Ötödik rész

A Nagy Gottó feltűnése

Axel határozottan vette át a vezetést és tért rá az erdei útra. Venge mögötte lopakodott óvatosan, amiért az akita igazán hálás volt. Nanook zárta a sor végét. A déllem izgatottan szagolgatta a levegőt, Axel örült neki, hogy az előző veszekedésük ilyen könnyen feledésbe merült.

A fák egyre sűrűbben nőttek és a fényt teljesen elzárták, ahogyan a magas tölgyek idővel bükkfákra cserélődtek. A fény csak halvány, sovány derengés volt most. Axel észrevette, a kitaposott ösvény egyre furcsább lett: az utat borító levelek idővel vörös színt vettek fel, mintha csak láthatatlan lángok világítanák meg őket. Kétség sem fért hozzá, a megfelelő úton haladnak.

De a három kutya még mást is felfedezett: a sötétpiros levelekből álló út két oldalán aranyszínben világító gombák sorakoztak szabálytalanul, mágikus, sárgás körvonalat adva az ösvénynek az egyre nagyobb homályban. Venge ezt látva minden körültekintést hátrahagyva az egyik nagy, világító gombához rohant volna, de Axel megállította.

- Látod ezeket a sebeket? – nézett le a fiatal kutyára, felé fordítva a mellkasát, hogy az jól láthassa a rajta éktelenkedő vágást. – Azért kaptam, mert nem voltam elég óvatos.

- Axelnek igaza van ebben – állt Venge mellé Nanook. – Akármivel is találkozunk, jobb, ha nem érintjük meg.

Axel hálás pillantást vetett Nanookra, remélve, hogy a déllem megbocsát neki az előző vitájuk miatt, de a déllem Vengén tartotta fehéren világító szemeit. Tekintete most fényesebbnek tűnt a sötétben, mint eddig bármikor.

Ahogyan tovább haladtak, a félvér megfigyelte, amint elhalad a gombák mellett, azok aranysárgából halványkék színűre váltanak, mintha jelezni akarnának valamit. A mágiától szinte csak úgy izzott a párás, sűrű levegő. A vörös ösvényt még véletlenül sem lehetett szem elől téveszteni, lángoló arany-vörös színeivel majd, hogy nem már felragyogott a hűvös, sötétzöld aljnövényzetből.

Beljebb érve Axel úgy érezte, ez a hely szándékosan a vesztüket okozza. Az út céltalanul kacskaringózott, és csak egyre mélyebbre vezetett ebbe a zöld, sötét tengerbe.

Venge mögötte szótlanul pihegett, a hosszas gyaloglás valószínűleg elfárasztotta őt. Nanook nagyobb és erősebb volt, ő jól bírta még. Axel arra ez elhatározásra jutott, hogy madár alakban felrepül a fák fölé, mert látni akarta, mennyi van még hátra. De ekkor az ösvény egy sziklás, elhagyatott emelkedő felé kezdett el vezetni, és ők gyanús külsejű, apró kutyaszobrokkal találták szembe magukat, melyek az út közelében hevertek elszórva.

Néhány szobrocska már félig a földbe dőlt, néhányat borostyánok zöld levelű hálója szőtt be, és volt olyan is, amelyiknek néhány része hiányzott. Axel elképzelni sem tudta, mit keresnek ezek itt, de abban biztos volt, a város kutyáinak fogalma sem volt arról, hogy léteznek. A kődarabok és a kis szobrok nem véletlenül vártak rájuk ott. Mikor felértek az emelkedő tetejére, egy rég nem lakott falu romjai fogadták őket.

- Itt régen kutyák éltek... - sóhajtott Venge szomorúan. Szavai csendesek voltak, mintha a múlt súlya miatt nem lenne képes hangosan beszélni.

- De miért erre vezet az út? – csodálkozott Nanook.

Igaza volt, mert a vörös kis ösvény továbbvezetett a tisztáson, át a lepusztult kunyhók kődarabjai mellett, le az emelkedőről, újra a sűrű mélységbe. Követték az utat, szavaikat elvesztették, mikor kiléptek a napfényre, hogy elhaladjanak a magányos épületek mellett. A kicsi, kör alakú kunyhók többsége beomlott tetővel adta át magát a pusztulásnak, míg az épületeket különféle gazok és kúszónövények lakták be. A lerombolt, sziklás falak kövei közé apró, levélalakú kis sárkányok fészkeltek, melyek az árnyékból figyelték a három kutyát világító szemeikkel.

Még ha Axel nem is kifejezetten kedvelte a Nyugati Királyságot, attól még elfogta a sajnálat és a szomorúság a múlt eseményei iránt. Vajon mi történhetett itt? – vetette fel magának a kérdést. Elsétálva a lerombolt, mégis napfényben úszó kövek mellett arra gondolt, ez a hely a farkas-kutya háborúk áldozata lehetett. Nagyon régen történt, és mégsem csak a szemben álló felek közötti gyűlöletes ellenszenv maradt meg belőle, hanem az a rengeteg pusztítás is, ami mindkét oldalon végigsöpört.

Elnyomva gyászos gondolatait, kényszerítette magát, hogy hagyja maga mögött a romokat, majd tovább haladva belépett az erdő sötétjébe. A három kutya meglepetten tapasztalta, hogy a tavaszi fák eddig üde, zöld lombjai hirtelen narancssárgába fordultak át. Ez minden valószínűséggel a mágiának volt köszönhető, mégis ámulatba ejtette az akitát. De nemcsak őt. Venge nagy szemekkel nézte a lenyűgöző, tűzszínű lombokat, de még Nanook is csodálkozott egy kicsit. Az ősz varázsa alól azonban hamar kikerültek, mikor rájöttek, emiatt az út is egyre nehezebben kivehetővé vált.

- Azért sárgítják be a lombokat, hogy elvesszen az út? – gondolkozott hangosan Venge.

- Igen – válaszolta Axel, alig nézve hátra. – Így kevesebben találnak rá az eredeti ösvényre.

- Igaz, ez csak még több tekintetet vonz – szólt közbe Nanook, kimondva azt, amire Axel is pontosan gondolt. Remélte, hogy ezzel a rókák nem hívják magukra a kutyák figyelmét. Akármiért is folyamodtak a rókák ehhez, a jövő bebizonyította, nem volt jó döntés.

