Harmadik rész

A modati segítsége

A fehér felhőpamacsok lustán úsztak át a fényes, kék égbolton. Ahogyan Axel meg tudta állapítani, dél felé járhatott az idő, mivel a Nap az ég közepe tájékán volt. Végignézve a békés, színpompás tájon, alig tudta elképzelni, egyszer eljön ennek a világnak a kegyetlen pusztulása, amit Ekavir ígért.

Könnyed mozdulatokkal, de zavaros elmével követte Ekavirt, át a dombokon, ahol a magas, kúp alakú kövek álltak ki a zöld fűvel borított talajból. Vörös bundája kirívóan lángolt, ahogyan a napfény a hátára borult, megnyújtott árnyékot küldve a fűszálakra, melyek sejtelmesen zizegtek, miközben utat tört magának. Orrát teljesen betöltötte a virágok mézédes illata, úgy érezte, még a hozzá legközelebb legelésző nyulat sem tudná kiszagolni, de persze agyát teljesen más gondolatok kötötték jelenleg le, mint a vadászat.

Állandóan a Lélektoll járt a fejében. Azt hitte olyan sok dolgot tudott már róla, mégis, ez mind semminek tűnt mostanra. Azért jöttek ide, hogy tanácsot kapjanak, de ami helyette érte őket, arra egyikőjük sem számított. Minden közelebb hozta őket az igazsághoz, a fény a régi titkokra lassan kezdett rávilágítani, és a homályos foltok is tisztábbak lettek. Nem csak Aerisz hozott Aigantura különleges tárgyakat. De hol lehet most a többi? Hogy fogja visszaszerezni a Lélektollat a Halálfalkától? A kérdések csak úgy záporoztak az agyában. És válaszokat kell rá találniuk, lehetőleg olyan gyorsan, ahogyan az csak lehetséges.

El kellett fogadnia, hogy már többet nem áll kapcsolatban a Lélektollal. Miután kikerült Aerisz irányítása alól, még pár napig érezte, mi történik az ősi tárggyal, majd elveszítette ezt a képességét. Akármennyire is összpontosított, próbálta elképzelni, megérezni az energiáit, hogy megállapíthassa, hol lehet, nem fogadta más, csak üresség.

Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy észre sem vette, valaki hozzáért az orrával a vállához. Vengére nézett, aki mellé felzárkózva ügetett, apró mancsai sebesen szelték át virágokkal sűrűn benőtt aljnövényzetet. Látva, milyen nehezen tartja a nála jóval kisebb kutya az iramot, Axel lelassított, várva, hogy Venge kimondja, mi nyomja a lelkét.

- Szerinted... - kezdte félénken, lehalkítva a hangját. A félvér nem tudta nem észrevenni, hogy apró, fehér fülei megremegnek, amivel idegességét szokta leplezni. – Megkérdezzem Ekavirt, hogy mik azok a modatik? Vagy azt gondolod, az titok?

Szavai lassan visszahozták őt az igazi világba, távol gondolatai kiismerhetetlen valójukból. A fekete bundás sakál felé nézett, aki Venge halk szavait nem hallhatta, és ütemes lépésekkel ügetett felfelé a domb oldalán. Már majdnem elfelejtette a hatalmas, sápadt köveket, pedig azok mindenhol ott voltak.

- Nem hiszem, hogy titok lenne, ha Ekavir csak úgy szóba hozta őket – válaszolta végül. Eddig eszébe sem jutott, hogy a rejtélyes modatikra gondoljon, amiket még Nanook említett, mikor először vágtak át a tisztáson. – Van egy olyan érzésem, hogy tudnunk kellene róla. – tette hozzá egy határozott bólintással. – Szeretnéd, hogy megkérdezzem?

Venge beleegyezően pislogott. Axel mögött maradva követte őt, át a zizegő füvön, és a szúrós levelű, színes virágokon. Ahogyan a félvér a sakálhoz ért, az hátrafordította a fejét, és megállt a magas domb tetején. Nanook lihegve zárkózott fel, úgy látszott, alig várta, hogy az erdők árnyas sötétjébe érjen, távol a dombok napsütötte melegétől, amit nem lehet csodálni, hiszen neki volt a leghosszabb bundája.

A déllem nem kérdezett semmit, csak furcsállóan Axelre nézett. Ő gyorsan elfordította a fejét, és mielőtt Nanook bármit kijelentett volna, azonnal magához vette a szót.

- Ekavir – szólította meg rekedtesen a sakált. – Azt mondtad, azért választottak meg sámánnak, hogy vigyázz a modatik lelkeinek itt maradt részeire. De mik is azok a modatik?

A fekete bundás sakál közelebb ment az egyik magas, világos kőhöz, ami egy kis árnyékot adva rejtette el a három kutyát. Axel felnézett az éles csúcsú, fehéres sziklára, és annak vékony, csigaházra emlékeztető ősi jeleire. A vonalak alól halványzöld fény szűrődött ki, ami megvilágította a kő sima felületét, mikor azt a napfény sötétségbe borította. A félvér nem tudta figyelmén kívül hagyni az ősi, mágikus erőket sem, amik most minden irányból körbefogták őt: úgy érezte, szinte elmerül bennük, mint egy tó lágy, virágokkal borított vizében. Szemeit lehunyva fülelt, hátha megérez valami mást a tiszta energiából, de az egyetlen érzés, amit ezek a rejtélyes lények közvetítettek felé a kíváncsiság és az enyhe tartózkodás volt.

- A modatik mérhetetlen sok idővel éltek előttünk – mesélt halkan a fekete sakál, szeme aranyfénnyel izzott, míg halk, színtelen hangját szinte elnyelte a tücskök zajos ciripelése. – Akkor születtek, mikor Effys, a Fény Szelleme először hozott halandó életet Aigantu akkor még kietlen földjére. Előtte minden élőlény, amit Skotadi küldött ide, örök életű volt, beleértve a nagymacskákat, démonokat és a szörnyeket is. A modatik lettek az első lények, akiket egy fajból teremtett, és utódaik már halandók voltak. Viszont a modatik léte nem ért véget, kivéve, ha megölték őket. Mivel öregedésük soha nem vette kezdetét, néhány modati még ma is létezik, de a többségük halott. És ide temettük el őket, az első élőlényeket, akiket Effys teremtett.

