Nagy levegőt véve elindultam, hogy megtudjam, ki varrta meg az ingem.  Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kit áldhatott meg az Isten ilyen finom kezekkel. Mikor kiléptem az ajtómon, akkor vitte vissza Xiumin az idegent a vallatásról. 

-A kapitány üzeni, hogy csak a másik kettővel kell foglalkozz. Őt bízd Chenre. - mondja a fiú, mire válaszképp biccentettem egyet. Nem nagyon érdekelt, hogy miért nem akarja, hogy felügyeljek rá, örültem, hogy engem szabadon engedett. 

Arra gondoltam, hogy először Krishez megyek be, hátha ő tud valamit. Utána gondolkodtam, hogy lehet, mégsem annyira jó ötlet megkérdezni őt, ki tudja, hogy mennyire utált meg a történtek után.  Lassan odaléptem az ajtaja elé, majd bekopogtam. Nem volt valami hangos, de valahogy  így is meghallotta.

-Ki az?- kérdez vissza, majd hallom közeledő lépteit.

-Én vagyok az, Yun Hee.- válaszolom kissé félve, hiszen még mindig azon rágódtam, hogy milyen szemmel fog nézni rám a történtek után. 

Csak annyit veszek észre, hogy az ajtó hangosan kicsapódik,majd két erős kar ölel át. 

-Kris?- hökkenek meg a fiú tettétől.

-Nagyon megijedtem, sajnálom, hogy olyan erőszakosan ráncigáltalak, nem tudtam, hogy te vagy az. Suho mindent elmondott nekünk.- néz rám.

-Semmi baj Kris.- mosolygok. Nagyon megörültem ennek a gesztusának, mert legalább egyértelművé vált számomra, hogy nem haragszik rám.- Nem akartalak zargatni, csak annyit akartam kérdezni, hogy nem tudod-e esetleg, hogy ki varrta meg az ingemet? - mutatok az említett ruhadarabra.

-Vagy Kyungsoo lehetett, vagy Kai.- gondolkodik. - Ha jól tudom, ők azok, akik valamelyest értenek a kézimunkákhoz. 

-Rendben, köszönöm.- mosolygok. - És Kris! - szólok még a fiú után, mire visszafordul.- Köszönök mindent.- majd elindulok a konyha irányába. 

-Kyungsoo, itt vagy? -lépek be óvatosan a konyha területére.

-Szóval a rabnak ne adjak ételt? - hallom meg a fiú hangját az egyik tűzhelytől.- De akkor éhen fog halni!

-A kapitány parancsa ez.- feltételezem, hogy ez Kai hangja. De miért akarják éheztetni az idegent?

-Ah, sz-szia Yun Hee. - ijednek meg tőlem. - Ha most megbocsájtotok, én távozom.- int Kai és elhagyja a helységet. 

-Mit hallottál? - lép elém Kyungsoo. Szokása szerint megint hátborzongatóan néz rám, de szerencsére már kevésbé félek tőle.

-Semmit.- nézek a fiúra. - Annyit akartam kérdezni, hogy te varrtad-e meg az ingemet.

-Igen, én voltam.- bólint.- Nem tetszik?- néz mélyebben a szemembe, mintha a lelkembe akarna belelátni.

-De, sőt imádom.- mosolygok.- Nagyon szépen köszönöm.- hajolok meg.

-Szívesen. Láttam, ahogy kidobod az elszakadt ingeded, ezért arra gondoltam, hogy rendbe hozom. - pillant még mindig ijesztően rám.

-Esetleg segítsek főzni? Amúgy is ráérek.- jutott eszembe a kérdés. Mostanában sokkal több kedvem volt főzni, mint eddig bármikor.

-Nem kell, a mai vacsora egy egyszerűbb fogásból fog állni, az egyedül is menni fog. - mondja.- De ha akarsz segíteni, vidd el azt az ételt Taonak és Luhannak. -mutat a fazékban gőzőlgő finomságra.

-Rendben, elviszem.- válaszolom mosolyogva. Amíg a fiú elosztotta kisebb dobozokba az ételt, addig egy kicsit még beszélgettem vele. Nagyon örültem, amikor kijelentette, hogy nem mérges rám és állítása szerint  abban a helyzetben ő is ezt tette volna. 

