Hetedik rész

Megtalálni és elveszíteni 

Valóban nem hozott magával senkit – sóhajtott Axel megnyugodva, miközben Thalia felé ügetett. Nem tudta, mit csinálna, ha most egy halom kutyával kellene farkasszemet néznie.

A kis csapat élén megállt a nőstény előtt, és összeérintette vele az orrát. Ahogyan a barna mintás kutya pici orrocskája találkozott az övével, mely persze sokkal nagyobb volt, Axel millió dolgot el tudott mondani Tháliáról a rárakódott nyomok alapján. Érezte rajta a szarvas friss, füstös szagát, és a különféle virágok lágy, tavaszias illatát, melyekből rájött, a hercegnő vacsora után megint egy tarka kertet látogathatott meg. Más kutyák szagát nem érezte, és ez valamiért békességet adott neki.

- Hát eljöttél – suttogta, mélyen belélegezve a kedves illatokat, akaratlanul is mélyebbre hajtva a fejét Thalia tiszta, sötétbarna bundájába, mely szinte természetellenesen volt puha és meleg.

Mikor ráeszmélt tettére, gyorsan elhúzta tőle a fejét, és vöröses szőre kínosan égni kezdett, mintha lánggal gyújtotta volna meg valaki egy kegyetlen tréfa gyanánt. Remélte, hogy Thalia nem fog rákérdezni, mert még ő maga sem tudta megmagyarázni a saját viselkedését.

- Persze – felelte Thalia dallamos, csicsergő hangján, bár kissé meglepődhetett Axel sebes mozdulatán, mert füle lekonyult. – Megígértem, hogy eljövök, és azt is, egyedül.

Ez arra késztette Axelt, hogy még egyszer a levegőbe szimatoljon. De a nőstényen kívül valóban nem érzett senki mást. Gyanakvása újra feléledt. Mi van, ha ez az egész mégis csak egy csapda? Túl egyszerűnek tűnt, és már ez sem tetszett neki.

- Valóban tudod, merre van a Törött-Karom hegy? – fordította oldalra fejét Nanook csodálkozva. Thalia elől elrejtette az összes fényes, ősi jegyet, mely az arcát borította, kivéve fehér ragyogású szemei maradtak meg, melyeket viszont a hercegnő nem firtatott.  Talán már hallott a déllemekről– tűnődött Axel.

- Hallottam róla, mikor apám a királyság többi kutyájával beszélt – magyarázta Thalia akadozva. – Még sosem jártam ott, de tudom, melyik út vezet oda.

- Értem – fújta ki Nanook a levegőt, mely olyan hideg volt, mint a téli szél.

Axel tisztában volt vele, milyen ideges lehetett a malamut, de nem foglalkozott vele, mert alaptalannak tartotta a félelmeit. Thalia fényes, kék szemei egyértelműen menetesek voltak minden hátsó és rossz szándéktól.

- Ha valóban tudsz erről a kőről, – kezdte Venge elmélkedő hangon, előrébb lépve – és Ragnarok Király is, akkor ez csak egyet jelenthet. A Tűzszilánk a Királyság tulajdonában van és őrzik is, igaz? És mi arra készülünk, hogy szándékosan ellopjuk.

A fehér szőrű kishu szavait hallva Axel mozdulatai megálltak. Saját magát átkozta, amiért ez eszébe sem jutott, pedig olyan egyértelmű lett volna. Számon kérően leült Thalia elé.

- Nos... - nyögdécselt Thalia, kínosan feszengve. – Igen. De ez nem jelenti azt, hogy hazudok nektek! Tudom, mikor van az őrségváltás, és ha pont akkor érünk oda, elkerüljük őket.

- Hogy bízzunk meg benned ezek után? – kérdezte Axel felháborodva. – Elmondtad valakinek, hogy találkoztál velünk?

- Dehogy! – nézett rá kerek szemekkel Thalia. – Csak kérlek, adjatok egy esélyt. Segítettetek nekem, és ez volt az egyetlen módja a viszonzásnak. Egyébként is – fordult feléjük homlokráncolva. – Miért is olyan fontos nektek a Tűzszilánk?

Mindannyian hallgattak egy ideig. Axel, hogy húzza az időt, megköszörülte a torkát, majd Nanook szólalt meg.

- Azért van rá szükségünk, mert a segítségével megtalálunk valami fontosat – felelte óvatosan, hosszú bundájába belekapott a tavaszi, esti szellő.

- És az olyan fontos, hogy idáig eljöttetek?

- Igen – nézett rá Axel egyértelműen. – Persze. Mindennél fontosabb.

- Hát, akkor remélem a segítségetekre leszek – felelte Thalia, majd megfordult, és a távolba nézett, a fákon túlra. – Gyertek, mutatom az utat!

A három kutya kissé vonakodva, de követte őt. Thalia sebes léptekkel ügetett előttük, barna foltos bundája egyre inkább elveszett a növekvő sötétségben, így Axel csak a szaglására és a hallására hagyatkozott.

Bent az erdőben egyre jobban feltámadt a szél. Vadul rángatta a fák friss lombjait, és leveleket kapott fel, melyek a vágtázó kutyákba ütköztek néha. A levegő egyre súlyosabb lett, és Axel biztos volt benne, bármikor kitörhetett a vihar.

- Nemsokára esni fog – állapította meg Venge bánatosan, az ég irányába nézve. – Remélem, nem tart majd sokáig!

A kis, fehér kishu Axel mellett haladt, világos bundája gyöngyházfényűen ragyogott az egyre nagyobb sötétben. Az éjszaka meglepően korán jött el, amiből Axel jól tudta, az égboltot felhők lepték el, elzárva az alkony narancsos útját.

