalia csak most vette őt észre, annyira elmélyedt az erdő tanulmányozásában, de mikor meglátta az akitát, és annak véres állkapcsát, szemei kerekre nyíltak. A földre lapulva, behúzott farokkal közelítette meg az élettelen testet, orrát előrenyújtva szimatolt, néha pedig megugrott.

- Tessék, itt van – Axel felé tolta a zsákmányt, nem értette, miért nem eszik a kutya. Fogalma sem volt arról, mit mondjon.

Thalia kék szemei iszonyodva kikerekedtek, mikor Axel elkezdett enni, pedig neki ezzel az volt a szándéka, hogy megmutassa neki, hogyan, és melyik részt kell kitépni a zsákmányból. Néhány része mérgező volt, vagy csak egyszerűen ehetetlen, nem akarta, hogy Thalia azokkal próbálkozzon.

- Hogy tudod ezt megenni? – állt előtte döbbent undorral a nőstény. – Minden csupa vér...

- Ez a vadászat természetes velejárója – Axel próbálta nyugodtan megközelíteni a témát, de Thalia addigra már a hányingerrel küszködött. – Muszáj megennünk, ez tart minket életben.

- Van olyan, hogy én ezt nem eszem meg? – nézett Axelre Thalia, elkerülve a zsákmányt. – Van itt más, ami ehető?

- Min éltél a királyságban? – meredt rá kérdőn Axel. – Mézen és virágokon?

- Nem, de ott csak egy darabot kaptam, megtisztítva, nem pedig az egészet...

Thalia annyira fájdalmasan nézte a tetemet, hogy Axel azt hitte, mindjárt el fog ájulni, vagy egyenesen beteg lesz. Majd rájött, a nőstényt a vér látványa kavarhatta fel ennyire, mert a farkasokkal vívott csatára emlékeztethette, és az élettelen hímre, melyet ő maga látott.

- Szenvedett... - suttogta a nőstény, rémült szemét le sem vette a fogyatkozó zsákmányról. Majd tekintete Axel érintetlen fejszéjére tévedt. – Miért a fogaiddal ölted meg? Miért nem használtad a fegyvered?

- Mert az kegyetlen lett volna – magyarázta a vörös bundájú akita megrökönyödve. – A fejszét arra használom, hogy harcoljak az ellenséggel, és a társaimat megvédjem vele. – hirtelen nagyon őszintén beszélt. – Ő nem volt ellenség. És nem... nem szenvedett. Ha valaki helyesen vadászik, akkor tiszteli a zsákmányt és szépen csinálja végig.

- Minden kutya vadászik?

- Minden ragadozó – helyesbített Axel. Nem hitte volna, hogy a nőstény ennyire hiányában van az élethez szükséges tudásnak. Majd sóhajtva befejezte az evést, és leegyszerűsítve elmagyarázta neki mit gondol, hogy az aggódó nőstény elfogadja a dolgot. – Egy teremtmény sem élhet anélkül, hogy az egy másik végzetévé ne váljon. Ez az őz a füvet legelte le, mely szintén élt, hiszen az eső vizén növekedett, milliónyi kis magjának társaságában. Végül minden, mindennel egyesülni fog. De meg kell próbálnunk annyit elvenni a természetből, amennyire szükségünk van, és semmivel sem többet.

- Szóval, inkább nem vadászok magamnak külön, mert az pazarlás lenne – jegyezte meg Thalia óvatosan, az akita csak egyetértve bólintott. – Nem szeretnék még egy életet elvenni, úgyhogy szerintem majd Nanookkal megeszem azt, ami maradt.

- Talán jobb, ha most eszel – javasolta Axel. – Még időbe telik, míg Nanook felébred.

- Miért alszik ilyen sokáig? – kérdezte Thalia, kék szemei értetlenül csillogtak barna mintás arcán. – Egyáltalán, mi ez az egész teleportáció?

- A teleportáció segítségével pillanatok alatt el tudunk jutni olyan helyekre, amiket általában több holdba telik gyalog megközelíteni – magyarázta Axel a barna kutyának, aki válaszul valami nagyon váratlant kérdezett.

- Nanook és te tényleg nem átlagos kutyák vagytok, igaz?

Thalia ez közben az őz felé fordult, és émelyegve megszagolta a zsákmányt. Axel megpróbált annyira közömbös maradni, amennyire csak tudott, és nyugodtan ült az odú közelében, miután letakarította a bundáját. Először nem is tervezett válaszolni, mert a barna kutya lassan enni kezdett. Csukott szemmel, felborzolt bundával nyelte le az első falatot, és mikor az lecsúszott a torkán rosszul lett, és fuldokolni kezdett. Axel a válasszal nem sietve, ráérősen várta, hogy egyen még egy kicsit, majd, miután Thalia száját lenyalogatva végzett, csak ennyit mondott válaszul.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Axel, én meg nem vagyok vak – felelte Thalia, megállva előtte. – Láttam, ahogyan átváltozol egy teljesen másik kutyává, kétszer is! Nanooknak pedig olyan szemei vannak, mint senki másnak. Azt pedig, hogy egyszer csak jegesmedve lett belőle, igen nehéz elfelejteni.

Axel meg tudta érteni a nőstény kíváncsiságát, a titok, ami őket övezte, elég sokáig maradt rejtve. De nem most jött el az ideje, hogy mindent elmondjon neki, hiába akart érthető módon válaszokat a sok kérdésre.

- Nanook egy déllem – magyarázta gyorsan, remélve, ha róla beszél, eloszlatja a nőstény kíváncsiságát. – Ami azt jelenti, hogy a Szellemek Világából jött. Képes bizonyos állattá változni, repülni és teleportálni.

- És te? – nézett rá Thalia ártatlan érdeklődéssel. – Milyen kutya vagy te, egyáltalán? Az apám azt mondta, félvér, és veszélyt jelentesz a birodalmunkra.

A vörös bundájú kutyát nem lepték meg Thalia szavai. Felkészült rá, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem tudta, hogy ilyen hamar. Még nem volt képes beszélni a múltjáról neki, főleg nem azután, mennyire nehezen múlt el a felé érzett bizalmatlansága. Még mindig csak arra tudott gondolni, neki köszönhetik, hogy minden tervük kudarcba fulladt. Egyelőre nem érezte még őt méltónak arra, hogy beavassa a titkába.

- Nem értek egy dolgot sem – folytatta Thalia, aki a válaszra várt, és mikor nem kapott, aggódva folytatta. – Miért lennél veszélyes? Megmentetted az életem, háromszor is!

- Azt gondolod, az vagyok? – fordult felé kérdőn az akita. A legtöbb kutya félt tőle, vagy még rosszabb, gyűlölték. Nem tudta miért, de rossz érzéssel töltötte el a tudat, hogy Thalia is közéjük tartozzon.

- Már nem tudom – fújta ki a levegőt Thalia, halványan elmosolyodva. – Ha nem mondasz semmit, akkor igen.

- Az apádnak igaza volt – most még csak ennyit volt képes mondani. Nehezen nyílt meg, és továbbra is tartózkodó maradt. – Félvér vagyok. Gyorsabban gyógyulok, mint egy átlagos kutya, és gyakorlatilag bárminek fel tudom venni az alakját, ami kutya vagy madár. Képes vagyok irányítani a szelet, és ha akarom, szárnyak nőnek ki az oldalamból.

Azt gondolta, ha ezt őszintén bevallja, eloszlatja Thalia kíváncsiságát. Még ez is soknak tűnt abban a pillanatban, és kissé büszke volt magára, hogy ennyit tudott erről beszélni. Thalia azonban nem értékelte az akita nyílt őszinteségét, és további kérdéseket tett fel.

- Akkor ezért láttam egyszer, hogy szárnyaid vannak! – bámult rá Thalia felismeréssel teli, tágra nyílt kék szemekkel. – Azt hittem, csak tévedek... De hogyan lettél félvér? És mit jelent annak lenni?

- Pont annyit jelent annak lenni, mint bárki másnak – zárta le a témát Axel. Hosszú út előtt állnak, nem akarta értelmetlen meséléssel kezdeni. Egyszer úgy is eltervezte mondani. – Nem szeretnék most erről beszélni.

- Ha nem akarod elmondani, megértem – Axel egy sóhajtással nyugtázta a nőstény kedves szavait, majd hirtelen újra megszólalt, kevésbé derűsen. – De attól még hazudtál nekem!