Axel felgyorsította a lépteit, míg el nem értek a gyűlés helyszínére. Olyan hirtelen állt meg, hogy Vengének ki kellett kerülnie, nehogy bele ütközzön.

Körülöttük mindenhol őszi falevelek szállingóztak, és előttük hatalmas, magas sziklák álltak az ég felé. Semmi összhang nem volt elhelyezkedésükben: úgy néztek ki, mintha a nagyméretű köveket véletlenül dobálták volna az erdei ösvény közepére, a fák közé. A sziklák akkorák voltak, mint a kutyák házai, és teljesen eltorlaszolták az utat. Nem lehetett megkerülni: amikor a három kutya körbenézett, rájöttek, egy erdős kiszögellés szélén állnak, és ahol a fák véget érnek, tőlük nem messze, mély mocsárvíz veszi őket körbe. Akárhol is gyülekezhetnek a gottók, az ez mögött lehet, a túloldalon – állapította meg Axel.

Itt teljes volt a sötétség. Már annyi fény sem volt, mint amennyi eddig a vörös, narancssárga és aranyszínű lombok közül átszűrődött. A mély, rémisztő fénytelenségben csak a sziklák körvonala látszódott, miközben a mocsárvíz halk csobogása jött feléjük. Néha baglyok huhogását hallották, vagy néhány láthatatlan állat alig észrevehető neszét.

A kutyáknak feleszmélni sem volt idejük, mikor hirtelen fény lobbant a sötétségben. A sziklák felett sárgás lángcsóvák jelentek meg, lidércfényként lebegve a levegőben. Axel szó nélkül meghátrált, és elrejtette a többieket egy bodzabokor ágai alá. Az akita a bokor alól nézett ki, biztonságban érezve magát. Lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni.

Ebben a pillanatban, a lángcsóvák fényében, a sziklák réseiből előbújt két hófehér bundájú, kecses róka. Nagyobbak voltak, mint vörös társaik, de sötétkék szemeik nekik is a gottók mindentudásától csillogtak a lángok tűzében. A fehér rókák halk varázsigék mormolásába kezdtek, amitől újabb lángcsóvák jelentek meg, melyek zöld színnel izzottak. A lángcsóvák szabályos sort alkotva kerítés szerűen vették körbe a szárazföldet, ordított róluk, hogy egy nagyobb, védelmi mágia részeseit alkották.

A három kutya alaposabban a földre lapult. A rókák biztosan nem vették őket észre, hiszen akkor már rég megtámadták volna őket. Igaz, nem éppen a legmegbízhatóbb helyet sikerült megtalálniuk az elrejtőzéshez.

- Biztosan ezt kell csinálnunk? – nézett Axelre Nanook felháborodással. – Lehet, hogy jobb lenne kimaradni a dolgukból.

- De hát ezek természetfeletti lények! – sziszegte Axel szembenézve a déllemmel. – Persze, hogy közünk van hozzá.

- Én is természetfeletti lény vagyok – emlékeztette Nanook, pupilla nélküli szemei fehéren felizzottak a bokor ágainak sűrűjében. – És én személy szerint nem örülnék neki, ha néhány idegen titokban kihallgatna engem, míg más déllemekkel tárgyalok!

Axel elgondolkozott Nanook szavain, majd megrázta a fejét. Nem igazán hatódott meg. Meg tudta érteni, ha Nanook szimpátiát érez a gottók iránt, hiszen mágikus képességeik hasonlóak voltak, és majdnem ugyanazokat a varázslatokat ismerték. Tudta, hogy a gottók nem gonoszak, mint ahogyan egyetlen faj sem. De látta, hogyan harcolnak, és azzal is tisztában volt, hogy a rókák jelenleg nem az ő oldalukon vannak. A Halálfalka szövetségesei, és ha igaz, amit Hajnallélek mondott, egy központi irányítás alatt állnak. Vigyázni kell velük, és akármilyen lépésre szánják el magukat, arra jobb felkészülni.

Mozgolódás támadt az erdő sötétjében, és egy alaktalan árnyék vált ki a sűrű szürkeségből. Axel azonnal felismerte benne egy róka karcsú alakját. A nőstény nagy, bozontos farka kígyóként tekergett, ahogyan halkan szóba elegyedett az őrökkel. Az akita nem láthatta bundájának mintáját az árnyékok miatt, de azt jól kivette, hogy nyakában drágakövek és más ékszerek lógnak, valamint, füle mögött hosszú tollak kaptak helyet, mert ezek lágyan csilingeltek a róka fejének minden mozdulatától.

A két fehér róka egy kis csevegés után átengedte a szikla egyik nagyobb résén, igaz, túl halkan beszéltek ahhoz, hogy Axel jól hallhassa őket. Miután az árnyék eltűnt, újabb rókák érkeztek. A három kutya jól megfigyelte őket, Axel arra gondolt, ez fontos lehet egyszer.

Mikor a lidércfények megvilágították őket, Axel láthatta, a rókák többsége teljesen átlagos volt, akik a maguk eredeti kecsességükkel haladtak el fehér rokonaik előtt. Tűzvörös bundájuk villogott a fényben, ravasz szemeikkel úgy néztek egymásra, mintha a saját társukban is ellenséget látnának. Néhányuk igazán apró mérettel tűnt ki a többiek közül, még Vengénél is kisebbel, selymesnek látszó szőrük homokszínű volt, és füleik óriásira nőttek. Egyesek igazán különlegesen néztek ki: voltak ritka, ezüst és fekete mintás rókák ragyogó, arany szemekkel, és vastag prémű, egyszínű, szürke gottók hosszú farokkal.

Úgy tűnt, meglehetősen szeretik az ékszereket, hasonlóan a sakálokhoz. Nyakukban nem is egy, de több díszes, vékony lánc lógott, melyek vastag bundájú, elegáns farkukat és mancsaikat is átfonták. A láncokat többségében színes, mágiával bíró kövek, és fehér igazgyöngyök díszítették, és nem voltak ritkák a különféle madarak tollai sem. Axelnek el kellett ismernie, a gottók igazán adtak a külsejükre.

Általában párosával vagy csoportosan érkeztek, és szerencsére nem vették észre Axeléket. Többségüknek, a gottók felismerő jegyeként egynél több farka volt, és a plusz végtagok fölött apró, kék, narancssárga vagy zöld lángok égtek, melyek mindenhova követték gazdájukat.