Axel elképedve hallgatta a sakált, fülét lelapítva. Közelebb húzódott Ekavirhoz, és úgy figyelte a szavait, mintha a sámán titkot súgna neki. Azt mondta, minden fajból léteztek modatik. Elkezdte csodálni, mennyi modati élt egykoron a világon. Rengetegen lehettek, az biztos, és az idő múlásával számuk egyre kevesebb lett.

- És... - Venge magához térve lassan megszólalt. Lenézett a földre, megszagolva egy virágot. – Úgy érted, minden élőlényből voltak modatik? A növényekből is?

- Igen – válaszolta Ekavir, mintha ez természetes, sőt, magától értetődő lenne. – Mindennek, ami él, van lelke, így a növényeknek is.

Ezt hallva a fehér kishu mancsával óvatosan magához húzott egy kankalint, és védelmezve fölé állt. Axel levette óvó tekintetét Vengéről, és mereven a sakál szemeibe bámult, mikor eszébe jutott valami. Ha még élnek modatik, akkor muszáj beszélnie velük. Mivel ők a legidősebbek, az összes élőlény közül az ő tudásuk a legnagyobb, bölcsességük talán egyetlen más lényéhez sem fogható. Irtózott a gondolattól, hogy mások segítségét kérje, de nem is ez volt a célja. Talán ők meg tudnák válaszolni azokat a kérdéseit, amiket senki más nem: hogy legyen képes érezni újra a Lélektollat, és miképpen találja meg azt. Útmutatásra volt szüksége, amit nem kapott már Aerisz óta. És végül, de nem utolsó sorban, erős szövetséget nyújtanának, ha sor kerülne a Halálfalka elleni ütközetre.

- Ekavir – szólította meg mély hangján komolyan, barna tekintete sötéten égett bele a sámán aranysárga szemébe. Hangja alig volt több a suttogásnál, szinte megigézte Ekavir fekete-arany aurája, ami villogva áradt ki belőle, de küzdött, hogy ne mutasson megadást. – Ha vannak ma is élő modatik, akiket ismersz, azokról tudnom kell. – itt abbahagyta, és igyekezett udvariasabb hangnemet megütni. – Boldogok vagyunk, és hálásak a segítségért, amit a Sólymok Klánja adott nekünk. De ha valóban elérkezik a falkák csatája, több szövetségesre lenne szükségünk, és a modatikkal lehetne tárgyalni, hogy a mi oldalunkon tudhassuk őket.

Mikor befejezte, Nanookra nézett, támogatásért. De a déllem csak megdöbbenve ült Venge mellett, fényes, hófehér tekintete Axelen függött. Axel nem mondhatta el a sámánnak, hogy nem csak a szövetség szerzés céljából fordult hozzá. A titkait saját magának kell megtartania, nem árulhat el mindent egy majdnem idegen sakálnak.

- Egyetlen élő modatit sem ismerek – rázta meg az sötét bundás fejét. – Egyedül a nyughelyüket őrzöm. Viszont egy valamit elmondhatok: a modatik eddig soha, egyetlen harcban sem vettek részt.

Az akita először nem akart elgondolkozni a sakál szavain, majd jobban belegondolva rájött, a modatik hatalmas lények lehetnek. Talán azért nem csatlakoznak a csatákhoz, mert már nem is érzik, hogy igazán a halandókhoz tartoznak. De nem akart letenni az ötletéről, és makacssága nem engedte elfelejteni a gondolatait, amik akkor rohamozták meg, mikor a sziklára bámult, és annak fényes alakzatára. Az nem lehet, hogy az egész lelkük eltávozott – mondta a gondolataiban. – Ha lényük egy része itt maradt, ezen a helyen, akkor talán nem is kell értük olyan messzire menni.

- Jó – bólintott a sakál felé tiszteletteljesen. Már is tudta, mit kell tennie – Köszönjük, hogy megmutattad nekünk a Hét Sugár Barlangját.

- Mennünk kellene – emelte rájuk a tekintetét Ekavir. Lágyan megrázta a nyakát, amitől tollai ide-oda kezdek himbálózni, és lassan megcsillant rajtuk a nap egyre inkább lejjebb vándorló fénye. – A bölcsek csodálkozni fognak, hol vagyunk.

Azzal a sakál beszaladt a fák közé, és a három kutya gyorsan követte. Beérve a sötét, árnyas erdőbe, Axelt azonnal megcsapta a hideg szellő, és az ágak lágy zúgása. A hűvös levegő jót tett a bundájának, ami már kezdett kellemetlenül meleggé válni. Az erdei csapáson ügetve Nanook azonnal felzárkózott hozzá.

- Nem tennél semmi olyat, amiről nem tudunk, ugye? – kérdezte halkan, szemei szinte olvastak a gondolataiban, és beleláttak a lelkébe.

A félvér igyekezte leplezni ingerültségét. Idegesítette, hogy Nanook mindenről tudni akart, de nem hazudhatott Vengének. Az olyan lenne, mintha magát csapná be. Arra gondolt, talán jobb, ha ismerik a tervét, hiszen így Nanook nem tenne fel még ennél is keresetlenebb kérdéseket, amik arra irányulnának, honnan származik a hirtelen jött tudása.

- Ha valóban hallani akarjátok, mire készülök, menjünk el vadászni, miután visszatértünk a sakálokhoz – szűrte ki alig hallhatóan a fogai között Vengének és a déllemnek. Ilyen közel a klán sámánjához, nem akart kockáztatni, és őszintén bízott abban, szavait úgy elnyelik a levelek zörgése, hogy csak a két megszólított hallja.

Szerencsére így történt, mert mindketten belegyezően bólintottak, Nanook pedig egy rosszalló tekinteten kívül semmit nem mondott nekik.

A félvért aggódás járta át a tervének gondolatától. Nem ígérheti meg nekik a sikert, ahogyan azt sem, hogy zökkenőmentes lesz. De meg kell próbálniuk. Ha valóban képes lesz a szikláknál kapcsolatba lépni az egyikükkel, az már több, mint amire számított.

Idővel kiértek az erdőből, és Ekavir fájánál találták magukat. A sötét bundás sakál nem tűnt fáradtnak, de leült a vastag törzsnél, mintha nem jöhetne tovább. A fa lombja fekete árnyékot vetett rá, amiben majdnem eltűnt: egyedül sárga szemei világítottak.