- Valószínűleg az összes nyomot el fogja mosni – dörmögte Axel rosszkedvűen, kiábrándítva a reményteljes, fiatal kutyát. – Még egy fél orrú kutya is érezheti, az eső egész este zuhogni fog.

Ezután csendesen haladtak tovább, az egyetlen dolog, ami zajt adott ki, a szél állandó süvítése, a lombok suhogása és a kutyák mancsdobogása volt. Majd a távolban mennydörgés hallatszott, mint egy üvöltő tigris dühös morgása, ami után az erdőt a tájban becsapódó villám nappali fényessége vonta, hogy utána újra koromsötét legyen. Egy kis idő múlva pedig valóban elkezdett ömleni az eső jéghideg, nehéz cseppekben.

Thalia megtorpant, mintha a villámcsapás ijesztette volna meg, és hátranézett a többi kutyára. Vizes bundája karcsú testére tapadt, hosszú szőrszálaiba ágak és falevelek akadtak bele. Kék szemei rájuk meredtek, tág tekintete tele volt félelemmel. Ha Axel nem tudta esetleg, hogy ő a Nyugati Királyság gyönyörű, barna mintás örököse, akkor most biztosan nem ismert volna rá, olyan sebezhetőnek és rémültnek látszott.

- Nincs semmi baj – ment oda hozzá Axel, próbálva őt megnyugtatni. Hozzá akarta érinteni az orrát, hogy Thalia megbizonyosodjon arról, biztonságban van, de a nőstény bátor büszkeséggel odébb lépett, és Axel szemébe nézett.

- Tudom – felelte kissé remegő hangon. – A fák megvédenek minket.

Thalia bátorításra sem várva, szó nélkül folytatta az útját. Axelnek muszáj volt elismernie a barna nőstény hihetetlen kitartását. Bárki kitalálhatja, még soha nem volt kint, idegen kutyákkal a viharban – tűnődött saját magában. – Mégis vakmerően vezeti az utat, annak ellenére, mennyire félhet most. Ez igazán bátor tőle.

Axel jól tudta, Thalia könnyedén visszafordulhatna, és úgy tehetne, mintha a találkozásuk sosem történt volna meg. Még is a sor elején menetelt, hogy az ő segítségükre legyen. Az akita, bár ezt alig bírta bevallani, de hihetetlenül fájt neki, hogy az út végén majd meg kell válnia tőle. Azt mondogatta magában, hogy ennek így kell lennie, de őszintén nem volt ebben olyan biztos. Ritkán fogadott más kutyákat a bizalmába, de Thalia már az első pillanattól kezdve kivétel volt.

Amikor kiértek a fák biztonságából, Axel egy hatalmas völgyet látott maga előtt. A kutyák városa messze tűnt el, a távolba, és végre nem hallotta a háta mögött eszeveszett ugatásukat. Örült neki, hogy ilyen hamar maguk mögött hagyták azt a helyet.

Előttük, a völgyben egy hatalmas, kerek tó állt, mely vadul hullámzott a sötétben. A nagy tavat fák valamint dombos erdőségek vették körül, és közvetlenül a tó mögött egy magas, fenyőkkel borított, szikár hegység kapott helyet. A vad táj nem igazán volt járva, és a viharos időben csak még zordabbnak tűnt. Az égbolton örvénylettek a sötétkék felhők, és néha kis szilánkokban megmutatkozott az éjszaka csillagos ragyogása, mely szinte már világosnak hatott a rengeteg sok felleghez képest. Az eső, mint valami homályos fátyol, úgy borult rá a hatalmas tájra, mintha ismeretlen lények összemosódott seregei lepték volna el az égboltot. A távolban pedig fehér villámok cikáztak, szinte végigvágtázva a felhők alatt, félelmetes, mély mennydörgéseket hallatva.

- Ez a nagy víz a Fény-tó – vonyította Thalia, túlkiabálva a szelet. – A mögötte lévő hegy pedig a Törött-Karom hegy. Minden éjfélkor váltják egymást az őrök, ezt az apám mondta nekem.

Ragnarok említésére Axel sáros mancsaival a földbe karmolt, és vizes hátán felállt a szőr. Azt kívánta, bárcsak Thalia ne emlékeztette volna őt erre a kutyára. Számára ő nem volt király. De mielőtt még jobban elkapta volna az emlékek és a harag áradata, Nanook beállt elé, és kíváncsiskodva megkérdezte: - Ne haragudj, hogy érdeklődök, de mi történik, ha késve érünk oda? Ebben a viharban alig látjuk a Holdat!

- Nem fogunk! – húzta össze a szemeit Thalia, majd kidüllesztette a mellkasát. – Az őröktől nem kell félni, hallgatni fognak rám. Végül is, a királyuk lánya vagyok.

Axel felmordulva kifújta a levegőt. Thalia nagyon nem lehet tisztában a valósággal, ha ilyen gondtalanul hiszi, hogy ez számítani fog, ha meglátják ott őket. Nem szólt semmit, de ezután fokozott éberségben kellett lennie, hogy a magában túlságosan biztos kutya helyett is figyeljen a többiekre. Arra gondolt, talán itt az ideje visszaküldeni Thaliát, de tudta, a nőstény nem hagyná magát, és még szükségük van a segítségére.

Tovább folytatták útjukat, elhaladva a zúgó vizű tó mellett.

- Most nehéz megérteni, miért hívják Fény-tónak – jegyezte meg Venge Axel mellett ügetve. Egészen a keskeny válláig sáros volt, lábai szinte beleolvadtak az éjszakai sötétbe. Axel csodálta, hogy volt képes Venge még most is megtartani a beszélőkedvét. – Persze, gondolom a napfényben sokkal szebben néz ki!