Olyan sokáig csak érkeztek, hogy sajnos rájuk esteledett. A szürkeség helyét mély feketeség vette át, a varázsos sötétségből egyedül a zöld és narancssárga lángok pislákoló fénye tűnt ki. A lidércfények jól kivehetővé váltak, és olyannyira világítottak, hogy a túlpartra egyáltalán nem lehetett már ellátni.

- Most mi lesz? – kérdezte Venge elcsüggedve.

Több róka már nem jött. A gyűlés hamarosan megkezdődik, és ha így folytatják, nem fognak semmit sem látni vagy hallani belőle.

- Szerinted azok a tüzek kikerülhetőek valahogy? – kérdezte Axel hirtelen Nanook felé fordulva.

- Nem tudom – nézte az imbolygó fényt eltűnődve. – Ha engem kérdezel, szerintem csak a lángok alatt képeznek pajzsot, felülről megkerülhetőek.

- Ezt honnan tudod? – meredt rá Venge ámulattal.

- Nézd meg az eget – tanácsolta Nanook, majd mindketten így tettek. Axel hunyorított, majd meglátta az ágakon át beszüremlő, halvány holdfényt. – Az ég ma tiszta. Ha az felül is pajzsot képezne, az csillogna a hold fényében.

Nanooknak valóban igaza volt. Axel hiába figyelte a lángcsóvák feletti levegőt, nem látott semmi csillogót. Gondolkodás nélkül megszületett a terve. - Madárként fogok átrepülni fölötte, majd egyenesen a gyűlés helyére osonok. Ti maradjatok itt, és vigyázzatok, nehogy észrevegyenek titeket.

- Mi?! – vonyított fel Nanook felháborodva. – Te meg vagy őrülve! Tudod mi lesz, ha ezek észrevesznek?

- Persze – bólintott Axel nyugodtan. Biztos volt a tervében. – Éppen ezért nem fognak észrevenni.

- De... - tiltakozott Venge is, szavai elhaltak.

- Ha nem teszem meg, feleslegesen jöttünk el idáig.

- És mi mit csináljunk addig? – kérdezte a kishu, furcsállóan végignézve az elvarázsolt erdőn.

- Már mondtam – morogta Axel kicsit idegesen. – Csak várjatok itt, míg vissza nem jövök.

Barátai úgy tűnt, megértették végül. Axel még utoljára kinézett az ágak alól, levette magáról hámját és a fejszéjét, majd egy rigó alakját felvéve rövid szárnycsapásokkal a levegőbe röppent. Remélte, ilyen kicsi alakban könnyen el tudja kerülni a feltűnést. Szerencsére, már a két fehér róka is elindult a gyűlésre, így senki nem vette észre.

Átrepült a lángok fölött, és örömmel tapasztalta, hogy felül tényleg nem védte mágia. Tovább siklott, elrepülve a sötéten hullámzó mocsárvíz felett. Majd a szárazföld felé nézett. Azonnal észrevette, hol gyülekeznek a gottók.

A túloldalon egy ősi, romba dőlt szentély fogadta, mely a mocsárvíz partján helyezkedett el. A szentély romjai mögött hatalmas, gombákkal és indákkal benőtt fák magasodtak, és álltak ki a sűrűből. Itt a fák lobjai egyenesen vörös volt. Axel átrepült a szentély fölött, és az egyik magas fa alatti bokorban húzta meg magát, távol a gottóktól. Gyorsan visszaváltozott akitává. Remélte, vöröses bundája jól elrejti a vele azonos színű levelek között. Itt jobban szemügyre tudta venni a környezetet.

A lerombolt szentély közepén egy szabályos, kör alakú kődarab állt. Elég széles lehetett, mint egy kisebb tó, de alig vastagabb egy kutya mancsánál. Ez lehetett az épület alapja. Ősöreg repedések, szándékosan belefaragott hullámok és más meghatározhatatlan jelképek borították a felszínét. Körülötte háromszög alakú, lapos, simára csiszolt sziklák helyezkedtek el, melyek félig már a földbe süllyedtek. Ezeken csak egy-egy nagy csigavonal volt. Még voltak magas, sötét mohával fedett sziklák is, melyek egy farkas vagy kutya szemfogához hasonlítottak leginkább.

A rókák nem igazán tisztelték az ősi, lerombolt szentélyt. Felugráltak a hatalmas sziklák tetejére vagy gondtalanul vakaróztak és mosakodtak a kövek alatt. Pedig még a Hold fénye sem mer a romokra világítani – jegyezte meg magában Axel. Néhány gottó egy helyben kuporgott, míg mások folyamatosan marakodva hajszolták egymást. Axel megértette, a rókák nem társas lények, és bizonyára ritkán adódik alkalom arra, hogy ennyien összegyűljenek. Axel legalábbis ezt gondolta.

A rókák hangos ugatásától és marakodásától zengett az erdő, míg ide-oda táncoltak az apró lángok, melyek most a gottók körül röpködtek.

Majd egyszer csak mindennek vége lett. A szentély egyik nagy szikláján megjelent egy sötét árnyék, melyben Axel felismerte a nőstény rókát, akit nem rég látott. És ekkor vörös fény izzott fel a sziklakör közepéből. A fény, mint vér a friss sebből, úgy áramlott ki a szikla többi réséből is, majd piros futótűzként terjedt át a környező kődarabokra. Azoknak a repedéseiből is feltűnt a vörös ragyogás, melybe egy kis aranyszínű melegség került. A háromszög alakú sziklák tetején nagy, mély lyukak voltak, melyek szintén kibocsátották magukból ezt a vörös izzást.

A vörös fények hatására a gottók ijedten leugrottak a sziklákról, és a földre ültek, a felragyogott sziklák romjai közé. A fények alaktalan oszlopot képeztek, és egyenesen az ég felé tartottak. Mi fog történni? – csodálkozott Axel.

Elgondolkozva figyelte az apró, piros és arany színben pompázó kis fénypöttyöket, melyek falevélként kergetőztek. A rókák elcsendesedtek, és a szikla tetején álló nőstényre néztek. Axel követte a tekintetüket.