- Innentől nélkülem kell mennetek – mondta nekik fejét megdöntve. – Sámánként a terület ezen részéhez tartozom. Csak különleges esetekben hagyhatom el.

- Megértjük, Ekavir – hajtott fejet tisztelettel Nanook. – Innentől megtaláljuk ösvényünket a tisztás felé. Köszönjük még egyszer a tanácsaidat, és Effys fénye világítsa meg utadat!

Mikor a déllem elbúcsúzott tőle, a három kutya lassú futásnak eredt, de Axel csak a sámán kiismerhetetlen arcát látta, mikor még utoljára hátranézett hozzá. Úgy érezte, Ekavir tud valamit, amit ők nem, de ez nem ejtette őt zavarba, szinte már megszokta tőle.

Nanook mögött haladva becsörtetett a nád sűrű erdejébe, majdnem olyan hangosan, mint egy vaddisznó. A napfényt a vékony nádszálak forrón visszaverték, és a hosszú levelek marasztalóan kapaszkodtak bele a három kutya bundájába. Axel igyekezte elfojtani dühös morgását a növények miatt, nem akarta, hogy feszültnek lássák a többiek. Egy idő után mancsa víz alá süppedt, ami csak még jobban fokozta kellemetlenségét.

Az előtte lassan kocogó déllem is zavarodottnak tűnt. Orra folyton a levegőben járt, mintha ismeretlen szagok között akarna kutakodni. Axel képtelen volt megmondani, mi okozza ingerültségét, de még nem akarta szóvá tenni.

Hirtelen azt érezte, hogy a mocsár hideg, nyirkos vize csattanva terül szét az oldalán, beterítve tűzvörös bundáját. Gyorsan hátrafordult, hogy lássa a tettest, aki gyanútlanul nézett a nádak ide-oda dülöngélő sűrűje közé.

- Azt hiszem, láttam egy békát – mentegetőzött Venge, de barna tekintetében virgonc fény csillogott, és bolyhos farkát játékosan csóválta. – Ha nem térek ki az útjából, a fejemre ugrott volna!

- Valóban? – kérdezte Axel gyanakvóan, széles mancsával belecsapva a nyálkás iszapba, a kishu felé célozva. Örült neki, hogy valami más kötheti le a figyelmét súlyos gondolatai helyet, így boldogan belement a játékba.

Ahogyan Venge meglátta, mire készül a félvér, villámgyorsan odébb ugrott, így Axel nem találta el. A kishu után szaladt, aki egy zsombék mögött rejtőzött el. Megkésve vette csak észre, hogy Nanook előttük áll, és értetlenül nézi őket.

- Nem úgy volt, hogy visszamegyünk a bölcsekhez? – kérdezte meglepetten. – Nincs időnk ilyenekre! – tette hozzá szigorúan, a félvérre nézve.

- Nem terveztünk egész nap itt lenni – felelte Axel zsörtölődve. Ha Nanook megint igyekszik átvenni a vezetést, nem fogja felé a legudvariasabb arcát mutatni, az egyszer biztos.

- Mivel te azt mondtad, menjünk vadászni, hogy beavathass minket a terveidbe – nézett rá számon kérően. – Neked kellene vezetned az utat.

Axel igazán nem akarta ezt szó nélkül hagyni, de mikor Vengére nézett, ő csak lágyan megrázta a fejét. Tudta, mennyire nem szerette a kishu, ha ők ketten összevesznek, ezért inkább lenyelte a válaszát, és hűvösen elmenve Nanook mellett átvette a kis csapat vezetését.

Utálom, ha úgy bánik velem, mint egy önfejű kölyökkel – mondta magában makacsul. Ha már nem tudott neki szóban válaszolni, akkor legalább gondolataiban elszidhatja, de mielőtt erre sor került volna, egy másik hang válaszolt, amire nem akart hallgatni, de valamiért mégiscsak megtette. – Akkor ne viselkedj úgy, mint egy önfejű kölyök.

Kezdte azt hinni, Nanook beférkőzött a gondolataiba. Borzalmas volt.

Ahogyan folytatták az utat, teljes csönd honolt. Axel még mindig sértődött volt egy kicsit, de mikor néha hátranézett Nanookra, látta, hogy nagyon erősen koncentrál valamire, amit nem tudott megérteni. Az a valami pedig zavarta a déllemet, állapította meg.

Lassan kiértek a nádak közül, és elszaladtak a hatalmas dombok mellett, aminek odvaiban megpihentek az éjszaka. Követve az apró ösvényt, Axel hamar visszatalált a Sólymok Klánja üresen álló tisztásához, ahol a sakálok laktak. Mikor mancsát lassan rátette a nedves talajra, könnyen rájött, az összes sakál alszik. A kis kunyhókból halk szuszogások szűrődtek ki, a sakálok együtt lélegeztek a mocsárral.

Axel magát okolta, amiért nem tudott erről. Emlékezett, mikor Nanook mondta Vengének és neki, hogy a sakálok, mikor a Nap magasan jár, pihennek, és alkonyatkor ébrednek meg igazán.

- Nem mehetünk el csak úgy! – hallotta maga mellett Venge riadt hangját. – Előbb az engedélyüket kell kérnünk, hogy vadászhassunk a területükön.

- Igaz – mormogta, de a tisztáson senkit sem látott. Nem ébreszthetik fel őket, ez egyértelmű volt. Találniuk kell valakit, akivel beszélhetnek.

Nanook lassan a tisztás végéhez ment, hogy körülnézzen, de ebben a pillanatban a nádak közül három sakál bukkant fel, a vérszagból, ami áradt a bundájukból, és fácánból, ami az egyik szájában lógott, egyértelműnek tűnt, vadászni voltak távol.

Axel és Venge gyorsan odasiettek hozzájuk, de ekkor a három ismeretlen sakál egyike, egy aranybundás nőstény, letéve a békát, amit eddig az állkapcsában tartott, megszólította őket.

- Hoztunk zsákmányt a klán számára, ha felébrednek – magyarázta, és egyértelműen fáradtnak tűnt. – Szeretnétek, ha nektek is keresnénk valamit?

- Ez nagyon kedves tőletek, de tudunk vadászni magunknak – felelte Nanook sietősen. Farkával alig észrevehetően dobolt a földön, miközben a sakálok válaszára várt.