- Nem aggódsz attól, ami a barlangban fogadni fog? – kérdezte tőle Axel hirtelen.

- Hát... - kezdte Venge elnyújtottan nyüszítve. – De igen. Csak jobb, ha nem gondolok még rá. Olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban.

- Az egész olyan homályos – mondta az akita őszintén. Néha képes volt Aeriszhez hasonlóan meglátni a jövőt, vagy újra megnézni a múltat. De ha a szilánkra gondolt, minden elsötétedett, mintha az egész nem fog megtörténni. Ezt kiüldözte a fejéből, és szó nélkül folytatta a menetelést.

- De muszáj oda mennünk – húzta ki magát Venge, a viharos égre nézve, csurom vizes bundájáról esőcseppek patakzottak le. – Akármi is fogad ott minket, hagynunk kell megtörténni a dolgokat. Néha a legjobb sodródni az eseményekkel.

Axel csendben gondolkozott azon, mit érthetett ez alatt a társa. Venge nem mindennap mondott ehhez hasonló dolgokat, de amikor igen, rendre elgondolkoztatta az akitát.

A szél vadul mardosta a bundáját, és úgy dobálta, mintha egy végtelen hullám lenne. Fülével nem hallott semmit, csak a vihar zúgását és az eső hangos kopogását, ahogyan a földre ér. Ahogyan elszaladtak a tó mellett, orrába algás víz szaga került, elmosva számára az összes illatot. Mellette Venge kitartóan vágtázott, füleit behúzva, vékony lábaival a tőle telhető legnagyobbakat lépve, Nanook pedig a másik oldalán futott, hosszú bundája a többiekhez hasonlóan csupa sár és víz volt. Nyelve oldalt kilógott, de fehér szemei élénken világítottak a sötétben, melyek az egyetlen fényt adták most.

Mikor elérték a hegy alját, Axel felnézett az emelkedőre, arra gondolva, repülve milyen könnyen meg tudná tenni az utat. Hirtelen nagyon megsajnálta, hogy Thalia velük van, hiszen a kutyák hercegnőjének az ő félvér mivoltáról soha nem szabad tudnia. Semmiképpen sem derülhetett ki róla az igazság.

Axel felnézett a hegy tetejére, remélve, hogy megpillanthatja a barlangot, de egyedül a hatalmas, fákkal benőtt sziklatömeg leomlott, hiányos csúcsát látta. Az esőcseppek vad dobolását Thalia felemelt hangja szakította meg.

- A hegyen van egy nagy barlang, amiben a Tűzszilánkot őrzik – mesélte, hátranézve a többiekre. – Erről az oldalról kell megközelíteni. Apám szerint a barlang száját faragások és drágakövek díszítik, biztosan nem fogjuk eltéveszteni.

- Még mit mondott az apád a Tűzszilánkról? – faggatta Axel, közelebb lépve hozzá, de mancsai a sárba ragadtak. Valahol a távolban mennydörgés hallatszott.

- Sok mindent – nézett le a földre Thalia. – Még mesélek róla, de előbb találjuk meg.

A négy kutya maradék erejét összegyűjtve felkapaszkodott a hegy oldalára. A fő csapáson haladtak, bal és jobb oldalról fenyőfák erdei kísérték az útjukat. Az emelkedő nagyon meredek volt, a sötétben egyedül a villámok fellángoló fényei és a kevés holdsugár adott elegendő támaszt arra, hogy a kutyák tudják, merre vannak a biztonságot jelentő sziklák, valamint mely részek azok, amik a mélybe vezetnek.

A nagy, rücskös, víztől csúszóssá vált sziklák között a földet szinte teljesen felemésztette az eső, és sötét, sáros massza csordogált végig a hatalmas kövek mellet utat találva, mint egy súlyos folyó. Axelnek nem csak arra kellett figyelnie, hogy ne lépjen mellé, de folyamatosan a háta mögé is nézett, hogy a többiekre vigyázzon. Nanook és Venge tapasztalttá vált az állandó vándorlástól, Axel persze aggódott értük, de nem igazán féltette őket annyira, mint Tháliát, akinek talán ez a legveszélyesebb dolog, amit az életében csinál.

Már éppen megnyugodva vette volna észre, hogy az emelkedő feléig feljutottak, mikor a magasban egy hatalmas, hosszú testű alakot vett észre, aminek egy oldalán három pár lába volt, és villámgyorsan mozgott. Nagyobb volt egy tigrisnél vagy oroszlánnál, és ahogyan Axel látta, fejéből csavart szarvak nőttek ki, szemeiből pedig kék izzás tört fel. Döbbentségén túljutva a fejszéjére pillantott, készen rá, hogy bármikor elővegye.

- Nem lehet... Egy hegyi szörny... - suttogta Thalia nagyot nyelve. Tekintete kerekre nyílt, és egész teste remegett az esőcseppek záporában. Fülei egészen lelapultak, farkát pedig teljesen behúzta. Egyértelműen látott már ilyen lényt, és nem éppen jó emlékek fűzték hozzá. Úgy tűnt, mintha még mondani akart volna valamit, de Axel egy figyelmeztető pillantással elhallgattatta.

A négy kutya mozdulatlanul állt, Axel abban reménykedett, ha nem tesznek hirtelen semmit, a hegyi szörny békén hagyja őket és a legtöbb lényhez hasonlóan érdeklődését elveszítve továbbáll.

Tévedett.

A hegyi szörny, ahogyan Thalia hívta, feléjük üvöltött az emelkedő tetejéről, és hosszú, de izmos testével a mélybe vetette magát, a középső lábait behúzva, a két szélsőt pedig kinyújtva, hatalmas, éles karmait széttárva. Egy pillanat alatt megkapaszkodott óriási mancsaival a sziklákon, és éppen Axelék felett landolt. Megnyúlt állkapcsát csattogtatta, szájából rengeteg kardnál is élesebb agyar állt ki, és Axel csak ekkor vette észre, hogy négy, de igaz, vaknak látszódó szemei is vannak.