Miután odaadta a dobozokat, elindultam a börtön felé. Lu Hannak még rendben volt, hogy ételt adjak, viszont a másik fiúra gondolva inkább csak a hideg rázott ki. Már a hangjától is néha felállt a szőr a hátamon és ezzel jött még egy különös gyomorforgató érzés is. Belépve a helységbe, lassan odasétáltam a zárkához, majd bekopogtam.

-Végre megjött a kaja! Éhen halok! -hallom meg Tao hangos és  követelőző hangját. Lassan benyitottam, majd  észrevettem, hogy a fiúk vigyora inkább undorrá csap át. 

-Ne mondd, hogy te kell hozzad az ételt?! - kezd el nekem nyavajogni. - Akkor inkább vidd el! Látni sem akarom! -a fiú most olyan volt, mint egy nagyra nőtt, finnyás kisgyerek.

-Nem erőltetem rád.- nyitom ki a doboz tetejét, amitől a gőzőlgő étel illata az egész helyet belepte.- Ó, ez az, amire gondolok?- szagolok bele a dobozba. - Milyen isteni illata van.- áradozok.

Kyungsoo szerint a fiúk kedvenc étele a nikuman és ennek nem tudnának ellenállni. Most rájuk pillantva látom, ahogy önmagukkal vívnak harcot a büszkeségük és az éhségük között.

-De ha nem akarjátok, megeszem én.- emelem az egyiket a számhoz, mire Tao nehezen, de kinyitja a száját. Szóval a büszkesége most veszített. Mivel a kezeik a fejük fölé voltak láncolva, így nekem kellett az ételt a szájukba adni.

Megszánva őt, a kezembe tartott darabot a szájába raktam. Olyan élvezettel ette, mint aki már egy hónapja nem evett volna rendes ételt. A fiúhoz hasonlóan Lu Han is kinyitotta a száját, és neki is adtam egy darabot. Meglepődve eszméltem fel, hogy addig ették a finomságot, hogy már csak két darabot hagytak meg, mert kijelentették, hogy ők tele vannak és többet már nem tudnak enni. Miután jóllaktak, kimentem a zárkából és bezártam azt.

Viszont még mielőtt elindultam volna, halk zörgést hallottam a másik cellából. A bérgyilkos volt az, gondolom ételért könyörgött. 

-Éhes vagy, igaz?- válaszképp csak biccentett egyet. Egy kicsit vacilláltam, hogy megtegyem-e vagy sem, de végül gyorsan körbenéztem és miután megbizonyosodtam róla, hogy egy lélek sincs a közelben, odarohantam a zárka ajtajához, kinyitottam a lakatot, ami utána a földön végezte, majd letérdeltem eléje.-Megengeded, hogy levegyem a szájmaszkod? - válaszul megint egy igenlő bólintást kaptam. 

Óvatosan sikerült leszednem a maszkot, amivel láthatóvá váltak az ajkai. Kikaptam az utolsó előtti  gombócot a dobozból, majd a szája elé tartottam. Hallottam, ahogy óvatosan  megszagolja, majd egy kis hezitálás után elfogadta tőlem. Végül az utolsó nikumant is odaadtam neki, aminek láttam, hogy nagyon örült. 

-Remélem ízlett.- mosolygok. - Ha minden jól megy,  legközelebb is megpróbálok hozni. És most ha megbocsájtasz.- fogom meg a maszkját, hogy vissza tudjam rakni, mire közelebb hajolva, a fiú is közelebb hozta arcát, aminek következtében ajkaink összeértek. Meglepett a hirtelen csókja, de olyan édes volt, akár  a méz.

Lassan visszább húztam a fejem, majd az idegen kendőjét óvatosan lefejtettem róla. Nem tudtam, hogy ki rejtőzhet az álarc mögött és azt sem tudtam, hogy milyen felindulásból csókolt meg. 

Egy kis ideig eltartott, amíg az arcát takaró anyagot leszedtem róla. Mikor már lassan a vége felé jártam, óvatosan becsuktam a szemem. Féltem, de egyben nagyon kíváncsi is voltam.  Amint a kezemben éreztem az anyag utolsó részét is, felemeltem a fejemet és kinyitottam a szememet.

-Te?- lepődök meg.- Hogy kerülsz ide?