- Rendben – felelte egy szürkés, sárga szemű hím. Nyakékét sólyomkarmok díszítették, pont úgy, mint két másik társáét. – Ha a bölcsek felébrednek, beszélhettek velük.

- Köszönjük – bólintott Axel, majd, amikor a sakálok elfordultak, a három kutya eltűnt a nád sűrűjében, és az erdő felé vették útjukat.

A hűvös fák jól estek a szúrós napfény után. Axel a földre kushadva keresgélt szagnyomok után, mígnem, egy fiatal fácán illata kúszott az orrába. Úgy beszélték meg, előbb vadásznak, és utána Axel elmondja nekik a tervét, így olyan gyorsan akart végezni az evéssel, ahogyan csak tudott. Fogalma sem volt arról, mennyi idejük van hátra.

Lassan kúszni kezdett a nyom irányába, halkan átlépve egy kidőlt fa törzse fölött. Az aljnövényzet zöld fényt vetett a bundájára, ami jól elrejtette vörös színét. Nem aggódott a vadászat sikeressége miatt: ha a fácán elrepül, szárnyait használva bármikor utána tud ugrani. Meg is látta a karcsú madarat, egy bokor tetején tollászkodva, hosszú farktollait igazgatva.

A félvér azonnal futásba lendült, és mikor a fácán meglátta, egy hangos rikoltással felszállt a levegőbe, de Axel egy erőteljes mozdulattal utána vetette magát. Gyorsan elkapta, és a következő pillanatban már a szájában zsákmányával sietett a többiek felé, hogy megnézze, ők mit találtak.

Megállva egy kicsi, erdei ösvényen, találkozott Nanookkal, aki fogai között egy nyulat tartva várt már rá. Nem sokkal ezután megjelent Venge is, aki lelkesen sietett feléjük.

- Nézzétek, mit fogtam! – mondta büszkén, teli szájjal. Axel elismerően elmosolyodott a mókusra nézve, biztos volt benne, a történet itt még nem ér véget.

- Nagyon gyors lehettél, ha sikerült elkapnod– dicsérte meg Nanook is.

- Először azt hittem, nem is fog menni – mesélte a kishu, letéve zsákmányát. – De mikor felszaladt a fára, egyszerűen csak utána ugrottam!

Míg a kishu magyarázott, Axel evésbe kezdett. Már alig várta, hogy véghezvigye a tervét. Muszáj volt beszélnie egy modatival, csakis ők tudtak neki tanácsot adni.

Mikor mindhárman jóllaktak, Nanook várakozóan nézett Axelre.

- Azt mondtad, van egy terved a jövővel kapcsolatban.

- Így van – bólintott Axel. Körülnézett, de az erdő zöld sűrűjében az egyetlen zajt az apró állatok csapták, és a madarak állandó éneke. Nem látott egy sakált sem, ezért kényelmesen elfeküdt a földön, ahogyan Venge és Nanook is tette.

- Akkor ki vele – húzta össze a déllem világító szemeit.

- Beszélni akarok egy itt maradt modati lelkével – tért a félvér rögtön a lényegre. – Tanácsot kell kérnem valakitől, de Aeriszhez már soha többé nem fordulhatok.

- Lehetséges velük beszélni? – tűnődött Venge hangosan.

- Van egy olyan érzésem, hogy igen.

Venge barna szemei megnyugodva csillantak fel, de mikor a déllemre nézett, elbizonytalanodott. – Mit gondolsz, Nanook? – kérdezte bátortalanul.

- Valóban szükséges ez? – kételkedett a malamut. – Azt hittem, a sakálok elmondtak mindent, amit tudnunk kell. Ha csak úgy odamész a modatik sírjához, azzal visszaélsz a bizalmukkal!

Axel erre először nem tudott mit válaszolni. Nem akarta elárulni a Sólymok Klánját, hálás volt a segítségért, amit adtak nekik. A legjobb, ha titokban teszik, és akkor talán sohasem derül ki. Sosem fog ártani a klánnak, és nem is adja tovább a titkokat, amiket rá bíztak. De erről Nanookot is meg kell győznie.

- Amíg erő van a mancsaimban, nem árulom el a sakálokat – mondta komolyan, a déllem fehéren ragyogó szemébe nézve. – Amit kérdezni fogok tőlük, egyedül ránk tartozik.

- De mit akarsz kérdezni? – nézett rá a déllem bizalmatlanul, oldalra fordítva a fejét.

A félvér válaszán gondolkozva nézett a zöld lombokra, mintha ott lenne a megoldás. Mindenképpen meg kell tudnia, hogy szerezzék vissza a Lélektollat. Nem maradhat a Halálfalkánál, és ha készen állnak, cselekedni fognak. De addig még hosszú utat kell bejárniuk, és ezek a gondolatai a jövő távolságába vesztek el, belesüllyedve egy ismeretlen mélységbe. Tudta, hogy van valami, ami elvezeti őt a Lélektollhoz, és muszáj volt remélnie, hogy az a modatiknál van. Ahogyan a farkasok a Szellemektől várták a segítséget, úgy nekik is szükségük volt a modatik útmutatására.

- Tudnom kell, mi történt a Lélektollal a Halálfalkában – a szavak szinte maguktól törtek fel. – Azt hiszem, van valami, ami elvezethet hozzá, és ha a modatik csak egy kis segítséget is adnak, előrébb lennénk, mint bármikor. Gondoltatok már arra, hova megyünk, ha elhagyjuk a sakálokat?

A két kutya talán a szavain elmélkedve nézett le a földre, de lehet, hogy saját gondolataikba mélyedtek, a félvér képtelen volt megmondani. Várta a válaszukat, de lelkében nyugalmat érzett: tudta, Aerisz ugyan nem törődik többé vele, az útja mégis vezet valahová, és minden lépéssel előrébb kerül a végéhez.

- Azt gondolod, a modatik új célt tudnak adni az utunknak? – kérdezte Nanook, kimondva azt, amit valószínűleg mindhárman éreztek.

- Nem ígérhetem ezt – rázta meg a fejét Axel. Nem lett volna képes garantálni a sikert: lehet, semmivel sem lesz okosabb, vagy a modatik egyszerűen visszaküldik őt. – De mindenképpen meg kell próbálnunk.

A kishu elgondolkozva nézte a napfényben táncoló leveleket, majd mikor senki nem szólalt meg, gondterhelten megkérdezte: - És hogyan fogjuk ezt megvalósítani?