A vörös-arany fények jól megvilágították a rókát, így könnyen kivehetővé vált a külseje. Vastag bundája fehér volt, kivéve lábait, a farka végét, és a hátát, mely finom, halványbarna színt vett fel. Homloka és a szeme körüli minták szintén barna színben pompáztak. Átható, világoskék szemével szúrósan nézett végig a gottókon. Egész testét díszes ékszerek borították, pont ahogy Axel gondolta volna. De egy valami még furcsa mintájánál is különlegesebb volt: a nyakában lévő hosszú láncon egy vörös ásványkövet hordott. Egyetlen más gottónak sem volt ilyenje, és ez magára vonzotta a rókák tekintetét.

- A Nagy Gottó szóvivője? – sugdolóztak a rókák össze-vissza.

- Figyeljetek rám! – szólította meg őket a világos szőrű nőstény. – Valószínűleg most láttok először. A nevem Shila, és jól látjátok, valóban a Nagy Gottó ékkövét hordozom, és ezzel együtt az ő üzenetét is.

Nagy Gottó? – csodálkozott Axel. Azonnal rájött a rókák áhítatából, ahogyan ezt a nevet kimondták: ő az, aki hatalommal bír az összes gottó fölött. A rókák csendben figyelték a Shila nevezetű nőstényt.

- A Nagy Gottó üzenete tiszta – kezdett bele a foltos, díszekkel borított róka rejtelmesen. – De ti nem törődtetek vele. – nézett végig a rókákon megvetéssel.

- A Piros Szemű? – kérdezte suttogva az egy róka. – Újra itt van?

- A Nagy Gottó! – sziszegte egy másik.

- Úgy van – húzta ki magát Shila, csak úgy csörögtek nyakában az ékkövek és az egyéb díszek. – Mindannyiunk Apja visszatért, de ti nem feleltetek a hívására. Ő most joggal érzi úgy, cserben hagytátok őt.

- De mi Amir gottói vagyunk! – szólalt meg egy ezüstszürke róka fennhangon. – A hírek hozzánk később jönnek csak meg!

- Szóval hűtlenek vagytok? – nézett rá kihívóan Shila vakító fényű, kék szemivel.

Tagadó üvöltések zúdultak rá a szóvivőre. A felháborodottságba minden gottó csatlakozott, kivétel nélkül.

- Nem számít, miért nem hallottátok a hívását – kezdte a nőstény – Így is árulást követtetek el. Azért hívtalak ide titeket, mert még van esélyetek bizonyítani a Nagy Gottónak, ha két napon belül a színe elé járultok.

- Fogunk! – felelték a gottók egyszerre.

- Reméltem is – nézett végig rajtuk Shila. – Én egyenesen a Nagy Gottótól jöttem. Új tervei vannak, melyben azt akarja, hogy ti is részt vegyetek.

- Mi történt, Szóvivő? – nézett fel rá egy fehér nőstény könyörgő szemekkel. – Beszéltél a Nagy Gottó nevében Misae úrnővel?

- Jó, hogy kérded – húzta össze a szemét a titokzatos gottó. – Misae többé nem számít a Halálfalka vezérének. Több holddal ezelőtt, Hurrikán, az apja, visszavette a vezetést.

Meglepett mormogások törtek fel. A rókák döbbenten morogtak egymásra, de hamar újra csend lett.

- De Misae új falkát alapított – törte meg a morgások hangját Shila. – A neve Sötéthold Falka, és a Halálfalka legközelebbi szövetségese. Pár nappal ezelőtt pedig, a Homályfalka is csatlakozott hozzájuk, ami eddig a Falkák Tanácsa oldalán állt. De még mindig a Halálfalkánál van az irányítás joga.

A gottók aggódó csendbe zuhantak.

- Semmi ok a félelemre – nyugtatta meg őket hullámzó farkával a fehéres- barna róka. – Beszéltem Misae úrnővel, azt mondta, még mindig igényt tart a gottók szövetségére.

- És mi lesz a Halálfalkával? – vágott közbe egy róka. – Mi a Halálfalkát kérdeztük!

- Még nem volt rá esélyünk, hogy tárgyaljunk Hurrikánnal – nézett oldalra a szóvivő. – A Nagy Gottó a helyes pillanatra vár.

- A Nagy Gottó átver minket! – szólalt meg hangosan egy vörös róka. – Semmit nem oszt meg velünk. Mi vagyunk a gyermekei, de még a valódi nevét sem tudjuk!

- Mit mondtál? – jöttek üvöltések a tömegből, olyan hangosan, hogy Axel komolyan meglepődött. – Kétségbe mered vonni a Nagy Gottó döntését?

Hirtelen dulakodás támadt, és fogaikat csikorgatva néztek rá társukra. Idegesen körözni kezdtek körülötte, majd egy róka kivált a tömegből. Olyan nagy volt, akárcsak egy jól megtermett kutya, és három farka idegesen tekergett. Dühösen ráugrott a rókára, és fogait a kisebb gottó nyakába mélyesztette. Fekete vére kispriccelt a nyakából, de a róka még életben volt. A nagy róka a földhöz vágta áldozatát, mely mozdulatlanul feküdt, de mellkasa szabályosan mozgott. Morgások ezrei biztatták a hatalmas gottót.

- Elég! –kiáltott rájuk Shila, de nyugodt maradt. – Ne így bizonyítsátok hűségetek a Nagy Gottóhoz! Még mindig szeret titeket, és megbocsát, ha azt teszitek amit mondtam.

A sebesült gottó lassan felemelte a fejét, és teste egyre halványabb lett, ahogyan a róka mágiát használva elteleportált.

- Elszökik! – vicsorogta a nagy, szürke róka.

- Akkor hadd menjen – intette le Shila. – Majd rájön magától a tévedésére. A Nagy Gottó nem véletlenül tartja titokban a kilétét, és egy nap felfedi magát, ha a dolgok megfelelően adódnak.

Helyeslő mormogások szálltak végig a gottókon.

- Nekünk most fontosabb dolgunk van – vette át a szót Shila. - Először is, nektek el kell mennetek a Nagy Gottó szentélyéhez. Csak akkor léphetünk szövetégre a Halálfalkával, ha minden róka a mi oldalunkon áll.

Néhány gottó vonakodva nézett körül. Úgy tűnt, nem nagyon örülnek az új szövetségeseiknek.

- A Nagy Gottó küldte az anayai rókákat, hogy rabolják el a Ködfalka sámánját – kezdte elgondolkozva az egyik szürke róka egy magas fa tetejéről. Hosszú, vékony farka lustán lengedezett, ahogy folytatta. – Majd őt sokáig fogvatartottak a Pusztuló Oromban. Elpusztítottuk volna a Ködfalkát, ha nem történik meg az a szégyen, hogy olyan kevesen csatlakoznak a harchoz. Hol volt akkor Misae, meg a nagyszerű Halálfalka?