- Mi? – Axel alig bírt levegőt venni. Sosem gondolta volna, hogy valaki megvádolja azzal, amiért nem mondta el neki, hogy félvér. Akkor még lehetetlennek tűnt, és biztos volt benne, Thalia megrémült volna, vagy még rosszabb.

- Soha nem mondtad el, hogy ki vagy igazából – folytatta a barna szőrű kutya. – Ha ezt az egészet tudom, akkor megvédtem volna a titkodat, és soha nem kérdezem meg apámat a Törött- Karom hegyről!

- Vagy ijedten elszaladtál volna – morogta neki a félvér mogorván. Ez a kutya semmivel sem volt jobb a többinél. Akkor még nem is ismerte őt, honnan tudhatta volna, hogy megbízhat benne?

- Nem félek tőled, Axel – vakkantott Thalia bátran, de Axel látta, hogy kissé remegni kezd. Egyértelműen hazudott, az akita tekintete pedig elsiklott róla.

- Pedig lehet, hogy kellene – mondta komolyan az akita. Valóban ezt akarta? Elijeszteni magától a kutyát, akihez akármennyire is tagadta, a lelke mélyén kötődött? Hát, ami azt illeti, valóban nagyobb biztonságban lett volna a királyságban, mint vele. – Honnan tudod, hogy az apád tévedett? Mi van akkor, ha valóban veszélyt jelentek a királyságokra nézve?

- Talán igen – felelte Thalia megrökönyödve, régi bátorsága visszatért. – De ezzel a hozzáállással leginkább saját magadra jelentesz veszélyt.

- Nem tehetek róla, hogy nem bízok meg mindenkiben, aki egy pillanatra is szembejön velem – a legrosszabb volt úgy vitázni, hogy Axel nem tudta, kinek van igaza. Persze, előbb is elmondhatta volna neki, ki ő igazából, de ez a személyes döntése. Thalia úgy viselkedett, mintha kizárólag ő lenne a hibás az miatt, ami történt. Már szerette volna lezárni ezt az egészet. – Lehet, hogy neked sem kellene.

- Ha elmondtad volna az igazat, akkor ez az egész nem történik meg! – vakkantott Thalia dühösen. – Meddig tartottad volna még titokban? – a két kutya sokáig nézett egymásra. Annyi minden volt a felszín alatt, amiről még nem is beszéltek, de kellett volna. Biztos ezzel akarták tölteni az időt? Majd Thalia nyugodtabban folytatta. – Ne, haragudj, én ilyen vagyok. Megbízok mindenkiben, akit érdemesnek látok rá. Azt akarod hallani, hogy félek? Egy kicsit lehet, igen. De nem utáltalak volna miatta. Ami sokkal rosszabb... hogy átvertél engem.

- Bocsánat – morogta Axel, legkevésbé sem hitelesen. – Most már örülsz?

Ha fél, miért nem szalad el? – merült fel Axelben a kérdés, majd rájött, nem is biztos, hogy örül a nőstény vallomásának. Venge nem félt tőle, és Nanook sem. Akkor miért akarja állandóan távol tartani magától azokat, akik fontosak neki? Utólag rájött, az egész veszekedésük felesleges volt, és értelmetlen.

- Mi ez a borzalmas csaholás? – jött az odú szájából Nanook fáradt ásítása.

A déllem az alvástól összeborzolt szőrrel jött ki közéjük, és elhaladva mellettük megrovóan rájuk nézett.

- Van fogalmatok arról, hogy úgy viselkedtek, mint a kölykök?

- Ez nem igaz! – mondta a két kutya egyszerre. Mikor Axel erre rájött, oldalra nézett, és az egész bundája égett.

- Mindent hallottam – Nanook csak egy pillantásra méltatta őket, majd azonnal a maradék zsákmányhoz fordult.

- Akkor tudod, miről van szó – ment utána Thalia, aki talán abban bízott, a déllem igazságot tesz majd közöttük.

- Igen – fordult feléjük Nanook, miután eltüntette az őz maradékait, és lenyalogatta a szája szélét. – És azt kell mondanom, nem tudok hozzászólni, mert legkevésbé sem értem.

Thalia lemondóan összenézett Axellel, és a déllem folytatta.

- Valóban azt gondoljátok, ez a legfontosabb, mikor Venge élete van veszélyben?

Axel most igazat adott Nanooknak, és elszégyellte magát, amiért ezzel töltötték az időt.

- Ez azt jelenti, kész vagy indulni? – kérdezte Axel a déllemet. A fényes, kék égbolton a Nap már magasabbra tört, és a tücskök hangja olyan erős lett, hogy Axel alig hallott bármit is.

- Azt hiszem, igen.

Az akita megnyugodva bólintott a déllem felé, örülve, ez véget vet majd a veszekedésnek és Thalia kérdéseinek is. A barna nőstény értetlenül nézte a déllemet, nem tudva, mire készül az. A malamut elegánsan megnyalta a vállán a szőrt, majd megállt a két másik kutya közelében. Axel a fényteleportra készítette magát, a nagy fényre, és a hirtelen villanásra, de Nanook nem indult el, mert Thalia kicsit tőlük távolabb nézelődött, farkával a földet sepregette.

- Mi ez az egész? – kérdezte hirtelen vékonyka hangon. – Fájni fog?

- Csak egy kicsit – mosolyodott el a nőstényt ugratva Nanook. – Úgy kerülheted el, ha kimondod a varázsszót.

- Miféle varázsszót? – Thalia azonnal odament hozzájuk, és befurakodott a két hím közé.

- Nincs semmiféle varázsszó – szólt közbe Axel gorombán. – Nanook mókamesternek hiszi magát, így azt gondolja magáról, vicces. Ne higgy neki. Nem az.

- Persze, hogy van varázsszó – nyugtatta meg Thaliát Nanook. A nőstény kék szemeiben játékos fény ragyogott. – Csak ki kell mondanod, hogy kecskebéka, és máris ott leszünk!

Ez most komoly? Axel fájdalmas arccal nézett a déllemre, a mosoly minimális jelét sem mutatva. Legalább megpróbálhatott volna humoros lenni. Mellette Thalia feszültsége viszont feloldódott, a nőstény ugyanis egy nevetés után állandóan a kecskebéka szót ismételgette, leginkább Axel fülébe. Effys, segíts... – imádkozott a félvér, aznap már sajnos másodszor.

Axel azonnal meglátta a fényburkot, melyet a teleportáció idézett elő, és érezte, ahogyan Thalia közelebb húzódik hozzá és megremeg az ismeretlen okozta félelemtől. Axel nyugodtan vette a levegőt, így próbálta megnyugtatni a fiatal nőstényt. A fehér izzás egyre erősebb lett, és a burok vége egyre inkább közeledett hozzájuk egy sistergő hang kíséretében. Mire elérte őket a ragyogás, Axel behunyta a szemét Nanook mögött, és védekezően eltakarta Thaliát a villanás elől, majd mindhárman eltűntek, és az akita úgy érezte, szétszakad a sebes utazástól.

Hiába nem látott semmit, a fény még így is elvakította, és csak akkor tudta kinyitni, mikor már nem fájt annyira a feje. Thalia az oldalán zihált döbbenten, Nanook pedig megnyugodva kifújta a levegőt, mint aki pont erre számított volna.

Az akita gyorsan körülnézett, és azonnal megértette, miért hívják ezt a helyet Lódomboknak. A magas fűszálak a válláig értek, szinte elrejtették, és a három kutyát minden irányban békésen legelésző, foltos, tarka szőrű, négylábú jószágok vették körbe, hosszú fejük lefelé nézett, farkuk csapkodásával a legyeket kergették el. A fű ropogása és a paták békés, súlyos dobogása kényelmesen betöltötte a félvér fülét. Még soha életében nem látott lovakat, de a teremtmények nyugodt méltóságukkal már most elnyerték a tiszteletét.

- Sziasztok? – köszönt Thalia farkcsóválva az egyik hatalmas vadlónak, mely az ő közelükben harapdálta a fűszálakat, és hegyes fülét kíváncsian szegezte a barátságos, barna kutya felé.

Axel csak komolyan bólintott a lovaknak, éreztetve velük, sietniük kell, és nincs idejük tárgyalni velük. A növényevők csak felkapott fejjel, értetlenül nézték őket, mikor a három kutya sorban elhagyta a ménest, melynek a közepébe csöppentek a teleportációnak köszönhetően.

- Bocsánat a pontatlanságért – mosolygott Nanook a sor elején. – Nem így terveztem, de legalább mind közelről láthattuk, miért hívják ezt a helyet Lódomboknak.