Axelnek ez eddig eszébe sem jutott. Annyira elfoglalt volt azzal, a többiek elfogadják-e a tervét, hogy nem gondolkozott a véghezvitelén. Ha kutyákkal lenne dolga, egyszerűen csak éjszaka elmenne a sírhelyhez, ügyelve, ne vegyék észre. De a sakálok egész éjjel fent lesznek, így, ha valóban beszélni akar az egyik ősi lény lelkével, addig kell megtennie, míg a klán nagy része alszik.

- A sakálok alkonyatig aludni fognak – nézett rájuk Nanook megnyugtatóan. – Addig van időd. Segíthetünk annyiban, hogy ha felébrednek, azt mondjuk, pihensz, és utánad megyünk. De, neked még Ekaviron is át kell jutnod...

A kishu szemeiben pajkos fény csillant, és Axel tudta, pontosan ugyanaz jutott az eszükbe. Talán a hosszú út az, ami egy idő után a barátokat egyforma gondolkozásúvá teszi, hogy egymást szavak nélkül is érthessék.

- Menni fog, ha felveszem egy madár alakját – mosolyodott el Axel a gondolatra. Valószínűleg mindhárman előre érezték Axel válaszát, de az akita úgy gondolta, attól még muszáj kimondania, hogy szavai bizonyosságot nyerjenek.

Magában átfutotta az egész tervet: elképzelte, hogy átváltozva a levegőbe röppen, és úgy száll el a sámán feje fölött, hogy az észre sem veszi. A legtávolabbi sziklát kell kiválasztania, hogy a sakál véletlenül se lássa őt meg, és remélte, a dombok jól elrejtik majd. Minél hamarabb útra kel, annál több ideje marad a modatiknál.

- Ha valóban menni akarsz, tedd meg most – szólalt meg Nanook váratlanul. Axel nem hitte volna, hogy pont ő lesz az, aki ezt mondja neki. – Van időd, de nem pazarolhatod el.

A vörös bundájú akita elkezdett azon gondolkozni, Nanook valóban megértette-e tervének fontosságát, vagy csak azért mondja ezeket a szavakat, hogy hamarabb túl legyen rajta. Axel végignézett a fák mély sűrűjén, a vékony ágakon a napfény nem fordult át aranyba, és az ég még világoskék volt. Tudta, ráér alkonyig, de minden pillanatot értékesen kell használnia.

Barátaihoz fordult, akik várakozva figyelték. Venge, mikor látta, hogy Axel menni készül, felkapta a fejét, és odasietett hozzá a déllem mellől. Rövid, fehér szőrszálait az erdő árnyékai zöldre színezték, és őszinte, sötétbarna szemeiből nyugalom áradt, mintha előre tudná, minden rendben lesz, és az akita sikerrel jár majd.

- Menni fog – mondta egyszerűen, de szavai nem ösztönzőleg hatottak Axelre: úgy hangzott, mintha a kishu számára ez természetes lenne, és magától értetődő. – Tudom.

- Biztos vagy benne? – kérdezte a félvér halkan, kissé csodálkozva az apró kutya határozottságán. Megszokta, hogy Venge bátorsága egy oroszlánéval vetekedett, de ilyen magabiztosnak még sosem látta talán.

- Igen – felelte, kedves arcát búcsúzóan Axel vastag bundájába temetve. Mikor a félvér megnyalta fehér homlokát, Venge felnézett rá, tekintete idősebb volt, mint a Sólymok Klánja bölcseinek. – Nem fognak hátat fordítani azoknak, akik bajban vannak, és a segítségüket kérik. Ha én közülük való lennék, sosem tenném.

A félvér, szavait elvesztve figyelte, ahogyan Venge lassan eltávolodik tőle, és Nanook bólint felé, fehér szemei erős fénnyel világítottak a fák sűrűjében. Axel hátrált pár lépést, sötét szemeit becsukva szedte össze erejét az alakváltáshoz. Egy pillanatig még várt, pedig tudta, hogy nem figyelik őt a sakálok. Magában gyorsan eloszlatta a kételyeit, de biztos volt benne, addig nem tűnnek el, míg nem beszél az egyik ősi modatival.

Miután gondolatait kitisztította, döntése a fecskére esett: szélsebes és kicsi madár volt, alig észrevehető, még egy sakál számára sem. Az átváltozás hirtelen történt, szinte észre sem vette, hogy teste összement, és bundája helyett sötétkék tollak ékeskednek. Hegyes szárnyaival a levegőbe csapott, és felröppent az első ágra. Nem akart visszanézni a barátaira, szeme előtt egyedül a célja lebegett, ezért szárnytollait széttárva folytatta útját ki az erdőből.

Óvatosan meglovagolva az enyhe szellőt siklott az égen, magasan a nádas mocsár fölött. Eszébe jutott, a sakálok vajon nem fogják-e megérezni a mágikus energiáit, ami változatlanul áradt a tollaiból, és veszik észre a félvért. Hiszen a sakálok éppúgy alakváltoztatóak voltak, mint ő. Elkergette fejéből az aggodalmait, mondván, úgyis mélyen alszanak, és csak merte remélni, hogy igaza van.

Mikor elrepült Ekavir fája fölött, látta, hogy a sakál nincs a közelben. Nem tudta, ennek örüljön, vagy nem. Ahogyan tovább szállt, lassan lenézett, hátha észreveszi a sámánt, de nem találta sem a fák erdejében, és az előtte elterülő dombok között sem. Megnyugodva kezdett zuhanni, röptét úgy igazítva, pont a dombos tisztáson érjen földet, egy hatalmas szikla takarásában.

Pont a nagy, fehéres tömb tetején landolt, de mielőtt visszaváltozott volna, gyorsan körbefordította a fejét. Nem látott semmit, ezért lerepült róla, és egy pillanat alatt újra vörös bundájú, sebhelyes mellkasú akita lett belőle.

Nyugalmat erőltetve magára kinézett a szikla mögül, azon tűnődve, melyiknél próbálja meg. Rengeteg szikla volt a virágok tengerében, mindegyik más mintával, és különböző világító színnel. Ott magasodtak az emelkedők alján, a dombok tetején, és szinte elszórva álltak ki a földből. Nem igazán tudta, mit tegyen, ezért megpróbált a megérzéseire hagyatkozni, hátha azzal meghozza a helyes döntést. Lehunyta a szemeit, füleit olyan hangokra hegyezve, amiket csakis akkor hall, ha semmi másra nem figyel.