Axel egy gyors mozdulattal elállta a hegyi szörny útját, és ekkor már Nannok is támadásba lendült: a malamut félelmetes üvöltést hallatott, és a sötétkék, rövid szőrrel fedett hatalmas lényre ugrott egy óriási szökkenéssel, fel a feje fölötti sziklára, ahol a veszedelmes teremtmény volt. Axel is sebesen követte.

Egyenlőre mágiát nem használt, mert még nem látta szükségét. Mivel nagyon kevés volt a hely, és a nagy magasság miatt bármelyik mozdulat az utolsó lehetett, úgy gondolta, a legjobb, ha ő is a szörnyre ugrik. Tudta, a szörnynek csak egy pillanat kell, és mindannyian a mélybe zuhannak. Megcélozta a lény fejét, és elrugaszkodott a sziklájáról, maga mögött hallotta Thalia ijedt kiáltását, de nem foglalkozott vele. Ugrás közben a szemébe ömlő víz szinte elvakította, és egyedül az rázta fel, hogy egy hatalmas villám fénye megvilágította az emelkedőt, fehérségbe borítva azt.

A fagyos világosságban észrevette Nanookot, aki félelmet nem ismerően marcangolta a hegyi szörny nyakát, amiből már világoskéken izzó vér spriccelt, elvegyülve a sötét esőcseppek között, hogy végül összekeveredve hulljon a fekete mélységbe. A lény borzalmas hangon felmordult, és tüskés farkával a malamut felé csapott, és elég volt egy csattanó hang, hogy Axel tudja, célba talált.

Az akita a lény orrába mart, és éles karmaival a pofájára sújtott, hátsó lábait sikeresen megvetette annak széles mellkasán. Feje egyetlen rántásával hatalmas darabot tépett ki a szaglószervéből, de ennek ára volt: a lény magáról lerázva a sérült Nanookot oldalra fordult, súlyos mozdulataival kavicsok százait küldte a mélybe. Hosszú, kék karmait az akita oldalába vájta, és elhajította volna, de Axel az esés közben a fejszéje irányába nyúlt, és fogai közé kapva a fegyvert egy kiálló sziklába vájta, megkapaszkodva azon.

Oldala rendkívül fájt, és mikor felmászott a szikla tetejére úgy érezte, összeesik. De sebe lassan gyógyulni látszott, és ahogyan a fájdalom alábbhagyott, Axel új stratégiát dolgozott ki.

A hegyi szörny a feje feletti sziklán dühöngött, Nanook mögötte állt fel négy lábra, sáros  bundáját harca készen felborzolva. Szeme sarkából egy fehér villanást látott, és oda sem kellett néznie, hogy tudja, Venge az.

- Venge, ne! – üvöltött teli torokból utána, de minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy gondolkozni tudjon, és a kétségbeesés, a gondolat, hogy elveszítheti a kishut, elvette az eszét.

Venge szó nélkül kikerülte a szörnyet, apró teste olyan gyorsan mozgott, hogy a hatalmas lény képtelen volt követni azt. A kishu végtelen bátorsággal csatlakozott Nanookhoz, és ketten együtt vetették rá magukat a szörnyre, mely elvesztette az egyensúlyát, lábai megcsúsztak a vizes sziklákon, és Axel felé kezdett el zuhanni.

Az akita azonnal megértette a tervet, és fogait elszántan összezárta a fejsze szívós nyelén. Mancsait megvetette a talajon, és kész volt egy utolsó támadásra.

Mikor a hegyi szörny izmos, kígyózó teste átrepült a feje felett, Axel hátsó lábaira ágaskodva magasra emelte a fejét, mellső mancsait behúzva. A fejszéjét minden erejét beleadva a hegyi szörny hosszú hasába mélyesztette, és ez után már semmit nem látott a szemét elvakító, kéken izzó vértől, és az ezüstösen ragyogó esőcseppektől, melyek most mintha lelassultak volna, mert úgy hullottak, mint olvadó jég a fagyos felhőkből.

A szörny utolsó, fülsüketítő üvöltést adott ki, majd ahogyan feje lefelé fordult, Axel nem látott mást, csak az azt követő, csavargó testet, és a céltalanul kígyózó farkat, ahogyan a hegy aljába zuhan.

De hirtelen magához kapott, mikor meglátta, hogy a lény farka, mielőtt a mélybe hullott volna, végső erejével egy sziklába csap bele, pont abba, melyen a halálra rémült Thalia is állt.

Axel megfordult a tengelye körül, vele együtt vérének vörös cseppjei is a levegőbe repültek, és azonnal, gondolkodás nélkül utána ugrott. Thalia tehetetlenül zuhant a mélybe, és Axel csak arra tudott gondolni, hogy valahogyan megmentse az értékes életét. Minden egyes pillanattal a barna kutya lejjebb zuhant, és mikor a két tekintet találkozott, Axel meglátta benne a szeret meleg fényét felcsillani, és a kék szemben nyugalom ült meg. Az akita azonban tovább repült felé, egy pillanatra szárnyait is megmutatva, melyeket széttárt, hogy hófehér tollak repüljenek a nőstény felé, utolérve őt halálos útján.

A vörös akita kinyújtotta a nyakát, és fogai elkapták Thalia sötétbarna sörényét. Szárnyai eltűntek, és lábaival szilárdan landolt egy nagy, kerek sziklán. Hátrálva felhúzta Thaliát, mellső mancsaival segítve neki. Mikor Thalia felért hozzá, a nőstény már kevésbé remegett, és megnyugodva kifújta a levegőt. Majd tekintete felcsillant, és hihetetlen hálával utána szólt.