- Ők voltak a lovak? – kérdezte Thalia nagyra nőtt szemekkel. – Ez nem kutya! Még sosem láttam valódi lovakat eddig... Nanook, szerinted nem veszélyesek, ugye?

- Ha nem ijeszted meg őket, akkor nem – hajtott fejet Nanook. – Szóval... - kezdte a malamut ügetés közben, magasra emelt, felkunkorodó farokkal – Valóban el tudsz itt igazodni, Thalia hercegnő?

A három kutya egyszerre nézett az előttük elterülő táj irányába, a szél a bundájukba kapott, és távoli, izgalmas, de idegen szagokat hordozott feléjük. Thalia úgy hátrahőkölt, hogy ki sem javította a déllemet azzal, hogy már nem hercegnő többé. Axel is tátott szájjal bámult a messziségbe, remélve, Thalia valóban tudja, merre kell menni.

Axel csak kis jóindulattal nevezhette a tájat domboknak. A három kutya egy emelkedő tetején állt, és alattuk apró, alig kitaposott ösvény vezetett le egy lényegében sík, füves vidékre, melyet két oldalt magas, sziklás dombok határoltak. Még sosem látott ilyen dombokat, inkább tűntek hegyeknek, de azoknak nem voltak elég magasak, és furcsa, oszlopszerű sziklákból álltak össze, lépcsőzetesen, mintha egy letarolt erdő rönkjei lennének, vagy óriási kristályok furcsa, szögletes alakzatai. Minden egyes kis sziklaoszlop alacsonyabban helyezkedett el, mint az utána jövő, és az összes tetejét gazdag, zöld növényzet borította el. A bal oldalon elhelyezkedő sziklasorok sokkal élettelibbnek és dúsabbnak tűntek, a jobb oldali inkább tűnt egy hegy lapos oldalának, melynek oszlopait letörte az idő, így inkább nézett ki kopár, különös épületek kihalt összességének, ahol a föld barnaságát csak kis foltokban váltotta a smaragdszínű növényzet.

A távolban, a két sziklás dombság közt kisebb, sötétbe árnyékolt sziklák emelkedtek ki a földből és magas, madártollhoz hasonló jegenyefák lengedeztek a szellőben. A baloldali, sziklaoszlopokkal teletűzdelt, meredek dombság oldalában fehéren egy lepusztult, várszerű építmény állt a hatalmas kövek biztonságos takarásában, és mögötte nagyobb, monumentálisabb kastélyok törtek a magasba, de Axel nem láthatta őket teljesen, mert elrejtette őket a sziklafal takarása. A világos, fényben szikrázó épületek mögött pedig kékes ködben egy völgyet vélt felfedezni Axel, egy óriási, félelmet keltően magas hegyvonulat ölelésében.

A hátuk mögött a lovak idegesen verték a talajt a patájukkal, és néhányuk ijedten, fülsüketítő hangon felnyihogott, páran pedig vad horkanásokkal válaszoltak neki. Valami volt a levegőben, ami zavarta őket, és Axelt is, azt súgva neki, meneküljön.

- Szerintem ne hamarkodjuk el a dolgot – felelte neki Thalia, megengedve magának egy bájos mosolyt. – Mielőtt elindulunk, inkább derítsük fel a terepet.

Axel gyanakodva a barna kutyára sandított, majd vezetve az utat, leügetett a lejtőn, miközben úgy érezte, szinte elveszik a magas, hajladozó fűszálak között. A szél vadul rázta lángvörös bundáját, szőrszálai égtek a tűző napon. Furcsa növények illatai lengedeztek körülötte, de egyetlen állat szagát sem érezte, és ez csak még inkább felkeltette az éberségét. Valami nem volt rendben ezzel a hellyel, és ki kellett deríteniük, mi az, mielőtt már túl késő lenne.

Thalia összezavarodva mászkált fel és alá, farka az ég felé nézett, orrával a földön kutakodott szagnyomok után. Hogyan tud itt szagok alapján eligazodni? – merült fel a kérdés az akitában.

- Valóban tudod az utat? – állt elő a kérdéssel Nanook Axel mellől.

- Persze! – kapta fel a fejét Thalia, majd sebesen elszaladt a napfényben szikrázó, fehéres épületek irányába, melyek nagyon távol voltak tőlük.

Axel óvatos, könnyed léptekkel követte, de egyre több kétsége támadt, mivel a nőstény, miután felzavart néhány átlátszó szárnyú, csillogó bogarat, melyek felhőben szálltak a vakító kék ég felé, megfordult, és tanácstalanul elindult a dombok felé. Ez így folytatódott egy darabig, míg a három kutya teljesen be nem járta már a sík vidék minden szegletét.

A barna, kis termetű kutya fáradtan kifújta magát a hangák között, nyelve oldalt már kilógott, és sötét fülei ide-oda forogtak. Csak körbe-körbe jártak, de sehova nem haladtak, és az akita kiábrándultan Thalia felé fordult.

- Fogalmad sincs arról, merre kell menni – jegyezte meg mogorván neki. – Az egészet csak azért mondtad, mert különben nem jöhettél volna velünk.

- Ez nem igaz! – védekezett Thalia. – Az egész egyszerű: bemegyünk a közeli kastélyba, és ott megkérdezzük tőlük az utat.

- Nem fogunk oda bemenni – morogta az akita durván. Még mindig nem volt túl a Nyugati Királyság okozta szenvedésen, és nem akarta újra megismételni ezt az egészet.

- Axel – szólította meg Nanook békésen – Ez már az Északi Királyság területe. Senki nem tudja, ki vagy.

- Pontosan! – vágta rá Thalia, indulásra készen. – Miért nem akarsz oda menni?

- Ennek több oka is van – kezdte Axel, próbálva nyugodt maradni. – Az egyik pont te vagy. Mit teszünk, ha valaki felismer?

- Nem fog senki felismerni, mert még soha nem jártam erre – ismerte be Thalia, bevallva, valóban nem tudja az utat. Ez Axelnek elég támadási felület volt.

- Éppen erről van szó! – szólt rá az akita. – Hazudtál nekünk, hála az égnek, hogy most derült ki, nem napokkal később. Annyi mindenhez nem értesz. Nem tudsz vadászni, magadra vigyázni, még a sártól is rosszul vagy. Az lenne a legegyszerűbb, ha most azonnal visszamennél a Nyugati Királyságba, ahonnan jöttél.

A döbbenet Thalia széles, barna arcán hirtelen ijedelem lett, ahogyan a félvér rámordult, fülei egészen lelapultak, tekintetében fájdalom és megbántottság suhant át, Axel azonnal tudta, túl messzire ment. Megbánta a kemény szavait, de nem tudott mit tenni, ha egyszer igaznak vélte őket. Eddig is megéltek nélküle, nem voltak rászorulva a nőstény segítségére.

- Szóval, csak velem van mindig a baj? – nézett fel rá Thalia kissé a földre lapulva. – Miért vagy ilyen elutasító mindennel? Miért nem akarsz a többi kutya közé menni?

- Nem tartozom közéjük – suttogta Axel lemondóan, alig hallhatóan.

- De ez így nem élet! – egyenesedett ki a nőstény. – Meddig akarod még céltalanul járni a világot, otthon nélkül? Sosem bántott a magány?

- Nem vagyok magányos – morogta neki az akita sértetten. Ki volt Thalia, hogy meg mondja neki, hogyan éljen? Az egész életét egy palota falai között töltötte, fogalma sem volt a valóságról. – Úgy élem az életem, ahogyan én akarom, és neked semmi jogod nincs beleszólni.

Nagyon fájtak neki a nőstény szavai, és tudta azért, mert igaza volt. A lelke mélyén mindig többet akart, mint megtalálni a Lélektollat, és megelőzni a háborút: egy otthont szeretett volna, több, hozzá hasonló kutyát megismerni, családot, és mást is...

Fejét megrázva szabadította meg magát ezektől a rózsaszín ködös gondolatoktól. Nem akarta magát sokáig ilyen nem létező dolgokkal áltatni. Ez csak egyszerűen nem történhet meg, ezzel nyugtatta magát már egy ideje, olyannyira régóta, hogy szinte beletörődött. Az olyanoknak, mint ő, nem lehet igazi otthona.

- Természetesen, nem akartam – rázta meg a fejét Thalia. – De őszinte voltam. Tudom, hogy nem mondhatom meg, hogyan éld az életed... csak abban reménykedtem, megfontolod a szavaim.