Nem volt meg a képessége, hogy lássa az energiákat, amik áthatottak mindent, ami mágiát használt, vagy bocsátott ki magából, de érezni már annál jobban tudta őket. Próbálta értelmezni, amiket ezek az ősi, kúp alakú, fehér sziklák üzentek neki, de amiket érzett, azok ugyanolyanok voltak, mint mikor nem olyan régen járt erre: távoli és bizalmatlan erők nyúltak felé, talán kissé csodálkozva, mit keres még mindig itt a félvér.

Axel próbált egyszerű érzésekkel válaszolni nekik. El akarta mondani, hogy terve békés, és hogy nem áll szándékában ártani nekik, valószínűleg nem is tudna. Lehunyt szemmel, véletlenszerűen elindult az egyik felé, de ekkor egy másik energia ért a közelébe, meleg és üdvözlő, mintha pont őt várta volna. Az akita alig akarta elhinni, ezért lassú, bizalmatlan léptekkel ment az irányába, majd akaratlanul, mintha nem is ő uralná a mancsait, futni kezdett, mint egy törékeny kölyök anyja biztonsága felé.

Az érzések egyre jobban erősődtek, az energiák szinte átfonták a testét, és hívták őt, hogy jöjjön. Alig gondolkozott, annyira átadta magát neki. Furcsának találta, hogy nem akart küzdeni ellenük. Végül, mancsai megállították, és felnézett a hófehér sziklára, amin félig kanyargós borostyán futott át, és a tetején lévő vonalakból ezüst fény szűrődött ki. Ösztönösen lekuporodott a szikla aljába, összehúzva magát, fejét mancsaira fektetve, és lehunyta sötét tekintetét.

Kinyitotta a szemét, és az első, amit meglátott, mély feketeség volt. Mikor tekintete hozzászokott, elkezdte látni a fák keskeny, görbén kanyargó törzseit, és az ezüstös holdfényt, ami vékony sugarakban úszott át a fényes lombokon, szétterülve a talajon. Először azt hitte, mancsai hóba süllyednek bele, de mikor kíváncsiságtól hajtva felemelte az egyiket, ujjai között nem voltak jégdarabok, vagy apró, fehér szilánkok. Abban is biztos volt, hogy a talaj egyáltalán nem érződött fagyosnak vagy hidegnek.

Csodálkozva nézelődött, hova került. A liget, ahol találta magát, teljesen ezüstös jégvirágokba fagyott. A fák törzsei fehér fényben csillogtak, mikor a holdfény halott sugarai megvilágították őket, és a levelek, mint apró ezüstcseppek, úgy álltak mozdulatlanul a kacskaringós ágakon.

Lassan elindult előre, a halvány ezüst fények tengere felé, ami a fákon túl várta. Minden lépésével a lélegzetelállító erdőt figyelte, újabb részleteit keresve. Kicsit sem sietett, úgy érezte, ezen a helyen annyi nyugalom van, amennyit ő nem zavarhat meg. A holdfényes fák békéje őt is megtalálta, minden gondolatát tisztának és szabadnak érezte, ami nyomasztotta, most távol volt tőle.

Mikor kiért, egy széles tisztáson találta magát, csak annyit látott belőle, amennyire a közelében fény küldött a Hold, így számára a táj vége sötét láthatatlanságba veszett. Előtte, tőle nem olyan messze, apró, jegeskék vizű patakocska csordogált fáradhatatlanul a éjszakában, felszínén ezüstös csillogás járta örök táncát. Axel itt újra megnézte a puha havat, amibe most mélyen süppedtek bele mancsai. Jobban megnézve rájött, hogy az nem hó, hanem... Felhő?! – mordult fel magában csodálkozva a félvér. – Az nem lehetséges.

Meglepődése úgy ahogyan jött, el is szállt gyorsan. Túl sok dolgot látott életében, amire azt hitte, nem lehetséges, mint például a sarki fény, Naroin átváltozása Nanookká, vagy például a beszélgetése Hollóval, a Halál Szellemével. Végül is, nem találta olyan furcsának, hogy a talaj, amin lépked nem más, mint puha, mély felhő.

Míg ezen járt az agya, észre sem vette, hogy nincs egyedül. Mikor felkapta a fejét, hogy a szeme sarkából látott alakra nézzen, visszafojtotta döbbentségét. A patak túlsó partján, ahol eddig semmi sem volt, egy nőstény kutya állt, a legszínpompásabb bundával, amit Axel életében csak látott.

Azt sem tudta megmondani, milyen fajtába tartozik pontosan. Még sosem találkozott hozzá hasonlóval, azt kezdte csodálni, talán egy ősi család utolsó tagja lehet. Zömök volt, jóval kisebb a nagy termetű akitánál, és ahogyan csak a félvér meg tudta állapítani, hasonlított egy juhászkutyához. Egyenes szálú, hosszú, fényes bundája volt, vastag, hófehér sörénnyel a nyaka körül. Oldalán és hátán szőre ezüstszürkébe ment át, mint a holdfényes erdő, amiből Axel most ért csak ki, és apró, fekete szilánkokhoz hasonló foltok borították, sötétebbek a madaraknál az égen. Hátsó lábai aranyszínben izzottak, akárcsak a felkelő Nap első sugarai, míg mind a négy mancsa fehéren ragyogott a gyenge éjszakai világosságban. Axel talán még sohasem találkozott életében ilyen lenyűgözően szép bundájú kutyával.

Rövid, fekete, lelapuló füleit Axel irányába biccentette, ahogyan felé fordította törékeny fejét. Arca pont olyan tarka színekben játszott, mint az egész bundája: szájánál és az orrnyergén fehér folt futott végig, szeme körül, valamint az arcán szőre fényes aranyszínű volt. Ezüstös homlokát fekete pettyek díszítették. Szemei világoskékek voltak, olyan tiszták, mint hóolvadás idején a jég, és a félvér számára sosem látott bölcsesség csillogott bennük.

Axel alig tudott megszólalni a döbbenettől. Egyáltalán nem számított rá, hogy egy kutya modatival fog találkozni, aki egyike volt az elsőknek, akiket Effys, a Fény Szelleme teremtett a fajtájából. A nőstény minden mozzanata ősibb volt, mint a legidősebb kutya, akit Axel csak látott, pedig legkevésbé sem tudta észrevenni rajta az öregedés jeleit.