Helyeslő morgások csatlakoztak hozzá. Főleg a fa tetején fekvő rókák támogatták. Shila nem szólt semmit, csak hűvösen nézte a rókát.

- Misae nem adott nekünk semmit, még az az átkozott félvérje sem segített – mondta tovább a szürke róka. – Biztos, hogy ilyen szövetségesekre van szükségünk? Szerintem a Halálfalkától ugyanúgy nem számíthatunk semmire!

- Ostoba róka! – mordult rá a nőstény. – A Nagy Gottó mentette meg Hurrikán életét! Nélküle sehol sem lenne! – a róka nyugalmát elveszítve fújt a lent lévő gottókra, teljesen megfeledkezve magáról. – Hurrikán azt fogja tenni, amit a Nagy Gottó mond – folytatta nyugodtabban, bundája lelapult. – Mindenre számíthatunk a Halálfalkától. Misae ugyanúgy bízott a többi róka segítségében, mint mi magunk. Nemcsak minket ért szégyen.

A gottók mozgolódása ettől elhalkult. A foltos nőstény leugrott a szikláról, a rókák, akik között landolt, több lépést hátráltak.

- És ezzel most a gyűlésnek vége – nézett végig rajtuk a gottó. – Semmi sem oldódik meg, ha egész nap egymást marjátok. És ajánlom, hogy most, ebben a pillanatban tűnjetek el innen, különben a Nagy Gottó tényleg nem bocsát meg!

- Kétlem, hogy ez sikerülni fog.

Axelnek ideje sem volt elmélyedni a gondolataiban, azonnal a dühös hang felé fordult. A magas fák felől, a szentély felőli oldalon legalább húsz kutya állt, élükön a vezérükkel. Ezüst páncéljaik alatt szinte csak úgy kidagadtak az izmaik, fejükön sárkány és tigris vicsorgó fejét mintázó sisakot hordtak, mely szabadon hagyta a szájukat. Nem véletlenül: néhányuk állkapcsukban már most súlyos kardokat és más fegyvereket tartottak. Mindannyian a Nyugati Királyság jelképeit viselték.

A csapat élén egy hatalmas, vérebre hasonlító, barna kutya állt. Egész testét tüskés aranypáncél borította, oldalán súlyos kard lógott. Axel úgy gondolta, talán egy tosza fajtájú lehet a nagy méretű hím, de nem volt benne biztos. Főgenerális lehetett, mert nyakában vörös szalagot hordott, ami a Birodalom kutyáinál nagyon ritkának minősült.

Az akita egyre inkább növekvő félelmet érzett a barátai iránt, mert a túlpart felé nézve sehol sem látta őket. Magát átkozta, amiért nem változott át, mert így nem mehet értük, és egy mostani alakváltással biztosan felhívná magára a figyelmet.

- Főgenerális – nézett vele farkasszemet Shila. – Mi joga van beleszólni ebbe? – kérdezte a nőstény gúnyosan. A rókák többsége a földre lapulva, a szentély biztonságából nézték megvetően a kutyákat, akik félhold alakzatban vették körbe a Nyugati Királyság főgenerálisát.

- Minden jogom megvan rá – húzta ki magát büszkén a főgenerális. – Mint ahogy arra is, hogy beszüntessem ezt a találkozót.

- Ezzel elkéstetek – nézett rájuk kuncogva Shila, farkát tekergetve. – Hiszen már vége van.

Morgás támadt fel a kutyák részéről, néhányuk félelmetes ugatásba kezdett.

- Akkor mondjátok meg – követelte a hatalmas, barna kutya. – Hová rejtettétek Tháliát, a Nyugati Királyság hercegnőjét?

Micsoda? – kapott észhez Axel. Jól emlékezett Tháliára, amikor még olyan sok holddal ezelőtt találkozott vele. Mi történhetett vele? Dobogó szívvel várta a folytatást.

A gottók egy része laposan hallgatott, de többségük értetlenül nézett össze. Egyértelmű volt, hogy semmiről nem tudnak.

- Te meg miről beszélsz? – lengette meg farkát a nőstény. – Nem tudunk semmit az ostoba hercegnőtökről, akármi mi történt vele, az a ti bajotok.

- Azt gondolod, hiszünk nektek? – vigyorogta a nagy harci kutya. – A területünkön vagytok, ami már elég ok arra, hogy akár most megtámadjunk titeket!

Semmi esélyetek sincs a gottók ellen – gondolta Axel, magát sürgetve. Négy lábra állt, és kilépett a bokor védelméből. El kellet tűnnie innen, amíg még lehet, hogy időben megtalálja a barátait.

Azonban amint kiért a fedezékből, a kutyák nyomban támadásba lendültek. Axel végignézte, ahogyan a kutyák szemei szinte villámokat hánynak a haragtól, és az egész testük rázkódott a dühtől. Elég volt a főgenerális egyetlen morgása, és a harcosok kardjaikat a szájukba véve rontottak rá az ősi szentélyben megbújó rókákra, átlépve a vörös fényeken. A rókákat meglepetésként érhette az, hogy a vörös fények nem óvták meg őket, és mielőtt menekülni próbáltak volna, néhányukat a kutyák komolyan sarokba szorítottak.

Axel elfutott a szentély mellett, tudva, a harc hevében senki nem fogja őt észrevenni. De a kutyák látványa, a számára érthetetlen haragjuk elnehezítette a mancsait, és a gyűlölet, ami a szemükben égett a gottók iránt, megbabonázta, majd elgyengítette. Megfordult, és földbe mélyedt mancsokkal figyelte tehetetlenül a kutyák vezérét, ahogy rátámad a gottókra. A szájában lévő súlyos karddal az egyik róka felé suhintott, ami nem tudott kitérni előle, és az oldalán találta az éles penge.

A róka a földre esett, de a tosza újra támadt. A karddal azonnal a gottó felé célzott, de most a nyaka felé száguldott a kard éle. Viszont mielőtt végleg eltalálta volna, a gottó teleportot használt, és eltűnt, így a kutya fegyvere a földbe szúródott. Az összes gottó, amelyik tehette, követte a példáját, és pillanatok alatt egyik fényvillanás követte a másikat.