- Nem kell megfontolnom őket – fordult el tőle Axel dacosan, annyiban hagyva a dolgot. Majd újra a tárgyra tért. – Ez az egész semmit nem változtat azon, hogy hazudtál nekünk.

- Te is nekem! – vágott vissza Thalia dühösen. – Gondolom, most már ugyanúgy állunk.

- Fejezzétek már be! – szólt rájuk Nanook fehéren izzó szemekkel, még a fogai is kilátszódtak. A déllem félve lelapult, lábait szétvetette. – Hát nem érzitek, hogy mozog a föld?

Axel meglepetten a malamutra nézett, és látta, ahogyan a fűszálak megremegnek, és mancsa alatt rezegni kezdett a talaj. Ez nem egyszerű földrengés volt: olyan érzése támadt, mintha valami elég nagy ahhoz, hogy a síkságot megremegtesse, mélyen alattuk elszáguld, hihetetlenül sebesen.

Az akita körbekémlelt a sík vidéken, de semmit sem látott, ami veszélyt jelenthetne rájuk. Úgy érezte viszont, menekülniük kell. De hova? Akármilyen ellenség is volt ez, nem tudta, honnan fog támadni. Próbált olyan mozdulatlan maradni, amennyire csak lehetett, és a két másik kutyát is erre biztatta. Axel lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, a föld remegése egyre hangosabb és közelibb lett, mintha az ismeretlen fenyegetés alattuk száguldott volna tova.

Hirtelen egy szörnyű dörrenés hallatszott, melyet borzalmasan hangos robaj követett, mintha a föld mélyéből törne fel. A három kutyától nem messze óriási, sziklaméretű földdarabok repültek szanaszét a levegőbe, durva zajjal csapódva a talajba. Valami óriási tört fel a föld alól, és Axel már a fülsüketítő visítását is hallotta, bár eddig nem tudott odanézni, mert a két másik kutyát védelmezte a záporozó darabkák elől. Mikor már nem hullott rájuk több föld, porvihar közepette Axel meglátta a lényt, mely mindezt okozta.

Hatalmas volt, majdnem akkora, mint a Nyugati Palota, és féregszerűen tekergőző, visszataszító, halványszürke teste volt, mely minden színt mellőzött. Pikkelyei aprók voltak és nyálkásan csillogott rajtuk a napfény, kőkemény bőre alatt nagy, vörös erek duzzadtak az izmok között. Feje különösen kicsinek tűnt, mint a kígyóé, és apró, halvány rózsaszín szemei szinte teljesen vaknak látszottak, fehér pupillákkal. Hatalmas szájában tőrhegyes, aszottan sárga fogak ültek meg, vaskos állkapcsán átlátszó nyál csurgott le, mely villás nyelvéről csöpögött alá. Fején és háta mentén recés, apró kis fekete tüskék futottak végig, melyek egészen a farka hegyéig tartottak.

A lény tekeregve a felszínre tört, és olyan magasra emelkedett, hogy a három kutya nem látta tőle a napot. Majd fejének egy rántásával a magasba repült, és Axel ekkor döbbent rá, hogy a három párnyi apró, használhatatlanná csökevényesedett végtagjai mellett hátából rengeteg sornyi, tépett denevérszárny áll ki, melyek kicsik voltak, és úgy használta őket, mint hernyó a lábait.

Hullámzó, furcsa mozdulattal végigszállt hatalmas testével a kék égbolton, és ekkor Axel döbbenten jött rá, milyen prédára vetett szemet: a levegőben, jóval a fejük felett, egy sárkány repült végig kecsesen, hosszú szárnyaival békésen vitorlázva. Axel még sosem látott ilyen szép teremtményt: hatalmas, páncélszerű pikkelyein a szivárvány összes színe megcsillant: vékony hátán egyszerre ragyogott a tenger mély azúrja és a Hold ezüstös kékje, karcsú testén pedig rózsaszín foltok futottak végig hosszú, vékony sávban. Testéhez képest hatalmas, tüskés szárnyán a bőr felül zöld volt, alul pedig aranysárgába csapott át. Zöld pikkelyű, tekergően kacskaringós farka játékosan követte, ahogyan a sárkány a levegőben forgott, mindig, mikor a napfény másként csillant meg rajta, ragyogó pikkelyei új színben pompáztak, kékből lilába, majd halványpirosba menve át, úgy, hogy soha, egyik sem volt túl hivalkodó.

A sárkány csőrszerű száját kinyitva, hatalmas üvöltéssel próbálta elijeszteni a kígyózó testű, sokszárnyú szörnyeteget, mely az erre egy hatalmas testéhez képest magas sivítással válaszolt. A két gigászi, levegőben szálló teremtény között egy pillanat alatt kitört az életért vívott harc, és Axel hirtelen aprónak és sebezhetőnek érezte magát hozzájuk képest.

A világosszürke, féregszerű lény állkapcsával a sárkány indaszerűen csavarodó farka felé kapott, de a szivárvány színeiben pompázó teremtményt sem kellett félteni: annak hosszú nyaka alatt ugyanis halványkéken vibráló fény jelent meg, mely végül a torkából előtörő, tüzes jégként mutatkozott, végigszáguldott az égen, és meg sem állt, míg el nem találta a vadul tekergő szörnyeteg testét.

A három kutya még levegőt venni sem bírt, egyként, elkerekedett szemmel nézték az óriási lények irtózatos csatáját, a menekülés akkor eszükbe sem jutott. Az állkapcsok összekoccanása, a szárnyak csattogásának verdeső zaja olyan hangos volt, hogy még a földre is lehallatszott, ahol ők álltak.

- Ne! – kiáltott fel Thalia ijedten, mikor a hatalmas, világos szörnyeteg fogaival belemart a másik szivárványos testébe. – Elkapja szegényt!

- Legalább nem minket eszik meg – Axel ugyanúgy sajnálta a sárkányt, mint Thalia, aki aggódva nézte az eget, de nem tudtak mit tenni, hogy megmentsék. Ez volt a természet rendje, és helytelen lett volna beleszólni, Axel látva a két lény harcát inkább a másik két kutyát próbálta fedezékbe lökdösni.

A világosszürke lény szárnyait behúzva alászállt a levegőben, és mintha csak úszna a kék égen, úgy emelkedett fel megint, hatalmas szájából undorító, lángoló sav ömlött ki, mely a sárkány felé repült megállíthatatlanul. A szivárvány pikkelyes sárkány látta ezt, és kicsi fejét forgatva kékes tüzet okádva védte ki, a két teremtmény lángja az égben óriási fényrobbanással találkozott. De ekkor a sárkány tüze abbamaradt, és a hüllőforma lény szárnyaival nagyokat csapva igyekezett elkerülni a támadást, viszont a földalatti, kígyószerű szörnyeteg tüskés farka oldalba találta, így az egy üvöltés kíséretében hullott a földre.

A színpompás sárkány hatalmas robaj közepette zuhant a talajra, jóval messzebb a három kutyától, és nem mozdult meg. Ezt látva a hosszú testű lény oldalra fordult, és tekeregve a földre ért, ahol gyenge végtagjaira állva közelítette meg az áldozatát.

- Tennünk kell valamit! – szólt rá a két kutyára Thalia, és kikerülve Axelt, megállt a világosszürke, vánszorgó lény mögött.

Axelnek muszáj volt elismernie a nőstény igazát. Nem hagyhatták, hogy ezt a csodálatos teremtményt ilyen könnyen elpusztíthassák, megölve még egy szépségét ennek a világnak. De mit tehetnének, hogy megelőzzék a tragédiát?

Thalia kevesebbet gondolkozott ezen, és mielőtt Axel bármit tehetett volna, elvette a félvér fejszéjét. A barna kutya, szájában a fejszével a szörny felé rohant, majd fejének egy ügyetlen rántásával elhajította a fegyvert, mely a levegőben forogva, csodálatos módon eltalálta a világosszürke lény farkát, és lehasította annak a hegyét. A levágott testrész kukac módjára tekergett a földön. A fájdalomtól a szörny felvisított, és minden fogát vicsorítva, hosszú testével Thalia felé fordult.

A nőstény csodálkozva nézte, ahogyan a fejszével célt talál, de öröme azonnal alábbhagyott, mikor a lény ráüvöltött miközben rózsaszínes szemei vérben forogtak. Axel azonnal cselekedett, és sebesen Thalia előtt termett, de ennél több terve nem volt, és a teremtmény hatalmas állkapcsa alig egy szőrszálnyira csukódott össze tőlük. A két kutya futni kezdett, de tudták, nem hagyhatják le a szörnyeteget örökre. Mögöttük újabb üvöltés dörrent fel, de ez egy jegesmedvéhez tartozott, és Axel hátrafordulva látta, Nanook a lény testéhez képest kicsi, de még így is hatalmas fejére veti magát. Távolról jóval apróbbnak nézett ki a lény, Axel ledöbbent, milyen óriási is igazából.