A lenyűgöző színekben játszó nőstény megállt a patak mellett, kecses mozgása egy őzsutát idézte fel a félvérben. Leült, egyik hófehér mellső lábát előre helyezve, és tarka farkát barátságosan megcsóválta. Axel ezt egyértelmű jelnek vélte, hogy jöjjön közelebb hozzá.

Axel lassú léptekkel ügetett felé, és megállt a patak partján, feje csak egy kicsit volt távol a nőstény szelíd, ezüst-arany tarka, fekete pettyes arcától. Próbálta nem feltűnően figyelni a kutyát, ezért tekintetét a patakra irányította. Mikor a gyorsan rohanó vízhez ért, lehajtotta a fejét, de nem akarta a patak tükrében meglátni az arcát, ami annyira különbözött valóditól. Amint tekintete ráirányult furcsa, árnyék szerűen fekete tükörképére, az utálattól lehunyta a szemét.

A hosszú bundájú nőstény is észrevehette, a félvér milyen gyorsan kapja el tekintetét az átlátszó vizű patakról, ezért orrával finoman megérintette az akita vöröses, fehér mintás arcát.

- Nyisd ki a szemed – mondta lágy, kedves hangján. Fénytől izzó, világoskék tekintetével Axelre pillantott, aki most először nézett fel rá. – Sosem kell szégyellned azt, ami vagy. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, Quintus.

Quintus? Nem ezen a néven hívta őt Holló is? Talán az összes ősi, és mágikus lény így ismeri őt. Igyekezett összeszedni magát, mit mondjon neki, hogy hangja ne remegjen meg a nőstény előtt.

- Mi a neved? – kérdezte, megköszörülve a torkát. Próbált nem kíváncsinak vagy rosszabb, durvának hallatszani, ezért a lehető legegyszerűbb hangon tette fel a kérdését.

- A nevem régen Shila volt – úgy tűnt, egyáltalán nem bántotta meg őt Axel a kérdésével, helyette szemében vidám fény csillant fel. – Mikor csatlakoztam a déllemekhez az Ég Birodalmában, Effys, a Fény Szelleme úgy nevezett el, Hlaorith.

Axel fülét hegyezve hallgatta halk, de szép hangját, miközben belélegezte kedves, édes illatát. Nanook olyan keveset mesélt nekik a déllemek életéről, hogy az akita reménykedve hallgatta Hlaorith-ot, hátha mesél még többet az alakváltó kutyákról, akik Dhimériában élnek a szellemekkel együtt.

- Ott vagy... most is? – szólalt meg lehalkítva a hangját. Biztos volt benne, éppen ők is Dhiméria egy holdfényes szegletében vannak: a növények, a szél, és még az éj mély sötétje is valami természetfeletti, varázslatos szokatlanságot árasztott magából, amit Aigantun nem lehet már megtalálni.

- Az Ég Birodalma minden déllem otthona – felelte mosolyogva. – De mielőtt életem Aigantun véget ért volna, lelkem egy része itt maradt, hogy segítsek a kutyákon, és óvjam őket.

De a kutyák nem hisznek a déllemek segítségében – akarta Axel mondani, viszont időben feleszmélt, és csendben maradt. Még Nanooknak is titkolnia kell valódi kilétét, ha más kutyákkal találkoznak. De a félvért átjárta a melegség, ami Hlaorith kisugárzásából áradt, az a törődés, amivel az összes kutya iránt ugyanúgy viseltetett.

- Axel, - szólította meg őt Hlaorith, mintha a félvér valóban kimondta volna gondolatait – életet adtam az első kutyakölyköknek Aigantun, én engedtem el őket a születés és a halál fájdalmas körforgásába is. Ők mindig az én gyermekeim lesznek, nem számít, miben hisznek.

Ezernyi érzés járta át Axelt, mikor a világos, hirtelen szigorú tekintetbe nézett. A nőstény aurájában öröm, védelem, kedves tanítás és mérhetetlen sok szeretet kavargott, de a félvér látta benne a gyászt is, ami elfelhőzte tiszta, kék szemét. Hogyan is hagyhatná el őket, ezután a rengeteg emlék után? – merült fel benne a kérdés.

Szerette volna hinni, a dolgok egyszer másképp lesznek, és a kutyák majd meg akarják látni azt, amit a déllemek, és a szellemvilág lényei mutatnak nekik. De egyre jobban kezdte azt hinni, ez nem fog megtörténni, hiszen már talán évszázadok óta így van, hosszabb ideje, mint amire bármilyen élő teremtmény csak emlékezni tud. Ahogyan a folyók nem lépnek ki a medrükből, és a hegyek sem mozdulnak el a helyükről, úgy lehet, hogy a kutyák sem változnak majd meg soha.

Gondolataiból Hlaorith lágy hangja szakította ki.

- Te sem ok nélkül vagy itt – emlékeztette őt a nőstény. – Azért jöttél, mert fel szeretnéd tenni a kérdéseidet. És azért, mert van valami fontos dolog, amit el kell mondanom neked.

Az akita nem mondhatta ki, de egyrészt Hlaorith volt az, aki idehívta őt. Utolsó szavai hallatán meglepődött, hiszen erre legkevésbé sem számított. Ezek szerint az ősi kutya nem csak azért hívta, mert segítségre volt szüksége. De mi más mondandója van még neki?

- Idejöttem, mert mikor találkoztam a sakálokkal, elmondtak nekem valamit – kezdte Axel, a nőstény kék fényű szemeibe nézve. Nem tudta mennyit ismer a történetéből Hlaorith, de lehet, hogy már egy ideje figyelte őt, ezért nem mesélte el a múltját, úgy érezte, szükségtelen. – A barátaim és én a Lélektoll nyomában járunk, de nem tudjuk, hogyan találjuk meg. A sakálok feltárták nekünk a mágikus tárgyak eredetét, de képtelenek vagyunk a Halálfalkától visszavenni a Lélektollat.