- Köszönöm! – lihegte, szőréről esőcseppek hullottak. – Megmentetted az életem!

Axel nem válaszolt, így is túl kimerült volt. Nem azért tette, hogy a hálálkodásait hallgassa, hanem azért, hogy segítsen neki. A legfontosabb, hogy Thalia sérülés nélkül túlélte, a többi más nem számított. Felkapaszkodott a sziklára, és csak ennyit mondott Thaliának, aki döbbenten követte őt, miután kicsodálkozta magát:

- Siess, nem maradt sok időnk.

Már éppen csatlakozott volna Nanookhoz és Vengéhez egy nagyobb szikla tetején, mikor Thalia felháborodottan szólt az akita után.

- Mi...volt az, ami megjelent rajtad, miközben utánam ugrottál? – kérdezősködött izgatottan remegő hanggal, amiből Axel nem hallott ki félelmet vagy megvetést. – Miért nem beszéltél nekem erről?

Axel megállt, kifújva a levegőt. Eddig eszébe sem jutott, mivel magyarázza a szárnyait. Meg tudta érteni Thalia reakcióját, hiszen minden kutya így viselkedne a helyében, mégis hirtelen haragudott rá. Az előbb mentette meg az életét, azt várta tőle, hogy legalább most békén fogja hagyni. Túl fáradt volt a veszekedésre, és hirtelen nem tudott semmit sem mondani a saját mentségére, ezért rá sem nézve csak ennyit szólt:

- Ugyan miről?

- Hát azokról a szárnyakról! – kiáltott fel Thalia, dühösen, amiért Axel megpróbálta őt ostobának nézni, és az akita hirtelen megsajnálta őt. Csak válaszokat akart arra, amit látott, de Axel pont ezt nem adhatja meg neki. Ha elmondja Ragnaroknak, kivel találkozott, mindennek vége – tudatta magával, mert egy része hajlott rá, hogy elmondja az igazat. Majd csak lassan megrázta a fejét. Semmit nem mondhat, mert Thalia nem tudhat erről.

- Nem tudom, miről beszélsz –mondta hidegen Axel, miközben teljesen tisztában volt azzal, milyen szánalmas ez az egész. Nem most, és nem itt volt az ideje. Képtelen volt többet erről beszélni, ezért folytatta a mászást, a többiek szerencsére követték.

- Én legalább igen! – kiáltott után Thalia elkeseredetten. Majd egyik kőről a másikra ugrálás közben a többiekhez szólt. – Ugye, ti is láttátok?

- Mit? – úgy tűnt, Nanook is belement a játékba. A hegyi szörny ütését könnyen kiheverte, és Axel mellett kapaszkodott fel a sziklákra.

Egyedül Venge tűnt úgy, hogy nem száll bele ebbe. Thalia mellett haladva, a kishu halkan megszólította a nőstényt, és igaz, nem akarta, hogy Axel tudjon erről, az akita a halkuló esőcseppek miatt mindent kitűnően hallott.

- Ez nagyon bonyolult – súgta Venge, többet nem árulva el. – Tudom, hogy nehezen hangzik, de ezt most Axel érdekében, el kell felejtened.

- Egy olyan dologról van szó, amiről én nem tudhatok, igaz? – sóhajtotta Thalia, szomorúan rájőve arra, az egész azért van, mert ő Ragnarok lánya, és amit ő tud, azt az apja is tudni fogja. Thalia nem kérdezősködött tovább, és nem is bizonygatta a megbízhatóságát. Csendben megértette a helyzetet, és ha fájdalommal is, de elfogadta azt, legyőzve a kíváncsiságát.

- Sajnálom – nézett rá Venge megértően. – De igen. Talán egyszer, – kezdte a fehér kishu, reménytelien – ő maga fogja neked elmondani. De nem most és nem itt.

Axel, bár nem mutatta ki, nagyon is hálás volt Vengének. Tudta, hogy neki kellett volna ezt mondania, de képtelen lett volna rá. Elhatározta, hogy, ha egy napon minden más lesz, a kutyák hozzáállása is, mert Thalia fog uralkodni a Nyugati Királyság felett, meglátogatja őt, és elmond neki mindent. De ezt másodjára elgondolva teljesen száműzte a fejéből. Nem lesz képes meglátogatni őt, valószínűleg soha többé, mert akkor el is kellene majd válnia tőle. Thalia életéből neki örökre el kell tűnnie, ebben biztos volt.

Csendben másztak fel a Törött-Karom hegy tetejére. Mire a négy kutya felért a leomlott csúcs alatti szűk, sziklákkal borított sík tetőre, az őrjöngő vihar elállt, és az eső sem esett tovább. Az éjszakai levegő az elmúló tavasz tisztaságát hordozta, és a felhők tovább mozogtak, utat engedve a vékony félholdnak, mely gyengén pislákolt, szinte elveszve a csillagok tengerében.

Axel sehol nem érzett más kutya szagot, de ez csak a sűrű eső miatt volt, mely elmosta a legtöbb illatot. De a hegy teteje teljesen üresnek bizonyult, és Thalia is nyugodtnak, vagy legalábbis csendesnek látszott. Az akita nem tudta eldönteni, haragszik-e rá, amiért nem mondta el neki a titkát, és nagyon keményen próbált úgy tenni, mintha nem törődne vele.