Még a hatalmas, fehér medve is eltörpült a sokszárnyú, hosszú testű lényhez képest, de képes volt legalább néhány karmolást ejteni az orrán és a világosszürke bőrén, miután átváltozva déllemmé újra le nem ugrott volna róla. A kígyószerű szörny tekeregve kapott a fejével a három különböző helyen lévő kutya felé, míg Axel a fejszéjét keresve nézett körbe, de nem látott semmit, csak hosszú, szürke testet, mely minden körbevett és átfont. Az akita tett egy gyenge kísérletet arra, hogy a levegőt használva magához hívja a fejszéjét, de semmi sem történt. A kétségbeesés helyett újabb terven járt az agya, de Thalia hirtelen elkezdett rohanni a sötét lyuk felé, amit a teremtmény csinált magának, mikor kitört a föld alól.

- Mi jár a fejedben? – kiáltott utána Axel, átugorva a lény csonka farkán, melyet az feléjük lendített.

- Ez képes a föld alatt közlekedni nem? – nézett rá Thalia futás közben. – Ha működik a tervem, ez lesz majd a veszte.

Axelnek fogalma sem volt arról, miféle terve lehetett Thaliának, ezért megvárta, míg Nanook beéri a nőstényt, ő pedig visszarohant a fejszéjéhez, és a hámjába tette, valami arra késztette, ne hagyja ott őrizetlenül. Utoljára még a szörnyetegre nézett, és meglátta, hatalmas, hosszú hátán egy nagy, vörös seb éktelenkedett. Arra gondolt, ez még a hasznukra válhat, és megörült, hogy legalább sérülést lehet rajta ejteni. Végül csatlakozott a két másik kutyához, hátuk mögött végig ott üldözte őket ez a veszélyes lény, és Axel azon kapta magát, nem tudja, mit tegyen.

- Ugranotok kell – mondta Thalia, félve lenézve a hatalmas lyuk aljába, de csak sötéten ásító, mély feketeséget látott.

- De nem tudjuk, milyen mély! – nézett rá Nanook döbbent szemekkel.

- Nem lehet olyan mély - hajolt le Thalia ugrásra készen. – Vagy legalábbis, nem tűnik annak...

- Ez a terv része? – meredt Axel a barna kutyára, és Thalia csak bólintott.

- Most nem lesz időm elmagyarázni – hadarta sietősen – De látjátok a sziklát, ami tőlünk nem olyan messze van? – Axel és Nanook azonnal a földből kiálló, nagy méretű kőre nézett, de Axel még mindig nem értette, mi ez az egész. Thalia ezt látva sokkal idegesebben folytatta. – A szikla mögött még egy ugyanilyen lyuk lehet. Onnan tudom, mert lehet érezni a hűvös levegőt, amely onnan jön, csak eddig nem láttunk, mert a kő eltakarta.

Mögöttük újra hallatszott a szörny visítása, Axel pedig értetlenül nézett rá.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- A lény hátán van egy hosszas seb – Thalia azonnal futásnak eredt. – Valószínűleg azért, mert a szikla érintkezik a járattal. Ha ott lesztek, mindenképp ássátok ki, csak így működhet a terv!

- Értem már! – villant fel Nanook fehér szeme. – Ez talán valóban beválhat!

Axel nézte, ahogyan Thalia eltűnik a szikla mögött, és az mögül nézve a szörny felé ugatott, mely hatalmas testével azonnal kígyózva célba vette őket. Lenézett a mélybe, azonnal ugraniuk kellett. Nem kellett félnie, mert tudott repülni, valamitől azonban aggodalom töltötte el. Thalia volt az.

Most! A két kutya a földre lapult, és az óriási lény elhaladt fölöttük, Axel érezte a hideg levegőt, amit magával rántott. Majd Nanookot követve ő is belevette magát a nyílás sötétjébe, fogalma sem volt arról, mi várja majd ott.

Sokáig zuhant, de nem annyira, mint ahogyan arra számított volna. Keményen landolt a talajon, és körbenézett a járat sötétjében. Eszébe jutott, itt mindent ez a teremtény ásott, talán a fogaival vájva magának utat a feketeségben. Az alagút hatalmas volt, és durva falán Axel mély barázdákat látott. Jobbra fordult, ahol meglátta Nanookot, aki döbbenten nézett egy sziklára, mely az alagút mennyezetéből állt ki, mikor az elkanyarodott. Az alján valóban vér volt, ahogyan azt Thalia megjósolta, tényleg megsebezte magát vele. Azon túl, a hosszas járat végében Axel fehéres napfényt látott, amely szintén a barna kutyát igazolta.

Jól értette a nőstény tervét, és remélte, tényleg működni fog. Nanook odasietett a sziklához, mely olyan nagy lehetett, hogy még fönt is folytatódott, majd az egyik oldalánál felágaskodott, és mellső mancsaival sebesen kaparni kezdte a földet. Axel követte a példáját, és a déllemmel szemben ő is két lábon egyensúlyozva, ügyetlenül ásott a mellső mancsaival, a föld egyre nagyobb darabokban hullott a fejére. Ez az egész lehetetlen! – gondolta, de megszólalni sem bírt, mancsai olyan gyorsan dolgoztak a nyirkos földben. – Ha idő előtt szakad be, mind meghalunk!

Megremegett a járat, ahogyan a hatalmas lény elhaladt felettük, és Axel hallotta Thalia harcias ugatását, majd ahogyan a barna nőstény leugrik hozzájuk a járatba, a velük szembeni lyukon keresztül. Megnyugodva felsóhajtott, hogy még él. Nem nézhetett fel, zihálva ásott, míg mancsai már fájni kezdtek, karmai néha a kőbe ütköztek, mikor célt tévesztettek, míg a félvér már nem tudott tovább ásni a szikla aljának mentén, mert a mennyezet egy pontban, ahol ő volt, túl magasra nyúlt már. Visszaesett a földre, és Thaliát figyelte, aki feléjük futott, még éppen időben. Nanook tovább ásott, egyre nagyobb földdarabokat vájva ki a mennyezetből, de ekkor meghallotta Thalia riadt vonyítását.

- Hagyjátok az ásást és menjetek az alagút végébe! Már itt van!

Mikor Thalia ezt kimondta, egy éktelen robaj hallatszott, és megjelent egy világosszürke, kígyószerű fej, melynek csattogtak a fogai, sápadt szemei villogtak a sötétben, és olyan sebesen követte Thaliát, mintha egy pillanatot nem várva azzal, hogy felfalja. A lény ezután már teljes testével a formátlan, kacskaringós járatban volt, kígyószerű testével könnyedén igazodva hozzá.

Nanook azonnal befejezte a kaparást, és elszaladt a járat vége felé, utat adva a barna kutyának, aki az ő irányukba terelte a lényt.

A járat valamivel nagyobb méretet öltött, mint maga a szörny, de ez egyáltalán nem zavarta azt. Thalia, mikor elérte a sziklát, a levegőbe ugrott, elérve ezzel azt, hogy a lény is felemelje a fejét, és mikor ezt tette, újabb borzalmas dörgés vette a kezdetét, csak sokkal hangosabb és kegyetlenebb volt, mint az elődje.

Először a hatalmas szikla zuhant le, egy irtózatos kongással találva el a szörny fejét, majd ezernyi apró, idővel egyre nagyobb kő és földdarab záporozott alá, Axelt megvakította a por, de Thaliát keresve a leomló rész felé futott. Szerencsére hamar meglátta a nőstényt, ahogyan kerekre nyílt szemekkel próbál elszaladni a hatalmas darabok elől, melyek készek voltak betemetni őt, Axel pedig egy pillanatot sem habozva ellökte magát, és hátsó lábaira támaszkodva felé ugrott, szájával Thalia sörénye felé nyúlva, hogy elhúzza őt egy óriási kőtől, mely a teste felé száguldott. Axel érezte, ahogyan a hátán ezernyi éles kavics terült szét, a bundáját sebezte minden, ami hozzáért, de sikerült fogai közé vennie a nőstény nyakának barna szőrét, és fejének egy mozdulatával megfordult, menekülve a kövek és a hatalmas sziklák elől, melyek árvíz veszélyes hullámaiként követték őt, hogy maguk alá temessék őket mindörökké.