Axel eleget látott, így előre fordult, és a hömpölygő mocsárvíz felé futott. Egy pillanat alatt a sűrű, hínárral benőtt vízbe vetette magát, és lábaival ügyetlenül csapkodva úszni kezdett. Sosem volt belőle igazán jó, de hirtelen semmi más nem jutott az eszébe. Fejét magasan kinn tartotta az iszapos vízből, szinte megsüketült a rókák kiáltozásaitól, a kutyák vad ugatásától és fegyvereinek durva csattogásától.

Mikor kiért a vízből, megállt a parton, remegve lerázta magáról a mocsár algás, békanyálas vizét, majd a levegőbe szagolt. Sehol nem érezte Venge vagy Nanook illatát. Az előtte lévő sziklákra nézve látta, hogy a lidércfényeknek, melyek eddig a fák között lebegtek, csak hűlt helyük volt. Gyorsan ráugrott az előtte tornyosuló sziklákra, egyik kőről a másikra ugrálva felmászott a csúcsra. Onnan egy hatalmas ugrással vetette le magát a földre. A bokor felé szaladt, ahol Vengének és Nanooknak kellett volna lennie, de sehol sem talált rájuk.

Majd egy ismeretlen hang szólalt meg a háta mögött.

- Ne olyan gyorsan.

Axel nagyot nyelve megfordult, és egy megtermett, sápadt, világosbarna pitbullal találta szembe magát. Elfojtotta a morgást, amely azért tört fel belőle, mert nem nézett eddig a háta mögé. Annyira sietett ide, hogy bele sem gondolt, egy harcos még így is követheti.

- Mit akarsz? - hangja a tőle telhető legnyugodtabb volt. A pitbull fenyegetően kihúzta magát, egyértelmű volt, a harc elkerülhetetlen.

- Mit gondolsz? – kérdezett az vissza. – Szerinted ez ilyen egyszerű? – folytatta dühtől morogva a kérdések áradatát. – Ide-oda sétálni a hűség legkisebb jele nélkül?

- Te semmit nem tudsz a hűségről – csapta Axel hátra a füleit, fogait vicsorítva, megfeledkezve előző nyugalmáról.

- Valóban? – lépett hozzá közelebb támadóan az izmos felépítésű pitbull, sárga szemei hihetetlen haraggal égtek. – Én veled ellentétben követem a Nyugati Királyság törvényeit! Te meg csak egy semmirekellő áruló vagy, aki nemsokára meghal.

Axel nem válaszolt, de ereiben meghűlt a vér. Honnan tudhat ez rólam?

- Még azok a mocskos hiénák is képesek tisztelni a határokat – folytatta morogva a pitbull. – Ordít rólad, hogy nem hozzánk tartozol. Melyik birodalom küldött, hogy kémkedj utánunk? Az északiak? Vagy azok a keletiek?

Axel hálásan felsóhajtott. Ez a kutya nem gondolt róla mást, mint hogy egy másik királyság küldte őt ide. Felegyenesedett, és jóval a pitbull fölé magasodott. Az növekvő haraggal nézte a nála jóval nagyobb akitát. Medveszerű árnyéka sötét foltot küldött a másik hímre, aki füleit előreszegezve, farkát magasba tartva készen állt támadni.

Egyértelmű volt, hogyha Axel elismeri a hím magasabb rangját, és földre feküdve meghunyászkodik, akkor harc nélkül életben marad. De azt soha nem lett volna képes megtenni. Csak egyetlen út maradt a sarokba szorult akita számára.

- Egyetlen egy királyság sem küldött – morogta egyre jobban mélyülő hangján. - És egyetlen királyság sem parancsolhat nekem. Beleértve téged is.

Ezt kimondva, a pitbull azonnal, figyelmeztetés nélkül harcba lendült. Persze Axel is fel volt rá készülve, mert a kutya amint kivonta a kardját, a félvér előrántotta a bokorból a fejszéjét, így időben meg tudta állítani a felé repülő kardot. A hosszú penge megremegett a fejsze élén, majd a pitbull azonnal irányt váltva a félvér védtelen oldala felé célzott.

Axel, ha bevetné mágikus erejét, gyorsan felülkerekedne a pitbullon. De az személyisége felfedését is jelentené, amit csak úgy kerülhetne el, ha végez ellenfelével, így az senkinek nem adná tovább tudását. De Axel minden gyűlölete ellenére sem lett volna képes ezért a célért ölni, így a közelharcot sem kerülhette el.

Egyenlőre a védekezést választotta. Jól látta, a pitbull annak ellenére, hogy valószínűleg fiatalabb nála, egy erős, és veszélyes ellenfélnek bizonyult. Viszont testét nem védte túl erős páncél: hátán valószínűleg sárkánybőrből készült vértezet büszkélkedett, mely nem volt mérhető a fémekhez. Persze, ez még mindig többnek tűnt, mint amije Axelnek volt.

A pitbull rohamos támadásba kezdett. Folyton Axel védtelen oldala és válla felé célzott, így a félvérnek egyre nehezebb lett mindent kivédeni. Majd Axel stratégiát váltott: úgy döntött, összezavarja egy kicsit. A levegőbe ugrott, úgy téve, mintha az ellenfele hátán lévő páncélt akarná célba venni. Az azonnal két lábra állva próbálta kivédeni a támadást, de ekkor Axel irányt váltott, és fejszéjével ellenfele válla felé célzott.

A másik kutya ezt jól tudhatta, mert feldühödve Axelnek rontott, mikor az földet ért, hogy támadjon. Meglepően gyors volt, és sikerült mély sebet ejtenie Axel mellső mancsán, ami miatt majdnem a földre esett. A vágás azonban gyógyulásba kezdett, ami elkerülte az ellenséges hím figyelmét. Axel kitért egy újabb támadás elől, és kőrözni kezdett a pitbull körül.

A pitbull mozgásával követve vette üldözőbe, majd az akita hirtelen lecsapott: egyenesen a pitbull felé száguldott, támadásra készen. El is találta az izmos hím széles vállát, kihasználva magasságát, és a pitbull felmordult, majd kardjával Axel felé fordult olyan gyorsan, hogy az akita nem tudott kitérni az útjából. A penge felvágta az akita teljes oldalát, és Axel mielőtt ráugorhatott volna a pitbullra, az megelőzte őt, és széles mellső lábaival a földre döntötte az akitát.