Félretéve a nemrég történteket, látta, ahogyan a többi kutya egyszerre rázza le bundájáról a vizet, és ő is becsatlakozott. Mikor szőrét elég száraznak érezte, a kis csapat élén a barlang magas szája elé állt. Az egészet, mint valami sziklás kaput, kőből faragott borostyánminták és Axel számára farkasokkal céltalanul hadakozó kutyák alakjai díszítették. Elveszve a minták erdejében tanulmányozta őket, figyelve az apró részletekre, melyek ezüstösen csillogtak a sápadt holdfényben.

Néhány apró faragáson farkasokat segítő, többfarkú rókákat vett észre, emlékezve rá, hogy a farkas-kutya háborúban a gottók a falkák szövetségesei voltak. Most már csak Halálfalka és Misae élvezheti a bizalmukat. Vajon mi fordította őket a többi falka ellen? – tűnődött magában. Ahogyan tovább nézte az egyre inkább bonyolódó figurákat, észrevett a barlang alján egy hatalmas rókafejet, melynek a szemei piros drágakövekből voltak kirakva, és teste eltűnt kilenc farkának egymásba fonódó takarása alatt. Szembetűnően hatalmas, nyitott szája és hosszú fülei elárulták Axelnek, a dombormű készítői nem lehettek róla túl jó véleménnyel, akárkik is lehettek azok, de valószínűleg kutyák.

Szeme megakadt még egy furcsaságon is, amit nem tudott elfelejteni: vele egy magasságban, a barlang szájának másik oldalán, vele egy magasságban hatalmas tájkép tárult a szeme elé. Óriási, hegyes ormokat látott, mindezt kőből faragva, mely körül nyúlánk, talán kissé farkasszerű hegyi kutyák lebegtek, melyeknek körvonalait kacskaringós jelek határolták, egyértelműen a mágiát jelképezve.

Mágiát használó kutyák?

Szemei kerekre tágultak a csodálkozástól. Mindezt egyetlen dombormű miatt, mely olyan ősi volt, hogy már maga a kor sem létezik, amit ábrázol. Mégis döbbenten állt előtte, azt kívánva, bárcsak találkozhatna a faragás készítőivel, hogy megkérdezhesse, mit akar jelenteni. Olyan titokról volt szó, aminek muszáj utána járnia. Kavargó gondolataiból Nanook hangja szakította ki.

- Készen vagy?

- Jobban, mint bármikor – felelte elszántan, csatlakozva a rá várakozókhoz.

Mély levegőt vett, és Venge mellett, aki izgatottságának farkcsóválásával adott hangot, belépett a barlang nyitott száján.

Odabent, az alagút sötét, szűk falait lángoló fáklyákkal világították meg, és Axel amennyire csak ellátott a narancsos homályba fedett távolba, nem látott más kutyákat. Thaliának valóban igaza volt, nem verte át őket.

Miközben a sor elején lépdelt, észrevette, mancsai régen erre járt kutyák lábnyomaiba mélyednek, melyek belekoptak a sziklába. Ez a hely nagyon ősi lehetett, hiszen ezek szerint már előtte is járták az elfeledett, nyirkos alagutat. Ez felkeltette a kíváncsiságát, és hátrafordult Thalia felé.

- Milyen régóta van itt a Tűzszilánk?

- Apám szerint, amióta csak a farkas-kutya háborúk tartanak – válaszolta Thalia, mélyen visszaemlékezve. – Szerinte csak azért van nálunk, hogy a farkasok ne találják meg. Persze, mivel mágikus tárgy, tiltott a használata, és csak kiválasztott kutyák őrizhetik.

- Honnan szerezte a Nyugati Királyság? – kérdezett közbe Nanook.

- Állítólag a prérifarkasoktól, mint bizonyíték a leigázásukra – Thalia hangja ettől elcsuklott és Axel enyhe dühöt vélt felfedezni benne. Axel nem csodálkozott, hogy a mai világban már nem él egy prérifarkas sem, hiszen felmorzsolódtak és kihaltak a hosszú háborúk alatt. – A legenda szerint, a Tűzszilánkot a huskyk bányászták a Ködgerinc gyomrából, és a prérifarkasok tőlük lopták el. Nem tudni, hogy ez az igazság, vagy a Nyugati Királyság csak azért állította ezt, hogy nyugodt szívvel elvegyék tőlük, és leigázhassák a népüket. 

Az akitának nem volt több mondandója, és folytatta a csapata vezetését. Csend volt, egyedül karmaik kopogása hallatszott a kemény kövön. Mikor elérték az alagút végét, az kiszélesedett, és egy kerek, magas mennyezetű belső térré vált, melynek a közepén egyetlen szikla kapott helyet. A szikla fölött pedig, nem sokkal egy tűzvörös, hegyes kőszilánk lebegett, a lángok fényében pompázva, egy láncra fűzve.

Axel kinyújtotta a nyakát, és felemelte a fejét, de a Tűzszilánk még így is felette lebegett jóval. Arcát beragyogta annak lángoló fénye, és, ha belenézett a hegyes végű, apró kristályba, valóban látta a belsejében égő narancsos tűzet. Ösztönei mégis azt súgták, történnie kell valaminek, mert ez túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy pillanatra eltolta magától a szívében doboló érzést, és száját kinyitva a levegőben lógó lánc felé nyúlt. De hirtelen morgások ezrei törtek rá a sötétből, és a barlang árnyékos sarkából egy ismeretlen hang szólalt meg.

- Pont, ahogyan vártuk.

A szeme sarkából a Nyugati Királyság díszes páncélzatát viselő kutyák jelentek meg, fegyvereket szegezve a három kutyára. A fémek, amiket hordtak azonnal megcsillantak a félhomályban, és Axel azt is tudta, hogy miért maradtak előlük rejtve ilyen sokáig: az eső olyannyira eltompította a kutyák szaglását, hogy még benn, a barlang száraz levegőjében sem tudtak tájékozódni egy ideig, és az a kis idő elég volt a hibázásra.