Pillantásokat váltott Nanookkal, akinek oldalán átlátszó, hosszú szárnyak jelentek meg, és követte őt, átadva neki a nőstényt, a déllem pedig csak egy bólintással fogai közé kapta Thalia sörényét. Nem tudta, hogyan jut ki innen, a szárnyai még nem gyógyulhattak be ennyi idő alatt. Nem kockáztathatta Thalia életét azzal, hogy ő viszi ki, ha még repülni sem tud, és megnyugodott, hogy legalább ő biztonságban lesz. A sötétben szinte semmit sem látott, csak a napfényt, ami apró szilánkokként szűrődik be az aláhulló, sötét sziklákon át. A szürke por mindent elborított, és a szörnyű robajon kívül semmit nem hallott.

Minden erejével arra összpontosított, hogy megjelenjenek a szárnyai, hogy legalább egy két csapás erejéig kijuthasson innen. Meglepettségére valóban megjelentek a szárnyai, de ilyen állapotban még sosem látta őket: az, amelyikre ráesett, törötten lógott, és több fehér toll is hiányzott róla. De ezeket kellett használnia, vagy nem jut ki innen élve. Követve a felfelé repülő déllemet, a levegőbe ugrott, és hatalmasokat csapott velük, de ijedten jött rá, nem emelkedett feljebb.

Már az egész járat beomlott, Axel egyre több és több arany sugarat vélt felfedezni. Mielőtt elugorhatott volna egy felé repülő szikla elé, az oldalba találta. A félelem eluralkodott rajta, de muszáj volt kijutnia innen. Zihálva állt fel, és mindent kockára téve egy végső ugrásra szánta el magát, de most egy hatalmas, mellé zuhanó földdarabra szökkent fel, és szárnyait kitárva nagyokat csapkodva hirtelen felemelkedett. Szárnyait behúzva, megdöbbentő sebességgel jutott át két sziklán, majd újra kitárta őket, amennyire csak tudta, és visszafojtott lélegzettel suhant a napsugarak felé. De ekkor újabb szikla találta el, ezúttal a fejét, és végleg visszazuhant volna a föld alá, ha egy biztos állkapocs nem fogja meg a nyakát.

Szinte öntudatlan állapotba került, miközben érezte, Nanook a felszínre rángatja, és óvatosan leteszi a fűbe. Fájós, nyúzott szárnyai lassan eltűntek a helyükről, és semmivé foszlottak, ahogyan a mágia véget ért. Szíve vadul járt miközben egész testében remegett, de a napfény a bundáját melengette, és ez megnyugtatta eléggé ahhoz, hogy kinyissa a szemét.

- Axel! – egy pillanatra azt hitte, Vengét látja maga előtt, de rájött, Thalia az, aki boldogságtól ragyogva elkezdte a félvér arcát nyalni. – Hiszen élsz még!

- Persze, hogy élek... - morogta, de a lelke mélyén hihetetlenül örült annak, mindannyian jól vannak.

Elhúzta magát a nősténytől, és mancsával próbálta letisztogatni magát ott, ahol Thalia megnyalta, majd kirázta a port a bundájáról, míg feltápászkodott. Thalia mögött meglátta Nanookot, aki hamiskás félmosollyal nézte kettejüket.

- Köszönöm – állt meg hálásan előtte, jól tudva, ha ő nincs, már nem élne. Kissé rossz érzés fogta el attól, őt mentették meg, nem akart segítségre szorulónak tűnni ez miatt.

- Ugyan – csillant fel Nanook fehér szeme. – Ne is beszéljünk róla.

- Thalia – nézett Axel Nanook mögé, majd a barna kutya felé fordult, aki még mindig a farkát csóválta. – Úgy tűnik, valóban működött a terved.

A három kutya a néhai nyílás felé fordult, és Axel látta, minden beomlott körülötte, egészen a másik lyukig. Egy széles, üregszerű mélyedés terült szét a réten, az alját mindenhol óriási kövek lepték el, és a hatalmas szikla alatt Axel lassú mozgolódást látott, mintha a földdarabok keltek volna életre. Dühösen hátralapította a füleit. Ez még mindig él? Homályosan látta, ahogyan véres fejét kidugta a törmelék közül, és sivítva kinyitotta a száját, hogy hegyes fogaival újabb járatot ásson magának. A három kutya mozdulatlanul figyelte, míg a farka vége is tekeregve el nem tűnt a föld alatt. Az akita elgondolkozva nézte a teremtmény hűlt helyét. Még sosem látott ehhez hasonlót, és felmerült benne a kérdés, vajon több ilyen lény is létezik-e a világon. Talán egész Aigantut végigrombolják a föld alatt, ősi, feneketlen mély járataikban soha, senki nem találna rájuk. Megrémült egy pillanatra, milyen hatalmas teremtmények létezhetnek a közelében, szinte láthatatlanul.

- A sárkány! – kiáltott fel Thalia, és odaszaladt, ahol a hatalmas hüllő a földre zuhant.

Axel fájdalmasan követte, óvatosságra akarta inteni a kutyát, de már túl késő volt, mert Thalia ott állt fölötte, öröme csalódottságba és végül szomorúságba zuhant át.

A két hím azonnal beérte, és megálltak az oldalán. Axel reménykedve nézett a szivárványos pikkelyű teremtményre, el sem tudta képzelni Thalia bánatát, ha a hüllő mégiscsak elpusztult volna. Azonban, mikor halványkéken csillogó, ezüstös pikkelyű oldalára nézett, melyből a feltépett pikkely alatt vér szivárgott, mozgást látott, a lélegzés megnyugtató jelét.

- Él még – sóhajtott Nanook. – Mihez kezdjünk vele?

- Egyedül nem sokáig bírná – felelte Thalia. – Mi lenne, ha meggyógyítanánk?

- Jó – bólintott Axel, miután Thalia könyörögve nézett rá. – De találnunk kell egy rejtett helyet, ahol biztonságban leszünk.

- Mint például az? – mutatott Thalia egy barlangra, amely tőlük nem is volt olyan távol, a bal oldalon elterülő, sziklás dombok alján helyezkedve el. A barlang belsejéből aranyszínű napfény szűrődött ki, Axel innen tudta, valahol a tetején, a sziklák között egy kis rés lehetett.

Axel csak szó nélkül bólintott. Az a hely megfelelőnek bizonyult a pihenésre, és biztonságosnak tűnt, míg meg nem gyógyítják a sárkányt. Nanookkal a sárkány felé fordult, és gyengéden a fogai közé vette annak nyakát, a déllem pedig a farkát fogta. Thalia segítségével elvonszolták a lassan szuszogó hüllőt az árnyas fákig, ahol a sziklaoszlopok voltak, igaz, Axel végig hátrafelé ment a cipekedés közben, így folyamatosan rá is szorult a nőstény útbaigazítására.

Lassan beértek az árnyas, jólesően hűvös fák közé, a hatalmas dombok sziklás oszlopainak biztonságába. A három kutya sebes iramú, halkan csörgedező patakon át tört magának utat, belegázolva annak apró, sötétzöld árnyakból és aranyszínű fényekből kivehető hullámaiba. Mancsaik csúszkáltak az algás kavicsokon, de a hideg víz lehűtötte őket és utána már sokkal frissebbnek érezték magukat. Az akita, óvatosan egyensúlyozva, hogy semminek ne menjen neki, miközben a nála sokkal nagyobb sárkányt vitte, észre sem vette, hogy a patak csilingelő hullámait követve idővel eljutottak a hatalmas, magas szájú, széles nyílású kőbarlangba, mely két óriási sziklaoszlop között volt beékelődve.

Benéztek a barlang belsejébe, és hihetetlen látvány tárult a három kutya szeme elé. Odabent, a vájat fehér sziklájú falából minden irányból ezüstös vízesések zuhantak alá, fehér párával és hideg szellővel borítva el a barlangot, a hullámok a földre érve eggyé váltak a patak egyik kis mellékágával, melyet ők követtek, kint pedig tovább siettek, a fák közé. Belül, a kövek közül előtörő, megszámlálhatatlan zuhatagok vize alaktalan kis tavakká olvadt össze, félig eltűnve a sötétkék árnyakban. Fentről pedig, valóban fényt szüremlett be a barlangba egy résen át, a délutáni napsugarakban szikráztak az alázúduló, hideg víz hullámai, az apró bogarak és porszemek pedig csillagokként villogtak a barlang sötét árnyékai előtt. A barlang oldalából, a mély, sötétzöldes feketeségből pedig Axel egy kicsi fának a lombját látta, ágai és gyökerei átfonták a szürke köveket, mintha csak egy láthatatlan pók hálója lenne. Legnagyobb csodálatára, a kis patak körül, mely keresztülszáguldja a barlangot, vízinövények nőttek ki a sziklákból, hínárok és kákák, olyan félék, amiket még sosem látott. Az alaktalan kis tó szigetén pedig apró füvek és virágok zöldelltek, fürödve a napsugarak kivételes, fehéres fényoszlopában.