Axel fájdalmasan zuhant a kemény talajra, de sok gondolkozásra nem volt ideje, mert látta, hogy a pitbull oldalra tartva fejét, kardjával a nyaka felé döf. Axel azonnal felemelte a fejszéjét, és arcát elfordítva az éles kard irányába fordult.

A fejsze vastag éle és a kard hegyének csapódott, és az ellenfél szablyája egy éles csikorgás után egy pillanat alatt kettétört. Axel próbálta magát kiszabadítani, és ebben a pillanatban mellső mancsával a pitbull vadul járó mellkasa felé suhintott, kutyákhoz képest éles karmait széttárva. De az oldalából folyó vér és a fájdalom elvakította, emiatt pedig nem látta, hogy a pitbull pont ebben a pillanatban dobja el kardja maradékát, hogy kemény fogaival az akita nyakát megragadhassa, így Axel mancsával a pitbull széles, lapos arcát találta el, vérző csíkban karmolva végig a hím fejének teljes jobb oldalát.

Az erre fájdalmasan magas hangon felvonyított, elkapva az arcát, mozdulata nyomán vér fröccsent az akita bundájára. A pitbull, akinek Axel még a nevét sem tudta, eltávolodott a félvértől, fejét ide-oda dobálta, közben a morgás és a nyüszítés egyvelegét adta ki magából.

Axel megdöbbenve négy lábra állt. A mancsán lévő seb már begyógyult, és az oldalán lévő vágás is kezdett összeforrni. De ennek a kutyának az egész bal fejét vér borította, az arcán lévő hosszú karmolás pedig örökre meg fog maradni. Axel megállt a pitbull előtt, és halkan megszólította.

- Menj el – próbált fenyegetően hangzani, de szíve mélyén sajnálatot érzett a másik iránt. – Tűnj el innen, és soha többé ne kövess olyanokat, akiket nem ismersz.

Válaszul csak egy dühös morgást kapott a pitbull részéről. Az nem szólt semmit, csak fogát vicsorítva megfordult, és a fák felé szaladt. Axel egy ideig nézte, míg világos szőre eltűnik a sűrűben. Nem érzett diadalt, igazából szívében csak üresség volt, ahogy ellenfele összetört kardjára nézett.

Majd, észhez kapva megfordult, és a bokorhoz sietett. Felvette a hámját, és eltette a fejszéjét, hogy Nanook valamint Venge keresésére induljon. Jól ismerte a barátait, és biztos volt benne, a két kutya az ő keresésére indult. Letért az erdei útról, elhaladt a bokor mellett, és szagnyomokat keresve eltűnt az erdő fái között.

Figyelmesen követte a két kutya nyomát, amely végigvezette a mocsaras víz partján, vissza az úton, amelyről ők jöttek. Venge és Nanook valószínűleg itt akarta őt bevárni, majd mikor látták a harcot a túloldalon, a fák fedezékébe mentek, arra gondolva Axel is ott lesz. A túlpart, a szentéllyel együtt most csendes volt, a vörös fények kihunytak, és sem a rókáknak, sem pedig a kutyáknak nem mutatkozott nyoma.

Elfordította a fejét a túlpartról, és visszafelé indult, követve a két kutya lábnyomát, mancsa, mint az övék is, belesüllyedt az iszapos talajba. Az éjszaka a végéhez közeledett: az ég alja világoskékké halványult, és a csillagok száma megfogyatkozott. Kis idő után a Nap első sugarai már az akita vörös bundáját égették.

Nemsokára találkozott is a kishuval és a déllemmel. Egy zöldes kiszögellés rejtekében vártak rá, a homokos földön üldögélve. Axel nyugalmat erőltetve magára lelassította a lépteit, hogy ne tudják meg, mennyire rohant.

- Hol voltál? – csodálkozott Nanook. – Már mindenhol kerestünk!

Axel leült a víz partjára, velük szemben. Mindketten szerencsétlenül néztek ki: Nanook hosszú szőrébe falevelek és kisebb gallyak gabalyodtak bele, Venge fehér bundája pedig tiszta kosz volt, és a kishu kifáradtan lihegett. Viszont mikor meglátta Axelt, szemei azonnal felcsillantak.

- A gyűlés után visszamentem a kövekhez – számolt be nekik Axel. – Ott volt egy kis összetűzésem...

- Jaj, ne! – kiáltott fel Venge aggodalmasan, mikor meglátta a hosszú heget Axel oldalán. Gyógyulófélben volt, de körülötte mindenhol vér lepte el az akita szőrét. – Annyira csúnyán néz ki! – sopánkodott a kishu, majd nyelvével finoman tisztogatni kezdte. – Nem fáj, ugye?

- Semmi bajom, hamarosan a heg is eltűnik – próbálta Axel megnyugtatni a fehér kutyát, óvatosan eltolva magától. – Nem kell semmit sem rátenned.

- Pedig szívesen keresek néhány gyógynövényt – kezdett bele Venge, félig már elindulva a fák felé.

- Nincs rá szükség – ellenkezett Axel. – Nézd! Már nem is annyira csúnya.

Venge megfordult, és nyelvét kidugva elmosolyodott. Nanook, aki eddig csendben ült, közelebb ment Axelhez.

- Jó látni, hogy téged sem ettek meg a gottók – jegyezte meg viccelődve. – De mi történt pontosan? Akkor indultunk a keresésedre, mikor megláttuk a Nyugati Királyság kutyáit.

- A kutyák később érkeztek meg, a gyűlés végén – magyarázta Axel, majd elmesélte nekik, amit a rókáknál hallott, és azt is, hogyan támadták meg a kutyák a gottókat. Végül röviden beszámolt nekik a pitbullról, mellyel párbajozott.

Nanook és Venge figyelmesen végighallgatta őt, minden egyes szavára gondosan ügyelve. Mikor Axel végzett, Nanook hangosan gondolkodva összegezte a hallottakat.

- Szóval minden bizonnyal a gottók továbbra is a Halálfalka szövetségesei maradnak – kezdett bele komolyan. – Ez nagy előny a részükről, főleg, ha valóban létezik a Nagy Gottó.

- Tudsz bármit erről a rókáról? – kérdezte tőle Axel hirtelen. Ha valaki ismeri a természetfeletti lényeket, akkor az Nanook.

De a malamut csak megrázta farkasszerű fejét. – Soha nem volt jó kapcsolaton a rókákkal. De ez a Nagy Gottó nekem hasonlít a Piros szeműre, akit régebben emlegettek.