Az akita magával szemben egy hatalmas bokszert látott, melynek barna szőre alig volt látható a rajta lévő súlyos páncélok miatt. Ő lehetett a lesben álló sereg vezére, mert egyedül ez a hím viselte a nyakában a főgenerálisokra jellemző vörös szalagot. Lelógó füleit vágások szelték át, és rövid állkapcsa vadul csattogott, ahogyan a többi kutya élén megközelítette őket.

- Mi ad nektek jogot arra, hogy ide jöjjetek, a Nyugati Királyság legféltettebben őrzött helyére? – kérdezte, miközben oldalán fenyegetően megcsillant éles kardja.

A bokszer oldalán megjelent a bézsszínű pitbull, akit az akita gyorsan felismert a vele folytatott harc miatt. Az arcán, ahol Axel megsebezte, most hosszú sebhely futott végig, mélyen belevágva a húsába. Sárga szemeiben harag és bosszúvágy égett, ahogyan gyűlölet telien beleugatott a morgások és mozgolódások sűrűjébe.

- Olyan vagy a Királyságnak, mint egy átok, egy rossz előjel – morgott rá az izmos kutya a többi másik biztonságából. – Akárhol feltűnsz, balszerencse történik. Először a gottók, Thalia eltűnése, és utána ez... Miért jössz vissza egyáltalán?

- Rhogutnak igaza van – állt mellette nyugodtan a bokszer, és mély, dörgő hangon folytatta. – Szerencséd volt, hogy egykor egyáltalán meg tudtál szökni. Egyetlen jó szándékú kutya sem jönne vissza a helyedben, kivéve, ha ártani akar nekünk.

Axel alig talált szavakat. Gondolatai össze-vissza cikáztak, míg végül rendet tudott tenni közöttük. Füleit dühösen hátracsapta, és viszonozta az ellene irányuló morgásokat. Igaz, fogalma sem volt arról, hogyan jutnak ki ebből, ha egyáltalán túlélik. Izmait megfeszítve készen volt a harcra, és arra, hogy megvédje Vengét és Nanookot, annak ellenére is, hogy józan esze tudta, itt már a harc sem segít.

- Szóval erről van szó – nézett félelem nélkül a bokszer sötétbarna szemeibe. – Már én vagyok az új ellenség. Ez az, amiről magatok között beszéltek? Erről meséltek este a kölykeiteknek?

Dühös morgások és vad ugatások vihara rázta meg ekkor a barlangot. Az összes harcos, aki ott volt, nem bírta ezt szó nélkül hagyni, és utána szórták átkaikat:

- Semmi közöd ahhoz, ami kölykeinkkel történik!

- Miért érdekel az téged!

- Egy kóbor korcs vagy, akinek még otthona és családja sincs!

- Te nem tudod milyen a félelem és a fájdalom!

Nagyon jól tudom, ne aggódj – gondolta magában, és ott a pillanatban hamar túltette magát a rászabadult haragon. Valamiért, a múlt emlékei nem törtek fel olyan erővel, mint ahogyan elképzelt egy ilyen találkozást. Szinte kívülről nézte magát, mintha az események nem vele történnének, és az érkező ítélet nem őt fogja sújtani. Pedig nagyon is így volt.

- Ki beszélt neked rólam? – kérdezte fagyos haraggal a bokszert, vörös bundáját az ég felé borzolva. Mikor fogait megmutatva rájuk vicsorgott, látta a kutyák szemében a rémületet, és azt, ahogyan még így pár lépést hátrálnak.

- Nem volt nehéz összerakni – felelte az nyugodtan, mint aki tökéletesen irányítja az eseményeket a mögötte lévő óriási fölény miatt. Nem a bátorság beszélt belőle, hiszen Axel jól tudta, egyedül még a szemébe sem merne nézni. – Először Rhogut számolt be rólad, miután visszatért a palotába, miközben egy ismeretlen kutya szagát hordozta. És utána Thalia volt a segítségünkre. – itt tiszteletteljesen a hercegnő felé bólintott. – Ő túl kedves volt ahhoz, hogy eláruljon téged, de ugyanazt az idegen bűzt éreztük rajta. És hirtelen az apjának intézett kérdései a Tűzszilánkról is azonnal felkeltették a gyanúnkat, hogy visszajöttél.

Axel vadul remegő szívvel a mögötte lévő hercegnőre nézett. Thalia rémülten a földre kuporodva nézte az eseményeket, kék szemei ijedtében hatalmas tágultak, barna foltos bundája idegesen az ég felé állt. Nem tudta, mit higgyen róla. Mi van, ha Thalia valóban elárulta őt, és a bokszer azért mondta neki ezt, mert az félt a haragjától? De ez most hirtelen nem számított. Csak az érdekelte, hogy kijusson innen, ha kell, csata árán. Nem lesz még egyszer ezeknek a kutyáknak a fogja.

- De nem csak ő van itt – szólt közbe ellenszenvesen a pitbull – Úgy látom, a másik kis barátját is elhozta. Mi is volt a neve? Vidra? Veréb? – majd magát megjátszva vadul felnevetett. – Venge! Emlékszem, Vengének hívta magát.

Azzal Rhogut vigyorogva elindult, több lépést téve Venge felé. A kishu egészen idáig Thalia mellől nézte az eseményeket, de ő bátran felborzolta a bundáját. Mielőtt még Vengének lehetősége lett volna bármi meggondolatlant tenni, Axel beállt elé, szembenézve a pitbullal.

- A közelébe mehetsz, de akkor kapsz még egy sebhelyet az arcodra – sziszegte neki, nyugtalanítóan halkan. A pitbull elbátortalanodhatott egy pillanatra, de ezt dühös ugatással gyorsan leplezni tudta.