Thalia szemei kerekre nyíltak a bámészkodástól, örömében a farkát csóválta.

- Hiszen ez lenyűgöző! – hangjában teljes áhítat volt. – Csak egy valamit nem értek – fordult a két kutyához, miután azok óvatosan letették a nagyméretű sárkányt a barlang félig napos, félig árnyékos kis félszigetén. – Miért vándoroltok ennyit, ha ilyen szép helyeken is élhetnétek?

- Ez nem ilyen egyszerű... - magyarázta volna Axel, de Thalia ekkor már a földön fekvő hüllő felett ült.

Axel és Nanook átlépett a kis patak vize fölött, a félvér fülét kellemesen megtöltötték a víz zuhogásának örvénylő hangjai, anélkül, hogy zavarták volna őt. Inkább megnyugtatta a környezet.

A két hím leült a nőstény mellé, Axel pedig figyelmesen felmérte és megvizsgálta a szendergő hüllőt. Egy kicsit lehetett nagyobb, mint a vadlovak, melyeket láttak, mellső lábai egyáltalán nem voltak, hosszú, aranysárga és élénkrózsaszín mintás szárnyai helyettesítették azokat. Izmos hátsó lábain nagy, fekete karmok ékeskedtek, vékony apró pikkelyes farka pedig kígyóként terült el utána. Tekintete végül vékony, kecses nyakára tévedt, csőrszerű szájára és hosszú fejére, melyből díszes koronához hasonlóan rengeteg tüske és szarv állt ki. A sárkány hatalmas, ezüst pikkelyei most kékeszölden csillogtak a napfényre, mely rájuk esett. A színes pikkelyeit több sérülés is borította, egy komolyabból pedig még mindig folyt a vér.

- Szüksége van valakire, aki meggyógyítja! – nézett rájuk Thalia. – Nem hagyhatjuk meghalni, ha már egyszer idehoztuk.

- Természetesen nem – felelte neki Nanook, nyugodtan négy lábra állva. – Most megtanítalak egy nagyon fontos dologra: a gyógyításra.

- A királyságban nekem sosem kellett gyógyítanom – szabadkozott a tarka bundájú, barna nőstény. – Azt sem tudom, melyik növényt mire kell használni.

- Ezért fogod most ezt megtanulni – bólintott Nanook, mintha ez egyértelmű lenne. Mint aki leckét mesél, megállt előtte. – Mivel a sebei nagyon mélyek, először körömvirágra lesz szükség, mert az a nehezen gyógyuló sérülésekre használatos, emellett gyulladáscsökkentő hatása is van. A másik a cickafark, amit a mezőn biztosan lehet találni.

- Mire való a cickafark? – kérdezte Thalia, készen arra, hogy bármit megtudjon a gyógyítás művészetéről.

- Szintén gyulladáscsökkentő, de még fertőtlenít is – magyarázta Nanook békésen, türelemmel, hogy a nőstény mindent megjegyezhessen. – Csillapítja a vérzést.

- Hogyan néznek ki? – Thalia egyre izgatottabban körözött Nanook körül, lelkesedése egyre csak nőtt.

- Előbb induljunk el – nézett le rá Nanook elmosolyodva. – Utána megmutatom mindet, és elmondom, hogyan kell használni őket. Lehet, hogy csak magamból indulok ki, de szerintem könnyebben megy a tanulás látás és szaglás alapján.

- Ki tanított meg téged minderre? – a barna nőstény szájtátva elindult Nanook után, tekintetében csodálattal, ahogyan a fehér szemeire nézett. – Akárki is lehetett az, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó munkát végzett!

- A létező legjobbat – nézett rá vissza Nanook, tekintetében a múlt szomorúsága jelent meg egy pillanatra.

A három kutya csendben állt egy ideig, Thalia egyértelműen azon gondolkozhatott, illendő-e rákérdeznie Nanook múltjára, de a déllem erre semmiféle megerősítést nem adott, így végül csinos fejét Axel felé fordította, és lelkesen odaszaladt hozzá, aki eddig a sárkány mellől, kívülről figyelte az eseményeket.

- Te nem jössz velünk, Axel? – kérdezte Thalia, mélykék szemeiben boldogsággal.

- Most inkább kihagynám – magyarázkodott Axel, lerombolva Thalia lelkesedését, mint madárfészket az ágakról. – Vigyáznom kell a sárkányra, nehogy felébredjen.

Nem hitt abban, hogy ez be fog következni, de szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkozhasson magában. Egyébként is azt szerette volna, ha Nanook és Thalia egy kicsit jobban megismerkedik egymással, bár az a tudat sokkal inkább bántotta, hogy a nőstény ilyen csodálattal meredt a malamutra. Csak egy déllem, akit évekkel ezelőtt Aerisz küldött – mormogta magában. – Mi olyan különleges benne?

- Még sosem láttam sárkányt, és ő olyan szép... - nézett Thalia a földön fekvő hüllőre. – Nem hiszem, hogy veszélyes lenne.

- Csak mert szép, nem kell barátságosnak is lennie – felelte Axel a nősténynek. Nem szívesen vallotta be, de nem igazán kötötték jó emlékek a sárkányokhoz. – Jobb a készenlét.

- Azt hiszem, ezt mind hamar ki fogjuk deríteni – szólt közbe Nanook. – De nekünk mennünk kellene, hogy visszaérjünk, mielőtt felébredne.

- Rendben – tért vissza Thalia kissé csalódottan a déllem oldalához, majd a két kutya kilépett a barlang száján, és eltűntek a zöld bokrok és fák között.

Axel zavarodottan nézett utánuk, hirtelen kellemetlenül érezte magát, amiért nem jött velük. Talán kellett volna. Majd azzal nyugtatta magát, hogy nem változtatna az semmin, mivel ő nem ért a növényekhez, és csak csendben állna a közelükben. De később rájött, lehet, nem is a növények itt a fontosak. Hirtelen ez az egész nagyon bonyolult lett neki, és lefeküdt az egyetlen száraz pontra, az árnyékba, a patak túloldalára. Innen jól láthatta a sárkányt, hátha az mégis felébred. Jelenléte új kérdéseket vetett fel benne. Biztosan jó ötlet volt idehozni? Nem akarta vele felvenni a harcot, arra az esetre, ha rájuk támadna, főleg akkor, ha pont ők gyógyították meg. Hallott arról, hogy valamennyi sárkány eléggé intelligens ahhoz, hogy megtanulja a kutyafélék nyelvét beszélni, és csak reménykedni tudott abban, hogy ez is közéjük tartozik. Az is az eszébe jutott, ha segítenek neki, a sárkány talán cserébe útbaigazítást ad nekik a tájról, sőt, még el is vezeti őket egy ideig, így nem kell abba a förtelmes városba menniük. Erről mindenképpen beszélnie kell majd vele, ha magához tér.

Gondolatai elterelődtek a színpompás hüllőről, és Thalia járt a fejében. Egyáltalán nem kellett volna olyan durván beszélnie vele. Ő nem tehetett semmiről. Megfogadta magának, ha visszatér, bocsánatot fog kérni tőle, bár, az nem az ő szokása. Hirtelen, a nagy barlangban magányosnak érezte magát, és kellett egy kis idő, mire rájött, Thaliát hiányolja annyira. Az állandóan be nem álló száját, az idegesítő csacsogását, és azt a tiszta, barátságos tekintetet, amivel a világra néz. Hihetetlennek látta, hogy egy kis idővel ezelőtt pont ő volt az, aki találékony ötletével megmentette az életüket, és még a sárkányét is. Ezt is meg szerette volna köszönni neki, mert elismerésre méltó cselekedet volt, még akkor is, hogy majdnem mindannyian otthagyták érte a fogukat.