Hlaortih ezt hallva csak bólintott, mintha már előre tudta volna, mit mond Axel. Mi van akkor, ha sehogyan sem lehet megtalálni a Lélektollat? – jutott eszébe. Egyértelmű volt, hárman nem tudnak betörni a Halálfalka területére, hogy megfosszák őket a nagy erejű tárgytól. És mit tesznek, ha végre megvan? Fájdalmas felismeréssel jött rá, a feladatuk nemcsak annyiból áll, hogy elvegyék tőlük a mágikus tollat. Nem hagyhatják a Halálfalkának, hogy elpusztítsák a többi falkát. Meg akarta előzni a harcot, mindennél jobban, de attól félt, már nem lehetséges. Hiába jött több hold óta csend Anaya felől, kezdte elveszíteni a reményét, és a hitet, hogy béke lesz, ami még éveken át fog tartani.

- Muszáj újra éreznem a Lélektollat – ritkán volt ilyen őszinte, mint most. Hlaorith figyelmes csendben hallgatta őt, egyetlen ezüstös szőrszála sem rezzent meg. – Anélkül nem tudom visszaszerezni a Halálfalkától. Ha van rá mód, azt mindenképp meg kell próbálnom. Azért jöttem ide, hogy a segítségedet kérjem.

- Tudom – döntötte meg tarka fejét Hlaorith. – De ennél többet kell tenned, ha vissza akarod szerezni a Lélektollat. Még ha el is mondom a megoldást, egyedül a te döntésed, mihez kezdesz a tanácsommal.

A félvér bólintott. Tisztában volt azzal, amit a nőstény mondott neki. Felkészült arra, hogy ami előttük áll, az csak még nehezebb lesz, mint amivel eddig bármikor szembenéztek. Az ő feladata volt, hogy megvédje a társait, és biztonságban tudja őket.

- Van egy tárgy, ami képes bármit megmutatni, amit látni akarsz, és elvezet hozzá – kezdte halkan a nőstény, felnézve a sötét, jeges csillagokkal borított égboltra. – Egy ősi kristály szilánkja, régen a farkasok arra készítették, hogy könnyen megtalálhassák a mágikus tárgyakat. A neveTűzszilánk. Ha egy szent ereklye a közeledben van, azt érezni fogod a szilánkkal.

- Hol van ez most? – kérdezte Axel doboló szívvel.

- A Nyugati Királyságban, a Törött-Karom hegy barlangjában – mondta a nőstény. – De óvatosnak kell lenned. Nem a szilánk, és még csak nem is a Lélektoll a legfontosabb dolog, amit el kell érned.

Az akita lelapította füleit, mikor Hlaorith befejezte a mondatot. – Hogy érted ezt? – kérdezte szinte suttogva. Alig gondolkozott el a tarka nőstény első mondatán, annyira meglepődött a szavain.

- Kevés szövetségessel nem veheted fel a harcot semmi ellen sem – felelte, pillantása szigorúvá vált. – Találnod kell újakat, és muszáj lesz összetartanod velük, még akkor is, ha veszélyben vagy. De bölcsen kell társaidat megválogatnod, mert egynél több szem kezdett már feléd fordulni.

A félvér egy pillanatra alig kapott levegőt. Nem értette, kikre gondolt a modati, és képtelen volt megkérdeni. Az utóbbi holdakban olyan észrevétlenül haladtak területeken és birodalmakon át, a sakálokat keresve, hogy senkinek sem keltették fel a figyelmét.

- Szükséged van az óvatosságra – folytatta összehúzva kék szemeit. – Sokan mondják, egyedül a szívedben bízhatsz, de az néha mégis képes megtéveszteni. Ügyelj a jelekre, és nézz az apró részletekre is, amikre senki nem figyel. Sokan használják az egyszerűség álcáját, de mindig lesznek pillanatok, amik kételyeket ébresztenek benned. Hallgass rájuk, és sose hallgattasd el őket.

Hlaorith azt akarja, hogy legyek gyanakvó? – kérdezte saját magát. Szinte mindig az volt, egész eddigi életében nehéznek találta megbíznia valakiben. Sosem gondolt erre egy igazán jó tulajdonságként.

- És veszély figyel téged az égből is – nézett fel a csillagokra Hlaorith, a félvér megdöbbenve látta, a nőstény viszolyogva megborzong tarka, ezüstös bundája alatt. Axel követte a példáját, és elképedve figyelte az ezernyi fényes foltot, amik elmosódni látszottak, a félvér mégis nagyon közelinek érezte őket, mintha azzal képes lenne beléjük ütni a fejét, ha négy lábra áll. – Ne becsüld le, ha találkozol vele. Csak egy valami tud veszélyesebb lenni annál, aki a pusztításnak kötelezi el magát: aki még nem volt képes eldönteni, annak éljen-e, vagy nem.

- Erről mondj többet! – könyörgött Axel, amint Hlaorith befejezte. A nőstény felállt, és még utoljára ránézett, indulásra készen. Szavai után nem tudta, kiben bízzon, és kiben nem. Még abban sem volt biztos, ismeri-e azokat, akikről a kutya mesélt neki. Fontos volt tudnia a válaszokat, de nem hozhat rossz döntést amiatt, hogy félreismert valakit. Meg kell előznie a veszélyt, nem számított, milyen úton.

- Nem tehetem – rázta meg a fejét, még hátranézve hozzá. – Csak egy valamit tudok ígérni neked. Minden sötétségben és fájdalomban ott rejlik a változás, a túlélés lehetősége. Nem kerülheted el azt, ami vár rád, de ettől még reménnyel kell élned, a boldog szándékkal, hogy sikerülni fog, bármit is tégy.

Hirtelen a holdfény megszűnt létezni, mintha egy égi víz oltotta volna ki. A környezet Axel körül sötétségbe borult, és lassan minden eltűnt számára, mintha a hely maga hagyta volna őt el. Hangosan ugatni akart, hogy a folyamat abbamaradjon, de tudta, ha meg is tenné, semmi nem változna. Egyedül Hlaorith maradt ott, ahol volt, mozdulatlanul figyelve Axelt, akinek mancsai egyre jobban süllyedtek el a felhőben, ami olvadni látszott.

- El kell menned – suttogta neki a modati. – Találd meg a Törött-Karom hegyet. Minden kérdésedre, amire még nem találtál választ, fény derül idővel.

Az akita akart valamit még mondani neki, de a hirtelen hideg megfagyasztotta a szavait. Végül, Hlaorith is eltűnt, és Axel felhőkölve riadt fel a látomásából.