- Hogy mered őt fenyegetni, te fattyú! – üvöltött rá a bokszer elveszítve a türelmét. – Miért hagytam, hogy ez idáig fajuljon? Fogjátok meg őket! – adta ki vicsorogva a parancsot.

A kutyák gyorsan meg is indultak, és Axel sebes pillantást váltott Nanookkal. Utólag jól tudta, nem a legbölcsebb dolgokat mondta az őket mindenhonnan körbevevő kutyáknak, de akkor a pillanat hevében, nem találta meg a megfelelő szavakat. És abban is biztos volt, teljesen mindegy, hogy mit mondott volna nekik ezek helyett: a kutyák akár indok nélkül is elfogták volna, mert ezt akarták.

A morgásokat egy magas, de bátor hang szakította félbe, és Thalia felemelkedve nézett szembe a félvérre támadó harcosokkal.

- Ezt nem tehetitek! – nézett rájuk dühösen, nem hagyva el Axel oldalát. – Én vagyok a Nyugati Királyság örököse, a szavam olyan erős, mint a királyé.

- Mi a te szavad, felség? – nézett rá a bokszer kíváncsian.

- Hogy engedjétek el őket! Nincs jogotok megtámadni valakit, csak azért, mert úgy akarjátok.

- A király akarja így – felelte nyugodtan a bokszer, majd egyetlen intésével, nem törődve többé Thalia ugatásaival, harcra késztette a kutyáit.

A harcosok egyként indultak el, teljesen körbevéve őket. Axel gyorsan forogva a kiút lehetőségét kereste, de nem találta. Alakváltással bármikor kijuthatott volna, de ez Nanook és Venge magára hagyását jelentette, és ez meg sem fordult akkor a fejében. Nanook nem rejtegette tovább a másik alakját: egy pillanat alatt hatalmas, üvöltő jegesmedvévé változott, alig férve el a barlangban.

Axel hiába próbálta Vengét védelmezve Nanook oldalán visszaverni az állandó támadásokat. Azonban a benne égő harag és az ösztönök nem engedték, hogy feladja. Ha meg is ölik, harc közben hal meg.

Egyre több sérülést szenvedett el a felé érkező kardoktól, míg végül a sebei már nem tudtak begyógyulni. Vakon a fájdalomtól és a harctól, ide-oda vágott a fejszéjével és a karmaival, nem is látva vagy érezve, célt talált-e. Közben mellette Venge próbált harcolni Nanook oldalán, de a fegyvertelen kishut gyorsan eltalálták, és a fehér kutya oldalán egy nagy sebbel a földre esett, és a harcosok többet nem törődtek vele.

Axel szíve borzalmas fájdalommal telt meg ezt látva, és a kutyára támadt, mely ezt tette. Csak mikor rávetette magát jött rá, hogy Rhogut sebezte meg Vengét, és ettől csak még erősebben vájta bele a fejszéjét a páncéljába. A félvér szemeit véres sötétség borította, az ereiben lévő lüktetés csak elviselhetetlenebb lett, elzárva minden gondolatot tőle.  Az egész bundája égett a haragtól. De lassan őt is elhagyta a testét mozgató mágikus energia, bundáját borító sebekből pedig  olyan sok volt, hogy már nem tudtak begyógyulni többé. A vér szaga minden beborított, és szinte megsüketült a a fegyverek csattogásának zajától, mely a fülében égett. Tehetetlen dühvel nézte, ahogyan az óriási túlerővel bíró kutyák lerángatják őt a pitbullról, mint egy élettelen zsákmányt, és elvéve tőle a fejszéjét a földre dobják.

Meredten nézte a mellette heverő Vengét, próbálva felé nyúlni, hogy törékeny testét megóvja a lelketlen ellenségtől, és magához húzza, de túl sok kutya vette körbe, elzárva az útját. A háta mögött hatalmas üvöltést hallott, amely Nanooktól jött, és az egész barlang belerázkódott. Valamennyi kutya átment a déllemhez, hogy őt is elfogják, mert elhagyta az ereje, és visszaváltozott eredeti alakjába.

- Kérlek, ne tegyétek! – hasított bele a fülébe Thalia nyüszítése. – Erre semmi szükség!

A kutyák csak figyelmen kívül hagyták őt, ahogyan utat tört magának és megállt Axel előtt. Rémült arckifejezéssel bámulta az akitát, füleit hátracsapva, ahogyan kiült rá az iszonyat. Az akita ráemelte a tekintetét, hitetlenül nézve rá vissza. Lehetetlennek tűnt, hogy Thalia ne tudjon erről, de túl gyenge volt a beszédhez, így képtelen volt szóvá tenni. Ha ki is mondta volna, nem számított semmit.

- Fogalmam sincs, miért akar téged Ragnarok király élve – a bokszer fölé magasodva lenézett Axelre, fintorogva. – De ez az ő akarta, így velünk jössz.

Az összes kutya türelmetlenül morogva állt fölötte, mert Axel nem mozdult. Azok felháborodva ugatni kezdtek, amiből az akita alig hallott bármit, minden hang, ami fülébe jutott halkan zúgott, mintha víz alól jönne. Biztosan nem megyek oda vissza – gondolta halványan – Inkább meghalok itt.

- Velünk jöhetsz a maradék méltóságoddal, vagy odahurcollak, mint egy nyulat – állt ki a tömegből Rhogut, felé morogva.

Az akita túl sok vért veszített, akarattal sem tudott volna négy lábra állni. Lassan émelyítő sötétség kúszott felé, ami elől nem vágyott elfutni, és hagyta, hogy elérje, miközben egy hatalmas ütést érzett a fején.