Mancslépéseket hallott, és abban reménykedett, Thalia tért vissza, ezért azonnal felkapta a fejét, de miután rájött, Nanook az, sokkal nyugodtabban tette vissza a mancsaira azt. A déllem egyedül haladt felé kiegyensúlyozott lépteivel, nyakában ott lógott a narancsos lángú Tűzszilánk, melyet Axel egész idáig tartó úton észre sem vett, szándékosan. Most azonban, ahogyan a napfény kacéran megcsillant rajta, nem tudta nem észrevenni azt a déllem fehér szőrű nyakán.

- Mi az? – kérdezte Axel összeráncolva a homlokát. – Hol van Thalia?

- Zavarta, hogy folyton megmutatom neki, mi hol van, ezért úgy döntöttem, visszajövök ide, míg nem végez. Beszélnünk kell valamiről.

- Jó – döntötte oldalra a fejét Axel. – De ha majd ha valami mérget hoz vissza, az a te hibád lesz.

- Axel, meg kell nézned a Tűzszilánkot – ült le mellé Nanook sürgetően, nem értékelve Axel viccét. – Már egy ideje a nyakamban van, és még ki sem próbáltuk, működik-e.

- Mit számít ez már? – mordult fel Axel hirtelen rosszkedvűen. – Elvesztettük Vengét. Ez sokkal fontosabb, mint a Lélektoll.

- Lehet, de akkor is, nem szeretnéd látni, mi vár ránk?

- Ha ennyire érdekel téged, miért nem nézed meg te magad? – ezzel Axel elfordult tőle fektében, és a barlang kijáratát nézte. Egészen addig, míg egy barna-fehér arc övébe nem tolakodott.

- Azért, mert a Lélektoll nemcsak az én feladatom! – a déllem kissé kiábrándultnak tűnt, de kioktató stílusa után Axelnek kedvében lett volna faképnél hagyni. – Együtt kezdtünk el kutatni utána. Te kezdted a keresést, és ebben igazad volt.

- Csak mert Aerisz erre teremtett, nem kötelességem állandóan ezzel foglalkozni – emelkedett fel Axel sértetten a földről és nézett Nanook fehér szemébe. – Venge az első. Addig úgysem tudunk mit tenni.

- De még az utat sem tudjuk – bámult rá vissza Nanook értetlenül. – Addig, míg felébred a sárkány, egy csomó időnk van.

- Nem fogom megnézni – fordult el tőle Axel megint. – Túl nagy árat fizettünk azért, hogy megkapjuk.

- De ha már itt van, használnunk kell – győzködte Nanook. – Sőt, neked kell először megnézned. Én hiába próbálkoztam vele, nem csinál semmit.

- Lehet, hogy az egész egy átverés – nézett Axel a Tűzszilánkra. – Miért van ennyi mágikus tárgy? Talán az nem is igazi, és az a modati csak kitalálta ezt.

- Az a modati volt minden kutya anyja – sóhajtott Nanook, mint aki már régóta feladta a vitát. – Legalábbis te azt mondtad.

- Akármit is látnék benne, ez most nem lényeges – Axelt idegesítette Nanook lemondása. – És ha tényleg csak hazudtak nekünk, és nem működik, az lenne a legjobb, ha elpusztítanánk.

- Hallod magadat? – lapultak Nanook fülei hátra, szörnyülködő arckifejezéssel. – Ez olyan, mint egy rossz vicc.

Talán Nanooknak elvette az eszét a Tűzszilánk, mint ahogyan a Lélektoll is teszi. Egyáltalán nem értette, miért lett az annyira fontos hirtelen. Az akita azon kapta magát, hogy képtelen használni a szilánkot. Annyi rossz emlék fűzte hozzá, a bezártságon át Venge elhurcolásáig, hogy számolni sem tudta. Persze, hogy az ő feladata volt a Lélektoll megtalálása, de ez sosem lesz annyira fontos neki, mint Venge élete, előbb mondott le mindenről, minthogy őt egy pillanatra is elveszítse.

Búskomor gondolatait egy éles, csattanó hang szakította félbe, és a zaj felé fordulva meglátta a Tűzszilánkot, melyet Nanook levett a nyakából, és a félvér mancsai elé ejtette.

- Arra az estre, ha meggondolnád magad – azzal a hosszú szőrű, nagytermetű kutya elindult a kijárat felé.

- Mit képzelsz, hová mész? – ugatott utána Axel teljesen felháborodva.

- Elmegyek, megnézem Thaliát, nehogy tényleg mérget hozzon vissza – nézett rá hátra Nanook a válla felett. – Majd visszajövök, ha tudunk értelmesen beszélni.

Axel összehúzott szemmel, lelapított füllel nézte Nanook távozását, örülve neki, amiért menekülőre fogta. Nagyon helyes – morogta magában. – Legalább nem itt rontja a levegőt az okoskodásával.

Tekintete azonban óvatlanul is a földön heverő szilánkra tévedt. A hegyes végű, lángoló belsejű kristályon átsütött a Nap, és a víz hullámaihoz hasonló, játékos fényt vetett a sima talajra. Mikor nézte, szinte hallotta a tűz mindent elemésztő, pattogó zaját és a pernyét, amely a szélben szál. Tényleg igazi volt, de Nanook miért nem volt képes használni? Talán tudta, csak Axelre akarta hárítani a munkát. A gondolat egészen felháborította, sőt, kimondottan sértőnek érezte.

Újra a barlang szája felé fordult, remélte, senki nem figyeli, de mikor se a déllemet, sem pedig a nőstényt nem látta, egy gyors mozdulattal magára vette a szilánkot. Valóban nem érzett semmit. Nem rohamozták meg látomások, és semmilyen hang nem szólt hozzá. Minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Az akita csalódottan nézte a barlangot egy ideig, várakozva, majd eszébe jutott valami.

Mutasd meg a Lélektollat! – parancsolta Axel gondolatban, a nyakában lógó Tűzszilánkot nézve. Talán úgy működött, mint a mágia, és utasításokat kellett neki adnia. De a szilánk makacsul nem csinált semmit, és ez szinte feldühítette a félvért. Újra rászólt, de most hangosan, még ugatott is neki, nyomatékosítva a szavait. Az viszont továbbra sem engedelmeskedett neki. Ezért jöttünk el a Nyugati Királyság palotájába, hogy foglyul ejtsenek? – Axel egyre zavarodottabb lett. – Ezért harcoltunk és veszítettük el Vengét?

Választ a kérdéseire nem kapott, és már tényleg azon volt, hogy fejszéjével darabjaira töri a kristályt dühében, mikor hirtelen megnyugodott, és egy időre az ijedelem lett úrrá rajta. Ha a szilánk valóban nem működik, akkor sosem találják meg a Lélektollat. Mindent erre tettek fel, ezért kockáztatták az életüket nap mint nap, és a sors még sosem volt ilyen hálátlan hozzájuk. De az nem lehet, hogy az egész átverés legyen, hiszen valahogyan Merupu is tudott róla, és szemet vetett rá. Ragnarok Király is érezhetett valamit, hiszen őriztette és elrejtette a Törött- Karom hegyben. Tényleg működnie kell valahogyan, csak vele van a hiba, ő nem tudja használatra bírni.

A napfény egyre lejjebb kúszott, és fehérből aranyra vált, ahogyan a barlang falát ékesítette be. Sem Nanook, sem pedig Thalia nem tért vissza, és a sebesült sárkány is mélyen aludt. Az akita kezdeti, dühös parancsolgatásai a Tűzszilánknak egyre inkább elhaltak, és csendes könyörgésekké váltak. Kérlek... - beszélt magában a szilánkot nézve, nem adva fel. – Nem tudom, mi ez az egész, de könyörgök... Csak a Lélektollat szeretném látni.

Hirtelen ismeretlen fáradság telepedett rá, mintha egy idegen erő nyomná a fejét belülről. Nem értette, miért vágyott az alvásra ennyire, hiszen az éjszaka rendesen kipihente magát. Azonban nem tudott ellenállni neki, így abbahagyta a fel-alá mászkálást a barlangban, és elterülve lefeküdt az első száraz pontra a földön. Szédülni kezdett, úgy érezte az egész világ forog körülötte, a semmiből füstszag töltötte be az orrát, és fülében lángok ropogtak, mint messziről jött kutyák éhes csaholása. Azonnal lehunyta a szemét, és valami kietlen sötétség telepedett rá, amit hirtelen vakító, vörös tűzfény világított be. Az akita ködös elméjében csak távoli, tudat alatti gondolatként örvénylett a felismerés, hogy valami történt, és ő hihetetlen gyorsasággal száguld valahova.