- Ez volt a másik név, amit a rókák említettek – egészítette ki mondandóját Axel.

- Régen is hallottál róla? – kérdezte Venge csodálkozva.

- Nem sokat – szögezte le Nanook. – És már nagyon régen volt. Talán már hat kutyaélet is elmúlt azóta – Nanook lehunyta világító szemeit, visszaemlékezve a múlt eseményeire. – Akkor találkoztunk vele először, és egészen eddig, utoljára. Egy teljesen más ügy miatt jöttünk Aigantura. A Napfalka, mely egy ősrégi óriásfalka volt, a többi falka legyőzésére törekedett.

- Mint most a Halálfalka? – szólt közbe Venge kisebbre húzva össze magát.

Axel inkább azon tűnődött, mire gondolt Nanook, mikor az mondta, találkoztunk. Ki más lehetett még vele? Vagy lehet, hogy csak véletlenül mondta? Közelebb ülve a kishuhoz, igyekezett eloszlatni a félelmeit, míg Nanook minden szavára ügyelt. Úgy érezte, Nanook nagyon fontos dolgokat mond, és érdemes megjegyezni. Főleg, hogy ritkán beszél a múltjáról, és nagyon kevésszer adódik a mostanihoz hasonló alkalom.

- Nem teljesen – döntötte oldalra a fejét a malamut. – Meggyőződésük volt, hogy csak úgy kaphatnak a szellemektől örök életet, ha Imérát, a Nap Szellemét, valamint a fiát, Seashát, a háború szellemét imádják. Mindent megtettek volna azért, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk, és megkapják a hatalmukat. De a Napfalka szigorú élete miatt nem tudott akárkivel szövetségre lépni. – Itt Nanook megborzongott, és úgy tűnt, végig fut rajta a hideg. – Néhány róka, akik egyetértettek velük, az ő falkájukhoz fordultak. Vezérükre csak Piros Szeműként hivatkoztak, mondva, a valódi neve az idők végezetéig rejtve marad.

- És mi történt? – kérdezte Axel.

- A Napfalkán pusztulás söpört végig, mely az egész területüket a senki földjévé tette. A rókák pedig eltűntek, a Piros Szeművel együtt. De ki, vagy mi volt a Piros Szemű, azt sohasem tudtuk meg.

- Azt hiszem, amit ma láttam, az közelebb vitt minket a megoldáshoz – szólalt meg az akita. – A Piros Szemű... Illetve Nagy Gottó, hívja magát akárhogy is, volt az, aki valóban elraboltatta Hajnallelket. És a rókák még olyat is mondtak, hogy ő tette Hurrikánt azzá, aki most.

- Ez úgy hangzik, mintha a történelem bizonyos szakaszaiban megjelenne, és mindig a háttérből irányítana – csatlakozott az elmélkedésbe Venge, Axel meglepődésére. – Mintha félne attól, hogy bárki meglátja, vagy legalábbis tudna róla.

Axel hosszasan nézte Vengét. Komoly volt, és amit mondott, abban az akita valóban sok értelmet talált. Muszáj volt elfogadnia, Venge már nem ugyanaz a játékos, ártatlan kölyök, aki régen volt. Még akkor is, ha a félvér úgy akarta őt látni.

- Akárhogyan is, a rókák remekül képesek titokban tartani a kilétét – jegyezte meg Nanook komoran, füle egy ideges rándítása kíséretében. – Még aki évszázadokon át is képes élni, csak kétszer hall felőle, akkor sem sokat.

Axel helyeslően bólintott, miközben Nanook gondolataiba merülve nézte a vizet. Nem igazán akarta őt kizökkenteni a múlt eseményeiből, de Venge tovább értetlenkedett Nanook utolsó mondatán.

- Évszázadokon át? – kérdezte, ámulattal nézve Nanookot. – Ez mit jelent?

Axel szelíden elhallgattatta Vengét azzal, hogy farkával eltakarta a kishu be nem álló száját. Axel mindig is tisztában volt azzal, hogy Nanook nagyon, nagyon öreg lehet. Még akkor is, ha egyáltalán nem néz ki annak.

- Ez azt jelenti, hogy sietnünk kell – magyarázta neki Axel határozottan. – Nincs vesztegetni való időnk.

A reggel időközben teljesen beköszöntött. Az erdő fáiról madarak csiviteltek, és a három kutya megdöbbenve látta, hogy amint a napsugarak elérkeztek, a fák lombjai újra zöld színben pompáztak.

Axel vezetésével a három kutya elindult a mocsárvíz partján, remélve, nemsokára rájönnek, hova torkollik az erdőkön átívelő folyó. Úgy döntöttek, napközben lepihennek egy kicsit, Venge érdekében, aki már olyan fáradt volt, hogy menni is alig bírt. Axel nem vallotta volna be, de ő is meglehetősen kimerült a nap folyamán.

Végigügetve a lassan hömpölygő folyó partján, egy újabb, tiszta vizű patakra lettek figyelmesek, mely az erdő másik oldalán sietett végig. A három kutya inkább azt követte, mert tőlük nem is olyan távol, látták, hogy egy nagy tó felé tart, melyet minden oldalt hatalmas sziklák vettek körbe. Közelebb érve hozzá, Axel kisebb nagyobb barlangokat vett észre a szép, napfényes tó sziklái körül, és ezek teljesen lakatlannak látszottak. Úgy gondolta, ez lesz a tökéletes búvóhely, így erre vezette a társait.

De amint kiléptek a fák takarásából, és megálltak a hatalmas, sekély tó partján, megláttak valamit a víz mellett heverni. Csodálkozva összenéztek, és Axel remegő mancsokkal közelebb lopódzott hozzá. Amint odaért elé, látta, hogy egy eszméletét veszített nőstény kutya az, bundája a barna összes színében látszott. A félvér meglepetten fölé hajolt, Venge és Nanook a háta mögött figyelt.

Ismerte ezt az arcot, tudta, hogy ő az, abban a pillanatban amikor meglátta. De képtelen volt elhinni. Pedig még beszélt is vele, régen, a Nyugati Királyság területén, és azóta, nem egyszer az eszébe jutott már. És most ott feküdt előtte halványan lélegezve a víz partján, szőre napfényben úszott, és virágszirmok hullottak rá a közeli fák ágairól.

Thalia volt az.